Éberség

Úgy kezdődött, hogy megböktem azt a németet. Az is lehet, hogy osztrák volt – végül is Mozartot játszottak –, és tulajdonképpen nem is akkor kezdődött, hanem évekkel azelőtt. De a legbiztosabb, ha az ember megad valami pontos dátumot, nem igaz?

Tehát: november, csütörtöki nap, Royal Festival Hall, este fél nyolc, Mozarttól a K. 595-ös zongoraverseny Schiff Andrással, utána Sosztakovics Negyedik szimfóniája. Emlékszem, induláskor eszembe jutott, hogy ebben a Sosztakovics-műben hallható az egész zenetörténet néhány leghangosabb üteme, és azok mellett nyilván semmi egyéb nem fog hallatszani. De ne szaladjunk előre. 19 óra 29 perc: telt ház, a közönség a szokásos. Az utolsónak érkezők a szponzor hangverseny előtti fogadásáról ballagnak fel a földszintről. Ismered a fajtájukat – no nézd csak, mindjárt fél nyolc, de azért még igyuk ki ezt a poharat, menjünk el pisilni, és battyogjunk föl a lépcsőn, azután állítsunk föl fél tucat embert, míg a székünkhöz érünk. Hová rohansz úgy, öregem, a főnök sok suskát dobott be, úgyhogy Maestro Haitink még nyugodtan ücsöröghet egy kicsit a művészszobában.

Az osztrák–német, meg kell hagyni, legkésőbb 19 óra 23-ra megérkezett. Alacsonyabbfajta, kopaszodó, szemüveges pasas volt, keményített, égnek meredő gallérral, piros csokornyakkendőben. Nem az a kimondott estélyi viselet, de náluk talán ez számít alkalmi ruhának. És eléggé nagyképű alak, gondoltam róla, nem utolsósorban azért, mert két nőt vonultatott föl, jobbján-balján egyet. Valamennyien jó harmincasok lehettek, mondhatnám úgy is: elég idősek ahhoz, hogy benőjön már a fejük lágya. “Nagyon jó helyen ülünk” – jelentette be a pasas, amikor letelepedtek az orrom előtt. 10. sor 37, 38 és 39. Én a 11. sor 37-es székén ültem. Az ürgét kapásból ellenszenvesnek találtam. Dicséri itt magát a kísérete füle hallatára a jegyek miatt. Gondolom, egy jegyirodában adták neki, és megkönnyebbült, hogy sikerült hozzájutnia, no de nem ezt mondta. És miért kéne jóindulatúskodnom vele?

Mondom, a közönség a szokásos volt. Nyolcvan százalékuk aznapra kapott kimenőt valamelyik londoni kórházból, a tüdő- és a fül-orr-gégeosztályok betegei előnyben. Még ma vásároljon magának jobb helyet, ha 95 decibelnél hangosabban tud köhögni. Tiszta szerencse, hogy a népek legalább nem finganak a hangversenyen. Én legalábbis még soha senkit nem hallottam fingani. Hát te? Bár szerintem csinálják. És épp itt van a kutya elásva: ha az egyik végükre képesek hangfogót tenni, mi akadályozza meg őket, hogy a másik végükre is tegyenek? Tapasztalataim alapján mindkét esetben ugyanannyi előrejelzést ad a szervezet. Az emberek mégsem eregetnek dörgő fingokat Mozart hallgatása közben. Azt hiszem, a civilizáció vékonyka mázának utolsó maradványai tartják vissza őket úgy-ahogy attól, hogy menthetetlenül a barbarizmusba süllyedjenek.

