Az 1889-es “nagy véderővita”

Egy politikai hisztéria anatómiája

“Abcug Tisza, abcug Csáky,
Abcug báró Fejérváry,
Abcug Török főkapitány,
Éljen doktor Takács Zoltán!”
(Rigmus 1889-ből1)

“Vak ügetését hallani
Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.”
(Ady Endre)

“Balga előítéletek és soha nem szűnő kicsinyes pártviszályok megbénították a vezető államférfiak tetterejét, meddőségre kárhoztatták a törvényhozást. Üres, haszonnélküli fecsegésekkel, erőfogyasztó huzavonával telt el a letünt nemzedék életének legalább a fele. És most még rosszabbul állunk, mint régebben. A parlamentarizmus, amelytől az alkotmány helyreállítása idejében csudákat vártunk, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ahelyett, hogy hatalmas tényezője, főmozgató ereje lett volna a haladásnak, nem egyszer kerékkötővé vált, mely minden alkotó tevékenységet meggátolt s csak a hiúságnak, a szereplési viszketegnek kielégítésére nyujtott alkalmat. Egyes örvendetesebb nekilendüléseket leszámítva, a magyar parlamentarizmusnak majdnem félszázados újabb története a szánalmas vergődés képét mutatja.”

Nem, az idézett mondatok nem napjaink kiábrándulását és csalódottságát tükrözik – Halász Imre újságíró vetette papírra őket 1911- ben. (Bő félezer oldalas műve, az “Egy letűnt nemzedék. Emlékezések a magyar állam kialakulásának ujabb korszakából” a Nyugat kiadásában jelent meg.) Az “alkotmány helyreállítását” követő majd félszázados “szánalmas vergődés” az 1867-es kiegyezés utáni – manapság többnyire “aranykorként” ábrázolt – boldog békeidőkkel azonos. Halásznak a közvélemény ítéletét visszhangzó véleménye annál feltűnőbb, mert a parlamentarizmussal azonosított ősi magyar alkotmányosság koncepciója a 19. században mindvégig a magyar politikai elit alaptétele volt. (“Mindig alkotmányos nemzet voltunk, mi egyedül, mindig a kontinensen” – hangoztatta például Kossuth Lajos.)

Az alábbi tanulmányban egy 120 évvel ezelőtti nagyhatású politikai hisztéria és politikai válság történetét villantjuk fel. Természetesen töredékesen, hiszen “a nagy véderővita” a magyar történelem meglehetősen jól feldolgozott fejezete. Sokan tudják, hogy végső soron ebbe bukott bele a “generális”-ként tisztelt Tisza Kálmán, Ferenc József “örökös miniszterelnöke”, akinek 1890. márciusi lemondásával kezdődött el Magyarországon a “dualizmus válságának” az első világháborúba torkolló korszaka.

Két, eddig nemigen vizsgált szempont kerül most előtérbe: a parlamenti vita hangneme és “érvrendszere” (az idézőjel magyarázatára visszatérek), illetve kormányzat és ellenzék viszonya, amely a politikai kultúra egészét meghatározza. Az írás apropója pedig az az éleselméjű – sajnos nem tudom, hogy kitől származó – észrevétel, amely szerint a mai magyar parlamenti ellenzék politikája sok szempontból a hagyományos sérelmi ellenzéki politizálás folytatása, részben más eszközökkel. (Az internet keresőprogramjában több száz hivatkozás található “sérelmi politika” címszó alatt.) Ha tehát az olvasó sok mindent ismerősnek, aktuálisnak talál, az nem pusztán a véletlen műve lesz. De azért a kínálkozó analógiák, párhuzamok, hasonlóságok, sőt folytonosságok ellenére óvakodunk a túl direkt, “szájbarágós” kapcsolatkereséstől és utalgatástól: történelemről, aktuális történelmünkről lesz szó – egy epizódról a magyar “árkok és törésvonalak” múltjából –, nem napi politikáról.

Tisza Kálmán és ellenzéke

Az 1875-től 1890-ig, rekordhosszúságú időn át kormányzó Tisza Kálmán vékony, szelíd ember volt, aki a parlamentben sem hangerejével tűnt ki. Ám Szabadelvű párti képviselőtársa, Mikszáth Kálmán szerint:

Minden gerinc vagy meghajlott, vagy megropogott a kemény keze alatt. A ’generális’ így akarja, hát így kell lennie. Annyi, mintha a végzet akarná. Tízéves miniszterelnöki jubileumán két napig érkeztek a hódoló küldöttségek az ország minden részéből, bársonyos mentékben, csörömpölő kardokkal, mesés pompával járultak eléje, mint valami keleti fejedelemhez.

(A jubileum alkalmából elhangzott üdvözlő beszédeket és a miniszterelnöki válaszokat utóbb külön kötetben adták ki.)

Minden az ő hatalmát lehelte – folytatja Mikszáth. – Az oppozíció lethargiába esett. Utoljára már nem is lehetett elképzelni az országot Tisza nélkül. Talán mindig volt és mindig lesz. Még Schneider fiakkeros is történelmi személynek látszott, mert ő hordozta híres két szürkéjén. Schneider viszi Tiszát, Tisza viszi a parlamentet és az országot.

A képviselőházban az általa megszervezett Szabadelvű Párt mindvégig kényelmes, 1878-ben 88, 1881-ben 90, 1884-ben 85, végül 1887-ben 130 fős többséget élvezett. Sem az ellenzék mérsékelt, sem “szélbal” részének (a Mikszáth által “sokfejűeknek” nevezett, zilált függetlenségi pártiaknak) nem lehetett esélye a hatalomra kerülésre. Rosszul állt a gróf Apponyi Albert vezette – a magyar nemzeti törekvések és a dualista rendszer összeegyeztetését ígérő, ezért már a kortársak által “habarékpártnak” nevezett – “Mérsékelt Ellenzék” is: az 1884-es 62-vel szemben 1887-ben csak 44 képviselőt küldhetett az alsóházba. A parlamenti viták elszürkültek – miféle izgalmat hozhatott volna a Házba, mondjuk, “Az üresen használt petróleum fahordók vámmentességéről” szóló 1888-as törvényjavaslat? Bizonyos fokig éppen ez a helyzet, a már 14 éve kormányzó Tisza veszélyérzetének eltompulása, illetve az ellenzéknek az esélytelenek elkeseredésével folytatott offenzívája idézte elő a váratlan válságot 1889-ben. Gratz Gusztáv igazat írt: az új véderőtörvény nem oka volt a Tisza elleni heves támadásnak, inkább kínálkozó alkalom. Hegedűs Loránt szerint az idő is sürgetett: a negyvenes éveik derekán járó Szilágyi Dezső és Apponyi Albert személyes ambíciói a Tisza Kálmán elleni személyes harcot, a miniszterelnök mielőbbi megbuktatását sürgették. (Batthyány Lajos 42, Andrássy Gyula 44, Tisza Kálmán 45 éves korában lett kormányfő.) S mivel Tisza ötévesre emelte a parlamenti mandátumot, a krízis – logikus módon – a meghosszabbított ciklus közepén következett be.

