Alattam a “Kaukázus”

A “kaukázusi nemzetiségű személy” mint új ellenségkép

Az utóbbi évek közvélemény-kutatási adatai egyértelmûvé teszik, hogy a “kaukázusi illetõségû”-nek vagy “kaukázusi nemzetiségû személy”-nek (a továbbiakban: KNSZ) nevezett emberek csoportja ellen megnyilvánuló ellenséges közhangulat immár tömeges méreteket öltött. A jogvédõ szervezetektõl kapott információk, a tömegmédiumok közleményei arról számolnak be, hogy egyes esetekben a KNSZ-szel szemben alkalmazott diszkrimináció és kirekesztés, sõt, gyakran a fizikai erõszak mára szervezetté vált, intézményesült, és egy sor társadalmi szervezet, valamint állami és helyi hatalmi szervezet nyíltan folytatott politikájává vált. És végezetül: a Kaukázusban zajló hadmûveleteket a föderális haderõk sokak meggyõzõdése szerint szintén az így – “kaukázusiként” – meghatározott nemzetiségû emberek ellen folytatják.

Az “ellenségkép” és a “KNSZ” konstrukciói

Tisztában vagyok vele, hogy hivatalos oldalról valamennyi fenti állításomat vitatni fogják. Azt mondják majd, hogy az ellenséges érzület nem általában a kaukázusiaknak, hanem például a kibírhatatlanul viselkedõ szomszédoknak szól, vagy hogy a piacon nem a kaukázusiakat támadják, hanem csak a tisztességtelen kereskedõket, hogy az utcákon nem kaukázusiakat kapnak el vagy utasítanak ki fõvárosból, hanem azokat, akik megszegik a bejelentkezési törvényt, és végül hogy a szövetségiek törvénytelenül felfegyverkezett bandákkal, nem pedig a kaukázusiakkal harcolnak.

Úgy vélem, hogy az efféle általánosító retorika mindazok szájából, akik éppen a fentebb említett politikát folytatják, csupán kibúvó keresése a felelõsség alól. Hiszen amennyiben megállapítást nyerne, hogy a szóban forgó embercsoportot nemzetiségi hovatartozás miatt üldözik, az komoly felelõsségre vonással járna. Egyébiránt: felelõsségre csak egyes személyeket lehetne vonni. Mi azonban eddig is, és a továbbiakban is csak a személytelen (felelõsségre nem vonható) közvéleményrõl, a tömegtudatról fogunk beszélni.

Sajnos, meglehetõsen komoly alapunk van arra, hogy a KNSZ-ként azonosított embercsoporttal szemben tanúsított ellenséges érzület tömegessé válásáról beszéljünk, amely odáig fokozódott, hogy egy sor esetben a KNSZ az “ellenség” szerepében tûnik fel. Ugyanakkor az “ellenséges érzület” és tudóskodó ekvivalensei (xenofóbia, etnikai negativizmus, etnikai kirekesztés), akárcsak maga az “ellenség” fogalma nem azonos az “ellenségképpel”. Ez utóbbi fogalom az olyan kutatót feltételez, aki leírja a szituációt, de azon kívül helyezkedik el. Ezen túlmenõen az “ellenségkép” kategóriája az ellenséges érzület szubjektumának leírására használatos, ellentétben az “ellenség” fogalmával, amelyet az érzület objektumára alkalmaznak. Az “ellenségkép” összetett analitikus konceptus, konstrukció, amelynek megalkotói és felhasználói egyazon oldalon állnak, miként e sorok írója és olvasói is, s amely oldalt “leíró” oldalnak nevezhetjük. A KNSZ kategóriája viszont, amint azt be fogjuk mutatni, a “leírandó” oldalhoz tartozik.

Az alábbiakban áttekintjük néhány történelmi és társadalmi elõfeltételét annak, ahogyan az “ellenség” képe a “kaukázusi”-ból létrejött, azután megvizsgáljuk e kép felhasználásának egyik konkrét esetét. Ugyanazokat a körülményeket fogjuk szemügyre venni több nézõpontból, miközben igyekszünk bemutatni, hogyan tükrözõdtek azok az eltérõ diskurzusokban.

A “nemzeti hovatartozás” mint kiemelt antropológiai jellemzõ

Miután azt állítottam, hogy az ellenséges érzület objektumává gyakran a szóban forgó nemzetiséghez tartozó személyek válnak, fel kell tennünk a kérdést, miért éppen a nemzetiségi hovatartozás szolgál ürügyül (vagy adódik ekként) a diszkriminációhoz.

A szakember számára persze aligha jelenthet nehézséget annak megállapítása, hogy amikor az ilyen vagy olyan típusú diszkrimináció a KNSZ vonatkozásában valósul meg, az esetek többségében egyszerûen rasszista diszkriminációról van szó, nem pedig nemzeti jellegûrõl. Ez még inkább kitûnik akkor, amikor a “feketék” szóval vagy ekvivalenseikkel illetik õket. Vagy amikor a konkrét nemzeti hovatartozást jelölõ “azeriek” elnevezésbõl megbélyegzõ gyûjtõnév lesz, amelyet puszta kinézetük alapján mindenféle nemzetiséghez tartozókra használnak.

A mi “leíró” pozíciónkból annak megértése, hogy ezekben az esetekben a nemzetiség alatt valójában fajt értenek, nekünk magunknak is fontos. De ugyanilyen fontos lenne megérteni, miért használják akkor mégis ehelyett a “nemzetiségi hovatartozás” kifejezést? Nem kívánom itt a kategória használatával kapcsolatos egész hatalmas kérdéskört feltérképezni. Csupán arra szeretnék rámutatni, miért vált egyre fontosabbá az 1990-es évek szovjet majd posztszovjet világában a nemzeti besorolás és a nemzeti önértékelés szerepe? A válasz, egészen rövidre fogva a következõ: a szovjet korszak viszonylag összetett társadalmi struktúráinak és intézményeinek széthullását az elementáris és direkt viszonyok kompenzatorikus megerõsödése követte, olyanoké, mint a “természetes”, primordiális szolidaritás, az életkor, a nemzeti hovatartozás vagy a lakóhely (tágabb értelemben az efféle fogalmakat idõnként gender- vagy rasszista kategóriáknak nevezik).

