Hová tûnt, miért némult el a litván civil társadalom? Mi történt azzal a derék nemzettel, amelyik, ha nem is döntötte romba dalaival, de legalábbis megrengette a Szovjetuniót? Ilyen kérdésekre a társadalom ellenségesen és hallgatással válaszol. Csendesen gúnyolódik az államon, szidja a trolibuszon, az autóbuszon, a tömbházak elõtti padokon. Nem mennek el választani, és ha el is mennek, komikus és furcsa figurákra szavaznak. Európában elsõk vagyunk az állami szervekkel szembeni bizalmatlanságot tekintve. Az elit dühöng: intellektuális periféria, sötét, mûveletlenségbe süllyedt tudat, amelyet nem érintett meg a mindenható Civilizáció. De hogyan fogják fel valójában a mindennapokat azok az emberek, akiket ma Litvániában az intellektuális perifériához sorolnak, érdekeiket pedig a politika marginális szereplõi próbálják képviselni?

Itt fel kellene idéznünk a társadalomelméletnek a 20. század közepe táján bekövetkezett fordulatát az életvilág és a mindennapok felé. A hétköznapok feltételeit, amelyek meghatározzák, hogy az egyének hogyan fogják fel a társadalmi valóságot, Jürgen Habermas életvilágnak nevezte, Anthony Giddens gyakorlati tudatnak; Pierre Bourdieu ahabitus fogalmat használja, Henri Lefèbvre pedig a mindennapi világ kategóriát. Mindannyian abból indultak ki, hogy az emberek, meglévõ szimbolikus forrásaikra támaszkodva, a szociális világról való tudásukat úgy alkotják meg, hogy a valóság kiszámítható, megmagyarázható és értelmes legyen.

Milyen életvilág rejlik ma Litvániában a “politikai tudatlanság” és “elmaradottság” címkéi alatt? Milyen kategóriákban gondolkoznak az “intellektuális periféria” képviselõi? Hogyan interpretálják a világot és mi határozza meg politikai és társadalmi magatartásukat? Algimantas Valantiejus szavaival élve arra szeretnénk rákérdezni, hogy “miképp kell olvasni az õ sajátos, dinamikus és közösen írt mindennapi prózájukat?” (Valantiejus, 2004:51)

Milyen is valójában az a felvilágosulatlan tudat, amely csendben gubbaszt a háttérben és ellenáll minden emancipációnak? Nem valamiféle primitív tudat ez, amely behódol a populizmus csábításainak és képtelen felfogni az “igazi” demokrácia lényegét? Ha igen, akkor ez a “primitívség” gyógyítható-e és hogyan? Talán elegendõ lenne megfelelõ adag felvilágosítás? Ennek a vélt vagy valós “primitívségnek” a megértésében sokat segít a “primitív tudat” egyik legkiemelkedõbb teoretikusának, Mircea Eliade-nak Az örök visszatérés mítosza címû mûve.

Vajon a primitív tudat örökre legyõzetett? Vagy éppen ellenkezõleg, a modernség válsága után ma új erõvel támad fel és reneszánszát éli?

A modernség és a primitív tudat, avagy az nevet, aki utoljára nevet

Az emberi tudat a Felvilágosodás ösztönzéseit követve a legújabb korban is igyekezett egyre inkább megszabadulni a tudatlanságtól, a babonák és mítoszok rabságából, s egy bizonyos emancipációs szintet elérve elkezdte átgondolni saját múltját és korábbi, nem történeti tudatállapotát. A “primitív” tudat egyik legismertebb kutatója Mircea Eliade megkülönbözteti a modern, történeti embert, aki tudatosan és saját akaratából alkotja a történelmet és a hagyományos kultúrák emberét, aki metatörténeti modellekre és archetípusokra támaszkodva idõrõl idõre tagadja a történelmet.

Eliade azt kérdezi: “Hogyan él tehát az ember a hagyományos kultúrában? Mindenekelõtt úgy, hogy az emberfölötti mintáknak megfeleljen, az archetípusokkal összhangba kerüljön” (Eliade, 1993:141–142). A hagyományos társadalmak egy bizonyos, az Isten és az emberek közötti eredendõ megegyezésbõl származtatták magukat, egy metafizikai modellbõl, amelyet az emberek a feledés homályába veszõ Aranykorban kaptak. Az archaikus ontológiában “egy tárgy vagy egy cselekvés csak akkor válik valóságossá, ha archetípusát utánozza vagy ismétli. Valóságra tehát csak az ismétlés vagy utánzás révén lehet szert tenni; mindaz, aminek nincsen példaadó mintája, »értelmetlen«, hiányzik belõle a valóság” (Eliade, 1993:59).

