Az “ellenség” ideologémája

Az “ellenség” mint tömegszindróma és a szociokulturális integráció mechanizmusa

Az “ellenség” problematikája felé eredetileg a negatív társadalmi mobilizáció mechanizmusainak kutatása fordított. A Központi Közvélemény-kutató Intézet (VCIOM) munkacsoportjában Az egyszerû szovjet ember címen több mint tíz éven át folyó kutatások azt mutatták, hogy a szovjet rendszer lassú és bonyodalmas intézményi leépülési folyamatának legfõbb akadálya (sõt, legalábbis részlegesen: meghiúsítója) a szovjet ember sajátos szocio-kulturális természete, amely a szovjet típusú társadalom elnyomó és ellenõrzõ struktúráinak hatása alatt, illetve az ezekhez való alkalmazkodás során formálódott ki. A VCIOM-ban folytatott szociológiai kutatások (többek között az egykori közép- és kelet-európai “szocialista” országok nemzeti identitására vonatkozó nemzetközi összehasonlító vizsgálatok) azt mutatták, hogy a szovjet embert alapvetõen meghatározó értékrendszer és képzetkör rendkívül tartósaknak bizonyultak: változtak a külsõ társadalmi feltételek, kialakultak a külsõdleges alkalmazkodási módok, de a társadalmat alkotó személyiség alapstruktúrái és így a társadalomszervezõdési formái, amennyire ez a lefolytatott kutatások alapján megítélhetõ, lényegileg “szovjetek” maradnak.1

Mint ismeretes, a puszta erõszak (bármilyen legyen is természete és intenzitása) önmagában nem képes arra, hogy a represszív rezsimet hosszabb idõn keresztül fenntartsa és újratermelje. Ehhez a hatalomnak tömeges elfogadásra van szüksége, a lakosságnak pedig arra, hogy alkalmazkodjon a követelményekhez, melyeket az elnyomó rendszer támaszt vele szemben. Azaz ki kell alakulniuk az irányítás szerveivel való együttmûködéshez szükséges készségeknek és reakciómódoknak, azoknak a pszichológiai és társadalmi szabályozó mechanizmusoknak, amelyek biztosítják a hatalmi rendszer elfogadását, illetve a vele való azonosulást. Esetünkben a szovjethatalom legitimációja és belsõ igazolása – egyebek mellett – a félelem és a remény kultúrájának sajátos összekapcsolódásában, a hivatalos hõs- és önfeláldozás-kultusznak és az elkötelezett szolgálat etikájának összekapcsolódásában rejlett, következményei pedig: a belsõ függés és passzivitás, a személyes, az individuális identitás képlékenysége és sajátos szórtsága, a manyilovi álmodozás és a társadalmi éretlenség (paternalizmus, kamaszos agresszivitás és kritikátlanság befelé és kifelé, “mieinkkel” és “idegenekkel” szemben) lettek.

A tömegtudat dinamikájának alakulását vizsgáló felmérések kimutatták, hogy – legalábbis 1994-tõl kezdõdõen – egyre nyilvánvalóbb az összefüggés az önbizalmát a nagy történelmi múltra és a kivételes nemzeti képességek hitére építõ társadalom egyre magasabb önértékelése és a xenofóbia és izolacionizmus növekedése között, miközben egyre jellemzõbb a kitérés a más országokkal, különösen a “normálisnak” mondott, vagyis sikeres országokkal való összehasonlítás elõl. Az 1990-es évek komoly és tartós társadalmi-gazdasági válsága, amely többek között azért következhetett be, mert a társadalom ellenállt az állami parancsuralmi gazdaság piacgazdasággá való átalakításának, nemcsak a reformpolitikusok teljes lejáratódását vonta maga után, hanem valami téveteg nosztalgiát is a szovjet idõk után, ezen belül az ismert szovjet fóbiák és félelmek feléledését, miszerint az ország biztonságát kívülrõl fenyegetik, és folyton összeesküvéseket szõnek ellene. Bármilyen erõtlen volt is a tömegtudatnak ez az elmozdulása, ahhoz elégséges volt, hogy a “demokratikus” elitet megossza.

1995 után a politikai élet fokozatosan kétosztatúvá vált, és végletesen leegyszerûsödött: kivesztek belõle az eltérõ politikai árnyalatok és a “Jelcin–Zjuganov” konfrontációra csupaszodott (tehát az új, demokratikus és a régi szovjet típusú hatalom közötti választásra), aminek minden más szempont és érdek alárendelõdött. Ennek következménye az lett, hogy a tervbe vett új intézményi mechanizmusok – parlamentarizmus, többpártrendszer, független bíróság, erõszakszervezetek kontrollja stb. – közül egy sem valósult meg, habár nem is ment teljesen feledésbe. Az 1998-as pénzügyi összeomlást követõen a második csecsenföldi háború szinte elkerülhetetlen volt: a reváns nemcsak a tábornokok önmegõrzésének lett szükséges elõfeltétele, hanem az egész társadalmi irányító rendszer újjáéledésének is. Elegendõ volt a fenyegetettségnek egyetlen valóságos, habár extrém megnyilvánulása (házrobbantások különbözõ városokban), hogy a hatalom addigi osztottsága, több-központúsága teljesen megszûnjön, az új “demokratikus” és a régi “kommunista” ellenzék elolvadjon és megszülessen az egységes, egyközpontú putyini hatalom.

A társadalom színpadán az újjáélesztett “ellenség”-kép (nemcsak a lázadó “barbároké”, a bandita csecseneké, hanem az amerikaiaké, a NATO-é is) mindinkább az országban és a világban zajló események “horizontját” képezte, és az 1999– 2000-es évek társadalmi közhangulatának fontos befolyásolója lett. A nyugatellenes ressentiment elõsegítette a titkosszolgálatokból, katonai vezetésbõl (KGB, MVD, VPK) és más erõszakszervezetekbõl érkezett jelöltek hatalomra kerülését (ne feledjük, ezek a szervezetek alkották valaha a militarizált szovjet társadalom gerincét). Egy 1989-ben végzett közvéleménykutatás során arra a kérdésre, hogy “Mi a véleménye, van-e ma az országunknak ellensége?”, a megkérdezetteknek csupán 13%-a nevezett meg valamely személyt vagy erõt (az elõfordulás gyakorisága sorrendjében: a bürokrácia maffiája, a kommunisták, a nacionalisták, az orosz nácik, a spekulánsok, ritkábban: az USA, a NATO, a CIA, még ritkábban: a kaukázusi népek, a zsidók, a kínaiak, a muzulmánok stb.). Egyszersmind a megadott válaszlehetõségek közül a válaszadók legnagyobb része (47%-a) a következõt jelölte be: “Minek ellenséget keresni, ha úgyis minden baj bennünk magunkban van?”. Tíz évvel késõbb, 1999–2002-ben a megkérdezettek 65–70%-a magabiztosan azt válaszolta már, hogy igen, Oroszországnak vannak ellenségei (és megnevezték a csecseneket, a NATO-t, az iszlám fundamentalistákat, a demokratákat, Kínát és másokat). Minél magasabb szintet ér el a gyûlölet és a sértettségbõl fakadó agresszivitás (ürügyül a legkülönfélébb események szolgálhattak: a NATO légiereje bombázta Szerbiát, terrorakciókat hajtottak végre orosz városokban, “Oroszországot megsértették” Salt Lake City-ben az “igazságtalan bíráskodás” miatt, az orosz futballisták vereséget szenvedtek Japánban stb.), annál magasabb arányú az elnök, a hadsereg és a titkosszolgálatok iránti bizalom, és annál magabiztosabbnak és optimistábbnak érzi magát az orosz társadalom. A soviniszta jelszó, hogy tudniillik “Oroszország – az oroszoké!”, amely a ’90-es évek elején még felháborodást váltott ki a megkérdezettek jelentõs részébõl, mára elveszítette botrányos jellegét. Az utóbbi öt évben már az ezt a jelszót ilyen vagy olyan formában támogatók száma másfélszeresére nõtt: 43%-ról 60–65%-ra (miközben a jelszótól megbotránkozóké a felére, 25%-ra esett vissza). 2002 augusztusában, miután bejelentették a Kurszk tengeralattjáró pusztulásának hivatalos verzióját, az orosz felnõtt lakosság 17%-a (és ez kb. 18 millió embert jelent!) továbbra is úgy vélte, hogy a katasztrófát ellenséges diverzió eredményezte. Így áll össze újra a régi identitás már-már szétesettnek hitt struktúrája.2

