A Másik képe

Az iszlámkép a krónikákban

Az iszlámról kialakított képet tanulmányozva igyekszünk a muzulmán világot a középkori szerzõk szemével, az õ értékrendjükbõl kiindulva nézni. Nyilvánvaló, hogy csak akkor tudunk behatolni a krónikaírók tudatába, ha megkíséreljük elemezni azokat a terminusokat és fogalmakat, amelyeket egy másik kultúra és felekezet képviselõinek azonosításához alkalmaznak.

A krónikaírók a muzulmánkép kialakításához sokféle nyelvi eszközt használnak. A más hitûek megjelölésére sokszínû, sajátos szókészletet alkalmaznak: a muzulmánokat az “Úr ellenségeinek” (inimici Domini), az “ördög kíséretének” (satellites Diaboli), az “Isten és a szent kereszténység ellenségeinek” (inimici Dei et sanctae Christianitatis) nevezik.1 Velük szembeállítják az “Isten népét” (populus Dei), “Krisztus katonáit” (Christi milites), a “zarándokokat” (peregrini), “Krisztus törzsét” (gens Christiana), az “ígéret fiait”(filii adoptonis et promissionis), “Krisztus népét” (Christianorum populus).2 A szemantikai oppozíciók áthatják a krónikák egész szövegét: minden, ami saját – a saját felekezet, a saját kultúra – pozitívan értékelõdik, és minden, ami idegen, negatív értékelést kap. A “saját – idegen” antitézise mindig emocionális töltetû, éppen ezért a krónikaírók számára a muzulmánok a “legellenségesebb barbárok” (iniquissimi barbari), “barbár törzs” (gens barbara), “illetlen, házasságon kívül született törökök” (Turci spurii et immundi), “bûnös törzs” (gens nefaria), “egyháztól elszakadt faj” (excommunicate generatio), “megvetett, elfajzott, démonokat szolgáló törzs” (gens spreta, degener et daemonum ancilla), “a legharciasabb török nép” (gens ferocissima Turcorum), “bûnös és kegyetlen törzs” (gens impia et crudelis).3 A középkori szerzõk számára tipikusnak mondható a dualista világkép; a világ emocionálisan két részre osztódik: az egyik oldalon a Rossz erõi – a muzulmánok, az Antikrisztus –, a másikon pedig a Jó erõi, Krisztus. A nyelv dichotomikus struktúrája a tudat dichotomikus struktúráját tükrözi. A középkori szerzõk nyelvi eszközeinek célja a negatív muzulmánkép megalkotása. Nem véletlen, hogy a leggyakrabban az olyan fogalompárokat használják, mint amilyen például a “keresztények – pogányok” (Christiani – pagani, Christiani – gentiles). Fõként olyan fogalmakkal van dolgunk, amelyeket “aszimmetrikusaknak” (asymmetrische Begriffe) szokás nevezni. R. Koselleck meghatározása szerint4 az efféle konceptusok két ellentétes pólusába a saját és a másik jelentése is belejátszik. Az efféle terminusok csak egyoldalú rendben használatosak. Különösen fontos jelentésre tesznek szert akkor, amikor valamely csoportra alkalmazzák õket. Efféle fogalmak segítségével a csoport maga határozza meg önmagát, miközben kirekeszti a többieket. Az efféle aszimmetrikus fogalmaknak köszönhetõen élesen megvonható a határ a “mieink” és az “idegenek”, a keresztények és a muzulmánok között.

A krónikaírók lexikája jelentõs mértékben eltorzítja a valóságot. Szóhasználatuk olyan sajátos képernyõ, amelyen keresztül megtörnek a muzulmán világ reáliái. Természetesen a krónikaírók szóhasználata nem a valóság reális tükrözõdését nyújtja, sokkal inkább azt, ahogyan a középkori szerzõk maguknak elképzelték, ami különösen érdekes a kutatásunk szempontjából. Terminológiájuk elemzése sokat segíthet annak pontosabb meghatározásában, milyen fogalmakat hoz létre egyik vagy másik szóhasználat. Ezzel elkerülhetjük az anakronizmusokat, és azt is, hogy a középkori krónikaíróknak tulajdonítsuk a mi modern elképzeléseinket.5 Vagyis az általános szemantikai módszer segít rekonstruálni a nyelvben tükrözõdõ középkori elképzeléseket.

Mindenekelõtt érdemes kiemelni a krónikaírók szótárából az olyan kulcsterminusokat, mint a gentilespaganiinfidelesperfidi stb., és megmutatni a különféle kontextusokban tetten érhetõ jelentésüket, miután meghatároztuk, miféle elképzelések társulnak egyik vagy másik szóhoz.6 A Másik jelentésû terminusok szemantikai elemzése az elsõ szint a krónikaírók elképzeléseinek megértésében, mivel a “megnevezés” (nomination) már maga is elképzelés.7 Igyekszünk elemezni ezeket a terminusokat, illetve a megfelelõ szociokulturális beállítódásokkal való összefüggésüket, abból kiindulva, hogy “a nyelv éppúgy lehet már elemzett reprezentáció, mint õseredeti reflexió”8.

Arra vállalkoztunk, hogy elvégezzük az elsõ keresztes hadjárat krónikájának nyelvi elemzését. Szempontrendszerünk érintett néhány olyan terminust – gentiles, pagani, infideles, perfidi, barbarae nationes –, amelyeket a krónikaírók a leggyakrabban használnak a muzulmánok jellemzésére. A krónikákat két csoportra osztottuk: négy krónika szemtanúktól származik, hét pedig már az elsõ keresztes hadjárat utánról, olyan szerzõktõl, akik mûvüket Európában alkották meg. Elképzelhetõ, hogy a két különbözõ csoportba tartozó krónikák szóhasználatának összevetése a terminusok jelentésének valamely evolúcióját fogja kimutatni. Ha viszont nem, akkor ez a negatív eredmény is rámutathat a mentalitás bizonyos vonásaira. Miután két fõ kérdésünket – milyen gyakran volt használatos egyik vagy másik szó, és milyen értelmet tulajdonítottak neki a krónikaírók – megfogalmaztuk, elemzésünkben egyesítettük a mennyiségi és a minõségi szempontokat. A mennyiségi abban állt, hogy a tizenegy krónikában összeszámoltuk a szavak használatának minden egyes esetét, és ez alapján összeállítottunk egy olyan statisztikai táblázatot, amely a terminusok megoszlását mutatja. A minõségi szempont pedig abban állt, hogy megpróbáltuk meghatározni az e szavak használata közben megnyilvánuló különféle jelentésárnyalatokat.

Mindegyik krónikaírónak volt egy elsõdlegesen használt terminusa, és ebben a választásban a máshitûekhez való individuális viszonyulásuk jellege mutatkozik meg.

Gentiles

A muzulmánokat, akiket állandóan szembeállítanak a keresztényekkel (Christiani), a leggyakrabban gentilesnek vagy paganinak nevezik, de e két fogalom közt meghatározható különbség van.

gentiles terminus már a korai középkorban is létezett. A fogalmat a Vulgatából kölcsönözték. Sevillai Isidor az Etimológiában9 a terminus széleskörû magyarázatát adja. Véleménye szerint ezek ugyanazok a pogányok, akik a Sevilla környéki falvakban élnek, és bálványokat imádnak. Isidor elmagyarázza, hogy azért hívják õket gentilének, mert hit nélkül élnek, és ebben az értelemben olyanok maradnak, mint amilyennek születtek (“geniti sunt”). Isidor a terminust a görög ethnikos (vagyis népi, törzsi) szó fordításának tartja.

A krónikák szembehelyezik egymással egyfelõl a keresztényeket (Christiani), az “Isten népét” (populus Dei), másfelõl a muzulmánokat, vagyis a gentilest. A terminus legáltalánosabb értelmezését Raoul de Caen krónikájában találhatjuk, ahol az általában vett kultúra, felekezet és nyelv képviselõi, a latin keresztesek állnak szemben a pogány muzulmánokkal.10

A terminus leginkább rögzült jelentése konfesszionális (tizenkilencszeri elõfordulás). Igaz, a terminus leggyakrabban (tizenháromszor) az elsõ keresztes hadjáratról szóló krónikákban fordul elõ vallási értelemben, és “pogányságot” (gentilitas) jelent – a kereszténység ellentéteként –, mint olyan vallást, amely bálványimádásra és többistenhitre épül.11 Éppen ezért szembeállítódnak az olyan fogalmak, mint az “igazhitûek” (fideles), a “Krisztus népe” (Christi populus), másfelõl pedig a “pogányok” (gentiles).12 Ám a különbözõ kontextusok a szóhasználat különféle nüanszait mutatják meg. Ezek megtalálhatók például Guibertus de Novigento krónikájában, amelyben a gentiles hol úgy határozódik meg, mint “a pogányság által elkövetett eltévelyedés”13, hol mint “pogány szekta” (secta gentilis),14 ily módon azt érti alatta, hogy az iszlám csak az igaz hittõl, a kereszténységtõl való eltévelyedés. Ugyanígy Raoul de Caen is az iszlámot a “pogányok eltévelyedésének” (errores gentilium) nevezi.15 Valóban, abban a kérdésben, hogy az iszlámot a pogánysághoz vagy az eretnekséghez sorolják-e, az egyházi írók körében a legkülönfélébb ítéletek születtek. Petrus Venerabilis híres, A szaracénok szektája ellencímû mûvéhez írott elõszavában arról írt, hogy neki magának sem világos, hogy az iszlám hamis tana eretnekség-e, a követõi pedig ennek megfelelõen eretnekek-e, avagy sokkal inkább pogányoknak kell-e õket tartani.16 A keresztség, az eucharisztia és más szentségek elutasítása Petrus Venerabilis szerint azt az állítást támasztja alá, hogy pogányok. Amint azonban Cluny apátja vélte, amellett, hogy a muzulmánokat eretnekeknek tartották, a következõ körülmény szólt: annak ellenére, hogy a máshitûek elismerték, hogy Krisztus a legnagyobb próféta és Szûz Máriától született, evangéliumi tanítása pedig igazság, ugyanakkor tagadták Krisztus szenvedéseit és isteni természetét. Éppen ezért az a körülmény, hogy a muzulmánok, akiket a krónikák gentilesként emlegetnek, vagyis úgy tûnnek fel, mint valamely “szekta” tagjai, tehát eretnekek, teljességgel természetes. Megjegyzendõ, hogy a gentiles terminust mindig csak a máshitûekkel, a muzulmánokkal kapcsolatban használják, a szakadárokkal – a keleti keresztényekkel és a görögökkel – kapcsolatban sohasem. Csupán egyetlen alkalommal használják a görögökre és a törökökre közös megnevezésként a “pogányság” (gentilitas) szót, ekkor azonban a muzulmánokról és a bizánciakról mint a gazdag városi kultúra képviselõirõl esik szó.17 Ugyanakkor a muzulmánok, akik keresztényekké lettek, szintén a “pogányok” (gentiles)elnevezést kapják, ez alatt pedig azt értik, hogy elõször veszik fel a keresztséget, és korábbi hitük csak “pogány rítus” (ritus gentilium) volt, ellentétben a keresztény hittel(professio Christiana).18 Ily módon a terminus kettõs értelemmel bírt: gentiles alatt éppúgy értettek pogányokat is, mint eretnekeket.

