Jobbkanyar

A lengyel politikai szcéna a 21. század elsõ évtizedében

Jarosław Kaczyński a huszonöt évvel ezelõtti szolidaritási mozgalom helyszínén, a gdański hajógyárban tartott novemberi nagygyûlésen a következõket mondta híveinek: “mi most is ugyanott állunk, ahol egykor. Õk viszont ott, ahol régen a ZOMO”. Mi alatt természetesen pártját, a Jog és Igazságosság (PiS) pártot, és a PiS vezette kormányt értette; őkalatt pedig az ellenzéket. A ZOMO a hírhedt kommunista rohamrendõrség nevének rövidítése, amely szimbólumává vált az 1981-ben, a Szolidaritás elnyomásakor bevezetett szükségállapotnak. Kaczyński kijelentése heves tiltakozást váltott ki azok körében, akik a kommunizmus alatt tagjai voltak az ellenzéknek, ugyanakkor ma szembenállnak a PiS politikájával. Kaczyńskit azonban láthatóan nem zavarja, hogy többek szerint ismét túllõtt a célon. A lengyel miniszterelnök újra és újra becsmérlõ, kategorikus kijelentésekkel támadja az ellenzéket, hívei pedig buzgón követik. A PiS bírálatának fõ célpontja a liberális értelmiség, a sztrájkoló orvosok, az újságírók és jogászok, sõt, néha egyenesen arra céloznak, hogy maguk az alkotmánybírák gördítenek akadályokat az ország érdekében álló változások elé.

A PiS-vezetõk nem válogatják meg a szavaikat: megosztó, olykor kifejezetten sértõ retorikájuk szerint az ellenzék becstelen, hazafiatlan, és kizárólag önös anyagi és politikai érdekei vezérlik. Ugyanakkor ez nem pusztán szóhasználatbeli kérdés, hanem rávilágít a PiS politikájának lényegére. Ez a politika a világ dichotomikus felosztására épül, ahol ami egyenlõ a jóval, az õk pedig maga a gonosz. Küldetéses politika ez, a misszió lényege pedig nem más, mint a lengyel állam és közélet átszabása a PiS-vezetõk ízlésének megfelelõen. A PiS hazafias, elkötelezetten antikommunista és szociálisan érzékeny konzervatív pártként jeleníti meg magát, és a felmérések szerint jelentõs, 30 százalék körüli támogatottságot élvez. Körülbelül ugyanekkora bázissal rendelkezik a magát jobboldalinak nevezõ Polgári Platform (PO). A baloldal mindössze 10 százalékos támogatottságú, a liberálisok pedig gyakorlatilag láthatatlanok a felmérésekben. Vagyis a lengyel politikában kifejezett jobbra tolódás figyelhetõ meg, legalábbis azóta, hogy az évtized elején zuhanásnak indult az akkori kormányzópárt, a Baloldali Demokratikus Szövetség (SLD) viszonylagos népszerûsége (1. táblázat: A Szejm összetétele a 2001-es és 2005-ös választások után). Vajon minek tudható be ez a jobbra tolódás? A válaszhoz szükségesnek látszik a lengyel jobboldal céljainak és belsõ felépítésének részletesebb áttekintése.

A morális megújulás

A PiS a “morális megújulás” jelszava alatt került hatalomra, ami szerintük elengedhetetlen a Negyedik Köztársaság (Czwarta Rzeczpospolita) létrejöttéhez. A Negyedik Köztársaságnak az 1989- ben kikiáltott, a PiS szerint megfeneklett Harmadik Köztársaságot kellene felváltania. Ismeretes, hogy a pártvezetõ Kaczyński-fivérek felmenõi aktívan részt vettek az ellenállásban a náci uralom idején, õk maguk pedig az 1989 elõtti ellenzéki mozgalom fontos szereplõi voltak. Szerintük a demokratikus átalakulás még nem fejezõdött be, ugyanis a Harmadik Köztársaság lehetõvé tette az államszocializmusból eredõ kétes kapcsolatrendszerek továbbélését. Azért virágozhat a korrupció, a fehérgalléros bûnözés és a szervezett bûnözés, mert nincs meg a kellõ elszántság a kommunista múlttal való leszámolásra. Jarosław Kaczyński a PiS legmeghatározóbb figurája, akinek a párttagok jelentõs része személyes lojalitással tartozik. Több vezetõ PiS-politikus részt vett a kommunizmus alatt az ellenzéki mozgalomban, túlnyomórészt vidéken. Az elmúlt néhány évben azonban sokan háttérbe szorultak, mivel a két Kaczyński nem csupán a korábbi kommunistákkal áll szemben, de Wałęsa körével, és a balközép Szabadság Unióval is. A konzervatív arculat és az elszánt korrupcióellenesség olyan fiatal aktivistákat is a párthoz vonzott, akik a kommunizmus alatt még gyerekek voltak.

Jarosław Kaczyński beszédeiben és nyilatkozataiban elõszeretettel használja az układ (‘berendezkedés,’ ‘hálózat’) szót, melyen egyes politikusok, titkosszolgálati vezetõk, üzletemberek és bûnözõk rejtett, informális kapcsolatrendszerét érti – és természetesen akkor használja, ha negatív színben akarja feltüntetni politikai ellenfeleit. A PiS-politikusok a kritikára, miszerint az układ vádját konkrétumok említése nélkül, alaptalanul használják, rendre azzal válaszolnak, hogy az efféle kétes ügyletek nehezen megfoghatók, s épp ez bizonyítja mélyen beágyazott, titkos és szervezett természetüket. Hatalomra kerülésekor a PiS az egész privatizációt gyanúsnak találta, meggyõzõdésük szerint a folyamat haszonélvezõi kizárólag egykori kommunisták voltak. Felvetették, hogy minden 1989 utáni vagyongyarapodást ki kellene vizsgálni, a választások után azonban már nem hozakodtak elõ ezzel az ötlettel. Ugyanakkor kiterjedt korrupciót sejtve kezdeményezték egy, a bankprivatizáció folyamatát vizsgáló parlamenti bizottság felállítását. A bizottság szimbolikus célpontja Leszek Balcerowicz volt, aki azonban megtagadta a vallomást, arra hivatkozva, hogy a bizottság nem kapott teljes körû mandátumot, ezért alkotmányellenesen mûködik – ezt a tényt egyébként késõbb az Alkotmánybíróság is megerõsítette.

