Kevés valódi állat ért el hozzá hasonló világsikert, sõt, legalábbis az utóbbi idõkig, az iránta tanúsított érdeklõdés sem szûnt meg. Természetesen minderrõl most csak igazán rövid bemutatót adhatunk. {Egy dobbantás.}

Erre számunkra és most az is okot adhat, hogy noha az “okos ló” ekkor már évek óta figyelemreméltó ismereteket produkált, az errõl szóló (egyébként leleplezõ) könyv éppen száz éve látott napvilágot. {A szerzõje is biztosan megérdemelne egy vagy két lóláb-mozdulatot!}

Az akkor még csak ötvenéves Wilhelm von Osten, porosz birtokos, ám ekkor már nyugalomba vonult tanító, 1890-ben vette észre, hogy hétéves ménlova, I. Hans (ahogy utóbb hívták), igen okos, és nagy körívben fordul be az utcán, hogy könnyebben tudjon a kerítéskapun át az udvarra bejutni. Elhatározta, hogy maga tovább tanítja a lovat, aki rövid idõ múlva (és tekintélyes mennyiségû jutalom-murok vagy -kenyérszelet elfogyasztása után) már a német szóból értette hogy “jobbra!” meg “balra!”, gyeplõ nélkül lehetett irányítani, merre haladjon, és a megfelelõ német számnevek kiejtése után megfelelõ számú patadobbantással jelezte 1-tõl 5-ig a számokat. (Jól betanított lovak, például katonalovak, általában is tudtak mintegy húsz, az illetõ hadseregben rendszeresített nyelven megadott vezényszóra parancsokat teljesíteni, ám az addig ismert esetekben ezt sosem tették csupán a parancsok elkiáltásának eredményeként, mindig volt egy irányító mozdulat is a zablával, gyeplõvel, lovaglópálcával, korbáccsal, sarkantyúval vagy a lovas testének helyzetváltoztatásával stb.) Öt év múlva I. Hans elhunyt.

Újabb öt év múlva, 1900-ban, vásárolta meg von Osten az akkor ötéves orosz ügetõmént, II. Hansot {két dobbantás}, évre is szinte reinkarnációját az elõzõnek, akit szintén a porosz iskolákban megszokottan rendszeres oktatásban részesített.

A számtantanítás például így történt. Az okos lovat az udvarra vezették. Itt egy nagy golyóbis volt elõkészítve. Von Osten a ló mellé térdelt, felemelte (a mén) elsõ lábát és a golyóra helyezte. Másik kezével rámutatott a golyóra, ezenközben azt mondta: “Fuß hoch! – Eins!” (Lábat fel! – Egy!) Pár hét múlva már két golyót tettek oda, és a vezénylés is módosult: “Fuß hoch! – Eins, zwei!” (Lábat fel! – Egy, kettõ!) Eközben a ló lábát kétszer emelte fel. További gyakorlás után már nem is kellett a golyókat felhalmozni, elég volt azt mondani: “drei!” és a ló háromszor emelte fel a lábát (és persze háromszor tette vissza patáját a földre). Egy év leforgása alatt az okos Hans már 15-ig tudott ily módon számolni. {Tizenöt dobbantás.}

Ekkor kezdõdött az igazi számtanlecke. A lovat oda vezették, ahol a golyóbisok szoktak lenni. Itt egy rongydarabot tartottak a ló szeme elé, úgy, hogy nem lehetett a golyók megszokott helyére látni, majd ezt felemelték, ezt mondván: “und” (ez esetben: plusz). Ennek gyakorlása után két golyót tettek a rongy mögé, és amikor, az “und” szó hangoztatásával felemelték a rongyot, a ló, megpillantva a két golyót: kettõt dobbantott. Ugyanígy történt a három golyóval. A nagy változás öt golyó esetében következett be. Ezek közül kettõt láthatott a ló, a másik három viszont a ronggyal el volt takarva. A mén szabályosan kettõt dobbantott, és von Osten azt mondta: “zwei”. Ekkor felemelték a rongyot, mire II. Hans még hármat dobbantott, és von Osten hangsúlyozva mondta: “und drei” (plusz három). Késõbb a rongydarabot nem is használták, és csak azt kérdezték: “wieviel ist zwei und drei?” (mennyi kettõ meg három?) – és a ló ötöt dobbantott. Így tanulta meg II. Hans az összeadást. {Öt dobbantás.}

Késõbb komplikáltabb számtani feladatok következtek, ezek zömét azonban II. Hans már egy írótábla segítségével oldotta meg. Egy 7-szer 6, azaz 42 mezõre osztott táblán a vízszintes és függõleges elhelyezkedésnek megfelelõen számok (1,1 – 1,2 – stb., 6,1 – 6,2 … 6,6 – 6,7) voltak felírva, és minden mezõben a német ábécé sorrendjében egy-egy betû szerepelt. (a-tól z-ig – mivel a mén csak a kisbetûket tudta “olvasni”, ezeket viszont mind folyóírásos, mind nyomtatott formában, és természetesen a “gót” betûkkel.) A kérdéseket szóban adták fel. Pl. “Was hält die Dame in der Hand?” (Mit tart a hölgy a kezében?) Mire a ló a következõket dobbantotta: 5,2 ; 3,2 ; 4,6 ; 3,7 (azaz az sch, i, r ésm betûket /esernyõ/ – ami többek között a német nyelv közismert helyesírási egyszerûségét és nyelvi tömörségét is bizonyíthatja – mondjuk a magyar szóval szemben. {Ahol ez 30 dobbantás lenne, ha jól számolom.}

1904-ig, amikor II. Hans tudásával a nyilvánosság elé lépett/lépdelt, már megismerte a négy alapmûveletet, a közönséges és tizedes törteket, a hármasszabályt. Ilyen kérdésekre tudott válaszolni: mennyi 2/5 plusz 1/2 ? (Az csak a lónak nem túl magas, hogy 9/10 a helyes megoldás.) Milyen számokkal osztható 28? {A helyes feleletet mindenki kidobbanthatja.} Hány százas vagy tízezredrész van a következõ számban: 36528,7149. (A feleletet a biztonság kedvéért idemásolom: 5 és 9.)