Egy sor esetben (hat alkalommal) a gentilis terminus egy másik fontos vallási árnyalatot fejez ki: mégpedig azokra a pogányokra értik, akik jelenlétükkel megszentségtelenítik a keresztény szentségeket.19 A középkori olvasóban az ilyen szóhasználat az Ószövetségi képeket hívott elõ, ahol is (“Uram, pogányok törtek be örökségedbe, szent templomodat meggyalázták” – 78. zsoltár) többször szó esik az igaz hit pogányok általi meggyalázásáról.20 A krónikaírók hangsúlyozzák a muzulmánok agresszív magatartását: írnak a Szentföld keresztényeinek leigázásáról, akiket erejükön felül adókkal terheltek meg,21 vagy arról, hogy Krisztus sírját pogányok gyalázták meg22. Ezekben a példákban aChristianitasszal úgy állítódik szembe a gentilitas, mint a szakrálissal a profán, és arról esik szó, hogy a keresztény szentségeket meg kell tisztítani a “pogány tisztátalanságoktól”.23 Baudri de Dol arról számol be, hogy a “pogányok” (gentiles) a keresztény templomokban a babonás hiedelem kultuszának tárgyait (superstitiones)állították fel. Kiemelendõ, hogy Baudri de Dol éppen a superstitiones terminust használja, amely a középkorban ismert összes negatív konnotációt felidézte: az antik pogányságot, a bálványimádást, a superbiát, a pogányság maradványait stb.24 J.-C. Schmitt egy tanulmányában rámutatott, hogy a superstitio – religio ellentétpár a középkori tudatban a legrögzültebbnek számított. Superstitio alatt pogányságot éppúgy értettek, mint eretnekséget.25 A terminust ugyanúgy használták a kora keresztény egyházatyák az antik pogányság megjelölésére, mint a középkori egyházi személyek a paraszti kultúra jellemzésére. Minden ilyen esetben a kereszténység számára sértõ pogány szokásokat értettek rajta.

Meglehetõsen gyakori (tizenhárom esetben kimatatható), hogy ez a szóhasználat a vallásos jelentéshez közelálló morális konnotációval rendelkezett.26 A krónikaírók sokszor beszélnek a bûnökkel szennyezett pogányokról,27 de minden alkalommal inkább a vallásos értelem a fontos, mégpedig az a körülmény, hogy a muzulmánok az Antikrisztus oldalán az Isten és a keresztények ellen harcolnak, azok ellen, akik az isteni jóság megtestesítõi.28 Ha a muzulmánok gyõzelmet is aratnak, azt csak a fennhéjázásuknak(insolentia) köszönhetik.29 A krónikaírók beszélnek “becstelen pogányokról” (impiorum gentilium),30 a “pogányok fennhéjázásáról” (superbia gentilium),31 ravaszságukról(astutia),32 a muzulmánok álnokságáról (dolositates),33 türelmetlenségükrõl (intolerabiles gentiles),34 és “barmokhoz hasonlatos pogányoknak”35 nevezik õket.

Mint látható, a gentiles fogalma szorosan összekapcsolódik a vallási és etikai értékekkel is.

A szóhasználat kontextusának figyelmes áttanulmányozása még egy fontos, jelentésbéli nüansz tûnik ki (feltételesen nevezzük bibliainak): a krónikákban (tizenhárom alkalommal)gentiles alatt a pogányok végtelen számát értik.36 A krónikaírók, amint a muzulmánok és a keresztények közötti katonai összeütközésekrõl beszámolnak, a “pogányok hihetetlen nagy számáról”,37 a “pogányok egész tömegérõl”,38 a pogányok “parton kicsapó leküzdhetetlen sokaságáról”39 “pogányok légióiról”,40 “kiadós számú pogányságról”41 beszélnek. A pogányok megszámlálhatatlanok,42 annyian vannak, mint “égen a csillag”43. Nyilvánvaló, hogy ez a szóhasználat a középkori olvasóban ószövetségi asszociációkat keltett – a pogány népek, az igaz hit ellenségei összeszámlálhatatlan mennyiségének képét (Józsue, 11, 4.). Ezek a kitételek utaltak egyúttal a “tisztátalan lélek”, a Sátán és légiói újszövetségi képére is (Márk, 5, 9 : “Mi a neved?” – “Légiónak hívnak – válaszolta –, mert sokan vagyunk.”). Mindeközben az olyan terminusok használata, mint a “pogány népek” (nationes gentilium),44 a “pogány légiók” (legiones gentilium)45 e fogalomnak egy másik, a barbarae nationes46 fogalommal való kapcsolatára is utal, amirõl majd a késõbbiekben fog szó esni.

Beszéltünk már a gentiles terminus vallásos- morális és bibliai konnotációiról. A kontextus azonban rámutat még egy, az Sevillai Isidoréhoz közel álló szemantikai finomságra is. Mint emlékszünk rá, Isidor szerint a gentilis (mint a gens származéka, amelynek jelentése “törzsi, pogány”) alatt valamely etnikai közösséget kell érteni. Pontosan ilyen értelemben használatos a terminus a krónikákban is. Néhány alkalommal (tízszer)47 egy pogány néprõl és szokásairól van szó. Albertus Aquensis így is mondja: “a pogányok szokásainak megfelelõen”,48 “a pogány rituálénak megfelelõen”49. Amikor a krónikaírók a muzulmánok szokásairól (consuetudo, mos) beszélnek, hol a muzulmánok temetkezési szokásait50 értik ez alatt, hol a muzulmánok nomád életmódját,51 hol a decapitatio (az ellenség fejének levágása) barbár szokását,52 hol a hétköznapi élet szokásait: az öltözködési és étkezési szokásokat,53 valamint a muzulmánoknak azt a szokását, hogy a hadjáratokba tartalékot és állatokat is visznek magukkal54. Ezekben a példákban a gentiles nem kerülnek szembe a keresztényekkel, és terminusnak rendszerint nincs is párja, mivel itt egészében a pogány népeket, szokásaikat, tradícióikat, életformájukat jelenti.

Mint etnikai közösség, a gentiles meghatározott területtel és politikai struktúrával bírnak, és erre utalnak a szóhasználat politikai és földrajzi konnotációi is. A muzulmán gentilesmeghatározott országokban és városokban élnek (regna, terra, civitates).55 Ezek Bagdad, Askalón, Kairó, Khorasszán, Cesaria. Ugyanígy beszélnek “pogány birodalmakról”56, “pogány földekrõl és városokról”57, “pogány földekrõl és birodalmakról”58.

gentilesrõl úgy is beszélnek (négy alkalommal), mint egy meghatározott intellektuális hagyomány képviselõirõl: beszélnek “pogány kéziratokról”59, meg arról, hogy asztronómiával foglalkoznak.

De a gentiles nemcsak egy idegen vallás vagy egy más etnikai közösség képviselõi. A keresztesek mindennapi életében, amely tele volt csatákkal és ütközetekkel, a gentilesmindenekelõtt katonai ellenfél, ellenség, és a terminus ebben a technikai értelemben használatos a leggyakrabban (negyvenhárom alkalommal). Így például Guibertus de Novigento a katonai szembenállást érti rajta, és gyakran számba veszi a “pogányok (katonai) erejét”60. Beszámol az ütközetre készülõ pogányokról, a “pogányok portyázásairól”61. A terminust idõnként technikai értelemben használja, amikor is a “pogányok falanxáról”62 beszél. Baudri de Dol jellemzi a gentiles katonai merészségét, dicsérõen szól a bátorságukról.63 A krónikaírók gyakran fordítják figyelmüket a muzulmánok katonai tulajdonságaira, hadifelszerelésükre,64 a csatában tanúsított magatartásukra65, a taktikájukra,66 beszélnek katonai hierarchiájukról és rangjaikról.67 Mint látjuk, ezekben az esetekben a terminus vallásos értelme teljesen eltûnik, és átadja helyét a muzulmán mint katonai ellenfél jelentésének.68

gentiles a leggyakrabban (negyvennyolc alkalommal) neutrális értelemben használatos, úgy, mint az ellenség legáltalánosabb megjelölése. Legalábbis a kontextus nem teszi lehetõvé, hogy a szóhasználat pontos jelentésérõl valamennyire is meghatározott képet alkossunk. E nagyszámú példában a gentiles terminus értelme a legtöbbször szemantikailag neutrális. Guibertus de Novigentónál (tízszer), Baudri de Dolnál (nyolcszor) és más krónikaíróknál ez a szó az ellenség általános megnevezése.69

Azt tapasztaljuk, hogy a terminust az elsõ keresztes hadjáratról szóló krónikákban gyakrabban használják azok a krónikaírók, akik krónikájukat Európában alkották meg, és ritkábban azok, akik közvetlen részvevõi vagy szemtanúi voltak a hadjáratnak. A terminus vallásos értelme rögzült: gentiles alatt az eretnekeket, valamint azokat a pogányokat értették, akik meggyalázták a keresztény szentségeket. A terminus értelme a leggyakrabban szemantikailag neutrális, és leginkább a katonai ellenfél általános megjelölésére szolgál. És még egy megfigyelés: a terminus közel áll ahhoz az értelemhez, amelyet Sevillai Isidor tulajdonított neki: ebben az értelemben a gentiles – pogány nép, szokásaival, tradícióival és rítusaival együtt.

