A többesszám

Szõlõt mostam, kék olasz szõlõt, és anélkül hogy rögtön felfigyeltem volna rá, elindult a fejemben: Hol szerte dombokon szõlõ aranylik, s duzzadva érik áldott nap hevétõl, vadászok kürtszavától zeng az erdõ, így a szöveg, amelyet gépiesen daráltam le magamban, és leng fölötte Isten langy lehe, s hevít, érlel, és keblet úgy kitágít, mint hideg síkon nem tágul kebel: Ausztria dícsérete Grillparzer Ottokárjából. Még mindig tudtam, mélyen bennem volt. Ezért az osztrák vidám és szabad, sajátjaként vállal hibát s erényt, irigységgel nem él, de õt irigylik, s amit tesz, abban ott a jókedély. Büszke voltam a memóriámra, mégiscsak húsz éve lehetett már, hogy meg kellett tanulnom ezt a részt kívülrõl, az egész osztálynak meg kellett tanulnia. Talán még mindenki tudja, gondoltam. Mindenki az osztályunkból. Mindenki az iskolánkból. És ki tudja, hány iskolában kellett ezt kívülrõl megtanulni. És mindenkinek ott van a fejében, anélkül hogy észrevenné. Hogy is volt tovább? S amit tesz, abban ott a jókedély. Lehet, Szászföldön…Hirtelen elakadtam: S amit tesz, abban ott a jókedély? Kicsoda? Az osztrák. Én. És a köztársasági elnök. És a rendõrfõkapitány és Eggenlehner, akit akkor láttam meg elõször, amikor már két éve dolgoztam a gyárában. Mi. Mikor tudtam azt mondani, gondoltam, anélkül hogy csalásnak számított volna: mi?

A memóriám miatt érzett büszkeség rögtön odalett. Mérgelõdtem, hogy még mindig ilyesmit hurcolok magammal, ráadásul a tudtom nélkül. Jókedély! Arra gondoltam, hogyan is volt az: felkelni egy olyan idõpontban, amelyrõl mindig azt gondoltam, az az éjszaka kellõs közepe, és bemenni valahová, ahová nem akartam, bemenni mûhelyekbe és gyárakba, mesterek és elõmunkások és fõnökök felügyelete alá, és olyan mozdulatokat végrehajtani, amelyhez semmi közöm nem volt, amelyeket a legjobb esetben, ha már mindenmagától értetõdõ volt, észre sem vettem. Jókedéllyel csináltam mindezt. Ezért is vártam mindig az estét és a hétvégét. Valami másra vágytam. Elmondtuk egymásnak számtalanszor, mi, a barátaim, akik ugyanúgy szenvedtek ettõl, mint én, hogy most már nemsokára leszarjuk ezt az egészet, és itthagyjuk és feléje se nézünk többé. Szerettem volna most tudni, mit gondoltam volna akkoriban, ha eszembe jutottak volna ezek a sorok. És a folytatás: Lehet, Szászföldön vagy a Rajna mentén voltak, kik könyvekbõl többet tanultak, de mi szükséges s Istennek mi tetszik, a tiszta látás, az õszinte érzés, abban az osztrák ember élen áll, gondol magában, s hagyja, más beszéljen. Vajon akkoriban képes lettem volna még nevetni rajta? Az biztos, hogy abban az idõben többnyire megtartottam magamnak, amit gondoltam, és a többiek beszéltek, akik véletlenül szintén osztrákok voltak.