A nyitó Allegro rendben lezajlott: itt-ott egy tüsszentés, az erkélyen valakinek sikerült felköhögnie a lerakódott slájmot (kis híján orvosi beavatkozásra volt szükség), pittyegett egy kvarcóra, és meglehetős szorgalommal lapozgatták a műsorfüzetet. Néha azt kívánom, bárcsak nyomtatnának használati utasítást a műsorra, valahogy így: “Amit Ön a kezében tart, az egy műsorfüzet. A ma este elhangzó zeneművekről olvashat benne. Nyilván szívesen pillant bele a hangverseny kezdete előtt – így információhoz juthat a zenéről. Ha az ismerkedést túl későre halasztja, elveszi az ön mögött ülők elől a kilátást, és óhatatlanul egy kis zajt is csap, továbbá a zenére sem tud végig odafigyelni, ráadásul szomszédjai műélvezetét is megzavarja, különös tekintettel a 11. sor 37-es székén ülő kedves hallgatóra.” Nagyritkán előfordul, hogy a műsorfüzetben elhelyeznek egy rövidke útmutatást – már-már tanácsot – a mobiltelefonokról, vagy hogy legyenek szívesek zsebkendőbe köhögni. No de ki figyel oda? Olyan ez, mint amikor a dohányosok elolvassák az egészségügyi figyelmeztetést a cigarettásdobozon. Bizonyos szinten föl is fogják meg nem is – de úgyse hiszik el, hogy a szöveg pont rájuk vonatkozik. Biztos így van a köhögőkkel is. Nem mintha túlságosan megértőnek szeretnék mutatkozni – a végén még megbocsátanék nekik. És ha már itt tartunk: milyen gyakran látod, hogy valaki tényleg zsebkendőt húz elő, hogy tompítsa a köhögése zaját? Egyszer a földszint hátsó traktusában ültem, 20. sor, 21. szék. A Bach-kettősverseny ment. Szomszédom, a 20. sor 20-as egyszer csak elkezdett ágaskodni, mint egy betöretlen vadló. A medencéje előredülledt, ész nélkül kutatott a zsebkendője után, de vele együtt egy nagy kulcscsomót is sikerült előrántania. A kulcscsomó földre hullásától megzavarodott, s a tüsszentés akadálytalanul, a zsebkendőtől függetlenül talált utat a levegőben. Köszönjük szépen, kedves 20. sor, 20. szék. Utána a lassú tétel felét avval töltötte, hogy aggodalmasan szemezett a kulcsaival, s végül úgy oldotta meg a problémát, hogy az egyik talpát a kulcscsomóra helyezte, majd elégedett tekintetét újfent a szólistákra függesztette. Időről időre fémes neszezés hallatszott el-elmozduló cipőtalpa alól, ami érezhetően hozzátett valamit a bachi partitúra méltóságához.

Véget ért az Allegro, Haitink mester lassan lehajtotta a fejét, mintegy engedélyt adva az egybegyűlteknek, hogy használják a köpőcsészét, és megbeszéljék a karácsonyi bevásárlást. A 10. sor 39-es bécsi szőkeség – rutinos műsorfüzet-lapozgató és frizuraigazító – tartalmas mondanivalóját megosztotta az Égnek Meredő Gallérossal (10. sor, 38. szék). A pasas egyetértőleg bólogatott a pulóverárak (vagy valami hasonló) tárgyában. Lehet persze, hogy Schiff leheletfinom billentését beszélték meg, bár a magam részéről ebben azért kételkedem. Haitink újból fölemelte a fejét, jelezve, hogy ideje lekeverni a beszélgetős műsort, fölemelte a pálcáját, amivel a köhögés befejezésére adott utasítást, majd a fülét hegyezve bedobta azt a félfordulatot, amellyel tudtára adta a nagyérdeműnek, hogy ami személy szerint őt illeti, minden figyelmét a zongoraművész belépésének óhajtaná szentelni. A Larghettót, mint bizonyára tudod, a kíséret nélküli zongora indítja: a szólista mutatja be az “egyszerű, nyugodt dallamot”, melynek egyszerűségéről és nyugalmáról mindazok tudomást szerezhettek, akik méltóztattak elolvasni az ismertetőt. Ez az a versenymű, amelyben Mozart lemondott a trombitáról, a klarinétról és az üstdobról – más szóval arra kér bennünket, hogy a megszokottnál is alaposabban figyeljük, mit játszik a zongora. Ebben a pillanatban, midőn Haitink a fülét hegyezte, Schiff pedig belefogott az első nyugalmas ütemekbe, a 10. sor 39-esnek az eszébe jutott, mi az, amit még nem mondott el a pulóverekről.

Előrehajoltam, és megböktem a németet. Vagy osztrákot. Mellesleg nincs énnekem az égvilágon semmi bajom a külföldiekkel. Egyébként meg ha egy nagy darab, hamburgeren hizlalt brit lett volna focivébés trikóban, valószínűleg kétszer is meggondolom. De az osztrák–német esetében is végiggondoltam kétszer. Imigyen: Ad 1, idejössz zenét hallgatni azén hazámba, tehát ne tegyél úgy, mintha még mindig otthon lennél. Ad 2, ha figyelembe vesszük, vélhetőleg honnan érkeztél, akkor még szégyenletesebb, ahogy Mozart közben viselkedsz. Így hát a hüvelyk-, mutató- és középső ujjam háromságával megböktem a 10. sor 38-ast. Jó keményen. Ösztönösen megfordult, mire én szigorúan rámeredtem, és a mutatóujjamat zárt ajkaimhoz érintgettem. A 10. sor 39-es abbahagyta a fecsegést, a 38-as arcán őszinte megelégedésemre bűntudatot láttam, a 37-esén enyhe ijedtséget. A 11. sor 37-es – vagyis én – figyelmét megint a zenére fordíthatta. Nem mintha maradéktalanul tudtam volna koncentrálni. A diadal úgy dagasztotta keblemet, mint egy kiadós tüsszentés. Végre megtettem; oly sok esztendő múltán.