Pagani

Ez a terminus, mint a muzulmánok jelölõje, meglehetõsen sokszor fordul elõ a krónikák lapjain. A középkori kulturális hagyományban ez a szó általában a pogányokat jelentette. A szó igen régi eredetû.70 Kezdetben az értelme egészen más volt. Az antikvitásban a paganus terminus a település környékének (pagus) lakóját jelölte. A késõbbiekben azonban a szót azonosították a profanus szóval. Ahhoz hasonlóan, ahogy kezdetben a paganus terminus, amely eredetileg a “falu lakóját” jelentette, szemben állt azoppidianusszal, a városlakóval, ugyanúgy a paganus terminus, amely a civitas Deihez – Isten városához – való viszonyában a külsõ embert kezdte jelenteni, szembehelyezkedett a Christianus terminussal, amely az Isten városán belül elhelyezkedõ embert jelölte. Valóban, az elsõ évszázadokban a kereszténység elsõsorban városi vallás volt, és apaganitas a “falusiak” vallását jelölte. Sevillai Isidor paganinak a település környéki (pagus) lakókat nevezte, akik a mezõkön és a vetéseken saját bálványokat állítanak és törvény nélkül élnek.71 A gentiles szótól eltérõen a pagani terminuson nemcsak magukat a pogányokat értették, hanem szentélyeiket és bálványkegyhelyeiket is. A továbbiakban a terminus változáson ment keresztül. A szóhasználat következtében kialakult új nüanszok a császári Rómában jelentek meg a paganus/miles új oppozíció eredményeként, és apaganus ebben az idõben “polgárit” jelentette a militarisszal, a katonaival szemben. Ezzel az oppozícióval együtt jön létre a paganus jelentése: nem-katona a szó profán értelmében, és nem-keresztény szakrális értelemben. Nem véletlen, hogy már Pál apostolnál a keresztények a “Krisztus katonái” – milites Christi (“Vállald velem együtt a nehézségeket, mint Krisztus Jézus hû katonája” 2 Tim., 2, 3) – elnevezést kapják. A terminus jelentésének további változása ahhoz vezetett, hogy a 4–5. században a paganusszót már nem használják a “falusiak” jelentésben még profán értelemben sem, mivel a pagani72 az antik kultúra képviselõit asszociálta. A terminus szakrális értelme megmarad, így most már általa a keresztények szembeállítódnak az antik kultúra képviselõivel.

Az egyházi szerzõk a muzulmánokat leggyakrabban szintén paganinak nevezik. Sevillai Isidorhoz hasonlóan Petrus Venerabilis úgy tartotta, hogy a muzulmánok szintén pagani, mivel törvény nélkül (vagyis vallás nélkül) élnek.73

paganus szó e rövid történeti bevezetõje után nézzük most már a krónikákat, és lássuk, milyen jelentésben használatos ez a terminus a keresztes hadjáratokról szóló krónikákban.

Az elsõ keresztes hadjáratról szóló krónikákban a pagani, a gens paganorum terminus szigorúan vallásos értelemben harminckilenc alkalommal használatos. Jellemzõ az e szó szinonimáinak és antonimáinak alkalmazása is. A pagani a leggyakrabban a keresztényekkel (Christiani) és a “Krisztus katonáival” (Christi milites)74 áll szemben, ami a terminus konfesszionális tartalmára utal. Mindeközben a muzulmánokat – pagani – “Isten és a kereszténység ellenségeinek”75 is nevezik. A krónikákban a muzulmánok – “pogány nép” (gens paganorum), a keresztesek pedig – “keresztény nép” (gens christianorum),76 és úgy ábrázolják õket, mint két ellentétes vallási közösséget. A paganiidõnként szembehelyezõdnek a pauperesszel – mint ismeretes, ez a terminus mindenekelõtt bibliai spirituális értelemmel bírt; amikor a krónikaírók így jelölik meg a kereszteseket, értésére adják az olvasónak, hogy a frankok közelebb állnak Istenhez.77 Mindezek a szinonimák és antonimák a pagani szó általánosabb vallási értelmére utalnak: máshitût, a keresztény hit ellenségét jelöli. Nem véletlen, hogy a paganitas terminust a gentilitas terminussal együtt használják.78 A frankok és szaracénok harca – a keresztények és a pogányok harca is; az igaz hit ellenségeit Isten támogatását élvezve ki kell ûzni. A kereszténységet meg kell védeni, a pogányságot meg kell fosztani a hatalmától – ez a gondolat fejezõdik ki a krónikákban.79 Ott, ahol most pogányság él, gyõzedelmeskednie kell a kereszténységnek.80 E szóhasználatban idõnként megjelennek más, morális jelentésárnyalatok is. Így például Eckehardnál a pagani – Christiani ellentét úgy jelenik meg, mint az ördög és az Egyház harca, mint morális-vallásos konfliktus, és a harcot egyrészrõl a pogányok és az ördög, másrészrõl Krisztus Országa és az Egyház vívja.81 Ugyancsak õ beszél “pogány káromlásról” (blasphemia paganorum) és a keresztény hit pogányok-muzulmánok általi meggyalázásáról is.82 Ebben a szóhasználatban megjelenik még egy jelentésárnyalat: a keresztények számára a pagani olyan pogányokat jelent, akik szeretnének áttérni a kereszténységre és felvenni a keresztséget, meg az olyanokat is, akik makacsul kitartanak a hitük mellett83 (három alkalommal fordul elõ). Ebben az értelemben a pagani – olyan emberek, akiknek egyáltalán nincs hitük. Guibertus de Novigento e terminusba beleérti Egyiptom, Etiópia, Afrika stb. minden lakóját, minden Krisztus hitétõl elforduló nem-keresztényt, akit kereszténnyé kell tenni: “ki kételkedhetne abban, hogy Isten, akinek hatalma felette áll az emberi értelemnek, nem irtja ki ezeket a tájakat, melyeket a pogányság nádasa borít, annak a tûznek segítségével, amelyet a ti szívetekben gyújtott, hogy Egyiptom, Afrika és Etiópia, akik nem osztoznak hitünkben, belefoglaltassanak e hit törvényeibe”84 – szólal meg a krónikás.

El lehet különíteni még egy fontos jelentésárnyalatát a konfesszionális értelemben használt pagani terminusnak. Ez az allúzió nyilvánvalóan jelen van Fulcher de Chartres elbeszélésében, amelyet arról írt, ahogyan a keresztények 1099-ben bevették Jeruzsálemet, megszabadítotva a pogány mételytõl.85 A krónikaírók (Eckehard, Baudri de Dol) arról számolnak be, hogy a pagani – a muzulmánok – a keresztény templomokból lóistállókat csináltak, és mesélnek a “pogány szentségtörésekrõl” (sacrilegiae paganorum)86 is, a Salamon király templomában végzett muzulmán szertartásról, meg arról, hogy Jeruzsálem szent városát és benne az összes szent helyet pogány tisztátalansággal szennyeztek be (paganorum spurcitiis mundanatur)87. Az ilyen szóhasználat az olvasóból nagyon is pontos ószövetségi asszociációkat váltott ki (78. zsoltár: “Uram, pogányok törtek be örökségedbe, szent templomodat meggyalázták. Jeruzsálemet romhalmazzá tették.”)

Megjegyzendõ, hogy néhányszor (három alkalommal) a pagani terminus alatt azokat az antik pogányokat értik, akik megkínozták Szent Györgyöt.88 Úgy látszik, hogy a krónikaíró szemszögébõl ez utóbbiak és a muzulmánok azonosíthatók. Mint más példákon meggyõzõdhettünk róla, a krónikaírók nem ritkán úgy tekintik az iszlámot, mint az antik pogányság folytatását.

Szûkebb értelemben a pogányok (pagani) – vagyis a nem-keresztények – szembekerülnek a görögökkel, örményekkel, szírekkel, vagyis a keleti keresztényekkel (a nem-katolikus keresztényekkel). A krónikaíró ezeket eretnekeknek tekinti, és perifidiát tulajdonít nekik.89

paganiról beszélve a krónikások nemritkán kiemelik a muzulmán pogányok hatalmas számát. Nagyszámú, arctalan, nyüzsgõ tömeg képét rajzolják meg – ilyen a pogányokról alkotott kép, amely – mint már említettük – megvolt az Ószövetségben és jelen van az Újszövetségben (Márk, 4, 5) is. Ebben az értelemben a szót tizenötször használják a krónikákban. Fulcher de Chartres “megszámlálhatatlan néptömegrõl”90 ír (kétszer). A “pogányok hatalmas tömege”91 elfoglalta egész Ázsiát – mondja Eckehard. Ehhez hasonlóan Petrus Tudebodusnál a “pogányok megszámlálhatatlan mennyiségérõl”92 esik szó (hatszor). A Tudebodus krónikájában leírt csata idején ezek a megszámlálhatatlan tömegû pogány népek elárasztják a közeli hegyeket, dombokat, völgyeket.93 A nyüzsgõ, arctalan tömeg képét ezekben a leírásokban maximális kifejezõerõvel jelenítik meg. “Csak az Isten tudja a számukat” – mondja Raymond d’Aguiler.94 A terminus értelmét tekintve idõnként közel áll a barbarae nationes terminuséhoz: kiderül, hogy a “végtelen számú pogány népet” (innumerabilis paganorum gens) “barbár nációk” (barbarae nationes) alkotják.95

A terminus idõnként területi és földrajzi fogalmakkal asszociálódik (három alkalommal). Szó esik a keleti “pogány birodalmakról”.96 A muzulmánok, a pagani Guibertus de Novigento szerint olyan népek, amelyek Afrikát és Egyiptomot népesítik be.97 Általában véve a pagani alatt olyan pogány népeket értenek, amelyek meghatározott területeket foglalnak el.98

A többi esetben (36 alkalommal) a terminust a katonai ellenfél megjelölésére használják. Gyakran a legneutrálisabb értelemben az ellenség99 vagy az ellenséges sereg katonáinak (lovasainak és gyalogosainak)100 megnevezésére szolgál. Lehet szó a “pogány seregrõl”101, vagy a pogányok katonai erejérõl102 – bármely esetben ez a terminus szemantikailag neutrális használatát jelenti.

Még neutrálisabb jelentéssel bír a terminus a maradék esetekben (huszonhét alkalommal). Jelentése gyakran meglehetõsen meghatározatlan, és a mellette álló szinonimák és antonimák nem sugalmazzák a szó pontosabb jelentését. Ilyenkor az ellenség legáltalánosabb megjelölésérõl van szó. És a pagani terminus használatának ez a legelterjedtebb formája.103

Ha a paganus szó használatát összevetjük az antik szóhasználattal, világossá válik a különbség: az antik kultúrában a terminus a legkülönfélébb értelmi árnyalatokkal bírt, a középkoriban viszont jobbára vallási és morális konnotációja volt. A szót fõként vallásos jelentésben használják. Ez arról tanúskodik, hogy a krónikaíró tudatában a közösségi érzés hitre alapozódik. A krónikák két csoportjának összevetése arról árulkodik, hogy akár a gentiles, akár a pagani terminus jelentései gyakorlatilag nem változnak. Mit jelent ez? Úgy látszik, a máshitûek jellemzésére szolgáló lexika stabil, és nem mutat változást a különféle konkrét történelmi helyzetek függvényében. A korábban létezett kulturális sztereotípiáknak új kulturális szituációban történt, aktualizált nyelvi eszközök segítségével a máshitûekrõl létrehozott kép stabil maradt. Ez érthetõ is, hiszen a középkori mentalitás is meglehetõsen lassan változott.

