Apa Svájcba megy

Svájcban nagyon nagy hegyek vannak, hó meg a barátaink, az Ernõék, õk is ott laknak, de õk már nagyok, sõt az Ernõ felnõtt is. Ritkán jönnek hozzánk, azt hiszem, mert olyan hosszú az út. Ott folyik egy nagy folyó is, amibe egyszer bele akartam ugrani, legalábbis azt hittétek, mert futottam-futottam csak felé, amikor megláttam, ti meg egy unalmas szobrot bámultatok, nem értem, hogy a felnõttek, mit néznek a szobrokon meg a múzeumban, néha megpróbálok nagylány lenni, és úgy tenni, mintha engem is érdekelne, és akkor komoly vagyok, és sétálgatok, és figyelek a képekre, amik olyan magasan vannak, hogy a nyakamat teljesen ki kell tekerni miattuk, de igazából annyira, de annyira unom, na és akkor futottam a folyóhoz, ami nagyon mélyen volt, szóval a partról még ugrani is kellett volna felé, és nagyon örültem, hogy vizet látok, mert a nagy vizeket szeretem, és akkor te hirtelen elkaptál hátulról, és átöleltél, pedig már majdnem a mély part szélére értem, és amikor visszafordultunk, láttam, hogy mindenki rémüldözik, anya, mamuka meg a többiek. De ám nem ugrottam volna bele! Azt hiszem. És másra nem is emlékszem Svájcból, de nagyon messze lehet, mert olyan hosszú idõkre mégy el, és azt sem tudom, mit csinálsz, anya mondja, hogy dolgozol, de nem tudom, mit lehet dolgozni nélkülem.

Dühös vagyok, mert nem emlékszem arra a percre, amikor beléd szerettem. Nem emlékszem, hogy átéltem volna a folyamatot akár csak a pillanat törtrésze alatt, de mégis. Biztos jó, vagy félelmetes vagy gyönyörû vagy nem tudom, milyen lehet valakibe belészeretni, vagy például beléd szeretni, de nekem errõl csak elképzeléseim lehetnek. Csak arra az elsõ pillanatra emlékszem, amikor már tudtam, hogy megtörtént. A tóparton feküdtünk ronda, barna színû törülközõn, a fûzfák árnyékában, és pilledtek voltunk a délutáni naptól, az árnyékban való szundítástól, a víz hangjától, meg a szundítás elõtti fürdéstõl, amikor olyan hosszan kellett gázolni a térdig érõ vízben a déli parton, hogy a fürdõruha csíkot hagyott a vállamon, de ezt csak este vettük észre, és akkor abból a szundításból, félálomból felkeltünk, lassan, nagyon lassan, mert nem volt igazából miért, és én felültem, borzas hajjal és kábán, néztem, ahogy a hasadon fekszel, és emlékszem, akkor te is felültél, de még mindig nekem háttal, nyújtóztattad a tagjaidat, én meg csak az izmaid munkáját, a hátad rezdüléseit néztem, és a barna bõrödet, és akkor történt, pontosan akkor, amikor a jobb karodat behajlítva a tenyeredet a fejedhez közelítetted, a ballal pedig kifele nyújtóztál, ennél a mindennapos mozdulatnál történt, hogy ráébredtem: már szeretlek. Nem volt döbbenet, nem volt hatalmas megrendülés, olyan volt csak, mint egy pislogás, ami után újra kinyílik a szem, és magától értetõdõen ránéz egy teljesen új világra, mintha mindig is ismerte volna.

A beléd szeretés folyamata bizonyára megtörtént, de soha nem volt jelen.

Sokat aludtunk már, mióta elmentél, az oviban mindennap ugyanaz van, fõleg csendes pihenõ délután. Soha nem tudok olyankor aludni, csak egyszer sikerült a múlt héten, és azt álmodtam, hogy a Süsü valójában egy veszélyes sárkány, és meg akar enni. Nagyon féltem. Amikor felébredtem, sokat gondolkoztam azon, hogy a Süsü hogy lehetett félelmetes, amikor pedig a TV-ben nagyon aranyos, én meg szeretem, és tudom, hogy egyáltalán nem bánt. Mindig megpróbálom megnyerni az elalvóversenyt, amit az óvónéni hirdet ki, de sohasem sikerül, akárhogy akarom. Tegnap a játékdobozok mellett feküdtem, pici rácsok vannak rajtuk, és alvás helyett elkezdtem számolni a rácsokat, és képzeld, eljutottam kilencszázkilencvenkilencig, de nem tudtam, mi jön utána. Majd megkérdezem anyut, de ha itt lennél, te is megmondhatnád.

Utálom Londont, mert nélkülem mégy oda, mert szereted, és mindig olyan örömmel mesélsz róla, mert ott vannak a kocsmák, amikben söröztél két éve, amikor engem még nem is ismertél, amikor másik barátnõd volt, mert emlegetni szoktad, hogy milyen boldog voltál ott, mert mért nem Budapestrõl beszélsz így, ugye az ottaniaknak Budapestrõl beszélsz így?

