Repríz

Közel-Nyugati Levél

Sztálinon taposok, mellettem egy rendõr, kopott melegítõben, kezében óriási kalapács. A tüntetésrõl faggat. Én szívesebben beszélnék a zsugori kulákról, akinek a satnya kukoricáját törtem a múlt héten. Fittyet hányva rozoga kerítésünkre, vagy öt sornyit vetett a földünkbe, és még volt képe engem dolgoztatni. A téesz-elnök is a begyemben van. Nem is olyan régen még orosz katonákkal csapoltatta le a mocsaras legelõt a falu közepén, ma meg az osztrákokkal haverkodik. Közel a határ. Akkora most arrafelé a tolongás, csak az nem megy ki, aki nagyon nem akar.

’56-os életkép a Ligetben? Kiugrott rendfenntartó és fõvárosba tévedt földmûves társalognak a diktátor ledöntött szobránál? Sötétben tapogatózol, nyájas olvasó. 2006 õszén járunk, Gyõr közelében, a Duna mentén. Nyaralónk a tatarozás alatt is zavartalanul üzemel. A kõmûvesek egy óvatlan pillanatban kihordták szüleim egykori könyvtárának zaccát az udvar sarkába, ha rájuk tört a szükség, segített “A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban”. Tudod, amelyben a generalisszimusz fájó szívvel rehabilitálja az értéktörvényt a mezõgazdaságban. A zsírosparasztot persze õ sem szenvedhette. Az én kulákom is folyton sír-rí, közben már a fél falu az övé, és nemcsak az alap, hanem lassan az egész felépítmény is. Most éppen arról panaszkodik, hogy szebb idõket látott, NDK-márkájú kombájnjához nem kap alkatrészt (pedig azt még szorgalmasan gyártja egy amerikai multi, hirdetve ezzel: a kommunizmus örök), ezért kell nekem tudományos tenyeremmel tengerit törni, ha meg akarom javítani kerítésünket.

A körzeti rendõr, szolgálaton kívül természetesen, már feszíti is a drótokat méltányos javadalmazás ellenében. A volt téesz elnökérõl társalgunk, aki állítólag már a harmadik házát építi a községi halastó árából, melyet pár éve simán átjátszott egy burgenlandi politikusnak. A lánya meg Parndorfba jár takarítani nap mint nap. Az õrmester urat azonban más érdekli, arra kíváncsi, mit gondolnak fenn Pesten gój motorosokról, árpádsávról, Satu Ferdinándról. Üveges szemmel pillantok rá. Milyen választ remélhet? Jól ismer a falu, szakáll, szemüveg, legolvasottabb napilap, nem szólva szerzõné lelkemrõl, aki, mióta helyi lakos, hatalmasat lendített a liberalizmus népszerûségén a községben. Valószínûleg õ lett az egyetlen eszdéeszes választó, amíg a szem ellát, elvégre az ország egyik legnyugatibb pontján vagyunk. Nesze neked titkos szavazás. Szóval inkább visszafaggatom derék segítõmet, és csapaterõrõl, gumilövedékrõl, paprika-könnygázról teszek fel súlyosan szakmai kérdéseket. De nem áll kötélnek. Közli, õ nem politizál, ám mindenkirõl megvan a véleménye. Az egyik lázítja a csõcseléket, a másik meg képtelen megóvni önnön védelmezõit.

Kordon blõd

Bécsben is bölcs magyarázatot várnak tõlem. Kell is az nekik! Õk már úgyis mindent tudnak a rebellis rendekrõl, akik állandóan az igazságról papolnak, amikor épp nem sírva vigad az a nagy lelkük. Ámbátor volt néhány unalmas évtizedünk a közeli múltban, s a Lajtán innen kissé elhalványult kuruc temperamentumunk emléke. Úgy tûnt, ismét megtanultunk kiegyezni. Hosszadalmas tárgyalások, rengeteg kis fehér hazugság, mint az angol mondja. Meg néhány nagyobb fekete. Viszont csend honolt a rónaságon. Most pedig teli a Profil, a Presse és a Standard (értsd, labanc.info) vérzõ fejû honfitársainkkal, füsttel, lánggal, vicsorral. Rá még a Puszkász dandártábornok halála körüli szomorújáték ágyútalpastul, Bazilikástul. Dagály, akarom mondani, népfürdõ.

Faggatnak, mondhatnék valami bombasztikusat, ám én makacsul ragaszkodom a szikár tényekhez, úgy is mint 3 a magyar igazság, árva haza, Gyurcsány Fegyenc. Sorolnám fegyelmezetten tovább a Kossuth tér retorikai kellékeit, ám leállítanak: egy szavam se érti a bécsi társaság. Nationales Pathos – süllyedek le a szintjükre, hogy felfogják végre ezek a kávéházi puhányok, milyen is egy virtigli forradalom-egyszersmind-szabadságharc. Nekünk ne hazudjon senki, mert ide Lacháza! Halljuk végre Szûröst! Kérek még egy kis krumplilevest. You are right, that’s pathetic – bólogat egy amerikai kollégám. Te biztos tudod, nyájas olvasó, ma már én is, hogy ez az õ nyelvén nem “fennkölt”-et jelent. Hanem “szánalmas”-t.

