Részletek Hugo Chávez1 venezuelai elnök beszédéből
Hölgyeim és Uraim!
Üdvözlöm Önöket hazánkban, melynek partjait az Atlanti-óceán és a Karib-tenger vize mossa, melyet a méltóságteljes Orinoco szel át, és az Andokban uralkodó örök hó koronáz meg. Üdvözlöm Önöket nálunk, Venezuelában, ahol a hazáját szeretõ nép megint kezébe ragadta nagy Felszabadítónk, Simón Bolívar zászlaját. Az õ nevét messze határainkon túl is jól ismerik. Ahogyan Pablo Neruda írta Ének Bolívarhoz címû versében:
Miatyánk itt a földön, a vízben, levegõben
és mindenütt e tágas földrész elnyúló csendjén,
neved viseli minden, apánk, itt, lakhelyünkön,
nevedtõl érik mézzé a nedv a cukornádban,
a boliv ónnak fénye bolivár tündöklésû,
a bolivár tûzhányón a bolivár madár is,
a krumpli, a salétrom, a térbe növõ árnyak,
az áradat, a foszfor-erektõl izzó kõzet,
mindenünk a te kihúnyt, nagy életedbõl árad,
örökül hagytad ránk a folyót, rónát, harangszót,
s örökül mindennapi kenyerünket is, apánk.
(András László fordítása)
1815-ben Jamaicába küldött levelében Bolívar ezt írta: “Remélem, egy napon ünnepélyes kongresszust tarthatunk a köztársaságok, királyságok és birodalmak képviselõinek részvételével, hogy megvitassuk a béke és háború legsürgetõbb kérdéseit a másik három világrész országaival.” Történelmi perspektívából tekintve Bolívar ugyanolyan antiimperialista vezetõnek bizonyul ebben a levelében, amilyen antiimperialista a Nehru, Tito és Nasszer kezdeményezte bandungi konferencia volt 140 évvel késõbb, 1955 áprilisában. Fontos vezetõk gyûltek össze, hogy súlyos kihívásokkal nézzenek szembe, és hangot adjanak vágyuknak, mely szerint nem óhajtanak részt venni a kelet-nyugati konfliktusban. Ehelyett inkább a saját nemzeti fejlõdésüket szolgáló együttmûködést választják.
1989 szeptemberében az el nem kötelezett országok találkozójának keretében alakult meg a tizenötök csoportja, a Dél–Dél együttmûködés megerõsítésének szándékával. 1990-ben a Déli Bizottság benyújtotta “A Dél kihívása” címû stratégiai javaslatát. S ezután… ezután megérkezett az özönvíz, amely elmosta a berlini falat és összeroppantotta a Szovjetuniót; ránk köszöntött az egypólusú világrend és a “boldog ’90-es évek”, ahogy Joseph Stiglitz nevezi.
Küzdelmeink, ötleteink, javaslataink mind-mind belevesztek ebbe a neoliberális özönvízbe, s a világ hamarosan a “történelem” úgymond “végének” lehetett szemtanúja, és hallgathatta a neoliberális globalizáció diadalénekét – amely manapság amellett, hogy objektív valóság, egyúttal a manipuláció bunkósbotja is: általa akarnak tétlenségre kényszeríteni bennünket a gazdasági világrenddel szemben, s ily módon akarják kizárni belõle a déli országokat, hogy mindörökké csak a jólét elõállítói maradjunk, miközben nekünk csak morzsák jutnak belõle.
A világ soha ezelõtt nem rendelkezett ily hatalmas tudományos-technikai lehetõségekkel, melyekkel gazdagságot és jólétet lehetne teremteni. A mûszaki csodák a fizikai távolságoktól függetlenül közelivé és könnyen elérhetõvé tették a világ különbözõ pontjait, mégsem hozták el mindenkinek a jólétet – abból csupán az északi országokban élõ szûk 15 százalék részesül.
A globalizáció nem hozta el az úgynevezett kölcsönös függõséget, sõt tovább növelte alávetettségünket. Ahelyett, hogy a gazdagság válna globálissá, a nyomor terjed széles körben. A fejlõdés korántsem vált általánossá, eredményeit nem osztotta meg másokkal senki. Ellenkezõleg: Észak és Dél között mára olyan mélyen húzódik a szakadék, hogy a jelenlegi gazdasági rend tarthatatlansága nyilvánvaló, miként azoknak a vaksága is, akik védelmezik ezt a rendet, s közben tovább élvezik a jómódot és a pazarlást.