A primitív társadalmakban, amelyek kénytelenek voltak kizárólag a szóbeli hagyományra támaszkodni, a környezõ világra vonatkozó tudás és ismeret mítoszok és archetípusok alapján volt rendszerezve.

A nép emlékezete az egyedi eseményeket és a valóságos személyiségeket nehezen õrzi meg: az események helyett kategóriák, a történeti személyiségek helyett pedig archetípusok határozzák meg az effajta képzelet mûködését. Így a történeti személyiség áthasonul elõképévé (a hõssé stb.), az események pedig mitikus cselekedetek kategóriájává (a szörnnyel vívott küzdelemmé, testvérharccá, stb.). (Eliade, 1993:72).

Az archetípus volt az egyetlen olyan eszköz, amely segített abban, hogy a tudás és az ismeretek olyan formát kapjanak, amely könnyen megjegyezhetõ és a szóbeli hagyományban könnyen átadható – ilyen a történetietlen népi emlékezés, amely “képtelen arra, hogy megõrizze a történeti események és személyiségek emlékét, vagy csak olyanformán, hogy archetípusokká alakítja át õket, kiszûrvén belõlük mind a történeti, mind a személyes egyediséget” (Eliade, 1993:76).

A katasztrófák, a betegségek és a halál kiszámíthatatlansága az egyik fõ tényezõ, amely veszélyezteti az archetipikus világfelfogási modellt. Hogyan lehet integrálni a szenvedés és a halál kiszámíthatatlanságát az értelmes és kiszámítható világrend modelljébe? Mit jelent a szenvedés a primitív társadalmak embere számára?

Bizonyosan nem értelmetlen tapasztalást, melyet az ember csak azért visel el, mert nem tehet mást, mint például az idõjárási viszontagságok esetében. A primitív ember a szenvedést, akármilyen természetû is, akármi okozta is, értelmesnek látta, mert ha elõképnek nem is mindig, egy soha kétségbe nem vont rendnek megfelelt (Eliade, 1993:142.).

Van kapcsolat Eliade-nak a primitív tudatról adott értelmezése és az etnometodológia között, amely azt vizsgálja, hogyan fogja fel a világot a mai ember. A klasszikus és széles körben ismert kísérlet, amelyet az etnometodológia alapítója, Harold Garfinkel végzett pszichiátria-szakos hallgatóival, a következõ: problémáikról beszéltek a paraván mögött ülõ tanácsadónak, és kérdéseket tettek fel, amelyekre az csak igennel vagy nemmel felelhetett. A hallgatók nem tudták, hogy a tanácsadó válaszainak semmi köze a kérdéseikhez – a válaszokat véletlenszerûen kihúzott kártyák döntötték el. Ezután a kísérlet után Garfinkel arra a következtetésre jutott, hogy annak ellenére, hogy a válaszok nem feleltek meg a kérdéseknek, a hallgatók igyekeztek valamilyen értelmet felfedezni a válaszokban, és ez végül sikerült is nekik. Egyikük sem kételkedett a tanácsadó szakmai ismereteiben és õszinteségében. (Poore, 2000).

Garfinkel kísérlete igazolta, hogy a véletlenszerû, értelmetlen tapasztalás nem tolerálható – az emberi tudat valamilyen szimbolikus rendet próbál felfedezni még ott is, ahol káosz uralkodik, és ennek kedvéért feláldozza az igazságot. Ez Eliade érvelésére emlékeztet:

A primitív ember nem ismeri tehát az oktalan szenvedést, s amint hamarosan látni fogjuk, ezzel nem áll egyedül. (…) A szenvedés válságos pillanata az, amikor jelentkezik, mert a szenvedés akkor háborgató igazán, ha okát még nem ismerjük. Mihelyt a varázsló vagy pap fölfedezi, miért halnak meg a gyerekek, miért pusztul a jószág, miért az aszály, miért a túl sok esõ, miért tûnnek el a vadak, a baj máris elviselhetõvé válik; értelme és oka van, vagyis rendszerbe illeszthetõ és magyarázható. (Eliade, 1993:145).

