Kb. Reviczky Gyula,
XIX. század vége

Világfájdalmas szenvedelmek,
a zseni oly túl messzi célja:
titeket is csak leszerelnek,
átlag a túlság szó karéja,
taraja, karaja; a húspult
véres vagy revûs állagul dúlt:
vagy zsákos véguton:

“MÁSOKÉI NEM ÉRDEKELNEK,
MAGAMÉIT UNOM.”

Utoljára zöld zsák, apámnak
maradékult holmázait
tartalmazva, az égre támadt
megkönnyebbült zöld társait
nézte kezembõl; ami eldõl,
egy bot, kihúzva a hüvelybõl,
elsõ-háborús tiszti kard:

“MÁSOKÉIT HAGYD BÁRKI MÁSNAK,
MAGADÉT NE AKARD.”

Családtörténet leperegvén,
elsõsorban, hogy elhagyod,
innen-onnan zsidókeresztény
européer állagot
hurcoljanak ám bárki mások,
egzisztencialista átok,
hogy ez nem ért, az nem szeret:

“MÁSOKÉIT KÖNNYEN FELADVÁN,
MAGADÉIT NEM ÉLVEZED.”

Reviczky! Te epés szívednek
megélhetted-é enyhülését?
Szenvedélyek s világkeservek
foglalata a törtes épség,
létközéppont pitiáner,
vagyok, kit a palánkon átver
akárki szar, akár a szart:

“MÁSOKÉI, UGYAN, KESERVEK?
MAGADÉT UND, S EZT LEGALÁBB
ÚGY TEDD, HOGY NEM ADOD ALÁBB,
OTT SZAKADJ, AHOL MÉG A PART!”