II. Hans nemcsak olvasott, hanem az egyszerû képeket (pl. ló, jászol) is felismerte. Minden, a II. Vilmos császár Német Birodalmában használatos ércpénzt ismert. A porosz játékkártyákat is. Ismerte a naptárat és az aznapi dátumot. (1904 egyébként szökõév volt.) Elõre meg tudta mondani, hányadikára esik például a jövõ héten péntek? Le tudta olvasni a zsebóráról az órákat és a perceket. Egy ilyen mondatot: “Brücke und Weg sind vom Feinde besetzt” (Az ellenség elfoglalta a hidat és az utat) a következõ napon is pontosan vissza tudta idézni. {29 betû, azaz 58 szám dobbantása.} Az általa egyszer látott embereket késõbb is felismerte. Tízéves fényképek alapján is tudott embereket azonosítani. Abszolút hallása volt, és ismerte a hangközöket, javaslatot tudott tenni a disszonanciák kiküszöbölésére. 13 dallamot ismert. {Nyilván az én mostani tanulmányomat is sokkal jobban el tudta volna készíteni.} A porosz iskolarendszer dicséretére legyen szólván, a környezet úgy látta, mindez egy átlagos, 13-14 éves gyermek szellemi színvonalának felelt meg. (II. Hans 1904-ben 9 éves volt.)

Nem csoda, hogy e képességek teret követeltek maguknak. Már 1902-ben von Osten újságokban tett közzé lovára vonatkozó hirdetést, és egy beadványt juttatott el II. Vilmos császárhoz, aki ekkor 43 éves, és már éppen 14 éve német császár volt, amelyben az “okos ló” bemutatását kérelmezte. Elõször Zobel lovassági tábornok elragadtatását fejezte ki, ezt a véleményt azonban egy újság visszautasította. 1904 júliusában jelentek meg az elsõ, részletesebb beszámolók II. Hans tudásáról, és hamarosan zoológusok, egy pszichológus és lovassági tisztek jelentek meg a bemutatókon. A császár szárnysegédje és a porosz oktatási miniszter megtekintették a mént. Von Ostennek Berlin elõvárosában levõ, szerény háza, pontosabban annak udvara, az elõkelõségek felkapott találkozó helyévé vált. A világsajtó rendszeresen foglalkozott II. Hans teljesítményével. A 6. Nemzetközi Zoológus-kongresszuson (Bern, 1904. augusztus) a német világjáró és természetbúvár Carl Georg Schillings pozitív beszámolóját azonban kételkedve, sõt elutasítóan fogadták.

Minthogy az ellenkezõk von Osten és Schillings csalására gyanakodtak, megalakították az úgynevezett September-Kommissiont, amelynek 2 zoológus, 1 fiziológus, 1 pszichológus, 1 pszichiáter, 2 pedagógus, 3 katonatiszt, 1 állatorvos, a Busch-cirkusz igazgatója és 1 sportember tagja volt. A bizottság már 1904. szeptember 12-én azt a hivatalos megállapítást tette, hogy “csalás, azaz külsõ segítség vagy befolyásolás” ez esetben “teljesen és egyértelmûen kizártnak tekinthetõ”.

Mégsem mindenkit nyugtatott meg ez a jó eredmény. Egy olasz festõ, Rendich, úgy vélte, hogy az okos mén éppen akkor hagyja abba a dobbantásokat, amikor von Osten, a helyes szám elérésekor, mintegy fellélegezve, fejét egy kissé felemeli, amire II. Hans egy záró dobbantással válaszol. (Egyébként ekkor már úgy zajlottak a bemutatások, hogy az “egyes” számot és a helyes megoldást adó számot a mén bal elsõ patájával, a többi számot viszont jobb lábával jelezte.) Erre, a szorongás utáni fellélegzés érzékelésére a festõ be is tanította a maga skót juhász szukáját, Norat, és a kutyát be is mutatta a Szeptember-Bizottság néhány tagjának. {Ezúttal gúnyolódás lenne bárahány dobbantás.}

Mivel a korábbi “bizottság” megfigyeléseinek tudományosságáról és pontosságáról még a tagok között is megoszlottak a vélemények, most tehát egy Tudományos Bizottságot{legalábbis lábdobogás!} hoztak létre berlini tudósokból: a pszichológus Karl Stumpf és tanítványa, Oskar Pfungst, valamint az etnomuzikológus, a primitív zene pontos hangfelvételeinek kezdeményezõje (!), Erich M. von Hornbostel részvételével. (Az utóbbinak köszönhetõ, hogy a világhírû berlini Phonogrammarchiv legelsõ viaszhengerein az “okos ló” dobogását hallhatjuk. A következõ felvételeken a korai Bartók zenéje hangzik fel. Ez nem vicc. Talán II. Hans kutatására kapott pénzt Hornbostel, aki aztán Bartókot és a világ legprimitívebb népeinek zenéjét is ebbõl vehette fonográfra? És így, csakugyan II. Hans és I. Bartók lenne a helyes sorrend, nemcsak az akkori porosz fõvárosban? Bartók 1908-ban látogatta meg a berlini archivumot.) A bizottság 1904. október 13-a és november 29-e között végezte kísérleteit, fõként Pfungst irányításával. December 9-én megfogalmazott véleményük legfontosabb megállapítása ez: “az állat kudarcot vall /versagt/, ha valaki a jelenlevõk közül nem tudja a megoldást. Nem tud tehát számolni, olvasni, matematikai feladványokat megoldani”. A “feleletek” úgy születnek meg, hogy a kiválóan kiképzett állat a közönség legapróbb, önkéntelen reakcióit észreveszi, és ezek alapján dobbant bal lábával a helyes számnál. Ugyanakkor a vélemény felmenti von Ostent a tudatos csalás vádja alól. (Von Osten ekkor már több ilyen bemutató és a vizsgálat alkalmával maga nem is volt jelen, nehogy befolyásolással gyanúsíthassák.)

