Trolibusz és Brossgida

TROLIBUSZ ÉS A FRÉDIKUM / Mr. Fos! Fáradjon be! – szólította interjúra a bõrpárnás ajtóból a jóvágású, halál tekintélyes és a fontosságtudattól két és fél méter magas humánerõforrás-menedzser Mr. Fost alias Trolibuszt, a huszonhét éves, kórosan sovány, tartós-munkanélkülit. “Örömmel közöljük, hogy Ön lehetõséget kap a Bróm-teszt megírására” – mondta immár kényelmesen hátradõlve a humánerõforrás-menedzser, egy multinacionális rágógumi-grupp, a Frédi-GUM hatodrangú okoskája, majd kínosan hosszú hatásszünetet tartott. Trolibusz érezte: tennie kell valami olyat, amit örvendezésnek mondanak, s ami a viharosan elharapózó örömérzést hivatott kifejezni; ám valahogy nem sokat érzett, mindenesetre jóval kevesebbet, mint kellet volna, vagy amit a humánerõforrás-menedzser és két kollégája elvárt. A személyzetiosztály-vezetõ – kiskosztümös, megrendítõen fiatal, ijesztõen ápolt, szinte még tinédzser lány – kihívóan fixírozta. Trolibusz érezte: olcsó cipõben jött. A humánmenedzser balján revizorféle ücsörgött, ám inkább hasonlított jól szituált inkvizítorhoz. Rezzenéstelen arca, testtartása, háttérbehúzódása a semleges nemzetközi megfigyelõk kívülállását sugallta. Trolibusz azt se tudta, hová nézzen. A lányra? Aki abba a típusba tartozik, akit soha (de soha) nem hívhat meg szódára sem! Az inkvizítorra? Aki – mutatkozzék most békefenntartónak – minden bizonnyal elsõként gyalázza meg, ha valami deus ex machina által a céghez kerül. Se egyikre, se másikra. Hát akkor középre, ahonnan a HEM (humánerõforrás- menedzser) bámult rá hosszan, látszólag kíváncsian, áradó barátság-félével, de a tanult és gyakorlott gesztusok ellenhumánumával. Ezzel a fagyos istennyilával néhány pillanatra összeakadt Trolibusz tekintete, s oly zavarba jött, hogy azt találta mondani, nem kis bárgyúsággal: “Jaj de jó!” A humán- menedzser arcán elégedetlenség suhant át, majd szélesen elvigyorodott, rápillantott a lányra és az inkvizítorra, azután újra Trolibuszra függesztette pávakék szemeit: “Nono, Mr. Fos! Azért nem kell úgy odalenni. Még semmi se biztos. Érti? Jó pár szûrõn kell átjutnia, míg a munkatársunk és e sikertörténet részese lehet.” “Persze, persze” – habogta Trolibusz. “Bár vitathatatlan, hogy az elsõ interjún jól szerepelt” – folytatta a HEM, míg kollégái bíztatóan bólogattak. – “Mindazonáltal volna még itt egy kérdés, mielõtt a teszt megírására sort kerítenénk.” Trolibusz valami oknál fogva feszengeni kezdett, s míg az elõbb épp kezdte elönteni a büszkeség, a tudat, hogy végül mégiscsak lesz belõle valaki, most elúszni látta az egészet. A HEM kinyitott egy aktát, mely nyilván Trolibusz dossziéja volt, eltûnõdve lapozgatta, majd Trolibusznak szegezte a kérdést: “Mondja, Mr. Fos! Ön milyen szinten beszéli az angol nyelvet?” Trolibusz torka egy pillanat alatt cserepesre száradt, szájában a nyál megkötött, akár a gipsz. Nem értette, miért kérdik ezt, hisz az önéletrajzában (melynek mintáját a netrõl töltötte le) beismerte, hogy nem beszél nyelveket, hát miért kérdezik újra? “Nem beszélek angolul” – nyögte torkát köszörülve. “No és hogy állunk a némettel?” – kérdezte a HEM. “Nem tudok németül” – vallotta meg Trolibusz. “Du bist blõd!” – mondta az inkvizítor Trolibusznak, és várt. Trolibusz nem értett kukkot se. “Valóban nem ért németül” – állapította meg a lány. Az inkvizítor a fejét ingatta. “És a francia?” – kérdezte a menedzser. Hosszú csend után Trolibusz megkérdezte: “Mi van a franciával?” “Hát ez az! Mi van a franciával?” – kérdezett vissza a HEM. “Ja, a franciával!” – világosodott meg Trolibusz. – Nem beszélek franciául.” “Kicsit se?” “Röstellem, de kicsit se.” A menedzser ekkor a lányhoz hajolt, késõbb az inkvizítorral is összesúgott, végül újra Trolibuszhoz fordult: “Mr. Fos! Amint azt bizonyára Ön is tudja, cégünk egy nemzetközi csoport vezetõ vállalata, a Frédi-GUM. Üzleti partnereink többnyire multinacionális áruházláncok. Így kutatási programunk is nemzetközi. Tán hallotta már, hogy napjainkban a nyelvtudás milyen fontos. Így hát nincs könnyû dolgunk magával, mikor egy nemzetközi teamben akarjuk foglalkoztatni. Most felsorolunk néhány nyelvet. Szakítson félbe, ha legalább alapfokon érti valamelyiket!” – parancsolta a HEM, mire Trolibusz azt akarta mondani – megspórolva a felesleges lajstromot –, hogy semmiféle nyelven nem beszél, de a lány máris a felsorolásba kezdett: “Spanyol, portugál, olasz, holland, belga, dán, svéd, orosz, finn, norvég, lengyel, szlovák, cseh, görög, horvát, szerb, szlovén, albán, japán, maláj” – sorolta kíméletlen lassúsággal, minden egyes szó között várakozásteljes szünetet tartva, mi több, néha felpillantva Trolibuszra. A sor – hosszú percek után – az ógörög, a klasszikus és a restaurált latin, a hutu, valamint a szanszkrit nyelv említésével ért véget. A lány lefordította a papírt, míg a HEM szinte beleeresztette tekintetét Trolibusz már-már az ingerültségig összetört gyufafigurájába. Trolibusz érezte: az adrenalintól szédülni kezd. Ekkor a HEM váratlanul, megkönnyebbülten felrikkantott: “Sebaj! Ön rokonszenves és megbízhatónak tûnik. És ez sokat ér! Nagyon sokat. Tudja, én, mint humánerõforrás-menedzser jól tudom ezt. Nos. Látom, az ûrlapján is feltüntette, hogy nem beszél nyelveket, és ez igazán dicséretes. Hogy õszinte volt. Gratulálok.” “Köszönöm” – rebegte meghatottan Trolibusz. Ezen a ponton a lány vette át az irányítást. “Tehát azt már tudjuk, hogy nem beszél nyelveket. De nyelve azért van!?” Trolibusz újra összezavarodott. “Tudja, nyelve! A szájában.” “Ja persze! Persze!” – kiáltott fel kacagva Trolibusz. – “Hogyne volna!” – mondta. “Nagyszerû!” – örvendezett a lány. Majd azt kérdezte: “És megtenné, hogy azzal a nyelvvel a humánerõforrás-menedzser kolléga ülepét kinyalja?” Trolibusz megdöbbent: “Most?” “Miért is ne?” – kérdezett vissza a személyzetiosztály-vezetõ. – “Netán zavarja, ha mi is jelen vagyunk?” “Nem, dehogy!” – szabadkozott Trolibusz – “Csak nem gondoltam, hogy…” “Mit nem gondolt?” – vágott közbe a fruska. “Semmit, semmit…” “Na, hát akkor láthatnánk?” – kérdezte a lány, míg a HEM kenetteljes ábrázattal lassan felemelkedett a forgószékbõl. “Természetesen” – mondta magabiztosan Trolibusz, és bizonytalanul az üvegasztal felé lépett. A lány elõhalászott a kiskosztüm belsõ zsebébõl egy ezüstszelencét, felpattintotta, és Trolibusz orrához tartotta: “Elõször csökkentsük a csíraszámot!” Trolibusz gyakorlottan nyaldosta a jódpárnát; némi önkéntelen fintorgás után elvette a felkínált erõsen klóros öblítõvizet, gargalizált, és az üvegtégelybe ürített. “Csak bátran” – vetette közbe váratlan jóindulattal a nemzetközi megfigyelõ. A HEM egészen közel lépett Trolibuszhoz. Mikor az még mindig vacillált, azt kérdezte: “Mr. Fos!?” És akkor Trolibusz megoldotta a menedzser bivalybõr nadrágszíját, és a huszonegy karátos gombot. “Nyugodtan letérdepelhet, ha úgy könnyebb” – instruált a lány bíztatóan. Trolibusz tehát letérdepelt, lehúzta a HEM sliccét, a nadrágot, és végül a finom, halványkék szatén alsógatyát is. Megpillantotta a menedzser dús, fekete fanszõrgombolyagból kiálló, balra csapott, tekintélyes péniszét, amint az már szemlátomást merevedés közeli állapotba jut – nem is lóg már, de nem is áll még. Trolibusz agyán átvillant, hogy némi orális improvizáció radikálisan javíthatna ez idáig nem túl fényes szereplésén, de megkönnyebbülve látta: a menedzser megfordul, és a farát mutatja. Trolibusz azt is konstatálta, hogy a végbélnyílásnak semmiféle bántó, altáji, budiszaga nincs; sõt, finom parfüm lengi be. Tán egy kis fingszag fûszerezi, semmi több. A HEM segge nem rosszabb, mint bármely más ápolt, bidémosott hóka segge. Hát megkönnyebbülve, s most elõször magabiztosan, ugyanakkor udvariasan így szólt: “Ha megkérhetem, hajolna kissé elõrébb!” A lány – látva Trolibusz határozottságát, szakértelmét és kifinomultságát – elismerõen hümmögött. A HEM pedig – ahogy kell – szépen, elegánsan, arisztokratikus terpesztéssel az asztallapra hajolt. És Trolibusz – ahogy illik – benyalt. Beleadott apait-anyait. De nem cifrázta túl, nem tûnt szertelennek, mohónak, nárcisztikusnak, exhibicionistának, perverznek vagy ízléstelennek; csupán agilisnak mutatkozott. Néhány perc múltán a HEM elégedetten imigyen szólt: “Köszönjük, Mr. Fos, elég lesz” – és a feltápászkodó Trolibusznak elõzékenyen papírzsebkendõt nyújtott. “Lekötelez” – rebegte Trolibusz. A HEM az inkvizítorra nézett, aki szárazon annyit mondott: “Április 16-án délelõtt tízkor ír tesztet, Mr. Fos.”

