Azt mondják, addig él az ember, amíg emlékeznek rá. A fakó szõke loknikat, kihullott hajszálakat ringató fekete pulóver ott zötykölõdik ma is a szeme elõtt. Eszerint Toll Piroska, bár meghalt, ma is él, a varrodába igyekszik. Megelõzi, oldalról, sietve odaköszön neki. Feszes, hátul felhasított szoknyát visel, hatalmas melle van, karcsú dereka, széles csípõje fölött övet hord, magas sarkú cipõt, amilyet még anyja sem merne felvenni, hiszen minden nõ lapos sarkú cipõben és lódenkabátban jár. Ahogy egy vonalba ér vele, megcsapja orrát csípõs izzadságszaga. Talán a vastag pulóver miatt, gondolja, nem mossa ki, mert fél, hogy összeugrik a fonal. Nem néz hátra, úgy dübörög el mellette, látja mégis kifestett száját és utána bámuló, vízkék szemeit. Szívesen ijesztgeti magát vele. Elképzeli szeplõs kezének nedves tapintását, mint egy varangyos béka lába, gondolja. Feslett életû nõ, visszhangozza a felnõttektõl hallott ítéletet, feslett elõször is a felhasított szoknyája miatt.

Hideg november van, kilencszázötvenegy. A hólyagosra égett magas bejárati ajtóra függesztett vörös bársonyfüggönyt emelgeti a huzat. Belsõ szobájukban, ahova õszre-télre behúzódnak mind az öten, vaskályhájuk is hideg. A szokásos tarhonyaszag ott terpeszkedik a szobában, a zongora és az írópad fölött. Nemsokára bejön anyja, karján néhány hasáb fa, a rakomány tetején a TÜKER alágyújtós. Lehajol, gondosan rendezget, gyufát gyújt, fújja a petróleummal átitatott zacskón táncoló lángot, élesztget, fújtat. Kellemes ropogás, majd a kokszpor fojtogató szaga. Ablaknyitás, hideg megint, és büdös. Díványára kuporodik, magára húzza kockás, rojtos szélû takaróját, amelyben emlékezetes, kisgyerekkori álmában hazavitte halott anyját a temetõbõl. Azóta nem félti anyját attól, hogy meghal. A hosszú délelõttökön, a nyári szünetben szívesen üldögél ágya mellett, míg fejfájása el nem múlik, idõnként hoz egy-egy pohár vizet neki. Ebéd után olvas, jelenleg épp Az anyaszív rejtelmei címû rettenetes gyerekkönyvet, de nem tud megfeledkezni napközben sem a borzalmaktól, míg meg nem találja a megoldás kulcsát, esetleg egy újabb, megváltó álomban. Keze ügyébe helyezi most is nagyalakú könyvet, de nem meri kinyitni, mert egy nap csak egy fejezetet szabad olvasnia belõle, nehogy nagyon a szívére vegye. Nõvére az írópadnál ül, szélzsákot színez, a meteorológusok munkáját illusztrálja ezzel, újabb ötösben reménykedik. Öccsük alszik a rácsos ágyban.

Este váratlan vendégük érkezik, hóna alatt egy üveg kadarka. A vendég pillanatnyilag könyvtáros apjuk kolléganõje. Beszélgetnek egy kicsit, majd Lolly, így hívják a látogatót, leül a zongorához és Fibich Poénját játssza. Õk hárman, gyerekek lefekvéshez készülõdnek. Az eredeti foglalkozását tekintve angoltanárnõ szigorú arca megenyhül, gyöngéden nézi apját, akit zavar ez a kitartó nézés, lehajol, és a szõnyegrõl felvesz egy tollpihét, vagy egy morzsát. Elõkerül a kitelepített rokon hozzájuk menekített kincsei közül a három metszett pohár, a felnõttek koccintanak. Késõbb az öccsük vizet kér, anyjuk megitatja, visszafekteti. Szereti az ilyen estéket, elgondolkodik a zenén, figyeli a felnõttek beszélgetését. Még hallja, hogy egy letartóztatásról vitatkoznak, ki lehetett a feljelentõ, de nem jutnak dûlõre. A vécében egy diák fölírta falra, hogy: Vesszen Rákosi! Valaki a rendõrséget hívta. Ki is jöttek a nyomozók, de addig is apjuk szobájába zárták a diákot, és fölkérték, hogy vigyázzon rá, nehogy kereket oldjon. Apja még most is sápadt az eseménytõl. Lollyval azt találgatják, ki lehetett a rendõrségre telefonáló. Képtelenség! – sóhajtanak egy-egy név után. Hallgatnak, és latolgatnak újra.