Az 1868-as véderőtörvény reformját régóta sürgette a monarchia hadvezetése, de a fejlesztés eszközeivel a két ország parlamentje rendelkezett, ami a közös hadsereget mozdulatlanságra ítélte. E régi törvény hadsereg létszámát tíz évre határozta meg, kötelezően előírva az újonclétszám tízévenkénti parlamenti újratárgyalását. “Armee auf Kündigung” – felmondható hadsereg – minősítette a helyzetet a honvédelmi miniszter, amiből könnyedén a “Monarchie auf Kündigung” – felmondható Monarchia – következtetést lehetett levonni. Ezen próbált segíteni az új törvény, amelynek két botrányt okozó szakasza közül az egyik (a 14. §) kivette a tízévenkénti automatikus újratárgyalást a javaslatból. Tisza “lekötötte a nemzet újoncmegajánlási jogát” fogalmaztak a kortársak. A magyar parlament azért zúdult fel, mert a hadvezetés el akarta venni azt a jogát, de még inkább azt a hitét, hogy beleszólhat a közös hadsereg ügyeibe. A másik hírhedtté vált szakasz (a 25. §) előírta, hogy az egyéves önkénteseknek ezentúl tartalékos tiszti vizsgát kell tenniük, de a vizsgát (eredményesen) le nem tevők egy további évet kötelesek szolgálni, tanulmányaik felfüggesztése mellett. Ezzel a hadvezetés a tiszthiányon, konkrétabban a magyar tisztek hiányán akart segíteni, ám a közös hadsereg szolgálati nyelve német lévén, vizsgázni németül kellett. Mindez évente legfeljebb pár száz fiatalembert érinthetett, de az ellenzék “germanizálásról”, a nemzet nyelvének és kultúrájának megsértéséről beszélt. A helyzetet súlyosbította, hogy véletlenül éppen akkor rendelte el gróf Csáky Albin kultuszminiszter, hogy a német nyelvet hatékonyabban tanítsák az iskolákban.

Nem tudni, hogy Tisza, aki egyéb elfoglaltságai miatt a törvényjavaslat szövegezésében nem vett részt, valóban jóhiszeműen gondolta-e, hogy a régi törvény és a (homályosan megfogalmazott) új javaslat értelme a 14. §-t illetően azonos – avagy a korona, a hadvezetés és az osztrák kormány ragaszkodása miatt járult hozzá az új szöveghez. Tény, hogy mindig lojális pártjának “mamelukjai” is kedvetlenül, néhányan fenntartásaiknak hangot adva követték vezérüket. Az ellenzék pedig megérezte a lehetőséget, a “vér szagát”. “Én az első pillanatban átéreztem a kísérlet jelentőségét és láttam a következményeit. Hogy a végsőkig küzdeni fogok ellene, ha megtörténik, azzal is tisztában voltam” – írta Emlékirataiban Apponyi. Bár hozzáfűzte, hogy “nemcsak nem óhajtottam egy nagy összeütközést a hadsereg kérdésében, hanem egyenesen irtóztam tőle”. Ehhez képest a Mérsékelt Ellenzék vezére négy nagy beszédet tartott abban a vitában, amely – szerinte – “fordulópontot jelent nemcsak az én politikai életemben, hanem a magyar közéletben és az Osztrák–Magyar Monarchia fejlődésében is”.

Apponyi Albert és a hadsereg kérdése

Újabban a Londonban élő kiváló alkotmánytörténész, Péter László is megállapította, hogy az 1870-es évektől egészen a világháborúig a magyar parlamentet a “közjogi kérdés”, az Ausztriával fennálló alkotmányos viszony problémája uralta, amely viszont mindig a hadsereg kérdésével kapcsolódott össze. A véderőviták okozták a parlamenti obstukciók és a kormányválságok (kormányváltások) többségét, egészen az 1902–1912-es évtized lényegében permanens válságáig, amely gróf Tisza István pürrhoszi győzelmével zárult. A véderőkérdés előtérbe kerülése pedig egybeesett Apponyi látványos kiemelkedésével – nem véletlenül.

Apponyi grófban az érdeklődő közvélemény a nagy szónokot, a művelt, konzervatív államférfit látja, aki Trianonban és azt követően – a magyar politika “great old man”-jeként – bátran védelmezte a nemzet jogait a nagyhatalmak önkényével szemben. A túlnyomórészt pozitív hazai képpel szemben külföldön általában kritikus véleményeket fogalmaznak meg róla, még az olyan magyarbarát történészek is, mint amilyen a brit C. A. Macartney volt. Unokaöccse, gróf Károlyi Mihály szerint Apponyi, a szónok elnyomta Apponyit, a politikust, aki “ösztönszerűen nem is akart mást kifejezni”, mint amit hallgatósága hallani akart, s ez olykor kellemetlen helyzetekbe sodorta. “Nagy önbizalommal és optimizmussal – mert megrögzött optimista volt – mindig rátalált arra a kulcsra, amellyel hallgatói lelkéhez tudott férkőzni” – írta Károlyi. Gratz Gusztáv a népvezérjelöltek közé sorolja (ma populistának mondanánk), hozzáfűzve, hogy szónoki művészete “alkalmasabb volt a tömegek megmozdítására, mint a határozott kormánypolitikának erős ellenfelekkel szemben való képviseletére”. Mindenesetre rendelkezett karizmával; a tömeghatásra törekvők közül a leginkább arisztokrata, az arisztokraták közül a tömeghatásra leginkább törekvő politikus volt a régi Magyarországon.

Konzervatív családi háttere és jezsuita neveltetése semmiképpen sem predesztinálta az egyébként “67-es” Apponyit a népvezér szerepére. Bírálói szerint éppen “nemzetietlen” mivoltát ellensúlyozta a nemzeti táborhoz való megtérésével – ebben talán kedvelt hőséhez, II. Rákóczi Ferenchez akart hasonlítani. A véderővita idején írt röpiratában a liberális Beksics Gusztáv Apponyi és a 48-as függetlenségiek összeborulásában látta “parlamentarismusunk veszedelmét”. Egyetlen eszmeáramlatnak sem tudott ellenállni – korholta Beksics –, amely “Európa vagy Magyarország fölött végigsikamlott”. Eszmei választásainak közös nevezője az antiliberalizmus és a “párturalmi rendszer” elutasítása volt; legújabb fordulatával pedig a “túlzó chauvunismus” táborába állt át. Az 1880-as évektől Apponyi a nemzet alvó jogairól, a kiegyezés továbbfejlesztéséről, sőt – divatos szociáldarwinista szóhasználattal – a “nemzeti élet nemzet-biológiai törvények szerinti teljességéről” írt és beszélt. Katonai téren ez eleinte nem jelentett többet a magyar katonai nevelés követelésénél: ezáltal akarta nemzetivé formálni az idegen, “német” hadsereget. Tömegeket ezzel persze aligha lehetett megnyerni, még kevésbé Tisza állását megrendíteni. Ám kérdés, hogy miért éppen a “véderő” helyzete lett a rendszer neuralgikus pontja – Apponyi és más ellenzéki vezérférfiúk ambíciói ezt önmagukban nem magyarázzák meg.