Amikor hazaértem, Andrew a szokásos logikájával próbált meg elkedvetleníteni. Lehet, hogy az áldozatom amiatt hitte, hogy így is lehet viselkedni, mert körülötte a többiek sem tettek mást; az alkalmazkodás egyébként sem számít udvariatlanságnak – wenn in London… Továbbá és egyébként Andrew azt kezdte el firtatni, hogy annak idején tulajdonképpen királyi meg hercegi udvarok számára írták azt a sok zenét, és hát vacsora közben a pártfogó meg a sleppje föl-alá járkált a terített asztalok között, csirkecsonttal dobálták meg a hárfást, udvaroltak a szomszéd uraság feleségének, és csak fél füllel hallgatták, hogyan püföli alacsony rangú alkalmazottjuk a spinétet. No de mégsem úgy komponáltak, hogy bekalkulálták a közönség rossz viselkedését – tiltakoztam. Honnan tudod? – kérdezte Andrew. – A zeneszerző nyilvánvalóan tudta, milyen körülmények között fog elhangozni a darabja, és vagy olyan hangosat írt, hogy a csirkecsont-hajigálás meg az általános böförészés ellenére is hallani lehessen, vagy, ami még valószínűbb, megpróbált olyan ellenállhatatlanul szép dallamokat kiötleni, hogy attól még egy kanos vidéki bárócska is abbahagyta egy pillanatra a patikus feleségének taperolását. Hát nem ez volt az igazi kihívás? De bizony, és talán ez az oka, hogy az ilyen körülmények között komponált zene mind a mai napig megmaradt, és értékesnek tartják. Továbbá és befejezésül: Andrew szerint ártalmatlan, hegyes gallérú szomszédom nagy valószínűséggel egyenes ági leszármazottja a vidéki bárócskának, és egyszerűen ő is ugyanúgy viselkedik: kifizette a jegy árát, amiért joga van erősen vagy kevéssé odafigyelnie a zenére, ahogy csak neki tetszik.
– Bécsben – mondtam –, húsz vagy harminc évvel ezelőtt, amikor az ember beült az Operába, a legkisebb köhögés után is ott termett melletted egy térdnadrágos inas rizsporos parókában, és megkínált valami köhögés elleni cukorkával.
– Az aztán még jobban elterelte a közönség figyelmét.
– Legközelebb már nem köhögtek.
– Egyébként nem értem, miért jársz te még mindig hangversenyre.
– Mert jót tesz az egészségemnek, doktor úr.
– Éppenséggel úgy látom, hogy árt neked.
– Nekem aztán senki sem írhatja elő, hogy ne járjak koncertre – jelentettem ki. – Senki.
– Nem erről van szó – vágta rá, de nem nézett a szemembe.
– Nem én kezdtem.
– Akkor jó.
Andrew szerint otthon kellene ücsörögnöm a sztereó-berendezésemmel meg a CD-gyűjteményemmel, toleráns szomszédaink körében, akik igen ritkán köszörülik a torkukat a válaszfal túloldalán. Minek fárasztod magad a hangversennyel, mikor csak bosszankodsz rajta? Azért fárasztom magam, mondom neki, mert amikor már bent ülök egy hangversenyteremben, és fizettem érte, és vettem magamnak a fáradságot, hogy odabumlizzak, akkor sokkal alaposabban odafigyelek a zenére. Hát abból, amit mesélsz róla, nem ez következik, szól közbe Andrew, nekem úgy tűnik, hogy legtöbbször alig tudsz odafigyelni. Az biztos, hogy jobban figyelnék, ha nem zavarnának. No és ha szabad kérdeznem, persze csakis elméletileg, mire figyelnél oda alaposabban? (Mit szólsz, milyen provokatív dög tud lenni ez az Andrew?) Morfondíroztam, mit is válaszoljak, majd kimondtam: ami engem illet, a hangos részekre meg a halk részekre. A hangos részekre azért, mert akármilyen vájtfülűeknek való lejátszód van otthon, semmi sem hasonlítható ahhoz, amikor százegynéhány muzsikus teljes gőzzel egyszerre játszik, hangözönnel töltve meg a termet. A halk részekre meg paradox módon azért, mert a közhiedelem szerint a halk hangokat a hi-fi berendezések könnyedén reprodukálják – de ez tévedés. Például amikor a Larghetto első ütemei húsz, harminc, ötven méter távolságról a füledbe jutnak – bár ez a jutás a nem a legszerencsésebb szó, ugyanis haladással eltöltött időt feltételez, pedig amíg a zene elér hozzád, mindenféle időérzékelés megszűnik, miként a tér meg az adott hely is.
– És milyen volt a Sosztakovics? El tudta nyomni ezeket a barmokat?
– Na, ez érdekes volt. Emlékszel, hogy azokkal a hatalmas csúcspontokkal kezdődik: hát általuk végre sikerült megértenem, mit is akarok tulajdonképpen a hangos részekkel. Minden hangszer teljes erővel szólt, a rezek, az üstdob, a kétfenekű dob – és találd ki, mi hatolt át az egészen. A xilofon! Egy nő verte lelkesen, és kristálytisztán hallatszott, mint a csengőszó. Mármost ha ezt emezen hallod, kapásból rámondod, hogy na, mire nem képes ma egy hangmérnök – fókuszálja a xilofont, vagy hogy a bánatba mondják. A teremben viszont rögtön nyilvánvaló volt, hogy Sosztakovics ezt pontosan így akarta.
– Szóval jól szórakoztál?
– Közben arra is rájöttem, hogy elsősorban a hangmagasság számít. A pikoló is ugyanígy tör át a zenekaron. Vagyis nem csak a köhögés meg a tüsszentés hangereje dönt, hanem a zenei szövet is, amellyel fölveszi a versenyt. Ami annyit tesz, hogy még a leghangosabb részeknél sincs nyugtod.
– Köhögés elleni cukorka és rizsporos paróka teveled – mondta Andrew. – Egyébként pedig úgy látom, hogy lassan, de biztosan becsavarodsz.
