Patronok

1. Madonna iszonyúan táncol. Kattog, zakatol, pörög, meg sem lehet állítani.

Énekelt. Madonnát nézte, szilveszter volt a tévében, elkezdett rá táncolni, lengette a karját, a csípõjét dobálta, vihogott, kivirultak a szeplõi és piros lett az arca, derûs, kis idõ múlva már egészen lila, az örömtõl vagy az erõlködéstõl, nehéz lett volna eldönteni. A szoba egyik sarkából indult, és a másik sarokban végzett, faltól falig haladt, legalább tízszer. Hirtelen meghúzódott a bokája, leült inkább pihenni a fotelba.

Csak nézte, szeretett volna hasonlítani rá, mert Madonna istennõ. Szikrázó hangja betöltötte a tér sarokpontjait; belevillantott a szemébe, hívta magához, csábította. Fehér ruhában, feltett karral ugrált, táncosai majomként vették körül. Csillogott. Mint egy ûrlény, aki a világ felett tornászik. Teljesen elbûvölte. Kemény, küzdõ típus. Szexistennõ. Õ hozzá képest semmi, vagy csak a semmi széle. Meg sem bírt mozdulni, dörzsölte a bokáját. Ha Madonna folyó volna, akkor õ csak egy csepp lenne a csergedezõ patakban. Bárcsak lenne hozzá ereje, szívesen repülne õ is. De úgy érezte magát, mintha csiga volna. Lassan behunyta a szemét, és arra gondolt, hogy mekkora egy nagy szar õ Madonnához képest.

Eltelt vagy négy perc. A következõ számnál felpattant, és megint rázni kezdte a csípõjét, nevetett, kacagott, ahogy csak tellett az erejébõl. Mint egy zerge a világ közepén, ugrált, fickándozott, kérte a nézõket, hogy rá figyeljenek. Érezte tekintetük sugarát, ettõl teljesen lázba jött, a tapétához dörgölte a vállát, és a fal volt a párja. Még vagy nyolc számot végigvonaglott. Valamikor, hajnali három felé, teljesen kimerült. Fáradtan zuhant az ágyba, és azonnal elaludt.

2. F. Krisztina 14 éves, Budapesten él egy lakótelepi lakásban. Újpalota iszonyú nagy betonszív. Krisztina az anyjával él, két szobájuk keletre néz, ezért reggelente, ha felkel a nap és szép idõ van, a fürdõszobából ellátni Fótig, a présházig. Télen ritkán, Krisztina olyankor ki sem szokott nézni; ha sötét, szürke az ég, elkedvetlenedik. Bármikor bármitõl képes szomorú lenni és sírni, egy pillanat alatt hangulatot vált, ahogy mások kezet törölnek. Gyakran egészen kis dolgoktól röhögõgörcse támad, számtalanszor került már kellemetlen helyzetbe a váltások miatt, nehezen fegyelmezi magát.

A feje káptalan; zavaros, nyüzsgõ dolgok vannak benne. Krisztinának folyton eszében volt, amit Madonna mondott szilveszter éjszaka a tévében: “az emberek annyit beszélnek, ahelyett, hogy inkább cselekednének”. Õ épp hogy beszélni szeretett volna, sokat, még többet, annyit, amennyit csak bír. Régebben többször megpróbálta, de egyáltalán nem érezte kedvesnek magát, ha kinyitotta a száját, és kimondta az elsõ hangot, megijedt. Rútnak találta. Beszélni vagy énekelni, de jó lenne! Boldogan elhitte, amit Madonna mond, de meg sem szólalt. Napokig képes volt ülni bármelyik mondatán, de semmi következménye nem lett. Mintha másnak szólna a fontos üzenet, olyanoknak, akik tudnak beszélni. Kérdezgették, faggatták (járókelõk, lakók, az anyja, játszótársak, késõbb tanárok, logopédusok), mégsem jött ki hang a torkán. Õ már csak ilyen. Ilyen lett valahogy. Nem szívesen beszélt róla.

A tévé elõtt szeretett ülni. Rágni a körmét. Rágyújtani, cigizni, sörözni üvegbõl, egy dobozból szürcsölni. Szívni valamit, bizseregve nevetni, meg hernyózni. De a legjobban várni imádott, várni és gondolni a várakozásra, hátha beteljesül. Itt lesz, megfoghatja Gyulát. December elején jöttek össze a Store-ban. Gyula egy hernyó, de õ akkor is szereti, legeslegeslegjobban õt szereti, mindenek- felett. Még nem mondta meg neki, de Gyulának ezt nem is kell tudnia, az gáz lenne.