Péter László, aki kilenc lehetséges okot sorol fel, már-már megszállottságot, rögeszmét (obsession) emleget, ideértve a szimbólumokat kedvelő magyar politikusok “vonzódását a lényegtelen dolgokhoz”. Az 1880-as évektől kétségtelenül sokasodtak a közös hadsereggel kapcsolatos napi konfliktusok: párbajok, botrányos himnusz-, zászló- és szoborügyek, amelyek irritálták a közvéleményt. Kétségkívül szerepet játszott a Werbőczyn alapuló rendi ideológia, a nemes katonanemzet eszméje. Ami nemcsak Ausztriával, hanem a “nem államalkotó” nemzetiségekkel szemben is biztos fogódzót jelentett. Elképzelhető, bár nehezen bizonyítható, hogy gazdasági-társadalmi folyamatok (agrárválság, a középosztály és a dzsentri probléma, az ezekhez kapcsolódó kenyérgondok) is befolyásolták a közgondolkodást. A legfontosabbnak mégis a 48-as – 67-es ellentét bizonyult. A nehezen kialkudott kiegyezési törvény kimondta, hogy a hadsereg “vezérlete, vezénylete [a szolgálati nyelv] és belszervezete” “Õfelsége által intézendő”, felségjog. Köztudott volt, hogy Ferenc József ebből sohasem fog engedni. Ugyanakkor 1867-ben azt is rögzítették, hogy az újoncmegajánlás joga, a védelmi rendszer átalakítása csak a magyar törvényhozás beleegyezésével történhet, amelynek a védelem költségeit is meg kell szavaznia. Magyarán a hadsereg a kiegyezés rendszerében egyszerre volt mozdulatlan és változó tényező, ebből eredt a feszültség. A magyar ellenzék hamar felismerte, hogy a véderő mindenki által fontosnak ítélt fejlesztését a kiegyezés ez irányú átalakításától teheti függővé. A külügy közösségével legfeljebb külpolitikai válságok alkalmával foglalkoztak: kit érdekelt a párizsi vagy a szentpétervári követ személye? A hadsereg azonban egyszerre jelenvaló és jelképes erő volt – s már az emigráns Kossuth kijelentette, hogy katonai önállóság nélkül nincs függetlenség. 1889- ben a nagy parlamenti többséggel rendelkező kormány alku és ellentételezés nélkül akarta elvonni egy alkotmányos alapjog (látszatát?) az ellenzéktől. A sérelem elegendő ok volt a támadást megindításához – ha nem is mindjárt a rendszer, de annak vezetője ellen.

Érvek és szenvedélyek a vitában

A törvény általános vitája 1889. január 10-én kezdődött a képviselőházban és január végéig tartott. (Január 29-én 267 igennel, 141 nem ellenében fogadták el a javaslatot, 41 fő távol volt.) Ezután a részletes vita még két hónapon át húzódott, a végszavazásra április 3-án került sor. Legalább 130 képviselő szólalt fel, mintegy száz ellenzéki és mindössze 30 kormánypárti – néhányan többször is. Ne feledjük, hogy az akkori, szigorúan papír nélkül elmondott szónoklatok több órán át is tarthattak, és a másnapi újságok jelentős részét megtöltötték. (A fontos szónokok beszédeit szinte végig, szó szerint közölték.)

Az ellenzéki politikusok már a vita elején leszögezték, hogy – tekintettel a 14. és a 25. §-ra – általánosságban sem fogadják el a törvényjavaslatot; a mérsékeltek nevében Apponyi, a 48-as függetlenségiek nevében Ugron Gábor külön határozati javaslatot nyújtott be. Egyébként az ellenzék taktikája, a jelek szerint, a vita során, mintegy önmagától formálódott ki. Hamar átlátták, hogy a véderőtörvény az az ügy, amelynél a nemzeti és az alkotmányos sérelmeket a társadalmi problémákkal együtt vethetik fel – külön-külön egyik sem lett volna elég a közvélemény megmozdítására –, ezért mindhárom témát és érvet bevetették. Ahogy Hegedűs Loránt találóan megfogalmazta:

Így a lappangó katonai válság egyszerre lett közjogi sérelem, nyelvi gravamen s ifjúsági harci riadó. Tisza Kálmánra egyszerre rácsapott a Múlt és a Jövő.

Az egyéves önkéntességgel a középosztály-probléma került elő, amelyet a nemzet létkérdéseként tüntettek fel. Vadnay Andor az értelmiségi túltermelésről szólt (I. 10.), Orbán Balázs szerint a “nemzet virágát” degradálják a német tiszti vizsga által (I. 15.), Komjáthy Béla megállapította, hogy “a Magyarországot fenntartó középosztály a tönk szélére jutott” (I. 16.), Reviczky Károly kijelentette, hogy a javaslat “a proletarismusnak az intelligens ifjúság számára készített melegágya” (I. 21.), majd Udvary Ferenc mondta el, hogy “a középosztály az állam leghathatósabb tényezője, s ezen osztály sújtja legjobban a tárgyalás alatt levő javaslat” (I. 25.). A kormány Gulácsy Gyula szerint az országot “két fő factora, az ifjonti erő és a törekvő értelmiségtől akarja örök időkre megfosztani” (I. 15.), Petrich Ferenc egyszerűen közölte, hogy a 25. § “gyermekeinket az üldözés tárgyává teszi” (I. 26.), Illyés Bálint megfogalmazásában “a haza ifjúságát a militarismus karjaiba” taszítja (I. 16.). Később, a részletes vitában is kárhoztatták az ifjúsággal szembeni “kegyetlen” intézkedést, “császári és királyi proletárok” nevelését stb.