A “leleplezés” hatására csakhamar meg is szûnt a világsajtó érdeklõdése. {Zéró dobbantás.} Ám az esetet most már elvileg tárgyaló tudósok igazában csak ekkor léptek a porondra. {Legalább két dobbantás.}

Ezerkilencszázhétben jelent meg Oskar Pfungst könyve (Das Pferd des Herrn von Osten. (Der kluge Hans). Leipzig, Joh. Ambr. Barth), amely részletesen beszámol a vizsgálatokról és ezek lehetséges hibáiról. Bírálatát arra építette, hogy a számolás kezdetekor a lovat vezetõ ember önkéntelenül is egy kicsit elõre hajtja fejét, mintegy koncentrál. A helyes válasz elérésekor pedig megnyugodva, fejét visszaigazítja az eredeti állásba. Ezeket az önkéntelenül is létrejövõ mozgásokat figyeli meg az okos ló. Egyébként már másoknak korábban is feltûnt, hogy II. Hans nem a feladatot vagy az ahhoz tartozó tárgyat, hanem a bemutatót vezetõ embert szokta következetesen figyelni.

Még ennél is nagyobb hatása volt Karl Krall könyvének (Denkende Tiere. Beiträge zur Tierseelenkunde auf Grund eigener Versuche. Der kluge Hans und meine Pferde Muhamed und Zarif. Leipzig, 1907. Friedr. Engelmann), amelyben a maga által betanított két további mén teljesítményét is elemezte. Õ fõként amiatt kritizálta Pfungst “fejmozgás”-elméletét, mivel szerinte a ló több méteres távolságból egyszerûen nem is látja ezeket az apró mozgásokat.

Számunkra külön érdekessége van annak a ténynek, hogy ezután egy magyar kutató több ízben és részletesen foglalkozott a problémával. {Örömteli dobbantás.}

A ma már kevéssé ismert, ám igazán érdekes életutat bejárt marosi Máday István (1879–1950) Budapesten járt iskolába, és 1900-ban államtudományi oklevelet szerzett. Ezután kilenc évig hivatásos katonatiszt volt. 1907 óta Bécsben élt és újabb, immár orvosi tanulmányokat folytatott (a budapesti, bécsi, innsbrucki, prágai egyetemeken). Orvosi oklevelét 1916-ban Prágában szerezte meg, ám itt már 1912-tõl az egyetemi ideggyógyászati klinikán volt tanársegéd. 1914-tõl ismét katonatiszt, majd katonaorvos, egészen a világháború végéig. 1921-tõl a debreceni egyetem ideg- és elmeklinikáján tanársegéd. 1928-tól Budapesten idegorvos. Még a század elején, Bécsben ismerkedik meg a pszichoanalízissel, Freuddal, majd Adlerrel, akihez át is pártol, 1913-ban nagy szerepe van az (Adler-irányzatú) Magyar Individualpsychologiai Egyesület megalakításában. Sokoldalú és hosszan tartó munkássága (amelyre itt nem térhetünk ki) elsõ szakaszában foglalkozik az állatok pszichológiai vizsgálatával.

Katonai, pszichológusi és orvosi képzettsége igazán alkalmassá tették arra, hogy az “okos ló” kérdéskörével több oldalról foglalkozzon. Még itthon a ló tájékozódó képességérõl, érzelemvilágáról, véralkatáról és jellemérõl tanulmányokat írt, majd 1909-ben kis könyve jelent meg A ló érzékszervei címmel, Budapesten. Ekkor már nyilván ismerte Pfungst, késõbb majd Krall mûveit. Minthogy a német nyelvû pszichológiai szakirodalomban is jártas volt, 1912-ben Berlinben adta ki Psychologie des Pferdes und der Dressur c. könyvét. Stefan von Maday fõhadnagy ekkor az innsbrucki egyetem pszichológiai intézetének tanársegédje volt. Ebben a több mint 350 lapos, tudományos apparátussal bõségesen ellátott, igen precíz munkában a ló viselkedését írja le: tájékozódó képességét, kedélyét, kifejezõ mozdulatait, jellemét. Külön foglalkozik a ló betanításának, idomításának kérdéseivel. A könyv bevezetõ részeiben nemcsak pszichológiai alapfogalmakkal (érzékelés, értelem) foglalkozik, hanem általában is elméleti hátteret ad könyvének. Kiderül, hogy õ maga már 1907 óta foglalkozott a témával, jól ismeri az állatok viselkedésével foglalkozó újabb szakirodalmat, több ízben is hivatkozik II. Hans teljesítményeire, elfogadja Pfungst érvelését (“akaratlan befolyásolás”), ám korrigálja annak néhány túlzó következtetését, fõként a ló látásának mikéntjét illetõen. {Gondolom, ezért kijár legalább egy dobbantás.} Máday már említett magyar közleményei voltaképpen német könyvének egyes fejezeteit mutatták be.

Von Máday következõ ide vágó könyve (Gibt es denkende Tiere? Eine Entgegnung auf Kralls “Denkende Tiere”. Leipzig und Berlin, 1914. Wilhelm Engelmann, XIV, 1, 461 lap) már elsõsorban Krall könyvével és abban felvetett általánosabb problémával foglalkozik. A szerzõ elöljáróban rögtön leszögezi, hogy az õ elõbb említett könyve már 1911 végén készen volt, azaz megelõzte Krallt. {Az elsõbbség a természettudományokban bizony fontos dolog!}

Amint közismert, Krall nem fogadta el Pfungst “akaratlan csalás”-elméletét, és hosszasan ír arról, milyen “gondolkodási képességekkel” rendelkeznek az állatok. Máday úgy jellemzi a kétféle vélemény szerzõit, hogy Pfungst csak az emberek oldaláról vizsgálta az “okos lovat”. Krall viszont csak az állati képességeket hangsúlyozta. Ezzel kapcsolatban azt is megjegyzi, hogy Krall viszont nem ismeri a lovakat, nem foglalkozott velük évtizedeken át, mint például a katonatisztek és az állatlélektan (ekkor még alig meglevõ) szakértõi. Máday bemutatja Krall “kísérleteit is”. Az Elberfeldbõl való, eredeti foglalkozását tekintve ékszerész, késõbb a maga üzletének könyvelõje, Karl Krall 1905 májusától vett részt von Osten bemutatóin, a mén feltétlen hívévé vált, majd engedélyt kapott arra, hogy maga is “kísérletezzen” vele, a Tudományos Bizottság negatív ítéletét megcáfolandó. A tudósok azonban nem voltak kíváncsiak ellenvéleményére.

