A haladás-paradoxon

A romantikus primitivizmus gyökereirõl

A haladás-paradoxon – miszerint az emberek abban a mértékben válnak egyre elégedetlenebbé, ahogy életkörülményeik javulnak – legfeltûnõbb érzelmi megnyilvánulásai közé tartozik a törzsi társadalmak széles körben elterjedt csodálata. Aki azt hiszi, hogy mindez a 18. században kezdõdött Jean-Jacques Rousseau-val, az nagyot téved. Az elmúlt kétezer évben számos olyan gondolkodó akadt, aki az egyszerû életet csodálta. Közülük egyik sem tartotta nagyra az anyagi jólétet.

Sõt, éppenséggel azt gondolták, hogy minél kisebb a jólét, annál jobb. Szókratész kijelentette, hogy az embernek csak igen kevés alapszükséglete van, amelyeket könnyû kielégíteni, Epikurosz pedig egyetértett vele. Diogenész egyszer rávett egy jómódú athéni polgárt, hogy szántóit alakítsa át legelõkké – a pásztorlét és a falusi béke hozzákapcsolódó képe mindig is nagy vonzerõvel bírt –, a pénzét pedig vesse a tengerbe. Platón Az államban szeretettel festi meg a korábbi közösségi társadalom idilli képét, miközben számos görög gondolkodó meg volt gyõzõdve arról, hogy a vad szkíta törzsek valahol Thrákia mögött, a Fekete- tenger partján a degenerált athéniekkel ellentétben a primitív-eredendõ erényeket testesítik meg.

Ha még egy kicsit visszamegyünk az idõben, megállapíthatjuk, hogy Hésziodosz már Krisztus elõtt 700 körül úgy vélte, hogy az emberiség hõsies napjainak vége, s õ a siralmas romlás korszakában él már. Az aranykorban (mely Hésziodosz szerint jóval megelõzte saját korát) az emberek természetük szerint békések voltak, s ezért nem is voltak háborúk. Nem volt külkereskedelem, nem voltak utazók sem, akik luxuscikkekkel csavarták volna el a fejünket: mindenki békében ült otthonában, és a maga pulóverét kötögette, senkit nem izgatott Párizs vagy Pierre Cardin. Az aranykor vonzó tulajdonságai közé tartozott az is, hogy az emberek vegetáriusok voltak, mindent fából építettek, s mivel természetük szerint voltak jók, kommunalisztikus társadalmuk nem ismerte a vitát, és nem volt szükségük ügyvédekre.

Figyeljük meg, hogy az aranykortól lefelé a különféle értéktelenebb korszakok (ezüst, bronz, vas) során a történelem a degeneráció története. Nem a haladás, hanem a hátralépés története. Meglehetõsen valószínû, hogy Hésziodosz nem vadként élt: kanállal evett, ágyban aludt. De paradox módon mégis gyûlölte a haladást. S figyeljük meg azt is, hogy mit csodál, függetlenül a részletektõl: a leírt társadalmi és gazdasági erények csak egy imaginárius közösségben találhatók meg, amelyben legyõzték a xenofóbiát és a különféle csoportok közötti ellenségeskedéseket, amelyben az univerzális emberszeretet uralkodik. A közösségi rend ezen idealisztikus képei kimondatlanul is abból az elõfeltételbõl erednek, hogy a fentebb ábrázolt szociális erények számára nélkülözhetetlen a zárt kollektivitás egyféle formája.

E számos példából szükségszerûen következik, hogy a romantikus primitivizmus már hosszú ideje része az életünknek. Durván számolva az a helyzet, hogy az emberek majdnem tízezer éve nosztalgikusan tekintenek vissza a múltra. Márpedig ez nagyon jellemzõ. Az utóbbi tízezer év jelenti ugyanis azt a korszakot, amelyben létrejött a civilizáció, s ez a tény arra enged következtetni, hogy a korábbi és primitívebb életmódok efféle idealizálása szellemi rögzülést jelent, egyféle pszichológiai állandót, ami elválaszthatatlanul kötõdik magának a civilizációnak a fölemelkedéséhez.