A 420 kérdésbõl álló Bróm-teszt remek lett. Hát behívták az április 24-ei HÉT-próbára is; végül – a május 2-i interjú után – állományba vették. Mr. Fos alias Trolibusz tehát életében elõször kapott valamirevaló állást. A Frédi-GUM rágógumigyártó cégóriás élelmiszerkutató csoportjánál kezdhetett új, minden addiginál ígéretesebb életet és karriert. Igaz, nem minden alakult pont úgy, amint tervezte. Elõször is viszonylag alacsony beosztásból indult. Ám ha figyelembe vesszük, hogy csak egyetlen nyelvet “beszélt” (még ha az bizonyos értelemben “világnyelv” is), csoda hogy nem a C-hangárban dekkoló, legalsó kasztbéli tesztcsoportba került, hanem a mintavételezõk B-épületébe. Ennek eléréséhez is – mindjárt az elsõ hetekben – jó pár csoportvezetõnél kellett nyelvtudását fitogtatni. Arról nem szólva, hogy élete legvaskosabb kezdõ fizetését szerezte meg. Továbbá a középvezetéstõl és a közvetlen felettesének számító kutatási asszisztenstõl ígéretet kapott: mihelyst az elsõ kutatási periódus véget ér, a cég költségén továbbképzésre küldik, ingyenes angol tanfolyamra, s onnan? Ki tudja, hol a határ? Az elsõ hónapokra oly jellemzõ ábrándozás, a meg- szokottnál lényegesen jobb fizetés feledtette azt is, hogy az interjúk során bizalmaskodónak, nem- egyszer közvetlennek mutatkozó középvezetõk a továbbiakban nem is köszöntek neki. Munkába állását követõ második hónap közepén ugyan az EVI-helyettes egy ízben – mikor akkreditációs bizottsággal a kutatási csoport tesztmódszereit ellenõrizték – felé biccentett. Trolibusz próbált volna még valamit bratyizni, de az alvezér máris továbblépett az auditálókhoz, s elmélyült diskurzusba merült az új tapadásmérõ mûszer instruktorával.

A munka. Mióta az utakat járja, mindig lehajtott fejjel kutyagolt; sokszor látta a fekete aszfalton tarkálló fehér, kerek, csaknem szabályos pöttyöket, mégsem gondolkodott azon, honnan erednek a foltok. Már az elsõ elõadáson felvilágosították: ezek rágógumi-plecsnik! Kiköpött, széttaposott rágók. Neki (és többtucatnyi kivételezett társának) rágógumi-számlálóként e foltok lajstromba vétele a feladat. A Frédi-GUM e foltok milyenségébõl, sûrûségébõl, eloszlásából és denzitásából igyekezett egzakt kutatási eredményt kihozni, amely a piac- és piártervezés során stratégiai jelentõségû lett volna (és talán lett is). Trolibusz és társai a gyorstalpaló záróvizsgájának napján még afféle hûségnyilatkozatot is aláfirkantottak, miszerint öt éven át konkurens cégnél nem vállalnak munkát, annak képviselõjével nem beszélnek, és tíz éven belül nem nyilatkoznak hajdani munkájukról.

Trolibusz a tanfolyam végén és a próbaidõ leteltével megkapta a belépõkártyát. Aláírta az “akaratával megegyezõ” nyilatkozatot, mely szerint áldását adja arra, hogy a Frédi-GUM csipet ültessen az alkarjába. Néhány nappal késõbb megérkeztek a helyi önkormányzatoktól a terület- foglalási engedélyek is. Igaz, az adatgyûjtõk csak percekre foglaltak el néhány négyzetmétert az utakból-terekbõl, ám a vonatkozó elõírások ez esetben is megkívánták a területfoglalási engedélyt. Trolibusz a csipen túl kapott két váltás indigókék munkaruhát, egy anorákot (esõs idõre), mellre tûzhetõ névkártyát, keményfedelû mappát, alkoholos ironokat, két ölnyi adatlapot, várostérképet (a körzetbeosztással), iránytût, GPS-t, negyven méter pévécé szalagot, meg egy méterszer-méteres, száz négyzetre osztott keretet.