Ha Krisztina megszólalt, nevettek rajta, kiröhögték. Azt hitte, vele nevetnek. Beszólogatott órán, és kitört az osztály. Egyszer azonban ismeretlen feladótól papírba csomagolt kést kapott. Volt benne egy üzenet, amiben az állt, hogy a csúnya lány inkább szúrja le magát. Nem mert válaszolni. Krisztinának különben tényleg kicsit féloldalas volt az arca, s már ez is okot adott rá, hogy bámulják. Aszimmetrikusan építkezett, jobboldalt erõsebben fejlõdött, több szemölcse is volt. Kékellõ sceleriák. Feltûnõ, kicsi szemei folyton csillogtak, az íriszek szürkéskéken húzódtak meg benne, pupillái túlságosan szûkek, és majdnem egyenlõk voltak, de eléggé szabálytalanul álltak a szemgolyói. Furcsa volt, de nem csúnya. Szeretett kapucnit hordani, hogy takarja magát. A haja kimondottan szép, félhosszú, szálegyenes, fénylett.

Krisztina testtartása kissé görnyedt; idõnként összerázkódott, és kedvetlen arca szenvedést fejezett ki. Keze, lába sokszor volt hideg, és ez idõvel egyre rosszabbodott. A beszéddel voltak a legnagyobb problémái. A mondatok elején vitte fel a hangsúlyt, épp ellenkezõleg, mint szokás, aztán gyorsan leejtette, ezért alig lehetett érteni, fogait pedig úgy összeszorította, hogy a hangok alig fértek ki az ajkán, a szavakat teljesen összemosta. A szájmozgásában ilyenkor teljes zavar keletkezett. Sokszor zárva tartotta a száját, amikor nyitni kellett volna. Erõsen hadart, s ha ezt észrevette, még gyorsabban beszélt, mert félt a hadarásától. Gyerekkorában, amikor a többiekkel együtt énekelni próbált, nem jött ki hang a torkán. Krisztina idõvel minden közösségbõl megszökött, egyedül szeretett lenni, még ha lenni nem is szeretett.

Vagy Gyulával szeretett meztelenül repülni – de a Gyula ritkán jött. Volt, hogy két hétig sem látta, mert a Nyugatinál éjjel-nappal dolgozott, és megtiltotta neki, hogy elmenjen hozzá. Igazából azt sem tudta, hogy pontosan hol szokott állni. Férgek, mindig ezt mondta a Gyula. Krisztinát bántotta, ha a Gyula így beszélt. De a Gyula iszonyú jól simogatott. Nyalta-falta. Az ujjai úgy perdültek, mint a rokka. Imádott a Gyulával utazni!

Egyszer felvitte õt az ûrbe. Kettesben ültek a világ tetején. Zöld és sárga fénycsíkok úsztak el mellettük, és a csillagok fényévnyi távolságból másodpercek alatt színes, bohém kertet rajzoltak köréjük. Krisztina késõbb folyton ezt az utazást kérte tõle.

3. F. Krisztinát a Pólusból ismertem, a nyomtatófestékes bódéban dolgozott, rendszeresen jártam hozzá, mert sok megrendelésem volt. Már elsõ alkalommal feltûnt, mennyire remeg a keze. Mikor írta a számlát, karcolt a tollával, azt hittem, a tél miatt. Hideg volt januárban, és a bódéból kispórolták a fûtést. De nyáron is remegett. Most õsszel különösen sokat jártam hozzá, majdnem kéthetente, annyit nyomtattam. Kialakított rutinunk váratlanul felborult. Elkértem a patronokat, Krisztina megírta a számlát, utána szokás szerint átmentem vásárolni a Tescóba. Meglepõdtem, mikor jöttem kifelé, és hirtelen mellém lépett az ajtónál. Kezét összekulcsolta, didergett, fejét próbálta egyenesen tartani, de nehezen ment. Cigije óriásira nõtt keskeny ujjai között. Szája lila, száraz, tekintete üveges és véraláfutásos. Kért, hogy segítsek neki, fontos volna, életbe vágó. Kétszer mondta, mert elõször alig értettem.