Mindenki számára, aki nem rendelkezik vele, nyilvánvaló, hogy a civilizáció legfontosabb ismertetõjegye a szappan és a WC-papír. Ezek azok a dolgok, amelyek a civilizált életet megkülönböztetik a civilizáció elõttitõl és a mosdatlan és mosatlan elõtörténeti korok sötét mélységének barbárságától. De meglepõ módon manapság sok kedves, tiszta és jó illatú, középosztályhoz tartozó embertársunk bebeszélte magának, hogy a törzsi társadalmak, amelyekben nincs szappan, nincs WC-papír, nincs sampon, és egészen bizonyosan nincs tampon, a sajátjuknál jobb életmódot kínálnak. Persze ha rákérdeznénk, mi a helyzet a finom vacsorával, akkor készségesen elismernék, hogy a civilizáció elõtti világban vannak hiányosságok, de morálisan mégis felsõbbrendû és erényesebb – errõl egészen mélyen meg vannak gyõzõdve. A korábbi emberi társadalmakhoz fûzõdõ ezen érzelmi viszony mélyebb oka mindig ugyanaz: közösségibbek, kollektívebbek, sokkal inkább mûködik bennük a csoporton belüli szolidaritás.

A törzsi világ ezen töretlen vonzerejének oka valahol az ember bonyolult morális evolúciójában rejlik – a xenofóbia és a xenofília közötti történeti átmenetben és a morális megítélésük eltolódásában. Ezt érhetõvé teendõ világosan meg kell különböztetnünk egymástól e két szembenálló álláspontot és pszichológiai típust. A xenofób azt a nézetet vallja, hogy a távoli emberi idegenség, a más, a kulturálisan láthatatlan és ismeretlen – talán valamely tengerentúli törzs, amelyrõl kósza hírek és félreértések keringenek – valóban gyanús kissé, illetve egészen határozottan olyasvalami, amivel semmiképpen sem szeretnénk otthon a nagyszobában találkozni. A xenofil ezzel szemben úgy véli, hogy az idegen, a távoli, az egzotikusan más, pontosan azért, mert csak futólag észleljük és pontosan azért, mert radikálisan különbözik tõlünk, valami jó és csodálnivaló, és derék dolog önkéntesen megismernünk.

Evolúciós fenoménként nézve a xenofóbia bizonyára õsrégi – kétségtelenül olyan régi, mint a majmok. Ha visszamegyünk mondjuk egymillió évet, akkor megállapíthatjuk, hogy a xenofóbia volt az eredendõ állapot, mindenütt ez határozta meg az alacsony homlokú elõemberi vagy õsemberi lények csoportjainak társadalmasodását. A xenofóbia azt tanította, hogy a szomszédos területek lakói gyalázatos, kontrollálhatatlan népek, állandóan megpróbálnak betörni a birtokodra, hogy asszonyodat és gyermekeidet elrabolják, házadat felgyújtsák, isteneidet kigúnyolják és mindazt, ami neked szent, elcsúfítsák, miközben saját országod lakói tulajdonképpen rendben vannak.

Az õsidõk xenofóbiáját a következõ 1890-es karikatúra illusztrálja:

Két angol paraszt támaszkodik egy kapunak, miközben elmegy mellettük egy londoni ficsúr. Elsõ paraszt:
– Emmeg ki?
Második paraszt:
– Mittomén.
Elsõ paraszt:
– Vágj hozzá egy téglát!

Figyelembe véve a parasztok ama spontán készségét, hogy az elhaladó idegent téglával dobálják meg, a xenofóbia kétségtelenül társadalmi és valószínûleg egyben morális problémát jelent, s világos, hogy a civiltársadalom nem hagyhatja jóvá az efféle érzelmek terjedését. Mindazonáltal nehezünkre esik mindebben intellektuális problémát látni. Nincs benne semmi rejtélyes, semmi titokzatos, ami magyarázatért kiáltana, semmi, aminek kivizsgálásával egy aggodalmas akadémiai bizottságot kellene megbízni. Nyilvánvalóan ugyanannak a barátságtalan ösztönnek a megnyilvánulása, amelyben számos más állattal, többek között a csimpánzokkal is osztozunk, s mélyen visszanyúlik fõemlõsi múltunkba.

De a civilizációellenes xenofília modern fenoménje igenis intellektuális probléma. Saját kultúránk helyett egy másik imádata, azok helyett, akikkel felnõttünk, más istenek imádása, szüleink vallása helyett más vallások követése – e jelenségeket, melyek együttjárnak a civilizáció elõtti társadalmi formák csodálatával, valamint az egzotikum, a különös és a túlzott iránti szeretettel, nevezte Arthur O. Lovejoy és George Boas “a civilizáltak civilizáció elleni lázadásának” –, nos, mindez valóban rejtély.1 Egyáltalán nem világos, hogyan alakult ez ki. Mindazonáltal kézenfekvõnek tûnik, hogy elfordulást jelent sok mindentõl, ami természetes, normális és univerzális egy társadalom életében.