A feladat a következõ volt. Megadott helyeken véletlenszerûen felmérni az aszfalton látható rágógumifoltok számát, eloszlását, s hogy az adatok valóban véletlenszerû mintavételekbõl adódjanak, a dróthálóval ellátott keretet az adott helyen el kellett hajítani, mégpedig a felmérõ háta mögé, úgy, hogy ne láthassa, ne is sejthesse, hová esik. Amint azt Trolibusz a tanfolyamokon megtudta, tudományos tény, hogy a felmérõk tudat alatt is igyekeznek minél magasabb vizsgálati értékeket produkálni, s így még a legrigorózusabbaknál is szignifikáns különbségeket mértek az elõre (“látott”) dobás, valamint a hátulra végrehajtott (“vak”) dobás eredményei között. Csak a fej fölött hátradobás volt megengedett. Másfelõl e módszertannak voltak veszélyei. Minthogy a Frédi-GUM szemlátomást a kártérítési procedúráktól félt a leginkább, az elõadások felén a munkavédelmi elõadó papolt a dobás mikéntjérõl. Trolibusz is megtudhatta: egy esetben a keret elakadt a felmérõ fülében, s kis híján letépte. Vagy – ettõl féltek a leginkább – a hátradobott keret, sérülést okoz egy járókelõnek. Így hát a kereteket módosították, könnyebb anyagból készültek, gumírozottak voltak, mi több, a kutatásnak megfelelõ négyzeteket kör alakú keretbe foglalták, hogy sarkai se legyenek. Mindezek ellenére roppant körültekintõen kellett eljárni. Például a vizsgált területet tízszer tízes körzetben jól látható, 1,20 magasságban kifeszített kénsárga (Frédi-GUM Labor feliratú) pévécé szalaggal kerítették le. Egy-egy zónában huszonöt mintát vettek fel, vagyis huszonötször dobták el a keretet. A keret alatti rágógumifoltokat megszámolták, s azok elhelyezkedését centiméteres pontossággal jelölték az ún. kerettérképen. Mindebbõl látható: bonyolult, fáradtságos és sajátos munka volt ez.

A FG-Labor aulájában 5×5-ös projektor mutatta a mindenkori állást, vagyis azt, amint fokról-fokra kirajzolódik egy-egy város (kerület, negyed) rágógumifolt-sûrûsége! Idõnként amolyan öröm-tréninget tartottak. Összejött vagy negyven felmérõ, a csoportvezetõk, asszisztensek s a projektort figyelték; szakértõk rövid értékelést adtak a körzetekrõl; ha a feldolgozottság ugrott egy százalékot, taps és ujjongás tört ki. Amikor nyolc hónap után a kutatás csaknem elérte a 25%-ot, összetülkölték az állományt, huszonöt méteres svédasztalt állítottak, huszonöt ország FG-képviselõit hívták oda, huszonöt ballon FG-bambit hoztak, 25 rakétát állítottak fel a parkolóban; az aulában várták, mikor mutatja a projektor, hogy kész a terv negyede! Aztán lett dínomdánom, díjosztás (25), és prémium (25%). Trolibusz igen jól érezte magát! Úgy gondolta, otthonra talált. Idõrõl idõre behívatta a csoportvezetõ, és néha – nem tudni, miért – nagyon megdicsérte. Az egyik “értékelõn” felolvasták annak az elsõ huszonöt felmérõnek a nevét, akik elsõként érték el a 25%-os állapotot a saját körzetükben, így Trolibuszét is. A vezér személyesen szorított velük kezet és a kereskedelmi igazgató helyettese, egy rendkívül magabiztos, csinos, fekete hajú, fehér bõrû, kissé egzotikus nõ, személyesen adta át mindenkinek az üdülési csekket az FG-Labor által számukra bérelt luxus- apartmanba. Trolibusz utoljára kisded korában vett részt nyaraláson, hát alélt a gyönyörtõl. Az sem rendítette meg, hogy mikor huszonnégy társával a megadott címre, az ún. luxusapartmanhoz értek, siralmasan lepukkant, fûtetlen, félkomfortos, beázó fakalyibákat találtak. Szám szerint ötöt, vagyis ötösével kellett aludniuk, egymás hegyén-hátán, míg a tetõrõl beszivárgott a víz, a csapból (már amelyikbõl) voltaképp rozsdaoldat folyt. Mindezek ellenére Trolibusz rendületlenül hitte, hogy a FG-Laborból lesz továbbjutása.

Így hát, mikor újra összetülkölték õket (99%-nál) és mindenféle ceremónia vagy körítés nélkül, viszonylag száraz gratulációk kíséretében több száz ember végignézte a projektoron, hogy a 25%, az 50% és a 75% után most végre itt a 100%-os kutatási állapot, Trolibusz örült. Úgy látta, hogy a projekt vége alkalmat ad majd új, s minden bizonnyal magasabb szintû munka vállalására. Talán most következik a beígért angol tanfolyam! Másfelõl a felmérés fáradtságos s bizonyos idõ után monoton munkává vált. Ahogy csökkent a kedv, gondok adódtak a teljesítménnyel is. Ezért a dicséretekhez idõrõl-idõre rendkívül goromba, nemegyszer érthetetlenül durva lebarmolások járultak. Arról nem szólva, hogy a járókelõket terelgetni, lekeríteni rágógumi-számlálás címén köztereket, akadályozva a forgalmat, rendre utasítva a gyalogosokat, meg naphosszat egy keretet dobálni a hátunk mögé, majd a földre kucorodva aszfaltra taposott, odacementálódott rágógumit számolni nem volt mindig magasztos dolog. Mindezt már nem ellensúlyozta a FG-Laborban uralkodó magasztos és tudományos légkör se. Trolibusz tehát õszintén örült és remélt. Kivett öt nap szabadságot.

Hétfõn a csoportvezetõ az egész bagázst beterelte a nagyelõadóba, ahol kenetteljes, papi ábrázattal a kutatási fõelõadó várta a felmérõket. Hosszas fejtágítás kezdõdött arról, hogy az eredmények értékelése nem végezhetõ el kontrollvizsgálatok nélkül. Trolibusz szinte szárnyalt. Ebbõl is a továbblépés eshetõségét olvasta ki. Úgy másfél hét múlva – Trolibusz érzése szerint befejezetlenül, felemásan – a tanfolyam megszakadt, és mindenkit átraktak a C-épület tesztcsoportjába. Ez volt az a csoport, amelyet kezdéskor sikerült elkerülnie. S ez prémiummegvonással is járt. Trolibusz meghallgatást kért a csoportvezetõtõl, aki azzal fogadta, hogy míg a kontrollvizsgálatok le nem zárulnak, az FG-Labor nem indít új kutatást. Ergo két lehetõség marad: addig megelégszik ezzel az alacsonyabb s kevésbé érdekfeszítõ munkával, vagy felmond. De erõsen biztatta, hogy érdemes kitartani, mert egy ekkora cégnél, mindig van lehetõség az elõrelépésre. Trolibusz hitt és bízott – önként és dalolva lépett át a tesztcsoportba. Ott röviden elmagyarázták: az Alapkutatás eredményeit döntõen befolyásolja, hogy miként tapadnak az egyes rágógumifajták – általában az aszfalthoz, vagy konkrétan egyes cipõtalpfélékhez. Mert nyilvánvaló, hogy a rágók meghatározhatatlan százaléka nem az aszfaltra tapad, hanem a járókelõk talpára. Így hát Trolibusz hamarosan ismét az utcán találta magát, ahol járókelõktõl vett cipõtalpnyomatokat. Míg õ a korzózókat zaklatta, az FG-Laborban ezrével ragasztották a rágógumikat a különféle cipõtalptípusokra, vizsgálva a tapadási együtthatót, leválási idõt, kenõdést, kopást, mállást, és ki tudja, mi mindent még. Trolibusz türelme fogyott, bére zsugorodott, az utcán pedig egyre több atrocitás érte. Ismét kihallgatást kért a csoportvezetõtõl.
A “barna-laboroknál”, a kávéautomata elõtt futottak össze, de mikor Trolibusz odalépett hozzá (mivel nem kapott idõpontot), a csoportvezetõ ráförmedt: “Jó volna, ha békén hagyna a baromságaival! Tegye a dolgát! Örüljön, hogy van munkája! És egyébként is! Mi a frászt keres itt? Miért nincs a vizsgálati területen?” Trolibusz leforrázva állt ott, de azt hitte, hogy csupán a csoport- vezetõ pikszisébõl esett ki. Ezért kihallgatást kért a kutatási megbízottól, s lám! Még aznap leszóltak a délutáni értékelésre: “Mr. Fost kérik a kutatási megbízotthoz!” Trolibusz magabiztosan ment át a B-épületbe, ahol a megbízott a legmelegebb hangon tárgyalt vele, s felajánlott számára egy másik beosztást. Trolibusz hálálkodva hátrált ki a kárpittal és bõrrel bevont szobából. Az épületek közti füves terek fölött csillámlott az öntõzõk vízpora, enyhe déli szél fújt, ragyogtak a parkoló kocsik szélvédõi és a tisztára mosott hûtõrácsok. Trolibusz magabiztosnak, ügyesnek és boldognak érezte magát.