A nemzeti ünnepre, amelyet akkoriban még “a zászló napjának” hívtak, kívülrõl meg kellett tanulnunk ezt a részt, valaki, nem én voltam, elõ is adta aztán az osztályban, amelyet a kézi- munkaórán készített zászlókkal díszítettünk fel: az enyém nem volt köztük, mert kézimunkából gyenge voltam, és a két vörös sáv nagyon foltosra sikeredett, éppolyan kevéssé volt makulátlanul vörös, mint a szomszéd házra kitûzött zászló. Ezt a zászlót a szomszédok úgy állították elõ, hogy egy már nem használatos zászlóról eltávolították a horogkeresztet a fehér körrel együtt, aztán kettévágták az anyagot, és közéje varrtak egy csíkot egy lepedõbõl. Ahol korábban a horogkereszt volt, ott a zászló anyaga nem fakult ki, és a fehér lepedõcsík két oldalán világosan lehetett látni, hogy ott valaha volt valami. De ez nem zavart senkit. Több ilyen zászló is volt a városban.

Ebben az évben hallottam elõször azt is, hogy mi most már szabadok vagyunk. A meg- szálló csapatok kivonultak az országból. (Késõbb gyakran hallottam, hogy még mindig megszállás alatt lennénk, ha az osztrák külügyminiszter nem bírta volna olyan jól az italt: a tárgyalások alatt egész éjszakákat átivott az oroszokkal, egyszerûen nem bírták az asztal alá inni, úgyhogy végül az oroszok belátták, ezekkel az osztrákokkal nem lehet semmit se kezdeni, akkor nem bánjuk, legyenek szabadok.) Én nem tudtam, mit várjak ettõl a szabadságtól. Ezenkívül már megint folyton azt mondogatták: mi, amelyet én nem tudtam elképzelni. Ha azt mondtam: mi, akkor magamra és a barátaimra gondoltam, vagy a micsaládunkat jelentette: anyámat, az öcsémet, a nagyanyámat, a nagyapámat és engem. Néha a rokonságot is hozzászámoltam. Vagy az iskolai osztályt. Annál többre nem terjedt ki a mi. Valószínûleg akkoriban nem is gondoltam komolyan, hogy ez a szabadság ránk vonatkozhat. Annál is inkább, mert azon a napon is iskolába kellett menni, csak a tanítás maradt el a himnuszéneklés és a szavalatok miatt. Nem is igen tudtam, mit jelent, hogy valaki szabad. Csak azt ismertem: szabadnapos. Ha nem kellett iskolába menni. Ha a felnõtteknek nem kellett munkába menniük. (Bár a felnõttek szabadnapja ritkán jelentett jót: ma nem tudok menni, mondta az embernek a barátja, ha el akarta hívni, itthon van apám, szabadnapos.) Csak azt tudtam pontosan, mit jelent, hogy az oroszok kivonultak: nincs többé biztonságos horgászás a várostól nem messze fekvõ halastóban. Természetesen tilos volt ott horgászni, de ez nem zavarta az oroszokat, és az ellen sem volt kifogásuk, hogy mi is horgásszunk, amikor õk horgásznak. (Szerették a gyerekeket, mondják még most is az orosz megszállókról, a gyerekeket szerették.) Ott ültünk a gáton, egyesével két-két orosz között, áztattuk a horgot a vízben, nevetgéltünk, hallgattuk az orosz beszédet, nem értettünk belõle semmit, nevetgéltünk, a legtöbb katona egy szót sem tudott németül, barátságosan bólogattak, nevetgéltünk, és mögöttünk gyakran ott szaladgált fel-alá a Millauer, dühöngött, fenyegetõ pillantásokat vetett ránk, öklét rázta, ha hátrafordultunk, de nem mert mondani semmit. Tehetetlen dühe, a katonáktól való félelme nagyon tetszett nekem. Késõbb is gyakran emlegettük, mennyire tetszett ez nekünk. Izgató érzés volt tudni, hogy a Millauer a legszívesebben jól megszorítaná a nyakunkat a kérges, inas kezével; elképzeltük, hogy legszívesebben vízbe fojtana minket; de nem teheti. Nem meri megtenni. Nem merheti. Ez nagy elégtétel volt azért, hogy máskor mindig meg kellett elõle futamodnunk. És késõbb kiadós beszédtéma: a megszállók védtek meg minket saját honfitársainktól. Hogy miért dühítette, hogy horgászunk, egyáltalán, miért érezte magát indíttatva, hogy eljátssza a halõrt, nem értettük. Végtére is a tó nem az övé volt, hanem az “uraság” birtokához tartozott. A Millauernek mellette volt a rétje. De ha meglátott minket a gáton, máris rohanni kezdett, már messzirõl kiabált, gyalázatos kölykök, megálljatok, úgyhogy mindig idejében el tudtunk futni elõle. És biztonságos távolságból visszakiabáltunk neki, elmondtuk mindennek, bár tudtuk, az egésznek semmi értelme. A Millauer olyan süket volt, mint az ágyú. Gyakran feltettük a kérdést, hogy miért csinálja ezt a Millauer. Mi haszna lehetett abból, hogy õrizte az uraság pontyait? Min dühödött fel annyira? Mintha a mi horgászásunk nem afféle kaland lett volna, hanem támadás valakinek a magántulajdona ellen. Amit õ általában a magántulajdon elleni támadásnak s eképp a saját, rühös, savanyú rétje elleni támadásnak vélt.