Az archetípusok segítségével a primitív tudat a véletlen tapasztalatokat értelmes és logikus egészbe rendezi; azonban a mítoszoknak és az archetípusoknak egyáltalán nem ez az egyetlen funkciója. Eliade kifejti a világ archetípusok segítségével történõ felfogásának másik, nem kevésbé fontos aspektusát – a mítoszok és az archetípusok segítenek elviselni és túlélni a szenvedést és a történelmi katasztrófákat: “az emberek milliói évszázadokon át tudtak tûrni a történelem szorításai közepette és nem esetek kétségbe, nem lettek öngyilkosok, nem váltak szellemileg meddõvé, ami relativisztikus vagy nihilista történelemszemléletet von magával.” (Eliade, 1993:219).

Bár Eliade alapjában véve igazolja a primitív tudatot azzal, hogy kifejti belsõ logikáját és metatörténeti jelentõségét, mégis hû marad a modernség ideáljához. Eliade hitt a modernség projektjében – a felvilágosult emberi tudatban és a racionálisan irányított társadalomban. Hogy mikor következik be a tudatnak ez az emancipációja és az embernek a történelembe való integrálása, csak idõ kérdése.

Eliade szerint a primitív mítoszok és archetípusok csupán a régi világ gyenge töredékei, a múlt örökre kiveszésre ítélt attribútumai voltak, amelyeket még nem gyõzött le a Civilizáció. Azonban a modernség válsága és az 1970-tõl megjelenõ posztmodern megerõsödése arra késztet, hogy újragondoljuk a primitív tudat elméletét.

A posztmodern Litvánia: csömör a történelemtõl és az archetipikus tudat reneszánsza

A modernizáció kezdetének Litvániában hagyományosan a 19. század végét tartjuk. A nemzeti újjászületéssel és az önálló államiság visszaállítására irányuló próbálkozásokkal egyidõben felmerült a saját, litván értelmiség – mind mûszaki, mind humán értelmiség – iránti igény. Az új államnak újjá kellett szerveznie az ipart, meg kellett alkotnia a litván oktatási rendszert stb.

Az 1918-ban visszaállított litván államot a felvilágosodás korának reményei kísérték. Az értelmiség egy része a függetlenséget úgy fogta fel, mint lehetõséget a kreatív, teljes értékû litván nemzet kinevelésére. Az akkori legkiválóbb filozófusok népmûvelõ projektekbe kezdtek. 1933- ban jelent meg Stasys Šalkauskis A litván nemzet és nevelése címû könyve, egy évvel késõbb pedig Antanas Maceina Nemzetnevelés címû mûve. Hitték, hogy az oktatás segít emancipálni, felszabadítani a nemzetet, legyõzni a rabság idején felvett rossz szokásokat: a szervilizmust, a passzivitást, a társadalom nehézkességét, az összefogásra való képtelenséget. Azt remélték, hogy ha megfelelõen nevelik a társadalmat, meg lehet reformálni az életét, létre lehet hozni egy tökéletesebb demokráciát, végül pedig megalapozni Litvániát, mint az európai nemzetek kreatív, egyenrangú partnerét.(Kuolys, 2003:28).

Azonban a századok alatt kialakult archetípusokat nem könnyû lerombolni, az emancipáció lassan zajlik. 1935. november 2-án Šalkauskis memorandumot írt Antanas Smetona köztársasági elnöknek, amelyben figyelmeztette, hogy a vezetés és a társadalom veszélyesen eltávolodtak egymástól, hogy az emberek passzivitása, szolgalelkûsége, a beidegzõdött engedelmesség, az állampolgári felelõsség hiánya még fájdalmas következményekkel fog járni az állam sorsára nézve. Maceina pedig csalódottan állapította meg:

Az önálló állam elvesztése a közélet megvetését és a közintézményekkel szembeni egyenesség hiányát alakította ki nemzeti jellemünkben. Ez egyértelmûen érezhetõ ma is, amikor a közélet már a sajátunk. A litván ember ma is erõs kétkedéssel, bizalmatlanul tekint az állami intézményekre, ha pedig dolga akad velük, nem viselkedik egyenesen, igyekszik kibújni a közélet által rárótt kötelességek alól, vagy becsapni a közéletben dolgozókat. (Maceina, 1990:493).