A neoliberalizmus jegyében létrejött új, globalizált gazdasági rendnek nem csak az Internet, a virtuális valóság vagy az ûrkutatás az igazi arca. Ehhez az arculathoz tartozik az az egyre drámaibb helyzet is, hogy a déli országokban 790 millió ember éhezik, 800 millió az analfabéta felnõttek száma, és 654 millióan vannak, akiknek várható élettartama nem több negyven esztendõnél. Ez a neoliberalizmus új gazdasági rendjének kemény és könyörtelen arca, s ennek következménye, hogy Délen évente több mint 11 millió kisfiú és kislány hal meg ötéves kora elõtt olyan betegségekben, amelyek gyakorlatilag mindig megelõzhetõk, illetve gyógyíthatók volnának – vagyis naponta 30 ezer, percenként 21, félpercenként 10 gyerek! Riasztó számadatok. A déli féltekén elég sok országban ötven százalékra tehetõ az alultáplált gyermekek aránya, míg a FAO adatai szerint egy fejlett világban felnövõ gyerek ötvenszer annyit fog fogyasztani élete során, mint egy kevésbé fejlett ország gyermeke. A szolidaritás és a valódi együttmûködés globalizációja a tudományos-technikai csodák révén óriási lehetõséget tartogatna minden ember számára, de a neoliberális modell a kizsákmányolás és társadalmi igazságtalanság groteszk karikatúrájává torzította ezt a lehetõséget.
A déli országoknak ezerszer az eszükbe vésték, hogy az egyetlen és igaz “tudomány”, amely kivétel nélkül mindenkinek elhozza a fejlõdést és a jólétet, nem más, mint a szabadjára engedett piac, a teljes privatizáció és a nemzeteken átnyúló tõkebefektetés lehetõségeinek megteremtése – így, együttesen. S eközben még az államnak is meg kell tiltani, hogy beavatkozzék a gazdaságba.
Hiszen ez nem más, mint a varázslatos és csodálatos bölcsek köve!
A neoliberális gondolat és politika Északon született, az északi érdekek szolgálatában, de nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy náluk sohasem alkalmazták tiszta formában; ehelyett az elmúlt két évtizedben Délen kezdték el terjeszteni – így vált az “egyedüli gondolat” végzetes kategóriájává. Egyeduralkodó jellege az oka annak, hogy a világgazdaság egésze még az 1945 és 1975 közötti évtizedeknél is alacsonyabb ütemben növekedett, persze akkor még az állami beavatkozással végrehajtandó piacszabályozás keynesi elméletét alkalmazták. Az Északot Déltõl elválasztó szakadék tovább mélyült, s nem csak a gazdasági mutatók alapján, hanem a tudásszerzés stratégiai jelentõségû ágazatában is, pedig korunkban ez utóbbi teremti meg az integrált fejlõdés lehetõségének alapjait.
Kedves Barátaim! Latin-Amerikában vagyunk, a neoliberális forgatókönyvek legkedvesebb helyszínén. A mi tájainkon a neoliberalizmus dogmává merevedett, és elveit a lehetõ legszigorúbban alkalmazták. Ennek katasztrofális eredményeit könnyû észrevenni, s ez a magyarázata a latin-amerikai szegények és esélytelenek egyre növekvõ és maholnap ellenõrizhetetlenné váló társadalmi tiltakozásának. Ez a tiltakozásuk évek óta tart, és napról napra hevesebb. Az emberek kinyilvánítják az élethez, az oktatáshoz, az egészséghez, a kultúrához és a megélhetéshez való jogukat.
Kedves Barátaim! Saját szememmel láttam egy ugyanilyen napon, mint ez a mai – csak éppen tizenöt évvel ezelõtt, 1989. február 27-én –, hogy heves tiltakozó akciók kezdõdnek Caracas utcáin a Nemzetközi Valutaalap neoliberális csomagja ellen. A tiltakozás a “caracazó”-ként emlegetett tömegmészárlásba fulladt.