A pontyokat, amelyeket kifogtunk és amelyek többnyire olyan nagyok voltak, hogy a katonáknak kellett kihúzni õket, rögtön nekik is adtuk. Úgysem tudtunk volna mit csinálni velük. Ritka alkalom volt, hogy megsütöttünk egyet a tábortûznél, akkor az kívülrõl teljesen fekete lett, belül viszont nyers maradt. Haza nem vihettük õket, mert a szüleink nem hitték volna el, hogy ajándékba kaptuk õket. És csak ajándékba kapott vagy talált dolgot vihettünk haza, mást nem. Mifelénk csak tisztességes emberek laktak. Állandóan azt bizonygatták egymás elõtt, mennyire tisztességesek, mintha az kárpótolhatta volna õket azért, hogy egyébként nem volt semmijük. Az egyik katona aztán szégyenkezve, egy bokor mögött levetette a hosszú, kék alsónadrágját, összecsomózta a két szárát, és a zsákmányolt halakat belerakta az így keletkezett zsákba, és a csapat elmasírozott. Ez kék gatyazsák a helybeliek számára még sokáig az oroszok barbár elmaradottságának és saját magasabbrendûségüknek a legegyértelmûbb jele volt, és ha azoknak a kevés kommunistáknak az egyike, akik még megmaradtak nálunk a megszállók kivonulása után, szidni kezdte a kapitalista kizsákmányoló rendszert, és olyan szavakat szõtt a mondandójába, mint például Szovjetunió vagy kommunizmus, akkor rögtön felemlegették neki, hogyan cipelték az oroszok a halat a sötétkék alsõnadrágban, és a szovjet ûrhajózás hihetetlen eredményeit, amelyet a kommunisták ilyenkor rögtön döntõ érvként hoztak fel, színjátéknak minõsítették, kulisszának, amely mögött az emberek még mindig alsónadrágban cipelik haza a halakat. Én magam is gyakran bevetettem ezt az érvet, még sokáig, és csak amikor a mi alatt már valami mást értettem: a gyári kollégákat és engem, csak amikor a Hacker, aki az üzemi tanács vezetõje volt, és a megválasztása óta úgy tett, mintha az öreg, nem pedig mi választottuk volna meg, amikor õ Waschkával, egy elõmunkással együtt ugyanazt az érvet használta, hogy megcáfolja az engem “betanító” Gutmann állítását, miszerint az orosz kommunisták nem babrálhatnak ki annyira a dolgozókkal, mint nálunk a szociáldemokraták és a szakszervezeti fõmuftik a munkásokkal, csak amikor észrevettem, hogy hirtelen egy véleményen kellett volna lennem a színét váltó Hackerrel és Waschka õrmesterrel, akkor határoztam el, hogy többé nem használom az orosz alsónadrágot.