Hirtelen furcsa puffanás hallatszik az udvarról. Egészen közelrõl szól, a hosszú elõszobán átnyomakodva a fülébe hatol az ijesztõ hang, mintha valaki zsákot dobott volna a keramitkövekre. Már elálmosodott pedig, eligazgatta magán a csomós vattapaplant egybefogó paplanlepedõt, nagy gonddal, persze, hogy el ne szakadjon a foltok mentén ismét elvékonyodott huzat. Készült a Chopin zenére, amit Lolly elõbb-utóbb játszani fog, hiszen egy-egy akkordot, csak úgy, ígéretként le is ütött már. Most azonban a zene lágyan emlékezõ futamai helyett vészjósló, süket döndülés hallatszik. Talpra is ugranak a felnõttek, megindulnak, kifelé, de visszatorpannak az ajtónál. Ágyában felül õ is, térde feszülésének engedve az elvékonyodott huzat némán kettéválik. – Toll Piroska – fogja halkra anyja a hangját, amikor visszajön az elõszobából a szobában várakozókhoz. De nem beszélhet annyira halkan, hogy ki ne vegye a szavaiból, hogy Toll Piroska leugrott az emeletrõl.

Késõbb már nem olyan biztos abban, hogy álmából riadva értesült az öngyilkosságról, vagy anyja kezét fogva ment-e ki a fagyos éjszakába, és látta szétterülni szõke fürtjeit a sáros keramitlapokon. Szerette volna, ha inkább az orosz katona jön vissza Piroskáért, ha vörös parolija mellett ott virít a fehér võlegényvirág, míg lépése katonásan végigdöng a függõfolyosón. De tudta, hogy egyetlen döndülést hallottak, és nem holmi emlékezetes katonalépteket. És ha már léptekrõl van szó, Toll Piroska szaladt magas cipõsarkán a harmadik emelet saroklakásából a függõfolyosó legalkalmasabb pontjáig, hogy fölmérje a távot, hogy nekifusson az akadálynak. Hogy átvetve magát a kovácsoltvas cirádákon, földet érjen a keramitlapokon. Dobbantott, mint egy tornaórán, és egy utolsó lendülettel átbukott a rácson. Hiába mondják, hogy képzeli csak a pincében zajló jelenetet is, amikor Toll Piroskát elvitték az oroszok, élete végéig emlékezni fog arra, amit ott látott. De látott például táncoló papot is, ezt nem tagadja senki. Anyja helyett ugyanis Cyrill atya állt a táncba, “menjen nagyságos asszony!” vetette oda neki, majd: “tánci! tánci, bátyuska” szólt a katonának, és jobb mutatóujját magasba tartva duhaj jókedvet mímelt. Jó néhány lépést tettek még a fölvert a porban, és nem is lett semmi baj. Anyja eltûnt valahol, a páter az orosz katona övét fogta nagy, fehér kezével, míg el nem hallgatott a tangóharmonika. Sok emlékéhez szégyen és veszélyérzet tapad. Akarata ellenére, visszatér rájuk, hosszan rágódik rajtuk, mintha megfejtendõ rejtvény elõtt állna.
A pincében, ahol a ház lakóival együtt hónapokig éltek, az ostrom elején, vagy vége felé inkább, fiatal német katonák tûntek föl. Most is, ha kimondja, érzi, valami szégyenteljes dolgot idéz föl, de nem tagadhatja mégsem: bizalmat érzett irántuk. Nem is önmagára haragszik, inkább a felnõttekbõl áradó, általános fegyverbaráti rokonszenv emléke zavarja, hiszen késõbb, az iskolában kiderült ezekrõl a németekrõl, hogy gyilkosok.

Vaskályhájuk pattog a melegtõl. Mint egy kórteremben, úgy áll a fal mellett az öt fekhely, köztük egy valódi, fehér kórházi vaságy, a nõvéréé. Önmagát is beleértve háromban már félig-meddig alszanak. A zongora fedele kinyitva, Lolly ujjai a billentyûkön mazurkát játszanak, látszik a velencei tükörben a cseresznyefa szekrény egyik ajtaja, benne a cirádás rézkulcs. Az összeégett spaletta sarka megbillen hirtelen, és zuhanni kezd. Megrémül, hogy kiszakad a helyébõl és agyonüti a felnõtteket. Egyetlen lendülettel fölül az ágyban, de az ablaktábla a helyén van. – Meghalt Toll Piroska! – jelenti be gyászos hangon. A felnõttek felé fordulnak, és hogy válaszoljanak is neki, meg kell, hogy ismételje a mondatot. – Lehetetlen – mondja az anyja –, ma délután beszéltem vele. – Semmi baja sincs – szól az apja is. – Aludj csak nyugodtan! Õ azonban nem hagyja magát, úgy érzi, hogy ezt már nem szabad elhallgatniuk elõle. – Meghalt akkor is! – ismétli meg sírásra készen. – De hát, hogyan? Hogyan halt meg? – kérdezte a vendég. Szemmel láthatóan bizonytalan benne, hogy kinek a pártjára álljon. – Mint a halandók – válaszolja a lány – egyik pillanatról a másikra, és merészségétõl elsírja magát.

A szerző novelláskötete 2007-ben jelenik meg a Magvetõ Kiadónál.