Másnap a kulcs nem nyitotta az öltözõszekrényt. Némi futkosás után kiderült, hogy máris áthelyezték, amint azt a megbízott ígérte. A segédasszisztens kérte Mr. Fost, hogy foglaljon helyet, s várja meg az új csoportfõnököt. Trolibusz letottyant a padra és a közelgõ boldogság sóhajai szakadtak fel belõle, míg kollégái szedelõzködve készültek az utcára menni talplenyomatokat kunyerálni. Furcsán méregették. Trolibusznak úgy tûnt: irigykednek. Kisvártatva belépett a régi csoportvezetõ, körbenézett, majd egyenest Trolibuszhoz ment. Megállt elõtte, lenézett rá, és egy nagy levegõvétel után ordítani kezdett, immár tegezõdve: “Te barom! Ki vagy te? Mi vagy te? Te szartúró, retkes faszú buzi! Máshoz futkosol bemártani engem? Hát tessék! Itt van, amit akartál! Itt áll elõtted az új fõnököd! A régi új! Az új beosztás pedig elõrágó! Na, most boldog vagy, köcsög?
Ez a kulcs a tied. Húzz az új szekrényhez a D-épületbe, vagy gyere be az útilapuért, és mehetsz a kurva anyádba! Fél óra múlva lent leszek a Rágóházban, és ha akkorra nem lesz tele a pofád gumival, a lábad nem éri a földet! Világos? Délben pedig, ebéd elõtt menj az üzemorvosiba nyálvételre!” – s azzal a csoportvezetõ kiviharzott.

Trolibusz életében nem volt így. Úgy érezte, hogy verem alján kuksoló kisbéka, akire hamarosan malomkerék gördül; kivasalja, s nyelve, nedve, bele a seggén buggyan ki; hamarosan éppoly lapos kis szar, fehér köpet lesz, mint az utakon mért sok ezernyi kiköpött-kibaszott rágógumi. És bár ebben a percben semmi sem volt világosabb, mint az, hogy többé nincs mit keresnie a FG-Laborban, mégis maradt. Delejezetten vonszolta át magát a D-épületbe, ott megkereste a 747-es szekrényt. Beöltözött, s beült az addig lenézett és jobbára ismeretlen elõrágók közé, akiknek feladata abban állt, hogy különbözõ állapotúra rágjanak mindenféle rágókat, hogy aztán ezeken az elõrágott gumikon tesztelje-mérje a labor a tapadási együtthatót, leválási mutatókat, mállást és kenõdést, vagy ezertípusú, bordázatú, recézetû és anyagú cipõ-, szandál- és strandpapucstalpon. Tehát Trolibusz maga elé vette az adagot és az utasítást. A legszarabb tesztet kapta – “véletlenül”. A kétperces rágást. Délig 1162 gumit rágott meg és köpött ki. Émelygett a sok szirup, csiríz, édesítõ, emulgeátor és aroma kavargó ízétõl. Állkapcsai fájtak, nyelve sajgott, égett a szájpadlása. Délben az öltözõbe ment, megkereste a 747-es szekrényt, kivette motyóját és se szó, se beszéd – az ún. Hosszú-Raktár mögött – átmászott a drótkerítésen. A zöldmezõs beruházások között húzódó iparvágány mentén a város felé indult. Mikor elérte a forgalmas Dóm-teret és lenézett az aszfalt rágófoltjaira, diabolikus erejû hányinger fogta el, mintha nemcsak a reggelit, a tegnapi vacsorát (mindent, amit valaha rágott, evett, szopott, nyelt és nyalt), de mintha magát a kozmoszt akarná – a fõtérre okádni.

TROLIBUSZ & BROSSGIDA – Mr. Fost alias Trolibuszt a Frédi-GUM fegyelmivel bocsátotta el. Így segélyekre sem volt jogosult. Ebbéli jogosulatlanságában, látványos idegösszeroppanását követõen a század zsugorija vált belõle. Mikor a Boa Vistából (sárgaházból) is elbocsátották, kénytelen volt egy remete szigorával beosztani rágógumi-számlálóként gyûjtött vagyonkáját. A munka gondolatától is irtózott. A városszélen húzta meg magát az apjától örökölt hegyi vityillóban. Zsemlén és gyíkhúson élt. Ha besötétedett, aludt. Esõben fürdött és a ciszternában mosott. A közeli erdõ salátaboglárkáját ette, õsszel a környék felhagyott gyümölcsöseit fosztogatta. Diót, gesztenyét, mandulát gyûjtött. Nem költött, mi több, egy idõ után nem adott semmire. Vizet, áramot, gázt, telefont, kocsit, buszt nem használt. Maga is meglepõdött, mily kevésbe van így az élet. Úgy festett, mint egy éhezõ szudáni nõ abortált magzata, mégis, bizonyos eredményeket elkönyvelhetett, s az ebbõl eredõ sikerélmény jelentõsen járult hozzá pszichéjének részleges regenerálódásához. Boldogan gondolt arra, hogy bár nem jár neki semmi, és gyakorlatilag folytonosan éhezik, de! Nem fizet adót, járulékokat, illetéket, biztosítást – semmit. Ennek ellenére – bárhogy spórolt – õszre csak tizenegy ezre maradt.

Gondolkodnia kellett. Ami eleinte – a dühtõl – alig sikerült. Õrültségek kísértették napokig. A Frédi-GUM-mal kapcsolatban. A várost, a világot illetõen. Majd megnyugodott. Beletörõdött. Belátta: munkát kell vállalnia. A tizenegybõl hétszáznyolcvanat költött hirdetési újságokra. Hosszas böngészés után kiszúrta a megfelelõ ajánlatot. További százhetvenbõl, nyilvános fülkébõl felhívta a hirdetõt, délután fél háromkor egy presszóban találkoztak, s este hétkor megérkezett a hegyi vityillóhoz a fehér furgon. Kipakolták Trolibusznál az elsõ adag szórólapot.

Így lett Trolibusz szórólapos. Viszonylag közeli és kényelmes körzetet kapott, kezdetben mégis fáradságosnak tûnt a meló. Késõbb azonban a házmesterek és a lakók megelégelték a becsöngetéseket, és a bejárati ajtókhoz gyûjtõládákat szereltek fel. Már nem kellett a folyosókra bemenni és a szórólapokat a postaládákba dugdosni. Csak bevágta a köteget a gyûjtõbe, és haladt tovább. Másrészt hamarosan kialakította a leginkább gazdaságos és gyors metódust, útvonalat. Azt is megoldotta, hogy a járókelõk ne bámulhassák szánakozva; és ne fikázzák õt a postások, akik a szórólaposokra úgy tekintettek, mint a kézbesítés magasztos szakmájának meggyalázóira. A postások rendkívül gõgös, arisztokratikus népséget alkottak, a díjbeszedõkkel egyetemben. Még a házalókat is többre tartották a szórólaposoknál. A lakók többsége és a házmesterek is rendszeresen inzultálták Trolibuszt, noha csak a munkáját végezte. Mikor új “állásával” kapcsolatos kezdeti reményei, ábrándozásai hiábavalónak bizonyultak, véglegéjjelhordóvá vált.