A szociológus számára több mint kétséges, hogy az ellenség szerepének aktivizálódása a közvéleményben csupán a felpörgetett propaganda, az ideológiai manipuláció, vagy ahogyan manapság mondani szokás, a PR eredménye lenne. Az efféle eszközök mindenhatóságába vetett hit csupán az összeesküvés-elmélet egy újabb változata, a “konspiratív gondolkodás” másféle megnyilvánulása, amely közeli rokonságban áll az “ellenség” ideologémájával. Az efféle feltételezés abszurditása különösen akkor válik nyilvánvalóvá, ha áthelyezzük a fejlett demokráciák kontextusába, mondjuk a brit választások feltételei közé. Semmilyen propaganda nem lehet mûködõképes, ha nem a tömegtudat meghatározott elvárásaira és igényeire támaszkodik, ha nem felel meg az éppen zajló folyamatok felfogását meghatározó rögzült elképzeléseknek, legendáknak, sztereotípiáknak, ilyen-olyan mitologikus struktúráknak. A tömegtudatba valami egészen újat bevinni gyakorlatilag reménytelen vállalkozás. Éppen ezért az ellenségkép jelentõségének növekedését mindig két irányú erõfeszítések és mozgások hozzák létre: az uralkodó elit érdekeit szolgáló és viszonylagosan racionalizált interpretációké, valamint a tömeg amorf, összevissza nézeteié, magyarázataié, hiedelmeié, babonáié, szimbólumaié, az identifikáció tradicionális elemeié.

Az ellenségkép akkor aktualizálódik a köztudatban, ha a társadalom egyre erõteljesebben olyan szociális feszültségeket érzékel magában, melyek eredete homályba vész, és kevéssé racionalizálható. A köztudat ellenségképében megjelenõ ellenség – a közellenség – ugyanis nem a jól azonosítható, konkrét és személyes ellenlábas, és azok a bajok vagy fenyegetések, amelyek tõle erednek, szintén nem konkrétak és megfoghatóak. Az ellenség még csak nem is a szociálisan veszélyes személy, akinek várható cselekedetei kiismert motivációi alapján elõre jelezhetõek és érthetõek. Ahhoz, hogy egy társadalmi szereplõ “ellenséggé” váljon, egy sor általános tulajdonságot kell kapnia: arcának meghatározatlanná, cselekedeteinek elõreláthatatlanná kell válnia, olyan aszociális erõként kell megjelennie, amely nem ismer semmiféle normatív vagy konvencionális korlátozást. Az “ellenség” ideologémájára a társadalomnak akkor van szüksége, ha nem mûködnek vagy meggyengülnek benne a pozitív értékkötések, megroppannak a társadalmi együttmûködés alapelvei, elbizonytalanodnak a társadalmi integrációt elõsegítõ alapértékek, hiányzik például az individuális sikeresség és a csoportos teljesítmények elismerése, elhomályosulnak a társadalmat összefogó és egyesítõ értékjavak és szimbólumok. Az egész társadalom vagy a társadalom többsége által veszteségként, megaláztatásként, vereségként átélt kaotikus helyzetekben kialakuló tartós félelmi állapotban felelevenedhetnek az archaikus társadalmakra jellemzõ integratív mechanizmusok, melyek felerõsítik az emberekben az egymáshoz tartozás közösségi érzését, az egymás iránti szolidaritást különféle kollektív – valós vagy vélt – veszélyek fenyegetésével szemben.

“Archaikus” mechanizmusokról beszélek, mert a differenciált felépítésû és bonyolult berendezkedésû modern társadalmakra, melyekben a biztonságot többszörös külsõ és belsõ védelmi rendszer garantálja, nem jellemzõek az ilyen helyzetek.3 Vagyis az “ellenség” ideologémájának aktivizálódása a posztszovjet köztudatban nem a hadsereg vagy a rendõrség túlhatalmából következik, hanem éppen megfordítva, ez a túlhatalom következik abból, hogy megrendült, tartós félelmi állapotba került modern társadalom számára még az erõhatalmat közvetlenül megjelenítõ, polgári értelemben vett hadsereg és a rendõrség intézményei is gyöngék ahhoz, hogy szimbolikusan az egész közösséget reprezentálják, és alapértékeit kifejezzék. Normális esetben a társadalom számára egészen más intézmények szolgálnak reprezentációs és integratív keretként: olyanok, mint a szabadpiac, a parlamenti vagy a tudományos vita, a mûvészet mint az autonóm szubjektum kifejezõdése, a sport vagy az állampolgári jótékonyság és így tovább. Ezeknek az intézményeknek mindegyike a “modern társadalom” sajátos projekcióját nyújtja, e projekciók együttese vagy kompozíciója pedig a szimbolikus kommunikáció és információcsere egész bonyolult rendszere által integrált szocium jellegadó vonása lesz. Nem így az archaikus szociumokban, amelyekben az egész társadalom létének problémája közvetlenül minden egyes tagjának fizikai túlélésével és védelmével kapcsolódik össze.

Ha tehát azt látjuk, hogy az erõszakszervezetek nyerik el a szocium központi szimbolikus intézményeinek státusát, akkor ez vagy az adott társadalom pszeudomodern – a nyugati eredeti állami vagy társadalmi formáit csak imitáló – jellegét mutatja, vagy arra utal, hogy a társadalom rendkívüli állapotban van, ami a terrorveszéllyel vagy más különleges fenyegetéssel megindokolt tényleges hadiállapot vagy kivételes állapot bevezetésében kulminál. Ha a rendkívüli állapotot sikerül tartósítani, az az alapvetõ társadalmi intézmények radikális deformálódásával és funkcióik korlátozásával fenyeget, ahogyan az például az 1920-as évek Olaszországában vagy valamivel késõbb Németországban történt.

Az “ellenség” retorikájának hatásosságát végsõ soron nem az adja, hogy egyszeriben “feltalálják” a fenyegetettség faktorait, hanem az, hogy ebben a retorikában a társadalmi tudat perifériáján vagy mélyrétegeiben tartósan meglévõ félelmek és fóbiák, közkeletû elképzelések, kész érzületi sémák aktualizálódnak, melyek normális esetben csak az elsõdleges szocializációnak, a tömegidentitás mitológiai struktúráinak kulturális tartalékát képezik. A nehézség éppen annak megértésében áll, hogyan lehet átvinni ezeket az alacsonyabb szintû, primitív és archaikus jellegû, a társadalmi identitás megõrzésében amúgy fontos szerepet játszó elképzeléseket a szervezettség magasabb szintjére, a társadalmi kölcsönviszonyokra, az intézményi struktúrák fejlõdésére. Mert nem az “ellenség” ideologikus konstrukciói erõszakolódnak rá a “tömegre”, hanem a bizonyos körülmények között kialakuló “tömeg” gyakorol nyomást a társadalmi szervezõdés formáira, úgyhogy végül is az “elit” alárendelõdik a tömeg mentalitásának (morális képének, szolidaritási elveinek, értékmotivációinak). A tömeg mobilizációja érdekében vagy a társadalmi legitimáció céljaira felhasznált “ellenség” ideologémája azzal, hogy végletesen leegyszerûsíti és egysíkúvá teszi a modern társadalom szocio-kulturális szervezetét, intézményeinek áttekinthetetlenül bonyolult mûködését, “megszabadítja” a tömegtársadalmat attól a tehertõl, hogy megértse az intézmények mûködését és berendezkedjen bennük, ami a modernizáció legfõbb akadálya lesz. A kérdés tehát az, mikor, milyen feltételek mellett, és milyen kölcsönös érdekek hatására indul be az ellenségképzés folyamata, mi a folyamat logikája, milyen kulturális tartalékokból táplálkozik, és kifutásának mik a szociális következményei?

