– Én csak nő voltam – mondta.
– Végül is csak egy nő – mondták azok, akik szerették.
Nem tudjuk, mit mondott a halála előtt. Tudjuk, mit vallott a barátnője a halála előtt.
– Hamvasztás után nem akarok temetést, nem kell semmilyen ceremónia – mondta a barátnője.
– És hol szórjuk szét a hamvait? – kérdezte a végrendeletét író közjegyző.
– Sehol sem! – felelte. – Senkinél sem akarom bemocskolni a kerti virágokat!
A hálószobájában üldögélt Salzburgban (50 m2). Videón nézte a filmeket, amelyekben ő játszotta a főszerepet, és várt.
1995-ben a prágai Heléna Třeštíková megkérdezte a kanapén nyugodtan várakozó hölgyet: – Mi a legfőbb kívánsága, Baarová asszony?
– Én csak a halált várom – felelte.
Sajnos csak öt évvel később jött a halál.
Először elhamvasztották Európa legnagyobb krematóriumában. Aztán sírba tették az urnát. Alatta feküdt: az anyja (ötvenöt éve temették), az anyja fölött – a húga (ötvennégy éve), fölöttük pedig – az apja (harmincöt éve).
Anyja szívrohamban halt meg, abban a pillanatban, amikor Lída ékszereiről kérdezték.
A húga végzett magával, amikor Lída miatt nem engedték be a kedvenc színházába.
Apja rákban halt meg. Az ő halálát nem közvetlenül Lída okozta. De így is szenvedett: tizenhét éve nem látta a lányát, és már nem is látta viszont élete végéig. Az állam életfogytiglan megfosztotta attól a jogától, hogy találkozzon a lányával.
Színiiskolába járt már, amikor felfigyelt rá egy filmrendező, és meghívta, hogy nála tanulja ki a szakmát. Ekkor az az ötlete támadt az apjának, Karel Babkának, a prágai magisztrátus elnökének, hogy vegye fel a Lída Baarová nevet. Ludmila Babková – ez túl szokványos lenne egy művésznőnek. Az apja nem sokat törte a fejét azon, hogy milyen nevet kapjon a lánya, mert jó barátságban állt Jindřich Šimon Baar íróval.
Az új családi névhez nem illett a régi keresztnév.
Ekkoriban a szomszédos Németországban abszolút hatalmat szerzett egy férfi, aki – mint megjegyezte valaki – legfőképpen azért volt hálás az apjának, mert megszabadult a közönséges, falusias Schicklgruber névtől.
Még szép.
A “Heil Schicklgruber” köszöntés túlságosan hosszadalmas lett volna.
Forgattak egy filmet, de a rendező úgy gondolta, inkább jobb kezekbe adja a tizenhét éves Lída Baarovát. Elvitte egy fiatalabb kollégájához. 1931-ben történt, Prágában már két éve működött a Bio Lucerna – az első hangosfilmeket játszó mozi az országban.
– Nem boldogulok a hangosfilmmel – vallotta be a rendező a kollégájának. – A némafilmben minden egyszerűbb volt. Ha nem tudtam, hogyan forgassak le egy jelenetet, összefoglaltam egy feliraton, hogy mit gondol e pillanatban a színésznő, az emberek meg elolvashatták.
A fiatalabb kolléga (az 1911-es születésű Otakar Vávra, aki ma is dolgozik) átvette Lídát, és ő rendezte a színésznő legjobb cseh filmjeit. Mindig azt hajtogatta (na jó, talán nem mindig, csak a kilencvenes években, mert korábban nem tehette), hogy igen gyorsan vált olyan sztárrá, amilyen máig sincs Csehországban. “Baarovához képest tramplik a mai színésznők” – írta nemrég.
Egyik rajongója a harmincas évek végén elnevezett róla egy új rózsafajtát. A virágnak belül sötétpiros szirmai voltak, kívül pedig halvány rózsaszínek.
Azt írták: “Tud őszintén játszani, ez az arc csak tiszta érzelmeket ad át.”
Egy prágai színházi bemutatón felfigyelt rá a német UFA filmgyár igazgatója. A németek európai Hollywoodnak tartották a céget. 1934 szeptemberében pillantotta meg Lídát, amint az édesanyjával ül a nézőtéren.
Attól kezdve csak három almát ehetett naponta, mást semmit. – Muszáj lefogynia, mindenképpen meg kell szabadulnia szláv pufókságától – hajtogatta a producer.
Olyan színésznőt kerestek a Barcarole című filmhez, aki eljátszhatná a legszebb velencei nő szerepét. – Húszéves voltam, és mennybe mentem – mondta. – Egy német film főszerepe. Ilyet még nem ért el egyetlen cseh színésznő sem.
Ugyanarról a témáról mást mondott Lída Baarová a barátnőinek, mást a nyomozást vezető amerikai tiszteknek, mást a csehszlovák Biztonsági Szolgálatnak, és megint mást a riporternek, aki könyvet írt róla Lída Baarová átka címmel.
Másképp beszélt ugyanarról a témáról, ha vizet ivott, és másképp, ha nagy mennyiségben fogyasztott Fernettel kevert pezsgőt.
Ez a téma a szerelem volt.