Egy másik, általánosabb érvtípust jelentettek a Tisza-éra egészét a hanyatlás koraként ábrázoló felszólalások, a (korszerű szlogennel) “rosszabbul élünk, mint 14 éve” típusú sirámok. Justh Gyula – Adynak “az utolsó kuruc” – 1867-et nem lépcsőnek, hanem lejtőnek látta, “melyen [húsz év óta] folyton süllyedünk alább és alább”. Hozzátette: az új törvénnyel “már nem csak életünket, nemcsak vagyonunkat kívánják, hanem culturánkat, nemzetiségünket, intelligenciánkat és ami a fő, alkotmányos jogainkat” (I. 16.). Mit véd a közös hadsereg? – kérdezte Horváth Ádám. “Védi, t. ház, azt a Magyarországot, hol az egyéni jólét fokról-fokra süllyed, hol a gyárak nem keletkeznek, hanem megszűnnek […], hol a kereskedelem napról-napra veszti piacait…” (I. 19.)

A képviselők már akkor sem hagyták magukat befolyásolni a statisztikáktól, amelyek más képet mutattak az iparosodás korába lépő országról. Uray Imre csak annyit közölt – a fiatal Tisza Istvánnal vitatkozva –, hogy “atyja ministertársaival 12 esztendő [?] óta tart itt orgiákat a nemzet jogai felett” (I. 23.). Majthényi Ádám tömören a nemzet “szellemi és erkölcsi” tönkretételét említette (III. 21.), majd Kudlik János papképviselő árnyalta még a képet: megtiltotta, hogy a kormánypárt a népre hivatkozzon, amelyet “14 év alatt nyomorgattak, fosztogattak, koldusbotra juttattak, Amerikába való kivándorlásra kényszerítettek, az adóvégrehajtók hadának martalékául jutattak” (III. 14.).

Természetes, hogy az ellenzék legszívesebben a nemzeti és alkotmányos sérelmeknél időzött, ahol az ezeréves történelem példáira és jelképeire támaszkodhatott. Szinte mindent alkotmányos, ekként pedig nemzeti sérelemként fogtak fel, alkotmányon viszont – sajátos csúsztatással – elsősorban a parlament, azon belül pedig a parlamenti ellenzék jogait értették. Thaly Kálmán (egy másik “kuruc”) már-már paródiába illően állapította meg a részletes vitában: “De az alkotmány szempontjából végtelen fontossággal bír az […], hogy a póttartalék contingentáltassék” (II. 22.). Thaly mellett Orbán Balázs, a Székelyföld tudósa is sűrűn merített a történelemből: főként Bocskayt, Bethlent, Thökölyt, Rákóczit és a huncut németet emlegette, majd egy márciusi incidens nyomán kijelentette: “Mátyás, a két Zápolya, Bethlen Gábor, Bocskay, II. Apafy mind méreg által haltak meg” (III. 20.). Feltehetően Habsburg méregre gondolt; a kétszáz éve tartó germanizáció és a háromszáz éves ellenséges elnyomás gyakori szófordulatoknak számítottak. Báró Kaas Ivor az osztrák–magyar viszonyt egyenesen az angol–indiai viszonyhoz hasonlította (I. 24.).

A kormányt elítélő kifejezések a vita során egyre élesebbé és egyre képszerűbbé váltak: a nemzet “meggyalázása”, jogainak “elrablása”, “seb” ejtése, a magyar kultúra “megsemmisítése”, a “megsemmisülés örvénye”, a nemzet “vére” vagy “véradója”, a kormány “polyp-karjai” stb. Ezzel szemben állna tisztán a magyar zászló, a címer, a nemzeti nyelv és kultúra még “alig bimbózó virága” – ám “Magyarország címere sárba taposva, megköpdösve hever”, lobogóját letépik, rongynak nézik – kesergett báró Jeszenszky Sándor (I. 25.). Maga Tisza Kálmán zsarnok, önkényúr, diktátor és labanc, akit hol jóindulatúan II. Józsefhez, hol kevésbé jóindulatúan Metternichhez és kamarillájához, Görgeyhez, az 1849-es “muszkavezetőkhöz”, sőt egyszerűen Káinhoz hasonlítottak. Az ellenzék gyorsan megtalálta azt a hangot, amellyel magát a nemzeti érdekek kizárólagos képviselőjének, a kormányt és a kormánypártot pedig nyílt vagy titkos hazaárulók gyülekezetének tüntethette fel. Az élete első fontos beszédét tartó Tisza István meg is állapította: “A t. képviselő urak a hazafiságot régóta monopólium gyanánt használják” (I. 14.). Tisza László (a miniszterelnök testvére) pedig gúnyosan “kötelességének tartotta a maga részére is kivenni a honárulás vádjának egy kis percentjét” (I. 16.). Egy előrelátó képviselő (Hevesy Benedek) óvott a honfoglalás ezredéves évfordulójának “a [kormánypárti] korcsok általi megünneplésétől” (III. 11.).

Az ellenzéki felszólalók többsége – noha tett egy-egy tiszteletkört a német nyelv és kultúra méltatására – a nemzeti hagyományba bezárkózó, a mind Ausztria, mind a nemzetiségek iránt bizalmatlan vagy ellenséges nacionalizmus hangján szólt. “A magyar úr akar lenni a maga hazájában” – fejezte ki velősen Győri Elek (III. 19.). Gróf Károlyi Gábor kivételesen szélsőséges hangot ütött meg, amikor kifejtette: “Talán célszerűbb volna reánk nézve is, ha tenger volna osztrák szomszédaink helyén” (III. 26.) – Szentkirályi Albert viszont mindenki szívéből beszélt, amikor kijelentette: “Magyarországon nemzetiségek nincsenek. Vannak idegen nyelvet beszélő honpolgárok, de nemzetiségek nem léteznek, mert ez már bizonyos politikai különállást föltételez” (III. 9.). Bár az ellenzék folyamatosan germanizációról, végveszélyről, megtört nemzeti önérzetről szónokolt, az egész vita a parlament és talán a közvélemény megerősödött nemzeti öntudatát tükrözte. Ennek megfelelően törekvései az alkotmányos jogok védelmének ürügyén (14. §) egyre inkább az “állami életünkre nézve igen becses jogszerzésre voltak irányozva” – mint azt Josipovich Géza horvát képviselő észrevette (I. 19.). Egyáltalán: szinte hihetetlen az a naiv optimizmus, amellyel mindkét ellenzéki párt képviselői az önálló magyar hadsereg közeli megteremtését kezelték. Magyar zászló, magyar vezénylet – enynyi volna csak, és a király hívó szavára mindnyájan elmennének, sőt tódulnának… Egy Detrich Péter a Ház hátsó soraiból persze könnyedén mondta: “Én igenis hiszem, hogy semmi könynyebb nincsen, mint Magyarországon az önálló hadsereget megteremteni” (I. 14.) – de amikor maga Apponyi Albert, a véderővita hőse jelentette ki: “megvan a nemzeti tudatból fakadó elszántság és elementáris erő” (I. 18.). És Apponyi pár éven belül el is jut a hadsereg nemzeti nyelvének követeléséig (legalább a magyar ezredek számára).