Von Osten 1909 júniusában elhunyt, II. Hans új tulajdonosa pedig Krall lesz. Õ a kísérletezõ évek során többször megváltoztatja a bemutatók egyes részeit, például a betûtáblák alakját, a lótól való távolságát. Krall 1908 õszén két arab mén (a kétéves Muhamed és a kétésfél éves Zarif) megvásárlásával új, összehasonlító vizsgálatokba kezd, amelyeket könyve írásáig (1911 februárjáig) folytat. 1912-ben és 1913-ban Krall további állatokat vásárolt, úgyhogy összesen {14 dobbantás} 11 ló, 2 szamár és 1 elefánt vett részt a bizonyításban. Köztük volt a két és fél éves mecklenburgi mén, Berto, akinek mindkét szemén hályog volt. Minthogy Krall abból indult ki, hogy elõbb az állatok érzékszerveit általában kipróbálja, és csak ez után kerül sor a tanításra, majd a tanultak bemutatására – a kritika során Máday elemében van: számtalan esetben mutatja ki, milyen tudománytalan, sõt primitív volt Krall eljárásmódja. {Nincs dobbantás.} A számok pontokkal jelölése, Muhamed esetében zárójeles feladatok – pl. (2 + 4) × (2 + 2) = ? – elvégeztetése valóban különös módon történt. Szegény Berto, hogy a közönség lássa, hogy a ló nem lát, úgy lett elõvezetve, hogy közben szándékosan egy falhoz vitték, amibe rendesen be is verte a fejét. Egyébként azt is bizonyították, hogy a szaglása sem a legjobb. Viszont – teszi hozzá naivul Krall – fülét hegyezve minden neszre figyelt. (Mi mást tehetett volna?)

Minthogy Krall több táblázatban is közli, mikor és milyen “hibákat” követtek el állatai, még fantasztikusabb adatokat szolgáltat a bírálóknak. Például 44 %-ban hibás választ kapunk az olyan egyszerû számra, mint 3. Ugyanakkor elsõre sikeres gyökvonást is végre tud hajtani a kísérleti állat! (“Nichts imponiert dem Laien mehr, als was er selber nicht kann.” Máday 1914: 120) A lovak gyökvonása egyébként a bemutatás fénypontja szokott lenni, noha nem mindig volt sikeres. Muhamed például arra az egyszerû feladatra: Mi 1 860 867 köbgyöke? – ötféle választ is kidobogott: 163, 143, 135, 133 (ezek mind rosszak voltak), ám végül is “tudta” a helyes megoldást is. {123 dobbantás.} Máday új rendszerbe foglalta a Krall által megadott “helyes/helytelen” gyökvonási dobbantások számát – és arra következtet, ilyen feladatoknál az egyes lovaknak vannak “kedvenc” számai, és leginkább ezeket adják elõ a különbözõ kérdésekre válaszként. Muhamed ilyen kedves számai a 11, 13, 23, 24, 35, 42, 43 stb., voltak az 1 és 899 közti számok gyökvonásai esetében. Zarif (az 1–199 közti számok esetében) a 42 és 43 dobbantást kedvelte. (Azt, hogy ezek helyes eredmények-e, én bizony nem tudom.)

Sokáig lehetne még követni Máday kritikai szemléjével az olvasási és egyéb kísérleteket, Krall követõinek hasonló kísérleteit – de minek? Krall 1912-ben egy társaságot is létrehoz (Gesellschaft für Tierpsychologie) nézetei védelmére és a további, hasonló kísérletek finanszírozására, viszont ugyanebben az évben neves tudósok (mint a nyelvész Karl Bühler, a pszichológus Wilhelm Wundt és mások) egy ezzel ellenkezõ tudományos szövetkezést kezdeményeznek. Az elsõ világháború elõtti években Krall már egész irodát tart fenn, ahol a “gondolkodó állatokra” vonatkozó levelezést végzik. Máday sem hagyja ki azt a individuál-lélektanilag érthetõ, ám különös részt, amelyben Krall maga írja le, lovai II. Vilmos császár kifüggesztett arcképe elõtt Krall nevét dobogták ki, sõt, Krall kifüggesztett arcképe (!) elõtt a keisr /Kaiser = császár/ szót dobogták (idézett mû 445–448. lapok).

Az elsõ világháború küszöbén a berlini “okos lovak” nemcsak a nagyközönséget és a sajtót, hanem a tudósokat, sõt mûvészeket is lázba hozták.

Az 1911-ben Nobel-díjat kapó szimbolista- szecessziós vallon drámaíró, Maurice Maeterlinck, aki huzamos idõn át érdeklõdött az emberek “érthetetlen” megérzései, valamint az állatok viselkedése iránt, valószínûleg már 1912-ben olvasta Krall könyvét, majd 1913 végén Németországban tett útjáról hazatérõben ellátogat Elberfeldbe. Beszámolója (Les chevaux d’Elberfeld) különös sorsú, érdekes írás. Ma az 1923-ban Párizsban megjelent L’Hote Inconnu c. kötet negyedik részét alkotja, ám a könyv 1914-ben Angliában és Amerikában és angol nyelven jelent meg elõször, The Unknown Guest címmel, és a “természetfelettinek” nevezhetõ jelenségekkel foglalkozik. Maeterlinck szerint a közben kitört elsõ világháború és a németek iránti gyûlölet miatt nem váltott ki nagyobb hatást.