Barbarae nationes

Az elsõ keresztes hadjáratról szóló krónikákban a Közel-Kelet muzulmán népeit úgy emlegetik, mint “barbár népeket” – barbarae nationes. Vannak közöttük reálisan létezõk (törökök és arabok), és kitaláltak, fantasztikusak is: szaracénok (Saraceni), publikánok (Publicani), agulánok (Agulani), azimiták (Azimites) és egyebek. Ezeknek az etno-elnevezéseknek jelentõs része, kigondolt, a krónikaírók fantáziájának szüleménye, mindazonáltal érdekes lenne kideríteni, honnan szerezték az írók a muzulmánokat érintõ információikat, és hogy ennek a fantasztikus etnográfiának a megszületése a Közel-Kelettel való közvetlen kapcsolatuk eredménye volt-e.104

A muzulmánokat nem véletlenül nevezik barbároknak. Ez a terminus létezett már az antik hagyományban is. A görögök számára a barbárok azok a népek, amelyek nem foglalkoznak földmûveléssel, és amelyeknek nincsenek városaik.105 A krónikákban a terminus leggyakrabban a “barbár – latin” oppozícióban használatos. Guibertus de Novigento a terminusnak még pontosabb jelentést ad: számára a barbarae nationes azok, akik a latinoktól, frankoktól nyelvükben és szokásaikban különböznek.106 Ily módon a krónikaírók e terminust abban az értelemben használják, amelyet Petrus Venerabilis kölcsönzött neki A szaracén szekta ellen címû munkájában, amikor is a muzulmánokat nyelvük és erkölcsük alapján nevezte barbároknak.107 A barbár népek (barbarae nationes) között megemlítõdnek a törökök, az arabok és a szaracénok. Guibertus de Novigento szerint a keresztények ellenségei közül ezek emelkednek ki nemcsak számukkal, hanem különleges szerepükkel is.108 A keleti népek, a barbarae nationesmegjelölésére a leggyakrabban egy mesterségesen létrehozott terminust, a “szaracénokat” (Saraceni) használják. A terminust a középkor összefüggésbe hozta a bibliai hagyománnyal. Petrus Venerabilis a Bibliához fûzött kommentárjaiban azt írta, hogy a szaracénok Hágárnak, Ábrahám ágyasának leszármazottai.109 A szaracénok viszont felvették Sárának, Ábrahám törvényes feleségének nevét, hogy eltitkolják törvénytelen származásukat. Láthatjuk tehát, hogy a “szaracén” terminus sokkal inkább konfesszionális, semmint etnikai. A keresztény hagyományban Sára és törvényes fia, Izsák leszármazottait tartották keresztényeknek, muzulmánoknak pedig Hágár leszármazottait, Izmael gyermekeit.110 Mattheus Parisiensis krónikájában azt írja, hogy a szaracénok Sára leszármazottainak tartják magukat, de inkább kell õket izmaelitának tartani, és úgy tekinteni õket, mint Hágár és Izmael leszármazottait.111 A muzulmánokat jelölõ más terminusok a “törökök” és az “arabok”. Törökök alatt a krónikaírók a szeldzsukokat értették, akik meghódították Kis-Ázsiát és Palesztinát. Fulcher de Chartresnél a pápa a Clermonti zsinaton mondott beszédében a következõt mondta: “A törökök – perzsa nép” (Turci, gens Persica.).112 A “perzsák” terminus alatt ugyanaz a szeldzsuk-török nép értendõ. A krónikaírók a Közel-Kelet korabeli etnikai térképére ráillesztik antik történelmi ismereteiket, és a törököket parthusoknak (Parthi) nevezik. “A parthusok – írja Guibertus de Novigento –, akiket mi helytelenül törököknek nevezünk” (attamen Parthorum regnum quos Turcos corrupto nomine vocitamus).113 Guibertus de Novigento a parthusok ókori birodalmáról szóló ismereteit Pompeius Trogustól merítette. A törököket, muzulmánokat õ azokkal az ókori parthusokkal azonosította, akik Iránban telepedtek le. Mint látjuk, az antikvitás sajátos aktualizálása megy itt végbe. Tehát az elsõ keresztes hadjárat krónikaírói a keleti népek közt olyanokat említenek meg, mint a “líbiaiak”, az “asszírok”, az “indiaiak”, a “fõníciaiak”, sõt mint az “elamiták”114; a krónikákban találkozunk olyanokkal, mint a “perzsák, médek, szírek, kaldeusok”115. Ily módon a krónikaírók által rajzolt közel-keleti etnikai térkép az ókori történészek, például Pompeius Trogus önkényesen kialakított információira épül.

Az elsõ keresztes hadjáratról szóló krónikákban nemcsak a törökökrõl, szaracénokról és perzsákról esik szó, hanem más népekrõl is. Így például Guibertus de Novigento beszámol azokról a népekrõl, amelyek a keresztények ellen Mosul Cherbogi oldalán harcoltak:

Azok között a népek (nationes) között, amelyeket ez a hitetlen uralkodó magához szólított, a törökök, szaracénok, arabok és perzsák mellett, akik ismertebbek a történelem számára, voltak még mások is, és egészen új nevet viseltek: ezek a publikánok, kurdok, azimaták, agulánok és egyéb mások voltak, akiket felsorolni is lehetetlen, de akiknek a neve felettébb furcsa volt.116

Miféle népek ezek? Az “agulani” valószínûleg olyan terminus, amely az arab “al-guliam” (kisfiú) szóból származik. E terminus a középkorban sok jelentéssel bírt: hol valamely muzulmán uralkodót vagy vezért, hol pogány népet jelölt. A chanson de gest-ben gyakran említenek egy pogány népet, az “agolan”-t, vagy egy szaracén uralkodót, “Agolan”-t.117 Ám ennek a terminusnak nemcsak az irodalmi fantáziához van köze, hanem a realitáshoz is. D. Pipes szerint, aki tanulmányozta az arabok katonai rendjét, “agulánoknak” a muzulmán Közel-Keleten a nehézfegyverzetû harcosokat nevezték.118 A keresztes hadjáratokról szóló krónikákból ítélve éppen ilyen értelmet tulajdonítottak a szónak a lovagi írók: Baudri de Dol így számol be nekünk az agulánokról: “mivel páncélba voltak öltözve, nem féltek sem a nyilaktól, sem a kopjáktól”119. Ugyanilyen információt találunk Guibertus de Novigentónál: “az agulánok…, akik nem féltek sem a kardtól, sem a kopjától, ugyanúgy, mint a lovaik, vasba voltak öltözve”120.

barbarae nationesnek nevezett muzulmán népek között a krónikaírók megemlítik az “azimitákat” (“Azimiti”) is. Egyetértve H. Grégoire találó verziójával, azt állíthatjuk, hogy ez a terminus az arab “al-adzsam” (vagyis “perzsa”) szóból származik, és a bizánci forrásokban “regrutát” jelentett.121 Az elsõ keresztes hadjáratról szóló krónikákban ennek a terminusnak valószínûleg ugyanez az értelme.

Már csak az maradt hátra, hogy felsoroljuk azokat az elnevezéseket, amelyek még122 bekerültek a barbarae nationes fogalmába. Közöttük van például az Athenasi. Ch.-D. Du Cange szótára szerint ezek az athanatoi, vagyis a “halhatatlanok”123. A perzsa seregben így nevezték azt a speciális csapatot, amely válogatott harcosokból állt. A bizánci hadseregben ilyen csapatot a Kis- Ázsiából menekültek körébõl toboroztak; Dukasz Mihály bizánci császár, pontosabban minisztere, Niképhorosz Logothéthész a perzsa hadsereg mintájára hoztak létre ilyesféle alegységet.124 Ez az olyan válogatott harcosokból álló csapat, akik kiválóan bántak az íjjal, a bizánci hadsereg egyik erõssége volt. Az elsõ keresztes hadjárat krónikásai tehát láthatóan a bizánci haditechnikai terminust vették át a muzulmánok megjelölésére.

barbarae nationes között megemlítik a krónikaírók az Azopatit is. Ezt a terminust szintén fellelhetjük a bizánci forrásokban. Bizáncban így nevezték a keleti származású (elsõsorban etiópiai) kapusokat, akik a császári palota õrzésében vettek részt. H. Grégoire úgy vélte, hogy ezt a szokást, mint sok más udvari szokást Bizáncban, a görögök a 9–10. században vették át az Abbasszid Bagdad ceremóniarendjébõl. H. Grégoire bizonyos kapcsolatot feltételezett az Azopati és az aithiops (etióp) terminusok között.125 Valószínûleg ugyanilyen jelentésû az elsõ keresztes hadjárat krónikáinak e terminusa is. Albertus Aquensisnél a következõt olvassuk: “Fekete nép… Etiópia földjérõl… amelyet a nép körében Azopatinak neveznek… és minden más barbár népet is a Babiloni Birodalomból”126. Számára ezek nem udvari kapusok, mint a bizánci forrásokban, hanem etióp származású fekete bõrû harcosok. A krónikaíró beszámol róla, hogy az Azopati – “elviselhetetlen törzs” (gens intolerabilis Azopati), “szörnyû és ellenszenves férfiak” (viri horridi et teterrimi); vas kancsukákkal és botokkal vannak felfegyverkezve, tetõtõl talpig páncél borítja õket, harc idején íjjal lövöldöznek és trombitálnak, amivel hihetetlen zajt keltenek.127 Vagyis az Azopati, akiket az elsõ keresztes hadjáratról szóló krónikák a barbarae nationes között említenek, etióp származású harcosok.

