Versek

Elnyilvánulás

Mint e mai idõn. És mely idõkbe
telt, míg ez az idõ elérkezett.
És megint annyi csak, hogy: “Nem örökre…”
És nem egyetlen, mi van mind “közötte”!
Kicsit VAGYOK, kicsit NEM LEHETEK.

A félig teli maszkok, mondja Rilke
(R. Gy. fordítása), nem kellenek.
Függönyöm ennyi: szinte ellebeg,
és mégis szilárd állag tartja össze,
függõleges sík, de mintha körözne.

Ezek nem látomások. Nem “való
világok”. Nem is részletezhetõen:
itt e függöny, kör fal, és fönn tetõtlen,
állnom nincs hol, nemhogy még megtetézzem,
kimondhatatlan? Nehéz MONDHATÓ.

Visszavisszhangzik a tanári szó,
versbõl. Tanárnõ kérem, én megértem,
vagy mint Rilke mondja – megint – “beértem”,
ez már magam fordítása, egészben:
“Virulni szép” (ezt akarja a jó

elit-nép, köz nép), “mi inkább beérnénk,
és ez homályt jelent, és fáradalmat”.
Társak, kik megfúrnak, vagy félrecsalnak,
menet közben elhagynak; hát ha végképp
megoldhatnám, én jól tudom végét:

a függöny áttetszõ és leheletnyi,
nem is test mögötte a túl-világ,
hagyom a rím s ritmus sorát,
azzal, ki társ – test, lélek, rend, miegymás –,
kéne végeznem az én Kváj Folyó

feladatomban, bele, szakadékba!
Veled, igen – ó, szent irodalom,
veled is, nagy lent ily hulltak karéja,
aztán majd magam folytatom,
míg vájja végül a sas, keselyû, héja,

mi volna dalom.
Elnyilvánulás! jöjj szent mindhiába,
nem írlak naggyal, nagyra – rég kivájta
szemem, agyamon át, és dehogy borzalom,
dehogy –, de hogy! mi volt szép buzdulása,

kezdete, ennek, ki az események,
látványok és vágyak csõrtömege.
Elõbb valamit, visszapergetésnek:
Ah, élj világ! Oly igen ellenemre,
mily felületleg látunk. Vakon: erre?

merre? miazmás a “mi az a lényeg?”
Ál-hitetlenségek
botladozása, még hogy mondható,
nem mondható, még hogy való, vagy épp “ál”,
máshoz se lennék. Napra nap lesétál

az égen (Jékely), a szakadékot
feltölti kotrógépek óriási
földmunkatömege, hova kilátni
lehet még függönyöm mögül,
mely valóbb valóm, ha a mondhatatlan,

ha a mondható, mire én beérnék,
a Szellemet is elfelejtve, képét
s lényegét, függönnyé válok, magamban.

Kéz-láb rá

Sokáig járkáltam Bécsbe,
irodán fogadtam lovat,
míg egy nap, észrevéve
vagy sem, ez megszakadt.

Nem a szivem. Miért már,
hogy az megszakadna?
Lermontovval kisétál
a Néva-partra,

s hogy az estéli ágyuszó
elhal, vég-dördülése,
mikor lesz, megtérni jó,
ah, szintén az éjbe,

a nehéz nap után. Rendre
kijártam egy vasúti hídhoz,
ahol a vonat messzikbe
embereket visz, onnét hoz,

bárdolatlan technikájú
vers, voltam, álltam csak ott,
és a villany, füst-ágyú
híja, meg se csapott,

hány millió volt, ami volt,
volt és vagy vagy, vagy nem vagy,
az idegenség elmúlt,
csendjébe pihent agy,

lettem, fél délutánt
sötétben átbolyongó
lakáslakó, semmi iránt
nem érdeklõdõ, nem zsongó,

újságot talán újdonatnak
úgy lapozó, ma,
hogy a világi foganatnak,
bár nem lesz híja,

ne legyen foglalata,
ne tudjam, mely országok,
mely fúrótornyok, fordulata
minek mire mit átfog,

múzeumi bálnazápfog, mint
Kosztolányi írta,
legyint, rábólint,
nem járok én ma

a vasúti hídhoz sem.
A közeli borozót kerülöm,
egy széncinegét eltemettem,
fogadtam: ne legyen külön

életem az életem mellett,
ahogy itt állok, sötétben,
járkálok, mit-kipihenjek,
még innen az éjen.

Az utolsó ló, kit fogadtam,
Kar-És-Láb (Gatyámat Rá)
nevû volt, s abbahagytam,
nyeremény mi izgatná

vasúti hídhoz se kijáró
valómat, valótlanomat?
Nem lakom ott. Alkonyálló
lény vagyok, az éj a vonat.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.