Tudod, rosszak az éjszakák nélküled, de még rosszabbak a reggelek. Félálomban vagyok, és kinyújtom a kezem, hogy beléd kapaszkodjak, és ketten aludjunk még tíz percet, és nem talállak. Nehéz meglennem a vállaid meg a karod nélkül, hiányolom a szuszogásodat meg a morgásaidat. Furcsa álmaim vannak: tegnap éjjel megint Londonban voltam, és egy hatalmas szállodában találtam magam a folyosón, ronda, szürkés-virágos padlószõnyege volt, hatalmas, ellenszenves szobanövények a folyosó végén egy nagy ablak és egy dohányzóasztal között, és téged kerestelek, teljesen õrült voltam, benyitottam minden szobába, mert úgy éreztem, valami szörnyûség történik. Emlékszem, az egyik ajtó mögött három férfi feküdt alsónadrágban, üvöltöztek és röhögtek, teljesen részegek voltak; amikor megláttak, be akartak rántani, rajtam is csak egy rövid hálóruha volt, összerándult a gyomrom ijedtemben, kiugrottam az ajtón, és továbbfutottam, de eszembe sem jutott volna abbahagyni a keresést. A következõ szobában professzorok gyülekeztek, dohányfüst mindenhol, némelyik öltönyben volt, a többiek csak elegánsan, casuelben, a kontinentális filozófia helyzetérõl beszélgettek; amikor beléptem, észre sem vettek, de közelebb léptem, tudtam, hogy meg fogják mondani, hol vagy, vártam egy kicsit, dobogott a szívem, és aztán nagyon halkan azt mondtam, hogy “de hát nem értik, hogy a kulcsprobléma világos kifejtését továbbra is Kantnál kell keresni?”, mire rámpillantottak, végignézték fehér hálóingemet, és azt mondták, hogy “pontosítsa ezt a kijelentését, kisasszony!”, mire feldühödtem, hogy mit kell még ezen pontosítani, de aztán peregtek a számról a szavak, mondtam mindenfélét dedukcióról, sematizmusról meg kategóriákról, fogalmam sincs, mit, de az biztos, hogy akkor volt értelme. És gyorsan megneveztem minden lényeges kérdést, plusz jóadag szakirodalmat, jeleztem a kanonikus kommentárokról alkotott véleményemet, mindezt fél percben, és fogalmam sincs, honnan tudtam ezeket, mivel én egyáltalán nem értek Kanthoz, de akkor mégis minden evidens volt. Rövid elõadásom végén aztán beléptem a sok férfi közé, mert addig csak hátulról, mintegy a körön kívülrõl beszéltem, ránéztem a legöregebbre, és mondtam neki, hogy bár Kanthoz is értek valamicskét, engem most kizárólag az érdekel, hogy te hol vagy. Õ bólintott, most már elismerõen, éreztem, hogy igen, most már jogom van megszólítani, és az villant át az agyamon, hogy látod, milyen borzalmas próbatételeket állok ki miattad, de már nem volt idõ gondolkodni, mert a nagy szakállú egy hátsó szobára mutatott; addig nem is vettem észre, hogy újabb ajtó nyílik ebbõl a ronda helyiségbõl. A professzor, aki hirtelen még öregebb lett, mint egy pillanattal ezelõtt, nem javasolta, hogy bemenjek, csakhogy engem ez egyáltalán nem érdekelt. Igaz, egy szempillantásra megálltam az ajtó elõtt, ami ugyanolyan undorító szõnyeggel volt bevonva, mint a padló. Amint megtorpantam, csönd lett a teremben, úgy éreztem, mindenki engem bámul. Ekkor lenyomtam a kilincset, újra lárma lett, kinyitottam az ajtót, és egy ablaktalan szobában találtam magam. Mûtõágy volt benne, és te az ágy mellett álltál fehér köpenyben, és alatta szürke pulóverben, és az ágyon egy nõ feküdt, alacsony volt és húsos, te pedig fehér port szórtál a testére, mindenhova, de fõleg a hasára és az ölére, és az ujjaddal virágmintákat rajzoltál a fehér porba, a nõ meg nyögött. Akkor én odarohantam, és üvöltözni kezdtem, hogy mit csinálsz, hogy képzeled, én csak várlak, te meg mindenféle nõket szórsz tele hintõporral, vagy mivel. Még pofont is akartam adni, de hirtelen észrevettem, hogy nem hallod a hangom, hogy nem is látsz. Bármit csináltam, te nem vetted észre, akármit kiáltottam, akárhogy zokogtam, te módszeresen szórtad a hintõport. A nõ csak nyögött, én meg ki akartam rohanni a szobából, de már zárva volt az ajtó, hiába rángattam, te pedig rám se néztél, és zokogtam borzasztóan, és szándékosan még erõsebben, hogy legalább hangokat ne halljak, egészen sokáig.