Freud pszichológiája hasznunkra válhat a jelenség megértésében. Elõször is azt meséli el igen egyszerûen, hogy minden egyes férfi és minden egyes nõ nyugodt külseje mögött ösztönszerû kívánságok és hajlamok kavalkádja rejlik. Másodszorra pedig ezt: ahhoz, hogy az emberi állat embertársaival békében élhessen, szelídíteni, eltolni és más utakra helyezni szükséges ezeket az ösztönöket – a szublimálás az erre használatos terminus –, miáltal alkalmassá tehetõk a békés közösségi élet számára. Az emberi kultúrák e célból találnak ki morális szabályokat, a férfiúi agresszió ösztöneit pedig hiányos viselkedésének számos korlátja közé terelik.

A civilizáció létrejöttével azután alávettettünk olyan problémás parancsolatnak, mint amilyen a “szeresd felebarátodat”, vagy az ösztönöknek még inkább ellentmondó “szeresd ellenségedet”. Harmadszor pedig: noha e parancsolatok alapján a lelkiismeret egyfajta belsõ ellenõrzõ rendszerként mûködik, azért a régi gonosz, erõs és agresszív ösztönök nem tûnnek el csak úgy egyszerûen. Nem irtják ki õket, nem is lehet. Elfedi õket a felettes én mesterséges szabályozása, s noha rejtetten, de mégis tovább mûködnek. Makacsul továbbélnek az emberi psziché legsötétebb földalatti szintjein, a felszínen pedig félelmeket, bûntudatot és neurotikus szimptómákat okoznak.

Az én tézisem az volna, hogy a romantikus primitivizmus, amely immár mintegy háromezer éve – talán még régebben – visszatérõ jellemzõje a nyugati civilizációnak, egy bûntudatkomplexus része, olyan morális szabályokhoz kötõdve, amelyek a közösségi életmódokat idealizálják. Ez az idealizálás mélyen belevésõdött a lelkiismeretbe, s a bûntudat érzései egyrészt a közösségi szociális lelkiismeret igényei alapján, másrészt pedig a civilizált társadalmakban az ezen igényekkel szembenálló szükségszerûség alapján keletkeznek; utóbbi szerint individuálisan kell érvényesülni a közösségivel, a kollektívummal, a törzsi klausztrofóbiával, az emberi horda zsarnokságával szemben.

Freud erre vonatkozó kijelentéseit sok helyen megtalálhatjuk. A Totem és tabuban például axiómává nyilvánítja az alábbi tételt, “Ahol tilalom van, ott egy vágynak kell mögötte rejlenie”. (Vö. Sigmund Freud: Totem és tabu. Budapest, Göncöl, 1990.) Ez közvetlenül belátható. Miért is lenne valami tilos, amit egyáltalán nem is akarunk megtenni? A sebességkorlátozás egyetlen oka a vágyunk, hogy gyorsabban mehessünk. A “szeresd ellenségedet” szabályának egyetlen oka, hogy ellenségünket xenofób módon össze akarjuk verni, s ezt ráadásul szívesen tennénk.

Ezek azok az ösztönök, amelyekkel szemben a civilizáció morális normáit megszabták: a támadás, a harc, az ölés vágya. Az elején említettem, hogy a törzsek normális viszonya a territoriális xenofóbia – félelmetes, ellenséges és kész a rombolásra: “Vágj hozzá egy téglát”. Ennek igazolására idézek Mary Midgley Beast and Man címû könyvébõl:

A háború és a bosszú eredendõ emberi intézmények, nem valamely kései kor perverziói; a legtöbb kozmogónia adottként elõfeltételezi a mennyei megosztottságot, a vérontást a Bírák könyve éppoly magától értetõdõnek ábrázolja, mint az Iliász vagy az északi õs-sagák. Elõfordulhatnak ugyan nem-agresszív társadalmak is, amint arról az etnológusok gyõzködnek minket, de ezek ritkák, mint a fehér holló, s talán nem is annyira fehérek, ahogyan ábrázolják õket. Nem lehet kizárni, hogy az ember borzalmasabban bánik fajtársaival, mint a legtöbb emlõsállat… Abimélek, Jerubbaál fia egy kövön ölte meg nem kevesebb mint hetven testvérét (Bírák könyve 9,5). Egy állatot, amely ehhez csak valami távolról hasonlatosat is elkövetne, joggal neveznénk ’veszélyes’-nek.2