Az ellenség politikaelméleti fogalma

Mindenekelõtt pontosítanunk kell, mit is értsünk “ellenségen”? A témakörrel foglalkozó tanulmánykötetek ugyanis jobbára beérik illusztratív felsorolásokkal fogalmi meghatározások és tipológiai konstrukciók helyett. Így például Sam Keennek a katonai propagandában megjelenõ ellenségképeket összegyûjtõ alapvetõ könyve az “ellenség”-fogalmat olyan “archetípusok” szerint rendezi, mint az “idegen”, az “agresszor”, a “barbár”, a “bûnözõ”, az “Isten ellensége”, a “halál”, a “méltó ellenfél”, az “erõszaktevõ”, a “kínzó vagy hóhér” és egyebek.4

Akármennyire különböznek is szemantikailag az “ellenség” különféle képei vagy toposzai, fõ funkciójuk, hogy aktualizálják azokat az elképzeléseket, melyek szerint az adottcsoportot (társadalmat, szervezetet, mellyel a retorikai fordulatok szubjektuma és címzettje – szerzõ, olvasó vagy nézõ – azonosítja magát) puszta létében fenyegetik, alapvetõ értékeit akarják megsemmisíteni. Az “ellenség” ebben különbözik alapvetõen a szimbolikus társadalmi színház más rokon szereplõitõl, olyanoktól, mint az “idegen”, a “kívülálló” vagy a “periférián lévõt”.5

periférián lévõ a legelterjedtebb társadalmi szereplõ az esztétikai és funkcionális konstrukciók közül. Ez az érdekes és tudományosan is gyakran leírt szereplõ (pontosabban különféle szereplõk – a szélhámostól az áttelepülõig – összessége) azért érdekes, mert két csoport vagy világ jelentéseit (értékeit és normáit) egyesíti magában: az egyik a “külsõ” világ, ahonnan érkezett, a másik pedig az, amelyikbe kerülni akar, amelyben el akarja ismertetni magát, amelyhez idomulni és adaptálódni szeretne (ami persze mindaddig nem sikerülhet neki, amíg periférián van). A periférián lévõ idegenségével a “mieink” és a “nem-mieink” közötti társadalmi distanciát lehet demonstrálni, de a “kétlakiság” és más hasonló kettõsségek még nem jelentenek fenyegetést a “mieink” csoportja számára: a periférián lévõ szociális értelemben mindig nyilvánvalóan gyengébb, mint a “mieink”.

A periférián lévõtõl mindenképpen meg kell különböztetni a “Másikat” (a “mást”), amelynek legfõbb rendeltetése, hogy tipikus szerep- vagy státus-meghatározásai szerint biztosítsa a “mieink” pozitív jelentésartikulációját. A “Másik” minõségében “mieink” közül is megjelenhet az, aki kilép vagy kikerül a “közös norma” hatálya alól (például a felnõtt-szerep vagy a társadalmi cselekvõképesség normatív keretei közül): ilyen a “gyermek”, a “beteg” vagy a “haldokló”, az “öreg”, a “robot”, a “kutya”, a “ló” és egyebek. A “Másik” szemantikailag közel áll a periférián lévõhöz, de abban azért különbözik tõle, hogy õ mindig csak félig kívülálló, esetleg ideiglenesen vagy periodikusan megjelenõ szereplõ. Az a funkciója, hogy belülrõl, vagyis a csoport általánosan elfogadott értékperspektívájából mutasson rá a “mi”-csoport kulturális határaira, a “mieink” zónájára, korlátjaira.

Az “idegen” már a “mieink” külsõ határait, a csoport felfogásának és identitásának korlátjait jelöli ki. “Idegen” csak egy zárt csoport viszonylatában lehet valaki, ahová a belépés szigorúan szabályozott vagy egyszerûen kizárt: a korlátot a faji vagy etnikai elõítéletek és a társadalmi magatartást korlátozó bizonyos normák, etno-konfesszionális határok, a társadalmi rétegek és kasztok közötti elhatárolódások jelenthetik – egyszóval bármely íratlan vagy szigorúságát tekintve ehhez közelítõ társadalmi meghatározottság. Épp ezért az erõszak aspektusa, ha fel is merülhet az “idegen” tematizálásakor, döntõ szerepet nem játszhat itt. Az “idegen” konstrukcióiban az erõszak kiegészítõleges vagy részleges jelleget ölt (ami olykor az erõszak komikus vagy nem-adekvát alkalmazásában is kifejezõdik), miközben az ellenségképekben az erõszak az egyik legfõbb elem. (Épp ezért mosódik össze olyan gyakran az “ellenség” a háború vagy az agresszió témájával, ami bizonyos zavart okoz az értelmezõk számára.)

Tipológiailag az “ellenség”-képek nemcsak az általuk megjelenített fenyegetés jellege és nagyságrendje (a lélek elpusztítása, a náció, a kultúra, a múlt vagy a jövõ, a természet, a rokonság, a felsõbbrendû eszme, az erények és egyebek megsemmisítése) alapján különbözhetnek egymástól, hanem annak a tekintélyformának alapján is, amely a csoport létéért vagy jólétéért felel, ellenáll az ellenségnek vagy semlegesíti a hatását. Másképpen szólva, az ellenség konkretizálása azzal a hatalommal való különféle korrelációkat feltételez, amely a csoport vagy a közösség létezésének valamely intézményi aspektusát megtestesíti. A sátánnak – a szent vagy a pap az ellenpárja; a támadásnak vagy katonai agressziónak – a nép; Galileinek – Savonarola; az orvos ellensége a járvány és így tovább.

Az ellenséggel szemben lehet védekezni, el lehet elõle bújni vagy menekülni, le lehet gyõzni. Az ellenség azonban minden esetben olyan hivatkozást jelent, amely szolidaritásra mozgósítja a közösség minden tagját, továbbá a köré a hatalom vagy csoporttekintély köré tömöríti, amely a biztonság megteremtésére, a megsemmisülés fenyegetésének elhárítására hivatott.

Az ellenség az intézményi differenciáltság foka szerint is tagolható: a legalsó szintû ellenségek azok, akik “direkt módon ténykednek”, belõlük sok van, ezek megkülönböztethetetlenek, a közösség tömegének ekvivalensei. A “második”, “harmadik” és még magasabb szintû ellenségek azok, akiknek ténykedése közvetett és intézményes vagy szimbolikus jelleget ölt. Ezek vagy az egyes társadalmi intézmények és tartalékaik, vagy a kulturális programok számára jelentenek fenyegetettséget, sõt, akár még a csoport vagy a közösség azon szimbolikus struktúráira is, amelyek a közösség jövõbeni újratermelõdésének feltételeit érintik.

Minél magasabb fokú a fenyegetettség, annál bonyolultabb és szelektívebb az ellenség magatartása, annál több pozitív jelentés kerül konstrukciójába. Éppen ezért az ellenség nemcsak félelmet ébreszt, hanem vonzó, csábító, végsõ esetben akár ambivalens is lehet.6 Azok a látens értékjelentések, amelyek az ellenség második, harmadik síkját, background-ját alkotják, leggyakrabban vagy az ellenkultúra jelenségeinek szemantikájába csúsznak át, vagy az árulók és hitszegõk képében öltenek alakot, vagy pedig a “gonosz birodalma”, az “ellenséges világ” képét testesítik meg. Az ellenség, miközben a csoportban megengedhetetlen cselekvési lehetõségeket és értékeket mutat a “gyenge” vagy ingadozó csoporttagoknak, aláássa a közösség belsõ fegyelmét és a közösség iránti hûséget, a csoport egyes normáinak és céljainak vagy a túlélés imperatívuszának jelentõségét. A legbonyolultabb esetekben az ellenség csak azok számára jelent fenyegetettséget, akik a közösséget irányítják, akik az alapvetõ viszonyrendszereket szabályozzák, akik kontrollálják a hozzáférést “más”, tiltott tartalékokhoz vagy magatartási stratégiákhoz.

Ahhoz, hogy egy konkrét cselekvés megkapja az “ellenséges” minõsítést, szimbolikusan kell értelmezni, mint “sokak cselekvését”, vagyis eleget kell tennie a meghatározatlan általánosíthatóság és a társadalmi egészre vonatkoztathatóság módszertani kritériumának. Az “ellenség”-kép ilyeténképp maga is részt vesz a társadalomnak mint egésznek és mint tömegnek a konstituálásában. Más szavakkal, az “ellenség jelenlétének” diagnózisa kettõs általánosítást generál: egyfelõl kialakul az amorf gyanú, az általános bizalmatlanság, s vele együtt az éberség légköre, mint társadalompszichológiai szervezõelv, másfelõl kirajzolódik a “mieink” tudatának “horizontja”, vagyis a “tömeg” társadalmilag nem üres meghatározása (a “mieink” mint “nem-ellenségek”).

Propaganda és mobilizáció: az “ellenség” típusai a szovjet totalitárius művészetben és irodalomban

A honvédõ háború kezdetéig a társadalmi élet különféle színterein zajló események modellje az 1917–1921 közötti polgárháborús idõszak lett, és így elbeszélési módjukat is teljes mértékben a “pártos” és az “osztályharcos” retorika határozta meg. A honvédõ háború után azonban, annak mértékében, ahogy fokozatosan restaurálták a hagyományos birodalmi ideológia kategóriáit, a polgárháborús modellt követõ “osztályharcos” fogalmak és meghatározások összekeveredtek az “orosz kivételesség” és a “rothadó Nyugat” züllesztõ hatása ellen, a “szovjet nép egészséges egységének megõrzéséért vívott” ideológiai harc kategóriáival. Ebben az idõszakban a “mi” és “õk”, a “mieink” és az “ellenség” szembenállásának struktúrája polarizálódott és a Szovjetunió (mint a kommunista világ, az emberi civilizáció stb. központja) és az USA (mint minden idegenség – modernség, gazdagság, kizsákmányolás, faji egyenlõtlenség – megtestesítõje) kibékíthetetlen ellentétének képét öltötte.