Amikor fölriadtam, arcot mostam, de sokáig nem tudtam elaludni. Tudom, tudom, hogy soha nem tennél velem ilyet, tudom, hogy nem bántanál, ne haragudj, egyszerûen nem tudom, miért álmodok ilyeneket, nem tehetek róla.

Hiányzol már.

Valamelyik délelõtt az volt a feladat, hogy aki tud, meséljen egy történetet, amit õ talál ki, én meg rögtön jelentkeztem, pedig még nem is tudtam, mit fogok mondani, aztán mégis kigondoltam valamit gyorsan, azt, hogy volt egyszer egy kisfiú, aki életében még soha nem evett, és nagyon éhes volt, de egyszer csak jött egy néni, és adott neki egy csokit, és akkor a kisfiú nagyon boldog volt. Az óvónéninek nagyon tetszett, azt mondta, szép, kerek történet, de rájöttem, hogy lehet, hogy nem jó, mert biztos nem csokit kellett volna adnia elõször annak a néninek. Nem lehet elõször csokit enni! Valami rendeset kell. Délután még mindig ugyanazokat az unalmas feladatokat kell megoldani papíron, satírozni meg ilyenek, és még mindig utálom a vajas-mézes kenyeret, meg a reggeli tejeskávét. Miért adnak gyerekeknek tejeskávét? Háromszor van egy héten, és soha nem bírom meginni. Anya soha nem fõz nekem tejeskávét, azt mondja, az felnõtteknek való. Az óvónénik ezt miért nem tudják? Ha nagy leszek, soha nem iszom majd tejeskávét.

Hol kezdõdik a te meg az én történetünk? Ott, hogy megláttuk egymást abban a kávézóban, ahol könyvbe merülten élveztem a délelõtti napot, ami az ablakon keresztül még elérte az arcomat, és lassanként ittam a habos-tejes kávét, aztán hirtelen megjelentél te az egyik barátnõm mellett, és õ gyorsan bemutatott minket, mert muszáj volt, így illett, de aztán egy másik asztalhoz húzott, hogy még ne zavarjalak benneteket, de elõtte rám néztél a kisfiús szemeddel, és kezet nyújtottál, na ott? De hiszen akkor még semmire sem gondolt egyikünk sem, sõt aztán még egy éven át nem, amikor itt-ott találkoztunk, egy bulin, egy felolvasó esten, egyéb érdektelen rendezvényen. Vagy éppenséggel minden korábban kezdõdött, akkor, amikor nekünk még fogalmunk sem lehetett róla? Vagy amikor a barátnõm már rég kilépett mindkettõnk életébõl, és te néhány pohár bor után megérintetted az államat, felemelted kicsit, hogy kényelmesen essen, és megcsókoltál, de úgy, hogy már nagyon vártam, csak soha-soha nem mertem volna én kezdeni? Vagy amikor elkezdtem várni ezt a csókot, és még nem is tudhattam semmit arról, hogy puhák vagy kemények az ajkaid? Vagy éppen amikor kinyújtóztattad a tagjaidat a szemem láttára, és rájöttem, hogy minden másképp néz ki? Talán. De hát ez csak az én szempontom. Mi a te szempontod? Vagy nekünk, együtt, vannak szempontjaink?

Megfigyeltem, hogy a gyerekek mindig csak a felnõttekkel jönnek. Ez elég nevetséges szerintem. A fiúk mindig azt mondják, ha mérgesek, hogy majd elhívják az apukájukat, és akkor az mindenkit megver. Én soha nem mondom, hogy te mindenkit megversz, csak azt, hogy van egy unokatestvérem, aki gimnazista, és na az, az majd elintézi az összes apukát. Az még soha nem jutott eszembe, hogy te is például. Te verekednél a többi apukával? Meg megvernéd a gyerekeket az oviban? Hát azt nem hiszem.

Ma délben, a csoportos foglalkozáson azt kérdezte az óvónéni, hogy ki akar felnõtt lenni, és mindenki feltette a kezét, csak én nem, mert azt hittem, hogy ez egy beugratós kérdés. Nem tudom, milyen lehet felnõttnek lenni, de olyan, mintha az óvónéni nem szeretné, hogy felnõtt.

Felnõtt vagyok, persze felnõtt vagyok, de melletted valahogy mégsem. Vagy nem mindig. Néha nem értem, miért kérdezed meg állandóan, hogy nem vagyok-e szomjas, meg kérek-e rántottát és nem fázok-e a hidegben, igen, egy picit idegesít is, mert tudok szólni, ha szomjas vagyok, sõt, még vizet is tudok tölteni, képzeld, de mondjuk amikor reggel átölelsz, és még nem vagyok teljesen éber, és a fejemet a bal válladra teszem és odafészkelõdök melléd, igen – nem, nem vallanám be –, de elég kicsi babának érzem magam. Figyelj, te, ugye te tényleg felnõtt vagy?