A jenki korán ítélt, kereshette volna az iróniát is a magyar sorsban. Vegyük például a szomorú atyát, aki temetési segélyt vesz fel könnygázmérgezte leánya búcsúztatására, miközben a terror ifjú áldozata vidáman jár iskolába. Vagy a kincstári tévébe behatoló szabadsághõst, aki egy idõre megfeledkezik a gyújtogatásról, kiderül ugyanis, hogy ingyen ömlik a Sport szelet a lépcsõházi automatákból. Lehuppan egy fotelbe nassolni, miközben a volt honvédelmi miniszter és az ellenzéki frakcióvezetõ egy sötét szobában pártsemlegesen reszket. (Egyébiránt ez a miniszter hívott volna engem hadba a minap, ha valaki ráront nemzetemre.) Vagy tekintsük a “vasfüggöny” metafora másodvirágzását a Parlament környékén. A nyelv már megint megengedhetetlenül felelõtlen: mi történt volna, ha a vakmerõ Horn Gyula a rácsnak is nekiugrik egy drótvágó ollóval?

Irónia a magyar sorsban? A lejárt szavatosságú könnygáz, az eltévedõ rendõrosztag vagy Bácsfi Diána kínzó hiánya már fáradt mosolyt sem csalt barázdált orcámra. Hisz folyt a lincs. A beijedt közeg késõbbi kollektív szadizmusa láttán azután elszállt minden nevethetnékem, még ha úgy éreztem, engem is véd a dermesztõen szívélyes prefektus (magyar rendõr velem van), nemcsak a mundér becsületét. Jobban esett volna persze önmagam, azaz most már tudom, a “magukfajtámat” védelmezni, kurázsi papa az utcára megy, vállt vállnak vet, a tömeg méltósága, … , s eltörpül, ki randalírozni merészel. Kéretik a zavargókat elõtte kissé megrostálni: én 173 cm vagyok.

Szememet gyáva módon mégis inkább választott vezetõimre vetettem, hátha végre eligazítanak a nagyvilág dolgaiban. Talán még azok is, akiket nem választottam. Például a nemzet tábornoka (újabban: miatyánk), ám õ Brüsszelbõl hazatérve neszét vette, hogy a Szabadság téren áll a bál, ettõl állítólag jól megnyugodott és lefeküdt aludni. Majd felkelt, és azóta nem nyugszik. Akárcsak választottja, összes erkölcseink csõsze (szezám tárulj, mappa, kioktatás, szezám zárulj), aki kizárólag akkor hallgat, amikor folyik a vér. Hogy nem ad kezet kommunistáknak, ujjlenyomatot kapitalistáknak és bazsarózsát militaristáknak? Kit érdekelne mindez, ha azon a szép szeptemberi estén odasétál a Szabadság térre, pardon, túloztam, odarendel egy kamerát a Sándor Palotába, belemereng, és halkan annyit mond: hölgyeim és uraim, elég.

Õszödi csalóka

Gyurcsány bajosan tehetett volna így. Leginkább sétát nem. Ha felkeresi a színhelyet, a felkelõk hálából az egész Tõzsdepalotát eltüntetik (öröm az ürömben: önkéntelen felfedezve ezzel a média-privatizáció költségkímélõ módszerét). Pedig vártam a kormányfõtõl egy újabb, ágyékba markoló beszédet, nagy magyar írótól meg azt, hogy ismét megdicséri a stílusát. Nem észrevéve, hogy a hullámzó Balaton partján egy reménytelenül KISZ-es toborzó hangzott el múlt év tavaszán. Annak talán jó volt. Bevallom, engem sem hoz lázba a hazugság moráldogmatikája. Félénken megpendíteném, hogy a hamismondás elidegeníthetetlen emberi jog, a szólás szabadságának tartozéka, amint az is, hogy a füllentõ, blöffölõ, hantázó politikus leleplezhetõ, s négyévente elzavarható legyen (ha addig tûri a parlamenti többség). Hasonlóképp nem ráz fel a Tartuffe-hasonlat sem, melynek segítségével a hazudozáson felháborodott hazudozók álszentségén háborodhatunk fel – mi, szintúgy gyakori hazugok.

Én, kis magyar (levél)író más fölött háborgok. Engem ausgetippelt a miniszterelnök stílusa zavar, de az nagyon és régóta. Nem a verbális túlmozgás, a szentségelés vagy a szegényes romantika, ideértve a proletár anya gorkijista felmagasztalását. Hanem mindez együtt, úgy is mint velünk élõ macsó apparátcsik rizsa a hetvenes-nyolcvanas évekbõl. Az a sok “mi meg tudjuk csinálni”, sõt, “csak mi tudjuk megcsinálni”. Az akarat dala (majd azt mondtam: diadala). Verbunk tárgyalás helyett. Én meg azt hittem, frakcióülésen lennénk, ahol nem szimpla pártkatonák, hanem pártszínekbe öltözött civilek tanácskoznak, a nép szabad képviselõi, s fogcsikorgatva próbálják összeegyeztetni kétféle identitásukat. Ahol nem toborzunk, még az angolkisasszonyok modorában sem, hanem praktikus alternatívákat hányunk-vetünk és kompromisszumokat kovácsolunk. Nyájas olvasó, talán még mond neked az a szó valamit, hogy “pártaktíva”. Szent Simonra mondom, az utópia, kivált a nagyon akart, nehezen tûri a demokráciát. Mondhatni, stílust tör.