A fokozatos modernizáció folyamatát durván megszakította a szovjet megszállás. Azonban a szovjet rendszer is a modernség egy kísérleti változata volt, a modernség erõszakolt és felgyorsított verziója, amelyet a marxista osztályharc és emancipáció metanarratívája és a tökéletes, ésszerûen berendezett társadalom víziója támogatott. Ahogy Zygmunt Bauman mondja, amikor az emberek a kommunizmus bukását ünnepelték, valójában “valami egészen mást ünnepeltek, miközben maguk sem tudtak errõl. A modernség bukását ünnepelték, mert a kommunizmus az egyik legelszántabb törekvés volt, amely a modernség projektjét valóra akarta váltani, és összeomlott” (Bauman, 1992:222).

Az 1990-es év antikommunista mozgalmai egyúttal modernségellenesek is voltak. A nemzeti újjászületés idõszakának politikája az Eliade által leírt õsi tisztulási szertartásokra emlékeztet, amelyek segítségével a primitív társadalmak periodikusan megújultak – az egyes ember bûneinek eltörlése és visszavonása, a bûnök, betegségek és démonok elûzése, valamely állatnak vagy akár embernek, mint bûnbaknak a rituális elkergetése által alapjában véve “kísérlet, hogy visszaállítsák – hacsak idõlegesen is – a mitikus és õseredeti »tiszta« idõt, a teremtés »pillanatának idejét«” (Eliade, 1993:86).

Az 1990-es év eseményei többet jelentettek, mint politikai rendszerváltást – lényegében újjáteremtõdött a világ: megszabadulnak a régi hibáktól és bûnöktõl, megsemmisítik a gonoszt, visszavonják a történelmet, a társadalom újjászületik, tiszta és ártatlan, az új társadalmi rendet pedig egy bizonyos kozmogónia és az istenekkel való elképzelt kapcsolat alapján állapítják meg:

Készekké válunk, hogy áldozatot hozzunk és nagy tetteket hajtsunk végre a haza javára. Tökéletes boldogság tölt el bennünket, mert érezzük magunkban Istent. Teljesen igazunk van, mert a szabadságért harcolunk, áldozatkészségünk lemossa rólunk korábbi bûneinket, tiszták és szépek leszünk. A halhatatlanság érzése kísér minket, mindegyikünk teste és lelke egyesül a nemzet testével és lelkével. (Tauginas, 1991:2).

De a “tiszta”, õseredeti idõ nem tart sokáig. Hamarosan, 1993 körül megjelennek a “gonosz hatalmának” századok alatt kialakult archetípusai, csalódunk az új vezetésben és politikai rendszerben. Kazys Juodeška a Veidas címû folyóiratnak címzett nyílt levelében ezt írta:

Amikor Litvánia függetlenné vált, hittünk abban, hogy a valahol a mélyben rejtõzõ olyan szavak, mint “szabadság”, “igazságosság” visszakapták tartalmukat. Úgy tûnt, végre embernek érezhetjük magunkat, csak lássunk munkához, ahogy csak tudunk. Sajnos a könynyes és dalos gyûlések után “rangidõs elvtársaink” érezték magukat igazán szabadnak, akik ezekre a gyûlésekre nem is jártak. A valódi hatalom az õ kezükben maradt, ahogy ez azelõtt is volt. Nekünk, akik nem tartoztunk abba a kasztba, arra sem volt idõnk, hogy körülnézzünk, s máris ott találtuk magunkat az út szélén, Mercedeseiktõl és Opeljeiktõl összefröcskölve (Juodeška, 1993:5).

A “daloló forradalom” nem hozott semmi újat – a történelmet visszavonták és újra kezdõdik elölrõl, ugyanannak az archetipikus forgatókönyvnek az alapján, a hatalom ugyanolyan gonosz, mint korábban, akár le van gyõzve, akár nem, elkerülhetetlenül visszatér az örök gonosz formájában.