Miben? Nem nagyon akartam, sietnem kellett haza. Krisztina behúzott a bódé mögé. Halkan beszélt, próbált suttogni, de akadozott, éreztem, hogy tényleg valami fontos jöhet ki a száján, mondja már, sürgettem magamban. Közelebb hajoltam hozzá, hátha jobban értem, de elhúzódott. Végül kibökte, sajnos õ nem mehet el érte, értsem meg. Megértettem, pedig iszonyúan hadart, folyton próbáltam lassítani. Jó, elmegyek. Krisztina megnyugodott és lefékezett. Lerajzolta pontosan, hova menjek, kihez, melyik lépcsõházba, emelet, lakásszám szerint. A gúnár adja majd ki, de az õ nevét ne említsem. Senki sem fog csodálkozni? Dehogy, hozzam csak el, meg sem kell köszönni. Picit siethetnék… iszonyúan kell, és visszafelé másik úton jöjjek, ha lehet. Izgatott volt. Láttam, hogy jár a lába.

Tûsarkút vett fel, és az még jobban kiemelte fûrészelõ, görcsölõ mozgását. Talán, hogy ne legyen túl közel a földhöz, azért hordott ilyet. Alig bírta tartani magát, billegett rajzolás közben, kibicsaklott a bokája a kényelmetlen cipõben, vagy csak félrecsúszott, már nem emlékszem pontosan, de belém kapaszkodott, s ahogy megérintett, éreztem, milyen üveges a keze. Szûk farmerja zsebébõl elõhúzta a papírpénzt, és a kezembe nyomta. Ki kell majd egészítenem, de megadja, értem ugye, õ megbízik bennem, de akkor is. Erre kicsit felhúztam magam, mire õ rögtön közbevágott, hogy siessek. Elintézettnek vette az ügyet, nem volt mit tennem. Visszautasíthattam volna, az sem volna gond, akkor megkér mást; csak induljak már. Eltettem a pénzt, beraktam a kocsiba a cuccot, amit vettem, és gyalog indultam neki, át a telepen, a házak között.

Hirtelen beborult, fújni kezdett a szél, hideg zápor érkezett. Próbáltam haladni, de nehezen ment. Néha megnéztem a rajzot, mert éreztem, hogy rossz helyen kanyarodtam be, gyorsan korrigáltam. Álltam vagy negyed órát az esõ miatt. Az egyik sarkon aztán tényleg rosszul léptem le a járdáról, és elestem, tiszta sár lett a farmerom, ráadásul hazafelé még egyszer elzúgok majd, és kibicsaklik a bokám. Bicegni fogok, mint Krisztina a tûsarkújában, késõbb együtt nevettünk rajtam.

Próbáltam koncentrálni, ugyanakkor nem gyõztem csodálkozni azon, amit teszek. Igyekeztem sietni, de képtelen voltam kapkodni, pedig kellett volna. Még vagy háromszor vissza akartam fordulni, nem, nem teszem meg, lelépek. Szidtam Krisztinát, magamat még jobban, mi a fenének repültetek egy idegen lányt. De megtaláltam a házat, minden pontosan úgy volt, mint a rajzon. Becsöngettem. A gúnár nyitott ajtót. Kiegészítettem a pénzt, megkaptam az anyagot, semmi különös nem történt. Lassabban megyek visszafelé, gondoltam, és óvatosan nekivágtam az útnak, nehogy elessek. (Persze elestem.) Folyton hátranéztem, nincs-e mögöttem valaki. Mintha meg akartam volna gondolni magam, de nem, már benne voltam, és féltem. Krisztina csõbe húzott. Közben elmúlt a zápor, kisütött a nap, a telep ablakai vörösen csillogtak. Megérkeztem. Behúztam a lányt a bódé mögé, és gyorsan átadtam neki – õ megnyugodott, boldog lett, felderült ferde arca.

Ezt még hónapokig játszottuk: ahányszor kifogyott a patronom, Krisztina megkért rá. Miközben mentem hozzá, gyakoroltam az autóban, készültem, hogy majd szakítok vele, de nem ment. Mátyás- földrõl legalább fél óra volt az út, a György utcánál a kanyarban néha negyed órát kellett várni, hogy ki tudjak kanyarodni a Szentmihályi útra, úgyhogy lett volna rá idõm, hogy megkeményítsem magam. Sajnáltam. De a sajnálat nem a legjobb szó, meg nem is igaz. Kényszeresen megkedveltem, ez jobb. Késõbb már eszembe se jutott nemet mondani – akárhányszor kért, mentem.