Gyakran állítják, hogy a civilizáció elõtti idõkben vagy egyáltalán nem voltak háborúk, vagy pedig ezek viszonylag ártalmatlanok voltak kevés emberáldozattal, esetleg hogy a hadviselés rituális volt és kevés halottal vagy sebesülttel járt, vagy pedig, ha már egyszer dokumentálták a törzsi társadalmak közötti összeütközést, azt, hogy ez egyedül a civilizációval történt érintkezésükbõl adódott. Sajnos semmi bizonyítékunk nincs, ami ezt alátámaszthatná. Számomra most a morál spekulatív pszichológiája a fontos, nincs sok helyem az empirikus bizonyításokra. De arra azért utalni szeretnék, hogy a civilizáció elõtti törzsi háborúk témájában átfogó bizonyítékanyaggal rendelkezünk, mindenekelõtt két nemrégiben megjelent könyvben, amelyek bemutatják, mekkora ostobaság az emberi történelem retrospektív pacifikálása.

Az egyik könyv Lawrence H. Keeley War before Civilization, a másik pedig Steven LeBlanc Constant Battles címû munkája.3 Mármost ha összevetjük a primitív és a civilizált társadalmakban a háborúk gyakoriságát, a mészárlás mértékét, a háborús eseményekben résztvevõk, a halottak és sebesültek létszámát a teljes lakosság arányában – Keeley szerint minden esetben kiderül, hogy a törzsi társadalmak világa bizony nyilvánvalóan vérszomjas és halálosztó egy világ volt. Ami a háborúk gyakoriságát illeti, Keeley megjegyzi, hogy a korai Római Köztársaság csak nagyjából húszévente egyszer kezdett háborút, vagy ebben az idõintervallumban érte támadás, 1800 és 1945 között egy átlagos nemzetállam pedig egy generáció alatt nagyjából egyszer viselt háborút. Ezzel szemben az államiság, írásbeliség és civilizáció elõtti társadalmak állandóan háborúztak, de legalábbis minden évben minimum egyszer. Ami a mészárlást illeti, Crow Creekben, Dél-Dakotában, régészeti megállapítások szerint 1325-ben több mint ötszáz férfit, nõt és gyermeket gyilkoltak, skalpoltak és csonkítottak meg, mégpedig jóval azelõtt, hogy bármi is feltûnt volna a láthatáron, ami csak legkisebb mértékben is hasonlítana a civilizációra – s jóval Kolumbusz elõtt. A halottak és sebesültek számát figyelembe véve írja Keeley, hogy “a háborús áldozatok száma a primitív társadalmakban szinte mindig felülmúlja a legharciasabb vagy háborúktól leginkább sújtott modern államok áldozatainak számát”.

Az ausztráliai õslakosok gyarmatosítás elõtti életét egyenesen unalmasan békésnek ábrázolják. A kép, amelyet az Australian Broadcasting Commission állandóan bemutat, egy családot ábrázol, amelynek tagjai elmélkedve, ajkaik között egy szál virágot tartva kelnek át egy tavon vízililiomok között. De a régi idõkben nem egészen így volt. William Buckley fegyenc, akit 1803- ban engedtek ki a börtönbõl, majd ezután harminckét évig élt az õslakosok között a déli partvidéken, igen ritka belsõ szemszögbõl készült leírást nyújt e népekrõl és gyakori konfliktusaikról.

Egy napon – írja – teljesen váratlanul meglepett minket egy törzs számos tagja, nagyjából háromszázan. Látványuk, amint a síkságon közeledtek felénk, nagy nyugtalanságot keltett … Ahogyan az ellenséges törzs közeledett, láttam, hogy csak férfiak jönnek … Hamarosan elkezdõdött a harc. A férfiak vadul és rendezetlenül küzdöttek, vérrel borítva, késõbb ketten közülük elestek a küzdelemben.

Ezután leírja sajátjai ellentámadását a következõ éjszaka:

Amint legtöbbjüket álmukban találtuk, csoportokban heverve a földön, csapatunk rájuk rontott, hármat azonnal megöltünk, többeket megsebesítettünk. Az ellenség menekült, hátrahagyva harci eszközeit és sebesültjeit, akiket azután bumeránggal végeztek ki.