A megbízóval se találkozott. A kötegeket a verandára rakták. Járandóságát minden hónap tizedike körül becsúsztatták a rosszul záró bejárati ajtó küszöbe fölött. Trolibusz megbízható volt. Sõt! Sportot csinált abból, hogy a szórólapokat azonnal kivigye, mit sem törõdve a két-három napos határidõkkel. Sosem csúszott. Nem volt mit beszélni vele. Életmódján semmit nem változtatott. Rejtekhelyén lassan, de biztosan gyarapodtak megtakarításai. Annál is inkább, mert a szórólapokból mindig elsõnek tudta meg, mikor hol és mit adnak akciósan. Néhány hónap múltán – sok vívódás után – hatvankétezerért vett egy huszonegy éves, ezer köbcentis kocsit. Így a hordással tizedannyi idõ alatt végzett, s nem kellett újabb adagokért folyvást visszajárnia a vityillóhoz. Hosszan sorolhatnánk, hogy a kocsival mennyi elõny járt, mégis: Trolibuszban lelkiismeret-furdalás maradt.

Rutinja, gyorsasága, a munka játszi könnyed kedvteléssé válása narkotikus örömökkel ajándékozta meg. Mikor enyhült az idõ, este fél tizenegy tájban indult útnak, s ha egyfélét, ha kettõ-, ha háromfélét kellett vinni, akkor is oly pontosan, rutinosan hordta, hogy pontban éjfélkor majdnem mindig végzett. Mindezt óra nélkül. Az érzékeire hagyatkozva! Ez a pontosság, ez az összhang, a harmónia, az organikusság érzése, a térrel és idõvel való tökéletes egybeolvadás, nem hamis, de a legigazabb, õsi, állati és ártatlan boldogságot adta vissza Trolibusznak. S amint az történni szokott, az efféle harmónia képessé teszi az embert újabb és újabb örömök, lehetõségek, pillanatok, órák és évek, élmények és benyomások befogadására is. Épp így történt Trolibusszal is.

Titkos fortélyainak, rítusainak, ceremóniáinak, újra és újra visszapörgetett érzéseinek, éjféli óráinak se vége, se hossza nem volt már, mikor több mint másfél év után, egy májusi éjen, az orgonavirágzás kellõs közepén váratlanul egy másik szórólapossal találkozott. Nehéz volna megmondani, hogy Trolibusz fogalmai szerint melyik háznál. Mert eleinte volt még neve e házaknak benne, ám késõbb név nélküli útszakaszokká egyszerûsödtek. Fázisokká. Hát mondjuk úgy, amint az elsõ hónapokban nevezte: az Alsó-Sárga. E tömböt az különböztette meg a többitõl, hogy mindössze négy lépcsõháza volt, és nem raktak gyûjtõládát a bejárati ajtókhoz. Ellenben éjjel sem zárták az ajtókat, s nem volt rajtuk elektromos zár se. Ez a ház két hosszabb, tekintélyesebb és piros tömb közötti katlanban bújt meg. Liget vette körbe, nem pedig parkolók. Csöndes volt, szerény, kissé elhagyott, madárjárta. Magas fák vánkosai vették körbe. A bejárókhoz hosszú lépcsõsoron ereszkedett le a Felsõ-Pirostól. A lépcsõsor nevezetes lépcsõsor. Ezen baktatott fel hajdanán Trolibusz élete elsõ találkájára. A szóban forgó idõszakra viszont ez tökéletesen feledésbe merült. Sõt, mint lépcsõsor is megszûnt Trolibusz tudatában. Ha néven nevezte volna még, talán így mondja: A Megkönnyebbülés Útja. Mert az Alsó-Sárga voltaképp a hordás harmadik, s egyben utolsó elõtti szakaszához tartozott, és ez a szakasz három tömböt is magába foglalt. Ezen a szakaszon volt legnehezebb úgy beosztani, kiszámítani az adagokat, hogy mindenhová elég jusson, s ne kelljen esetleg kétszer fordulni. Tehát a körút végén, e lépcsõsoron tért vissza a parkolóba, s egy éjszakán ott látta szembejönni a hátizsákos lányt, aki szintén szórólapokat hordott. Trolibusz megdöbbent. Szent meggyõzõdése volt, hogy egyedül õ hord éjjel. Megborzongott. Ám a lány épp úgy kerülte, amint a nappal-hordók kerülgették egymást. Ellenségesen. Mintha a másik céghez való tartozás egyúttal más kasztbéliséget is jelentene.

Átlagosan két-három naponta jött szállítmány. Nem mindig találkozott vele. Távolról látta elsuhanni a Hosszú-Egyenesnél, a Felsõ-Pirosnál is összefutottak, de legtöbbször azAlsó-Sárgánál látta. Szokatlanul könnyû meló volt. Egyetlen vékony, négy oldalas szórólap akadt arra a hétre. Öt köteg. Kocsi nélkül hordta, mert elfért egy válltáskában. A tömbök közti térségek füvét nem nyírták. Derékig értek a kalászos, illatos vadfüvek. Szépen, szolidan hajladoztak, lengedeztek, hullámzottak, ha megélénkült a szél. Micsoda szél! A tavi szellõ és a délvidéki viharokat megelõzõ nyugtalan légáramlások elegye. Nyugtalanító, andalító. Az ember azt hinné így fél-éjfél tájban, hallva a füvek finom susogását, hogy a lakótelep betonmonstrumjai között õzek legelnek ilyentájt. Urbanizálódott baglyok árnyai csapdosnak a parkoló fölötti lámpasor fényútjain. Valóban. Álmos rigók véletlenszerû dala szivárog a távoli parkból, és akkor feltûnik a lány a kopott, töredezett lépcsõsor kilazult fokain. Ereszkedik lefelé a Felsõ-Pirostól az Alsó-Sárga homályába, lombjába, éjjelébe, éjfelébe. Trolibusz épp kilép az utolsó (“Sötét”) folyosóról, ahol hónapok óta nincs világítás, mikor látja, hogy mint a parkoló autók, konténerek között surranó, szökellõ nyestek, feltûnik a lány is, de a következõ pillanatban eltûnik a fû mögött, késõbb a lába látszik, zaj és jajgatás, végül a fordulóból gurul elõ és elterül.

Ekkor Trolibusz épp kilenc hónapja, két hete és három napja nem beszélt emberrel. Épp ennyi ideje minden második-harmadik nap (azaz éjjel) csak egyetlen mondat hagyta el a száját: “Ötös.” Vagyis ötös kút. Ennyit mondott a benzinkúton, mikor tankolt. Se többet, se kevesebbet. S ezzel párhuzamosan nemcsak az egyes tömbök, a Felsõ-Piros, aHosszú-EgyenesAlsó-SárgaKódosház vagy a lépcsõsor fogalmai elimináltak bizonytalan érzésekké, hanem sok más fogalom, szó, hang, fordulat is. A tömbök, a parkolók nyestjei, rigók, patkányok, ládák, rácsok, padok, mondatok, fogalmak, szavak is mind-mind valamiként beleolvadtak Trolibusz kizárólagos, önkényes és hermetikusan lezárt belsõ világába. Voltaképp megszûnt nevük, hangsoruk, rezonálásuk, frekvenciájuk, fizikájuk, kémiájuk – csak egyfajta kimondatlan lényegük maradt fenn. Mindezt tudva és figyelembe véve voltaképp csodás, hogy ekkor Trolibusz miféle természetességgel reagált! Milyen együttérzõ, gyors és gáláns volt! Mintha adott pillanatban a tárgyak, állatok, füvek, fák, tér és idõ, lét és nemlét összemosódásából egyszerre fakadna fel az emberlét emléke, igénye. Trolibusz – bár nem látta és nem tudhatta, mi történt – eldobta a válltáskát, és a Megkönnyebbülés Útjához szaladt. A lány ott feküdt, szórólapjait a lanyha szél borzolta, csakúgy, mint zilált, kibomlott haját. Magzati pózban ringatózott a fordulóban, térdeit átkulcsolva, és elfojtott, fájdalmas, izgató hangok jöttek belõle. A térdébõl pedig a lámpafényben szurokfeketének ható, ámde illatos, friss vér. Trolibusz gyorsan összerendezte a vándorlásra készülõ papírkötegeket, egy kilazult követ rakott rájuk, majd odahajolt a vérzõ, kuporgó, arcát a hasára fordító, megdöbbentõen aprónak ható lányhoz. “Jól vagy? Segíthetek?” – kérdezte Trolibusz õszinte aggodalommal. A lány viszont csak néhány perccel késõbb tudott megszólalni. Nem vitás, hatalmasat esett A Megkönnyebbülés Útján, s legalább tíz fokot gurult ott lefelé. Felállva is szédelgett. Arca, akár a Hold, oly sápadt. Imbolygott, akár a lámpák körötti hársárnyak. Elrévedt, mint aki nem A Megkönnyebbülés Útját, az Alsó-Sárgát, a félalvó juharsorokat, a vibráló lámpaburákat látja, hanem azt a lényeggé degradálódott távoli valóságot, amelyben Trolibusz él. Valóban: a lány elõtt a megszokott három dimenzió percekig sosem látott, szédítõ és vonzó dimenziók rajzásának tûnt. Megtántorodott, és ekkor Trolibusz ösztönösen utánakapott, míg a lány rácsimpaszkodott. Trolibusz a tudatalatti sötétjében csodálkozott rá erre az apró lány-lényre, aki néhány grammos méreten alulisága ellenére is hatalmas-nagy, nyomasztó nehézkedéssel gyûri-nyomja le; aki démonikus függeszkedéssel rajta gravitál; akit úgy vonszol a közeli padhoz, amint girhes hiéna vonszolja a porban oroszlántól csórt, nálánál tízszer nagyobb és nagyságrendekkel szebb impaláját.