– Te vagy az oka – vágtam rá.
Andrew értette, mire célzok. Hadd meséljek róla pár szót. Már legalább húsz esztendeje élünk együtt, tán több is mint húsz. Harmincas éveink vége felé ismerkedtünk meg. A Victoria és Albert Múzeumban dolgozik, a bútortörténeti osztályon. Ha esik, ha fúj, ő minden áldott nap biciklin jár dolgozni, London egyik végéből a másikba. Útközben két dolgot csinál: hangoskönyvet hallgat a walkmanjén, és lesi, hogy talál-e tűzifát. Tudom, hogy elég valószínűtlenül hangzik, de a legtöbbször meg tudja tölteni a kosarát az esti tűzrakáshoz. Tehát átpedálozik az egyik civilizált helyről a másikra, hallgatja A Pickwick Klub 325. kazettáját, és közben állandóan figyeli a szemetestartályokat meg a lehullott ágakat.
És ez nem minden. Andrew ért hozzá, hol lehet lerövidíteni az utat, de így is épp elég időt tölt el a csúcsforgalomban. És tudod, milyen állatfaj az autós: kizárólag a többi autósra figyel. Persze a buszokra és a teherautókra is, de a motorosokra csak elvétve, a kerékpárosokra meg soha. Amitől Andrew bevadul, és elveszti az eszét. Ott meresztik a valagukat, ontják a füstöt, kocsinként egyetlen ember, miattuk van a csúcsforgalom, ezek miatt a környezetromboló egoisták miatt, akik alig félméteres résekbe is megpróbálnak befurakodni, de nem képesek körülnézni, nincs-e ott egy biciklista. Andrew ordítozni szokott velük. Az én civilizált barátom, élettársam és ex-szeretőm, Andrew, miután a nap felét egy elefántcsont-berakásos asztal fölé görnyedve töltötte el egy restaurátorral, s miközben viktoriánus próza duruzsol a fülébe, ráüvölt a mellette haladóra:
– Kapd be a faszomat!
De azt is szokta kiabálni, hogy:
– Remélem, elvisz a rák!
Vagy:
– Lapítson téged szét egy kamion, te baromarcú!
Megkérdeztem, mit kiabál a nőknek.
– Azoknak nem jár a kapd be a faszomat. Általában elég nekik egy hülye picsa.
És már teker is tovább, nézi, hol talál tűzifát, továbbá aggódik, hogy miben mesterkedik éppen Mr. Jingle. Egy ideig az autók tetején is dörömbölt, de azután egy vezető több helyen is megsebesítette. Durr-durr-durr, egy báránybőr tenyerű bicikliskesztyűvel. A kocsiban biztosan úgy szólt, mint a szélgép egy Strauss- vagy Henze-darabban. A visszapillantó tükröket is be szokta hajtani az ablakhoz, az is felbosszantja a rohadékokat. De ezt már abbahagyta, amióta egy évvel ezelőtt megrémítette egy kék Ford Mondeo, a sofőr ugyanis utolérte, lelökte a kerékpárjáról, s közben válogatott fenyegetéseket vágott hozzá. Andrew manapság beéri azzal, hogy kapd be a faszomat ordít, ahogy csak a torkán kifér. Hiába is tiltakoznak, mert azok, és ezt ők maguk is tudják.
Elkezdtem köhögés elleni cukorkával járni a hangversenyekre. Úgy nyújtottam át a közelemben levőknek, mintha helyszíni bírságot szednék be egy szabálysértőtől, de a szünetben a távol ülő csendháborítókat is megkínáltam. Kudarcot vallottam – tudhattam volna előre. Ha ugyanis csomagolt cukorkát adunk valakinek a koncert közepén, az illető zörögni fog a papírral. Viszont ha kicsomagolva adom oda, akkor nemigen fogja a szájába venni, ugyebár.
Egyes nézők még azt sem fogták föl, hogy lekezelően bánok velük, vagy hogy éppen bosszút állok rajtuk – azt hitték, előzékeny vagyok. Aztán az egyik este megállítottam egy srácot a büfé közelében, és megfogtam a könyökét, csakhogy nem elég határozottan ahhoz, hogy a mozdulatom ne legyen félreérthető. Megfordult: fekete garbó, bőrzakó, hegyesre zselézett, szőke haj, illemtudó tekintet. Talán svéd vagy dán, esetleg finn. Nézte, mi az, amit a másik kezemben tartok.
– Anyukám arra tanított, ne fogadjak el édességet idegentől – mosolygott.
– Köhögött a műsor alatt – feleltem, de alig tudtam leplezni bosszúságomat.
– Köszönöm szépen – mondta, megfogta a cukrot a papír végére kanyarított masninál, és finoman kiemelte a tenyeremből. – Iszunk valamit?
Nem, dehogy, nem akarok inni. Miért nem? Magánügy. A második emeleti erkélyre vezető oldallépcsőnél álltam. Andrew elment pisilni, én meg szóba elegyedtem evvel a sráccal. Azt hittem, tovább tart a szünet. Épp egymás telefonszámát írtuk fel, amikor megfordultam, és látom, hogy Andrew minket néz. Nem tehettem úgy, mintha egy ingatlanügynökkel tárgyalnék. Vagy hogy ilyesmi még soha nem fordult elő. Vagy hogy… á, mindegy is. A második félidőre (Mahler: Negyedik szimfónia) vissza se mentünk, helyette hosszú és kellemetlen vitába bonyolódtunk. Ez volt az utolsó eset, hogy Andrew hangversenyre jött velem. Sőt, ettől fogva az ágyamat sem akarta megosztani velem. Azt mondta, még mindig szerelmes belém (valószínűleg), és (valószínűleg) továbbra is együtt fogunk élni, de soha többé nem akart megdugni. Később hozzátette, hogy még a dugásra halványan hasonlító dolgokra sem vágyik velem, nagyon szépen köszöni. Most talán azt hiszed, hogy ha ezt előre tudom, akkor azt mondom a mosolygós, illemtudó tekintetű svédnek vagy finnek vagy miafenének: Jó, igyunk meg valamit. De tévedsz, ha ezt hiszed. Én nem tennék ilyet, az egyszer biztos.