A titkosszolgálatok, kivált a katonai hírszerzés és elhárítás (WSI, Wojskowe Służby Informacyjne, Katonai Felderítõ Szolgálat) központi helyet foglal el a Kaczyński-fivérek elképzelésében a Harmadik Köztársaságban rejtõzõ gonoszról. Mivel 1989 után ezen a területen nem történtek meg az átvilágítások és a reformok, ezért szerintük ez a rejtett hálózatok melegágya, amely behálózza az üzleti életet és a médiát is, és egyeseket gazdasági és politikai elõnyökhöz juttat. A PiS programjának központi eleme a WSI feloszlatása, új katonai hírszerzés és elhárítás létrehozása, és egy új korrupcióellenes ügynökség felállítása. Papíron már mindkét kezdeményezés megvalósult. Lengyelországban tehát nem csupán a kommunista politikai rendõrség vélt vagy valós ügynökeinek szidalmazása szerepel állandó napirenden, mint Közép-Kelet-Európa legtöbb országában, de a rendszerváltás utáni titkosszolgálatok is rendszeresen megkapják a magukét.

Mindazonáltal igazságtalan volna a PiS egész programját a történelmi összeesküvés elméletére redukálni. Figyelembe véve a párt hivatalos okmányait, az új alkotmányra vonatkozó, a parlament összetétele miatt megvalósíthatatlan választási ígéreteit, illetve a 2005-ös kormányra kerülés óta hozott intézkedéseit, egy tágabb értelemben vett nemzeti-konzervatív programról beszélhetünk. A PiS szerint a társadalom összetartóereje a hazaszeretet és a katolikus hit hagyományain nyugvó morál; büszkék nemzeti történelmükre és igyekeznek kiharcolni Lengyelország helyét az Európai Unió szuverén államainak sorában. A párt nem EU-ellenes – ez amúgy sem volna bölcs dolog, tekintetbe véve, hogy az ország a közeljövõben jelentõs EU-pénzekhez juthat, és mivel a lengyel társadalom nagyobbik része EU-párti –, azonban erõs fenntartásokat fogalmaz meg az európai partnerek motivációit illetõen, és türelmetlen az unió tényleges egyesítõ folyamataival szemben. Programjuk fontos mozzanata a “történelempolitika” (polityka historyczna), a nemzeti identitást és közös célokat erõsítõ folyamatos múltelemzés és múltértelmezés. Lech Kaczyński már Varsó polgármestereként nagy népszerûségre tett szert, amikor létrehozta az 1944-es náciellenes felkelésnek emléket állító Varsói Felkelés Múzeumát. A párt hatalomra kerülése után a Kulturális Minisztérium neve Kulturális és Nemzeti Örökség Minisztériumára változott, amelybe PiS-közeli fiatal értelmiségieket toboroztak.

A PiS-tõl távol áll a hagyományos liberális politikai ideológia és értékrend. Kevéssé toleráns a kisebbségekkel, különösen a szexuális mássággal szemben, érzéketlenek a nõkkel kapcsolatos kérdésekben, türelmetlen a civil szervezetekkel, és általában a civil társadalommal, és elõnyben részesíti az erõs központi irányítást. Az emberi és állampolgári jogok védelme és kiterjesztése nem szerepel elõkelõ helyen a programjában. Nem úgy a törvényszegõkkel szembeni kíméletlen fellépés, ami szerinte alapvetõ. Az igazságszolgáltatás, ahogy képviselõi fogalmaznak, legyen gyors és szigorú, hiszen a törvénynek az áldozatot és nem az elkövetõt kell megvédenie. A PiS több vezetõje, maga Lech Kaczyński elnök is nyíltan nehezményezi, hogy az EU-normák miatt nem alkalmazható halálbüntetés. Szerintük a bûnösnek büntetés jár, nem rehabilitáció. Az igazságszolgáltatás megszigorítása miatt a büntetésvégrehajtási intézetekben komoly problémává vált a túltelítettség, olyannyira, hogy Lengyelországot már több európai testület elmarasztalta a börtönökben uralkodó, az embertelenség határát súroló állapotok miatt.

Megosztott jobboldal

Támogatottságát tekintve a második legnagyobb párt a Polgári Platform (PO), amely jórészt osztja a PiS által vallott konzervatív értékeket, azonban kevésbé nacionalista, és vezetõi árnyaltabb formában fejezik ki vallási preferenciájukat, mint a PiS, amely rendszeres vendége a szélsõséges vallási nézeteirõl ismert jobboldali kábeltévének, aTrwamnak. A PO kifinomultabb, urbanizáltabb, civilizáltabb arculattal jellemezhetõ, valószínûleg azért, mert más társadalmi réteget céloz meg. 2001-ben alakult meg, azután hogy jelenlegi elnöke, Donald Tusk, elvesztette a Szabadság Unió vezetéséért folytatott választási küzdelmet, és néhány hívével együtt elszakadt a párttól. Többségében a Liberális Demokrata Kongresszus (Kongres Liberalno-Demokratyczny, KLD) emberei követték, amely párt 1994-ben a Demokrata Unióval összeolvadva hozta létre a Szabadság Uniót. Szintén csatlakozott a PO-hoz az 1997 és 2001 között kormányzó koalíció, az AWS (Akcja Wyborcza Solidarność, Szolidaritás Választási Akció) néhány tagja. A párt irányultsága kereszténydemokrata, bázisuk pedig a kommunistaellenes, a Szabadság Uniónál konzervatívabb szavazók, akik ugyanakkor támogatják a piacgazdaságot, az általános modernizációt és a viszonylagos kulturális nyitottságot. A PO különösen népszerû a vállalkozók és az értelmiségiek egy részének körében.