Az ellenségkép metaforikája – az “ellenséget” és annak magatartását megkonstruáló – hivatalos ideológia nyelvi kliséinek és a leleplezés, a gyalázkodó lekicsinylés hétköznapi, közérthetõ gesztusainak összekapcsolására épült. Ez az összekapcsolás azonban így is túl elvont, a köznapi mentalitástól túlságosan idegen volt ahhoz, hogy a tömeg embere könnyen magáévá tegye a klisék jelentését, és maga is képes legyen operálni velük. Az egyetlen “segítséget” az egyszerû emberek számára az illusztrálás, a “súgás”, az analógiás általánosítás, vagyis a propaganda által javasolt példa mint magyarázó séma jelentette.

Az “ellenség” konstrukciója két sík viszonyát foglalta magában: 1) az egyik síkot a távoli, elvontan általános értelmû, szimbolikus ellenség jelentette, mint az éppen zajló események rejtett értelmét kirajzoló háttér vagy “horizont”, ezért ez a sík gyakorlatilag évtizedeken keresztül változatlan volt; 2) a másik síkot a közeli, a rejtõzködõ, beférkõzõ, láthatatlan, illegális, maszkjait váltogató ideologikus “ellenség” alkotta. Ez utóbbi ellenség színre léphetett a) szubjektív ellenség képében, mint a hétköznapi emberek között élõ ellenség, mint a meggyõzõdéses vagy megrögzött szovjetellenesség képviselõje, és b) “objektív” ellenség formájában. Ez utóbbi esetben szubjektíve becsületes, de eltévelyedett emberrõl volt szó, aki “objektíve” “ellenségeink kezére játszik”, “ellenségeink malmára hajtja a vizet” stb.

A hivatalos retorikában, irodalmi mûvekben, filmeken szereplõ, valamint a cenzorok vagy a KB és az Irodalmi Fõosztály munkatársai által a szerzõknek adott instrukciókban felbukkanó7 ellenségek alaptípusai a következõk voltak:

Külső ellenségek

a) A világ burzsoáziája, az imperializmus, a Nyugat, a háborút követõen pedig: az amerikaiak és szatelitjeik, a NATO stb.

Képi megjelenítése a korai fekete-fehér karikatúrák és plakátok cilinderes, dollárral tömött zsákot szorongató nagy pocakú kapitalistájától a késõbbi Sam Bácsiig terjedt, aki a “nagy biznisz”, a Pentagon vagy a militarista tábornokok emblematikus jelképe lett. Ezek a végletesen sztereotip figurák lényegében sajátos filmes vagy irodalmi “maszkok” voltak. A “spionokról” szóló filmekben vagy könyvekben elmaradhatatlan attribútumaik: az üveg whisky, vastag szivar, egyedüli beszédtémájuk a forradalom vagy a kommunisták miatt elveszített pénzük és a Szovjetunió megsemmisítésének tervezgetése. Cselekedeteiket cinizmusuk vagy alantasságuk motiválta;

b) Az egykori orosz privilegizált osztályok, az arisztokrácia, az orosz burzsoázia képviselõi – a fehérgárdista tiszt, a kapitalista, a pap (a szövetséges köztársaságok irodalmában a bej, a mollah) stb.

Irodalmi és filmes ábrázolásuk kötelezõen magában foglalta a civilizáltság, a jólöltözöttség, a mûveltség, a világkultúra ismerete (például a klasszikus zenéé vagy a költészeté, az “emírek” esetén elegendõ volt az anyagi javakban való dúskálás, a megelégedett jólét) és a jéghideg könyörtelenség, a haszonlesés, az “egyszerû kisemberek” megvetése közötti éles kontrasztot. A háborút követõen feltûnnek mellettük a kollaboránsok: a falusi sztaroszta (a volt kulák), a polgármester (a volt földbirtokos vagy csinovnyik) és a rendõr, akiket úgy ábrázoltak, mint volt földesurak vagy kulákok gyermekeit, mint a németek cinkosait és hóhérokat, akik megkínozták az elfogott partizánokat. A magas státus és az ellenséges szimbolika jellemzõinek egyesítése stimulálta a proletár osztályharagot, és egyidejûleg segített megerõsíteni a pártvezetõkrõl alkotott pozitív, “egalitárius” képet, miszerint õk “olyanok, mint mi”: egyszerûek, elérhetõek, nyitottak, mentesek az idegen kultúra minden manírjától és cifraságától.

A honvédõ háború idõszakának ellenségei – a németek, a fasiszták és szövetségeseik8. Az ellenségképnek morális és identifikációs szempontból legjelentõsebb és legerõteljesebb formája (a “németrõl” vagy a “fasisztáról” alkotott sztereotípiák száma rendkívül alacsony). Oroszországban a tömegtudatban ezek a képek az emberi mivolt traumatikus határát jelezték. A propaganda retorikájában a hitleristák mindig a negatív emberi minõség abszolút mércéjéül szolgáltak: a képi redukció az embertelen, az amorális, a gonosz megtestesüléseként tüntettek fel õket. Ezért lehet a második világháborúban aratott feltétlen (morális) gyõzelem még ma is a nemzeti identitástudat kulcsszimbóluma, a szovjethatalom legendájának fontos láncszeme, és ezért nem hiányozhat a valóság egyetlen ideológiai konstrukciójából sem. A felmérések azt mutatják, hogy e szimbólum jelentõsége az utóbbi tíz évben állandóan növekszik. A honvédõ háború visszamenõleges igazolásául szolgált (és szolgál a mai napig) mind magának a kommunista rendszernek, beleértve a tömeges repressziókat, az erõltetett iparosítást és a kollektivizálás áldozatait is, és igazolásául szolgál az orosz birodalmi múltnak, az oroszok másokkal szemben mindenütt és mindig érvényesülõ elsõbbségének. A világháborús gyõzelem lett a legerõsebb érv annak igazolására is, miért kell a lakosságnak szüntelenül áldozatokat hoznia a katonai-ipari komplexum kiadásainak fedezése és a Szovjetunió életének általános militarizálása érdekében, ez indokolta a szegénységet és rabságot, amit a szovjethatalom hozott magával.

A “németeken” kívül a szovjet háborús propagandában, illetve a büntetõjogi gyakorlatban is kitüntetett szerepet játszottak a hadifogságba esett szovjet katonák, a “hadifoglyok”, akik egészen az 1960-as évekig a hitszegés, a gyávaság és a hitványság jelképei lettek, és nem pusztán megvetést, de szigorú büntetést érdemeltek. A “hadifogolynak” tulajdonított jellemvonások az “igazi szovjet emberre” érvényes morális kódex kifordítását jelentették: a fogságba esés már önmagában véve is bûncselekménynek számított, amire nem lehetett mentség sem a katonai helyzet kilátástalansága, sem a sebesülés, sem a légnyomás, sem semmi. Aki fogságba esett, szánalmas, gyáva vagy egoista alak volt, mert ahelyett, hogy eleget tett volna a kollektíva által tõle elvárt önfeláldozásnak, ahelyett hogy fogságba esés helyett inkább meghalt volna, ragaszkodott a maga kis életéhez. Aki “fogságba esett”, megbélyegzett lett, úgyszólván kiközösítették a társadalomból, ahhoz hasonlóan, ahogy azokkal tették, akik “ültek”. A megbélyegzettség a családtagokra is kiterjedt. A “fogságba esettek” bizonyos fokú rehabilitására csak a ’60-as évek elején került sor néhány akkor megjelent láger-témájú, a “sztálini idõk” problematikáját érintõ regényben és bemutatott filmben, amelyekben igazságot szolgáltattak a “lövészárkoknak” a “fõhadiszállás tábornoki igazságával” szemben.