Egyébként is kikérem magamnak ezt az idõutazást! Megint azért drukkoljak, hogy bizonyos, gyanús pedigréjû szocialista oligarcháknak sikerüljön felemás szövegekkel, darab idõre tunya és korrupt pártjukat felrázni és megfegyelmezni, pusztán azért, hogy elõre menekülve, félreformokat nyomjanak le más oligarchák torkán, melyeket azok rövidesen úgyis felböfögnek majd? S az legyen merõ szégyenkezésem összes fizetsége, hogy talán marad lenn is valami? Mit mondjak, az emésztés e stációit szemlélve forogni kezd a gyomrom. Aztán átnézek a túloldalra – és drukkolok. Az ezoldaliaknak. Mérsékelten persze.

Ha legalább Etelka néni ott frakciózott volna közöttük! A kõarcú õszödi szobaasszonyra gondolok, aki annak idején arra is ügyelt, hogy a magas vendégek milyen mûszaki berendezéseket hoznak magukkal a Minisztertanács üdülõjébe. Élõ adást legfeljebb õ hallott, amikor a kulcslyukra tapasztotta rózsás füleit. Amilyen virtuóz volt, meglehet, egyszerre mindkettõt. Etelkát nemegyszer értük tetten, mi, imádnivaló kádergyerekek, a nyílászárók feltûnõ közelségében. Magamban Poloska néninek neveztem. Esetleg egyetemes hallgatónak. Igaz, az egy négyzetméterre jutó kertészek száma is feltûnõen magas volt a parkban. Nehogy már virágozzék száz virág. Ingyér’ volt a tenisz meg a vitorlás, és hogy el ne meneküljön a beutalt, kolbászból fonták a kerítést (vö. hatalomvédte belsõség).

Jaj, elárultam magam, én is nyaraltam ott, nem is keveset. Most meséljek arról, hogy szoknyába kényszerített a rákosista önkény hároméves koromban (késve érkeztünk Õszödre, és addigra elfogyott a nadrág), egyenruha nélkül pedig – tudvalévõ – nem létezhet gyereküdülõ. Panaszkodjak, hogy folyton csak második lehettem a hízóversenyen? (Mindig a bátyám gyõzött.) Hogy késõbb az üdülõ mozijában, szintén grátisz, nem tudtam egyetlen krimit se nyugodtan végignézni, mert mindig akadt valaki, egy nehézipari miniszterhelyettes vagy egy Kossuth-díjas költõ, aki hangosan gondolkodott: “most mért lõtte le, szereti?” vagy “tudom már, a ragyás a gyilkos, de akkor miért van gyereke?” Vagy büszkélkedjem azzal, hogy az egyik káder-aranyifjú – képzeld, viszkit ivott és az apja Mercijével furikázott – nem adott a Kentjébõl? Azt mondod, nyájas olvasó, kompenzáljak ügyesebben? Kérlek, mást se csinálok kamaszkorom óta.

Töröm a lengyelt

Nyomatom itt a sötét múltat, amikor már régóta a jelent írjuk, melyben Etelka néni bizalmi állását már évek óta Etelköz bácsi tölti be a gondnokságon. Túl vagyunk néhány kormányon és még néhányabb “most már igazi” rendszerváltáson. Elzúgtak forradalmaink. Én hülye, menjek ki a Keletibe, és várjam a varsói gyorsot?

Na, még az kéne! Lengyelországban ez idõ szerint a kultúrharc átvilágításos, homofób, úrjézusos változata tombol a két elszánt iker, Jacek és Placek elõadásában, ráadásul egyszerre német-, orosz- és EU-ellenes szellentések valamint belföldi szexuális zaklatások közepette. Ez utóbbiban az “Önvédelem” elnevezésû horrorpárt jeleskedik, melyet adott összefüggésben legfeljebb óvszermárkaként tudok elképzelni. Lengyel hölgyeim, ez bizony Jesszus Mária! Sõt, Jesszus Mária Rádió! Nem beszélve társáról, a Kitartás Tévérõl. No és ez a szüntelen zsidózás. Elég, ha egy fõpapról, mint nemrég Varsó majdnem-érsekérõl kiderül, hogy kollaborált. Stanis³aw Wielgusról nem hinném, hogy gyanús lenne a származása. Gomu³ka, aki anno beszerveztette, biztosan nem volt zsidó, sõt. Ratzinger, aki végül letiltatta, még kevésbé. Talán az ármányos leleplezõk? Drága antiszemitáim szerte a térségben, azért mégse kéne minden tégla mellé egy szabadkõmûvest ámítani!