A több mint százlapnyi, harminchét részbõl álló, esszéisztikus írás leírja az okos ló történetét, és beszámol az ekkor már Muhamad és Zarif által bemutatott tudásról. Megemlíti, hogy más állatok is tudnak olvasni és számolni, mint például Mannheimben egy Rolf nevû kutya, aki kérdésekre is tud válaszolni. (errõl a Les Annales des Sciences psychiques1913. évi számában olvasható beszámoló). Rolf bemutatóit (amelyeken a fajkutya a válaszokon kívül olvasott, számolt, pénzérméket ismert fel és osztályozott) maga Maeterlinck nem látta. 1913. szeptember 15-e körül azonban az író megérkezett Elberfeldbe, és bemutatják neki a lovakat. Pontosabban õt mutatják be. Így: “Muhamad, figyelj! Itt egy hosszú utat megtett bácsi, aki hallott rólad és eljött, hogy meglásson. A neve Máterlink.” Majd a visszakérdezett ló kikopogta: A D R L I N S H – ami az író szerint csakugyan az õ neve német-lói helyesírásban. További olvasási és számtani próbák következnek. Majd fellép a hályogos Berto, aki szintén számol. Ezzel szemben Zarif fáradt, éhes és rosszul szerepel, viszont a kis póni, Haenschen {neve, persze, akár az uralkodói családokban, az alapítóra, Hans-ra utal vissza}, jól. Minthogy a lovak többször is kikopogtatják a látogató nevét, más és más variánsok is megszületnek: M A Z R L I K és M A R Z L E G K, amelyek fonetikai helyettesítési változatai szemmel láthatóan érdeklik az írót. Ezután Pfungst munkájáról, a kutyák és a rovarok értelmességérõl, az állat-lélektan fontosságáról elmélkedik. Amikor késõbb (a XXVI. részben) Zarif és Muhamad hosszabb “párbeszédeirõl” számol be – úgy látszik, az író “elhitte” a látottakat. A beszámoló hátralevõ részében, más mûvekre hivatkozva, hasonló esetekre utal és végül is az állatok “értelmességérõl” általában elmélkedik.

Maeterlinck tanulmányát az utókor alig ismerte, ritkán idézték. Mi két szempontból tartjuk tanulságosnak. Egyrészt a miszticizmusra hajlamos, a lélek titokzatos megérzéseit mindig keresõ, egyszersmind az állatok életébõl az emberekhez hasonló vonásokat keresõ író életmûvének szerves része ez a végiggondolatlan és következtetés nélkül maradt elmélkedés.

Másrészt az egészkorszakra jellemzõ ez a beszámoló. A világháború elõtti években éppen az ide kapcsolható tudományok látványos fejlõdésen estek át. Ekkor jelenik meg az önálló pszichológia, mégpedig olyan különbözõ iskolákban, mint a kísérleti lélektan, a néplélektan, az állatok lelki folyamatainak vizsgálata, és a pszichoanalízis. A tudományos módszerek új meg új területrõl hoznak váratlan felismeréseket. Pavlov 1904-ben kapott Nobel-díjat az állatok feltétlen és feltételes reflexeirõl kialakított elméletéért. Ugyanakkor a nehezen érthetõ, sõt természetfelettinek tûnõ jelenségeket is tudományosan vizsgálják, mint például a hipnózist, a spiritizmust, a távolbalátást. És van olyan értelmiségi, olykor szakember is, aki ezeket végül is misztikus, tudománytalan módon értelmezi. Ebbe a sorozatba tartozik a berlini lovak körében elvégzett sok ezer (!) kísérlet is. A kiadványokból hamar kiderült, hogy itt végtére is az állatok “gondolkozásának” a problémája volt a fõ kérdés.

Nyilván ez az oka annak, hogy jóval késõbb is vissza-visszatértek ehhez a problémához. (Ezért jelennek meg újranyomásban Pfungst vagy Máday német nyelvû könyvei, Pfungst könyve 1965-ben angolul stb.)

Tüzetes tudománytörténeti szemle helyett azonban most csak egy világhírû magyar tudós, Thomas A. Sebeok (1920–2001) e témáról szóló tanulmányait említem meg.

A Budapesten még Sebõk Tamásként felnevelkedett ifjú ugyan biológus szeretett volna lenni, ám nyelvészként kezdte munkásságát, a második világháború idején, már az Egyesült Államokban. Sokirányú érdeklõdésének megfelelõen foglalkozott a pszicholingvisztikával, majd az állatok kommunikációjával, késõbb a szemiotikával, és ezen belül különösen is a zooszemiotikával, azaz az állati “jelezés” és “nyelv” problémáival. Kiválóan tájékozott és kellõképpen szkeptikus kutató volt. {Itt biztosan helyet adna legalább egy dobbantásnak.) Természetesen hamar találkozott a Clever Hans néven közismert ménrõl szóló és a körülötte lezajlott vitával. Sebeok mûveinek ezertételes jegyzékébõl nem könnyû megállapítani {még dobbantásdokkal sem}, mikor foglalkozott elõször e kérdéskörrel. Az 1970-es évek végén azonban egyre több írásában tûnik fel a “der kluge Hans”, összekapcsolva az állatokkal való kommunikáció, az állatok idomítása és az állatok “felléptetése” problémájával. Ezek mindegyikérõl más dolgozataiban is többször nyilvánított véleményt. És rögtön egy ezzel összefüggõ tudományelméleti kérdésrõl is több ízben közölt tanulmányt: “amikor azt a választ találják meg a kutatók, amit éppen keresnek” jelszó alatt. Feleségével, Jean Umiker-Sebeokkal együtt közölt terjedelmes tanulmányában (Clever Hans and Smart Simians. The Self-Fulfilling Prophecy and Kindred Methodological Pitfalls. A nevezetes etnológiai folyóiratban: Anthropos 76: 1–2 (1981) 89–165) már nem is az egykori “okos lovak”, hanem az õt “vizsgálók” a fõ szereplõk. Illetve, még pontosabban, az egykori “okos állatot” kreáló önbecsapás rajzát adja, az akkor (körülbelül 1966-tól datálható) hasonlóan világdivattá váló “okos” amerikai majmokról (Washoe, Sarah, Lana, Koko) szóló beszámolókra utalva, amelyek szerint e fõemlõsök megtanulták az emberi jeleket, akár az amerikai süketnéma jelnyelvet (ASL – American Sign Language) is, mondatokat képeztek, és ily módon akár még hazudni is tudtak, ami biztosan az emberi értelem elidegeníthetetlen tevékenysége. A beszámolók szerint például 1979 március 24-étõl Washoe, mostohafiát, a 10 hónapos Loulist maga tanította ASL-jelekre. {Minthogy itt már nem a patájukkal kopogtak az “okos” állatok, hanem a helyes feleletre megnyíló árufülkécskékbõl banánt és más finomságot vehettek ki – nem is tudom, milyen elismerõ jelzést kellene itt alkalmaznom. Mondjuk: két banánt.} Sebeokék írásának iróniája már a címbõl is jól látszik: az az állati “értelem”, amit az “okos Hans”-nak tulajdonítottak az elsõ világháború elõtt, hatvan évvel késõbb már a “mély értelmû majmok” {hogy a “Smart Simian” alliterációját legalább utánozzuk} kutatóinál fedezhetõ fel.