A három hónapig tartó, a képviselőházi napló sok száz oldalát megtöltő vitában kiforrott érvrendszert alig – fel-feldobott témákat és érveket, főleg pedig érzékletes szóképeket és indulati elemeket annál inkább – lehet találni. Legfeljebb a közjogi helyzet eltérő értelmezésén csemegézhetnek az alkotmánytörténészek. A kormánypárt bágyadtan védekezett, kevés fajsúlyos szónokot állított csatasorba (Asbóth János, Pulszky Ágost említhető), hiszen nehezen védhették a védhetetlent: ha a 14. § nem jelent változást, nem jelent sérelmes jogkorlátozást, akkor miért nem állítják vissza az eredeti szöveget? Az ellenzék ezen felbátorodva úgy csoportosította – mind több szenvedéllyel, mind érzékletesebben – a nemzeti, az alkotmányos és a társadalmi sérelmeket, hogy a közvéleményt a kormány ellen hangolja. Siker esetén az utca és a parlament együtt buktathatja meg Tisza Kálmán megunt, tekintélyét vesztő, védekezésre egyre kevésbé képes rendszerét.

A parlament és az utca hangja

A véderővita kibontakozásával párhuzamosan Budapest utcáit, a parlament környékét január második felétől március végéig nap mint nap tüntetők ezrei lepték el. A résztvevők fiatalok, jórészt egyetemi hallgatók, kisebb részben munkásemberek és középiskolások voltak. Az egyetemmel, főiskolával rendelkező vidéki városokban is előfordultak kormányellenes megmozdulások (legelőször Pozsonyban). Szembeötlő a mozgalom szervezett, összehangolt jellege. Az Egyetértés – a Függetlenségi Párt napilapja – már január 15-én első oldalas címben közölte (jósolta?): “Az ifjúság megmozdult”. Az irányítást 48-as képviselők vették kezükbe, élükön Polónyi Gézával, a képviselőház örökös botrányhősével. A szervezkedés a Pongrácz vendéglőben és a Függetlenségi Párt pártkörében folyt. Polónyi – mint a “Vezérlőbizottság” elnöke – 13 vidéki városba irányított küldötteket. Az Egyetértés immár napról napra állandó rovatban tudósított az “ifjúsági mozgalom” állásáról. A rendezőbizottság hamarosan albizottságokat is felállított, ezek foglalkoztak a sajtóval, a kokárdák osztásával, a jelvényekkel stb. A Vigadóban nagygyűlést, a Népszínházban (Blaháné fellépésével) díszelőadást rendeztek. Kormányellenes versek, rigmusok születtek. Megérkezett Turinból Kossuth válaszüzenete az ifjúság táviratára, amelyben támogatásáról biztosította nemzeti mozgalmukat.

Az indulatok igazán a január 29-i zárószavazás után szabadultak el. (A jegyzőkönyv szerint az igenek többségére a bal- és a szélsőbaloldalon “Gyalázat!” “Árulás!” felkiáltásokkal reagáltak a képviselők.) A tüntetők elfoglalták a Múzeum kertet, majd elözönlötték a Sándor utcai képviselőház környékét. Lesték és abcúgolták a kormánypárti képviselőket. A miniszterelnöknek másfél órát kellett várnia, amíg fiával együtt kocsiba ülve megszökhetett a rá vadászó tüntetők elől, de ekkor is főleg Schneider fiakkeros ügyességén múlt, hogy kocsiját nem tudták felfordítani, és kerülő úton Budára juthatott. Eme kudarc után a tömeg egy része Pesten törni-zúzni, fosztogatni kezdett. Másnap, január 30-án a rendőrök határozottabban léptek fel, az egyetemistákat a Műegyetem kertjébe is követték. Jellemző, hogy a sajtó először halálesetről is hírt adott, sőt azEgyetértés “Ostromállapot”, “Vérengzés a Műegyetemen” címekkel közölt tudósítást. Másnapra kiderült, hogy az összecsapásban hárman sérültek meg könnyebben. A harcban ekkor Rudolf trónörökös – a magyarok népszerű “Rezső királyfija” – váratlan halála miatt szünet állt be, amit Tisza a 14. § módosítására használt fel. Az újonclétszámot továbbra is csak tíz évre állapították meg – emiatt az osztrák parlament által már elfogadott törvényszöveget is módosítani kellett. A miniszterelnök későn jött meghátrálása természetesen sem Bécsben, sem Budapesten nem javította pozícióit.

A képviselőházi vita az események miatt még élesebbé vált. Ki tüntetett? A “csőcselék” vagy a “nép”? Ki szégyellje magát: Tisza vagy az ellenzéki vezérek? Ki ellen kell megvédeni a parlamentet és a parlamentarizmust? A rendőrség valóban nagyon elnézően lépett-e fel – mint a kormánypártiak állították – vagy Budapest utcáin “katonai rémuralom”, “egy rendőrállam minden terrorismusa” dúl – mint az ellenzék? Berzeviczy Albert, a kultuszminisztériumi államtitkára az ellenzéket vádolta “terrorismussal”, mert “minden parlamenti vereség után az utcára apellál” (III. 7.). “Önök a szélső baloldalon fel akarják használni az ifjúságot politikai céljaikra, s elveiknek, ha másképp nem, erőszak útjáni megvalósíthatására” – mutatott rá a szintén 67-es Rohonczy Gedeon (II. 15.). Polónyi Géza erre kijelentette: “telve vagyok a gyűlölség legnagyobb fokával a ministerelnök úrral szemben” (II. 15.). Szalay Imre közbekiáltott: “Azt akarjuk, hogy Tisza pusztuljon!” (II. 15.). A “szélbal” emberei úgy állították be, mintha a miniszterelnököt ők mentették volna meg a tüntetőktől. “Széttépethettem volna, ha akartam volna!” – kedélyeskedett Ugron Gábor (II. 15.). “Ha mi nem vagyunk, már lógnának!” – tódította Polónyi (II. 15.). Így a részletes vita a továbbiakban legalább annyira Tisza azonnali lemondatásáról, mint a 25. §-ról szólt. Ismét a fejére olvasták egykori ellenzéki múltjának minden mondatát. Újabb beszédében Apponyi közölte: “ma oda fejlődött a helyzet, hogy ez az ország és ez a parlament normális állapotok közé nem térhet vissza mindaddig, amíg a minister[elnök] úr azt a helyet elfoglalva tartja”. S miután a parlamenti erőviszonyok mit sem változtak, hozzáfűzte: “A hatalmat megtarthatja – a tekintélyt örökre elvesztette” (II. 19.).