Egy a bajom: nehéz úgy viszolyogni, hogy az ember még megnevezni se tudja nemtetszése tárgyát (Giertych, Rydzyk, Wielgus), mert megbicsaklik az édes anyanyelve. Geremek, mondd, hova tûntél? Paroubekkel és Topolánekkel nem érem be, jóllehet a cseheknek északi szomszédjukhoz képest langyosak a botrányaik. Klaus prezident idõnként mond valami Európa-borzasztót, egy szoci miniszterelnöknek hirtelen luxuslakása kerekedik, valahol falat húznak a cigánytelep köré, s nemrégiben majd egy évig eltart, míg kormánya nõ a köztársaságnak. Az is csak azért, mert két aranyos szocdem honatya – lásd még zsebszerzõdés – megkönyörül a konzervatívokon, és elblicceli a bizalmi szavazást. Addig, mint Prágában mondják, a világ legnagyobb NGO-jaként mûködött az ország. És milyen kitûnõen. Hasonlóan száguld Szlovákia, ahol rövid liberálkonzervatív közjáték után visszaállt a megszokott állapot. Apró különbség a boldog meèiari idõkhöz képest, hogy Ficónak végre sikerült az összes nem magyar populista tömörülést bevinnie a kormányba. Igaz, Meèiar és Slota nem lett miniszter, ehelyett a parlament emberi jogi bizottságában élvezhetik nap mint nap Duray Miklós meghitt társaságát. A vizitdíj ugrott, a flat tax már dimbes-dombos, örvendj magyar szociálliberális, megint te léssz a régió reformúttörõje, a tátrai (magyarul: tót) tigris mostanában gyengélkedik. De vigyázz: a cseh csõdör ugrásra kész.

Ám ki figyel Európa kelet-közepére a nagy gazpromos, KGB-s kavarásban. A volt szovjet ügynökök közül lassan már a Kreml morc ura sem érezheti magát biztonságban, ha Londonban járva szusira támad kedve. Ennél egy csöppet jobban zavar, hogy Litvinyenko falfehér arca vagy a nála egyelõre szerencsésebb és kevésbé kémszerû Juscsenko füstös-likacsos képe (felkészül Szaakasvili) – félek – végleg mindent töröl a házunk táján: Wa³êsa selyma ábrázatát a gdañski hajógyár nagygyûlésén, Havel fáradt mosolyát, amint barátaival diskurál a bársonyos napokban vagy az izgatottan vakmerõ Orbán hadaró beszédét Nagy Imre újratemetésén. Igaz, töröltek õk is szorgalmasan az elmúlt másfél évtizedben. Ki a fejszéjével hadonászott, ki urizálni kezdett, ki meg ájtatos kádárrá képezte át magát. Valahogy elgyávult, kifakult mind. Ha a média kegyeltjei így jártak, kit érdekel maholnap egy szimpla médiamunkás, Anna Politkovszkaja példátlan bátorsága? Egy hírcafat ha marad belõle arról, hogy a minap hidegvérrel lemészárolták.

Tavalyelõtt összefutottunk Bécsben. Ritka kellemetlen egy baráti találkozó volt. Feszély fényes nappal. Én valahogy nem lelem a hangot az elszánt emberekkel, önkéntelenül is ironikusra veszem a figurát, amitõl õk megrettennek, kivált ha amúgy is mindenkiben ellenséget látnak. Ez utóbbi ugye, küldetéses egyének esetében meglehetõsen gyakori. Politkovszkájából sem ömlött a szó, hát még amikor görcsoldóként oroszt kezdtem keverni az angolomba. Egyre inkább csekistának nézett, én hülye meg egyre inkább az is lettem. Jóllehet távol állt tõlem az orosz imperializmus dicsérete, de megeresztettem egy-két közepes megjegyzést a csecsen maffia viselt dolgairól. Megfagyott az a szép, tiszta bécsi levegõ közöttünk. Zavaromban még azt a stupid kérdést is feltettem, vajon nem fél-e. Hogy õ? Szeme összeszûkült, s jeges hangon sorolni kezdte, hány olyan hívást kapott csak az akkori napokban, melyben az ismeretlen telefonáló azt taglalta kéjesen, hogy ki fog rövidesen elhalálozni a zsurnaliszta családjában. E prognózisokhoz pontos ismertetõ társult, részletezve, hogy e rokon halandók naponta hánykor hol szoktak tartózkodni a moszkvai utcán. Volt, hogy megállította egy (orosz) férfi egy kapualjban, elõhúzta pisztolyát és elmondta, õ hadnagyként honvédõ háborút folytat Groznijban, és tisztelettel kéri az újságírónõt, hogy jeszli vozmozsno, a jövõben tartózkodjék haza anyácska bemocskolásától. Tövig szégyenben távoztam, már nem tudom, milyen szavak kíséretében, de biztosan a küszöb alatt. A legnagyobb baj az, hogy nem tanulok, de felejtek: ugyanezt a kérdést annak idején már Zoran Ðinðiænek is feltettem.