A szovjet állam mint társadalmi forma intézményi berendezkedése, mint ismeretes, univerzalista alapokra épült, olyanokra, amelyek a 20. század elején létezett kommunista ideológiára voltak jellemzõek. Az egyik ilyen alappillér minden egyén faji vagy nemzeti hovatartozástól független, általános egyenjogúságának deklarálása volt. Ráadásul meghirdették azt az ideális célt is, hogy eltörlik a nemzeteket és a nemzeti különbségeket. Idõvel azonban a szovjet berendezkedés és az ideológia is módosult. Nem lesz talán felesleges ezzel kapcsolatban arra emlékeztetni, hogy az eredeti, a nemzeti hovatartozástól független egyenjogúság verzióját hirdetõ ideológusok és követõik megtorlások áldozatai lettek. A késõbbiekben, az 1930-as évek végén és az 1940-es években széles körben meghirdetett kádárfejlesztés azt a célt szolgálta, hogy integrálja és konszolidálja a helyi bürokrácia új rétegeit, amelyek a “nagy terror” és a második világháború körülményei között felgyorsult rotáció eredményeként jelentek meg. A “nemzeti hovatartozás” kategóriáját rehabilitálták, és mint eszközt mûködésbe léptették. A “nemzeti hovatartozás” értékelõ árnyalatot kapott, részben az eredeti, tradicionális kategorizálásra (etnikum, felekezet) támaszkodva, részben mint az ember vagy csoport új attribútuma. Pozitív elõjel esetén a “nemzeti hovatartozás” az ember vagy a csoport számára erõforrást jelenthetett, többek között a vertikális irányú mobilitáshoz, vagy átalakulhatott a helyi bürokrácia korporatív tartalékává.

A hruscsovi érában bekövetkezett jelentõs ingadozásokat és konfliktusokat követõen a kialakult bürokratikus csoportok – többek között a magukat “nemzetiségiként” azonosítók – között egyensúlyi állapot jött létre. Ezt utóbb úgy fogták fel, mint a Brezsnyev-féle “pangás idõszakát”. A bürokratikus rendszer fejlõdése involúciós jelleget öltött. Azok a rendszert kiszolgáló ideológiai csoportok, amelyek kapcsolatban álltak az univerzalista kommunista diskurzussal, miután elérték a nekik kijelölt legfelsõ mobilitási szinteket, megvetették ott a lábukat. Miután megerõsödtek, monopolizálták jogukat a politikai rendszert alátámasztó ideologémák interpretálására, és az ideologémáknak megfelelõ szimbolikus képzõdmények emissziójára.

Ennek következtében a tudomány, az ideológia, a kultúra univerzalista irányzatainak képviselõi elveszítették azt a perspektívát, hogy a mobilitás révén feljebb kerüljenek, vagyis elveszett a perspektíva a kutatók, ideológusok stb. státusért “sorban álló” új nemzedékei számára. Csak a birodalmi-fõvárosi értelmiség egy szûk rétege tudta folytatni az univerzalista útkeresést, de csak úgy, hogy az univerzalizmus “kommunista” variánsát “humanistára” vagy “általános emberire” cserélte. A helyi szub-elit csoportok számára viszont csak a még nem foglalt, a vallási, a misztikus, az etnikai és végül a nemzeti zóna jelenthetett alternatívát.

A legfelsõbb állami bürokrácia válságának elsõ szakasza (a “glasznoszty”) egyidejûleg mindkét diskurzus – az “általános emberi” és a “nemzeti” – elõtt is megnyitotta az utat. A felsõ bürokráciának ebben az elsõ szakaszban gyõztes frakciója az egykori ideológiai ellenséggel, a “Nyugattal” kötött szövetségre helyezte a hangsúlyt. Ennek megfelelõen az országon belül ez az “általános emberi”, univerzalista értékek és nézetek képviselõit vonzotta magához (“peresztrojka”). Ne feledjük, hogy a központi hatalom (Mihail Gorbacsov) akkori legfõbb szövetségese az az Eduard Sevarnadze volt, aki eredetileg a Kaukázusban – Grúziában – próbálkozott meg elsõként valamiféle “peresztrojkával”, de akkorra már otthagyta regionális posztját. Gyenge, nem represszív rezsimje a “nacionalista” diskurzust átengedte a helyi bürokrácia alsóbb szintû csoportjainak.

A “nacionalista” diskurzus nagy lehetõségeket nyitott meg minden helyi elit elõtt, hiszen ez tette lehetõvé “saját” közösségük mobilizálását. Ezt a szakaszt a “nemzeti ébredés és felemelkedés” idõszakának szokás nevezni. A késõbbiekben éppen erre az erõforrásra támaszkodva érték el a helyi elitek a központi hatalomtól való függetlenedésüket (késõbb a publicisztikában ezt nevezték “szuverenitások felvonulásának”). A Kaukázusban ez a folyamat különösen konfliktusos formákat öltött. A föderatív fölépítésû és ezért struktúráját tekintve leginkább az “anyaországra” emlékeztetõ kis Grúzia elõbb egy ultranacionalista, autoritárius-totalitárius irányba fejlõdõ rezsim véres paroxizmusát, és polgárháborús jellegû konfliktusok sorozatát élte át, majd olyan szeparatista háborúkat, amelyeknek megvoltak a saját “nemzeti” forrásai, de külsõ támogatást is kaptak.

Az esetek többségében annak a helyi állami bürokráciának involúciója, amely megszabadult a központi hatalom kontrolljától, és korlátlan rendelkezési jogot nyert a “saját” erõforrások fölött, egyre mélyebbé vált. Az irányítás összetett struktúráit, ha nem függtek össze a tulajdon újraelosztásának folyamataival, netán zavarták azokat, lebontották vagy elvetették. A birodalmi identitás és lojalitás bonyolult formái elvesztették gyakorlati értelmüket. A támogatás nélkül maradt birodalmi kultúra – márpedig ez volt az egyetlen intézményesen kiépített kultúra – gyors ütemben összeomlott. Ez többek között a tudomány, az oktatás teljes infrastruktúrájának összeomlását is jelentette, hiszen azt a birodalom központjából építették ki és tartották össze.

Az összetett irányítási és szervezeti rendszeren alapuló birodalmi identitást kezdték felváltani a lokális identitás elementáris formái, amelyeknek fenntartásához és újratermeléséhez nem volt szükség bonyolult intézményi és szervezeti háttér kiépítésére. Éppen a “nemzet” és a “nemzeti hovatartozás” lett az egyike az identifikáció új, elementárisan egyszerû lokális formáinak.

A KNSZ mint napjaink “zsidói”

A 20. században sok modern társadalomban az “ellenség” képének klasszikus típusa az “izraelita”, a “zsidó” lett. Az Orosz Föderáció lakossága körében – a központban és a végeken egyaránt – tapasztalható erõteljes Kaukázus-ellenes érzület sok tekintetben arra a klasszikusnak mondható antiszemitizmusra emlékeztet, amely az Orosz Birodalomban a 19. század végén – 20. század elején volt különösen eleven.