Február végén néhány ellenzéki honatya újabb ötletet eszelt ki a miniszterelnök lejáratására. Amint Tisza szólásra emelkedett, kórusban “Hoch!”, “Hoch!” (Éljen!), esetleg “Hört!” (Halljuk!) kiabálással fogadták – ezzel is jelezve, hogy Bécs embere, hazaáruló. “Utóbb már, ha Tisza csak belépett vagy felállt, kannibáli üvöltéssel hangzott fel a ’Hoch!’ És végül már Tisza Kálmán szóhoz sem juthatott. Szörnyű volt a nemezise és megrendítő volt a bűnhődése” – írta 1913-ban Ábrányi Kornél, aki 1889-ben maga is a Tisza-ellenes tábort erősítette. (A mitológiai “nemezist” már a vita során többen alkalmazták Tisza sorsára – a fent idézett Szalay Imre például feltette a költői kérdést: “nem érzi-e, micsoda szégyen, hogy Magyarország miniszterelnöke több mint három hete még sétálni sem mehet az utcára?” [III. 21.]).

Eközben a 25. § vitája tovább folydogált. A kormánypárt határozati javaslattal kívánta orvosolni a német nyelv dominanciáját, amit az ellenzék kevesellt, változatlanul germanizációt emlegetett, “hadüzenetet” “a nemzetnek nagy zöme, a középosztály ellen” (Horánszky Nándor, III. 5.). Berzeviczy Albert joggal jegyezte meg, hogy amint a 14. §-t megváltoztatták, “egyszerre a 25. § lépett az első helyre, s lett olyan sérelemmé, amely horderejében és jelentőségében messze túlhaladja a 14. §-t” (III. 7.). Az író Asbóth János nem először szólította fel az elvszerűségét hangoztató Apponyit: hagyjon fel a kettős beszéddel és valljon színt, mivel pártjának “vannak szónokai, akiknek az a hivatásuk, hogy fenntartsák a pártnak népszerűségét lefelé, és vannak más szónokai, akiknek hivatásuk az, hogy fenntartsák a possibilitást felfelé” (III. 5. – utóbbin Asbóth a kormányképességet értette, Bécs felé).

A március 15-i fővárosi ünnepségek egyik szónoka Polónyi Géza volt, a másik báró Kaas Ivor – mindketten kizárólag a véderővitával és a miniszterelnökkel foglalkoztak. A tüntetések utolsó hullámát egy képviselőházi incidens, egy revolverlövés előzte meg. Folyosói szóváltás és lökdösődés után Rohonczy Gedeon kormánypárti képviselő rálőtt az őt és párttársait hevesen szidalmazó fiatalemberre, bizonyos Schamorzil Kálmánra, akinek a sérülése nyolc napon belül gyógyult. Polónyi Géza természetesen a nemzet megalázásáról beszélt. “Történjék bármi, isten és ember előtt Tisza Kálmánt teszem érte felelőssé” – mondta (III. 20.). Ám ekkor a függetlenségiek sem akarták tovább feszíteni a húrt, s igyekeztek lebeszélni az “ifjúságot” a további tüntetésekről. Az Egyetértés is “mérsékletet” és “tiszteletet” hirdetett. Kellő politikai támogatás híján a megmozdulások lassanként abbamaradtak.

Két tényező érdemel még figyelmet a parlament és az utca egymást erősítő radikalizálódása kapcsán. Az egyik – nem meglepő módon – a pártok “tömbösödése”. A vita folyamán Apponyi “mérsékelt” ellenzéke már-már megkülönbözhetetlenné vált a “szélbal” gyakran délibábokat kergető radikálisaitól. Beksics Gusztáv szerint a “tűzzel játszó” gróf ambíciói miatt vetett lobot a pártgyűlölet, bomlott fel a belső béke és került veszélybe a parlamentarizmus. De az “általános dühöngés koncertje” a megtámadott többséget is összerántotta. “Durva kalapácsütéseikkel csak megszilárdították a kormánypárt összetartozását” – fejezte ki Berzeviczy (III. 7.). Amikor Polónyi és társai “Hoch!”-ot kiáltoztak, akkor a kormánypártiak egységesen felállva ünnepelték vezérüket, a rendíthetetlen Tisza Kálmánt. Lemondásról egyelőre szó sem lehetett. Figyelemre méltó továbbá a két párt fokozódó ellenségessége, gyűlölködése. Berzeviczy “elkeseredett vitát” említett, Tarnóczy Gusztáv pedig fájdalommal látta és tapasztalta, hogy “mi itt majdnem úgy állunk egymással szemben, mint ellenségek” (III. 21.). A magyar parlament addig úgy-ahogy megőrzött kedélyessége, civilizált hangneme – no meg tekintélyének maradéka – eltűnt; az ellenséges táborok között hosszú időre beállt a “hidegháború”. “A véderővita óta feldúlt politikai helyzet […] végzetes hatással volt a politikai életre” és ezáltal az ország sorsára – írta a két világháború között Gratz Gusztáv.

A Kossuth-epizód és Tisza bukása

Az újabb kutatások cáfolják, hogy Tisza 1890- ben mintegy megrendezte a saját távozását, Kossuth Lajos vitatott állampolgárisági ügyéhez – lényegében megint egy jelképes aktushoz – kötötte volna azt. Egy 1879-es törvény szerint ugyanis elveszíti magyar állampolgárságát az a személy, aki tíz éven át folyamatosan a Magyar Korona országainak területén kívül él, és valamilyen hazai hatóságnak vagy osztrák–magyar konzulátusnak nem jelenti be szándékát állampolgárságának fenntartására. Az emigráns Kossuthtól ilyen lépést senki sem várt, ahogy Ferenc Józseftől sem remélhették a törvény megváltoztatását. Tisza Kálmán azt az ügyes kompromisszumot eszelte ki, hogy ne vonatkozzék a rendelkezés azon személyekre, akik időközben valamely magyar törvényhatóság vagy város díszpolgári címét elfogadták – márpedig Kossuth számos ilyet elfogadott.

Kossuth intranzigens magatartása azonban ezt a kompromisszumot is lehetetlenné tette. Egy levelében (1889. december 9-én) leszögezte:

Én hazám jelen közjogi állapotát: elidegeníthetetlen állami függetlenségével, ezeréves történelmi államiságával, sőt még azon kétoldalú ünnepélyes szerződésekkel is ellenkezőnek tudom lenni, melyeket őseink a Habsburg–Lotharingiai házzal kötöttek; annálfogva egy múlékony nemzedék jogfeladó gyengesége ellenében az igazság örök erejére hivatkozva s a jövendőbe bízva, én magamat a törvényesített jogtalanság ez állapotának alá nem vetem, s ha többet nem tehetek az ellen, mint született magyar polgár, ki e minőségéről soha le nem mondott, hontalanságommal kívánok tiltakozni. Ferenc József ’osztrák császár, magyar király’ alattvalójának magamat soha egy percig sem ismertem el, sem ismerem.