Nehéz eltalálni a mértéket, ugye? És biztos ugyanennyire nehéz a zenészeknek is. Ha nem vesznek tudomást azokról a szemét köhögőbajnokokról, akkor az a látszat keletkezik, hogy a művészek teljesen belefeledkeznek a zenébe, ergo tessék csak nyugodtan közbeugatni, úgyse veszik észre. Ha viszont megpróbálják latba vetni a tekintélyüket… Alfred Brendel egyszer a közönség felé fordult egy Beethoven-szonáta közepén, és szigorú pillantást vetett abba az irányba, ahol a zajforrás ülhetett. De a marhájának valószínűleg föl se tűnt, hogy neki szól a figyelmeztetés, a közönség viszont nyomban feszélyezetté vált, hogy jaj, szegény Brendelt zavarja valami, meg effélék.

Új módszert dolgoztam ki. A köhögés elleni cukorka kétélű fegyvernek bizonyult, mint amikor a kerékpáros int az autósnak: jaj, végtelenül hálás vagyok, hogy bevágtál elém a sávomba, már úgyis nagy kedvem volt fékcsikorgatva kondenzcsíkot húzni az aszfaltra, és közben szívrohamot kapni. Hát ebből nem kérek. Talán eljött az ideje, hogy én is a kocsitetőt püföljem.

Az az igazság, hogy elég masszív gyerek vagyok, nem hiába jártam le két évtizeden át a konditerembe. Az átlagos, beesett mellű hangverseny-látogató mellett minimum szénlehordónak látszom. Továbbá sötétkék, vastag szövetből készült öltönyt vettem föl, fehér inget, sima sötétkék nyakkendőt, a zakóm hajtókájára pedig címerpajzsos jelvényt tűztem. Tudatosan törekedtem erre a hatásra: így bármelyik bűnelkövető összetéveszthet egy igazi jegyszedővel. Végül pedig áttettem a székhelyemet a zsöllyéből az emeleti oldalülésre, ahonnan jól látszik a karmester, de közben az egész földszintet és az erkély első sorait is szemmel tudom tartani. Az új jegyszedő nem osztogat cukorkát. Az új jegyszedő türelmesen megvárja a szünetet, a lehető leglátványosabb módon a bűnös nyomába szegődik, egészen a büféig, vagy a hallba, addig a részig, ahonnan szélesvásznú kilátás nyílik a Temzére meg a városra.
– Elnézést, uram, de tudja ön, hány decibellel szól egy szabadon kieresztett köhögés? – Ilyenkor persze idegesen bámulnak, mert én is szabadon kieresztem a hangomat. – A mérések szerint 85-tel – folytatom. – A trombitán is ilyen hangosan szól a fortissimo. – Hamar rájöttem: nem szabad időt hagyni nekik a magyarázkodásra, hogy elmeséljék, mikor is fájdult meg a torkuk, és hogy ők soha többé, vagy hasonlók. – Nagyon hálásak lennénk, tisztelt uram, ha… – És már tovább is léptem, miközben a többes számúlennénk ott maradt a levegőben, mintegy hitelesítve félhivatalos státusomat.