Valóban, mindkét esetben egy olyan kisebbség a gyûlölet tárgya, amelynek tagjai olyan jellegzetes külsõvel, felismerhetõ beszédmóddal (akcentussal), sajátos névvel rendelkeznek, amelyeket “tipikusaknak” tekintenek, és amelyeket meghatározott (ellenszenves, negatív) emberi tulajdonságokkal, sõt, a többség számára idegen értékrenddel, a többségével ellentétes célokkal azonosítanak. Mint egykor a “vidéki” zsidók (mesztyecskovije jevrei), a “kaukázusiak” is az õket körbevevõ többség számára idegen és érthetetlen nyelven érintkeznek maguk között, saját zenéjüket hallgatják, saját rituáléikat és ünnepeiket ülik meg, megtartják saját hétköznapi szokásaikat, ideértve a család sajátos felépítését, a gyermekek számát, nevelését és taníttatását is. Csoportjuk, ugyanúgy, mint valaha a zsidóké, megtartja saját hétköznapi, munka- és üzleti morálját, és végül a saját hitét is.

Ráadásul mind a “kaukázusiak”, mind a zsidók – mint azt környezetük olykor rosszallóan megjegyzi – “igyekeznek együtt maradni”, “segítik egymást”, “nem úgy, mint mi”. Kompaktan élnek és koncentrálódnak bizonyos foglalkozási és gazdasági körökben. És végül a talán legfontosabb körülmény: nagy számban jelennek meg a vállalkozói szférában, a kereskedelemben, az üzletben. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy ráadásul, egy sor oknál fogva ezek a kisebbségi csoportok általában sikeresebbek üzleti téren, mint a többség, amely körülveszi õket, és amely ennek következtében a kisebbség klienseinek és munkásainak helyzetében találja magát. Következésképpen a kisebbségnél halmozódik fel a tõke. Így jelenik meg a “nemzeti érzület” szintjén a “szociális” vagy az “osztálykomponens”.

A párhuzam abban is megfigyelhetõ, hogy mindkét csoport könnyen válik a koncentrált gyûlölet objektumává, ami nem ritkán véres erõszakban, kilengésekben, pogromokban is megnyilvánul. A fentebb felsorolt karakterisztikumok, amelyek számos más társadalmi csoport leírására alkalmasak lennének (beleértve például a délkelet-ázsiai kínaiakat vagy az afrikai indiaiakat), könnyen hozzárendelhetõk voltak a 19. század vége – 20. század eleje Oroszországának és más kelet-európai országoknak a zsidóságához, ám nem rendelhetõk hozzá a mai zsidósághoz. Ez utóbbi ugyanis teljesen elvesztette az õt körülvevõ többségtõl való nyelvi, hitbéli, életformabeli különbözõségét és jelentõs mértékben szétszóródott különféle gazdasági és társadalmi rétegekben és területeken. A századelõ óta a zsidók asszimilációja jelentõsen elõrehaladt. Egy egészen másfajta közösséggé transzformálódtak át, amely sokkal jobban integrálódott a helyi kultúrába. Ennek az asszimilációnak az áráról, beleértve azt is, hogy a “zsidókérdést majdnem sikerült véglegesen megoldani”, ezúttal nem fogok beszélni.

A zsidóság nagy mértékû asszimilációja azonban nem szüntette meg a zsidókkal szemben olykor ma is megnyilvánuló ellenséges érzületnek azt a változatát, amelyet antiszemitizmusnak nevezünk. Mégis látnunk kell a különbséget a 19. század végi és a mai antiszemitizmus között. A “klasszikus” antiszemitizmus, amely hosszú idõn át, csaknem a 20. század elsõ évtizedeiig létezett, az ellen a kisebbség ellen irányult, amely idegenségével keltette fel a többség ellenszenvét, váltott ki belõle félelmet. A mai, már asszimilálódott zsidók viszont éppen fordítva: veszélyes közeliségükkel, felismerhetetlenségükkel riogatnak.

A Kaukázusból származók egy része jóval korábbi “hullámhoz” tartozik, mint a mai áttelepültek és menekültek. A szovjet és az orosz kultúrába való asszimilálódásuk foka – és ennek megfelelõen az anyaországukkal, eredeti etnokultúrájukkal való szakításuk mértéke – mélységét tekintve ahhoz hasonlítható, mint az asszimiláció útjára tért modern zsidóké. Ennek alapján õk szintén a modern (és nem a klasszikus) antiszemitizmusnak megfelelõ ellenséges érzület tárgyai lettek. Az eloroszosodott örményekrõl, grúzokról, azerbajdzsánokról, zsidókról inkább lehetne azt mondani, hogy szétszórtan, vagyis diaszpórában élnek, mint a nemrégiben érkezettekrõl, menekültekrõl (vagy a letelepedés határán élõkrõl). A mai politikai közbeszédben azonban “diaszpórának” sokkal inkább azokat csecseneket, örményeket, azerbajdzsánokat nevezik, akik megmaradtak saját közegükben és ennek életét élik.

Hogyha az efféle “kaukázusi”, Oroszország “belsejében” élõ diaszpórákról beszélünk, akkor nekik bõven kijut a “kereskedõ nép” iránti megvetés nagyon is klasszikus formájából. Rájuk nem egyszerûen csak a lenézett és megvetett, hanem az üldözött és bántalmazott emberek sorsa is vár. Mindeközben néhány “kaukázusi” csoportnak, mint például az örménynek és a csecsennek, a zsidókhoz hasonlóan, elevenen él kollektív emlékezetében az a trauma, amelyet az ellenük mint nép ellen irányuló célzott represszió vagy genocídium kísérlete okozott. Ez természetesen hozzájárul a diaszpóra-léthez és sajátosan árnyalja a többséghez való viszonyukat.

A KNSZ kategóriája és eredete

A “kaukázusi nemzetiségû személy” fogalma, amint azt kutatásaink igazolták, a brezsnyevi érában született. Eredeti születési helyszínét a laktanyák és katonai települések jelentették, pontosabban: a politikai tisztek dolgozószobái. Éppen a politikai tiszteknek volt szükségük egy olyan speciális kategóriára, amelyet “ráboríthatnak” az eladdig ismeretlen szociokulturális jelenségre. Elterjedté csak jóval késõbb vált, nagyjából a “Szovjetunió összeomlása” körüli idõktõl. (Az itt tárgyalt “Kaukázus” lokalitása és a “Nyugat” lokalitása közötti összefüggés ebben az esetben közvetlen. Sokak meggyõzõdése szerint a Szovjetuniót – nyugati ellenségeinek ösztönzésére – a demokraták verték szét.)

Tehát eredetileg a Szovjet Hadseregben kezdtek kibontakozni ún. “szabályzaton kívüli viszonyok”. Ez az apofatikus terminus (csakúgy mint egy sor más, ezzel egy idõben született terminus: pl. “öntevékeny közösségek” “törvénytelen képzõdmények”) arról tanúskodott, hogy a szociológusok merõben negatív módon tudták csak definiálni azokat az “önszervezõdõ szociális struktúrákat”, melyek a formális struktúrákon belül keletkeztek. A Szovjet Hadseregben, ahol a lehetõ leghétköznapibb dolognak számított a “szabályzaton kívüli viszonyok” “gyedovscsinának” nevezett rendszere (magyarra talán az “öreg harcsák uralmának”, vagy a “kopaszok szívatásának” lehetne nevezni – a szerk.), amely maga alá gyûrte a szabályzat szerinti viszonyok jelentõs részét, a helyzet különösen alakult. Esetünkben a “szabályzaton kívüli viszonyoknak” arról a típusáról van szó, amelyet maguk a résztvevõk a régi orosz kifejezéssel “földiek összetartásának” (oroszul: zemljaki, zemljacseszvo – a szerk.) neveztek, idegen szakszóval pedig “nacionalizmusnak” nevezünk.