A civilizáció elõtti háborúban a sebesülteket általában agyonverték, késsel vagy dárdával leszúrták. Egy tizenkét éves kislány, akit az elõzõ évszázad harmincas éveiben Dél-Amerikában a janomamo indiánok fogságba ejtettek, késõbb így emlékezett vissza a harcok egyikére, amelynek õ is tanúja volt:

Ezután a férfiak elkezdték gyilkolni a gyerekeket, a kicsiket, a nagyobbakat, közülük sokakat megöltek. A gyerekek megpróbáltak elszaladni, de elkapták, a földre teperték és nyilakkal lelõtték õket, a testüket keresztülszúrva a földhöz szögezték õket. A legkisebbeket lábuknál fogva csapdosták a fákhoz vagy sziklákhoz. A gyerekek szemei remegtek. Sokukat megölték.

Nézzük most a morálról szóló általános elmélkedésünket; úgy tûnik, az elmondottakból az alábbiak következnek: ha az elmúlt egymillió évben valóban ilyen rossz volt a helyzet, akkor úgy tûnik, alapos indokok vannak arra, hogy mindennek egy erõs hatalom állt ellenében. Amit Freud maga mond errõl, az nagyon hasonlít a társadalmi szerzõdés elméletére. Ezt írja:

Azonban a kultúra eme programjának ellenszegül az emberek természetes agressziós ösztöne, az ellenséges érzület mindenkivel szemben és mindenkié eggyel szemben.4

Rossz közérzet a kultúrában címû mûvében megosztja velünk:

A továbbiakban tehát arra az álláspontra helyezkedem, hogy az agresszív hajlam az ember eredeti önálló ösztönös adottsága, … hogy a kultúra legerõteljesebb gátjára lel benne.5

Azt, hogy az agresszió ennyire erõteljes akadályt képez, már nagyon korán fölfedezték, sok ezer éve. Amint ez megtörtént, s az ész és a racionalitás értékei kritikus mértéket értek el, szerzõdés köttetett.

Az emberi együttélés – írja Freud – csak akkor lesz lehetséges, ha kialakul a többség, mely erõsebb, mint minden egyes ember, és minden egyessel szemben összetart. Ennek a közösségnek a hatalma most már mint ’jog’ helyezkedik szembe az egyén hatalmával, melyet mint ’durva erõszakot’ elítél. Az egyén hatalmának helyettesítése a közösségével, ez a döntõ kulturális lépés.6

Örömteli ez a kép. Értelmes emberek ülnek le értelmes emberekkel és megállapodnak, hogy jobbak lesznek. De az anyag, amelybõl sok férfi és nõ készült, nem értelmes. Mélyen az ösztönök határozzák meg, azok az animális vágyak hajtják elõre, amelyekrõl nap mint nap olvashatunk a szenzációra éhes sajtó hasábjain. A szublimálás vég nélküli társadalmi folyamat. Az ösztöningerek megszelídítésének munkáját a társadalmi rend minden egyes új tagja esetében el kell végezni. Rövidre fogva, minden individuális lelkiismeretet évrõl évre, generációról generációra, minden egyes individuum esetében újra kell teremteni, újra kell konstruálni és újra kell alkalmazni, mert egyébként, Freud szerint “a kultúrtársadalmat állandóan szétbomlás fenyegeti”.7

Freud látványos metaforát használ, amellyel a lelkiismeret konstrukcióját a morális kontroll mechanizmusaként írja le. “A kultúra megbirkózik tehát az egyén veszélyes agressziós kedvével azáltal, hogy gyöngíti, lefegyverzi és a belsejében kialakított hatóság útján, mint meghódított városban egy megszálló csapattal, õrködik fölötte.” Elfoglalták az ösztönök rettenetes- éji városát, a bûnös, gyilkos vágyak városát. A lelkiismeretet mint megszálló erõt a városban, úgy vetik be, mert nélküle lehetetlen lenne emberek millióinak társadalmi együttélése. Pontosan ez jelenti a civilizációt, nem egy család, nem vadászok egy csoportja, nem egy klán, s egészen bizonyosan nem egy törzs. Az átfogó társadalmi életnek teljességgel új és példátlan formája ez, amelyben jobbára anonim százmilliók jönnek ki valahogyan egymással.