A nőkkel másképp bántam. Megtanultam én Andrew-tól, hogy különbséget kell tenni a kapd be a faszomat és a hülye picsa között. Nem beszélve arról a nehézségről, hogy gyakran a nő mellett lábatlankodott a férj vagy egy lovag, akiben esetleg még ott szunnyadnak az ősi ösztönök, azokból az időkből, amikor idétlen bölényekkel pingálták ki a barlangot.
– Fogadja, hölgyem, együttérzésünket a kellemetlen köhögés miatt – szoktam mondani diszkrét, már-már orvosi hangon –, de az a helyzet, hogy ezzel egyáltalán nem segíti a zenekar és a karmester munkáját. – Ez a szöveg, ha végiggondolták, sokkal sértőbb volt, inkább a visszahajtott visszapillantó tükörre hasonlított, mint az ököllel püfölt autótetőre.

De a tetőn is dörömbölni akartam. Agresszívan akartam fellépni, mert tökéletesen helyénvalónak tűnt. Különféle sértéseket készítettem elő. Például: kiszúrtam magamnak a főköhögőt (túlnyomórészt férfi volt az illető), a szünetben a nyomába szegődtem, odaléptem mellé, míg a kávéját vagy a sörét szorongatta, és kérdést intéztem hozzá, méghozzá azon a hangon, melyet a pszichoterapeuták konfrontációt kerülőnek neveznek.

– Elnézést, de ön szereti a művészetet? Szokott múzeumba vagy tárlatra járni?

Rendszerint igenlő választ kaptam, még ha volt is benne csipetnyi gyanakvás: csak nem dugdos az ürge egy kérdőívet a háta mögött? Úgyhogy gyorsan föltettem a következő kérdést.

– És melyik a kedvenc festménye? Vagy legalábbis egy a kedvencek közül.

Az emberek szeretik ezt a kérdést, és előfordult, hogy Constable-tól A szénásszekér, Velázqueztől a Vénusz tükörrel vagy éppen Monet Vízililiomok című képe volt a válasz.

– Képzelje el – folytattam udvariasan és vidáman –, hogy ott áll a Vénusz tükörrel előtt. Én meg ott állok ön mellett, s amíg ezt az elképesztően híres képet tanulmányozza, amit a legjobban szeret a világon, én fogom magam, és elkezdek köpködni a vászonra, míg a festmény egyes részeit nyál nem borítja. Nem csak egyszer köpöm le, hanem többször egymás után. No, ehhez mit szólna? – továbbra is tartom a “rendes ember, de nem egészen kérdezőbiztos” tónusát.

A válaszok egy része ellenintézkedést javasolt, mások beérték véleménynyilvánítással.

– Hívnám a teremőrt.
Vagy:
– Azt gondolnám, hogy ez az ember őrült.
– Na ugye – feleltem ilyenkor, és közelebb léptem a delikvenshez. – Akkor hát ön se – és itt egy kicsit megböktem a vállukat vagy a mellkasukat, hajszállal határozottabban, mint amire számíthattak –, ön se köhögjön, miközben Mozartot játszanak. Az se különb, mint leköpni Velázquez Vénuszát.

A legtöbbje mulyán szégyenkezett, de csak egyik-másikban volt annyi betyárbecsület, hogy úgy viselkedjen, mintha bolti lopáson kapták volna. És persze akadt, aki megkérdezte:
– Minek képzeli itt magát?

Mire én:
– Ugyanolyan jegyvásárlónak, amilyen maga. – Vedd észre: sohasem állítom, hogy hivatalos közeg volnék. Majd hozzáteszem: – Gondom lesz magára.

Van, aki hazudik.
– Szénanátha – mondja, de erre kész a válaszom:
– És magával hozta a szénát, ugye?

Egy diákkülsejű egyén a rossz időzítésért kért bocsánatot:
– Azt hittem, hogy az a nagy crescendo következik, nem a diminuendo. Pedig ismerem a darabot. – Megsemmisítő pillantást vetettem rá, gondolhatod.