Akkoriban majdnem mindig megtartottam magamnak, amit gondoltam, s hagytam, hadd beszéljenek a többiek: beszélj csak, gondoltam, beszélj, amit akarsz, egyszer majd úgyis abbahagyod; nem beszélhettem, mert ott helyben és a környéken nem volt annyi munkalehetõség, hogy állandóan az állásomat kockáztatva és a gyárakból kifelé beszélhettem volna. Mi akkoriban csak beszélgettünk, de az elõmunkások és a részlegvezetõk és a mûszakvezetõk és az üzemvezetõk és a minõségellenõrök beszéltek, nekik volt mit mondaniuk. A még magasabban levõk csak ritkán beszéltek velünk. Õk csak a tudomásunkra hoztak valamit. Akkor például, amikor mi mind a készenléti raktárban gyûltünk össze, és õk ott álltak velünk szemben; az öreg és a két fia és az igazgató, karácsony elõtt egy hónappal, és az öreg a konjunktúráról, a megrendelések alakulásáról és a nyersanyagárakról és az exportról és a konkurrenciáról beszélt, csak beszélt és beszélt, olyan dolgokról, amelyek nem érdekeltek minket, mert azokba úgysem tudtunk volna beleszólni, és mert tudtuk, csak azért beszél ilyen sokáig, hogy rábeszéljen minket valamire, valamit be kellene látnunk, az idõk megint rosszabbra fordultak, pedig még nem is voltak jók, mindenki tudta, mi fog következni, az öreg hosszú beszéde már elõre a legegyértelmûbb bizonyíték volt, mert egyébként sosem érezték szükségét, hogy sokáig beszéljenek, csak elrendeltek valamit, és az öreg beszédében folyton felbukkant a mi: csak együtt gyõzhetjük le a nehézségeket, kicsit összébb kell húznunk a nadrágszíjat; bár a csalás egészen világosan látható volt: végül is szemben álltak velünk, néhány méter távolságra: ezen az oldalon mi, fûrészporos munkaruhában, a másik oldalon õk, öltönyben és fehér köpenyben, a Hacker is odaát állt, az öreg mellett, egészen tiszta, folttalan munkaruhában, amely azonban csak álca volt, szemfényvesztés, hiszen neki nem kellett velünk dolgoznia, hanem függetlenített bizalmi volt, de nem tett értünk semmit azon kívül, hogy reggelenként kiadta a tejet azoknak, akik befizettek rá. Egyébként pedig a vezetõség küldönceként teljesített szolgálatot, sorra végigjárta a csarnokokat, és mindenkivel közölte a legújabb utasításokat vagy a személyzeti iroda felmondóleveleit kézbesítette az érintetteknek. Titokban tettem fel a kérdést magamnak, amikor láttam, hogy ott áll közöttük, hogy mit csinál ott, miért nem közöttünk áll, és miért bólogat állandóan az öreg beszéde alatt. Talán mind ezt gondoltuk, de csak gondoltuk, és senki sem kérdezte, hogy mit keres ez odaát, a másik oldalon, senki nem mondta ki hangosan, most aztán már elég, állj ide közénk és fejezd be ezt a bólogatást. Mind ezt gondoltuk, de csak egyvalaki beszélt, az öreg, és a Hacker egyetértõen bólogatott, és azok a megjegyzések, amelyek a hátsó sorokban estek, távol az öregtõl, aki nem hallhatta õket, inkább csak vicces megjegyzések voltak, mintha ezen az egészen csak röhögni lehetett volna, mintha az akasztófahumor lehetne az egyetlen igazi válasz az öreg szavaira, amelyek között végre felbukkant a lényeg: a karácsonyi prémium, amelyet már tavaly a felére csökkentettek, az idén teljesen elmarad. De senki sem kérdezte, miért csak most mondja ezt az öreg, miért nem mondta már nyáron, amikor szintén volt egy gyûlés, hogy közöljék velünk, hogy mindenkinek túlóráznia kell, mert különben nem tudjuk teljesíteni a megrendeléseket, és akkor bizonytalanná válnak a további megrendelések, azokat a konkurrencia fogja megkapni. Ettõl kezdve minden nap két órával tovább dolgoztunk, és szombaton is bementünk a gyárba, péntek este nem tudtuk elég alaposan kimosni a fejünkbõl a hetet az itallal, hanem idõben hazamentünk és lefeküdtünk, hogy fel tudjunk kelni, és hajnal négykor már munkára készen a helyünkön álljunk. Nem ingyen csináljuk, mondogatták, és mindenki a karácsonyi prémiumra gondolt, amellyel már az elmúlt két évben is kárpótoltak minket a túlórázásért, és a Hacker mindenkinek azt bizonygatta, ügyelni fog rá, hogy megkapjuk, ami jár. Biztos helye volt a prémiumnak, karácsonyi ajándékok, részlettörlesztés, építési kölcsön, bankhitel, és akkor az öreg egyszerûen odaállt elénk, odaállította maga mellé a Hackert, és azt mondta: az idén nem tudunk prémiumot fizetni. És ez a mi akkor hirtelen egészen más volt, mi már nem tartoztunk bele, hanem csak az öreget és a két fiát jelentette, meg a társtulajdonost, aki benne volt ugyan a cég nevében, de akit még senki nem látott közülünk. És mi sok mindent gondoltunk, és amikor vége lett a gyûlésnek, amikor már vége volt, beszéltünk is, azt mondtuk, gazemberek, alávaló gazemberek, és jövõre tehetnek egy szívességet, és a Hacker?, na hiszen, az is minek van, hülyék lennénk még egyszer egy ilyen seggfejet megválasztani. De akkor már hiába volt a beszéd. Mindig csak utólag beszéltünk, amikor azok nem hallhatták, amikor a dühünk már csak nekünk magunknak fájhatott.