Think tank

A mi kis magyar nyomorunkról viszont ahogy halványul a lincs emléke, tényleg nem marad más emlékem, mint az abszurdba hajló abszurd. Mellesleg ezt Bécsben kiválóan értik. Szó mi szó, a nicht-jüdischer Motorradfahrer kifejezéssel vagy a Tulipán presszó elõtt kettesével tüntetõ, szeszesitalt nem fogyasztó satuisták felidézésével azért sikerült néhány tapasztaltabb bennszülöttet is meghökkentenem. És a forradalmi tanklopás története is igényelt kiegészítõ magyarázatot. Ugye emlékszel, nyájas olvasó, a fegyelmezett kis öregúrra (mindjárt felmentik), akire rátör egy boldogult ifjúkori emlék a Néphadsereg idejébõl. A zavargások közben egyszer csak vezethetnékje támad, mindig van nála néhány indítókábel, nem csoda, fél élete a hiánygazdaságban telt el, ám ne gondolja senki, hogy a kiglancolt T-34-essel a forradalmárokat szerette volna átsegíteni a rendõrkordonon, á dehogy. Nem a benzin fogyott ki belõle (hisz tankolva volt), õ maga állította le a motort, illedelmesen, amikor a zebrához ért. Tudvalevõ, Sztálingrád óta így tanítják ezt a katonaiskolán.

De hogy kerül az utcára egy üzemképes tank? – faggat egy rendszeretõ osztrák kollégám. Egyszerû a képlet, figyelj. Tudod, az úgy történt, hogy a beteges hazudozó egyszer kurva igazat mondott, erre mélyen felháborodott a magyarok legjava (az egyiket Debilnek, a másikat Pozsgaynak hívták), hogy miért maradt abba a megszokott hantázás. Tüstént utcára is vonult a nép, és követelte a kétes származású riporterek azonnali elbocsátását, s ha marad még idõ, esetleg új alkotmány elfogadását is. Az ellenzék a magyarokkal érzett. Sõt ingyen megtanította õket a “legális” és a “legitim” jelzõk közti finom különbség jelentõségére. A tudós államfõ sem tétlenkedett: rögtön ítélve feltalálta az erkölcsi szükségállapot jogi fogalmát. Közeledett a nagy évforduló, érkeztek a celebritások a dekadens Nyugatról, a hazudós meg félve a lebõgéstõl bevetette hû ávósait. Eközben a fõváros lakossága vidáman ünnepelt. Gyermekeivel korhû díszletek között újrajátszatta az ’56-os szovjet inváziót: vaktöltényt lõttek vakablakra, keverték a Molotovot, úgy hullott az orosz mint a muszka. Tank nélkül – köztudott – nem ábrázolható a hruscsovi elnyomás mûvészi tökéllyel, így hát az álszent hatalom kirendelt néhány harckocsit a múzeumból, hogy teljes legyen a repríz. Nos, az egyik elindulta magát. Egyszerre ujjongott 64 vármegye. Mit lehet ezen nem érteni?

Orosz páncélos forgolódik a pesti belváros könnyáztatta aszfaltján – ha ezt a CNN performálja a fõhírek között, az fél perc alatt több milliárd forinttal rontja hazám idegenforgalmi egyenlegét. Nem beszélve személyes érzelmi balanszomról. Az még hagyján, hogy az embernek eszébe jut a szovjet viccek egész sora az “én meg itt csak robbantgatok”-tól a “vot, szovjetszkaja tyehnyika”-ig, írjuk ezeket a bevétel rovatba. No de a kiadás! A hernyótalp a maga szörnyû csörömpölésével, a hirtelen feléd forduló ágyúcsõ, a páncél mögött rejtõzõ alkalmi hóhér. A fél országot már ijesztette halálra valamelyik. Talán a másik felének sem tréfa. Íme saját tanktörténetem ’56 októberébõl.

Fõszereplõje egy szeplõs orosz gyerek, lehetett vagy húszéves, nekem bácsi akkor, akit tankostul ott felejtettek a Gábor Áron utcában. Csörömpölni ugyan nem sokat csörömpölt, de úgy állt meg, hogy ágyúcsöve pont a házunkra nézett, ha a szomszédos épület sarkát nem számítjuk. Imádott nagymamám a tank láttán azonmód Dohány utcai tapasztalatait kezdte el kamatoztatni. Elõször is konstatálta, hogy megint a “nie kommt was besseres nach” tétele igazolódott, majd hosszú ostromra rendezkedett be, azaz bab, liszt, só, zsír, szalonna, gyufa, gyertya, víz, és irány a pince. Igen hasznosan teltek a napok, bátyámtól megtanultam snapszlizni és fejen állni, nagymamámtól varrni és félni, miközben szüleim a Rendszert védték a távolban, valahol a Nagy és Kádár közötti, egyre szélesebb tartományban. Sajna mind közelebb az utóbbihoz. Közben õk is rettegtek éjt nappallá téve. Emlékszem, megcsörrent a telefon egyik este. Mamám elfehéredett, amikor meghallotta Rákosi hangját a vonalban: “Dobi elvtárs, Dobi elvtárs, jelentsen …” – Moszkvából hívott a számûzött vezér, félrekapcsolták. K-vonalunk nem volt, népünk nagy tanítója – Molnár Ferenc így mondaná – mint “privát” jelentkezett. Én akkor mindössze a szülõi homlokon gyöngyözõ izzadságot és a remegõ lábakat láttam, hogy ki volt a hívó, csak késõbb mesélték el nekem.