Eltérõen a “gyedovscsinától” vagyis az újoncok “szívatásának” kegyetlen informális rendszerétõl, amely a szolgálati idõre korlátozódik és összeköti a katona státusát a szolgálati idejével (elõbb- utóbb “kopaszból” mindenki “öreg harcsává” válik), a “földiek” intézménye a státusokat valamilyen szocio-kulturális tér rendje szerint osztja fel, és ez így lett a hadseregben is. A szocio-kulturális tér a maga egészében mindig is kijelöletlen formában létezett, de egybeesett azzal az alapegységgel, amit Szovjetuniónak neveztek.

Érdemes talán kiemelni itt az “egészében létezett” kifejezést. A “földiek” ugyanis akkor kezdtek összetartó informális közösségeket alkotni a Szovjet Hadseregben, amikor a szóban forgó “egész” repedezni látszott. A kérdésre, hogy az “egész” szétesése természetes folyamat volt-e, alapvetõen kétféle válasz fogalmazódott meg a posztszovjet társadalomban. Az egyik, hogy a szétesés természetes volt, minden birodalom elkerülhetetlen sorsa ez, de különösen elkerülhetetlen volt az Orosz illetve a Szovjet Birodalom számára. (Ha ezt a logikát követjük, akár azt is mondhatjuk, hogy valamilyen “ellenség”-képre minden etnikai-nemzeti közösségnek természetes szüksége van, de különösen nagy szüksége van az oroszoknak.) Létezett azonban egy másik válasz is az elõbbi kérdésre, melyet ez idõ szerint Oroszország lakosságának nagyobb hányada vall magáénak, tudniillik, hogy a Szovjetunió nem széthullott, hanem szétverték. Sokan ezt az “eredendõ bûnt” Jelcinnek és Gorbacsovnak tulajdonítják, de a sort olykor más elnökök nevével is kiegészítik, azokéval, akik aláírták a Szovjetunió feloszlatását kimondó belovezsi dokumentumokat. Van olyan vélemény is, miszerint a Szovjetuniót a nekibátorodott tagköztársasági elitek “szaggatták darabokra”.

Nem szeretnék választani az “elkerülhetetlen entrópia” és a “rosszindulatú összeesküvés” opciói között, arra szeretnénk csupán rámutatni, hogy a birodalomnak nem volt elegendõ a saját birodalmi ereje sem a kultúrában, sem a társadalmi gyakorlatban ahhoz, hogy fenntarthassa magát. Mirõl van szó? A birodalmak “lokális univerzalizmusáról” vagy “lokális kozmopolitizmusáról”, amelynek a szovjet birodalmi intézmények egy része (olyanok, mint például az állampolgárság, a pénzügyi rendszer stb.) bizonyos mértékig meg is felelt. Sõt, a “lokális univerzalizmus” még a “szovjet” kategóriájában is jelen volt, természetesen nem azokban az esetekben, amikor e kategória a perifériális zónák központból történõ elnyomását jelentette, hanem amikor a Föderáció perifériális szubjektumai számára az egymás közötti kommunikációt tette lehetõvé.

A párt, és vele együtt az állam összes szintjének területi-nemzeti jellegû szervezeti tagolása, amely ellentétben állt kommunista ideológia internacionalista, univerzalista intenciójával, a sztálini típusú bolsevik hatalom számára egyszerre volt taktikai nyereség és stratégiai veszteség. Annak fejében, hogy a központi hatalom a partikuláris modellek javára lemondott univerzalista elveirõl, helyi szinten erõsebb támaszra talált. Ezt a támaszt hol a megõrzõdött törzsi-nemzetiségi klánok, hol a sógorság-komaság rendszere, hol a helyi hagyományokhoz való hûség jelentette. Ebben az átalakulásban különleges szerephez jutott a “nemzet”, a “nemzeti hovatartozás” fogalma. A “nemzeti hovatartozás” tényét, amit eredetileg maguk a bolsevikok (részben éppen Sztálin) oldott fel a misztifikáció alól, most, hogy hallgatólagosan elfogadták a személyiség, a közösség, az állam legfontosabb “természetes” meghatározójaként, újra misztifikáltak.

A központi hatalom lemondása az univerzalista elvekrõl lokális-partikuláris nemzetiségi elvek javára érthetõ volt: az univerzalista elvek a hatalomnak csak demonstratív, külsõleges, nominális oldalát jelentették. Minden reális dolog mindenütt és mindig a partikuláris és “természetes” alapokra támaszkodik. Csakhogy amikor e kettõsség a hadsereg speciális közegében kezdett realizálódni, furcsa eredményekre vezetett. Emlékeztetnék rá, hogy a Szovjet Hadseregben letöltendõ tényleges katonai szolgálat az egész Szovjetunió területére kiterjedt, ám szigorúan betartották a területenkívüliség szabályát. Az ország óriási területe lehetõvé tette, hogy a behívottak katonai szolgálatukat otthonuktól egészen távol esõ helyeken teljesítsék. E szabály mögött az a szándék húzódott meg, hogy a hadseregben szolgálatot teljesítõ egyén saját helyi kapcsolatai és a helyiekkel szembeni lojalitása ne kerekedhessen felül azokon, amelyeket a hadsereg univerzalista intézménye kínál számára.

A szovjet etno-kulturális térben egymástól nagy távolságban élõ és egyre inkább öntudatos nemzetiségek a laktanyában egymás mellé kerültek, és a kiképzés konfliktusos közegében a szovjet hadsereg formálisan univerzalisztikus rendszerét kezdték “felülírni” a “természetes” kapcsolatok: a laktanya világa mindinkább egymással szemben álló faji-kulturális-földrajzi és geopolitikai jegyek alapján szervezõdõ virtuális közösségekre esett szét. Van alapja annak a feltételezésnek, miszerint az elsõ lépést ebbe az irányba a nem-szlávok státusbéli alárendelésére irányuló akciók jelentették, akiket mint “csurká”-kat (a kaukázusiakra és közép-ázsiaiakra használt becsmérlõ megnevezés – a szerk.) diszkriminálták. A késõbbiekben megkülönböztettek közöttük “urjuk”-okat és “saslikokat”: az elsõ a közép-ázsiaiakat, a második a kaukázusiakat jelenti.