Freud joggal hangsúlyozza, milyen hihetetlenül fontos volt az agresszív impulzusok civilizatorikus blokkolása. Õ maga úgy gondolja, hogy a civilizáció fejlõdésében pszichológiailag semmi nem volt fontosabb a hatalmas animális ösztönök, a társadalmilag destruktív ösztönök elnyomásánál, amelyek állandó “ellenségeskedést” jelentettek, s “mellyel szemben az összes kultúrának harcolnia kell”.8 Mennyire fontos volt a békés társadalmivá válás egyre inkább távlatos formáinak elterjedése, azt semmi nem mutatta jobban a “szeresd ellenségedet” – mégoly ösztönök ellen való és mégoly bizarr – parancsolatánál.

Ugyanakkor azonban Freud valamit egyáltalán nem vett észre. Arra gondolok, hogy a modern civilizáció összességében nem tradicionális közösségi stílusú társadalom, s nem is lehet az. Nagyon is egyet tudok érteni Freuddal abban, hogy az agresszív individualista ösztönök elnyomása szükségszerû az ember társadalmivá válásának azon átfogó formája kialakulásához, amelyet civilizációnak vagy kultúrának nevezünk. Ebben igaza volt. De a társadalmasodás átfogóbb formái, emberek százmillióinak társadalommá válása, amit Friedrich August von Hayek “bõvített rend” névvel illetett, nem nyugodhat régebbi, primitívebb közösségek közösségi rendjén, amit csupán az a morális parancsolat támaszt alá, amely szerint kívánatos szeretnünk felebarátunkat.

E ponton Freud tévedett. A klasszikus kollektivista illúzióról beszélt. Az alapséma, amely szerint egy békés, modern, spontán kooperatív társadalmi rendszer megvalósul, sokkal inkább a szabad piac sémája – amint azt a 20. század harmincas évei óta olyan emberek próbálták állhatatosan megmagyarázni, mint Ludwig van Mises, Hayek és Polányi Mihály –, s e tágkörû társadalmi rend spontán formái rettentõ nagy önszabályozó rendszerekbõl állnak, amelyek dinamikájukban teljességgel különböznek a kicsiny, szoros, testvéri kötõdésû közösségektõl.

Mirõl van tehát szó? Egy ellentmondásról, amely számos koponyát és számos társadalmat oszt meg elég alaposan. Ráadásul jelentõs bûntudatot is kelt mindazokban, akik a “szeresd felebarátod mint tenmagadat” közösségi parancsolatát mélyen magukévá tették. Ebbõl a bûntudatból nõ ki azután az a határozottság, amellyel a régi ideálokat fennhangon hirdetik, idealizálják, kívánatosnak nyilvánítják, prédikálják és támogatják. De hát hol létezik ma ez az ideál? Sok ember válasza úgy hangzik e kérdésre, hogy konkrét megjelenési formában, úgymond inkarnálódva, ma már csupán azokban a parányi törzsközösségekben található meg, amelyeket a modern civilizáció marginalizált vagy akár el is söpört.

S éppen az a tény erõsíti a bûntudatot és a túlkompenzálásra való hajlamot, hogy a modernitás lerombolta õket: amennyiben ápolják az emléküket, vezekelve a modernitás vétkeiért, amennyiben értékesnek és csodálatra méltónak ábrázolják õket, jóvátételként, amennyiben az emberi kultúra egyedülállóan szeretetreméltó formáiként rehabilitálják õket. Továbbá amennyiben mindennel, amit róla állítunk, a primitív-eredendõ világot morálisan átalakítjuk, míg végül gondosan el nem mossuk az erõszak és háború összes nyomát. Úgy vélem, ma jórészt ez a romantikus primitivizmus alapja.

FORDÍTOTTA MESÉS PÉTER

A fordítás a Merkur 2005/691. számában megjelent szöveg alapján készült.

  1. Arthur O. Lovejoy – George Boas: Primitivism and Related Idea sin Antiquity. Baltimore, John Hopkins University Press, 1997.
  2. Mary Midgley: Beast and Man. London, Routledge 2002.
  3. Lawrence H. Keeley: War Before Civilization. Oxford: Oxford University Press 1996; Steven LeBlanc: Constant Battles. The Myth of the Peaceful, Noble Savage. New York: St. Martin’s Press, 2003.
  4.  Rossz közérzet a kultúrában, in: S. Freud: Esszék. Budapest: Gondolat, 1982, ford. Linczényi Adorján, 382. o.
  5. Uo.
  6. Uo. 358. o.
  7. Uo. 374. o.
  8. Uo. 361. o.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.