Az egetverõ nagy durranásról viszont azonnal pontosan tudtam, honnan jön. Mit durranás, dobhártyarepesztõ robbanást hallottam, mit hallottam, éreztem a testemmel, mert a hallásom percekig szünetelt. De nem is ez volt a legfélelmetesebb egy hatéves kisfiú számára, hanem a fölöttünk rengõ ház, illetve nagymamám hirtelen elkomoruló arca: “szent isten, ránk omlott” – olvastam le róla. Elkomorulni nagyon tudott. Hát nem omlott ránk, egy repedés, annyi se keletkezett a falán. Eltûnt viszont a szomszéd ház sarka, egy teljes nagy szoba az elsõ emeleten. Osztálytársamtól, Félixtõl tudtam meg már a gimnáziumban, hogy ez annak idején az õ gyerekszobájuk volt, s csak azért úszta meg három nõvérével együtt a nagy pusztítást, mert nagymamájuk épp áthívta õket magához. (Társadalomtörténeti kiszólás: akkoriban még unokáikkal éltek a nagymamák.) Felteszem, a tankos gyereknek is volt legalább egy bábuskája, mondjuk a messzi Magnyitogorszkban, ám mindhiába. Talán egy hétig is ott rostokolt a fiú bezárva a zöld monstrumba, alig merte belõle kidugni szõke fejét. Tartott a fasiszta fenevadaktól itt, Szuez közelében. Szüleim szerint vodkába ölte minden szorongását, nagymamája se ihatott vele, mígnem egyszer csak elsült az ágyúja. Õ másnapra eltûnt a tankjával egyetemben, én viszont ötven év múltán sem szeretem a pincéket, lifteket és az alagutakat. A kommunizmus áldozata, aki vagyok.

Az én rózsám vasutas

Ha Dobi István és a K-vonal nem is mond semmit bécsi barátaimnak, a T-34-esek lánckerekei az õ utcáikat is taposták, a város ostromáról is élnek még a legendák, nem beszélve arról, hogy õk felfigyelnek történetem rejtett szépségeire is. Magyar beszélgetõpartnereimnek például még sose tûnt fel, hogy Félix onnan nyerte szép nevét, hogy végre fiú született a családban. Kellene ehhez némi gender-tudatosság és talán Felix Austria századokon átívelõ mítosza is.

Mely – láss csodát – megint szilárdulóban van. Egy kis jóléti hazafiságért nem kell messzire menni az osztrákoknak, elég körülnézniük a szomszédok háza táján. A németek megtorpantak, a Balkán még félig romokban, Kelet-Közép-Európa ismét gyanús. Germán munkanélküliek ostromolják az osztrák vállalatokat, az Erste és a Raiffeisen már a sarki pénzváltókat is felvásárolta a környezõ országokban, a bécsi múzeumokban és koncerttermekben ott tolong a régió polgársága, az Alpokat meg telente belepik a keleti hordák, íj helyett sível a vállukon. Jelentem, újabb foglalkozással bõvült magyar álláslistánk: e téli kánikulában Feri, a veszprémi síoktató terelgette kisfiam a havat alig látott lankákon. Szolgáltatott már nekünk Bécsben transzlajtán orvos, szobafestõ, vízvezeték-szerelõ, bolti eladó, bróker, pincér, takarítónõ, zenetanár, baby sitter, óvónõ, lakásközvetítõ, zongorahangoló, asztalos – nem folytatom, holnapra várom a bõrnadrág-varrónõt és a jódlipedagógust. Sajnos Feri az elegánsabb téli üdülõhelyeken, például Kitzbühelben nem alkalmazható. Lágyjelben és jeriben már/még gyengécske. Igaz, az osztrák nép kezdi megelégelni az “újoroszok” invázióját. Azt írja az újság, hogy a frekventáltabb falvakban életbe lépett – szép szavukkal – a Russenquote, a szállodatulajdonosok informális megállapodása arról, hányan telelhetnek a fõszezonban náluk Oroszországból. Még jó, hogy nem hívnak Iván Fjodorovics Kuznyecovnak.