A közbeszédben egyre inkább érvényesülõ archetipikus tudatstruktúrát kiválóan tükrözi Remigijus Vilkaitisnak, a választási kampányt szimuláló “áljelöltnek” az a választási beszéde, amelyet az 1993-as elnökválasztás idején tartott:

Barátom, ezután is ide-oda rángatnak majd, fölviszik, azután leviszik az élelmed árát, megpróbálnak egymásra uszítani, elvesznek és szétosztanak, megpróbálnak a bizalmadba férkõzni és megvásárolni…Mindezt nagyon komolyan fogják csinálni, borzasztó komolyan, miközben a rosszról állandóan azt mondják, hogy jó, és még nagy elméleteket is alkotnak, hogy bebizonyítsák, miért jobbak egyes emberek, mint a többiek. Csak így lehet minket kormányozni. Csak úgy lehet minket megosztani és uralkodni rajtunk, hogy bõszültté tesznek és kifárasztanak bennünket. És ne gondold, hogy csak Litvániában van így (idézi Medelis, 2002).

Ebben a kampánybeszédben feltárul az archetipikus világfelfogás sémája: a hatalom birtokosait csak úgy említi: “õk”, a politikusok egyéni vonásait elmossa, magát a “hatalmat” pedig egy archetípusra redukálja; a választást (mint más politikai eseményeket is) archetipikus, állandóan ismétlõdõ kategóriára redukálja; a történelmet elvbõl tagadja, semmi új nem történik, állandóan ugyanaz a forgatókönyv, ugyanazok az archetípusok ismétlõdnek, ezért a hatalomnak az örök gonosz formájában történõ visszatérése elkerülhetetlen.

Ez az archetipikus séma fokozatosan érvényre jutott a tömegtájékoztatásban és a populáris kultúra képzetrendszerében. 1994-tõl a Dviračio žynios (Biciklis hírek) címû kabarémûsor elkezdte imitálni a hivatalos tévéhíradót: a domináns retorika kinevetésével, kigúnyolásával, parodizálásával alternatív közbeszédet formál. A politikai életet egyszerû és kiszámítható forgatókönyv alapján parodizálja – a politikusokat gazemberként vagy ostobaként ábrázolja, akik embertelenül pénzéhesek és korlátoltak, saját jólétükkel vannak elfoglalva, nem a társadaloméval, a politikai élet pedig: káosz és üresség. 1999-tõl a Dviračio žynios meghirdette az úgynevezett “népköltészeti kismûfajok” versenyét: az embereket arra biztatták, hogy küldjenek saját maguk költötte közmondásokat és négysorosokat, amelyek minél keményebben odamondanak a hatalomnak.

Az ismétlõdõ nyelvi praktikák segítségével a hatalom gonoszságát természetesként és elkerülhetetlenként mutatják be, és ezzel mintegy metatörténelmi szintre helyezik. Az ilyen társadalomértelmezések, amelyek igazolják a gonosz jelenlétét, “teszi[k] lehetõvé az életet ma is emberek millióinak, akik az események kíméletlen sorscsapásaiban az isteni akarat jeleit vagy a csillagok állásából kiolvasható végzetet ismerik föl” (Eliade, 1993:205).

A Dviračio žynios bár kivételes, de korántsem egyedüli megnyilvánulása az archetipikus tudatnak. Juozas Erlickas History of Lithuania címû könyvében sajátos módon “átírta” Litvánia egész történelmét. A hatalom bármely formáját a gonosz archetípusára redukálja, a történelem pedig nem más, mint sikertelenségek, hitványságok és kudarcok archetípusainak ismétlõdése.

A feleség kérdezi a férjét:

És te mit csinálnál, Juozapas, ha javulni kezdene az élet? – Mit csinálnék? – Juozapasnak megremegett a keze. – Hanyatt esnék és várnék, amíg elmúlik. – És ha nem múlna el? Izgatottan elrohannak a szomszédhoz. Az Atyának … – vetett keresztet Juozapas. – Jól élni én már nem is tudnék. – Nem is kell! – kiáltott fel bátran az öreg. – Mire jó a hatalom, ember? Hát azért, hogy ne javuljon az élet! Én bízom a parlamentben és a kormányban (Erlickas, 2000:23–25).

Az õsz örömei címû írásban Erlickas a parlamenti választásokat úgy ábrázolja, mint a gonosz elkerülhetetlen visszatérését a hatalom formájában. Õsz van, a madarak elrepülnek délre, mivel érzik a közeledõ katasztrófát. A jelöltek észak felõl közelednek – vonulnak át a városokon és falvakon, agitálnak, nyugtalanságot hintenek el és megzavarják az élet megszokott rendjét. Az aggódó emberek kommunákba tömörülnek, éjszakánként õrködnek:

De a nyugtalanság csak még nagyobb lett. Elterjedt a hír, hogy a jelöltek összefogdossák a választókat, fákkal torlaszolják el elõttük az utat, mások kötelet vetnek az emberek nyakába… Ilyen szörnyûségekre még az öregek sem emlékeztek. Az emberek arra készültek, hogy elmenekülnek az erdõbe, a temetõbe, bezárkóznak a pincékbe, bebújnak a sírokba (Erlickas, 2000:33).