A két nagy párt közt a legnyilvánvalóbb különbség a gazdaságpolitikában érhetõ tetten. A PO nyitott és radikálisan piacpárti: választási kampányának fõ mondanivalója az alacsony jövedelemadó és az általános adócsökkentés volt, jelszavuk pedig a “3×15”, vagyis a személyi jövedelemadó, a vállalkozási adó, és az áfa is legyen 15 százalékos. (Mondanunk sem kell, hogy egy ilyen adócsökkentés a legtöbb közgazdász szerint teljesen valószerûtlen lett volna.) Noha a Polgári Platform gazdasági téren közel áll a liberalizmushoz, emberjogi kérdésekben sokkal kevésbé rugalmas. Ezt bizonyítja többek közt az egykori ügynökök átvilágításával kapcsolatos álláspontjuk, amely még a PiS-nél is távolabb helyezi a pártot a politikai liberalizmustól. (Az átvilágítás kérdése egyébként is problematikus, ezért errõl késõbb még részletesen szólunk.)

A két nagy párt elveinek rokonsága miatt a 2005-ös választások elõtt kinyilvánította, hogy gyõzelem esetén kormánykoalícióra lép. Ám csalódniuk kellett azoknak, akik csak azért szavaztak rájuk, hogy hozzájáruljanak egy ilyen jobbközép koalíció létrejöttéhez, mert a koalíció mégsem valósult meg. Hogy miért nem, az a mai napig kérdés. Az eltérõ gazdaságpolitikai nézetek bizonyára szerepet játszottak. A PiS-vezetõk sosem érdeklõdtek különösebben a gazdasági kérdések iránt, és nem rendelkeztek jelentõs gazdasági szakértõi gárdával, már ha egyáltalán volt ilyen szakemberük; kampányukban a társadalmi szolidaritást hangsúlyozták. A választások után a PiS lefékezte a privatizációt, és megkezdte a kormány gazdasági pozícióinak megerõsítését, kivált a többségi állami tulajdonban maradt vállalatokban. Ezzel együtt a két párt szakítása a választásokat követõen más okokra vezethetõ vissza. Az elnökválasztás közvetlenül a parlamenti választások után következett, és Lech Kaczyński a PiS, illetve Donald Tusk a PO vezetõje közt rivalizálás alakult ki az államfõi posztért. A két párt ádáz harcba bonyolódott, amelyben semmilyen érzelmi és személyes következménytõl nem riadtak vissza. A PiS egyik propagandafõnöke például azzal vádolta Tuskot, hogy el akarja titkolni, hogy a nagyapja a második világháború idején a Wehrmachtban szolgált – ami természetesen egyet jelentett azzal, hogy Tusk nem elég jó lengyel az elnöki posztra. Ahogy azt már több független szakértõ megállapította, a lengyel politika még mindig nem professzionális, amennyiben a személyes gyûlölködés továbbra is meghatározó. Másfelõl az is elég valószínû, hogy miután az autoriter vezetõként ismert Jarosław Kaczyński rájött, hogy pártjának csupán orrhossznyi elõnye van a PO-val szemben, inkább úgy döntött, hogy nem a nagy vetélytárssal, hanem kisebb, gyengébb pártokkal osztja meg a hatalmat. Így találta meg a populista, antikapitalista Önvédelem (Samoobrona) pártot, és a szélsõjobboldali Lengyel Családok Ligáját (LPR). Ez utóbbi feje, Roman Giertych, az Összlengyel Ifjúságot (Młodzież Wszechpolska) is vezette, amely amellett, hogy nevét egy világháború elõtti antiszemita mozgalomtól kölcsönözte, retorikáját és rituáléit tekintve erõsen fasisztoid szervezet volt. Andrzej Leppernek, az Önvédelem vezetõjének a meghívása a koalícióba kockázatos lépés volt Jarosław Kaczyński részérõl, hiszen Lepper és környezete igen rossz fényt vet a PiS-re. Az Önvédelem vezetése hírhedten cinikus politikai nézeteket vall, többüket már elítéltek politikai huliganizmus miatt, néhányukat csalásért is. Az utóbbi idõben olyan hírek is érkeztek, miszerint a párt aktivista munkát kínált nõknek szexuális ellenszolgáltatás fejében, és nyílt szexuális zaklatás is történt. Lepper ugyanakkor, mivel neki magának csekély a támogatottsága, minden lózung ellenére végsõsoron azt teszi, amit Kaczyński elvár tõle. Az LPR felé történõ közeledés ennél összetettebb jelenség, valószínûleg egy átfogó, a teljes lengyelországi jobboldal konszolidálására törekvõ terv része volt. Jarosław Kaczyński többször kinyilvánította, hogy létre kíván hozni egy széles politikai mozgalmat vagy pártot, amely a képviselné a konzervatív és kereszténydemokrata értékeket, valamint az ellenzéki liberális és balközép politikai erõket. Tehát célja nem kizárólag az LPR bevonása volt, hanem a lengyel társadalmi-politikai élet egy jelentõs szegmensének, a Radio Maryja hallgatóságának a megnyerése is. Ez, a Tadeusz Rydzyk atya által vezetett, társadalmi mozgalommá szélesedett mûsorszolgáltató meglehetõs népszerûségnek örvend az alacsony iskolázottságú, vidéki idõsek körében.

Átvilágítás

Lengyelországban, akárcsak a legtöbb posztkommunista országban, az átvilágítás az egyik olyan kérdés, amely leginkább megosztja az értelmiséget, a politikát, és egyre inkább a katolikus egyházat is. Csaknem minden hónapban felröppen a sajtóban egy-két új név, akikrõl azt állítják, hogy a kommunista titkosrendõrség ügynökei voltak. Egészen a tavalyi évig két törvény szabályozta az átvilágítást. Az egyik, a Nemzeti Emlékezet Intézetére (IPN) vonatkozó törvény, megengedte az áldozatoknak (jogi értelemben azoknak, akiket a kommunista titkosrendõrség megfigyelt), hogy betekintsenek a róluk szóló aktákba, és megtagadta a hozzáférést a titkosszolgálati emberek és a kollaboránsok számára.1 Kutatók és újságírók is hozzáférhettek az iratokhoz. A másik törvény kötelezte a közszereplõk egy részét, hogy nyilatkozzanak múltbeli szerepvállalásukról. A kommunista titkosszolgálattal való együttmûködés önmagában nem minõsült bûncselekménynek, azonban a hamis nyilatkozat igen (lex retro non agit).