Attól, hogy szerencsés egy ország, még lehet abszurd. Mondok példát: tavaly év végén kikaptak az addig kormányzó konzervatívok a választásokon, tiszta sor, Ausztria kimagasló gazdasági eredményei tehetnek róla. Az országban nem lett több (sajnos kevesebb se) a poszt- és protonáci szavazó, mégis megduplázódott az õket képviselõ pártok száma a parlamentben, hisz Jörg Haider régi és új kamerádjai is bejutottak oda. A szakszervezeti bank botrányában súlyosan kompromittálódott szociáldemokraták gyõztek, naná, mert jóval kevesebben akarták kancellárjuknak a szögletes fõszoci Alfred Gusenbauert, mint a simulékony kereszténydemokrata Wolfgang Schüsselt. “Er schaut aus, wie ein Eisenbahner” (úgy néz ki, mint egy vasutas) – fakadt ki egy liberális újságíró ismerõsöm, amikor Gusenbauer néhány éve pártja élére állt. Furcsa – gondoltam magamban –, a honi prolizós diskurzus ugyanezt az “olyan házmesterpofája van” fordulattal intézi el. Igaz, ez utóbbiban megjelenik a viszolygás a hatósággal szoros kapcsolatot ápoló kiskirálytól is. Alig várom a “munkáskülsejû” melléknév felbukkanását a magyar köznyelvben. Nagyobb gyermekeim már évek óta gátlástalanul “prolóznak” Bécsben, amikor primitívet, alantast vagy faragatlant szeretnének mondani. Rokon értelemben használja az osztrák diáknyelv a “mongo” szót, mely a mongol-idióta rövidítéseként leginkább a bunkóra, a tahóra vagy a köcsögre hajaz, már ami azok diszkriminatív hatásfokát illeti. Viszont még nem hallottam a “du, blöder Bauer (te, hülye paraszt) kitételt.

No de vissza a szocdemek fõnökéhez, neki is van szerény körülmények között élõ anyukája, aki a nyugdíjszelvényét szereti lobogtatni a kamerák elõtt, mihelyt a konzervatívok kiejtik a “nyugdíjreform” szót. (Gyurcsány néni sokkal korszerûbb jelenség, simán el tudom képzelni, amint egy vizitdíj-automata elõtt tvisztel.) Gusenbauer mama sajnos elejtett egy kínos mondatot a választási kampány során. Elmondta, fiacskáját, miközben az néhány évesen a homokozóban ügyetlenkedett, megkérdezte egy járókelõ a téren: öcsi, mi leszel, ha nagy leszel? És mit válaszolt a kis Alfred? Mi mást, mint azt, hogy Bundeskanzler. Ekkora hatalmi egóval nem csoda, hogy pár hónapja boldogan kezdeményezte az egykori nagykoalíció feltámasztását, s hogy béke legyen, minden jelentõs minisztériumot azonnal odaajándékozott a konzervatívoknak. Hazudok, a honvédelem (egy semleges országban létfontos, hátha a hadsereg hátba támadja önmagát) egy burgenlandi ifjú szocialista irányítása alá került, neve: Darabos. A soron következõ szatmári békét, nincs mese, Szekeres és Darabos urak ellenjegyzik majd.

Gusenbauer (bennfenteseknek csak Gusi) csaknem minden szocdem követelésrõl lemondott a nagykoalícióban: marad az egyetemi tandíj, nem lesz kisebb az osztálylétszám, nagyobb a nõi foglalkoztatás, a “gazdagadó”egyelõre lekerült a napirendrõl, eltörlik viszont az örökösödésit. Igen, a bécsi konzervatívok nem átallották megelõzni pesti eszmetársaikat. Nem riogattak folyton a halállal, ám egy kis populizmusért átjöttek a szomszédba. Minden, utódaiért felelõs hullajelölttõl, illetve minden, felmenõi elhunytára ácsingózó utódtól várnak egy voksot. Cserében vállalják, hogy himnuszokat zengenek majd az élet szépségérõl. Választások után az osztrák néppárti vezetõ ugyanis kirándul, az úton kedves dalait énekli (ezeket kis énekeskönyvben ki is adja), irány Mariazell, ahol annak rendje és módja szerint hálát ad a zarándok – jelen esetben a vereségért.

A szocdemek is ujjonganak, igaz, õk csendben, hisz a koalíciós tárgyalásokon elvérzett a minden állampolgárt megilletõ, garantált alapjövedelem terve, régi álmuk nem vált így valóra, de úgyse volt rá elég pénz a kasszában. Kiharcolták viszont, hogy a választási korhatárt 16 évre szállítsák le. Szent meggyõzõdésük (honnan veszik?), hogy a mai homokozókban a holnap szoci választói nyüzsögnek. Hogy teljes legyen az öröm, Gusi a zöldek segedelmével hónapok óta szorongatja Schüssel levitézlett kormányát, azt firtatva, ki evett a tányérkájából. Miért vásároltak, amíg õ távol volt, annyi vadászgépecskét ennek a parányi országnak, és ha már igen, miért olyan méregdrágán, no és hova lett a csúszópénzecske, melyet – nicsak! – az egyik miniszterasszony hitvese vett át, és ki tört be a Parlamentben a vizsgálóbizottság irodácskájába? S ha mindenre van válasz, akkor már csak azt kellene megmondaniuk a törpéknek, hogy mi az olyan nagyon jó abban, ha az ember – ahogy itt mondják – a Skandalrepublik – kancellárja lesz, mi több, utált és megvetett koalíciós partnere szoros õrizetében.