A hadseregen belül azonban aligha lehet teljes értékû, egységes “ellenségkép” kialakulásáról beszélni, jóllehet a kíméletlen és állandóan újratermelõdõ etnikai-nemzetiségi ellentét kétségkívül létezett és idõvel fokozódott is. Ráadásul ennek az ellenségeskedésnek szélesebb körû újratermelõdési lehetõségei is felmerültek. Új alapokat találtak a konszolidációhoz és az elhatárolódáshoz. A moszkvaiak diszkriminálása etnikumon kívüli alapokon történt, más esetekben pedig az alap nemzetiségi jellegûek voltak.

A katonai településeken vagy más alegységekben, idõnként még az egyes bevonulások alkalmával is kötelezõ érvényûvé vált a magukat különféle konstruált jegyek alapján azonosítók elkülönülése és szembehelyezkedése egymással. De az, hogy ki hová került a hadseregen belül, melyik konstruál csoport került itt vagy ott domináns helyzetbe sohasem “magától”, “spontán módon” történt. A részek vagy az alcsoportok összetételének kialakítása mindig a megfelelõ szintû katonai vezetés kezében volt. Az õ törekvéseiknek köszönhetõen jöhetett létre egyik vagy másik csoportosulás dominanciája valahol. Más kérdés, hogy az a megkülönböztetõ jegy vagy kritérium, amely a szolidaritás vagy a diszkrimináció alapjául szolgált, már nem tõlük függött, hanem a laktanya szûkös közegben jött létre, ott, ahol a birodalmi levegõ százszoros sûrûségi fokot ért el.

Meg kell említenünk azt is, hogy a “csurká”-k alárendelt szerepe, már csak a Szovjetunió demográfiai helyzete miatt is, nem következett be minden egységnél. Bizonyos esetekben éppen õk éreztették a “szláv nemzetiségûekkel” – az ellenséges “kacap”-okkal (oroszokkal), “hohol”-okkal (ukránokkal) és “bulbas”-okkal (beloruszokkal) a laktanyai terror mindennapos “örömeit”. Sõt, olykor a már említett “saslikok” – a “hacsik”-ok (közép-ázsiaiak) és az “azeriek” laktanyán kívül elképzelhetetlen összefogása révén – váltak domináns csoporttá.

Így vagy úgy, de a laktanyákban nem önszántából összetoborzódott “egész szovjet nép” fiatal férfitagjai a hetvenes években már nem ápolták kifejezetten lelkesen a “népek barátságát”, amely az állítólag szabad haza nominális támaszát jelentette. Ám a kormányzat, mindenekelõtt a katonai vezetés még ekkor is vonakodott a behívottakat szétszortírozni, megengedni nekik, hogy saját területükön töltsék le katonai szolgálatukat. Így akarta megvédeni az ország egységét. Valószínûleg mind a mai napig azt is hiszi, hogy helyesen tette ezt.

A kialakult ellenségeskedés megosztotta a 18–20 év körüli fiatalembereket. Az ellenségeskedésbõl fakadó rendbontások pedig nyugtalanították a hadsereg politikai szerveit, hiszen a felelõsség mindezért valamilyen mértékben rájuk hárult. E folyamatok leírására gondolták ki, amint már említettük, a távolságtartóan tárgyilagos “szabályzaton kívüli viszonyok” terminust, amely magában foglalta a “nemzeti hovatartozás” szerinti szolidaritási és gyûlölet-közösségeket is. Tulajdonképpen itt és így definiálódott elõször a késõbbi “ellenség” képe, és így erõsödött meg újratermelõdésének elvi alapja is. A politikai tisztek a szóban forgó jelenségeket kívülrõl leíró terminológiája egy síkra helyezte az etnoszt, a régiót és a felekezetet: “szláv nemzetiségû személyek” versus “kaukázusi nemzetiségû személyek” versus “muzulmán nemzetiségû személyek”. (Egyébként ami az utóbbi terminust illeti, a Szovjetunió szétesése elsodorta: annak idején az “urjuk”-ok számára volt fenntartva, de sem a tatárokra, sem a csecsenekre, sem más Oroszországon belüli moszlimokra nem vonatkozott.)

A “testvéri szláv népek” egysége a Szovjetunió széthullása után szintén felbomlott és nagy kockázatot rejtett magában. Az 1992–1993-as közvélemény-kutatások azt rögzítették, hogy az oroszok körében növekszik azoknak a száma, akik Szevasztopol vagy a Krím visszaszerzése érdekében hajlandók lennének katonai erõt is bevetni Ukrajna ellen. Adatközlõinktõl – katonaiskolában végzett hallgatóktól, akik tanulmányaikat még 1991 elõtt vették fel – nem egyszer hallhattunk olyan elbeszéléseket, amelyek arról szóltak, hogyan köszöntek el ukrán évfolyamtársaiktól: “Ne adja Isten, hogy találkozzunk!” Több más közvetett bizonyíték is azt mutatja, hogy kezdetben az ukránok kerültek az “ellenség” helyére. A Csecsenföldre való áthangolódás azonban megállította ezt a folyamatot.

A megtalált új “ellenség” a lehetõ legmegfelelõbb volt. Egyik fõ “erénye” éppen abban állott, hogy a már említett KNSZ kategóriájába tartozott.

A gonosz csecsen

A csecsenellenesség önálló alfejezet az Oroszországi Föderáció lakosságának a KNSZ ellen megnyilvánuló ellenséges érzülete történetében.

Egyfelõl a csecsenellenes érzület a legélesebben és legerõteljesebben fejezi ki a “kaukázusiakkal” szemben tanúsított ellenségesség komplexitását. Ugyanakkor a csecsenekkel szemben megnyilvánuló ellenséges érzület egy sor tekintetben messzebb megy el, mint KNSZ-be tartozó más csoportokkal szemben. A csecsenek (szeparatisták, törvénytelen fegyveres osztagok tagjai, banditák, de mégiscsak csecsenek) ellen katonai hadmûveletek folynak. Az oroszok bizonyos százaléka – a Csecsenföldre küldött katonák – számára közvetlen katonai ellenfélnek számítanak. A valóságos ellenség egészen más státusba tartozik, mint az “ellenségkép” megtestesítõje.