Itt kénytelenek vagyunk átugrani egy hétkötetes, egyenként hétszáz oldalas regényt, mely arról a hét percrõl szól, mikor Trolibusz felsegítette a lányt, a padhoz vonszolta, a támlára támasztotta és megvárta, hogy visszatérjen belé az élet. Amint látni fogjuk, a nyolcadik perctõl olajozottan, és triviálisan haladtak a dolgok, de ne ámítsuk magunkat: a lényeg, a kimondhatatlan, leírhatatlan, kibogozhatatlan és elemezhetetlen elemezni-érteni és érezni való a részletben, abban a véletlenben, az együttgravitálásban, a váratlan össze(vissza) szédülésben, abban a megváltónak és halálosnak tûnõ hét percben volt.

Mi a neved? – kérdezte Trolibusz önmagát meghazudtolva. “Pisi” – rebegte a lány. Trolibusz felhorgadt. A megvilágosodás árama járta át. Mintha e névvel a lány az ominózus hét perc megfejtését, drasztikusan rövid és mégis igaz értelmezését adná. “Nahát!” – hüledezett Trolibusz. – “Az én családnevem meg Fos!” Töksötétek voltak a házak, az ablakok, kapuk, folyosók, ládák, dobozok és modulok. Egy hang, annyi nem hallatszott. A két ember feje fölött A Megfejtés bizonysága lebegett. Úgy húsz centire ültek egymástól. Úgy tûnt, oly régóta, hogy a fû, fa, juharsor köréjük nõtt; s várost építettek rájuk. Az éj barátságossága (amit a déli szél hozott) az ízléstelenségig fokozódott. Mr. Fos és Ms. Pisi úgy áztak ott a derûben, mint két piskóta. S mikor mindkettejüknek világos volt már, hogy az efféle derû nem oldódik csakúgy, a semmiért, Trolibusz hozzátette: “De rendszerint Trolibusznak szólítanak.” “Engem leginkább Brossgidának” – válaszolta a lány, aki nemcsak törékeny, szép és elesett, de nyugtalanító jelenség is volt. A teste szép, arca nyugtalanító. Trolibusz felállt és A Megkönnyebbülés Útjának (joggal mondhatnánk már A Megvilágosodás Útjának is) aljára ment a legurult hátizsákért. Amint megemelte, érezte, jócskán tele van. “Segítek befejezni, ha akarod. Én már végeztem” – ajánlotta fel Trolibusz, s a lány csak ekkor, csakis ekkor nézte meg alaposabban – úgy negyven centirõl. Trolibusz tán zavarba jött, mert azt kérdezte: “Melyik a körzeted?” Brossgida nem tudhatta, hogy melyek voltak azok a nevek, amelyek az utóbbi idõkre Trolibuszban megsemmisültek, mégis így válaszolt: “A Hosszú-Széles, a Felsõ-Piros, a Kódos, a Garázssor-Fölötti, az Alsó-Sárga meg a Tízemeletesek.” Trolibusz elragadtatása vallási fanatizmussá lényegült. “Nahát! Ez nem lehet véletlen! Az én körzetem is éppen ez!” – mondta, de valójában nem is ez okból ragadtatta el magát, hanem Brossgida kifejezései miatt. Maga se tudta, mert nem vette észre, mert sosem mondta ki, sosem írta le, de épp így nevezte ezeket a házakat: “Hosszú-SzélesFelsõ-PirosKódosGarázssor-Fölötti,Alsó-Sárga és Tízemeletesek.” Trolibusz talán Jelre várt még az elsõ hét perc után is, s most megkapta. Ott, A Megvilágosodás Útjának szegélyén, A Kinyilatkoztatás PadjánA Szerelem Fasoron, az Alsó-Sárgánál, melynek neve a továbbiakban Brossgida-tömb! Melynek nyugati falára egyszer piros festékkel (jókora szívbe) felfújja: Kaki & Pisi! Ezt követõen Trolibusz oly könnyedséget ért el, amit soha életében. Kinyitotta Brossgida zsákját. “Szóval Te hordod a Flittert.” “Te pedig a Zipzárt” – mosolygott hálásan Brossgida Trolibuszra. “Én a Felsõ-Pirosnál szoktam kezdeni, körbemegyek, a Kislépcsõn jövök le és a másik oldalon végzek” – magyarázta Trolibusz. “Nahát! Én épp így szoktam!” – lelkendezett Brossgida. “Ráérünk. Hosszú az éjszaka. Majd szólj, ha indulhatunk! Jó?” – kérte Trolibusz. “Rendben. De nem sietek és a térdem is sajog. Amúgyis, most már mindegy” – legyintett Brossgida. – “Éjfélre úgysem végzek már.” “Miért? Éjfélre szoktál végezni?” – kérdezte Trolibusz az õrjöngés szélérõl. “Igen” – válaszolta határozottan Brossgida. – “Nem tudom, miért, mert nincs éjfél után semmi, de valahogy olyan jólesik éjfélkor végezni.”

Ekkor a konkurens szórólapcégek véletlenszerûen egymásba botló hordárjai észvesztõ egymásra-találásban láttak hozzá a döbbenetes azonosságok végtelennek tûnõ sorát felgöngyölíteni, mohón, habzsolva, idegesen, lázasan, egymás szavába vágva, vágyva egymásra, vágyva újabb azonosságra, újabb igazolásra, bizonyosságra, tanúságra, újabb és újabb spirituális egybeolvadásra, mintha percenként élnék át a szerelembezuhanás mámorító, narkotikus, hétperces érzését! Kiderült, hogy a különbözõ vastagságú, anyagú, súlyú szórólapokat, mikor egyszerre négy-öt fajtát kell vinni több fordulóban, épp azonos szisztéma szerint csoportosítják, hogy könnyebb és gyorsabb legyen. Kiderült: az utóbbi idõben mindketten várnak a kihordással, ha csak egyfélét hoz a furgon, mégpedig abból a megfontolásból, hogy hátha hoz másnap vagy két nap múlva, emennek határidején belül újabbat, s akkor a kettõt együtt, egy körben vihetik ki, ahelyett, hogy kettõt fordulnának. Mindketten utálták a Felsõ-Pirosat, mert ott a házmester le se szarta a gyûjtõládákat, és általában alig lehetett valamiként belegyürködni az újabb szórólapokat, oly sok régi gyûlt benne. Mindketten panaszkodtak a Tízemeletesek gyûjtõire, mert túl kicsik voltak. Arról nem szólva, hogy mindkettejüknek nyomasztó gondot jelentett az esetenként fennmaradó szórólap, amit nyomtalanul kell eltûntetni.