És még a biztonság kedvéért a Haidert megbuktató Heinz-Christian Strachéval is flörtölnie kell, nehogy kibéküljön pártütõ és pártütött, és megint összeálljon a háttérbõl a szálakat még mindig ügyesen szövögetõ Schüssellel. Együtt ugyanis többségben lennének. Strachéval sajnos piszok nehéz kellemkedni. Ifjúkori fotók ábrázolják hadijátékokon náci karlendítéssel (kamaszos botlás – édelegtek a szocialista korifeusok), nemrég még párbajozott, kard-ki-kard elsõ vérig, a nagynémet Vandalia legényegyletben, zsigeri rasszista, s megkockáztatom, nem rokonszenves neki a valamikor radi-szoci kancellár. Nekem is csak addig volt az, amíg nem beszéltem vele kerek 35 másodpercen át egy fogadáson. Addig tudományos konferenciákon láttam, gyors eszû, szemtelen gondolkodású, mûveltes figura, kérdezni is tud, nemcsak nyilatkozni. Csöppet se vette zokon, hogy egy folyóiratban közölt tanulmányába ugyanott halálmegvetõ bátorsággal belekötöttem. Könnyû dolga volt, hisz – mint titkára elárulta – nem olvasta, azt pedig végképp nem tudhatta, hogy a fess magyar úr, akivel épp társalog, írta azt, amit nem olvasott. Pár nappal a német választások után jártunk, mindenki Schröder faragatlan viselkedésérõl beszélt, ahogy vesztes állásból Angela Merkelt sértegetve követelte magának a kancellári széket az eredményhirdetést követõ tévévitában. No és mit szól német elvtársa magatartásához? – faggattam ártatlan mosollyal, a deutscher Genosse endékás kifejezését használva. Hogyhogy mit? – kérdezett vissza és tényleg meg volt lepõdve –, Gerd azt tette, amit tennie kellett, az ember próbálkozik.

Jelenleg Gusenbauer épp azon, hogy a hajdani kétpártrendszert, a kétes hírû Proporzot újrajátsszák osztrák földön. Stendhal ismét örülhet. Nemsokára megint lesz minden vörös bádogosnak fekete helyettese vagy fordítva, érdemes ezért egyszerre mindkét pártba beiratkozni. Így tériszonyosokat is felvesznek és alkalmasint az egész tetõ-torna megúszható. A pártvezér nem ezt ígérte. Magyar átköltésben, éjt nappallá téve hazudott (mindjárt lopni is fog), jelenleg pedig nem szégyell fölényesen mosolyogni minden bírálaton. Kocog, borozgat, fogyókúrázik, él mint hal. Munkásarisztokrata, legalábbis butikos.

Fel is lázadt a nép a császárvárosban. Vörös zászlók alatt. Dehogy a hitleri lobogóról beszélek, melyrõl lefelejtették volt a horogkeresztet, és nem igaz-osztrák gyerekek lengették símaszkban. Semmi gyújtogatás, narancsos kõzápor, fekete esernyõk mögött rebbenõ szemek. Nagyon is nemzetietlenek voltak ezek a fiatalok. Békén hagyták a Schwarzenberg téri szovjet emlékmûvet, nem hordtak Habsburg-mintás kacagányt, s a kozmopolita tévé helyett az õshonos szocdemek székházát ostromolták, néhány száz szörnyen elszántak. Mert hogy többségükben õk is szocik voltak, mondhatni osztrák KISZ-esek. Az ostromon kitartó zúgolódás értendõ, amilyen prûdek a helyiek, szexuálisan romlott szavak nélkül, volt még zavart üldögélés az elõcsarnokban és kisebb veszekedés a portással is. Valamint mérges dalolás, miután megunták a volt kommunista rigmus skandálását: “Wer hat uns verraten? Sozialdemokraten!” (szabad fordításban: Ki árult el engemet? Senki más, a szocdemek!). Daloltak, annyi szent, de nem a dél-tiroli himnuszt, ha van olyan egyáltalán. Helyette a Bécsi Munkásinduló következett, egyenesen a tragikus 1934-es évbõl, igen, a “munka hadának a lépése dobog” kezdetû. Az ifjak eldörögték, hogy (a németbõl idézem) bilincseit letörve felkél a szellem a hazugság ellen, és jaj a börtönöknek, ha mi egyszer fegyvert fogunk, készen a végsõ harcra. Majd beültek a szomszédos kávéházba egy forró mélange-ra – kis fahéjat is kérnék rá, Herr Ober!

Az a temérdek elfojtás. Játék a “bécsi vér” képzetével. Krízis helyett hipokrízis. Hm. Nem is olyan rossz. Kérném tisztelettel, lenne még egy kis hely ott a tudat alatt?

Bécs, 2007 márciusa

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.