Sebeok késõbb is, szinte élete végéig utalt erre az összefüggésre, egyre inkább köztudottnak vélve a maga szkeptikus felfogását. E téren úttörõ munkája volt az a kötet (The Clever Hans Phenomenon: Communication with Horses, Whales, Apes, and People – New York, 1981. Annals of the New York Academy of Sciences volume 364), amelyet Robert Rosenthallal, a Harvard egyetem szociálpszichológusával – aki 1965-ben kiadta Pfungst könyvének angol fordítását – együtt szerkesztett. 1980. május 6–7-én New Yorkban rendezték azt a tudományközi konferenciát, amelynek 25 résztvevõjének elõadásait közlik itt. Ezek az ember és állat közti kommunikációról, általában az emberi kommunikációról és a “becsapó kommunikációról” szólnak. Az állatlélektan szakértõje, cirkusz-szemiotikus, pszichológus, kísérleti pszichológus, kognitív pszichológus, gyermek-pszichológus, majom-kutató, delfin-kutató, állatkerti vagy akváriumi alkalmazott, paranormális jelenségek kutatója és ezek értõje egyaránt volt köztük, és igazán sok helyrõl utaztak New Yorkba. {Egész fürt banán.}

Nyilván a konferencia is érdekes volt, a kiadvány pedig nem mindennapi. Több tanulmány akár részletes bemutatást is igényelne, ám nem fogom elmesélni az egész könyvet. {Ezért magamnak utalnék ki egy banánt.} Feltûnõ, hogy egymástól csakugyan eltérõ véleményt képviselõ írások is helyet kaptak. Fõként a majmok jeltanulási készségével, vagy a bekötött szemû delfinek ultrahanggal tájékozódó képességérõl írók mondanak homlokegyenest ellenkezõket. Abban viszont egyet értettek a résztvevõk, hogy a kommunikáció során a nem-szóbeli elemek igazán fontosak. Több tanulmány foglalkozik azzal, hogyan csapja be magát a megfigyelõ, még a tudós megfigyelõ is. Arról is olvashatunk, hogy 1937-ig mintegy 70 “okos” (vagy “gondolkodó”) állatról voltak követhetõ híradások. Az ilyen célú kísérletek körülményeinek gondos megszervezését, majd pontos vizsgálatát többen is javasolták, illetve a meg nem értett jelenségekre mutató esetekrõl számoltak be. Többen is említik Pavlovnak azt a nevezetes “beismerését”, amikor az idõs tudós – aki addig azt a tényt, hogy kísérleti patkányainak generációi egyre gyorsabban tanulták meg ugyanazt, a valamilyen módon öröklõdõ feltételes reflexeknek (azaz a tanulással elsajátított tudás valamilyen öröklõdésének) tulajdonította – azt mondta: a valódi ok az, hogy a kísérleteket lebonyolító személyzet tanult egyre többet! Szóba kerül a “Barnum-effektus” is, amikor azt látjuk, amit látni szeretnénk. Az ember nem igazán lép ki a maga elvárásaiból. Egy, a kötetben említett társadalom-lélektani kísérlet során az akkor világszerte mélységes felháborodást kiváltó, az amerikai katonák által Vietnamban elkövetett My Lai-i vérengzést ábrázoló képeket mutatták meg a kísérleti alanyoknak. A válaszok zöme így foglalható össze: “Nem hiszem el, hogy ezek valódi képek. Ezek az Amerika-ellenes propaganda termékei. A mi fiaink nem tesznek ilyent. A vietnámiak egyébként biztos megérdemelték, hogy így bánjanak velük.” Szó esik a hazugságról és ennek is megfigyelhetõ nem-verbális jegyeirõl.

Minthogy több résztvevõ szemmel láthatólag ismerte az “okos lóra” vonatkozó elsõ munkákat, talán a meglepõ a kötetben a világhírû svájci állatpszichológus, Heini Hediger tanulmánya. Õ – Sebeok személyes jó barátja és fegyvertársa az “állati értelem” feltétlen hívei elleni harcban – arra hívja fel a figyelmet, hogy Oskar Pfungst “kísérletei” tudományosan hevenyészettek, igazolatlanok és soha sem próbálták ki ezek valódiságát. Egyszóval, újból meg kellene vizsgálni II. Hansot és társait. {“Ha lehetne” – koppantja a szöveget bármely okos élõlény.} Otto Koehler – a harmincas évek legkiválóbb európai állat-pszichológusa – több pontban foglalta össze intelmeit az állatokat tanulmányozó tudósok számára: “a kísérletezõ soha ne folyjék bele a kísérletbe. Ha lehetséges, ott se legyen, nehogy akaratlanul a maga elgondolásai szerint irányítson, vagy vegyen észre valamit!” {Ezt a valóban arany-igazságot ugyan nehéz érvényesíteni, ám megfogalmazója minden elismerést megérdemel. Igaza van.} Arra is utalnak, hogy az “okos ló” és az ASL-tudós amerikai fõemlõsök kísérleti leírásai között ég és föld a különbség, egészen másról van szó az egyik, megint másról a másik esetben. A lovaknak olyan képességeket tulajdonítottak, amelyekkel nem rendelkeznek, és itt a félreértést hozzá nem értõk fogalmazták meg és terjesztették. A csimpánzok “nyelve” valamilyen módon mégiscsak közelebb állhat az emberek “nyelvéhez”. Persze, éppen ezzel kapcsolatban e kötetben is idézik az e feltevéssel szemben megfogalmazott véleményeket is.