Képzeld, tegnapelõtt volt a farsang, elõzõ nap még azt sem tudtam, minek öltözök be, aztán anyu kitalálta, hogy legyek hóember, és csinált egy fejpántot, csillogó zöld volt alul, felül meg hóemberek jöttek ki belõle, hóember színük volt. De alulra nem vettem ám valami ronda ruhát, hanem a pirosat, a szoknyásat. Minden lány királykisasszony volt egyébként meg menyasszony meg tündér, én meg egyedül hóember, egy kicsit zavart, de nem nagyon. De, azért igen, viszont olyan kényes dolog királykisasszonynak lenni, nem? Jobb is ez a hóember, legalább nem hasonlított senkire.

Persze, tudom, hogy tetszem neked, érzem, amikor megérintesz. Csak azon szoktam gondolkozni, hogy nem lehet ez alapvetõen véletlen? Mármint úgy értem, hogy valójában nem vagyok az eseted, és persze ez nem baj, de hogy mi van, ha szembe jön valaki, aki meg az? Olyan kék szemû meg világos bõrû meg hangosan nevetõ, magabiztos, amilyen én nem vagyok. Nem mintha nem bíznék benned, persze, csak lehet, hogy te mást is szeretnél, mint ami bennem van: másképp szeretkezni például, mert én nem vagyok elég bátor, máshogy bulizni, mert én ott is mindig csak az asztal mellett ülök, és egyáltalán. Tudom, tudom, hogy általában tetszeni szoktam a fiúknak, de az más, könnyû nekik tetszeni, amikor egyáltalán nem érdekelnek. De neked olyan nehéz. Össze kell szednem magam, koncentrálni, nem is értem, honnan van bennem ez a görcs. Hiszen soha nem kritizáltál sehogy. És mégis mindig abban reménykedek, hogy egyszer majd képes leszek megfelelni. Közben nekem semmilyen igényem nincs. Pont jó vagy így. Így akarlak. Csak egyvalamit szeretnék: ne menj többet olyan messzire nélkülem.

Képzeld, az Ági állandóan becsap. Tudod, ki az az Ági! Az egyik barátnõm az oviból, bár nem hiszem, hogy igazi, mert mindig összeveszünk. Vagyis mindenfélét kitalál, csak hogy neki legyen igaza, és akkor egyedül érzem magam, és nem beszélek vele. Mert például tegnap is versenyt futottunk, és persze én nyertem, mert mindig én nyerek, és a végén azt mondta, hogy azért õ a gyõztes, mert a cél valójában nem a zebránál volt, az utca végén, hanem hamarabb, a piros kerítéses háznál. Persze ez nem igaz, elõre tudtuk, hogy a zebra a cél, de mindig ezzel jön, egye meg a célját!

Tegnap nagyon egyedül voltam megint. Rossz volt, hogy már mindenkit elvittek az oviból a szülei, csak értem nem jött senki. Az óvónénivel rajzoltunk, és úgy tettem, mintha nem zavarna, hogy legalább fél órán keresztül már csak én várok az anyukámra. Sötét volt, majdnem minden villanyt lekapcsoltak, és fáztam egy kicsit. Anya persze megjött, valami értekezlete volt, aztán elvitt, tudod, õ most eléggé ideges, hogy nem vagy itt, vagy nem is tudom pontosan, miért. Nem szeretem, ha ideges, mert akkor teljesen kiszámíthatatlan, nem lehet tudni, hogy mikor csinálok rosszat, szóval nagyon óvatosnak kell lenni. Mert például ha reggel véletlenül kiöntöm a tejet, az általában nagy baj, és akkor anya mérges lesz, de tegnap este, amikor a teát öntöttem ki, nem szólt semmit. Szóval nem értem. Lehet, hogy a tej rosszabb, mint a tea? Nem értem anya viselkedését, ez a legnagyobb baj, össze-vissza csinál mindent, vagy nem is tudom, teljesen mást gondol mindenrõl, mint például te vagy én. Egyébként nagyon szeret, ez biztos. Mármint mindkettõnket.