Az átvilágítás-pártiak szerint azonban ez kevés. Szerintük csak úgy lehetséges a múlttal való szembenézés és a valódi igazságszolgáltatás, ha kiterjesztik az átvilágítandó személyek körét, nyilvánosságra hozzák az ügynökök nevét, és a biztonsági aktákat mindenki számára hozzáférhetõvé teszik. Úgy vélik, a besúgás morálisan elítélendõ bûne alól csak a teljes õszinteség és az ezt követõ megbocsátás oldozhat fel – némelyek egyenesen Jézus szavait idézik, mondván “az igazság szabaddá tesz”. Az átvilágítást ellenzõket jobb esetben erkölcsi kétszínûséggel, a múlt eltorzításával vádolják, rosszabb esetben azzal, hogy közösséget vállalnak a bûnösökkel. (A Gazeta Wyborcza napilap az efféle kritikák állandó célpontja.)

Az átvilágítást ellenzõk viszont rávilágítanak az igazságos átvilágítás lehetetlenségére, amenynyiben a kommunista titkosszolgálatok által készített dokumentumok természetüknél fogva elfogultak, ráadásul hiányosak is (ugyanis a rendszerváltás közeledtével a titkosszolgálatok vezetõinek utasítására rengeteg iratot megsemmisítettek). Szerintük a kommunista rezsimmel való kapcsolat, de még az együttmûködés is nagyon sokféle lehetett, ezért az egyes esetek és összefüggéseik gondos elemzése nélkül nehéz ítéletet alkotni. Az ellenzõk több folyamatban lévõ átvilágítási procedúrát kifogásolnak, mivel ezekben sérül a törvény elõtti egyenlõség és az ártatlanság vélelmének alapjoga. Erkölcsileg elfogadhatatlannak tartják a vélt vagy valós ügynökök médiabeli leleplezését és meghurcolását, hisz ezeknek az embereknek lehetõségük sincs a védekezésre, így a folyamat inkább “átvilágítási lincseléshez” hasonlít. Az ilyen leleplezéseknek kevés közük van a valósághoz, sokkal inkább a mindennapos politikai harcok eszközei, céljuk pedig az ellenfél táborának lejáratása, legyen szó élõkrõl vagy akár holtakról. Az átvilágítást ellenzõk szerint a “felejtés és megbocsátás” lenne a helyes magatartás.

Az átvilágítást támogatók és ellenzõk tábora nagyjából megfelel a jobb és baloldalnak (pontosabban a liberális baloldalnak), ennél azonban egy fokkal bonyolultabb a helyzet. Az egykori kommunisták ellenzik az átvilágítást, ugyanakkor ez számukra nem érzelmi kérdés, hiszen párttagokat ritkán szerveztek be, róluk pedig úgyis mindenki tudja, hogy támogatták a rezsimet. Az egykori ellenzék tagjai közül pedig nem csak a liberális baloldali érzelmûek ellenzik az átvilágítást, de olyanok is, akik a rendszeres letartóztatások során saját bõrükön tapasztalhatták meg a beszervezésnek való ellenállás nehézségét.

A katolikus egyház, és fõként az egyházi vezetés végképp paradox helyzetbe került. Közismert a lengyel egyház nyílt szembenállása a kommunista rezsimmel, ami – különösen az 1970-es és 1980-as években – erõsen hozzájárult az állami ellenõrzésen kívüli nyilvános szféra és késõbb a civil társadalom kialakulásához. Politikai értelemben az egyház természetesen közelebb áll a jobboldalhoz, mint a liberális baloldalhoz, amelyet erkölcsi relativizmussal vádol. Az egyházi vezetés, bár meglehetõsen enigmatikusan és metaforikusan fogalmaz a témában, azért egyértelmûen ellenzi az átvilágítást, kivált a saját berkein belül. Ez nem meglepõ, tudván, hogy az egyházi személyek állandó megfigyelésnek és zaklatásnak voltak kitéve. Másfelõl viszont folyamatos kapcsolatban álltak a hatóságokkal, és becslések szerint körülbelül 10 százalékuk jelentett is. A vonakodás ellenére az egyház átvilágításának problémája egyre inkább elõtérbe kerül. Történészek és újságírók az IPN archívumai alapján egyre több olyan esetet tárnak fel, amelyekben papok jelentettek. Szokatlan álláspontot képvisel az egyházon belül Tadeusz Iaskowicz-Zaleski atya, aki kulcsszerepet játszott a ’80-as évek ellenzéki mozgalmában, amiért keményen üldözték, és fizikailag is súlyosan bántalmazták. Az atya, felettesei nyomása ellenére könyvet ír a titkosszolgálatok és az egyház viszonyáról, bírálva az egyházi vezetést azért, hogy igyekszik szõnyeg alá söpörni a problémát (a könyv hamarosan megjelenik). Az atya szerint a múlt eltorzítása káros az egyházra nézve, mivel rombolja hitelét. Bizonyság erre a közelmúlt nagy vihart kavart eseménye, Stanisław Wielgus egynapos érseksége. A korábban Płock érsekeként mûködõ Wielgus január 7-én, vasárnap, felavatásának napján mondott a le varsói egyházmegye érseki tisztérõl, miután kiderült, hogy eltagadta a ’60–’70-es évekbeli ügynökmúltját. Az esemény drámaiságát fokozta, hogy az érsek a gyülekezet elõtt, teljes ceremoniális díszben olvasta fel lemondó beszédét, és hívei közül többen sírva fakadtak. A lemondást minden bizonnyal az elõzõ éjszakai egyeztetések során kényszerítette ki a Vatikán, a lengyel egyház – és talán maga a lengyel elnök. Wielgus többször is úgy nyilatkozott, hogy nem írt alá egyezséget a belüggyel, amivel nemcsak a lengyel nyilvánosságot vezette félre, de a pápát is. Mivel a vonatkozó iratokat megsemmisítették, ezért nincs kézzelfogható bizonyíték arra, hogy tartós együttmûködése a belüggyel okozott-e bárkinek tényleges kárt. Ám az, hogy a megállapodás részeként külföldi útlevelet kapott, nem vall túl erõs egyéniségre. Felettébb kínosak voltak az elmúlt idõszak magyarázkodásai és hazugságai, és az, hogy Wielgus az utolsó pillanatig ragaszkodott a varsói érseki poszthoz. A Wielgus-ügy remélhetõleg ráébreszti az egyházat, hogy létszükséglet számára a hitelesség visszaszerzése, és talán növeli az átvilágítást támogatók táborát is.