Azt azért nem lehet állítani, hogy mindegyikük vagy segítőkész, vagy megszeppenve pislogó iskolás. Hajszálcsíkos öltönyben feszítő fazonok, kekec krakélerek, szófosó macájukat terelgető macsók – hát azokkal vért izzadhatsz. Mondjuk ledarálom az egyik sablonszövegemet, és képesek azt felelni, hogy “Most te vagy itt az atyaisten?” vagy hogy “Húzzál el, de szaporán!”. Ilyenekkel jönnek, hozzá se szólnak a tárgyhoz, sőt némelyik úgy néz rám, mintha én volnék meghúzatva, aztán hátat fordít nekem. Nem tetszik a viselkedésük, szerintem udvariatlanok, úgyhogy néha meglököm a poharat tartó karjukat, minek révén mégis felém fordulnak, és ha történetesen egyedül van, akkor egészen közel lépek hozzá, és úgy mondom neki, hogy “Bekaphatod a faszomat, és nem foglak szem elől téveszteni.” Általában utálják, ha ilyen hangon szólnak hozzájuk. Hölgy jelenlétében természetesen visszafogom magam. “Milyen érzés – kérdezem, majd kis szünetet tartok, mintha a pontos kifejezést keresném – ilyen teljesen önző seggfejneklenni?”

Az egyik odahívott egy jegyszedőt. Láttam, mire készül, úgyhogy gyorsan leültem egy szerény pohár vízzel, lekaptam magamról a címerpajzsos jelvényt, és egy pillanat alatt rettenetesen normális lettem.
– Jaj, de örülök, hogy idehívta magát, én is épp kerestem valakit, akitől megkérdezhetném, tulajdonképpen mi a Festival Hall hivatalos álláspontja a notórius, zsebkendőt nem használó köhögőkről? Gondolom, ennek is megvan a határa, amin túl már intézkednek a távoltartásukról. Elmondaná, hogyan lehet hivatalosan panaszt tenni? Szerintem a ma megjelent közönség nagy része lelkesen támogatná a javaslatomat, hogy többé ne adjanak el jegyet ennek az ööö… úriembernek.

Andrew állandóan gyakorlati megoldást keres. Azt mondja például, hogy járjak inkább a Wigmore Hallba. Vagy hogy maradjak otthon, és hallgassak CD-t. Szerinte túl sokat kíberkedem, és tuti, hogy így nem is bírok a zenére koncentrálni. Közlöm vele, hogy nem óhajtok a Wigmore Hallba járni – a kamarazenét magasabb életkorban szeretném élvezni. A Festival Hallba akarok járni, meg az Albert Hallba meg a Barbicanba, és ettől senki sem fog eltántorítani. Andrew azt kérdezi, miért nem ülök olcsó helyen, a kóruson, és miért nem megyek Promenád-koncertre sétálójeggyel. Azt állítja, hogy akik a drága helyeken ülnek, azok hasonlítanak az olyanokra, akik BMW-vel, Range Roverrel vagy Volvo anyahajóval járnak, sőt valószínűleg ugyanazok. Kapják be a faszomat, mondja, meg hogy én tulajdonképpen mit remélek tőlük.

Két tervemet is megosztom Andrew-val. Egyes számú viselkedésjavító ötletem: szereljenek mindenki fölé kis reflektort, s ha a jóember túllép egy bizonyos zajszintet – ennek mértéke benne lesz a műsorfüzetben, de rányomtatják a jegyre is, hogy az is tudjon a büntetésről, aki nem vesz magának műsort –, szóval bizonyos zajszint fölött a reflektor kigyullad, és a tisztelt hallgató a koncert hátralévő részében kipellengérezve élvezheti a zenét. A másik ötletem diszkrétebb. A hangversenyteremben kizárólag elektromos székek lennének, és a hallgató kisebb, a köhögésének, szipogásának vagy tüsszentésének megfelelő erejű áramütést kapna. Több fajon elvégzett laboratóriumi kísérletek igazolják, hogy a módszer eredményesen leszoktatja a szabálysértőket.

Andrew szerint bizonyos jogi megfontolásokon túl két alapvető kifogás emelhető a terveim ellen. Az első: ha valakit megüt az áram, nagy valószínűséggel annál is hangosabban fog reagálni rá, mint amiért a büntetést kapta, s ezt ő bizony kontraproduktívnak tartja. A második: bár szívesen támogatná az ötletemet, mégis hajlik arra a gondolatra, hogy ha árammal ütögetik a közönséget, akkor egy idő után kevesebben fognak jegyet venni. Az is igaz, tette hozzá, hogy ha a Londoni Filharmonikusok egy tök üres teremben játszik, akkor valóban fölösleges lesz aggódnom bármiféle külső zaj miatt. Ily módon pedig, hurrá, elérem célomat, igaz, oly egyedül leszek a nézőtéren, mint az ujjam, s emiatt a zenekar valószínűtlenül magas szponzori támogatást lesz kénytelen begyűjteni.