De a karácsonyi ünnepséget a nehéz helyzet ellenére idén is megtartjuk, ígérte meg az öreg. Hát persze. A karácsonyi beszédrõl semmi pénzért nem mondott volna le. Mi pedig szépen meghallgattuk, mert kaptunk érte négy kupont, amelyet át lehetett váltani két sörre, egy pohár borra és egy pár virslire. A karácsonyi ünnepséget mindig a gyár szomszédságában levõ Simlik féle vendéglõben rendezték, és az utolsó alkalommal, amikor részt vettem rajta (az ünnepségen még nem tudtam, hogy egyelõre ez lesz az utolsó munkásként töltött évem), ugyanannál az asztalnál ültem, mint a Kattinger, és csodálkoztam, hogy eljött, mint ahogy mindenki eljött azok közül, akik egy héttel korábban megkapták a felmondásukat, és azt vártam, egész idõ alatt arra vártam, hogy valami történik, hogy azok közül valamelyik csinál valamit, hogy valamelyik közbekiabál, mialatt az öreg beszél, aki állandóan azt mondta, mi, és egy nagy családról beszélt, hogy mi végtére is az vagyunk, a közösségrõl, de senki nem gyújtotta fel a karácsonyfát, hagyták beszélni az öreget, a régi idõkrõl, amikor õ maga szervezett üzemi kirándulásokat, az emberekkel együtt utazott egy teherautó nyitott platóján, amit a legtöbben, akik nem voltak ott, amúgy sem tudtak róla elképzelni, mind hagyták õt beszélni, és csak azt kívánták, hagyná már abba, és a Kattinger, akárcsak a többi elbocsátott dolgozó, némán itta a sörét, és csak miután az öreg már elment, miután a Hacker tolmácsolta neki a dolgozók ünnepi jókívánságait és kétszer belekóstolt a borába és aztán a tiszthelyetteseivel elhagyta a termet, amikor igazából megkezdõdött a szokásos ivászat, csak akkor csapdosták földhöz a poharakat, és kezdett el a Kattinger duhajkodni, csak amikor már részeg volt, és mindenki már csak nevetett rajta, egyszerûen kinevették, és kinevették a Hackert is, aki le akarta õt csillapítani. A Kattinger széttörte az összes poharat és tányért, amit csak meg tudott kaparintani, tombolni kell, kiabálta, végre egyszer tombolni kell, még sose tomboltuk ki magunkat rendesen, és rohant oda a kocsmáros, és le akarta csillapítani, és el akarta vezetni, amikor nem csillapodott, hanem csak kiabált, menjen a fészkes fenébe, mert ehhez neki semmi köze, ez vállalati karácsonyi ünnepség, kiabálta, és õ itt marad, mert õ még a vállalathoz tartozik, és jöjjön ide az öreg, hogy kidobja õt innen, hogy még egyszer kidobja õt. Hívja a rendõrséget, ha nem tér észhez, fenyegette meg a kocsmáros, de a Kattinger csak nevetett. Én túl sokat ittam, és