Visszatérve a szûkebb értelemben vett politikához, a PiS és a PO is támogatja az átvilágítást, és olyan megoldást sürget, amely továbbmegy annál, mint amit a ’90-es évek törvényei megengednek. Azonban a PO radikálisabb álláspontot képvisel: a teljes nyilvánosság számára lehetõvé tenné a korlátlan hozzáférést a titkosszolgálati aktákhoz, tekintet nélkül a magánélet védelmére, a megszerzett információk felhasználási céljaira stb. Bár a PO nincs beszélõ viszonyban PiS-szel, mégis nekik köszönhetõ, hogy 2005-ben végül elfogadták a két korábbi törvényt kiváltó, új átvilágítási törvényt. Az új törvény, amelyet fiatal PiS-tisztségviselõk terjesztettek be, igen széles politikai és szakmai kör, körülbelül 400 ezer ember számára teszi kötelezõvé az átvilágítási procedúrát. Azoknak, akik beletartoznak ebbe a körbe, és 1972 augusztusa elõtt születtek, kérniük kell az IPN-tõl a múltjukról szóló igazolás kiállítását.

Ha a titkosrendõrségi aktákban fellelhetõ bármely, vélhetõen az átvilágított személytõl származó információ, úgy az illetõ “személyes informátornak” minõsül, függetlenül attól, hogy tudatában volt-e, mikor, kinek adott információt. Az illetõ nevét nyilvánosságra hozzák, és ártatlanságának igazolására, illetve az IPN-minõsítés cáfolatára kizárólag polgári jogi perben van lehetõség. A törvény a teljes nyilvánosság számára hozzáférhetõvé teszi az átvilágítás alatt álló személyek aktáit – s mint ilyen, nem teszi lehetõvé az ártatlanság vélelmét, a törvény elõtti egyenlõséget és a magánélet védelmét. A törvényt megszavazták, noha széles körben bírálták, a liberális értelmiségiek mellett olyan korábbi ellenzékiek is, akik áldozatai voltak a kommunista üldözésnek. Végül még Lech Kaczyński is elbizonytalanodott a döntés helyességét illetõen, és a törvény aláírását követõen bejelentette, hogy õ maga fog benyújtani egy módosító javaslatot.

Folt az imázson

A kormány megalakulása után a PiS igyekezett megszilárdítani a hatalmát, még bizonyos törvények megkerülése árán is – példa erre a független médiafelügyelet átszabása a párt igényeinek megfelelõen. A PiS-kormány jelentõs személyi változtatásokat hajtott végre a közigazgatásban – ehhez el kellett törölnie az útjában álló közigazgatási törvényt –, és a többségi állami tulajdonban maradt cégek igazgatótanácsaiban. A személycserék lényegében a PiS-hez való lojalitás alapján történtek. A közelmúltan például Lech Kaczyński a Nemzeti Bank elnöki posztjára Sławomir Skrzypeket nevezte ki, aki ugyan nem rendelkezik a szükséges végzettséggel, viszont régóta mûködik együtt Kaczyńskivel mint varsói fõpolgármester-helyettes. A PiS nem csinált titkot a személycserékbõl, és ahogy az már lenni szokott, a kormány körül megjelentek az opportunista, karrierista elemek. A nyilvánvaló központosító intézkedések, és kivált az Önvédelemmel és az LPR-rel kötött koalíció csúnyán belerondított a morális megújulást hirdetõ párt imázsába.

Amilyen hatékonynak bizonyult a PiS a konszolidációban, olyan kevéssé jeleskedik a kormányzásban, és az ország elõtt tornyosuló kérdések megválaszolásában. A PiS külpolitikája és gazdaságpolitikája, és általában véve a modernizációval kapcsolatos álláspontja éles bírálatok tárgya. Ami a külügyet illeti, megromlott a kapcsolat Németországgal, Lengyelország legfontosabb uniós partnerével. Ezután hiába hangsúlyozza a PiS a lengyel–amerikai kapcsolatok fontosságát, hisz Amerika érdeklõdése érezhetõen lanyhult a Németországgal rossz viszonyban álló Lengyelország iránt. A PiS-nek valójában nincs értékelhetõ külpolitikája, csupán idõrõl-idõre tett hangzatos kijelentésekre futja.

Nincs ez másként a gazdaságpolitikával sem. A vezetõk gazdasági kérdésekben homályosan fogalmaznak, és nem látni körülöttük olyan embert, akinek határozott elképzelése volna a jövõt illetõen. Zyta Gilowska pénzügyminiszter, egykori PO-tag, sem áll a helyzet magaslatán gazdaságstratégiai kérdésekben. A fejlesztéssel, például a kutatással, innovációval kapcsolatos kérdések fel sem merülnek. Ami a gazdaságpolitikát illeti, elhalasztották a költségvetés reformját, amelyre pedig égetõ szükség volna. Úgy tûnik, mintha a modernizációs politika kizárólag az EU-s pénzek lehívására alkalmas projektek kidolgozására korlátozódna. Választási kampányában a párt hangsúlyozta a társadalmi szolidaritást, valójában azonban alig tesz valamit a szociálpolitika terén, és az egészségügyi reform is megakadt.