Egyre rosszabb nélküled. Pedig mindig van mellettem valaki, a barátnõim hívogatnak, mindenki velem akar kávét inni, és mégis egyedül vagyok. Mással beszélgetek a divatról, a pletykákról, az orgazmusáról vagy a croissant ízérõl, és közben arra gondolok, mit csinálsz, és eszembe jut, hogy biztos nincs idõd rám gondolni, mert ott Londonban mindig történik valami izgalmas. Persze csak idegesítem magam, bemagyarázom magamnak, hogy ritkán hívsz, hiszen hogy is tudnál gyakrabban hívni, állandóan van valami program, a telefon is drága, és nyilván csak azért tûnik idegennek a hangod, mert rossz a vonal, és tudom én, hogy aki otthon marad, annak mindig nehezebb, hiszen neked az idõ is sokkal gyorsabban telik, én meg csak várok, csak számolom a napokat, hogy mennyi van addig, amíg újra látlak, mennyi idõ van addig, amíg hülye módon azt mondod majd, hogy egy melegebb kardigánt kellene fölvennem, mert addigra már hideg lesz, október végén már sosincs jó idõ, de azért majd alul is öltözök a biztonság kedvéért.

Kezdünk berendezkedni most már hárman, Soma, anya meg én. Soma állandóan azt mondja, hogy osztályt fog ugrani, ha iskolásak leszünk, és akkor én már nem is leszek idõsebb. Azt csak hiszi, hogy tud osztályt ugrani. Szerintem ez nem is lehetséges, meg is mondtam neki. Egyébként õ állandóan akcióban van. Nem értem, de mindig szervez valamit, azt sem tudom gyakran, mit, aztán meg csodálkozik, milyen sok ellensége van. Gyûjtögeti a dolgokat meg elcseréli, én meg a helyében megállnék egy percre csak úgy átgondolni ezt-azt, mondjuk, hogy mit fogok csinálni a következõ pillanatban, lehet, hogy úgy hatékonyabb lenne. De persze jó neki, egy csomó barátja van, soha nincs úgy egyedül, ahogy én. Gyakran kérdezik tõlem az oviban a fiúk, hogy megverhetik-e az öcsémet. Nem igazán értem, mi közöm van nekem a Somához, ha verekedésrõl van szó, úgyis megvédi magát, nem? Vagy ezt rosszul gondolom? Tegnap összevesztünk, mert nem adtam neki annyi csokit, amennyit akart, erre bosszúból megitta a szörpömet, és akkor verekedtünk, és a végén azt mondta, hogy most már nem lesz a barátom. Nem tudom, ezt honnan hallotta, biztos az oviból, ott mondják ezt egymásnak folyton a kiscsoportosok meg a középsõsök, de én erre megmondtam neki, hogy nem baj, egyáltalán, mivel úgyis a testvére vagyok, és nem a barátja.

Nem tudom elterelni rólad a gondolataimat. Akkor sem, ha sajtot kérek a boltban, húsz dekát, ha jegyzeteket írok a következõ órára, ha klopfolom a húst, átültetem a virágot, megoldom mások életét, leúszom a kilométert a szigeten, megsimogatom a szomszéd hosszú szõrû kutyáját, a barátnõm gyerekét viszem fagyizni, a fõnöknõm intelmeit hallgatom, szaktanácsot adok új frizurára, elméleteket magyarázok, amiket mások találtak ki, lemosom a fürdõszobacsempét, állatokról szóló filmet nézek, a közértes fiúval beszélgetek, az õszi nap melegíti a homlokomat. És ettõl még jobban egyedül vagyok, mert a rád gondolás olyan feltûnõen különbözik most a veled levéstõl, de ha legalább felhívnál, talán picit meg tudnám osztani veled a hiányodat.

Apa, te tudod, mekkora egy pillanat? Ezen sokat szoktam gondolkozni. Mert valaki azt mondta, hogy az olyan nagyon kicsi, hogy elképzelni sem tudjuk. Picike, mint egy apró pont, és soha nem érezzük, amikor eltelik, olyan rövid. Szóval úgy képzeltem, hogy amit egy pillanatnak hiszünk, az valójában végtelenbe menõ idõpontocskákból áll. De amikor anyát megkérdeztem, õ várt egy rövidet, és azt mondta, ez volt a pillanat. Viszont szerintem ezalatt végtelen sok apró pillanatocska telt el, ha igazam van.

Apa most már tényleg nem maradhatsz ott, Svájcban, most már elég volt. Anya néha mutat képeslapokat, amiket írsz, meg elolvassa, de azt hiszed, hogy az helyettesíti azt, hogy velünk vagy? Elég volt most már, nem érzem jól magam, ha nem vagy itt!

Nem is tudom, hogy el kell-e mondanom ezt.