Maradt az utolsó terminus, a Publicani.128 Ch.-D. Du Cange129 szerint ezek a paulikánusok; így nevezték azokat a bizánci eretnekeket, akik egy 8. századi manicheus szekta tagjai voltak. Ily módon a Publicani valószínûleg egy konfesszionális közösség, egy eretnek tanítás követõinek megnevezése, azé, amelyik Szíriában, Egyiptomban és a Közel- Kelet más országaiban terjedt el, és amely a nevét alapítójáról, Szamoszatai Pálról kapta. Az elsõ keresztes hadjárat krónikaírói ezzel a terminussal illetik azokat a népeket, amelyeket a perzsákkal és a szaracénokkal azonosítanak.

barbarae nationes áttekintést nyernek más sorozatokban is, olyanokban, mint a “nationes gentilium”130 vagy a “gens paganorum”131. A gentiles és a pagani szavak meglehetõs gyakorisággal váltják fel a krónikaírók elõtt ismert minden muzulmán népet: beszélnek például a “törökökrõl, arabokról, és más pogány népekrõl”132. A gentiles és apagani terminusokkal összekapcsolódva a barbarae nationes fogalma már ismerõs bibliai jelentésárnyalatot nyer: a pogányok hatalmas, végtelen számú tömegét értik alatta.133 Albertus Aquensisnél ez a terminus a “pogányok légiójának” fogalmával azonosul.134 Végbemegy e terminusok bizonyos kontaminációja, és a barbarae nationes alatt a krónikaírók azokat a pogány népeket értik, amelyek bálványimádással foglalkoznak és többistenhitet vallanak.

Vagyis a barbarae nationes egyáltalán nem etnikai megnevezést takar. A leggyakrabban konfesszionális terminusokat (Publicani, Saraceni) rejt. Mint korábban is, a vallás jelenti a legfõbb kritériumot a keleti népek meghatározásában. A Közel-kelet etnikai térképe, amelyet a krónikaírók rajzolnak, semmiben sem különbözik az antik koritól. Az ókori megnevezések (az olyanok, mint a “parthoszok”, “médek”) a muzulmánok megjelölésére szolgálnak. A krónikaírók, amikor leírják a Közel-Kelet muzulmánjait, valójában az ókori történelmet fejtegetik. A legkülönfélébb kritériumokból kiindulva írják le a barbarae nationest. A középkori szerzõk hol konfesszionális közösségeket sorolnak fel, hol katonai alegységeket, hol pedig ókori népek megnevezéseit. A régi sztereotípiák körében forognak, miközben a régi kliséket, az antik vagy a bibliai fogalmakat használják.

Infideles

Az egyik terminus, amely a muzulmánok megjelölésére szolgál, az infidelis (infideles).135 Az infidelis terminus legáltalánosabb jelentése: aki nem hisz Krisztusban.136 A korakeresztény szerzõk – mint például Szent Ambrosius – szembeállították egymással a “hitetleneket” (infideles) a megkereszteltekkel, a fideles-szel.137 Ugyanakkor a hitetlen megjelölésére a korakereszténység kora egy másik, a korban elterjedtebb terminust is használt, az incredulust (szó szerint “nem-hívõ”).138 A két szó – infidelis, incredulus – értelme keresztezte egymást, és az Istennel szembeni engedetlenséget jelentette. Az infidelis terminus megerõsítésében nagy szerepet játszott a görög modell. Láthatóan a latininfidelis a görög apistos (nem-hívõ) szó szerinti fordítása volt. Összességében a terminus értelme egy sor, egymást keresztezõ értelemre bomlik szét: 1) az infidelis (nem- hívõ, azaz nem-keresztény) külsõ (objektív) értelmére, amely zsidót vagy pogányt (non Christianus, paganus, Iudaeus) jelent; e szó szinonimái a “pogány” (ethnicus, gentilis), sõt még az “eretnek” (haereticus) is; 2) belsõ (szubjektív) értelemre: a nem-hívõ (“kishitû, kételkedõ” jelentésben) – non credens – szinte nem is érzõdik az infidelis szóban; ezt az értelmet inkább az incredulus terminus adja vissza; 3) morális értelemre – hitetlen, rossz, romlott (perversus, malus, peccator, iniustus). Ez utóbbi jelentésben a szót már az Újszövetség is használja (Lk 9, 41: “Hitetlen és romlott nemzedék” – o generatio infidelis et perversa), és a középkori infidelis terminus szintén megtartja ezt az értelmet, ráadásul gyakran profán értelmet, lévén a következõ fogalmak szinonimája: “bûnös” (peccator), “vétkes” (impius), “rossz” (malus). A középkor folyamán a szót különféle értelemben használták, és egy sor munkában (többek között a keresztes hadjáratokról szóló krónikákban) megfigyelhetjük az egyik jelentés átjátszását a másikba, vagyis egy bonyolult fogalom létrejöttét. A kanonikus jogban és teológiában infideles alatt a hitehagyottakat értik, akik az ortodox hagyományok kívülre kerültek. Az ethnikos, gentilis, paganus megszokott szinonimájából a szó már igen korán a zsidók, a pogányok és az eretnekek közös megjelölõjévé alakult.

Az infidelis terminust az elsõ keresztes hadjárat krónikásai meglehetõsen ritkán (kilencszer) használják. Így például Fulcher de Chartres krónikájában a szónak mindössze egyetlen elõfordulását találtuk.139 Nála az infideles a nem-hívõket, a keresztény hit ellenségeit jelöli. A krónikaíró összehasonlítja a hívõk között folyó belsõ háborút (fideles) és a nem-hívõk (infideles) elleni háborút, miközben szembeállítja egymással a keresztényeket és a máshitûeket, és azt ajánlja a keresztényeknek, fejezzék be a belsõ háborúskodást, és fegyvereiket fordítsák a nem-hívõk ellen, vegyenek részt a szent háborúban. Eckehard, Robertus Monachus, Albertus Aquensis krónikáiban az infideles szó szintén a “nem-hívõket” jelenti, és ebbéli értelmében szemben áll a “hívõkkel” (fideles), vagyis a keresztényekkel.140 Raoul de Caen krónikájában új szemantikai árnyalatok jelennek meg: számára az infideles – nem-hívõk és katonai ellenfelek egy személyben, és “a keresztény hit erõsödik” az ellenségtõl elragadott zsákmány révén is.141 Ugyanilyen értelemben használja a fogalmat Galterius Cancellarius142 is: nála “nem- hívõk sokaságáról” van szó, akik ellen a Szent Kereszt segítségével folytatnak háborút. E szóhasználat gyakran hordoz szemantikailag neutrális árnyalatot is, ebben az esetben az infideles annak az ellenségnek legáltalánosabb megjelölése, amely ellen a keresztesek küzdenek.143

Robert Monach az ehhez hasonló jelentésû incredulus (is, qui non credit vagyis nem- hívõ, máshitû) terminust használja. Itt szintén a szó külsõ, objektív értelme kerül elõ. Az õ szóhasználatában a nem-hívõk–hívõk oppozíció vallásos-eszkatologikus értelmet nyer: a hívõkkel a nem-hívõk mint a kereszténység ellenségei állnak szemben; az incredulosellen vívott harcban a csatatéren elesett lovagokat úgy tekinti, mint a Krisztus hitéért szenvedõ vértanúkat, akiknek elõ van készítve az Égi Birodalom: “Itt vannak azok, akik Krisztus hitéért szenvedtek vértanúságot, és mindenütt küzdöttek a nem-hívõk ellen”144. Ugyanez a szó értelme Raymond d’Aguilernél145 is: az õ krónikájában a keresztények(Christicolae) és a nem-hívõk (infideles) állnak szemben egymással. Isten az elõbbieknek segítséget rendelt, az utóbbiaknak halált. Petrus Tudebodnál az incredulus (nem-hívõ) terminus általánosabb értelemben használt, mint a “hitetlen törökök” etnikai megnevezés.146

Mint látjuk, az elsõ keresztes háborúról szóló krónikákban az infideles terminus elsõsorban objektív értelmében használatos, vagyis mint a máshitû, a “nem-hívõ” megnevezése. Ebben a szóhasználatban csupán legáltalánosabb jelentése bontakozik ki.

Perfidi

Christiani – perfidi (keresztények – nem-hívõk, hitszegõk), fideles – perfidi (hívõk – hitszegõk) ellentétpár igen jellemzõ az elsõ keresztes hadjáratról szóló krónikákra. Mielõtt kiderítenénk, milyen értelemben használják a krónikaírók ezt a terminust, megkíséreljük tisztázni e szó általános – szótári – értelmét.147 A szó ismert volt már a kora keresztény szerzõk elõtt is. A keresztény kulturális hagyományban a terminus sok tekintetben morális jelentésárnyalatot hordozott: a “perfidus” annyi mint “malus”, vagyis rossz, romlott, a perfidi amorálisak, legfõbb jellemzõjük a hitszegés (perfidia), amely gyakran együtt szerepel a kegyetlenséggel (crudelitas), a fennhéjázással (superbia), a fényûzés iránti szenvedéllyel (luxoria), úgy, mint például Szent Ágostonnál.148 A terminus egy másik meglehetõsen elterjedt jelentése vallási értelmû. A “perfidus” ebben az esetben az, aki nem hisz. Munkáikban ez a fogalom gyakran együtt jár az incredulus terminussal. A szó idõnként megkapja az agresszív hitetlenség jelentést is, és ilyen esetben perfidia alatt nemcsak hitetlenséget értenek, hanem a hit becsmérlését, az ócsárlást (blasphemia) is. A terminus éppen ilyen jelentésben használatos Szent Ágoston munkáiban.149 A perfidimindig szemben állnak a hívõkkel (fideles), és ez a szembeállítás mindig hordoz eszkatologikus árnyalatot is. Így például Cassiodorus úgy vélte, hogy minden perfidi elítéltetik, ugyanakkor minden fideles kiérdemli az Égi Birodalmat.150

Ám a szó leggyakrabban elõforduló konnotációi: a hittel való szakítás, a hitehagyás. Általában a perfidi azok, akik elhagyták a kereszténységet. Részben így nevezték az eretnekeket, a zsidókat, akiket úgy tekintettek, mint hitehagyottakat.151 Ily módon a keresztény kulturális hagyományban a perfidus szó a legkülönbözõbb értelmekben használatos: a nem-hívõ, a hitehagyott és az erkölcstelen ember megjelölésére egyaránt. A keresztes hadjáratokról szóló krónikákban a terminus, amely a máshitûek megjelölésére szolgál, ugyancsak rendelkezik ezzel a jelentésárnyalattal, nemcsak konfesszionális, hanem morális értelemben is.