Persze mindezek után is osztom Sebeok szkepticizmusát, a különféle prekoncepciók igazolásában levõ veszélyektõl óvó szavait. És ugyan õ csak azt mondja, hogy e pszichológiai kísérletek “túl fontosak ahhoz, hogy a pszichológusokra lehessen ezeket bízni”, és e mondat eredetije a katonákról szól, akikre “nem lehet a háborút bízni, mivel az túl fontos dolog” – ám ezt a felismerést még általánosabban is megfogalmazhatjuk. A társadalomtudományhoz kapcsolódó kísérletek vagy az ezekbõl levonható következtetések általában is olyan fontosak, hogy nem szabasd õket csak a szaktudósokra hagyni!

Sebeok is, mások is azóta is foglalkoztak, mind “Clever Hans” esetével, mind az ehhez kapcsolódó általános problémákkal. Ezeket most nem részletezem. (Bizonyára nem is ismerem a probléma mai állását. Ami bizony ’mínusz banán’ értékû tény.} Egyetlen kivételként Sebeok két másik írására utalnék. Az elsõ már 1976-ban megfogalmazódottEcumenicalism in Semiotics címmel, és belekerült The Sign & Its Masters címû tanulmánykötetébe (Austin & London, 1979, University of Texas Press). A másik, Looking in the Destination for What Should have Been Sought in the Source, 1977-bõl származik, és ez is olvasható az említett tanulmánykötetben. A bennünket leginkább érdeklõ részekben Sebeok igazi távlataiban mutatja be a Clever Hans jelenséget, és Krall könyvébõl vett képekkel bemutatja magát II. Hansot és tulajdonosait. Egyéb, messze vezetõ megjegyzései között itt olvashatunk arról a beszélõ kutyáról, aki harminc szót ismert, és akirõl a nagy filozófus, Leibniz {a hasonmás helyesírása szerint a franciák szemében csak Leibnits} tett jelentést az Académie française számára {lásd az idézett mû 78–79. lapjait}. Sõt, szó esik a Shakespeare Felsült szerelmesek címû drámájában szereplõ “táncoló lóról” is. Õ, a nevezetes Morocco, akinek gazdája egy kéteshírû ember, John Banks volt, 1595-ben lépett fel, és a ránk maradt fametszeten éppen az eléje dobott két játékkockán látható pontok számait dobbantja ki. (Lásd a 75–76. lapokat, további forráshivatkozásokkal.)

Von Osten lovai nem cirkuszi lovak voltak. Még bemutatásuk sem a szórakoztatást, hanem a “tudományt” volt hivatva szolgálni. Az ágaskodó Moroccot és idomítóját azonban egy emelvényrõl a közönség figyeli. Sebeok arra is felhívta a figyelmet, hogy hosszú sora van a hasonló mutatványokkal szereplõ állatoknak, akiknek fellépéséhez az kell, hogy “a tulajdonos tudja mindazt, amit a lónak kell tudni, és akkor a tulajdonos jelek segítségével irányítja”. Ezt egy Samuel Rid nevû szerzõ már 1612-ben tudta. {Minthogy tudjuk Morocco “melléknevét” is – oat-eater – , végül is zabot kínálhatunk fel tanulmányzáró jutalomként.}

Noha az elmondottakban szerepelõ emberek is, állatok is “magukért beszélnek”, éppen ezért érdemes néhány tanulságot is levonni.

1. Mundus vult decipere, decipitur. {Taps.} Az emberek sok olyan “elõadásra” eljönnek, amelyek illúziókat adnak el. Papok, vallásalapítók, politikusok, írók, színházi, film- és televíziós rendezõk, csodadoktorok, mágusok és látnokok egyformán a “csoda” bemutatását ígérik. És az emberek komolyan veszik a csodát. Vödörszámra viszik haza a “csodatévõ vizet”, lett légyen az a néhai indonéz elnök, “a nagy Bung”, azaz Szukarno “mosdóvize”, amelyet palotája sarkán hivatalosan és hektoliter-számra árultak. A mai tenyérjósok csak abban különböznek elõkori elõdeiktõl, hogy igénybe veszik a szuperszónikus repülõgépeket és a világhálót, elkeseredetten küzdenek az adóhivatalok fortélyai ellen. A cirkusznak sajátos helye van az ilyen illúzió-gyárak között. Egyrészt az emberi képességeket messze meghaladó, szuperhumán jelenségeket mutat be. A szabadulómûvészek lehetetlenül bezárt ládákból és jégtömbökbõl térnek vissza, az illuzionisták által “levágott” fejek a mutatvány végén ismét a helyükön vannak. Másrészt aszubhumán jelenségek is szemkápráztatóak. Bolhák valóságos kis udvartartást produkálnak, borotvál az elefánt és egyenruhába öltöztetett malacok zenélnek. Az állatok is tudják az emberi kultúra manírjait, olykor jobban is, mint mi magunk. A lovak nemcsak trappolnak, kétlábra állva táncolnak, hanem számtani feladatokat is megoldanak, fõként a gyökvonásban jeleskednek – amit ma már a közönség egyetlen tagja sem tud fejben elvégezni. Ezt mind-mind elhiszi a közönség – cirkuszi csodaként. Legfeljebb a mutatvány trükkjét szeretné megismerni. {Ez a körülmény lehetett az oka annak is, hogy az elsõ perctõl kezdve éppen a cirkuszi szakemberek kételkedtek II. Hans képességeiben. Õk ugyanis tudták, milyen nehéz és csak mely határig lehet idomítani a cirkuszi állatokat.}

2. Von Osten lovai ilyen “cirkuszi” mutatványokat adtak elõ, ám cirkusz nélkül, ami által csak még hihetõbbek lettek. Ez esetben jól látjuk, hogy a bemutatókért soha pénzt be nem szedõ von Osten és a “hívõk”, a “tudósok” és a “szkeptikusok” egyaránt szinte öntudatlanul alakítottak ki egy “életcirkuszt”, amelynek mind meghatározó szereplõivé lettek. Az elsõ “nagy szám” az “okos ló” volt. A második az ezt tényként bemutató “Szeptember-Bizottság”, a harmadik az ezt csalásként bemutató “Tudományos Bizottság” és Pfungst. És nemcsak az elsõ csodát hitte el a közönség, hanem a másodikat és a harmadikat is. Azért nem “ellenõrizték” ezeket, mivel a csodákat nem szükséges bizonyítani.