Az ellenség következõ alakváltozatát az aknamunka végzésére vagy hírszerzés céljából a Szovjetunióba küldött spionok és diverzánsok jelentették. A nyugati kalandos, Bond-féle történetektõl eltérõen a szovjet kémfilmekben csak a “mieink – idegenek” ellentétpár volt lényeges, amely egyszersmind a “béke – háború” ellentétpárral volt azonos. A nagyhatalmi Oroszország összes múltbeli, jelenbeli és jövõbeli ellenségei felvonultak, attól függõen hol és mikor játszódott a mû cselekménye: kutyafejû lovagok, az Aranyhorda egzotikus tatárjai és kánjai, akik leigázták a Régi Ruszt, mindenféle külföldiek, akik a legkülönbözõbb célokkal érkeztek Oroszországba (külföldi kereskedõk, jezsuiták, idegen államok követei), a török szultán, a svédek, a lengyelek, a gyárosok, az angol admirálisok, a porosz vagy osztrák tábornokok, a Napóleon-kori franciák, egyszóval mindenféle betolakodók, agresszorok és más országok titkos ügynökei. Ezeknek az alakoknak a felbukkanása a kommunista hatalom legitimációs alapjában bekövetkezett átrendezõdést jelezte: a forradalmi ideológia frazeológiájáról a birodalmi nagyhatalmi frazeológiára való áttérést, amelyre korábban is jellemzõ volt az orosz nemzet kivételességének, az orosz kolonializálás civilizatorikus jelentõségének hangsúlyozása. A háborút követõ periódusban ez a birodalmi ellenségkép lényegében kiszorította a retorikai mezõbõl a fehérgárdisták, a kulákok, a párt árulói – mensevikek, trockisták – addig uralkodónak mondható típusait. A nagy történelmi események összefüggésében megjelenõ ellenség ábrázolásának kötelezõ eleme volt, hogy a legyõzött ellenségek valamelyik képviselõje “kényszerûen” elismeri, hogy Oroszország “legyõzhetetlen” és fényes jövõ vár rá, ami persze nem más, mint a nézõ vagy az olvasó jelene: a szovjet korszak. Ez a retrospektív módon bemutatott, a “jelenrõl” (1930-as és 1950-es évekrõl) a távoli múltban megfogalmazott prófécia “rövidre zárta” a régi és a mai ellenségek, az orosz birodalom története és az aktuális politikai események közötti kapcsolatot, és így újratermelte a tömegtudatban élõ idõbeli konstrukciókat.

A belső ellenségek közül elsõ helyen a rejtõzködõ, a tudatos kártevõ áll, aki a szovjethatalom meggyõzõdéses ellensége, és csak azt várja, mikor omlik össze (a mérnök, a tehetségtelen professzor, ritkábban: a kulák, a volt földbirtokos, aki felküzdötte magát a nómenklatúrába). A szovjet mitológiában ez az “ellenség” mintapéldája. Érdekei és cselekvési motivációi kardinálisan eltérnek a “párt vonalától”. Ez a társadalmi szereplõ a múltban általában vagyonos ember volt, de legalábbis vagyonos ember – gyártulajdonos vagy földbirtokos – fia, “cári tiszt”, egyszóval a likvidált kizsákmányoló osztályok tagja, akit a magántulajdon kisajátításával súlyos sérelem, veszteség ért. Hasonló múltja lehetett a diverzánsnak vagy a kémnek is, akit a Szovjetunióba küldtek, aki ez esetben szintén a kártevõ szerepében tûnt fel. Ugyanakkor dramaturgiailag mindannyian lényegében atrigger szerepét játszották, amennyiben az “ellenség” akciójának elindító vagy elõsegítõ “cinkostársként” jelentek meg, márpedig az “ellenség cinkosa” minden éberségi kampány legfõbb céltáblája, az osztályellenség elleni folyó propagandaharc fõszereplõje volt.

cinkostárs – a szekértoló, kulákbérenc, rágalmazó, kispolgár, szovjetellenes érzületû rosszakaró, akadékoskodó, pánikkeltõ stb. E társadalmi szereplõ értéke abban állt, hogy ellenséges szándékait nem kellett bizonyítani, mivel azok mintegy osztálytermészetébõl eredendõen következtek, vagyis a párt politikai irányvonalával és a szocializmus építésével való szembenállása “objektív” jellegû volt. Épp ezért, eltérõen attól az ellenségtõl, akiknek nem osztálytermészetébõl, hanem ideológiai rossz szándékából vagy bûnös tévedésébõl következett a gyakorlati kártevés vagy a szabotázs, a párt elleni harc, a cinkos kártevõ típusú hõs minden további nélkül kimondhatta megsemmisítõ ítéleteit, a dolgok állásával való elégedetlenségét, kritizálhatott, vagy javasolhatott a vezetés véleményétõl teljesen eltérõ cselekvési terveket. A propaganda legfõbb feladata ugyanis az volt, hogy e szereplõ önállóságát, kritikus pozícióját összekapcsolja a sokkal agresszívebb és kibékíthetetlen “ellenségek” akcióival, s ezzel mindenféle önálló eszmefuttatást vagy kritikus nézetet az ellenségnek a társadalmi biztonságot és jólétet fenyegetõ aknamunkájával azonosítson. A cinkos kártevõ képzeletbeli alakjának és az állampolgári önállóságnak az azonosítása nélkül az országban kényszerrel megteremtett kvázi-konszenzus (“a párt és a nép erkölcsi és politikai egysége”) nem maradhatott volna fenn. E szereplõ révén a propaganda számára lehetõség nyílt arra, hogy általános hajtóvadászatot indítson a “kételkedõk” és a “kishitûek”, a szocialista építõmunka “útitársai” ellen, amivel mindenkit arra késztetett, hogy ne csupán mutassa, hanem bizonyítsa is a vezetés iránti odaadását és lojalitását. Vád tárgyává itt tulajdonképpen nem a cselekvés eredményei váltak, hanem e cselekvés “objektív” lehetõsége, a potenciális szándék, amelyet a vádló az ilyen társadalmi szereplõnek tulajdonított. Ennek megfelelõen olyan beszédalakzat jött létre, amely törölve a cselekvõ szubjektív szándékainak kérdését, megteremtette annak lehetõségét, hogy “objektív” bûnössége okán bárki bármikor felelõsségre vonható legyen.

A folytonos perbe-gyanúba foghatóság, vád alá helyezhetõség hozta létre a félelem általános légkörét, atomizálta a társadalmat, tette egymás iránt bizalmatlanná az embereket. Mert a negativitás vagy ellenségesség többé már nem ennek vagy annak az objektumnak, társadalmi szereplõnek vagy eszmének a sajátos tulajdonsága volt. Ebben a kontextusban bármely társadalmi szereplõ vagy társadalmilag fontos esemény, tárgy, eszme, körülmény negatív jelentést, fenyegetõ értelmezést kaphatott: minden dolog mögött az ellenség ténykedésének fenyegetõ veszélye rejtõzött.9

Az ellenség konstrukciójának ehhez a típusához közel állnak a konspiratív tudatra jellemzõ kontaminációkra épülõ retorikai alakzatok, amelyek a negatív komponenst (az ellenség szemantikájának elemét) annak a csoportnak neutrális fogalmával egyesítik, amelyre az ideológiai agresszió irányul. Olyan ideologikus kontaminációkra gondolok, mint például a “fehérfinnek” (’belofini’) vagy a “fehérlengyelek” (’belopoljaki’), amelyek a bolsevik propagandában a polgárháború óta gyûlöletessé tett “fehérek” szemantikai elemét egyesítették az önmagukban teljesen semleges etnikai-nemzeti hovatartozást jelölõ “finn” és “lengyel” szavakkal. Ezek az magukban véve teljesen értelmetlen szóalkotások arra voltak hivatva, hogy a tömeghallgató vagy tömegolvasó emlékezetében és tudatában felelevenítsék az “ellenséggel folytatott küzdelem” valamely kontextusát (itt a polgárháborúét). Mindkét újsütetû képzõdmény a háborús propagandakampány visszatérõ retorikai elemévé vált aztán: az egyik nem sokkal Lengyelországnak (a hitleri Németországgal közös) bekebelezése elõtt, a másik a Finnország ellen indított támadás elõtt. A szóban forgó országok lakosságára, vagy legalábbis hadseregére és ellenállóira átvinni a “fehér hadsereg” jelentését, azt volt hivatott demonstrálni, hogy a Vörös Hadsereg által végrehajtott háborús megszállás valójában “felszabadító hadjárat”, a forradalom valamiféle exportja vagy segítségnyújtás a szóban forgó országok proletariátusa és parasztsága számára a világ elsõ szocialista államának dolgozó népe részérõl.10

A “szekértoló” alakjának alapvetõen két típusa alakult ki: a) a hitszegõ, áruló, szökevény, aki önös érdekbõl vagy életének megmentése céljából az ellenség oldalára állt (ezen belül végül a “vlaszovista” alakja, amely csak egészen késõn jelent meg, hiszen a valóságos átállás és árulás puszta ténye is tabutéma volt); b) az “elfajzott”, a mérnök, csinovnyik, szovjet bürokrata, a fejes, aki az “ellenséget” a maga kisszerû, haszonlesõ érdekei miatt szolgálja ki, hajbókol a Nyugat elõtt – kisszerû életmûvész és alávaló alak, aki komfortra, pénzre stb. vágyik.