A neoliberális modell nagyobb gazdasági növekedést ígért a latin-amerikaiaknak, de a neoliberális idõszakban a növekedés még az 1945 és 1975 közötti, más politikát folytató idõszak felét sem érte el. A modell teljes pénzügyi liberalizálást és szabad valutaforgalmat javasolt, hogy növekedjen a tõkebeáramlás és a stabilitás. Csakhogy a neoliberális években súlyosabb és gyakoribb pénzügyi válságok sújtottak bennünket, mint azelõtt bármikor; a második világháború végén még nem létezõ külsõ adósságállomány ma 750 milliárd dollárra rúg, ami a legmagasabb egy fõre jutó adósság a világon, és ez több országban a nemzeti össztermék több mint felét teszi ki. Csak 1990 és 2002 között Latin-Amerika 1 billió 528 milliárd dollárnyi külsõ adósságot törlesztett, ami megkétszerezi a folyó adósságállományt, évi átlagban 118 milliárd dolláros kifizetést jelentett. Vagyis minden 6,3 évben kifizetjük az adósságunkat, s ez az ördögi teher mégsem hullik le a vállunkról – változatlan és megszüntethetetlen.
Soha véget nem érõ adósságról van szó!
Azt kérik tõlünk, legyünk ultraliberálisak a kereskedelemben, és hárítsunk el minden akadályt, amely az Északról felénk irányuló áruk útjában állhat – ám a szabadkereskedelem szájhõsei voltaképpen a protekcionizmus kiszolgálói. Északon napi egymilliárd dollárt költenek arra, ami igazából szigorúan tilos: a rossz minõségû, korszerûtlen termékek támogatására.
Szeretném mindenkinek elmondani – és most valódi, ellenõrizhetõ adatokat fogok közölni –, hogy az Európai Unióban minden egyes legelészõ tehén napi 2 dollár 20 centet nyel el négyrészes gyomrában támogatásként, vagyis jobb helyzetben van, mint az a két és fél milliárd szegény ember Délen, aki kevesebb mint napi 2 dollárból tengeti nyomorúságos életét.
A neoliberalizmus azt ígérte a latin-amerikaiaknak, hogy amennyiben engedelmeskednek a multinacionális tõke parancsainak, számolatlanul kezdõdnek majd a beruházások a régióban. Való igaz, a tõkebeáramlás növekedett. Egy részébõl állami tulajdonú cégeket vettek, nemegyszer potom áron, másik része spekulánstõke volt, amellyel a liberalizált pénzügyi környezet hasznát orozták el.
A neoliberális modell azt ígérte, hogy az alkalmazkodás fájdalmas idõszaka után – amely szükséges ahhoz, hogy az államot megfosszák irányító hatalmától – gazdagság árasztja el egész Latin-Amerikát, és elfelejthetjük a nyomor és elmaradottság hosszú-hosszú történetét. A fájdalmasnak indult átmeneti kiigazítás azonban ma is állandó fájdalmat okoz, és úgy tûnik, soha nem ér véget. És ezt az “eredményt” nem lehet leplezni tovább.
Ma kénytelenek vagyunk szembesülni a neoliberalizmus kudarcával és azzal a veszéllyel, amellyel a nemzetközi gazdasági rend fenyegeti országainkat. Újra a Dél Szellemében kell cselekednünk! Most kezdõdõ caracasi csúcstalálkozónknak sem lehet más a célja.
FORDÍTOTTA BARABÁS ANDRÁS
A beszéd a G-15, vagyis a tizenötök csoportja 12. találkozóján, 2004. március 1-jén, Caracasban hangzott el. Teljes szövege a világhálón, ahttp://www.venezuelanalysis.com/docs.php?dno=1011 helyen olvasható. A G-15 1989 szeptemberében, az el nem kötelezett országok belgrádi csúcstalálkozója után alakult meg. A tizenötök csoportjának honlapja szerint az együttmûködés jelenlegi 19 tagja a következõ 18: Algéria, Argentína, Brazília, Chile, Egyiptom, India, Indonézia, Irán, Jamaica, Kenya, Malajzia, Mexikó, Nigéria, Peru, Szenegál, Sri Lanka, Venezuela és Zimbabwe.
- Chávez, Hugo (1954) Venezuela államelnöke ↩