Hát ez az Andrew tényleg olyan bicskanyitogatóan szemtelen tud lenni, ugye? Megkérdeztem tőle, próbálta-e már valaha úgy hallgatni az emberiség csöndes, bús zenéjét, hogy közben valaki mobilozott.
– Hát kíváncsi vagyok, hogy azt milyen hangszeren lehetne eljátszani – válaszolt Andrew. – Lehet, hogy nem is hangszerre van szükség. Te nyilván odakötöznél ezer hangverseny-látogatót a székéhez, és szép csöndben áramot vezetnél beléjük, de persze azt is közölnéd velük, hogy aki megnyikkan, még erősebb áramütést kap. Elfojtott nyögések és sikolyok, halk jajszó hallatszana – na, neked ez az emberiség csöndes, bús danája.
– Hogy lehetsz ennyire cinikus? – csattantam fel. – Egyébként nem is rossz ötlet.
– Hány éves is vagy?
– Illene tudnod. A legutóbb is megfeledkeztél a szülinapomról.
– Ez csak azt mutatja, mennyire öreg vagyok én. Na, mondjad, mennyi?
– Hárommal több mint te.
– Azaz?
– Hatvankettő.
– Javíts ki, ha tévedek, de ugye nem voltál te mindig ilyen?
– Nem, doktor úr.
– Amikor fiatalember voltál, akkor is jártál hangversenyre, de akkor csak ültél, és elégedetten hallgattad a zenét, ugyebár?
– Emlékeim szerint igen, doktor úr.
– És most tulajdonképpen a többiek magatartása romlott, vagy te lettél vénségedre érzékenyebb?
– A közönség tényleg rosszabbul viselkedik. Emiatt lettem érzékenyebb.
– És mikor tűnt fel neked, hogy a többiek magatartása megváltozott?
– Azóta, hogy nem jössz velem hangversenyre.
– Erről a témáról nem tárgyalunk.
– Most én hoztam szóba? Te kérdezted! Igenis, akkor kezdtek el rosszabbul viselkedni. Amikor beszüntetted a koncertlátogatást.

Andrew egy darabig eltűnődött.
– És ez is az én álláspontomat támasztja alá. Csak akkor lettél rá figyelmes, amikor egyedül kezdtél hangversenyre járni. Vagyis rólad van itt szó, nem pedig róluk.
– Hát akkor gyere el velem megint, én meg abbahagyom.
– Erről a témáról nem tárgyalunk.
– Igen, erről a témáról nem tárgyalunk.

Pár nappal később elgáncsoltam valakit a lépcsőn. Rendkívül visszataszítóan viselkedett. Az utolsó pillanatban futott be a miniszoknyás lotyójával. Szétvetett lábbal dőlt hátra a székén; jobbra-balra forgatta a fejét; pofázott és ölelkezett a tételszünetekben (ráadásul a Sibelius-versenymű ment!), és persze zizegtette a műsorfüzetet. És az utolsó tételben? Találd ki, akkor mit csinált! Áthajolt a nő fölött, és kettősfogásokat játszott a maca combján! A nő úgy tett, mintha észre se venné, majd gyengéden a kezére koppintott a műsorfüzettel, mire az ürge megint hátradőlt, önelégült vigyorral a tahó pofáján.

A szünetben azonnal feléjük vettem az irányt. A pasas, mondjuk így, nem volt kibékülve a fellépésemmel. Félrelökött az útból, egyetlen árva “Baszd meg, Charlie!”-val. Úgyhogy tovább követtem őket, végig a második emeleti erkélyre vezető oldallépcsőn. Az ürge nagyon sietett. Nyilván arra készült, hogy majd nagyokat harákol, köp, köhög, tüsszent, cigarettázik és iszogat, továbbá pittyegteti az óráját, nehogy elfelejtsen fölhívni valakit a mobilján. Szóval beakasztottam neki egyet a bokájánál, mire fél lépcsősort zúgott lefelé a pofáján. Nagy darab manusz volt, és mintha a vére is eleredt volna. A lotyója, aki egy csöppet sem volt kevésbé primitív, sőt bambán vigyorgott, amikor elhangzott a “Baszd meg, Charlie!”, most sikítozni kezdett. Úgy van, gondoltam, amikor sarkon fordultam, ez majd megtanítja rá, hogy legközelebb több tisztelettel hallgassa SibeliusHegedűversenyét.

Mert a tisztelet a kulcsszó, vagy nem? És akiből hiányzik, azt meg kell rá tanítani. A valódi kérdés, az egyetlen kérdés az, hogy civilizáltabbak leszünk-e vagy sem. Hát nincs igazam?

FORDÍTOTTA BARABÁS ANDRÁS

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.