A belsõ ellenség másik nagy típusa: az álforradalmár vagy ál-kommunistaa hamis vezér, a hazug vezetõ, aki harcba száll az igazi “népvezérrel”. Itt a közelmúlt fontos negatív politikai szereplõinek egész skáláját vonultatták fel, akiknek rendeltetése az volt, hogy kontrasztjukkkal kiemeljék, megerõsítsék az “igazi” vezetõ, az “igazi” kommunista erényeit: az “igazi” vezér (a “hamistól” eltérõen) éleslátó, közel áll a néphez (megérti a kisember gondjait és nehézségeit), hisz az elközelgõ fényes jövendõben, nem húzza le a hamis kultúra és felesleges mûveltség súlya, ugyanakkor a tömeg fölé magasodik, egyesíti magában a “mieink” és a “szervezeti ember” – a párttag – vonásait. A “hamis vezért” ezzel szemben úgy ábrázolták, mint familiárisan közeli, kisszerû, önimádó, hisztérikus, önmagával és a saját karrierjével elfoglalt embert, mint frázispufogtató, gyáva alakot, aki a döntõ pillanatban elárulja a pártot és a forradalom ügyét. A forradalomról szóló történelmi filmekben a “hamis vezér” szerepét mindig mensevik, trockista, anarchista vagy baloldali eszer vezetõk játszották el; a jelenben játszódó, kortársakról szóló regényben, filmben vagy színdarabban az ilyen szereplõ olyan elveket vagy nézeteket, vezetési módszereket képvisel, melyeket épp a legutolsó pártdirektívákban vagy ideológiai határozatokban ítéltek el. Az efféle figurák gyûjteménye meglehetõsen gazdag (pártellenzéki, mûszaki szakember, aki nem hisz a forradalmi munkáskezdeményezésben stb.), funkciójuk azonban mindig egy és ugyanaz.

A “hamis vezérek” közé tartoznak azok is, akik a népet “jogosulatlanul” képviselik. Széles spektrumuk kiterjed 1.) a szinte neutrális, sötét, elnyomott, becsapott vagy jóhiszemûen eltévelyedett szegényparasztra, akit utóbb a pártos igazság útjára vezet egy “igaz” munkás; 2.) a “szociális osztályrokonokra”, vagyis a deklasszálódott “elemek” közül azokra – például huligánokra, tolvajokra, prostituáltakra –, akik a hivatalos értelmezés szerint csak a szociális szülõhelyük és környezetük miatt váltak ilyenekké. Õk a “kapitalista múlt örökségei”, az “átkozott múlt szégyenfoltjai”, akikre szocialista javítómunka és átnevelés vár. A bûnös morális átformálódásának problematikája helyére az ember “átgyúrásásnak” csekista technológiája kerül; és 3.) az ideológiai tûréshatáron kívül esõ alakokra, a “banditákra”, “erdei haramiákra”, “banderovistákra”, “ellenforradalmi banditákra”, akiket meg kell semmisíteni, vagyis azokra, akik az irodalmi szövegekben vagy a filmekben fegyverrel a kézben ki akarnak tartani nemzeti függetlenségük vagy tradícióik, szokásaik, vallásuk és más egyéb “csökevényeik” mellett.

A belsõ ellenséghez tartoznak még az “aranyifjak” – a magas státusú, mûvelt és jómódú szülõk gyermekei, akik nem akarnak dolgozni, nem akarják “odaadni magukat a társadalomnak”, akik két végérõl égetik életük gyertyáját, “hajbókolnak a Nyugat elõtt”, egoista, aljas, semmirekellõ emberek, negatív hõsök, kevesek számára elérhetõ fogyasztási cikkek élvezõi, a magánélet értékeinek hordozói, amelyek gátolják a mobilizációt, a heroikus-aszketikus életvitel, a kollektivitás, a szolidaritás potenciáljának érvényesülését. Ennek társadalmi szempontból leszállított értékû változata a kispolgár, a nyárspolgár, a csak önmagával vagy otthoni jólétével, családjával, gyerekeivel és azok jövõjével (nem pedig az ország jövõjével) törõdõ ember. Már a totalitárius rendszer legvégén jelenik meg a “renegát”, a szocialista rendszer rágalmazója, a disszidens, a jogvédõ, a máskéntgondolkodó, az “antiszovjetcsik” (a szovjetellenes ember, a rendszerkritikus), a belsõ emigráns alakja, akit gyakran nyíltan antiszemita felhanggal ábrázolnak, és szembeállítanak az “igazi”, ám megsértett vagy megrövidített hazafi alakjával.

A vázlatosan bemutatott külsõ és belsõ “ellenség”-ek összessége a szovjet társadalom hivatalos képével, önképével szimmetrikusan ellentétes rendszerré állt össze, egyfajta antivilágot alkotott, amelynek az volt a funkciója, hogy izolálja az ideológiailag megkonstruált tökéletes “szovjet valóságot”, hozzáférhetetlenné tegye bármilyen szkeptikus vagy kritikus megítélés számára, kizárja belõle az értelmezés és értékelés összes eltérõ lehetõségét.

Az “ellenség”-kép e konstrukciójának és megjelenítési módjának azonban volt néhány általános elõfeltételei:

1) Az országot létében fenyegetõ, körülhatárolatlan, általános veszély nyomasztó atmoszférája: a veszélyt úgy jelenítették meg, mint amely az egész közösségre leselkedik, az egész közösség biztonságát fenyegeti, elhárítása pedig nem tûrt semmiféle köztes megoldást, kompromisszumot. Vagy-vagy: élet vagy halál. Minden szituáció a végletekig leegyszerûsödött, és a halálos kimenetel veszélyével terhes konfrontáció végletesen primitív formákban került kibontásra.

2) A konkrét ellenséget mindig lealacsonyító formában kellett ábrázolni, az õt szánalmas színben feltüntetõ különféle kínos vagy komikus részletek kiemelésével. A rosszban nem maradhatott semmi nagyszabásúan démonikus, megrázóan félelmetes; a rossz eleve csak kisszerû és jelentéktelen lehetett, habár megsemmisítéséhez rendkívüli erõfeszítésre volt szükség. Az ellenség emberi hitványsága és kisszerûsége olyan kontrasztot teremtett a pozitív tulajdonságokkal felruházott pártfunkcionáriusok vagy népi hõsök alakja számára, amelyben még jobban felértékelõdött emberi és erkölcsi kiválóságuk. Az “ellenségnek” ez az ábrázolási sémája a propagandaplakátok és karikatúrák kánonát követi, amelyek szó szerint értelmezték és fordították le a képileg a “mieink” és az “idegen” abszolút összemérhetetlenségét. Mondjuk: a munkás izmos karja széttépi a kapitalista kizsákmányolás láncait. Vagy: egy vizet hasító hatalmas fehér hajó, az épülõ új rend allegorikus ábrázolása szétszórja és vízbe süllyeszti a parányi hajócskák fekete sziluettjeit, amelyekrõl kapitalisták, tábornokok, pópák aprócska figurái ugrálnak a vízbe.

3) Az ellenség felett aratott gyõzelem hõstette nem az egyes ember, hanem az egész szocialista rendszer, a nép, az egész közösség diadalaként kellett megjelenjen: a gyõzelem a kollektív értékek és célok apoteózisa kellett legyen.

4) Az “ellenséggel” való leszámolást úgy kellett megjeleníteni, hogy az olvasót vagy a nézõt ne pusztán a “lidércnyomástól” való megkönnyebbülés jó érzése töltse el, hanem a megszabadulásból származó haszon vagy nyereség érzése is. Ezért nem engedélyezték például a kuláktalanítás tényleges lefolyásának ábrázolását, mondjuk azt, amikor kiviszik õket az elkobzott házból, vagy katonai kísérettel asszonyostul és gyerekestül kivezetik õket a faluból; ugyanakkor kifejezetten elõírták annak ábrázolását, ahogyan a kulákoktól vagy a földbirtokosoktól elkobzott mezõgazdasági készletet és eszközparkot, a házakat és a gazdasági épületeket a kolhoztagok sikeresen felhasználják az új kollektív célok megvalósítása érdekében (a házakban iskolát vagy kolhozközpontot nyitnak stb.).11

5) Az “ellenség”-kép propagandafunkciója nem pusztán a politikai élet negatív jelenségeinek rögzítésében és a “Jó” – a totális hatalom – szempontjából “rossznak” ítélt jelenségek leválasztásában, a fennálló “jó világból” való kizárásában állt. Az “ellenség” legfõbb szerepe annak a negatív háttérnek a megteremtése volt, amelyen erényes hõsökként és nagyszerû emberekként tündökölnek fel a pártot és vezetõit megszemélyesítõ hõsök: karizmatikus népvezérek, néptanítók, népmegmentõk, forradalmi misztagógok, a nép “atyái”, akik atyaian gondoskodtak az egyszerû emberek tömegérõl, a fényes jövõbe vezetik õket, helyes útra terelik és átnevelik a megtévedteket. Az “ellenség” ebben a vonatkozásban csupán szükséges korrelációs eleme a valóságról alkotott, sokszorosított legitimációs elképzeléseknek. Ezért sem lehetett az “ellenség” szovjet irodalmi mûben vagy filmben fõhõs vagy önálló alak, azaz nem léphetett fel “tragikus figuraként” (az az író, aki figyelmen kívül hagyta ezt a szabályt, hibájáért olykor még publikálatlan mûvek esetében is súlyosan megfizetett, amint azt A. Avgyejenkó esete példázza12).