Tegnap történt, egy buliban voltam, értelmetlen lett volna egyedül ülni itthon. Tudod, a Gábornál, sokat meséltem már róla. Az a matek szakos fiú, akit nemrég ismertem meg a Mûvész kávézóban, amikor odajött hozzám megkérdezni, hogy mit írok már egy órája az epermintás füzetembe a zöld színû zselés tollammal, csak nem regényt? Aztán sokat beszélgettünk, nagyon okos fiú, meg szellemes is, és most elnyert egy hosszabb ösztöndíjat Amerikába. Szóval búcsúbulit tartott az albérletében. Rengetegen voltunk kb. huszonöt négyzetméteren, és senkit sem ismertem szinte, de Gábor egész este figyelt rám, mindenkinek bemutatott, hozta az italt meg a szendvicseket, nagyon kedves volt. Sok tánc, cigarettafüst, ami állandóan a szemembe ment, közben kiderült, hogy majdnem mindenkivel van közös ismerõsünk, egész kicsit berúgtam, a bortól, mint mindig, végül pedig már csak néhányan maradtunk, és mivel Gábor a külvárosban lakik, ahol még éjszakai sem jár, mondta, hogy nyugodtan aludhatunk nála. Két apró szobája volt, és nem tudom, hogy szervezte meg, hogy az egyikben négyen aludjanak, a másikban meg csak õ meg én. Egész kényelmesen elfértünk az ágyán, adott nekem egy boxeralsót pizsama helyett, mosolygós meggyek voltak rajta, és nem nézett oda, amikor átvettem, és amikor már ledõltünk, akkor felém fordult, megfogta a kezem, elkezdte simogatni, és nem, egyáltalán nem mondhatom, hogy kellemetlen lett volna, és láttam, hogy zavarban van, elcsuklott a hangja, nehezen vette a levegõt, tisztára megható volt, azt mondta, hogy nagyon tetszem neki, de tényleg nagyon, és régóta, most, hogy elutazik ilyen hosszú idõre, legalább elmondja, és akkor már az arcomat a kezébe vette, és meg akart csókolni.

Tudod, hogy barátom van, ezt mondtam halkan, és azt hittem, hogy ez meggyõzõ érv, de õ csak folytatta, hogy persze, tudja õ, de most legalább erre az egy éjszakára ne legyen, úgysem látjuk egymást a következõ egy évben, úgysincs itt a barátom, mit ártok neki ezzel, nekem meg csak jó lesz, és bonyodalom sem marad utána.

Amit igazán szégyellek, az az, hogy egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy meg kellene tennem. Nem azért, mert megõrülök a Gáborért, annyira kívánom, hanem valami másért, de nem tudom, mi az.

Persze aztán nem hagytam. Azt mondtam, hogy én ezt most nem akarom annyira. Én ilyet akkor sem akarok megtenni, ha nem derül ki. Stb. Meg kellett kicsit nyugtatni. Fogtam a kezét, simogattam a haját, így aztán elaludt, egészen hirtelen egészen mély álomba merült. Olyan volt, mint egy kisgyerek.

Egy csomó idõ eltelt, most már húsvét van, és anyával tojást festettünk, õ olyan ügyes, szép fehér tulipánokat rajzolt a kék tojásra, de nekem valahogy nem sikerült, úgy szeretnék tudni rajzolni! Hamarosan megyünk mamukához, Kõrösre, mamuka megígérte, hogy süt nekem túrógombócot, mert az a kedvencem, a Somának meg tökfõzeléket, a többi unokatestvér nem tudom, mit kért, de õ mindent megcsinál. Egész nap csak sürög-forog, engem meg nagyon szeret. Én is õt. Jó odamenni, meg azt is szeretem, amikor mindenki együtt van, az egész család, fõleg a fiúk, az unokatesók, rájuk sokat gondolok, csak egy kicsit félek is tõlük, mert olyan nagy fiúk, sokkal idõsebbek nálam, aztán meg úgy viselkednek, mintha én olyan nagyon kislány lennék. Kiszámoltam, hogy a legidõsebb unokatesóm, a Norbi meg énközöttem pont annyi év van, mint közted és anya között. Nem értem, ez hogy lehet, mert Norbi nagy, én meg egy kicsit azért tényleg kicsi vagyok, viszont te meg anya, ti mindketten nagyok vagytok.

Húsvét után újra kezdõdik az óvoda, már most tudom, nem nagy baj.

Itt álomszerû minden, ami történik, és nem tudok semmi jelentõséget tulajdonítani neki. Egyedül még a nap meg a szél, ami jelent valamit, ha sálba burkolózva leülök egy padra a parkban, és az arcomat melegítik a sugarak, azt még érzem, de egyáltalán nem látom, mi zajlik körülöttem. Különös élességgel ráz föl, hogyha jelentkezel, mintha megpróbálnál kiszakítani végre ebbõl a nyálkás nem jelenlétbõl, ebbõl az álomszerû létezésbõl, ami egyébként nélküled hogy is lehetne más. De soha nem sikerül egészen. Általában úgy érzem, azért, mert soha nem vagy teljesen velem. Mindig csak mesélsz valamit, gyorsan, mert fogy az egység, én pedig próbálnék kapcsolódni hozzád, érezni, amit te, de valahogy kevés az idõ.