Ugyanakkor Oroszország lakosságának nagyobb része számára a csecsenek az “ellenség” képének megtestesítõit is jelenthetik. Egy sor esetben nem tudják megkülönböztetni õket a grúzoktól vagy az azerbajdzsánoktól, mindannyian “hacsik”-nak minõsülnek, bár olykor ettõl megkülönbözetve “cseh”-nek is nevezik õket.3 Habár a csecsenek ellen harcok folynak Csecsenföldön, habár a “csecsen maffia” ellen mindenütt harcolnak, habár a rendõrõrsökön, amennyire a szóbeszédbõl és a sajtóból megítélhetõ, a csecseneket olykor testileg is bántalmazzák, tömeges erõszakos megmozdulásokra, pogromokra nem került sor ellenük. Pogromok áldozatául azerbajdzsánok és örmények esnek, csecsenek azonban nem. Nem kizárt, hogy a pogromok szervezõi egyszerûen félnek bántani õket. Mindenesetre a közvéleményben a csecseneknek olyan reputációjuk van, hogy “gonoszak”, “bosszúállóak” (akiknél bevett gyakorlat a vérbosszú). Nem nevezik bátornak õket, ugyanakkor bizonyos harci erényeiket elismerik, amilyeneket nem tulajdonítanak sem a grúzoknak, sem az örményeknek, sem az azerbajdzsánoknak. Ráadásul az utóbbi években, amikor is igazolást kellett találni a föderációs csapatok csecsenföldi kudarcaira, elterjedt az alábbi formula: õk maguk mondják magukról, hogy mi csak harcolni és rabolni tudunk. Az ilyen ellenséget “normális” hadsereggel le nem gyõzöd – ebben áll e formula használatának értelme.

Az “ellenség” képe – a háború triggere

A Szovjet Hadsereg számára az Afganisztánból való kivonulás után súlyos tehertétel volt, az “afgán szindróma”, amelyet a társadalom (és a katonaság mint a társadalom része) bonyolult reakciójának tartottak egy “nagy és vesztes háborúra”. Ebben a helyzetben alakult ki az ún. “hadseregellenes hangulat” az 1980-as évek végén. A politikusoknak, akik akkor az ország költségvetése felett rendelkeztek, lehetõségük nyílt a katonai kiadások csökkentésére, s ebben az elhatározásukban a lakosság nagyobb részének támogatását is élvezhették (a ’90-es évek elején az állampolgárok több mint 70%-a tartotta szükségesnek e kiadások csökkentését). A társadalomban is felülkerekedett az a vélekedés, hogy a hadsereget és a katonai kiadásokat csökkenteni kell. A ’90-es évek végére ez a tendencia vesztett erõsségébõl, de azért 1997-ben is a lakosságnak még mindig 43%-a támogatta a hadsereg csökkentését. A csökkentés mellett volt a vállalkozók, a hivatalnokok, a szakemberek, az egyetemisták, az alkalmazottak, a munkások nagy része.

A lakosság harmadrésze, mindenekelõtt az idõsebb nemzedék viszont a csökkentés ellen foglalt állást. Igaz, õket sem az ország védelmi képességének gyöngülése aggasztotta. Ilyen véleményt a lakosságnak mindösszesen egyötöde (17%-a) fogalmazott meg, a katonáknak pedig csupán 11%-a. A csökkentés ellen a társadalom egészét tekintve 16%, jelentõs érvként, az értõ és kifejezetten érdekelt csoport, vagyis a katonák 27%-a pedig különösen nyomós érvként hozta fel, hogy “a kormányzat a leszerelõ tiszteknek nem lesz képes lakást és munkát biztosítani”. Még a haderõcsökkentés legdühösebb ellenzõi is, akik azért ellenezték a csökkentést, mert az kárt okoz az ország védelmi képességének (ezek voltak a kommunista Zjuganov hívei) ez az indok ugyanolyan súllyal bírt, mint az, hogy “nincs mit adni a tiszteknek” (24%).

Más szavakkal, a társadalom jelentõs részének szemében a hadsereg támogatásra szorul és fenntartandó, bár nem katonai indokok alapján. A hadsereg mint hadsereg elveszítette tekintélyét. Végbement gyors kiszorítása abból a társadalmi “tengely”-pozícióból, amelyben a párttal és a “szervekkel” együtt a szovjet rendszer idején volt. 1992–1993-ban még az elõbbi két intézmény drasztikus bizalomvesztéséhez képest is szembetûnõ volt a hadsereg “bukása”. Hiába próbálták a katonák testületileg, saját civilszervezetek létrehozásával megvédeni magukat. A társadalom nem figyelt rájuk. A tekintély elvesztése nemcsak a szimbolikus javak elvesztését azt jelentette, hanem a státusok, vagyis a hatalom, a költségvetés, azaz az anyagi javak elvesztését is.

Lehetséges, hogy az elsõ lépéseket nem is a tulajdonképpeni katonaság tette meg, hanem náluk finomabban mûködõ szervezetek. De a következõ lépéshez a hadsereg már azzal csatlakozott, hogy egy “fontos ügyet”, ugyanis háborút ajánlott a társadalomnak. Mivel külsõ ellenség ellen háborút folytatni több okból sem volt lehetséges, a hadsereg saját országa területén indított katonai mûveleteket. Természetesen nem a “mieink” ellen, hanem azok ellen, akik a legalkalmasabbak voltak az “ellenség” szerepére. Ezek pedig a csecsenek voltak. A hadsereg elérte, hogy a társadalom odafigyeljen rá. Csak épp negatív elõjellel. A hadsereg ténykedését az elsõ csecsenföldi háború alatt az oroszoknak mindössze 1-2%-a értékelte “nagyon jónak”. A relatív többség, mintegy 40– 45% nem kielégítõnek ítélte.

A hadseregnek az elsõ csecsen válságban játszott szerepérõl feltett közvéleménykutatási kérdésekre az oroszok legtöbbször kifejezték együttérzésüket az egyszerû katonákkal, a katonai vezetésrõl azonban legtöbbször azt állították, hogy a háború folytatásában és elhúzásában érdekelt. 1996 közepén az a vélemény, hogy a felsõ vezetés, ezen belül a katonai vezetés komolyan érdekelt a háború folytatásában, igen elterjedt volt az országban.

De miben volt érdekelt a társadalom? 1996 végén 35%-uk, 1997 elején pedig 29%-uk azt állította, “örülnénk, ha Csecsenföld elszakadna Oroszországtól”. Nem kis részük (21, illetve 29%-uk) azt állította, hogy “ezt ellenzi, de hajlandó lenne a békülésre”, 24, illetve 22%-uk azt állította, hogy “ez nem különösebben érdekelné”, 13%-uk nem tudta, mit válaszoljon, és mindössze 8%-uk mondta azt, hogy “Csecsenföld elszakadását minden erõvel, beleértve a katonait is, meg kell akadályozni”. Meg kell jegyeznünk, hogy ez utóbbi variációt a katonák közül is elsõre mindössze 12% választotta. Ami pedig az elsõ variációt (“örülnénk, ha…”) illeti, bizonyos társadalmi csoportokban (mint például az egyetemisták körében) 1996 végén a megkérdezettek több mint egyharmada, a vállalkozóknak pedig a fele adta ezt a választ.