A mûvek retorikai kompozíciója minden esetben a “mieink” és az “idegen” ellentétére épült. Az ellentét archetipikus metaforákban kelt életre. Olyanokban, mint:

1) Az emberi és a któnikus világ metaforikája: az igazi, ideológiailag igazolt hõsök heroikusan magasztos világával szemben állt a monstrumok, söpredékek, szörnyetegek világa, akiknek leírásához archaikus szemantikai elemeket (kígyókat, rovarokat, különösen pókokat, mocsárlakókat, földalatti lényeket) használtak fel.

2) A normális és a patologikus ellentétének metaforikája: az ellenség támogatói, a “közeli ellenségek” úgy jelentek meg, mint “nyavalyatörõsek”, “rövidlátók”, csökkent értékûek (kishitûek), ferdehajlamúak, “dekadens” érzületûek, “vulgarizátorok”, misztikusok, “rothadó liberálisok”, az élettõl elszakadt absztrakt humanisták stb. Aki kapcsolatba került velük, annak rendkívüli éleslátásra, éberségre és elvi engesztelhetetlenségre volt szüksége ahhoz, hogy ne váljon áldozatukká.

3) A virágzás, az egészség, az élet teljessége szemantikájának és a rothadás, széthullás, betegséget okozó fertõzés szemantikájának ellentéte.

4) A nyíltság, becsületesség és a képmutatás, a színlelés ellentétbe állítása (az ellenség kétkulacsos, a pozitív hõs “lerántja” róla a maszkot, megmutatja “morális züllöttségét”, álnokságát stb.).

5) Az elbeszélésekben gyakran bukkantak fel a bináris ideológiai oppozíció olyan szerkezetei, mint: “egy maréknyi bátor hõs versus egy seregnyi betolakodó kalandor, renegát”; “a szovjet nép jövõjébe, a párt egészséges erõibe, a jóakaratú emberek terveibe vetett hit versus a háborús uszítók vészjósló tervei, a múlt ádáz erõinek áskálódása, a reakciósok maradisága” stb. stb.

6) Külön kell említeni az eltérõ típusú “ellenségek” kontaminációját, amely azt a logikát követi, amelyet a múlt eseményeire utaló állandósult negatív kifejezések összevonása önmagukban közömbös jelentéstartalmú szavakkal, mint a már említett “fehérlengyel”, “fehérfinn” szóalkotás esetében. Ugyanígy vonták össze a birodalmi múlt és az aktuális jelen “ellenségeit”: Oroszország múltban vívott háborúi a különféle hódítók ellen a jelenbeli és jövendõ háborúk tükrévé váltak, az aktuális ellenség pedig historizálódott (elegendõ itt Ejzenstejn Jégmezõk lovagja címû filmjére utalni vagy közkeletû kelet-európai történelmi mítosz aktualizálásaira, miszerint Oroszország Európa védõpajzsa volt a mongol-tatár hadjárattal szemben).

7) A “rossz” és “jó” ellentéte azonban megszûnt és teljes azonosságba csapott át, vagyis – az ideológia varázspálcájának intésére – minden “rossz” (erkölcsi rossz, politikai rossz) közvetlenül “jóvá” vált, mihelyt a “mieink”, tehát a konstrukcióba “jóként” felvett oldal és nem az “ellenség” követte el. Említettem már a saját agresszió jótéteményként való beállítását. Például a Vörös Hadsereg 1939-es Lengyelország elleni katonai hadmûvelete és a balti államok bekebelezése vagy úgy jelent meg, mint a lengyel, a finn és más kelet-európai (késõbb a román, a magyar stb.) népek “felszabadítása” a “földesurak, bojárok és kapitalisták” uralma alól, vagy mint egy hatalmasabb ellenséget megelõzõ ténykedés (a Varsói Szerzõdés csapatainak bevonulásával meg kellett elõzni, hogy a NATO csapatai elfoglalják Csehszlovákiát stb.).

A tömegtudat archaikus ellenség-sztereotípiáiból táplálkozó és egyben azokat megerõsítõ, totális és szisztematikus ideológiai, szervezeti és propagandatevékenységnek a végsõ hozadéka és mindmáig érzékelhetõ hatása az általános társadalmi zavarodottság, dezorientáltság, gyanakvás és félelem hisztérikus légköre, és a hisztérikus reakciókra való készenlét lett. Nem maga az így megkonstruált “ellenség” volt félelmetes – mint láttuk az ellenséget a borzalom és félelmetesség nagysága sem illette meg –, hanem megfoghatatlansága és kiszámíthatatlansága, hogy sohasem lehetett tudni, hol, mikor, ki “bizonyul” az éber “szervek” színe elõtt “ellenségnek”, kit fognak “ellenségként” a következõ pillanatban leleplezni és elítélni, letartóztatni és felmorzsolni: a szomszédunkat, a férjünket vagy minket magunkat.13 Hadd idézzük egy élmunkás munkásgyûlésen elmondott felszólalását 1937-bõl:

A látható ellenséggel nem félelmetes harcolni, az az ellenség azonban, aki ott dolgozik mellettünk a gép mellett, az az ellenség, aki ugyanabban a munkaruhában van, mint mi, az az ellenség a félelmetes. Egy percre sem szabad megfeledkeznünk róla, hogy az osztályellenség nagyon is erõs, és csak kíméletlen harcban vagyunk képesek legyõzni.14

Az atomizálódott társadalom félelemmel és széthúzással, bizalmatlansággal és gyanakvással átitatott atmoszférája csak az izolált, helyükhöz béklyózott és teljes passzivitásra kárhoztatott egyének totális függõségének rendszerében termelõdhetett újjá. Természetesen a hivatalos propaganda által felépített – ma azt mondanánk: virtuális – ellen-világ, középpontjában az “ellenséggel”, ezzel az örökösen hálóját szövõ hatalmas pókkal, a késõbbiekben mind formálisabb jelleget öltött, kiüresedett, konvencializálódott. A sztálini terror évtizedeinek “nagy félelme” is inkább e félelemtõl való félelem formájában élt tovább. A hivatalos mítoszok, szolidaritási rituálék, a szervezett kollektív gyûlölet, a “boszorkányüldözés” és “ördögûzés” rendezvényei a múltba süllyedtek. De a szovjet rendszer bukásának nagy megrázkódtatása a csõd, a vereség, a hanyatlás, a megszégyenülés általános érzületi komplexumával egyetemben, a félelmi frusztrációra adott válaszként szinte reflexszerûen aktualizálta a posztszovjet tömegtársadalom mentalitásában lappangó – és a szovjet korszakban hivatalosan is megerõsített – archaikus sztereotípiákat, az “ellenség” sztereotípiáját is.

FORDÍTOTTA GORETITY JÓZSEF

Lev Gudkov tanulmánya (“Ideologema vraga”), amelyet jelentõs rövidítéssel közlünk, a szerzõ Nyegativnaja identyicsnoszty címû kötetében jelent meg (Novoje Lityeraturnoje Obozrenyije, Moszkva, 2004. 552–649.) A tanulmány alapját Az “ellenség” retorikája a szovjet totalitárius mûvészetben és irodalomban címû elõadás képezi, amely A totalitarizmus idõszaka. Ignacio Silone és az 1920-as, 1930-as évek irodalmi kultúrája és politikája címû konferencián (Aquila, 2001. április 29–30 – Pesina, május 1.) hangzott el. Az elõadás rövidített formában megjelent: L. Gudkov: La retorica del “nemico” nell’arte e nella litteratura totalitarie sovietica. I viaggi di ERODOTO. Trimestrale di culture storica. Milano, Ottobre 2000 – marzo 2001. 43/44. p. 30–39. Miután az alapszöveget megvitattam Ju. A. Levadával és B. V. Dubinnal, akik számomra igen fontos kritikai megjegyzéseket tettek és szempontokat adtak, nyilvánvalóvá vált a probléma vizsgálati kontextusának kiszélesítése. Felhasználva az alkalmat, szeretném a két szakembernek köszönetemet és hálámat kifejezni.