Tegnap a fürdõkádban ültem, amikor hívtál, olvastam a meleg vízben, de a kád szélére készítettem a telefont, hogy azonnal fölvehessem, és csöngött, végre csöngött, a földre dobtam a könyvet, leráztam a kezemrõl a habot, felvettem a kagylót, és vártam, hogy mondd, mondd, hogy mi van, mikor jössz, és egy picit azt is, hogy hiányzom. De ezt persze nem mondtad, csak hogy el kellett halasztani a visszautat, mert csak úgy van jegy, és hogy most moziba megyünk, így mondtad, megyünk, nem tudom, ki lehet az a megyünk, és fõleg, hogy én miért nem vagyok benne, és hát persze, te tudod, jobban mint én, de miért kell elhalasztani egy utat, hát csak nem töröltek minden járatot három napra elõre. De persze megértem, hogy jól érzed magad, biztos a helyedben én is maradnék.

Tudod, apa, végül is most már nélküled is megvagyunk. Nem valami jó, de hát megszoktuk, meg így is megy minden, több az idegesség, de elég furcsa lenne most, ha újra megjönnél. Anya szerint már nem is olyan hosszú idõ, de én már nem bírom számolni, elég volt már. Apa, ha így itthagytál minket, maradj is ott! Vissza se gyere, felejtsd el, hogy itt vagyunk, csinálj, amit akarsz, nekem csak azért sem fogsz hiányozni, megvagyok én bárki nélkül, igaz, az nem valami jó. Látod, itt mesélek neked mindent, te meg meg sem hallod, mert olyan messze vagy, és csak képeslapokat meg leveleket küldözgetsz, amiket el sem tudok olvasni, és már nagyon-nagyon régóta nélkülem vagy a világban, azt hiszed, hogy akkor majd egyszer megjössz, és minden ugyanaz lesz? Hát eléggé tévedsz!

Már teleírtam a postaládádat e-maillel. Jó, nem tele, a három levél meg egy mondat az nem tele, de ez is csak azért három, mert egyikre sem válaszoltál. Mondod, hogy ott nincs internethozzáférés, vagy csak nagyon körülményesen, és végül is küldesz néha sms-t, belátom, de olyan vigasztalan dolog szerelmes leveleket írni az éterbe, válasz nélkül, bármi nélkül, miért mindig nekem kell várnom? Egyszer érezném úgy, hogy te vársz az én levelemre meg az én üzenetemre, de mindig csak örülhetek, ha válaszolsz arra, amit írok. Értem én, hogy te most mást csinálsz, nézed a világot meg a régi barátokat, de igazából mégsem értem. Nekem az egész életem ez az érzés, egyszerûen nincsen semmi rajta kívül, még ha küzdök, hogy legyen, akkor sincs. Te meg elmégy a moziba, megiszod a korsó söröket, és esetleg kettõ között eszedbe jut belõlem valami, hát menj a francba, bár ha megteszed, nem tudom, mi lesz velem.

Tegnap eszembe jutott, hogy amikor kirándultunk egyet még a mamától, Kõrösrõl, emlékszel, még ennél is kisebb voltam, és egy folyópartra mentünk, a folyó nagyon-nagyon sodort, és egy hídon át lehetett menni a túloldalára, de elég pici híd volt, és nagyon féltem rajta, és megálltunk a túlparton, amikor nagy nehezen átmerészkedtem végre, és egy óriási örvényt láttunk a híd lábánál, nálam sokkal-sokkal nagyobb volt, és félelmetesen kavargott, és tudtam, hogy bele lehet fulladni, de te azt mondtad, hogy ha beleesnék, akkor utánam ugranál, persze ezt azért tudtam én, de biztosnak kellett lennem benne, azért kérdeztem. Figyelj, ha én most beleesek abba az örvénybe, akkor ki ugrik utánam? Mert amíg visszaérsz Svájcból, addigra már rég késõ lesz!

Egyébként az is lehet, hogy csak hitegetsz minket, mit lehet tudni. Végül is teljesen elképzelhetetlen, hogy valami olyasmi legyen ott, ami nálunk fontosabb. Tudod, én már abban sem vagyok biztos, hogy visszajössz.

Visszajött, és én csak azért nem mentem ki a repülõtérre, mert kimondottan kérte, hogy ne, hiszen a szülei úgyis hazaviszik. És másnap délben felhívott, hogy egyelõre még nem ér rá, mert egy barátjával akar találkozni, utána meg a haverokkal sörözni, és talán majd este, én meg mondtam, hogy jó, akkor este, és látszólag minden konkrét ok nélkül belepotyogtak a könnyeim a hasábburgonyába meg a gombás szószba, de ezt már nem hallotta. Aztán elmúlt a sírás, és csak vártam, és vártam, és az este nyolcból kilenc lett, a kilencbõl tíz, amikor végre ott álltunk egymással szemben a lakás elõszobájában, még megcsókolt a frissen borotvált arcával, jóízû szájával, de olyan ismeretlenül röviden. Ajándékot hozott nekem, mondja, és elém tesz egy adag kekszet, szépet, az asztalra, olyat, amilyet távoli nagynéniknek szoktak hozni udvariasságból. Én még mindig nem értem, hogy mi van, hiszen szeretném megölelni meg megsimogatni, de érzem, hogy ez lehetetlen, ez mintha egy másik ember lenne, mint aki néhány hete elment tõlem. Hogy képzeli, hogy mássá, ilyen ellenségessé válhat néhány hét alatt? Micsoda becsapás ez?