sürgõsen ki kellett mennem vécére, és mire visszajöttem, már el is felejtettem a Kattingert, nem ült ott az asztalnál, és nem is hiányzott, mivel már nem kiabált, és késõbb, a gyárban sem hiányzott, mivel valaki folyton elment, és én ittam tovább a cseresznyés- rumot, és mindenki nagyon vidám volt, és amikor késõbb áttámolyogtam a kocsmán, megint megláttam a Kattingert, egyedül volt, egy hosszú asztal végén ült, és hirtelen úgy gondoltam, hogy meg tudom vigasztalni, olyan vigasztalannak tûnt, ahogy ott ült egyedül és csak meredt maga elé, mintha már tényleg nem tartozna hozzánk. Az öreg, az a gazember, beszélni, azt tud, de különben, mondtam, és micsoda disznóság, karácsony elõtt felmondani valakinek, de ne törõdj vele, és a Kattinger rám nézett, takarodj innen, mondta vészjósló hangon, takarodjatok mind, és én ott álltam, nyilván még a szám is nyitva volt, erre nem számítottam, most mindenki vigasztalni akar, mondta a Kattinger, most hirtelen mindenki rettenetesen sajnál engem, de én szarok rá, kiabálta, örülök, hogy megszabadulok tõletek. Rám meredt, és én gyorsan elfordultam, még hallottam, amint azt mondta a hátam mögött, seggfejek vagytok, seggfejek gyülekezete, és én megint a többiek közé ültem, néhányszor még a Kattingerre néztem, és azt gondoltam, kellett neked odamenni, ez lett belõle, de mégis furdalt a lelkiismeret egy ideig. Tényleg nem segített rajta, hogy sajnáltam. Ha mindenki külön-külön sajnálta, az az égvilágon semmit nem segített rajta. Aztán a forgatag és az asztalunknál ki-kitörõ nevetés hamar elterelte a gondolataimat a Kattingerrõl: a többiek teljesen más dolgokról beszéltek.

Ha mostanában találkozom néha a régi kollégáimmal, és beülünk valahová, akkor a múltról kell beszélnem, ha azt akarom mondani: mi, ahogy régen mondtam. Annak idején, ezt kell mondanom, és: emlékeztek? Másképp nem hisznek nekem, ha azt mondom: mi. Ugyan már, mondják nevetve, te már kiléptél.

Igen.

Most is vannak kollégáim. Legalábbis így nevezem õket, mert nem tudom, hogyan mondhatnám másképp. Mindegyik az íróasztalánál, valahol, messze, távol az enyémtõl. És anélkül hogy azt mondhatnám: mi. Talán azért van ez, mert amit azokról gondolnak, akik között én azt mondtam: mi, és akikrõl beszélni próbálok, azt õk megtartják maguknak. És valami másról beszélnek.

FORDÍTOTTA SZIJJ FERENC

Die Mehrzahl. In Österreichische Erzälungen des 20. Jahrhunderts. Szerk.: Alois Brandstetter, DTV, München, 1987, 404–413.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.