4. Krisztina bajban volt. Kibaszott nagy bajban. Engem véletlenül talált meg, akárki mást is megkérhetett volna. Beváltam. Krisztina félt a gúnártól, fõleg a Gyula miatt, aki tartozott neki, nem is kevéssel. A Gyula túl önfejû volt. Ha a Nyugatinál összebalhézott a fiúkkal, hetekig kerülnie kellett a placcot, és semmi pénze nem maradt. Krisztina ilyenkor adott neki, de hozzá csak akkor mehetett, ha az anyja elutazott a barátjával, az pedig ritkán fordult elõ. Az anyja az elején kedvelte Gyulát, de aztán azt mondta egyszer róla, hogy szegény és semmirekellõ. Nem örült neki, ha Krisztina találkozott vele, de igazából nem nagyon érdekelte se a lánya, se a másik. A Gyulának volt pénze, néha igenis sok pénze volt, mert szép fiú hírében állt. A Nyugatinál odavoltak érte, kedvelték és megfizették a munkáját. A fiatalokért jól fizetnek, különösen a kamaszokért; visszajárnak hozzájuk. Utaznak ide-oda, nyugatiak, németek, svájciak, néha akadnak amerikaiak is. Ápoltak. Kedvesek, és angolul beszélnek. Azt szereti a Gyula a legjobban, ha angolul becézik. A Planetárium mögött csak vén herék vannak, így mondta, kecskeherék. Kuncsorognak egy fa mögül, a bokorban akarják, a szemét mellett, gyorsan, azonnal, elvtelenül. Kocsijuk sincs, kibicikliznek, kiülnek a padra, és várnak a zsákmányra. A pályaudvar a ligethez képest elsõ osztályú, elvisznek egy szép lakásba Budára, vagy szállodába. Figyelmesek. Gyulának a gúnár volt a legjobb haverja. Együtt jöttek fel Pestre, dolgoztak, hosszú, éjjel-nappali melókon. Közösen vették meg a lakást Újpalotán, de a Gyula kénytelen volt kiszállni, mert iszonyúan legyengült, és sokáig nem tudott dolgozni. A részét sem tudta fizetni. Szó nélkül megszökött a gúnártól. Az kinyírja, ha meglátja.

Gyula szereti Krisztinát. Szereti. Igen. De ha lett volna mondanivalója errõl, akkor is inkább csak hallgatott.

Krisztina sokszor volt szomorú, de letagadta, bárki hiába vigasztalta volna. Önfejû, öntörvényû és céltalan volt, szabad és elveszett. Ha mentem, mosolyt erõletett az arcára, vagy tényleg vidám lett, nehéz megmondani. Sokszor már messzirõl észrevett, integetett a parkoló felé, sután elnyomta a cigarettáját, kikészítette az adagot, pedig nem is tudta, hány kell pontosan. Mikor utoljára láttam, keserûen és leplezetlenül várt. Zavaros tekintettel állt, a ruhája rendezetlen és koszos volt, kendõt kötött a szája elé. Azonnal kellene, fuss, követelõdzött dühösen. Szétmegy a feje, panaszkodott, bevett váliumot, methadont, de hasad tovább. Zizegett, zakatolt, leírhatatlan mozgást végzett a testével. Azt hazudta, vért adott, azért remeg. Mentem, de nem siettem, eszem ágában sem volt. Mire visszaértem, Krisztina már úgy nézett ki, mint egy zombi, s az kevés, hogy szomorú volt, inkább élettelen, mint egy kiszáradt patak.

5. Sötét gejzírek forrtak egész nap a szemem elõtt. Mentem, de õ nem volt a helyén. Valaki más állt a bódéban, egy fiatal, pattanásos lány, nagyon ügyetlenül szolgált ki. Kicserélte a patronokat, kedvetlenül megírta a számlát, közben folyton sürgetõ szavakat dünnyögtek a hátam mögül. Már többen várakoztak, de az új eladólány gyakorlatlan volt, és összekeverte a dobozokat, rossz típust adott, úgyhogy újra be kellett állnom a sorba. Állítólag napokig zárva volt a bodé. Talán ezért voltak aznap olyan sokan. Az egyik elõttem álló vevõ Krisztinát kereste. Ma nincs bent. Mi van vele? Fogalmam sincs, dadogta a lány. Semmit se tudok, nem ismerem. Láthatóan ideges lett, mert már többen kérdezhették, küldöncök, valakik, akik ugyanabban a cipõben jártak, mint én. Krisztina tûsarkújában. Kicsit összezavarodtam, vajon még hányan lehettek, akiket megkért.