Iszunk. Pálinkát, rendesen. Beszélnünk kell. Beszéljünk. Leültet a kanapé szélére, és érintéstávolságon kívülre helyezkedik. Ez teljesen megbénít. Minél elõbb túl akar lenni rajta, úgyhogy mondja, hogy õneki itthon van valaki más rajtam kívül, és hogy Londonban is volt valaki, ezért jött vissza késõbb. Ezt nem értem. Mondom, hogy ismételje meg. Megismétli. Töredeznek a mondatai. Felteszek néhány odaillõnek tûnõ kérdést arról, hogy mióta meg hogyan, meg talán hogy miért, úgy, mintha az alapállítás már eljutott volna a tudatomig, pedig hazudok a kérdésekkel. Én ezt eddig kizárólag csak álmomban tudtam elképzelni. Valójában soha nem hittem, hogy ez bekövetkezhet, és megmagyarázhatatlan módon mégis mintha nem elõször érezném ezt a rettenetes idegenséget, ami belõle árad. Nézem a kezét, ezt a különleges kezet, aminek mintha külön aurája lenne, olyan rajta a bõr, olyan a levegõ a keze körül, hogy mindig úgy éreztem, ott kell lennem ebben az aurában nekem is, az én kezemnek vagy valamimnek, a bõröm valamelyik részének, és most gesztikulál ezzel a mozgó aurával, közben meg azt mondja, hogy nem tudja, mit akar, hogy neki ez milyen nehéz, bár tudja, hogy talán nekem is, nézem a lakását, a tévét, azt a kedveset, amin együtt néztük a filmeket a közeli tékából, a nagy ablakot, amin sok fény és zaj jött be hajnalonként, a padlótól-plafonig szekrényeket, barnák meg tükrösek, meg a parkettát, ami olyan kemény, ha háttal fekszem rajta, semmi különös, csiga-boldogságom színtere, õ meg csak beszél, beszél valamirõl, és egyáltalán nem számít már, hogy mirõl, mert nekem már elszakadt a szalag, és egyáltalán nem maradt semmi.

Anya azt mondta, hogy most már csak kettõt kell aludni, és apa megjön. Nem mondom, hogy nem vártam, csak nem tudtam, hogy is lesz. Még csak egyet aludtunk, az oviban éppen labdázok a többiekkel, süt a nap, és sok homok van az udvaron, délután van, szóval tudom, hogy anya mindjárt itt lesz. Aztán odajön hozzám az óvónéni, a nagy fehér, a köpenyben, aki szeret engem, csak egy kicsit furcsán, és azt mondja, hogy “nézd csak ki van itt”. És a bejáratra mutat, és apa ott áll az óvoda kapujában, és vár rám, rövid a szakálla, mosolyog egy picit, kockás az inge, és elég messze áll tõlem, és akkor én hirtelen rosszul leszek egy picit, mert nem tudom, mit kell csinálni. Néz az óvónéni, és azt várja, hogy odafutok az apukámhoz, és a nyakába ugrok, mint a filmekben a gyerekek, és akkor elindulok, de nem akar vinni a lábam, és valahogy nem megy az egész. Mert azt hiszi, hogy akkor most minden olyan, mint régen? Én már nem is emlékszem rá, olyan furcsa az arca, olyan idegen a szeme, és azt hiszi, hogy akkor minden ugyanúgy folytatódik? Akkor most el kell játszani, hogy ugyanúgy szeretem? El kell menni a hülye piros mászókák mellett, a két mókuskerék között, futni kell egy kicsit, megpuszilni. Egyáltalán nem akarom. Arra gondolok, hogy jó, visszajöhet, de ez már nem ugyanaz. Tegnap el is döntöttem, és ma is úgy gondolom, hogy nekem most már soha nem fog hiányozni, mert már nem akarom úgy szeretni, mint régen. Akkor aztán megint elmegy, aztán megint rossz lesz. Mit képzel, mégis? Hogy csak úgy jön-megy? Nem, nekem ebbõl elegem van, én ezt nem tûröm tovább, még ha úgy is néz ki, hogy tûröm. Én soha többet senkit nem fogok várni, aki elmegy. Én ilyen elmenést meg visszajövést soha többet nem akarok, ennyit aztán már tudok, hiába vagyok még csak óvodás.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.