A választások utáni idõszakot az Élõhalottak napjai címû elbeszélés illusztrálja. A megkínzott országban mentõautók száguldoznak, fertõtlenítik a választási kampányban beszennyezett városokat. “Majdnem százötven gyógyíthatatlan beteget bezártak egy komor négyszögletû épületbe, közel a Nerishez¹ és egy benzinkúthoz, hogy baleset esetén a fertõzés gócpontját öt perc alatt el lehessen törölni Litvánia felszínérõl.” Miután izolálták a veszélyes elemeket, a társadalom megkönnyebbülten sóhajt fel.

Az elkülönítetteknek a nyugati követelményeknek megfelelõen biztosított a lehetõség, hogy kibontakoztassák velükszületett képességeiket – azaz törvényeket fogadhatnak el, magától értetõdik, hogy ezeket a törvényeket nem kötelezõ végrehajtani (Erlickas, 2000:45).

A könyvben, amely a populáris kultúrát képviseli és a népi tudatot fejezi ki, az Eliade által primitívnek nevezett történelemfelfogás tükrözõdik – a történelem csupán archetípusok állandó ismétlõdése, semmi új nem történik, a történelem minden egyes alkalommal újra kezdõdik elölrõl, és a már elõre ismert forgatókönyv szerint zajlik: “Kezdetüktõl fogva a dolgok minden pillanatban újrakezdõdnek. Egyetlen esemény sem visszafordíthatatlan és egyetlen átalakulás sem végsõ” (Eliade, 1993:133–134).

Az állami intézmények archetipikus felfogását illusztrálják a közvéleménykutatások. Az 1999- ben Európa 33 országában elvégzett Értékek: Európa – 1999 nevû vizsgálat adatai szerint Európa összes állama közül Litvániában a legnagyobb a bizalmatlanság a fõ állami szervekkel: a parlamenttel, az igazságszolgáltatással és a rendõrséggel szemben. A parlamentben 11% bízik, az igazságszolgáltatásban 19%, a rendõrségben 26% (Europa ir mes – Európa és mi; 2001: 87–90).

A választások után a parlamentbe vetett bizalom rövid idõre – egy-két hónapra – megnõ: 1996-ban 25%-ig emelkedett, a bizalmatlanság egészen 33%-ig süllyedt; 2000-ben ezek a számok 15% és 25% voltak, 2004-ben 8% és 37%. De az általános mutatók a parlamentet illetõen akkor is negatívak maradtak – 1996-ban a bizalom és a bizalmatlanság aránya 38% és 42% volt, 2000-ben 28% és 55%, 2004-ben 25% és 33%.²

Az, hogy az emberek nem bíznak meg a parlamentben, amit most választottak meg saját maguk, az archetipikus tudat jellemzõje. A parlamentet nem úgy fogják fel, mint konkrét személyeket és azok tetteit, hanem mint archetípust. Eliade szerint az archaikus ontológiában egy dolog vagy egy esemény annyiban valódi, amennyiben megfelel egy adott archetípusnak. Litvániában évszázadok alatt kialakult a “gonosz hatalmának” archetípusa, tehát a politikus csak annyira “valódi”, amennyire “gonosz”.

A “gonosz hatalmának” archetípusát nem csak a tömegtájékoztatás és a populáris kultúra alkalmazza sikeresen, hanem politikai argumentumként is szolgál. Sikeresen felhasználta mind Vytautas Šustauskas, mind Rolandas Paksas³, mind Viktor Uszpasszkih.⁴

Šustauskas, akit a “Koldusok királyaként” is ismernek, 1999-ben híresült el, amikor “koldustüntetést” szervezett a vilniusi városházán tartott jótékonysági rendezvény ellen. 2000-ben egy televíziós mûsorban, amikor megkérdezték, hogy mit tenne Litvánia érdekében, ha korlátlan hatalmat kapna, Šustauskas azt felelte, hogy eredeti rendeltetése szerint használná a Devintas fortast (a második világháború alatt a Devintas fortasban [Kilences erõd] hadifogolytábor volt), bezárná oda a litván parlament összes jelenlegi képviselõjét, õ pedig felcsapna felügyelõnek. Késõbb, 2001-ben már a parlament tagjaként a Korida címû tévémûsorban kijelentette:

Litvániában csak akkor lesz rend, ha megszólalnak a kalasnyikovok (…). És kinek lesz bátorsága megtenni ezt a lépést? Lehet, hogy én magam is közöttük leszek. Emlékezzünk vissza az örmény parlamentre… Másképp kezdtek el dolgozni azután, hogy néhányat lelõttek közülük.⁵

Hasonló archetipikus forgatókönyvet, ha nem ugyanazt használta politikai tevékenysége során Rolandas Paksas. A 2002-es elnökválasztáson Paksast úgy mutatták be a társadalomnak, mint az “egyszerû emberek” jelöltjét. Tudatosan manipulált a “gonosz hatalmának” archetípusával, dramatizálta Litvánia politikai helyzetét, azt ígérte, hogy rendet teremt, potenciális megmentõként mutatta be magát – és megnyerte a választásokat.

Alig kezdõdött el az elnökbotrány 2003 õszén, az archetípusok más formában keltek életre. A Viktor Uszpasszkih által alapított Darbo partija (Munkapárt) az életszínvonal gyors növekedését ígérte 11, 111 és 1111 nap alatt, a legnépszerûbb politikai erõvé vált Litvániában, és a 2004-es parlamenti választásokon megszerezte a mandátumok 28,4%-át. Itt, bár nem közvetlenül, ismét felhasználták a hatalom örökös gonoszságának archetípusát. Az olyan választási ígéretek, hogy 30–40%-kal megemelik a nyugdíjakat és a minimálbért, 10–20%-kal csökkentik a távfûtési díjat, mintha azt implikálnák, hogy ezek a dolgok könnyen megvalósíthatók, lehetséges a jó élet, de a gonosz hatalom Litvániában nem akarja ezt megtenni és másoknak sem engedi.

Epilógus

Eliade szerint a primitív tudat, amely periodikusan visszavonja és eltörli a történelmet, az archetípusok paradicsomában él, a modern, felvilágosult tudat pedig értelmet tulajdonít a történelemnek, emancipálódni akar és történetivé válni. A modern tudat számára a történelem sem állandóan ismétlõdõ forgatókönyv, sem véletlenek sorozata, a történelmi eseményeknek következetes rendszerük van, a legfontosabb pedig, hogy egy bizonyos célhoz vezetnek, a “történelem rettenetének” megsemmisítéséhez, a “megváltáshoz” (Eliade, 1993:225). De a Civilizáció projektje megbukott, a modernség metanarratívái leértékelõdtek, akkor hát hogyan magyarázzuk meg, hogyan fogjuk fel és hogyan értelmezzük a szenvedés véletlenszerûségét, a betegség kiszámíthatatlanságát vagy a semmilyen elszámolást be nem nyújtó halált? A Civilizáció projektjével kapcsolatos remények kihunytak, kompromittálódtak, de van-e mivel felváltanunk õket?

A történelemellenes gondolkodás, a világ archetípusokon alapuló felfogása és a történelem periodikus megsemmisítése nem csak a múlt halvány árnyékai, amelyeket még nem érintett a mindenható Civilizáció. Eliade azt állította, hogy “a modern ember végképp azonosul a történelemmel és a fejlõdéssel, és amennyire a történelem és a fejlõdés: bûnbeesés. (…) a modern ember végleg elhagyta az archetípusok és az ismétlés paradicsomát” (Eliade, 1993:233), de ki tudja, igaza volt-e. Miután a modernség emancipáció- és haladásnarratívái kudarcot vallottak, az archetípusok újult erõvel térnek vissza, a megfáradt emberek támasza, vigasza és reménye lesznek. De az archetipikus tudat most nem kulturális, hanem osztálykategóriaként születik újjá.

Gaetano Mosca és Wilfred Pareto felállította az “egy osztályból álló társadalom” modelljét, amely szerint csak az uralkodó elit tesz szert osztálytudatra. Pareto “két csoportot” nevez meg, “az elitet és a társadalom fennmaradó részét”, Mosca pedig megkülönbözteti a “politikai osztályt” és az “alárendelt tömegeket” (Farganis, 1993:239).