Mindezekkel a jelentésárnyalatokkal találkozhatunk az elsõ keresztes hadjáratról szóló krónikákban, amelyekben a terminust meglehetõs gyakorisággal használják (negyvenszer). A krónikaírók leggyakrabban konfesszionális értelemmel töltik meg. Perfidi alatt a nem-keresztényeket, és általában az Antikrisztus birodalmát értik.152 A muzulmánok – perfidi– szembekerülnek a keresztényekkel. Ez utóbbiak oldalán áll Isten, aki támogatja õket, és nem akarja, hogy a perfidi kárt tegyenek bennük.153 A perfidi – nem- hívõk, a keresztények ellenségei, és a hívõk számára szégyen lenne, ha nem gyõzedelmeskednének a nem-keresztények felett.154 A krónikákban azonban fellelhetõ e szó használata más értelemben is: így nevezik azokat a pogányokat (pagani), akik az elsõ keresztényeket megkínozták.155

perfidia nem csupán a hit tagadását jelenti, hanem a vele való szakítást is. Guibertus de Novigento beszél az örmények és a szírek perfidiájáról, és ebben az esetben a terminus az eretnekség, vagyis a hitehagyás fogalmával azonosul.156 De a terminusnak lehet morális jelentésárnyalata is, mint például Guibertus de Novigento krónikájának egy másik passzusában, amelyben azokról a keleti keresztényekrõl esik szó, akik segítettek a muzulmánoknak, és ebben az esetben álnokságuk (perfidia) nem más, mint morális magatartásuk jellemzõje. A keresztesek szempontjából a hitehagyottak, akik együttmûködnek a máshitûekkel, halálos büntetésben kell részesüljenek. Mindeközben a krónikaíró ismeri, hogy amennyiben a pogányok (ethnicos) és a keleti keresztények (nostrae fidei homines) fellelhetõ lenne valamilyen vita a hit kérdésében, akkor megkegyelmeznének az életüknek.157

Megjegyzendõ, hogy a terminust nemcsak a nem-keresztényekre, vagyis a muzulmánokra alkalmazzák, hanem az Egyházból kiközösítettekre, például a velenceiekre is. Fulcher véleménye szerint a hitszegõ itáliaiakat “ki fogja átkozni, ki fogja közösíteni az Egyház, és bûnbánat nélkül fognak meghalni, elevenen fognak a pokolra jutni”158. Ebben a passzusban világosan felhangzik az ószövetségi hagyomány: “lepje meg õket a halál! Élve kerüljenek a sírba, mert ahol õk vannak, ott van a gonoszság házaikban!” (Zsolt, 54, 16).

Arról, hogy a perfidia nemcsak konfesszionális jelentéssel bír, miközben a hitehagyást jelöli, hanem morális árnyalatot is kap, mivel morális jellemzõket is jelöl, a következõ példák tanúskodnak. Perfidi alatt a muzulmánok értendõk, akik gyalázzák Isten nevét, és emiatt erkölcstelenül viselkednek. Így például Fulcher-nél szó esik az agresszív hitetlenségrõl, Isten nevének gyalázásáról, az ócsárlásról (blasphemia).159 Ugyanerre gondol Albertus Aquensis is, amikor a muzulmánok álnokságáról (perfidia) és igaztalanságáról (iniquitas) beszél, miközben tisztességtelen cselfogásaikról – az ellenséggel szemben vállalt kötelezettségeik, a megkötött békék megszegésérõl mesél.160 Jellemzõ, hogy a terminust használják az örményekkel és a bizánciakkal kapcsolatban is, bár a kontextus nem teszi lehetõvé, hogy pontosan megállapítsuk, szó van-e morális tulajdonságaikról is, vagy csupán a nekik mint eretnekeknek tulajdonított hitehagyásról (perfidia).161

Nagyon általános értelemben szembehelyezõdnek a perfidi és a frankok is.162 A kontextus gyakran meghatározatlanul hagyja a terminus értelmét – olyankor például, amikor a perfidivel folytatott harcról esik szó.163 Ilyen meghatározatlan jelentésben szerepel gyakran (tizenhétszer) a szó Galterius Cancellarius krónikájában.164

A terminus tehát különféle jelentésárnyalatokkal bír, konfesszionálisakkal és morálisakkal egyaránt: jelenthet hitetlenséget (háromszor), a hittel való szakítást ( kétszer), a keresztény Egyháztól való elszakadást (egyszer), morális hiányosságokat (nyolcszor), vonatkozhat a máshitûekre (háromszor), a szakadárokra (kétszer), sõt, az Egyházból kirekesztett keresztényekre (egyszer), valamint az antikvitás pogányaira is (egyszer).

Ezzel elvégeztük az elsõ keresztes hadjáratról szóló krónikák szókészletének elemzését. Amint láttuk, a muzulmánok megjelölésének egész skálája létezik benne, amelyek közül némelyek láthatóan az antik pogányok elnevezéseinek aktualizálásai (mint például a pagani), mások a korábban létezett etnikai elnevezésekbõl származnak – az olyanok, mint abarbarae nationes (parthoszok, médek, asszírok). A perfidi egy általánosabb jelentésû terminus, amelyet nemcsak a máshitûekre vonatkoztattak, hanem a szakadárokra – görögökre, örményekre – is.

Összességében a pagani és a gentiles a legstabilabb megjelölések, amelyek kizárólag a muzulmánokra voltak használatosak. Azoknak a terminusoknak, amelyek a máshitûeket jelölték (gentilespagani, infideles), különféle konnotációik vannak, a politikaitól kezdve az etnikain, vallásin és ideológiain keresztül a morálisig. Amint láttuk, a krónikaírók e terminusok alatt a muzulmánok vallását és morálját, intellektuális hagyományait és hadmûvészetét, mindennapi életét és hétköznapi szokását értik. A szemantikai jelentésárnyalatok sokfélesége ellenére levonhatjuk azt a következtetést, hogy mindezeknek a jelölõknek alapvetõ értelme konfesszionális. A lexémáknak éppen az ilyen jelentése bizonyul a legstabilabbnak.

Fordította Goretity József

A szöveg a szerzõ Uses of the Other: “The East” in European Identity Formation (Minneapolis: University of Minnesota Press, 1999) című műve 2. fejezetének rövidített változata.

Az itt közölt írás a szerzõ Obraz drugovo: muszulmanye v hronyikah kresztovih pohodov (Szentpétervár, Aleteia, 2001) című könyve egyik fejezetének fordítása.

 

Rövidítések

Alb. Aquen. – Alberti Aquensis Historia Hierosolymitana. RHC Hist. Occ. P., 1879., T. IV.

Baldr. Dol. – Baldrici episcopi Dolensis Historia Hierosolymitana. RHC Hist. Occ. P., 1879. T. IV.

Ekkeh. – Ekkehardi Uraugiensis abbatis Hierosolymita sive libellus de oppressione, liberatione ac restauratione sancate Hierosolymiatane ecclesiae. RHC Hist. Occ. P., 1895. T. V.

Fulch. Carnot. – Fulcherii Carnotensis Historia Hierosolymitana. Éd. H. Hagenmeyer. Heidelberg, 1913.

Galt. Cancel. – Galterii Cancelarii Bella Antiochena. Ed. H. Hagenmeyer. Innsbruck, 1896.

Gesta Francorum – Gesta Francorum et aliorum Hierosolymitanorum. Éd. R. Hill. London, 1962.

Guib. Nov. – Guiberti Novigentis Dei Gesta per Francos. Éd. R. B. C. Huygens. Turnhout, 1996.

Raim. d’Aguil. – Raimundi de Aguilers Historia Francorum qui ceperunt Iherusalem. RHC. Hist. Occ. P., 1866. T. III.

Rob. Mon. – Roberti Monachi Historia Hierosolymitana. RHC Hist. Occ. P., 1866. T. III.

Tud. – Petri Tudebodi Historia Hierosolymitano itinere. Éd. J. Hill, L. L. Hill. P., 1977.

CSEL – Corpus Scriptorum Ecclesiasticorum Latinorum

PL – J.-P. Migne: Patrologiae cursus completus. Series latina.

RHC Hist. Occ. – Recueil des historiens des croisades. Historiens Occidentaux.