A nagy száműzött levelének minden mondata, szinte minden szava elemzésre érdemes volna – a lényeg mégis az, hogy Kossuth a leghatározottabban illegitimnek, törvénytelennek nyilvánította az egész 1867-ben elfogadott magyarországi berendezkedést, kormányostul, parlamentestül, sőt uralkodóstul. A “miért” kérdésre Kossuth nyilván azt felelte volna, amit 1867-ben és később is mindig felelt: a kiegyezést támogató képviselőket abban a hiszemben választották meg, hogy Deák 1861-es programja (“ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet”), és nem a “jogfeladás” alapján állnak. Vagyis nem mondtak igazat. Attól a ténytől sem zavartatta magát, hogy 1867 óta hét országgyűlési választás zajlott le – változatlanul 1848–49-et tekintette az egyedül érvényes vonatkozási pontnak. (“A hivatalos Magyarország fátyolt vetett az emlékekre, de a nemzet szíve, lelke nem vetett, nem is fog vetni soha! Soha! Kiirthatatlan gyökeret vertek azok a magyar nemzet szívében, lelkében, kiirthatatlant, mert az érzelmek vallásos cultusa nem érzelgés dolga, mely lobban és lohad, hanem történelmi kényszerűség, az ezeréves múlt elutasíthatatlan logikájának elutasíthatatlan törvénye, az erkölcsi világrend törvénye, melyben az istenség ujja nyilatkozik” – írta 1848–49-ről egy másik 1889-es levelében.) Látható, hogy Kossuth változatlan hévvel vonultatta fel a romantikus nacionalizmus összes kellékét. Az a tény, hogy a 48-as tábor lelki-szellemi vezére a történelmi múlthoz való viszony alapján illegitimnek nyilvánította a másik oldalt, komoly érzelmi hatást gyakorolhatott a saját táborában.

Akárhogy is, de az elsőként idézett levél olyan felháborodást okozott a kormánypárt soraiban, hogy a miniszterek elvetették Tisza javaslatát, aki viszont nem akarta megszegni korábbi ígéretét. Nem maradt más hátra, mint a lemondás benyújtása a királynak. Ferenc József gróf Szapáry Gyula addigi földművelési minisztert bízta meg az új kormány megalakításával. Közben Ábrányi Kornél egy botrányos képviselőházi ülésen azt vágta Tisza szemébe: “a ministerelnök urat az a jégkéreg, mellyel mindent megfagyasztott, már nem védi; nem védi többé semmiféle nagy hatalmi bástya, semmiféle acélpáncél, vért, csak egy vékony hártya: az arcnak bőre”. (1890. II. 25). A távozó “generális” utolsó cselekedete kormányfőként az 1890. februárjában elhunyt Andrássy Gyula gróf emlékének megörökítéséről szóló törvényjavaslat benyújtása volt. (Andrássy utolsó politikai beszédét a közös hadsereg védelmében mondta el.) Kossuth honossági ügyét a Tisza Kálmán személyét egyre nagyobb tehertételnek tartó kormánypárti csoportok és udvari körök használták ki úgy, hogy az a miniszterelnök távozásához vezessen. Tisza a nyilvános politikától visszavonulva, félig elfeledve halt meg 1902-ben.

Következmények és tanulságok

Foglaljuk végül össze a “nagy véderővita” közvetlen és távolabbra ható következményeit!

Az ellenzéknek először is sikerült megakadályoznia az új véderőtörvény lényeges pontjainak elfogadását. Sok más nem is történt a hadsereg ügyében, a “császári–királyi” (K. k.) elnevezés “császári és királyi”-ra (K. u. k.) változtatásán – megint egy honi szívnek drága szimbólum! –, továbbá a Ludovika magasabb katonai iskolává emelésén kívül. Másodszor: meg tudta rendíteni Tisza Kálmán tekintélyét, és egy éven belül megbuktatta a nagy parlamenti többséggel rendelkező miniszterelnököt. Harmadszor: a magyar politikai elit a közjogi kérdésben (főként Szilágyi Dezső hatására) olyan érvrendszert tett magáévá 1889 után, amely – Péter László szerint – alapvetően megváltoztatta a Monarchia és Magyarország viszonyáról addig vallottakat. Egyrészt, az új szemlélet alapján, a magyar alkotmány nem ismer felségjogokat, illetve felségjogok is kizárólag az ország akaratából, az alkotmányból eredően létezhetnek. Ez nyilvánvalóan hatásos érvként szolgált a közös hadsereg német nyelve ellen. Másrészt tagadta, hogy az 1867-es kiegyezés valójában szerződéses viszonyt teremtett a Monarchia (mint birodalom) két fele között. Nem, Magyarország szabad akaratából lépett kapcsolatba őfelsége többi országaival és tartományaival, és megegyezés híján (például a hadsereg ügyében) visszanyeri cselekvési szabadságát. Ugron Gábor szavai szerint “nincs birodalom”: két trón, két állam, két korona, két törvényhozás van. S ahol, mint a hadsereg esetében, “abszolutista” maradványok vannak, azokat fel kell számolni. A jeles alkotmánytörténész hangsúlyozza, hogy az új szemléletet nem csak a függetlenségi pártiak, hanem egyre inkább a magukat 67-esnek valló kormánypártiak is elfogadták.

Ami a távolabbi hatásokat illeti: Tisza megbukott, de a Szabadelvű Párt nem: válságról válságra bukdácsolva még 15 évig (nevezetes 1905-ös választási vereségéig) kormányon maradt. Ez alatt a 15 év alatt elfogyasztott hat miniszterelnököt, a kormányok átlagos élettartama tehát 2,5 évre csökkent. Mint említettük, a kormányválságok rendszerint a véderőkérdés miatt törtek ki: az ellenzéki obstrukció egészen 1912-ig – Tisza István gróf hírhedt parlamenti puccsáig – meg tudta akadályozni a Monarchia hadseregének modernizálását. C. A. Macartney megírta, hogy 1889-ben Ferenc József tudomásul vette a vereséget, de “többé sohasem bízott Magyarországban, és nagyon ritkán bízott bármely magyarban”. Mértékadó nyugati történészek azóta is a magyar nacionalizmust tartják fő felelősnek az osztrák–magyar hadsereg állapotáért, amely elkerülhetetlenné tette a világháborús vereséget és a Monarchia felbomlását. Végül, visszatérve a magyar politikai élet Gratz Gusztáv által említett torzulásaihoz: a véderővita óta felkorbácsolt pártpolitikai indulatok azért bizonyultak végzetesnek, mert tartósan megakadályozták az ország helyzetének, fontos problémáinak felelős végiggondolását – a parlamenti harcok szünetei ehhez egyszerűen túl rövidek voltak.