Litvániában, úgy tûnik, éppen egy ilyen “egyosztályos” modell formálódik– az elit igyekszik felfogni és átgondolni történelmi helyzetét, az “egyszerû emberek” pedig belefáradtak a kommunizmusba és a kapitalizmusba, a forradalmakba, a reformokba és a botrányokba – belefáradtak a történelembe. A változásoktól meggyötörve és a politikai folyamatok egyre növekvõ komplexitásától megijedve nincs sem idejük, sem energiájuk, s legvégül kedvük sem ahhoz, hogy valamiféle elvont, bonyolult reflexiókba bocsátkozzanak. Mindennapi, földi dolgokkal vannak elfoglalva, és akárcsak õseik, egyszerû és elfogadható magyarázatot találnak minden rosszra, amely lehetõvé teszi, hogy megõrizzék méltóságukat: “Bármilyen hatalom önmagában gonosz; akár le van gyõzve, akár nem, mindig arra van ítélve, hogy visszatérjen az örök, legyõzhetetlen gonosz képében.”

FORDÍTOTTA TÖLGYESI BEATRIX

A Valdžios blogio amžino sugrižimo mitas címû írás a Kulturos Barai 2006. 12. számában jelent meg.

Irodalom

Z. Bauman, Intimations of Postmodernity, 1992, London.

St. Best, D. Kellner, Postmodern Theory: Critical Interrogations, 1991, NY.

M. Eliade, Az örök visszatérés mítosza, ford. Pásztor Péter, Budapest 1993.

J. Erlickas, History of Lithuania, 2000, Vilnius.

J. Farganis, Readings in Social Theory, 1993, New York.

A. Jokubaitis, Lietuvos filosofine tradicija postmodernizmo akivaizdoje (A litván filozófiai hagyomány a posztmodern fényében), Naujasis Židinys-Aidai, 1994, nr. 11, p. 38–47.

K. Juodeška, Atviras laiškas žurnalui Veidas (Nyílt levél a Veidas folyóiratnak), Veidas, 1993 kovo 5, nr. 12, p. 4–5.

V. Kavolis, Centrai ir apytakos kulturos dirbtuvese (Központok és körforgás a kultúra műhelyeiben), Metmenys, 1995, nr. 68, p. 22–37.

V. Kavolis, Epochu signaturos (Korszakok kézjegyei), 1991, Chicago.

D. Kuolys, Apie Švietimą, laisvę ir jos fantomą (A felvilágosodásról, a szabadságról és fantomjáról) Veidas, 2003, nr. 28, July 10.

S. Leonavičius, V. Keturakis, Sovietine globalioji modernybe ir globalumo – lokalumo suvokimas sovietineje Lietuvoje (A szovjet globális modernség és a globalitás és lokalitás felfogása szovjet-Litvániában), Sociologija, 2002, nr. 2, p. 40–49.

Jean-François Lyotard: A posztmodern állapot. In: Jürgen Habermas – Jean-François Lyotard – Richard Rorty: A posztmodern állapot, Budapest, Századvég, 1993.

A. Maceina, Raštai (Mûvei), T. 1, 1990, Vilnius.

L. Medelis, Senas naujas triukas (Régi-új trükk), Atgimimas, http://www.atgimimas.lt, 2002, Gruodžio 12.

J. Palidauskaite, Lietuvos politines kulturos raida valstybingumo atkurimo ir átvirtinimo laikotarpiu (A litván politikai kultúra fejlõdése az államiság visszaállításának és megszilárdításának idõszakában), Daktaro disertacija, 1996.

S. Poore, Ethnometodology. An introduction. Sociology at Hewett… http://www.hewett.norfolk.sch.uk/CURRIC/soc/ethno/intro.htm

M. P. Šaulauskas, Lietuva iki ir po 1990-uju: apie modernizacija ir galvojimo buda (Litvánia 1990 elõtt és után: a modernizációról és a gondolkodásmódról), Problemos, 1998, nr. 5, p. 5–24.

J. Tauginas, Resistentia et existentia, Kulturos barai, 1991, nr. 3, p. 1–3.

A. Valantiejus, Kritinis sociologijos diskursas: Tarp pozityvizmo ir postmodernizmo (A szociológia kritikai diskurzusa: pozitivizmus és posztmodern között), 2004, Vilnius.