Franz Kafka nevezetes elbeszélése (Ein Bericht für eine Akademie) valószínûleg 1917 novemberében keletkezett, és már nem a beszélõ állatról, hanem az emberi világ és a szabadság meghatározhatatlanságáról szól. Ám nyilván még a kor “beszélõ állatokra” vonatozó érdeklõdése is megfigyelhetõ a mûben. A Jelentés az Akadémiának szerzõje egy csimpánz – akit Afrikából hurcoltak el a Hagenbeck állatsereglet ügynökei, már az úton is sokat átvesz az emberi viselkedésbõl, saját szándéka szerint is a varietébe kerül – arról a folyamatról írja beszámolóját, aminek során “elérte egy átlagos mûveltségû európai ember színvonalát”. A “beszámoló” végén elmondja, mit ért ezen. Zsebre vágott kézzel félig fekve, félig ülve néz ki hintaszékébõl az ablakon. Borosüveg az asztalon. “Impresszárióm az elõszobában, ha csengetek, jön és meghallgatja, mi mondanivalóm van.” Majdnem minden este elõadás van, és a siker jóformán fokozhatatlan. Így zárul az írás: “Egészben véve elértem hát, amit el akartam érni. … Egyébként nem vágyom senki ítéletére, célom az ismeretterjesztés; jelentést adok csak.”

Kafka alighanem ismerte azt a fényképet, amelyet éppen a Hagenbeck-cég népszerûsített: ezen a terített asztal körül kedélyesen borozgató és szivarozó csimpánzok látszanak.

Kafka írása igazában nehezen értelmezhetõ, hiszen az emberi társadalom értelmezhetetlenségérõl szól. A megszokotthoz képest éppen fordított logikájú novellában például fel sem merül az a kérdés, hol és hogyan tanult meg ilyen szép prágai németséggel írni a nevét nem említõ csimpánz. Azaz: nem értelmezünk, csak beszámolót adunk.

{Legyen ez a tanulsága az okos ló száz évérõl szóló beszámolómnak is!}

Mivel a szakirodalomra már szövegemben is utaltam, csak két további forrást említek.

Horányi Özséb úttörõ jelentõségû fordításgyûjteményében (Kommunikáció 2. Válogatott tanulmányok. Budapest, 1978. a 69–87, 379–385 lapokon) olvasható M. L. KnappA nemverbális kommunikáció c. írása, amely rögtön az elején “Okos Hans” történetét mondja el, és a közönség apró rezdüléseinek a ló által való észrevételében látja az “okosság” nyitját. (Az eredeti tanulmány 1972-ben jelent meg.)

Knapp és Donald Merlin (magyarul: Az emberi gondolkodás eredete. Budapest, 2001) mûveire hivatkozva H. Orlóci Edit könyvében (Szabad a porond. A magyar cirkuszi testnyelvjáték (1890–1914) Budapest, 2006. 119–120. lapokon) “cirkuszi” szempontból említi az okos lovat. Knapp nézetével szemben nem hiszi el a ló “hiperérzékenységét”. Itt is felsorolja az Internationale Artisten-Revue hasábjain 1904 és 1907 között az “Okos Hans”-ra vonatkozó közleményeket. Ezek egyike szerint 1904 októberében szó volt arról, hogy II. Hans fellépne egy bécsi varietében, ám a kért honorárium túl magasnak bizonyult, és a fellépés nem jött létre. Az év végén pedig az artista-újság örömmel közli a Stumpf-bizottság véleményét. Azt fûzi hozzá, hogy ez azt igazolja, amit a cirkuszi szakemberek mindig is gondoltak: Hans nem okos, csak jól idomított ló – mint megannyi cirkuszi társa. {Köszönöm H. Orlóci Editnek, hogy több ilyen, az Internazionale Artisten-Revue hasábjain megjelent újságcikk másolatát rendelkezésemre bocsájtotta.}

Még itt sincs vége a téma iránt elméletileg is érdeklõdõ magyaroknak.

Már Sebeok említette, hogy Polányi Mihály is érdeklõdött a tudás határainak problémája iránt. (Lásd nevezetes könyvét: Personal Knowledge: Towards a Post-Critical Philosophy. Chicago, 1958. 169–170. Magyarul: Személyes tudás. I–II. Budapest, 1994.) Felfogása szerint a “tudás” témájával foglalkozó természettudós ugyanúgy egy “elvárásnak” felel meg, mint a filozófusok rendszer-teremtései, vagy az ideológiák önigazoló gyakorlata.

Arthur Koestler számos mûvében tárgyalja a véletlen és szükségszerûség témakörét. Tudjuk, hogy a Journal of the Society for Psychical Research rendszeres olvasója volt. Ez a társaság és folyóirat pedig éppen az elsõ “okos ló”-bemutatók idején alakult meg. Bergson is ismerte az elsõ kiadványokat. Szerencsére Szívós Mihály könyvében (Koestler Arthur. Budapest, 2006.) részletezve szól Polányi Mihály és Koestler sokoldalú kapcsolatairól.

Tény tehát, hogy száz éve érdekli a magyarokat mindaz, amirõl “az okos ló” beszélt. {Miért e lankadatlan figyelem – ki tudja?}