Tegyük ehhez még hozzá, hogy a csecsenekkel aláírt békeszerzõdést nem tartották az elszakadás felé tett lépésnek (csak 10% tartotta annak). 1997 júniusában Oroszország lakosságának háromnegyed része (74%-a) helyeselte a békeszerzõdésnek és a Csecsenfölddel való kapcsolatról szóló szerzõdés aláírását (12%-a nem helyeselte). A békeszerzõdés árát azonban ismerték. A “népeink közötti viszony történelmi fordulataként, a régi ellenségeskedés befejezésének jeleként” az oroszoknak mindössze 7%-a értékelte. Az orosz hadseregnek az 1994-1996-ban viselt háborúban elszenvedett veresége beismerésének 14% tartotta. A megkérdezettek negyedrésze számára ez nem béke volt, hanem a béke illúziója, újabb 24% úgy vélte, hogy a békekötésnek nincs túl nagy jelentõsége, mivel Csecsenföld vezetésének nincs ellenõrzése a köztársaságban kialakult helyzet fölött.

Mindezek az adatok arról tanúskodnak, hogy a társadalmi tudat igen bonyolult idõszakon ment keresztül. Az, hogy a társadalom egy jelentõs hányada egyetértett Csecsenföld elszakadásával, nem abból fakadt, mintha együttéreztek volna a volt Szovjetunió egyik függetlenségre törekvõ népével. 1996 októberében az orosz társadalom kétharmada (62%-a) azt állította, hogy negatívan (33%-a határozottan negatívan) ítélné meg, ha felvennék az Oroszországi Föderáció alkotmányába, hogy a föderáció bármely szubjektumának (vidékének, területének, köztársaságának) jogában áll kilépni az oroszországi szövetségi állam kötelékbõl.

A Csecsenföld elszakadásával való egyetértés, ráadásul olyan formában, hogy “örülnénk, ha…”, ahhoz hasonlóan, ahogyan néhány évvel korábban a balti köztársaságok Szovjetuniótól való elszakadásával is egyetértettek, az anyaország megtépázott önbecsülésének reakciója volt. A balti köztársaságokhoz való viszony alakulásának megfigyelése azt mutatja, hogy az anyaország számára nagy belsõ megrázkódtatást jelentõ belegyezés valamely birtokának kiszakadásába a késõbbiekben állandósuló ellenszenvvé alakul, és a kiszakadt területi egységet utóbb Oroszország rosszakarói, vagyis “ellenségei” gyûjtõhelyének tekintik.

Amennyire természeténél fogva nem volt magától értetõdõ a Csecsenföld várható kiszakadásával szemben tanúsított türelmesség, annyira nem volt – a dolog természeténél fogva – magától értetõdõ a társadalom pacifista hangoltsága sem az elsõ csecsen háború kezdetén és folyamán. Nem szabad elfelejteni, hogy a Csecsenföldön folytatott háborúval szemben a társadalom meglehetõsen világosan juttatta kifejezésre ellenkezését. 1996 novemberében az oroszok 61%-a jelentette ki, 1997 januárjában pedig, visszatekintve a már befejezett háborúra, 61%-uk erõsítette meg, hogy a Csecsenföldön folytatott hadmûveletek befejezésében a döntõ szerepet A. Lebegy fellépése játszotta (ez a megítélés késõbbiekben is megmaradt, 1997 szeptemberében 40% volt azok aránya, akik így gondolták). A második legjelentõsebb tényezõnek azonban “a társadalom, a katonaanyák szervezetei és a sajtó kitartó tiltakozását” tartották. E tényezõ viszonylagos jelentõsége a társadalom szemében az eseményektõl való távolodás arányában még nõtt is. Októberben majdnem 30%-uk vallotta ezt, vagyis feleannyian, mint akik Lebegy szerepét helyezték az elsõ helyre, 1997 januárjában pedig már 40%-uk.

Annak tényét, hogy Oroszország vereséget szenvedett a “csecsen háborúban” 1997 szeptemberében a megkérdezettek 49%-a ismerte el, Csecsenföld elszakadását pedig az oroszok nagy többsége kész ténynek tekintette. Akkor, 1997 szeptemberében az oroszok több mint fele abbéli meggyõzõdését fejezte ki, hogy Csecsenföld a jövõben független állam lesz. Hogy megmarad Oroszország kötelékében, azt kevesebb, mint az oroszok negyedrésze (24%-a) gondolta. Nem lényegtelen, hogy a vezetõi rétegben az a meggyõzõdés, hogy Csecsenföld el fogja érni a függetlenségét, több mint 60%-os volt, a katonaság körében pedig egyenesen ez volt az uralkodó vélemény (68%).

Az orosz katonaság küzdelme a társadalmi elismertségért és tekintélyért teljes kudarcot szenvedett. Az egyetlen, amit meg tudtak õrizni, a hadsereg és az állam, az ország, a nemzet identitásáról szóló tézis volt. A katonai vezetés fiaskóját, egy militarizált korporatív struktúra vereségét úgy állították be, mint nemzeti vereséget, mint mélyen átélendõ nemzeti szégyent. Ennek hátterén egyáltalán nem meglepõ, hogy a társadalom nem túlzottan óhajtotta újrakezdeni a katonai hadmûveleteket. A belügyminiszternek az az 1998 elején elhangzott “próbabejelentése”, hogy lehetséges, preventív csapásokat fognak mérni Csecsenföld területén a harcosok bázisaira, a lakosság 53%- ának ellenállásába ütközött, és mindössze 30%-a támogatta. Az orosz csapatok Csecsenföldrõl való kivonásának befejezését mindeközben az 1997-es év legfontosabb eseményének tartotta az év végén az oroszok 44%-a.

A Haszavjurtban megkötött békeszerzõdéssel félbeszakított csecsen háború azonban idõközben számos gazdasági és politikai kombináció fontos funkcionális elemévé vált. A háború igaza haszna, ahogy ez gyakran lenni szokott, deklarált céljain – az olyasmin, mint az ellenség megsemmisítése, az ellenségen való felülkerekedés – túl mutatkozott meg. Az adatközlõk elbeszélései szerint a folytonos háború jól jött néhány olyan intézménynek, amelyek a honvédelemmel és a hadsereggel álltak kapcsolatban, de olyanoknak is, amelyek elsõ látásra teljesen békés jellegûeknek látszanak, amilyenek például a pénzintézetek. Különös értéket képviselt a Csecsenföldtõl háborúval elfoglalt terület, ahol gyakorlatilag ugyanazokat a törvényeket és rendet vezették be, mint az Oroszországi Föderáció egész területén, és ahol éppen ezért sok lehetségessé vált, ami annak elõtte nem volt az. Ennek a “nagy lehetõségekkel teli világnak” az urai pedig az “erõs emberek”, a haderõ képviselõi lettek. Amint azt az adatközlõk mondták: megosztották hatalmukat a velük egyívású helybéliekkel. Az “ellenségképen” most már a partner egészen új tulajdonságai bukkantak elõ. A béke azonban a háború folytatásából származó lehetõségeknek elejét vette, nem beszélve arról, hogy olyan a föderális haderõ számára a vereség nem épp dicsteli szituációját rögzítette Csecsenföldön. Mindez pedig megerõsítette a háború- és katonaságellenes közvéleményt.