Alapvetõ probléma a kompetens személyek hiánya. A Kaczyński-fivérek modern államról alkotott elképzelése meglehetõsen idejétmúlt, leginkább a múlt század elsõ felének félautokrata modelljeire emlékeztet. Lech Kaczyński érdekfeszítõ interjút adott a Gazeta Wyborczának az 1926. májusi Piłsudski-féle puccs 80. évfordulója alkalmából.2 Nagy kár, hogy a jelennel és a jövõvel kapcsolatban érezhetõen kevesebb mondanivalója akad.

A Kaczyński-ikrek sohasem érdeklõdtek különösebben a világ dolgai iránt, idegen nyelveket nem beszélnek; nem véletlen, hogy a The Economist egyszer “jóravaló, de provinciális” emberekként jellemezte õket. Kevés kivételtõl eltekintve ugyanez igaz többi PiS-vezetõre. Az õ respektjük azonban még mindig fényévekkel nagyobb, mint koalíciós partnerüké, különösen az Önvédelemé. Felettébb kínos, hogy a PiS tisztogatási akcióját a közszférában legalább annyira motiválta az elõzõ kormányhoz közeli tisztviselõkkel szembeni bizalmatlanság, mint a hataloméhes koalíciós partner nyomása. Számos kulcspozícióba megfelelõ tapasztalat nélküli embereket kerültek, a szervezetek pedig intézményi emlékezet nélkül maradtak.

Az erkölcsi csorba és a vitatható kormányzati tevékenység ellenére a PiS a szavazók nagy hányadának bizalmát élvezi, felmérések szerint 30 százalék körüli a támogatottságuk. A magyarázat részben gazdasági: az elmúlt évben Lengyelország magas fejlõdési mutatókat produkált, az ország érzi a beáramló EU-s pénzek kedvezõ hatását. A PiS fõ jobboldali riválisa, a PO szintén meglehetõs népszerûségnek örvend, azonban a két párt szavazótábora kissé eltér. A felmérések és a 2006. novemberi helyhatósági választások alapján a PiS támogatói az idõsebb, alacsonyabb iskolázottságú vidéki szavazók, míg a PO-t inkább a fiatal, magasabb iskolázottságú, a világ és a modernizáció kérdései iránt nyitottabb városi rétegek támogatják. A PiS a nagyvárosok többségében elvesztette a polgármesteri székért folytatott harcot. Különösen nagy veszteség Varsó, ahol Hanna Gronkiewicz-Waltz a PO színeiben megverte Kazimierz Marcinkiewicz korábbi PiS-miniszterelnököt, az ország legnépszerûbb politikusát. Az eredmény alátámasztja, hogy a provinciálisabb PiS-szel szemben a PO nyitottabb a világra.

Miért jobbkanyar?

A két nagy párt támogatottsága, illetve a Radio Maryja és az LPR népszerûsége arra utalhat, hogy a lengyel társadalomban a jobboldali szavazásra hajlamosító értékek és attitûdök uralkodnak. Ezen értékrend központjában a közösségi kötelékek, mint a család, a nemzet, a katolikus valláson alapuló társadalmi szolidaritás és a tényleges igazságszolgáltatás áll, szemben a formális jogi folyamatokkal. A felvilágosodás eszméjében fogant Nyugatot többnyire erkölcsi relativizmussal vádolják, csekély szerepet tulajdonítanak az állampolgári jogok, és az egyéni szabadság védelmének, valamint a formális jognak a modern társadalmak mûködésében. Általános liberalizmusellenesség jellemzi a mindennapokat és a politikát is. Ez a mentalitás egyenlõtlenül oszlik el, és nem szükségképpen takar jól artikulált ideológiai nézeteket, de elég erõs ahhoz, hogy tükrözõdjék a választói preferenciákban, és a próba–visszacsatolás módszerével alakuló politikában. A megállapítás, miszerint a lengyel társadalom jobbra tolódott, nyilvánvalóan elméleti, bizonyítása empirikus adatokat igényelne. De tegyük fel, hogy a kijelentés valóban igaz. Adódik a kérdés, hogy mi lehet ennek az oka. Az egyik magyarázat a mélyen húzódó, a múltból eredõ okokat hangsúlyozza: a társadalmi tradíciókat, az agrárjelleget és a vallást. Elvégre az 1950-es évek iparosításáig ez egy paraszti társadalom volt, a konzervatív nézetek pedig fõleg a vidéket és a kisvárosokat jellemzik. Lengyelország Európa legvallásosabb országainak egyike. A katolikus egyház szerepe, különösen vidéken igen erõs, és a lengyel katolicizmus túlnyomó részben rituális és anti-intellektuális természetû. Ez bizonyos fokig tudatos egyházi munka eredménye, mivel az egyház ebben a közegben tudta leginkább átvészelni a kommunizmust. Eszerint a magyarázat szerint Lengyelország hirtelen nyitása a Nyugat felé, az ezt követõ felgyorsult társadalmi változások, valamint a nyugati tömegkultúra beáramlása mind hozzájárult a hagyományos értékek és attitûdök újbóli megszilárdulásához.