Szaporán lépdeltek egymás mellett, néha össze-össze érve, egymás szavába vágva, helyeselve, lelkendezve, örömködve. Sajgást és türelmetlenséget éreztek, mikor elváltak, mert úgy döntöttek, hogy gyorsabban végeznek, ha megosztva az adagot Brossgida gyorsan kihordja a Garázssor-Fölöttihez, míg Trolibusz hamarjában letudja a Kódosat, majd a kettõ közti sétányon találkoznak. Trolibusznak eszébe jutott, ami még soha! Hogy a maradékot – ahelyett hogy a konténerekbe szórja – gyûjthetné is! Akkor pedig leadhatja a hulladékudvarban, és pénzt kaphat érte! Mellékkereset. Ugyanez idõben Brossgidának az ötlött eszébe, hogy társulhatnának Trolibusszal és hordhatnák együtt a két cég szórólapjait, hisz neki van kocsija. Így a benzinköltség felezõdik, és neki is könnyebb. Mindketten jól járnak! S már alig várta, hogy megtömje az utolsó gyûjtõládát és megpillantsa Trolibusz magas, szikár, vonzó alakját a Kódos végén. Azt se tudták hirtelenjében eldönteni, ki beszéljen elõbb. Trolibusz elõzékenyen átadta a szót Brossgidának. Majd nem gyõzte dicsérni, milyen okos, pragmatikus, s meg is beszélték azon nyomban, hogy ezentúl együtt hordják az anyagot, s mindig kivárják a szállítólevélen feltüntetett határidõket, s mindig igyekeznek mennél többfélét együtt, egy körben hordani. Ezután Trolibusz adta elõ a mellékkeresetre és a maradékkal kapcsolatos gondok megoldására vonatkozókat. Brossgida odavolt. “Te egy igazi zseni vagy!” – kilátott fel. – “Én még ilyen okos emberrel nem is találkoztam.” Trolibusz igyekezett szerény maradni, de a “zseni” kifejezés felszárnyazta. Újabb ötlete támadt. “Jut eszembe!” – kapott a fejéhez. – “A szórólapok nagyját a házmesterek a gyûjtõládákból a hulladékgyûjtõbe ürítik. Abból is vihetnénk! Sõt! Minek cihelõdünk ennyi szórólappal? Alig olvassa valaki. Épp csak néhány darabot visznek el. Ahol ritkán ürítenek, például az Alsó-Pirosnál, hetekig látom a szórólapjaim. Akkor meg minek? Inkább spóroljunk rajta egy kicsit! Ki veszi észre? Hisz ha kevesebb van? Hát nem azért raktuk ki, hogy elhordják? A kocsival is kisebb súllyal furikázunk és akkor a fogyasztás is csökken. A leadott papír után is többet kapunk! Na, mit szólsz?” Brossgida egyik ámulatból a másikba esett. Trolibusz személyében egy isten állt elõtte. Vitathatatlanul olyasvalaki, akire egész életében vágyott.

Néhány nap múlva Brossgida már Trolibusznál lakott. Együttlétük, összedolgozásuk, közös terveik, leleményességük, növekvõ bevételeik, gyarapodó tartalékaik, összebújásuk, egybemelegedésük, perspektíváik, spórolásuk, szimbiózisuk, kohéziójuk azzal az illúzióval ajándékozta meg õket, hogy végre õk is “normálisan” élnek. Végre õk is találtak egy természetüknek, magányuknak, fájdalmuknak, örömüknek, vágyaiknak megfelelõ, kompatibilis lehetõséget, kitörési pontot, méghozzá úgy, hogy senkihez és semmihez nem kell alkalmazkodniuk. Egymáshoz sem, hisz tökéletesen azonosak. Brossgida épp oly fukar volt, mint Trolibusz. Pontosságukban, gépiességükben, takarékos életüzemmódjukban épp afféle himnikus, nárcisztikus romantikát látott, mint Trolibusz. Egy húron pendültek minden tekintetben, együtt rezonáltak; azonos volt ritmusuk, lüktetésük, érverésük, gyönge fibrillációik. Együttélésük nem volt más, mint édes és végzetes interferencia.

A nyár folyamán tekintélyes mennyiségû, több tonnányi papírhulladékot gyûjtöttek össze Trolibusz vackán. S minthogy a szórólapokat kötözve hozták, a kötegeket – akár a béléstesteket – szép sorjában feltornyozták a falak mentén. Mikor jöttek az elsõ hûvös napok, Trolibusz – a géniusz – fejébõl újabb szuperszonikus ötlet pattant ki, minthogy sokat töprengtek Brossgidával azon, miként minimalizálhatnák a fûtés okozta költségeket. Trolibusz javaslata szerint, ha tovább gyûjtik a papírt és a falakat körös-körül megvastagítják a papírfalakkal, a hõszigetelést tökéletessé tehetik, s ez kimondottan sokat tart a konyhán. A konyhán, ahol továbbra is zömmel vizes zsemle és gyíkhús szerepelt. Leértékelt és lejárt árú.