Annak, aki újra háborúzni akart, vagy a közvélemény ellenében kellett cselekednie, vagy át kellett alakítania a társadalom háborúellenes alapállását. Itt lépett mûködésbe az “ellenségkép”. A névtelen terroristák, akik Moszkvában házakat robbantottak fel, a tömegtudatban úgy rögzültek, mint “kaukázusiak”, mint “csecsenek”. Mindez azt eredményezte, hogy 1999 októberében a lakosságnak már 65%-a támogatta a Csecsenföld területén lévõ katonai bázisok és ipari objektumok bombázását, 50 %-a pedig annak a békeszerzõdésnek a felrúgását, amelyet A. Lebegy és A. Maszhadov kötött. 1999 decemberében a lakosság 44%-a hitte, hogy “a törvénytelen harcosokat meg fogják semmisíteni, és egész Csecsenföldet vissza fogják helyezni az Oroszországi Föderáció kötelékébe”. Másként szólva: a közvélemény pár hét leforgása alatt 180 fokot fordult.

Azok, akik akkor úgy vélték, hogy “a konfliktus mindkét fél számára nagy veszteségekkel fog járni, és minden úgy fog végzõdni, mint 1996- ban”, kisebbséget alkottak, mindössze 11%-ot tettek ki. Kétszer annyian voltak azok, akik arra számítottak, hogy a konfliktus súlyosbodni fog, és kiterjed az Észak-Kaukázus más régióira is. De e két kategória számarányait tekintve még együttesen is elmaradtak azok számától, akik a gyors gyõzelemben hittek.

A fentebb már említett feszültség, amely abból származott, hogy a társadalom beletörõdött Csecsenföld elszakadásába és ellenezte, hogy ezt katonai erõvel akadályozzák meg, a régi “afgán szindróma” kifejezõdése volt. A háború elutasításában a talán legerõteljesebb motívum valóban az “anyák” tiltakozása volt “fiaik” odaveszése miatt. De e tiltakozás mögött fel-felsejlett az a ritkán kimondott gondolat is, hogy “értelmetlenül vesznek oda”, vagyis hogy a háború nem vezet el a megjelölt geopolitikai cél – az ellenség megtörése – eléréséhez. Most, a második csecsen kampány kezdetén mindez megváltozott. A csecsenek bosszújától való félelem, a rettegés (1999 novemberében ezt a megkérdezettek 60%-a érezte), a saját bosszúvágy (61% ismerte be, hogy gyûlöli a terroristákat és a harcosokat, és bosszút akar rajtuk állni) pszichológiailag az újra elkezdett hadmûveletekben talált kielégülést: a megkérdezetteknek 60%-a vélte úgy, hogy a “csecsenek most megkapják, amit megérdemeltek”.

A társadalom teljes körû felhatalmazást adott a hadseregnek. A “széleskörû katonai mûvelet” vezetését a lakosság 75%-a támogatta. Ez talán nem az “ellenségképnek” mint eszköznek diadala egy háború kirobbantásában? Amint azt fentebb már említettük, rendeltetése szerint az “ellenségképet” nem katonai feladatok megoldására (az ellenség legyõzésére) szokás használni, hanem bizonyos célok elérésére a társadalmon belül, ahol ez a kép értelmet nyert és forgalomban van. Így volt ezúttal is.

A második csecsen kampány elején az orosz társadalom hitt a gyors katonai gyõzelemben. Az abszolút többség támogatta a katonai mûveleteket. Másként szólva, a társadalom elfogadta a “kis, gyõztes háború” konvencionális forgatókönyvét, és realizálásától pozitív eredményeket – dicsõséget, becsületet – remélt. Rövid idõ elteltével azonban világossá vált, hogy a második kampány teljességgel megismétli az elsõt. Azok aránya, akik úgy vélték, hogy a Csecsenföldön folytatott hadmûveletek más célokat is szolgálnak a meghirdetetteken kívül, ismét növekedni kezdett. Növekedni kezdett azoké is, akik meg voltak gyõzõdve, hogy a csecsenföldi katonai akciók hosszú ideig vagy nagyon hosszú ideig elhúzódnak. De még jelentõsebben növekedett azok aránya, akik a katonaság számára elfogadhatatlan variáns mellett léptek fel: tárgyalásokat kell kezdeni. Visszaállt az elsõ csecsen kampányra jellemzõ 2:1-es arány a hadmûveletek befejezése és folytatása mellett érvelõknek.

Mindezek a változások azonban mégsem járultak hozzá az “ellenségkép” szétzúzásához. Eltûnt azonban belõle egy fontos komponens: az, hogy fel lehessen használni a társadalom mobilizálására. Ezt olyan szörnyû kísérlet igazolja, mint a Dubrovkában lezajlott események. Azok számára, akik azt akarták, hogy a társadalom megrettenjen, miután meglátta az “ellenség” képét, ezek az események határtalan lehetõségeket nyitottak. Mi az eredmény? Másfélszeresére nõtt azoknak a száma, akik a háború folytatását szeretnék. De ez csak fellobbanás volt, nem pedig hosszan tartó mobilizáció, amelyre valamennyire is komoly politikai konstrukciót lehetett volna építeni. Két hónap múlva már vissza is állt a fentebb említett 2:1 arány.

Aztán következtek az iraki események. A dezorientált közvélemény egyidejûleg szeretett volna együtt lenni a gazdag és civilizált Nyugattal, amihez már kezdtünk hozzászokni, és a régi emlékek alapján együtt fellépni a Szovjetunió volt barátaival a megszokott “ellenség”, az USA ellen. A tábornoki lobby segített az állami politikának a második variáns megvalósításában. Az oly régóta várt híreket arról, hogy egykori fõ ellenségünk katonai kudarcot vallott, az átmilitarizált entuziazmus fellobbanásának fázisa követte, amely ez alkalommal tényleg csak nagyon rövid ideig tartott.

Aztán kiderült, hogy minden fordítva van. Egykori szövetségesünk, akitõl azt vártuk, hogy most aztán “megmutatja” egykori ellenségünknek, harc nélkül megadta magát, eldobálta a tõlünk kapott fegyvereket… A tömegtudaton kiábrándultság lett úrrá. A csecsenföldi hadmûveletek folytatása mellett kevesebb mint a társadalom egyötöde lép fel. A csecsen féllel való tárgyalások megkezdése mellett több mint 70%. Annak a kampánynak a fiaskója, amelyet az “ellenség” képének segítségével bontakoztattak ki, ugyanolyan hatásos, mint amilyen a diadala volt.

FORDÍTOTTA GORETITY JÓZSEF

Alekszej Levinszon tanulmánya az Obraz vraga (OGI, Moszkva, 2005) címû tanulmánykötetben jelent meg.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.