Átmentem a telepre, ezúttal kocsival. Legutóbb megígértem, persze volt már vagy két hete, hogy letöltök neki egy David Bowie-számot. Elraktam a táskámba, még külön szatyorba is betettem, el ne hagyja. Heroes, egy 1982-es albumról. Kerestem a házukat. Hamar megtaláltam. Olyan volt, mint a többi. Az emberek kis kupacokban álltak a ház elõtti parkban egy pad körül, jól megnéztek. Ittak. Kit keresek, kérdezték, egyedül is megtalálom, válaszoltam. Valaki a földre köpött. Megnyomtam a kaputelefont. Felvették, de nem szóltak bele. Kriszta, te vagy, kérdeztem. Nincs itt, válaszolta valaki, érdes hangja õszintének tûnt, és keményen elutasítónak. La akarta tenni. Hol van, fontos tudnom, van nálam valami, neki… Beengedett, felmentem a hetedikre. Egy magas, vékony nõ nyitott ajtót, feltûnõen ápolt, arca kissé zaklatott, szemei véraláfutásosak. Odaadtam a szatyrot. Értetlenkedett, megkérdezte, ki vagyok, honnan ismerem a lányát. Akartam mondani valamit, hogy… lehet… de elment a hangom. Nem tudtam elárulni Krisztinát, pedig szerettem volna. Pár másodpercig csak néztük egymást, végül én törtem meg a csendet. Mi van vele, hol van? Esetleg felhívhatom? Meghalt. Azt hittem, tudja, hiszen a barátjának mondja magát, tette hozzá halkan, dünnyögve, és behajtotta az ajtót, óvatosan, mint egy üvegszekrény ablakát.

Sötét gejzírek forrtak a telepen. A házak között süvített a szél, verte a nyitott ablakokat. Majd egy teljes órát hallgattam a lépcsõházban, megpróbáltam többször elindulni, végül sikerült elvánszo- rognom az autóhoz. Beindítottam. Ment, valamennyire, de alig bírtam fogni a kormányt, remegtek az ujjaim, a tenyerem és a nyakam csupa víz lett. A Szentmihályi útról lekanyarodtam az erdõhöz, mert éreztem, hogy képtelen volnék továbbmenni. A kanyarban elvesztettem az egyensúlyom. Alig kaptam levegõ, leállt a motor. Néhány másodpercig eszméletlenül ültem. Kihagyott az idõ. Egy szemétkupac mellett ébredtem, kiszálltam az autóból, próbáltam állva maradni, hogy a vér átjárja a testem. Leguggoltam és pisiltem. Begörcsölt a lábam, ezért úgy maradtam vagy tíz percig. Lassan lengetni kezdtem a karom, mint egy majom, üvöltéseket hallottam, de nem tudtam megfordulni. Dobálta a csípõjét, vicsorított, vihogott. Nevetett. Kért, hogy álljak már fel, ne hülyéskedjek, ez iszonyú vicces. Mint egy szaros nyuszi, úgy nézek ki. Röhögés jött rám, aztán sírás, reszkettem, még jobban, fáztam és féltem. A végtagjaim hidegen rángatóztak, a fejem a mellkasomra húzott, nem bírtam felállni, aztán nagy nehezen mégis felálltam, de a kezemet össze kellett kulcsolnom, hogy talpon maradjak. Csak így bírtam hosszabb idõre újra kiegyenesedni. Krisztina soha többet nem jelent meg.

6. Elõttem van az arca. Krisztinát egy rosszindulatú lény ölte meg, akivel szemben tehetetlenné vált. Van, aki képes megölni magában a lényt, de õ nem ilyen volt. Folyvást kérdezte, ki vagy te, miért gyötörsz engem? Erre a lény így felelt: “Én a te istenednek egy karja vagyok. Látod az én torz-arcomat? Ez egy karnak a vége. Ez a kar felvezet egészen a Napig. A Nap élõ lény, a Nap Isten. A Napból, mint közös törzsbõl, millió és millió olyan kar indul ki, mint amilyet te látsz magadban. Minden ember számára van egy ilyen karom, amely láthatatlan. Ezen karok által kormányozom én a világot! Ez a láthatatlan kar intézi az embernek sorsát, sõt lépteit, legcsekélyebb cselekedeteit, mert: ez a kar minden ember második énje, az egyedül parancsoló!