  1. Fulch. Carnot., 137; Rob. Mon., 576; Tud., 55, 56.
  2. Alb. Aquen., 379, 477, 529; Fulch. Carnot., 136; Tud., 94, 95.
  3. Baldr. Dol., 12–13; Fulch. Carnot., 346, 350; Tud., 53, 67; Fulch. Carnot.; 139; Ekkeh., 12; Alb. Aquen., 508.
  4. R. Koselleck: Zur historisch-politischen Semantik asymetrischer Gegenbegriffe. In uõ: Vergangene Zukunft. Zur Semantik geschichtlicher zeiten. Frankfurt am Main, 1979., 211–259.
  5. Az ilyen eljárás a német historiográfiában a Begriffsgeschichte elnevezést kapta. Lásd: Historische Semantik und Begriffgeschichte. Hg. R. Koselleck. Stuttgart, 1978.
  6. A krónikaíró Chartres-i Fulcher szótárának ilyen elemzését végezte el V. Epp. Lásd: V. Epp: Studien zur Geschichtschreibung des ersten Kreuzzuges. Düsseldorf, 1990. Sajnos, a német kutatónõ nem fordított figyelmet a muzulmánokat jelölõ terminusokra. A szemantikai analízis ragyogó példáját mutatják J. Flori tanulmányai a “lovagság” fogalmáról. Lásd J. Flori: La notion de chevalerie dans les chansons de geste du XII s. Étude historique du vocabulaire. Moyen âge. 1975. Nº 2., 211–243; Nº 3–4., 407–445.
  7. F. Hartog: Le miroir d’Hérodot. Essais sur la représentation de l’autre. Párizs, 1991., 253.
  8. M. Foucault: A szavak és a dolgok. Fordította Romhányi Török Gábor. Budapest, Osiris Kiadó, 2000., 105.
  9. Isidori Hispalensis episcopi Etymologiarum sive Originum Libri XX. Ed. W. M. Lindsay. Oxford, 1991. Lib. VIII. Cap. X: “… Gentiles sunt qui sine lege sunt, et nondum crediderunt. Dicti autem gentiles, quia ita sunt it fuerunt geniti, id est… Proinde gentes primitus nuncupantur: ipsi dicuntur Graeci Ethnical. Etnici ex Graeco in Latinum interpretantur gentiles.”
  10. Rad. Cadom., 622: “tantum de Latio sanguine gladio licuit gentili”.
  11. Guib. Nov., 87, 100, 114; Baldr. Dol., 12, 13; Alb. Aquen., 345, 420, 422, 423; Rob. Mon., 870; Rad. Cadom., 651.
  12. Alb. Aquen., 422, 423.
  13. Guib. Nov., 100: “error coeptae Gentilitatis”.
  14. Guib. Nov., 215: “sectae gentilis”.
  15. Rad. Cadom., 651.
  16. Petrus Venerabilis: Adversus nefandam sectam Saracenorum libri duo. PL. T. 189. Cap. 13–14: “Sed utrum Mahumet error haeresis dici debeat, et ejus sectatores haretici vel ethnici vocari, non salis discerno.”
  17. Rad. Cadom., 651: “Invaluit contra nos gentilitas, via nobis circumcirca obstruxerunt Graeci et Turci geminas totius orbis opulentissimas exasperavimus potetates…”
  18. Alb. Aquen., 346.
  19. Alb. Aquen., 273, 420; Guib. Nov., 112; Baldr. Dol., 12, 13.
  20. Lásd errõl: C. Penny: “O God, the heathens have come into your inheritance” (Ps. 78. 1): the teme of Religio us Pollution in Crusader Documents, 1095– 1188. InCrusaders & Muslims in 12th c. Syria. Ed. by M. Schatzmiller. London, 1994., 84–112.
  21. Baldr. Dol., 12: “Christianos multimodis gentiles angariis affligebant.”
  22. Guib. Nov., 112: “Sepulchri gloria, quae gentilium frequentatione… crebro pollitur…”
  23. Alb. Aquen., 420: “gentilium spurcitiis”; Rob. Mon., 870: “immunditiis gentilium”.
  24. Baldr. Dol., 13: “ecce in ipsa ecclesia gentiles suas collocare superstitiones…”
  25. J.-C. Schmitt: “Les superstitions”. L’Histoire de la France religieuse. 1988., T. 1., 29–35.
  26. Guib. Nov., 252, 267, 303, 304; Alb. Aquen., 491, 551, 637, 654, 708; Baldr. Dol., 49, 109; Rob. Mon., 777.
  27. Guib. Nov., 304: “qui peccatorum ligna in Gentilitate consumant”. Többek között erkölcsi féktelenséget is tulajdonítanak nekik (Guib. Nov., 252: “veteris luxuriae et gentilitatis…”
  28. Baldr. Dol., 109: “nam gentiles, Dei virtute tremefacti”.
  29. Baldr. Dol., 49: “triumphavit de Christianitate gentilitas… per insolentiam”
  30. Alb. Aquen., 637.
  31. Alb. Aquen., 303, 551.
  32. “astutia gentilium” (Alb. Aquen., 708.)
  33. Alb. Aquen., 491.
  34. Alb. Aquen., 654.
  35. Guib. Nov., 267: “pecorum similes gentilitas”.
  36. Guib. Nov., 258, 284; Alb. Aquen., 409, 418, 490, 495, 528, 532; Baldr. Dol., 12, 13, 108; Tud., 84.
  37. Guib. Nov., 258: “gentilium incredibilis populositas…”; 284: “gentilium numerositas enormis”.
  38. Alb. Aquen., 490: universa multitudo gentilium”
  39. Alb. Aquen., 495: “gentiles, quorum intolerabilis copia adhuc in litere maris et campestribus locis redundabat”.
  40. Alb. Aquen., 418: “… denique prospero successu gloriantes, multum legiones gentilium ex hoc confortabant”
  41. Alb. Aquen., 528: “copiosa gentilitas”.
  42. Alb. Aquen., 528: gentilium numerus nequaquam investigari potuit prae multitudine illorum inaestimabili…”
  43. Baldr. Dol., 108: “nec minus e regione gentiles cuneatim, stellis innumerabiliores densabantur”
  44. Tud., 84.
  45. Alb. Aquen., 409: “legiones gentilium”
  46. Alb. Aquen., IV, 29: “adsunt universae barbarae nationes et legiones gentilium…”
  47. Guib. Nov., 189, 311, 339; Baldr. Dol., 78; Alb. Aquen., 452, 485.
  48. Alb. Aquen., 452: “juxta morem Gentilium”
  49. Alb. Aquen., 485: “juxta ritum gentilium”
  50. Guib. Nov., 311: Turci, plane antiquum more Gentilium…”
  51. Baldr. Dol., 78.
  52. Guib. Nov., 189: “Est autem ea consuetudo gentilium, ut caesorum… ostentare soleant”
  53. Guib. Nov., 339.
  54. Baldr. Dol., 78: “hanc etenim gentiles consuetudinem, ut si quando vadunt in hostem”
  55. Alb. Aquen., 515, 541, 542, 583, 601; Guib. Nov., 349; Rob. Mon., 779.
  56. Alb. Aquen., 374: “Boemundus et Robertus… regna gentilium sub spacio trium dierum ingressi…”; 635: “Ascolanitae et ceteri Gentiles regni Babylonicae”
  57. Alb. Aquen., 632: “ex civitatibus gentilium… in terra gentilium…”
  58. Alb. Aquen., 673: “ut quicquid in terra hac peregrinationes nostrae quisque de regnis et terris gentilium…”. Lásd még: 462: “gentiles enim ex omni plage regni Babylonie”.
  59. Alb. Aquen., 428: “Codices vero innumerabiles in eisdem castris gentilium repererunt”; Gesta Francorum, 55: “gentilium voluminibus”; Tud., 95: “et in omnium gentilium volumina”; Guib. Nov., 320.
  60. Guib. Nov., 297: “circumpositae Gentilitatis vires”
  61. Guib. Nov., 163: a gentilium incursibus”; 297: “gentiles, ad praelia sese parantes”
  62. Guib. Nov., 239, 345.
  63. Baldr. Dol., 10: “et si quid fortiter et audacter gentiles egerunt”
  64. Alb. Aquen., 529: “lanceis vero strictis… obviam per angustas fauces gentilibus”; 601: “armis gentilium”
  65. Baldr. Dol., 35: “gentiles… fugae se crediderunt”
  66. Baldr. Dol., 81: “gentiles a tergo… cedentibs insisterent…” Lásd még: 79, 81, 92.
  67. Alb. Aquen., 418: “gentilium copiis”; 495: “gentilium exercitus”; 391: “primatus gentilium”; 569: “gentilium aciebus”
  68. Alb. Aquen., 363: “gentilium vires”. Lásd még: Fulch. Carnot., 490; Ekkeh., 190.
  69. Guib. Nov., 304: “gentilitas circumque prematur”; Baldr. Dol., 65: “ita congressus gentilium frustrabatur”; Alb. Aquen., 497., “trecenta milia gentilium”; Fulch. Carnot., 440.
  70. J. Zeiller úgy vélte, hogy a paganus terminus régebbi, mint a gentilis. J. Zeiller: Paganus: Étude de terminoligie historique. Paris, Friborg, 1912.
  71. Isidori Hispalensis episcopi Etymologiarum sive Originum Libri XX. Lib. VIII. Cap. X. De Paganis: “Ibi enim in locis agrestibus et pagis gentiles lucos idolaque statuerunt, et a tali initio vocabulum pagani sortit sunt”. Lásd: Ch.-D. Du Cange: Glossarium mediae et infimiae latinitatis. P., 1845., T. V., 8: “Pagani in pagis habitantes”.
  72. J. Zeiller úgy vélte, hogy a VI. századig éppen a vallásilag konzervatív falusi lakosság ragaszkodott a pogány kultuszhoz. B. Altaner bírálta ezt az álláspontot, és azt állította, hogy a korai kereszténység egyáltalán nem volt jelentõs mértékben városi kultúra, és a paganus szó korántsem mindig asszociálódott a falusiassággal, a mûveletlenséggel. Lásd: B. Altaner: Paganus: Eine bedeutungsgeschichtleche Untersuchung. Zeitschrift für Kirchengeschichte. 1939. Nº 58., 130–141.
  73. Petrus Venerabilis: Adversus nefandam… Lib. I. Cap. VIII: “…Nam pagani, vel vestrae stirpis Saraceni, qui vestrum Mahumeth praecesserant, legem prius accepisse dicendi non sunt…”
  74. Tud., 134: “et preliaverunt Christi milites cum illis paganis”; Getsa Francorum, 89: “Paganorum vero gens, videns Christi milites divisit se et fecerunt duo agmina”; Tud., 147: “nec Christianorum nec paganorum”
  75. Tud., 103: “aliis paganis, inimicis Dei et sanctae Christianitatis”
  76. Gesta Francorum, 53: “nullaque gens christianorum vel paganorum ante tuum conspectum alquam virtutem habere potuit”
  77. Raim. d’Aguil., Cap. XIV: “Sex vel septem de nostris pauperibus a paganis capti et interfecti sunt”
  78. Guib. Nov., 87: “Gentilitatis incursus vetustae paganitatis”
  79. Guib. Nov., II, 4: “… dum per vos Deo cooperante, paganorum potentiae repellentur”; Baldr. Dol., Prol. 10: ““haereditarium mihi Christianae professionis vindicaverim titulum, Paganismum… ut scilicet Paganis detrahendo, Christianis mendax et mendosus temere faveam…”; Gesta Francorum, 78: “… ut suum defenderet populum et Christianitatem exalteret, ac paganismus deponeret…”
  80. Gub. Nov., 114: “nisi ubi nunc paganismus ets Christianitatis fiat”
  81. Ekkeh., 24: “in praesenti bello confractis viribus paganorum et diaboli regnum Christi et ecclesiae, a mari usque ad mare usquequaque”, ráadásul a konfliktus a világmindenséget érinti, a háború “tengertõl tengerig” zajlik.
  82. Ekkeh., 24: “blasphemia paganorum”
  83. Tud., 115: apprehenderunt igitur omnes paganos illos qui sanctum baptismum deisderabant…”
  84. Guib. Nov., 114.
  85. Fulch. Carnot., 306: “ a paganorum contagione inhabitantium”