A “nagy véderővitát” még érdekesebbé teszi, hogy felismerhető benne a napjainkban annyiszor emlegetett “árkok és törésvonalak” korai, politikai példája. (Hangsúlyozandó, hogy politikai ellentétről volt szó; a vitában belső ellenségeket senki sem említett, “zsidókérdés” – alig hat- hét évvel a tiszaeszlári ügy után – nem került szóba.) Az alapképlet mindenesetre 21. századi fejjel is ismerős: vélt és valós “történelmi” sérelmeken alapuló virulens nacionalizmus, mértéktelen és hibásan irányzott politikusi ambíciók, magukat és követőiket egyaránt illúziókba ringató politikai pártok, “kettős beszéd” a mérsékeltek és a radikálisok felé, jelképes politizálás, a parlamentarizmus aláásása az alkotmányosság vagy a demokrácia nevében, a politikai ellenfél illegitimmé nyilvánítása és személyes lejáratása, az utca bevonása a politikába, az európai környezet és erőviszonyok figyelmen kívül hagyása stb., stb.

Politikai jellegű árkok meg törésvonalak azonban már jóval korábban is léteztek. Már 1867-ben “Deáknak a kiegyezés előnyeit fejtegető egyik szép beszéde alatt a szélső baloldalon elég hallhatóan mormogta egyik kartársunk: ’Hazaáruló’!” – idézi Kónyi Manó kötete Várady Gábor képviselőt. “De hát a pártgyűlölet nem mondatta-e ki 1868-ban is a Zala megyei képviselők értekezletén, hogy jó magyar ember nem foghat kezet Deák Ferenccel?” – említi Tisza Kálmán egyik életrajzírója. (Pedig Deák köztudottan Zala megyéből származott.)

A véderővita okozta sebek természetesen sokat rontottak a pártok közötti kommunikáción, ami a civilizált politikai kultúra alapja. De a kapcsolatok még nem fagytak be végleg – arra az 1904-es zsebkendőszavazásig, majd az 1912-es Tisza-féle parlamenti puccsig kellett várni. Az első esetben az ellenzék szétverte az új országház berendezését, a második esetben a magyar parlament történetének addigi legvadabb jelenetei játszódtak le, amikor Tisza István házelnök rendőrökkel dobatta ki az obstrukció letörése ellen tiltakozó ellenzékieket. Ezután zajlott le Tisza gróf és Károlyi gróf párbaja, amelyet nem követett kibékülés. Jászi Oszkár leírta: “Ma Magyarországon csakis a Tisza István politikai hulláján át vezet előre a demokrácia útja!” A két tábor között mindennemű érintkezés befagyott. “[1912] június negyedike előtt munkapárt és ellenzék között, minden obstrukció dacára, megvolt a rendes, kollégiális viszony. Ma mérhetetlen gyűlölet választ el egymástól. Ki lát ma együtt utcán, fehér asztal mellett munkapártit és ellenzékit?” – kérdezte Urmánczy Nándor függetlenségi párti képviselő. Egy későbbi, a magyar parlament történetével foglalkozó jubileumi kiadvány szerint “A helyzet vigasztalan. A munkapárt és az ellenzék között az ellenségeskedés valóságos polgárháború jelleget ölt.”

Lassan száz esztendő telt el. Vegyük elő megint Mikszáthot: “Nem okos világ ez a mai. De hát iszen a tegnapi se volt okos. És bizonyára nem lesz az a holnaputáni sem. Ebben van valami vigasztaló.”

FORRÁSOK ÉS IRODALOM

Az 1887–92. évi országgyűlés képviselőházának naplója, VII–XVI. kötet.

Andrássy Gyula gróf beszéde a véderőről, 1889. IV. 5-én (különnyomat), Budapest, év nélkül.

Egyetértés, III. évf. 11–80. szám, 1889. január–március.

Beksics Gusztáv (Spectator): Parlamentarismusunk veszedelme, Budapest, 1889.

Busbach Péter: Az utolsó öt év (Tisza–Szapáry–Wekerle). Parlamenti visszaemlékezések, Budapest, 1895.

Kónyi Manó: Deák Ferenc Beszédei, V. köt., Budapest, 1898.

Mikszáth Kálmán: Az én kortársaim, 1–2. kötet, Budapest, 1908.

Mikszáth Kálmán: A demokraták, Budapest, év nélkül.

Urmánczy Nándor: Lukács–Pavlik–Tisza idejéből, 1912. június 4–1913. június 4., Budapest, 1913.

Angyal Dávid: Emlékezések, London, 1971.

Dr. gróf Apponyi Albert: Emlékirataim. Ifjúkorom – Huszonöt év az ellenzéken, Budapest, 1926.

Balla Antal (szerk.): A magyar országgyűlés története 1867–1927, Budapest, 1928.

Barabás Béla: Emlékirataim 1855–1929, Arad, 1929.

Gerő András (szerk.): Skandalum. Magyar közéleti botrányok 1843–1991, Budapest, 1993.

Gratz Gusztáv: A dualizmus kora, 1. kötet, Budapest, 1934.

Halász Imre: Egy letünt nemzedék. Emlékezések a magyar állam kialakulásának ujabb korszakából, Budapest, 1911.

Hegedűs Loránt: A két Andrássy és a két Tisza, Budapest, 1941.

Kiss Endre: Apponyi Albert, az ideológus és politikus; Történelmi Szemle XXIX. évf., 1986. 1. sz.

Kossuth Lajos Iratai, X. köt. (szerk. Kossuth Ferenc), Budapest, 1904.

Kovács Endre (szerk.): Magyarország története 1848–1890, 2. köt., Budapest, 1979.

Lukács János: A “generális” bukása; Levéltári Közlemények LII. évf., 1987. 1–2. sz.

C. A. Macartney: The Habsburg Empire 1790–1918., London, 1971.

Dr. Oláh Gyula: Az 1875-ik évi fuzió története, Budapest, 1908.

Péter László: Az Elbától keletre, Budapest, 1998.

László Péter: Verfassungsentwicklung in Ungarn; H. Rumpler – P. Urbanitsch (Hg.): Die Habsburgermonarchie 1948–1918, VII. 1. köt., Wien, 2000.

László Péter: The Army Question in Hungarian Politics 1867–1918; Central Europe, Vol. 4. No. 2., Nov. 2006.

Norman Stone: Army and Society in the Habsburg Monarchy 1900–1914, Past and Present 33., 1966.

Szabó Dániel: A véderőtüntetések résztvevői; Korall 17., 2004. szeptember

Szász József (szerk.): Politikai Magyarország, II.–III. köt., Budapest, 1913.

Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar nemzet története, X. köt., Budapest, 1898.

Vécsey Tamás: Tisza Kálmán, Budapest, 1931.

  1. Csáky Albin gróf Tisza kormányának kultuszminisztere, Fejérváry Géza báró a kormány hadügyminisztere, Takács Zoltán ügyvédbojtár a kormány ellen tüntető diákok egyik vezetője volt.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.