Az elsõ télen még fûtöttek. A másodikon alig. A harmadikon a szoba egészen kicsire zsugorodott. Az elõtérbõl csak keskeny ösvény maradt. A szórólaptömbökkel szinte kibélelték a helységeket. Az ablakok elé is falakat húztak, mert – amint ebben Brossgida és Trolibusz egyetértett – az ablakok, mint afféle hõcsere-bonyolító szerkezetek valósággal srófolják a költségeket. Késõbb Brossgida javaslatára, az amúgy is néhány négyzetméternyire zsugorodott szoba sarkába jurtafélét emeltek papírból, s éjszakára abba kucorodtak be. Ha nem volt anyag, ott feküdtek egymásba kapaszkodva, összebújva, kucorogva az apróra tépett, puha papíron. Trolibusz feladata volt a spórolt anyag, az újonnan szerzett papírtéglák beépítése, míg Brossgida kiválogatta a puhább, selymesebb, könnyebben gyûrhetõ és téphetõ papíranyagokat. Ezeket apróra szaggatta, s az így kapott afrikkal bélelte a jurtát. Még késõbb, mikor kínzó méreteket öltött a helyhiány, itt-ott Trolibusz megkezdte a több méter vastag papírfalak faragását. Polcokat és fülkéket vájt. A “forgáccsal” Brossgida a bélést frissítette. Takarókat nem használtak. A papírtörmelékben nem volt szükség rá. Párnára se. A jurta oly meghittre zsugorodott, hogy ketten épp csak elfértek benne, s a legnagyobb hideg idején is mezítelenül kuporoghattak ott. Inkább a szellõzés okozott gondot. Trolibusz úgy gondolta, hogy felesleges bármiféle folyosó vagy helyiség. Untig elég a jurta gömb alakú fészke és néhány keskeny járat; az ajtót és padlást összekötõ kürtõ pedig cirkulálná a levegõt is. Brossgida osztotta Trolibusz véleményét. Így hát a mennyezetig beépítették a házikó belsejét, amely így házból óriási papírkockává lényegült. Míg Trolibusz megszûntette az utolsó légtereket, addig Brossgida hozzálátott a járatok elkészítéséhez. Vájt apró gardróbot, kamrát, ún. pótfészket, meg “kuksolót” (ez a keleti ablakhoz vezetett, melyen – tenyérnyi folton át – nézhettek ki.). Trolibusz és Brossgida fillérre kiszámolta, hogy a fûtés elmaradásával mennyit fogtak és úgy döntöttek: ezt az összeget nem költik el, inkább összegyûjtik a Brossgida által erre a célra kialakított “széfben”. Minden héten “berakták” az aktuális pénzösszeget; hidegebb napokon többet, enyhén napokon kevesebbet – Trolibusz számításainak megfelelõen. Ráadásul – minthogy a házban már a csak az alomcserére kellett papír – végre hordhatták a hulladéktelepre is. Az így szerzett mellékes szintén a “széfben” kötött ki. Az odavezetõ járat minden addiginál szûkebb volt. Négykézlábra ereszkedve is épp csak átfértek rajta, s a hálófülkévé módosult jurta elõtti öblösödésbõl furfangosan kanyarogva, felfelé, a mennyezet alatti északnyugati sarokba vezetett. Bejáratát papírtéglákkal és afrikkal tömködték el. Rezsijüket a ceruzaelemek és a fejlámpákból idõnként kiégõ izzók jelentették. Ugyanis ekkortájt már tökéletesen sötét volt odabent. Kivéve a “kukkolóhoz” vezetõ járat utolsó harmadát. Ott derengett még némi fény. Trolibusz néhány sikertelen kísérlet után végül is remek szellõzõ-aknát csinált. Még a hálófülke levegõje is friss és száraz maradt. Üríteni az udvarra jártak. Brossgida szórólapjait átirányították Trolibusz teraszára. Ha nem jött anyag, napokig hevertek ölelkezve (de nem szexelve) a háló- fülkében. Idõvel kitágították a “kukkoló” járatának végét, hogy ketten elfeküdhessenek a végiben. Mikor havazott, ott kuksoltak és csodálták a havazást. Ha elálmosodtak, visszamásztak a hálóüregbe. Általánosságban elmondható, hogy a szokványosnál jóval többet aludtak. Oka lehetett ennek talán a remek szellõzõrendszer mellett is alacsony oxigénszint. Mindenesetre a ház bejáratát rendszeresen, felváltva ellenõrizték, s így sosem fordult elõ, hogy ne vitték volna ki idõre a szóró- lapokat. Ha fészkelõdtek, valaki (hol Trolibusz, hol Brossgida) automatikusan kimászott a bejárathoz. A kihordással sokszor háromnegyed órán belül végeztek. Egyeztetni se kellett. Mindkettõ tudta a dolgát. Ismerték a metódust. Változatlanul éjjel jártak. Nem volt mirõl beszélni. Ruhát nem hordtak otthon. Tökéletesen mûködött minden. Tökéletes volt Trolibusz. Tökéletes volt Brossgida. És tökéletes az összhang, amit nem zavart meg semmi. A nyugalom, amit nem kavart fel semmi. A csönd, amit nem tört meg semmi. A semmi, amit nem fabrikált valamivé valaki.

<$TNoAddSpAb=N;SpAbove=218;>Jó pár évvel késõbb viszont az elosztók azt látták, hogy hétrõl-hétre gyûlik a szórólap Trolibusz és Brossgida teraszán. A lakás zárva volt. Nem teketóriáztak. Mindkét cégnél átadták másoknak a körzetet; így hát az Alsó-Sárgához, a Garázssor-Fölöttibe, a Hosszú-Széleshez, a Felsõ-Piroshoz és aTízemeletesekhez mások, nappalhordók vitték a szórólapot – bizonyos Drótleó és Kópia. Úgy másfél évvel késõbb az önkormányzat többször is ajánlott levelet küldött Trolibusznak, mert udvarából kisajátítottak négyszáz négyszögölnyit egy a dombon átívelõ és két városrészt összekötõ útnak. Mondani se kell, Trolibuszt nem találták. Végül két rendõrrel és a körzeti megbízottal kiszállt a helyszínre a hivatal úthálózat-fejlesztési programfelelõse. Kérdezõsködtek a környéken, ám Trolibuszt és Brossgidát jó ideje nem látták. Némi hezitálás után, “a gyanús körülményekre való tekintettel”, a rendõrök feltörték Trolibusz lakását. Mikor az ajtó kitárult, megdöbbenve látták: összefüggõ papírfallal állnak szemben. Úgy leblokkoltak, hogy csak percek múltán szúrt szemet az alulnyíló, úgy negyven-ötven centiméter átmérõjû bebúvó. Mikor zseblámpával bevilágítottak, újfent ledöbbentek: a bebúvó hosszan, sötéten vezetett a lakás belsejébe. Még a rendõrök sem voltak hajlandók deréknál jobban bemerészkedni. A nyílásból fojtogató, különös, ámbár nem különösebben bántó szagok huzatja jött. Ezek után feltörték az elfüggönyzött ablakokat, egyiket a másik után, mind a hatot. A függönyök mögött minden ablaknál ugyanaz a papírfal tornyosult, padlótól a mennyezetig! Úgy tûnt, a házat ember méretû patkányok lakják. Egéróriások. A késõbbiekben megfordult Trolibusz házánál mindenki, aki számít. Végül tûzoltók bontották meg a fantasztikus méretû egerek szórólapból épített várát a tetõn át. Amint felülrõl bontani kezdték, egyre-másra tárultak fel a járatok; hamarosan egy egész, többszintes és vagy harminc nagyobb járatból álló, fülkékkel, elkerülõkkel (öblösödésekkel) tarkállt, komplikált rendszer! Semmiféle komoly tipp el nem hangzott, hogy mi is lehet ez. Mégis félelmet ébresztett a bontókban, mikor az elsõ raktárfélét, Brossgida gardróbját megtalálták: egy gigantikus egérvár élésraktárában Trolibusz összehajtogatott nadrágjait, Brossgida szoknyáit, bugyikat, pulóvereket, zoknigombócokat. Csak akkor szembesültek azzal, hogy a különös papírvárat emberek lakták. Vagy lakják most is? Váratlanul az sem tûnt valószínûtlennek, hogy a járatok a ház alatt is folytatódnak, s más házakban érnek véget, ahonnan újabb vityillókba indulnak újabb alagutak. Mindenre felkészülve, rendkívüli óvatossággal, napokon át, a régészek gondosságával bontogatták Trolibusz és Brossgida mûvét. Felkészültek mindenre, mégis méteresre nyúltak az arcok, mikor a ház túlsó felén, közvetlenül a mennyezet alatt kis kamrát tártak fel, s benne pénzt: tizenkétmillió nyolcszázhatvankétezret és némi aprót. A kamra elhelyezkedésébõl kiviláglott, hogy akik itt élnek, azok talán lent lesznek; számukra épp fordított a világ, legalábbis az egerekhez viszonyítva; az egér, a patkány, a pocok, a cickány, az ürge és a hörcsög, a prérikutya, a vombat, a vakond, mind-mind a járatok alsó harmadába építi éléskamráit; ezek itt épp fordítva: mennél értékesebb dologról van szó, annál magasabbra helyezik. Hamarosan persze elérték a hálóüreget is, s benne két mumifikálódott óriás emberegeret, amint egymásra aszalódva, meztelenül, összekuporodva fekszenek, mégpedig fordítva; nem fej-fej mellett, hanem egymás ágyékába dugva orrukat, mintha párnába hajolnának. Amint a körtebarna zanza-Trolibusz és zanza-Brossgida úgy kucorognak ott, mint egy sikertelen ikerterhesség áldozatai. És minthogy ez a fülke már szinte a padlószinten volt, igen meglepte a kutatókat, mikor a lakás távolabbi végén (ekkor a bontásból alig maradt néhány köbméter), egy járat végébõl apró gyerek futott elõ, oly fürgén, akár egy cickány. Koszos, makogó, sovány, vaksi, sikoltozó kiskölyök; Kaki és Pisi fénymérgezéstõl vergõdõ, szappantestû, sajtfehér féreg-Mauglija, aki némi rohangászás után a klotyópadlóba vájt lyukon át eltûnt – mint utóbb kiderült – a város csatornahálózatában.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.