  1. Az intézményi szakadás hasonló adaptációjának bizonyos sajátosságairól lásd: L. Gudkov – B. Dubin: “Nuzsnije znakomsztva”: oszobennosztyi szocialnoj organyizacii v uszlovijah szocialnih deficitov. Monyitoring obscsesztvennovo mnyenyija. 2002. Nº 3., 24–39.
  2. L. Gudkov: K probleme nyegatyivnoj identyicsnosztyi. Monyitoring obscsesztvennovo mnenyija. 2000. Nº 5; L. Gudkov: Otnosenyije k SZSA v Rosszii i problema antyiamerikanyizma. Uo., 2002. Nº 2.
  3. Hogy a lehetséges félreértéseket azonnal elkerüljük, hangsúlyozom: én nem sorolom a mai Oroszországot (különösen nem a Szovjetuniót) a “modern” társadalmak közé, annak ellenére, hogy van egy sor olyan általános jellemzõje (mindenekelõtt a hadiipar magas fejlettségi foka), amely analóg a tulajdonképpeni modern társadalmakéival. A lényeg nem ezekben van, hanem az intézményi struktúrájukban és az alapjukat képezõ személyiségben megnyilvánuló lényegi különbségekben, amelyek mindkét rendszer újratermelõdését biztosítják. Ez a homomorfitás, nem pedig az identitás effektusa: az ichtioszaurusz, a cápa és a delfin nagyon hasonlóan néznek ki a rajzokon, de ezek mégis más állatfajok. Hasonló céllal még a formalisták javasolták, hogy különböztessük meg egymástól a “szinkronistákat” és a “kortársakat”. Lásd: V. Sklovszkij: Szovremennyiki i szinhronyiszti.Russzkij szovremennyik, 1924. Nº 3. 232–237.
  4. Lásd: Faces of the Enemy: Reflections on the Hostile Imagination. Ed. by Sam Keen. San Francisco: Harper & Row, 1986.
  5. Lásd például a “periférián lévõ” példaértékûvé vált leírásait Simmel Szociológiájában és Társadalmi differenciálódásában (G. Simmel: Stranger. The sociology of Georg Simmel. Szerk. K. Wolff. N.Y.: Free Press, 1950. 402–408), vagy A. Schutz Stranger (Kívülálló) címû írását (A. Schutz: Stranger: An Essay in Social Psychology. In A. Schutz:Collected papers. Szerk. A. Arvid Brodersen. The Hague: Martinus Nijhoff, 1964. Vol. II.: The Studies in Social Theory. 91–105.
  6. Ilyen esetben általában az értékrealizáció azon lehetõségeit testesíti meg, amelyek az individuum számára a hétköznapi életben elérhetetlenek: a gazdagságot, a büntetés elkerülését, a hatalmat, a szabadságot, a kompenzációt, az állítást, a bosszút, egyebeket. Vö.: “A gonosztett napjainkban beteges vonzalmat élvez.” (F. Borkenau: The totalitarian enemy. London, 1940, 231.)
  7. A szovjet korszak “ellenség”-szemantikáját is felhasználó retorikai sémáinak itt javasolt rekonstruálása meglehetõsen elnagyolt, csak elsõ odavetett skiccnek tekinthetõ forma, amely lényegében nélkülözhetetlen a további elemzéshez. Meggyõzõdésem, hogy egy képzett irodalmár vagy történész, aki rendelkezik a megfelelõ anyaggal, vagy tudja, hogyan találja meg és rendszerezze, egy hasonló elemzést sokkal jobban el tudott volna végezni, mint én, aki speciálisan sohasem foglalkoztam poétikával vagy retorikával. Ugyanakkor különféle okok miatt hasonló elemzést humántudományunk nem végzett még el.
  8. A háború elsõ hónapjaiban a propagandagépezet vezetõi tettek bizonyos kísérleteket arra, hogy a “németeket” (a német munkásokat) és a “nácikat” (a hitleristákat) elkülönítsék egymástól. A hatalom, inerciája és saját szavai hatására bízott abban, hogy a munkások és kommunisták támogatni fogják õket, és ellenállnak Hitler háborús terveinek. Ez a tény tulajdonképpen jelentéktelen, mégis azt mutatja, hogy a totalitárius hatalom vezetõi elveszítették realitásérzéküket. Ugyanakkor a zavarodottság e rövid periódusát követõen ezeket az elképzeléseket kegyetlen, agresszív etnikai irányultságú propaganda váltotta fel. Ebben az értelemben tipikusnak mondható I. Ehrenburg cikke (A Németet), vagy K. Szimonov verse (Öld meg!). A “németek” és az “SS-esek” elkülönítése meglehetõsen késõn, csak a ’70-es évek közepén elevenedett fel újra.
  9. Ez volt az értelme például az Újév és a Télapó megünneplése ellen folytatott kampánynak is, mivel ezeket mint vallásos csökevényeket értelmezték. A lényeg nem csak az volt, hogy az Újév és a Karácsony közötti direkt kapcsolatként értették õket (a forradalomig ez a kapcsolat nem is volt annyira kiemelt, mivel az Újév és a karácsonyfa hosszú idõn át megõrizte protestáns eredetének árnyalatát – a nép körében mindenesetre nem ünnepelték meg.) Elítélték azokat is, akik az Újévet fenyõfával és Télapóval ünnepelték. (Lásd: Je. V. Dusecskina: Gyed Moroz: etapi bolsovo putyi. Novoje lityeraturnoje obozrenyije, 2001. Nº 47.) 1918 és 1935 között az Újév nem tartozott a Szovjetunió hivatalos ünnepei közé. A szovjet újévi rituálé “felülrõl jövõ” kinyilvánítása az 1935–37-es évekhez tartozik, és P. Posztisev Pravdában megjelent, az újévi fenyõfáról írott cikkével kezdõdött (1935 decembere). A háború idején (1942-ben) már csinálnak télapós képeslapokat, amelyeken a Télapó a fasisztákat veri, 1944-ben pedig egy képeslapon a Sztálin-féle pipával a kezében ábrázolták. (Lásd: Sz. B. Adonyjeva: Katyegorija nyenasztojascsevo vremenyi (antropologicseszkije ocserki), Szentpétervár, Petyerburgszkoje vosztokovegyenyije, 2001., 52–58.
  10. Lásd: V. A. Nyevezsin: Obosznovanyije aktivizacii vnyesnyej polityiki SZSZSZR. In V. A. Nyevezsin: Szindrom nasztupatyelnoj vojni. Szovetszkaja propaganda v preddverii “szvjascsonnih bojev”, 1939–1941. Moszkva, AIRO-XX, 1997., 67–113.
  11. I. m., 285.
  12. Lásd: D. L. Babicsenko: Piszatyeli i cenzori. Szovetszkaja lityeratura 1940-h godov pod polityicseszkim kontrolem CK. Moszkva, Rosszija molodaja, 1994., 22–30.
  13. Lásd azt a nagymennyiségû dokumentumot és információt, amelyeket a következõ kiadványok tartalmaznak: Lityeraturnij front. Isztorija polityicseszkoj cenzuri 1932–1946 gg. Szoszt.: D. L. Babicsenko. Moszkva, Enciklopegyija rosszijszkih gyereveny, 1994.
    Szcsasztyje lityeraturi. Goszudarsztvo i piszatyeli. 1925– 1938: Dokumenti. Moszkva, ROSZSZPEN, 1997.
    T. M. Gorjajeva: Ragyio Rosszii. Polityicseszkij kontrol szovetszkovo ragyiovescsanyija v 1920–1930-h godah. Dokumentyirovannaja isztorija. Moszkva, ROSZSZPEN, 2000.
    A. Bljum: Za kuliszami “minyisztyersztva pravdi”. Tajnaja isztorija szovetszkoj cenzuri, 1917–1929. Szentpétervár, Akagyemicseszkij projekt, 1994.
    A. Bljum: Szovetszkaja cenzura v epohu totalnovo terrora, 1929–1953. Szentpétervár, Akagyemicseszkij projekt, 2000.
  14. Obscsesztvo i vlaszty. 1930-e godi: Povesztvovanyije v dokumentah. Moszkva, ROSZSZPEN, 1998., 16.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.