Krisztina a lény befolyása alatt állt, és e befolyás egyre csak erõsödött a fejében, mire végül teljesen betemette. Elõször egy délután jelent meg neki, mikor ment haza az iskolából. Feltartóztatta és kijelentette, hogy beköltözik. Aztán egyre többször, naponta, naponta kétszer, háromszor, már csakis a lény parancsolt neki. Az a lény hívta, akinek minden karja egy fejben végzõdik. Tüzes, és a sugaraiban élnek a meghalt emberek lelkei.

A lény azt mondta egyszer neki, hogy örökre meg kell halnia, és a halhatatlan lelke el fog pusztulni. Krisztina kérte, hogy ne tegye ezt vele. Próbált tõle megszabadulni, elment a körzeti orvoshoz, hogy vágja ki belõle a lényt, de az orvos nem segített. Elment kórházba, ahol csillapító gyógyszereket kapott, mégis kiéhezve tért haza. Csak a Gyula segíthetett volna, de aztán már a Gyula sem, mert õ is bajban volt. Elhatározták, hogy megszabadulnak tõle. Bezárkóztak Krisztina lakásába. Az anyja megint elutazott egy hétre. Magukra zárták az ajtót, befeküdtek az ágyba, és megpróbáltak tiszták maradni. A lény sötét árnyéka azonban a hálószobára vetült. A testük olyan szúró fájdalmat élt át, amilyet még elképzelni sem bírtak, mintha reszelték volna õket, és csak fogytak, fogytak, mígnem végül teljesen összezsugorodtak.

Krisztina felfelé próbált menekülni a szobából. Legszívesebben lebegett volna, hátha elhagyja a lényt. De a gonosz újra az ágyában feküdt, rágta, és õ hallotta minden rágását. A karját a fejébe fúrta, belülrõl bizsergette. Fönt és lent egyszerre harapott bele a lelkébe. Menthetetlen volt. Reszelõ érzés, mintha valaki a testét marcangolná, tépné, és mikor széttépte, tépi tovább. Abban a pillanatban, hogy ezt érezte, az arca szenvedélyesen szomorú lett, képtelen volt elviselni a lény zsarnoki uralmát.

7.F. Krisztina aznap reggel is kattogott, mint egy zombi. Ki akart kelni az ágyból, gyorsan túlesni rajta, hogy rendesen kezdhesse a napot. A feje a mellére lógott, próbált felállni, de visszaesett. Tüsszentett, erre elkezdett folyni az orra. Keresett egy zsebkendõt, hogy elállítsa a vérzést. Minden kis mozdulathoz szükség volt az összes erejére. Kimászott az ágyból, és elment négykézláb a fürdõ- szobába. A mosdónál felkapaszkodott és felállt. Leszedte a pipere-polcról a fanyelû kefét, és szétszedte. Kivette belõle a cukrot, kiszórta a celofánból. Levetkõzött, arra gondolt, hogy majd beül a kádba. Felmelegítette a hernyót, felszívta a tûvel, és beszúrta. A kádból az ûrbe lebegett, nedves kéjfátyol lepte el az arcát, úgy tûnt, mintha életre kelne, pedig épp ellenkezõleg, halott volt.

Ült a kádban. Fehér, sebes, vékony kis teste a kád széléhez tapadt. Csak egy pókháló volt. Foltos bõre megfeszült, és világosan látszódtak az erek. Szemei világítottak, gyöngyfüggöny fedte õket, mint egy eszelõsnek. Kis idõre még egyszer magához tért. A csaphoz nyúlt volna, hogy megengedje a vizet. De csak csöpögött a víz, mert már nem tudta rendesen megnyitni. Ballagott felfelé, püspöklila ruhában, ment és énekelt. Körötte kis, zöld majmok, a játszótársai. Reggel fél hét körül lehettet, amikor F. Krisztina kattant egyet.

Az írás az októberben a Jaffa Kiadó gondozásában, a Kitakart Psyché sorozat második darabjaként, Az éjszakai állatkert folytatásaként megjelenõ Szomjas oázis (Antológia a nõi testrõl) címû kötet számára készült.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.