A másik magyarázat kiindulópontja, hogy a lengyel társadalom a gazdasági átalakulásokért szociális értelemben nagy árat fizetett. A lakosságot érzékenyen érinti a magas munkanélküliség, az egyenlõtlen jövedelmek, a társadalmi kirekesztõdés és a növekvõ szegénység. Szociológiai felmérések szerint a lengyel társadalom egyre inkább megosztott, nemcsak a jövedelmek tekintetében, de abban is, hogy az egyes rétegek milyen eséllyel képesek bekapcsolódni a fejlõdésbe, és hasznukra fordítani a modern életformát. A leszakadók és önjelölt vezéreik, többek közt, Lepper, mindezért a gazdasági változásokat és azok végrehajtóit okolják. Az elsõ számú célpont Leszek Balcerowicz. A populisták, fõleg az Önvédelem, megállás nélkül skandálja, hogy “Balcerowicz mondjon le”. Egy másik, durvább fordulat volt régebben a “Balcerowicz a lengyel gazdaság Dr. Mengeléje”. Ezek a szólamok megtalálják a maguk közönségét. Másfelõl, a liberalizmus fogalmának (és a liberális jelzõ és fõnév jelentésének) teljes legitimitásvesztése a lengyel politikai diskurzusban az 1990-es évek elejéig nyúlik vissza, amikor a gazdasági liberalizmus és a sokkterápia következtében a viszonylagos szociális biztonságban élõk széles rétegei érezték úgy, hogy kicsúszott a lábuk alól a talaj.

A kétféle értelmezés természetesen nem zárja ki egymást, és egyik sem alkalmazható mechanikusan vagy automatikusan. Végsõsoron az attitûd, a percepció és az értékrend legalább annyira formálódik a közvetlen tapasztalat, mint a kimondott, leírt és elektronikus formában közvetített ideológiák által. Márpedig az elmúlt években ez utóbbiak is érezhetõen jobbra tolódtak. Populáris vonalon ott a már említett Radio Maryja, amely nem csak rádiócsatorna, hanem újság, kábeltévé (Trwam-“Kitartok”) és magánegyetem is. Jóval kifinomultabb jobbratolódás figyelhetõ meg az értelmiség körében: egy egész új tudósgeneráció írja tanulmányait és könyveit a közösségi, köztársasági és konzervatív értékrend jegyében – számukra, képletesen szólva, fontosabb hivatkozási pont Platón és Carl Schmidt, mint Locke és Mill. Míg a Gazeta Wyborcza a liberális és baloldali irányt képviseli, addig a két másik nagy napilap, az újonnan alapított Dziennik, és fõként a Rzeczpospolita a konzervatív jobboldalhoz áll közel. A PiS kormányra kerülése óta a jobboldali értelmiség nagyobb teret kapott a közszolgálati médiumokban is. És amióta Roman Giertych LPR-vezetõ megkapta az oktatási tárcát, az iskolákban is terjedni kezdtek a konzervatív nézetek. Ennek szélsõséges példája a közelmúltból, hogy Mirosław Orzechowski oktatási miniszterhelyettes támadást indított Darwin tanai ellen a kreacionizmus jegyében. Giertych szerint a lengyel iskolák fõ problémája diákok körében dúló erõszak, ami ellen õ az egyenruha és szigorú fegyelmezési módszerek újbóli bevezetésével kíván harcolni.

A jobbra tolódás nem jelenti, hogy a “másik oldal”, a középtõl balra elhelyezkedõ politikai csoportok elnémultak volna, vagy hangjuk kizárólag a Gazeta Wyborczavezércikkeire korlátozódna. A nyitottabb irányzatok hetilapja a Polityka, és kisebb részben az egyházközeli heti magazin, a Tygodnik Powszechny. A centrista irányzatokat képviseli a TVN magántelevízió. Baloldalinak számít a Trybuna napilap és a Przegląd hetilap. Mindazonáltal a liberális baloldalnak két fõ problémája van. Az egyik a jól körvonalazott társadalmi program hiánya. Harminc évvel ezelõtt ez lehetett volna a jóléti állam, mostanra azonban ez nemigen járható út, hiszen ez a vonal több rombolással járna, mint építéssel. Ezt az ideológiai ûrt a baloldal Nyugaton és Közép-Európában is valamiféle homályos, az általános rendezettségrõl, nyitottságról, az emberi jogok, a másság és a kisebbségek tiszteletérõl szóló üzenettel próbálja kitölteni. Mindez természetesen szemben áll a jobboldali értékek többségével, s emiatt a jobboldal erkölcsi relativizmust, és a saját közösség lenézésének szándékát szimatolja. A másik probléma, hogy a balközép értelmiségi diskurzusban megfogalmazott eszmék nem jelennek meg a felmérésekben és a választási eredményekben. A liberális Demokrata Párt (a korábbi Szabadság Unió) 2001-ben és 2005-ben sem érte el a parlamenti bejutáshoz szükséges 5 százalékos küszöböt, és gyakorlatilag eltûnt a politika színpadáról. Az ok részben a sokkterápiában betöltött szerepük, részben a tömegkommunikációban való járatlanságuk volt. A Baloldali Demokratikus Szövetség (SLD – a “posztkommunisták”) 2005-ben csupán a szavazatok 11 százalékát tudta megszerezni, más kisebb baloldali pártok, például az SLD-bõl kivált Lengyelországi Szociáldemokraták, pedig be sem került a parlamentbe. Az SLD a többi kormányzópárthoz hasonlóan csak egy ciklus erejéig tudta megtartani a hatalmat. Látványos, 40 százalékról történõ bukásuk több okra vezethetõ vissza. Egyrészt identitásválsággal küzdöttek: miközben szociáldemokratának kiáltották ki magukat, a neoliberalizmushoz közel álló politikai gyakorlatot folytattak. Másrészt tevékenységüket beárnyékolta a korrupció és a cinizmus, különösen Leszek Miller elnöksége alatt, és valójában ez okozta, hogy végleg kikerültek a jelentõs politikai erõk sorából. Több korrupciós botrány is kipattant, az egyik ilyen, amikor a párt regionális vezetõi fülest adtak bûnözõknek közelgõ letartóztatásukkal kapcsolatban. A legnagyobb vihart kavaró ügy Rywingate néven vált ismertté. (2002-ben Lew Rywin, az ismert filmproducer, felkereste aGazeta Wyborcza napilapot is kiadó Agora médiacsoportot, és arra célzott, hogy befolyásos kormányzati körök küldték, akik segítségével kedvezõ médiatörvényt tud keresztülvinni – 17,5 millió dolláros megvesztegetési díj fejében. Rywin ezért végül letöltötte börtönbüntetését.) Az ügy kivizsgálására parlamenti bizottságot állítottak fel, s bár a kihallgatások során – amelyeket hónapokon át, napi több órában lehetett követni a televízióban –, nem sok minden derült ki magáról az esetrõl, azonban az SLD tagjai a közvélemény szemében arrogáns, cinikus és erkölcstelen emberek benyomását keltették. A botránysorozat megosztotta az SLD-t, amelybõl végül kivált egy új párt, a Lengyelországi Szociáldemokraták, az SLD-t pedig alapjaiban átszervezték. A dolgok pillanatnyi állása szerint a baloldal szervezetlen, szétszórt, alig mobilizálható, és képtelen világossá tenni a céljait. Mindezek figyelembevételével nehéz megmondani, hogy a jobbra tolódás menynyiben reflektál a lakosság nézeteinek és attitûdjének változására, és mennyiben a nemzeti-konzervatív program alternatívájának a hiányára adott válasz.