  86. Ekkeh., 14: “Templum Domini… sacrilegiae paganorum religioni reservatur”.
  87. Baldr. Dol., 13: “Praedia sanctorum stipendiis dedita, et nobilium patrimonia sustentandis pauperibus contradicta paganae tyrannidi subjiciuntur…”; “Jerusalem… sub spurcitiam paganorum redacta est…”
  88. Gesta Francorum, 87: “…ecclesia, in qua requievit sancti Georgii corpus, quia illic a perfidis pro Christi nomine feliciter martirium suscepit”; Tud., 134: “ a perfidis paganis pro Christi nomine… martyrium suscepit”
  89. Filch. Carnot., 264: “nos enim Turcos et paganos expugnavimus, haereticos autem, Graecos et Armenos, Syros, Jacobitasque expugnare nequivimus…”; Guib. Nov., 206: “Puniebant Armeniorum Syrorumquem Paganorum cohortibus omni merito exaequata, perfidia: quia, quos ad suam ipsorum internicionem Turcorum adminiculo haud segniter invigilasse compererant, tandem a supplicii pensione disparare nolebant…”
  90. Fulch. Carnot., 314: “ita ut multi paganorum…: illi autem, populus innumerus…”
  91. Ekkeh., 13: “paganorum copiae multae”
  92. Tud., 146: “paganorum multitudo erat innumerabilis”; 146: “paganorum multitudo erat innumerabilis”; 141: “maxima paganorum congregatio”; 127: “maxima multitudo paganorum”
  93. Tud., 53: “maxima multitudo Turcorum, et Arabum, et Sarracenorum et aliorum quos numerare ignoro, quia omnes montes et colles et valles… stabant cooperta”
  94. Raim. d’Aguil., 306.
  95. Baldr. Dol., 91: “Oppidum autem illud innumerabili paganorum gente munitum erat, et Arabum et Publicanorum frequentiis defentebant igitur se viriliter”
  96. Guib. Nov., 301: “Paganitatis regna congreditur”
  97. Guib. Nov., 99.
  98. Gesta Francorum, 96: “Omnes naves terrarum paganorum ibi aderant.”
  99. Fulch. Carnot., 313: “paganos accedere didecerunt”; “contra paganos saltem certamen”; Gesta Francorum, 94: “pagani parati ad bellum”
  100. Fulch. Carnot., 496: “pagani autem XV milia tam de peditibus quam de militibus”
  101. Gesta Francorum, 51: “Crastina vero die, moto exercitu paganorum appropinquaverunt”
  102. Gesta Francorum, 79: “sed virtus paganorum erat tanta ut nichil proficere nostri possent”
  103. Guib. Nov., 279: “Paganos itaque fugientes”; Tud., 142: “tales occisiones paganorum”
  104. Bõvebben errõl lásd: S. Loutchitskaja: “Barbarae nationes”: les peuples musulmans dans les chroniques de la Première croisade et ses conséquenses. Éd. M. Balard. Paris, 1997., 99–109.
  105. W. R. Jones: The Image of the Barbarian in Medieval Europe. Comparative Studies in Society and History. 1971., Vol. 13., Nº 4., 376–407.
  106. Guib. Nov., 209.
  107. Petrus Venerabilis: Adversus nefandam… PL. T. 189. Cap. 16: “alieni sunt, barbari sunt, non solum moribus, sed linguua sua, nisi Latinisque commune esse fatentur”
  108. Guib. Nov., 161: “Erant autem Turci, Arabes et Saraceni, quorum inter hostes et numerus et dignitas eminebat”
  109. R. W. Southern: The Image of Islam in the Middle Ages. Harvard, 1962., 16.
  110. Baldr. Dol., 13, 61, 85, 93, 100. E terminusok etimológiájáról lásd: V. Christides: The Names Arabes, Sarakhnoi, etc. and their false etymologies. Byzantinische Zeitschrift. 1972., Bd. 65., Nº 2., 329–333.
  111. Mathhei Parisiensi: Chronica maiora. RS. Vol. 57. T. 3. L., 1964: “Sarraceni perverse se putant ex Sarra dici; sed verius Agareni dicuntur ab Agar, et Ismaelitae ab Ismaele filio Abrahe…”
  112. Fulch. Carnot., 133: “invaserunt… usque Mare Mediterraneum… Turci, gens Persica, qui apud Romaniae fines terras Christianorum magis magisque occupando”
  113. Guib. Nov., 350.
  114. Rad Cadom., 667: “Sibi aptant / Assyri, Persae, Parthi, Libies, Elamitae, / Phoenicesque, Arabesque, Indique, Sirique, Medique…”
  115. Rob. Mon., 763: “Persae, Publicani, Medi, Syri, Caldei, Sarraceni, Agulani, Arabes et Turci”
  116. Guib. Nov., 209.
  117. E. Langlois: Table des noms propres de toute nature compris dans les Chansons de geste imprimées. Génève, 1974., 8–9; W. Schoher: Die Geographie der altfranzösischen Chansons de geste. Inaugural-Dis. Zur Erlangung der Doktorwürde der hohen Philol. Fak. Marburg, 1902., 26.
  118. D. Pipes: Slave Soldiers and Islam: The Genesis of the Military System. Yale, UP, 1981.
  119. “Agulani… qui toti ferro loricati, neque sagittas, neque lanceis metuebant” (Baldr. Dol., 60.)
  120. “Et Agulani fuerunt numero tria milia; qui neque lanceas neque sagittas neque ulla arma timebant, quia omnes erant undique cooperti ferro et equi eorum, ipsique nolebant in bello ferre arma nisi solummodo glaidios…” (Guib. Nov., 210.)
  121. H. Grégoire: De Marsile à Andernas au l’islam et Byzance dans l’épopée francaise. Miscellanae Giovanni Mercati. Vol. 5., 1946; Tud., 147: “Turcorum, Sarracenorum, et Arabum, et Agulanorum, et Curtorum, Asupatorum, Azimitorum, et aloirum paganorum…”
  122. Tud., 84.
  123. Ch.-D. Du Cange: Glossarium mediae et infimiae latinitatis. P., 1840., T. 1., 462.
  124. Ny. Szkabanalovics: Vizantyijszkoje goszudarsztvo i Cerkov’ v XI. v. SzPb., 1884., 327–328.
  125. H. Gregoire: op. cit., 454–455.
  126. “gens nigerrima… de terra Aezhiopiae… dicta vulgariter Azopart, et omnes barbarae nationes quae erant de regno Babyloniae… (Alb. Aquen., 490.)
  127. Alb. Aquen., 494, 592.
  128. Baldr. Dol., 54: “Turcos, Publicanos, Agulanos, Azimitas et plurmas alias gentilium nationes”
  129. Ch.-D. Du Cange: Op. cit., T. 5., 350.
  130. Alb. Aquen., 532; Baldr. Dol., 54.
  131. Baldr. Dol., 91.
  132. Alb. Aquen., 532: “Universae nationes gentilium”
  133. Gesta Francorum, 49: “gentes paganorum, videlicet Turcos, Arabes, Saracenos, Publicanos, Azimitas, Curtos, Persas, Agulans et alias multas gentes innumerabiles”
  134. Alb. Aquen., 408–409: “adsunt universae barbarae nationes et legiones gentilium in apparatu copioso”.
  135. Lásd errõl a terminusról: H. Schmeck: Infidelis. Ein Beitrag zur Wortgeschichte. Vigilae Christiane, 1951. Vol. 5., 129–147.
  136. Ilyen meghatározás van Du Cange szótárában is. “Infideles – qui fidem Christi non habent” (Ch.-D. Du Cange: Glossarium mediae et infimiae latinitatis. P., 1844., T. 3., 825.)
  137. S. Ambrosius: De Sacramentis. PL. T. 116. Lib. I. Cap. 1: “Ideo recte fideles dicuntur qui baptizati sunt.”
  138. “is, qui non credit” (Du Cange: Op. cit., 825.)
  139. Fulch. Carnot., 136: “contra infideles ad pugnam iam incipi dignam et trophaeo expendam, qui abusive privatum certamen contra fideles etiam consuescebant distendere quondam”
  140. Ekkeh., 124: “fidelium etiam infidelium”; Alb. Aquen., 363: “agmina fidelium et infidelium”.
  141. Rad. Cadom., Cap CLVI: “Confortata spoliis infidelium fides”
  142. Galt. Cancel., XVI. 4: “asserens elatam infidelium multitudinem, cooperante virtute Sanctae Crucis, prava manu et brevi posse conteri”
  143. Rad. Cadom., 621; Alb. Aquen., 428, 551.
  144. Rob. Mon., 797: “Hi sunt qui pro fide Christi martyrium sustinuerunt, et in omnem terram contra incruedulos dimicaverunt”
  145. Raim d’Aguil., 307: “ad Christicolarum auxilium et infidelium detrimentum”
  146. Tud., 54: “Episcopus namque Podeinsis venit per alteram montaneam undique circumcingens incredulos Turcos”
  147. B. Blumenkranz: Perfidia. Archivium latinitatis. 1951–1952. Vol. 22. 157–170. A keresztény értékrendben a bûnök helyérõl lásd: M. W. Bloomfield: The seven Deadly Sins. Michigan, 1967.
  148. “perfidia, superbia… crudelitas… luxuria” (S. Augustini: De civitate Dei. CSEL. T. 48. Lib. XXII. Cap. 22.)
  149. S. Augustini: De baptismo. CSEL. T. 48. Lib. IV. Cap. 11., 242: “perfidus autem et blasphemus si in perfidia et blasphemia permanserit”
  150. Cassiodorus: Expositio psalmorum. PL. T. 97. Psalmus 71. Linea 134: “hunc enim spiritalem tyrannum humiliabit dominus, quando illo cum perfidis damnato, fideles se viderunt regnare cum Christo”
  151. B. Blumenkrenz: Op. cit., 166.
  152. Guib. Nov., 114: “Antichristi Antichristianorum perfidiae refragetur”
  153. Fulch. Carnot., 499: “Deus enim omnipotens servorum suorum nusquam immemor, nolens Christianos suos a perfidis illis destrui, qui pro eius amore et nomine ampliando de longinquis partibus Hierusalem venerant”; Galt. Cancel., 131: “pefidi nutu Dei christicolis et Medis una praebantur caedis materia”
  154. “… o quantum dedecus Christianus, cum perfidi de fide nos reprehendunt!” (Fulch. Carnot., 629.)
  155. Gesta Francorum, 87: “a perfidis paganis pro Christi nomine feliciter martyrium suscepi”
  156. Guib. Nov., IV. 12: “Armeniorum autem Syrorumque gens perfidia”
  157. Guib. Nov., V. 1: “Puniebatur Armeniorum Syrorumque, Paganorum cohortibus omni merito exaequata, perfidia”
  158. Fulch. Carnot., 671: “… meladicuntur, excommunicantur et impoenitentes perfidi morientur, descendum in infernum viventes…”
  159. Fulch. Carnot., 476: “… a quodam perfido cum magna dehonestatione blasphemari…”
  160. Rad. Cadom., 693: “perfidorum blasphemia”; Alb. Aquen., 347: “sicque Turcorum perfidia et iniquitas propalata est”; 437: “Godefridus dux… haesiatus ne Turcorum perfidia sibi suisque aliquo iniquo machinamento obesse possit, corrupto foedere sub aliqua parvae occasionis industria…”
  161. Alb. Aquen., I. 18: “de perfidia cujusdam Armenii”
  162. Fulch. Carnot., 569: “Dissipat incautos truciter gens perfida Francos”
  163. Baldr. Dol., 47: “in tantum enim perfidos aggressus est…”; Alb. Aquen., 347, 499, 681.
  164. Galt. Cancel., 103, 108, 109, 114.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.