Záró megjegyzések

Összességében a nemzeti-konzervatív program népszerûsége magyarázható azzal, hogy a lengyel társadalom jelenérõl és jövõbeli lehetõségeirõl nincs meggyõzõ alternatív elképzelés. A társadalmi programok, amelyek az államszocializmus végfázisának és összeomlásának idején egyesítették és mozgósították a lengyel társadalmat, mára elhasználódtak. Az elsõ ilyen program az 1980–81- ben létrejött, majd 1988–89-ben rövid idõre újra feltámasztott szolidaritás programja volt, amely a piac, a társadalmi felelõsségvállalás és a jóléti állam valamiféle keverékét javasolta. Ezt 1989 második felében gyors ütemben felváltotta a korszak neoliberális eszméinek pontos másolata, az átalakulás programja, amely a ’90-es évek elejének fõ mozgatóereje volt. Bár a gazdasági változások pozitív hatásai aligha vitathatók, azonban az átalakulás nagy vérveszteséggel és csalódással járt, ezért hamar népszerûtlenné vált. Ezt követte a csatlakozási program. Tíz éven át, az 1990-es évek közepétõl 2004-ig a lengyel társadalom fõ feladata az uniós csatlakozáshoz szükséges különféle követelmények teljesítése volt. Végül elérkezett a nagy nap, Lengyelország az Európai Unió tagja lett.

Azonban az út végén sokszor nem csupán öröm vár, de valamiféle csalódás is, különösen, ha az út veszélyekkel járt: a célhoz érve a valóság földhözragadtabb, mint ahogy az álmainkban elképzeltük. Ez történt az EU-csatlakozással is. Ráadásul Lengyelország és a többi kelet-európai ország éppen akkor lépett be az Unióba, amikor mintha Európa is egy kicsit bizonytalan volna saját jövõjét illetõen, ezért nem sok iránymutatást tud nyújtani az új tagállamoknak. Ám a hezitáló Európa nem az egyedüli probléma. Napjainkban a világnak sokkal súlyosabb problémákkal kell szembenéznie a globalizáció, a környezetvédelem, és a nemzetközi biztonság terén, s mindez az egyéneket és a társadalmakat is aggodalommal és félelemmel tölti el. Mivel ezekre a kihívásokra napjainkban kevés adekvát válasz létezik, így nem meglepõ, ha sokan úgy tesznek, mintha ezek a problémák nem is léteznének, és inkább egy képzelt közösség akolmelegében keresnek menedéket.

FORDÍTOTTA OROSZ ILDIKÓ

1. táblázat: A szejm összetétele a 2001-es és a 2005-ös választások után

Párt vagy pártkolalíció 2001 2005
AWS 5,60 már nem létezett
LPR 7,87 7,97
PD még nem létezett 2,45
PiS 9,50 26,99
PO 12,68 24,14
PSL 8,90 6,96
Samoobrona (Önvédelem) 10,20 11,41
SDPL még nem létezett 3,89
SLD (2001-ben koalícióban az UP-vel) 41,04 11,31
UW 3,10 PD néven indult

Forrás: Państwowa Komisja Wyborcza (Országos Választási Bizottság)

Figyelem: A parlamenti bekerülés küszöbe a szavazatok 5 százaléka

AWS – Akcja Wyborcza Solidarność (Választási Szolidaritás Akció)

LPR – Liga Polskich Rodzin (Lengyel Családok Ligája)

PD – Partia Demokratyczna-demokraci.pl (Demokrata Párt); a Szabadságunió (UW) új neve.

PiS – Prawo i Sprawiedliwość (Jog és Igazság)

PO – Platforma Obywatelska (Polgári Platform)

PSL – Polskie Stronnictwo Ludowe (Lengyel Parasztpárt)

SDPL – Socjaldemokracja Polski (Lengyelországi Szociáldemokraták). Az SLD-bõl vált ki 2004-ben.

SLD – Sujusz Lewicy Demokratycznej (Baloldali Demokratikus Szövetség)

UP – Unia Pracy (Munkaunió)

UW – Unia Wolności (Szabadságunió), 2005-tõl Demokrata Párt (PD) néven.

  1. Az IPN hármas feladata: a kommunista titkosügynökség archív dokumentumainak õrzése (ez körülbelül 90 km hosszú iratmennyiséget jelent), a “lengyel nemzetellenes bûntettek”, vagyis a náci és kommunista bûnök esetében az ügyészségi munka támogatása; valamint kutatóközpontként a kommunista és náci diktatúrával kapcsolatos dokumentumok és monográfiák közzététele.
  2. Józef Piłsudski (1867–1935), marsall, a független Lengyelország megteremtõje. 1926. májusában sikeres katonai államcsínyt hajtott végre. 1926–28-ban és 1930-ban miniszterelnök, haláláig a hadsereg vezetõje, az ország elsõ embere. Személyi diktatúrát vezetett be, mellyel célja a Németország és a Szovjetunió ütközési zónájában fekvõ ország nemzeti egységének és belsõ stabilitásának biztosítása. (A ford.)
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.