Ettől a pillanattól fogva a Baarováról szerzett ismereteink nagy részét Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című regényének első mondatával kellene kommentálnunk. A mondat így hangzik: “Többé-kevésbé mindez megtörtént.”
Egyik nap forgatás közben hirtelen megálltak a gondolák a mesterséges csatornákban. Lída azt látta, hogy a partnere, Gustav Fröhlich arca (pár napja volt a szeretője) új színben ragyog.1
– Jön a Führer! – pusmogott mindenki izgatottan.
Lída el akart bújni, de pont rajta állapodott meg Hitler tekintete.
– Szürkéskék szeme volt – magyarázta később a kihallgatáson. – Olyan, mint a leghidegebb acél. Le nem vette a szemét rólam, mintha a szó szoros értelmében át akart volna szúrni a tekintetével.
Erősen megszorította Lída kezét. Rövid ideig tartott a látogatás.
Három nappal később értesítették, hogy Hitler meghívja teára a Birodalmi Kancelláriába. Azt mondta a rendező és Gustav, hogy feltétlenül el kell mennie. Hasmenést kapott a rémülettől. Egyesek szerint a Führernek köszönhetően szűnt meg a munkanélküliség, ő védi meg Németországot a bolsevizmustól, mások meg azt hajtogatták, hogy szörnyeteg.
– Szép kis kalapja van – mondta Hitler.
Égett a tűz a kandallóban.
– Szeretne német lenni?
– Cseh vagyok. Zavarja?
– Nem, de örülnék, ha német lenne.
Hitler titkára kiment, kettesben maradtak.
– Amikor megláttam a stúdióban – szólalt meg Hitler –, földbe gyökerezett a lábam. – Emlékeztet az arca egy nőre, aki fontos szerepet játszott az életemben. Most hirtelen visszatért belé az élet.
Lída nem tudta, kire emlékezteti.
Csak később hallotta Geli történetét. Angeli Raubal Hitler bécsi unokahúga volt, s amikor a lány betöltötte a tizenhatodik évét, Hitler őrülten beleszeretett. Gelinek semmi köze sem volt a nordikus rasszhoz: sötét volt a szeme, a haja fekete, a járomcsontjai pedig ugyanolyan kiugrók, mint Lídának. Holtan találták a szőnyegen, Hitler müncheni lakásában. Szíven lőtte magát, mindmáig kiderítetlen okokból.
Hitler felelősnek érezte magát érte, ezért Geli 1931-ben bekövetkezett halála után nem evett húst, így vezekelt, mert lelkileg neki is volt része ebben az öngyilkosságban.
– A fénykép, amely mindig az asztalomon áll, életre kelt – mondta Lídának 1934-ben. – Ez pedig
a maga érdeme.
– Nagyon sajnálom… – felelte tanácstalanul.
Eztán már nem mondott neki semmit Hitler, és hagyta, hogy elmenjen.
Lída nem derítette ki, hogy Hitlernek tényleg csak egy heréje volt-e.
Köztudott, hogy minden dolog, amit átalakít az emlékezet, teljesen új lesz. Olyan vegyületeket szabadít fel a stressz az agyban, amelyek elszegényítik a leendő emlékképeket. Ezenkívül Lída szándékosan is hazudhatott a háború után.
Nem tudhatjuk hát, valójában hányszor is teázott Hitlernél. Az emlékirataiban azt olvashatjuk, hogy kétszer. Élete vége felé ragaszkodott ahhoz, hogy csak egyszer. A Biztonsági Szolgálatnak azt mondta, négyszer.
A másik férfinak, aki szintén hosszú, átható pillantással ajándékozta meg, rövidebb volt a jobb lába, és befelé fordult.
Három és fél centivel vékonyabb volt a jobb térde, mint a bal.
Túl hosszú tenyere sehogy sem illett rövid karjához.
Apró termetű volt.
Fiús növésű.
Azzal telt az egész gyerekkora, hogy más gyerekek megalázták, az apja meg keresztülnézett rajta.
Harminchárom éves korában volt az első nemi kapcsolata.
Öt különböző egyetemre iratkozott be.
Csak azért ment be az NSDAP gyűlésére, hogy melegedjen egy kicsit, mert nem volt télikabátja.
Amikor először látta Hitlert, a következőket jegyezte föl: “Az a nagy kék szeme! Mint két csillag! Mennyire örülök, hogy lát engem!”
Amikor először látta ezt a férfit Lída Baarová, arra gondolt, döbbenetes, mennyire visszataszító.
Azt beszélték róla, bámulatos intelligenciája kétszer olyan ellenszenvessé tette.
A leghíresebb elmeszüleményét – “A sokszor elismételt hazugság igazsággá válik” – már rég életbe léptették.
Halál fenyegette azt, aki olyan képet közölt róla, amelyen látható volt a rövidebb lába. Egy író, aki magánemberként találkozott vele a háború alatt, így emlékezett vissza erre: “Pokoli aura vette körül a propagandaminisztert, rémület fogta el az embert, ha közeledett hozzá, mint amikor belép a magas- feszültségű zónába”.
Lída Baarová meghallotta a hangját.
– Úgy éreztem, a csontomig hatol. Mintha melegítene és simogatna egyszerre – mondta.
Véletlenül találkozott Göbbelsszel az utcán. Meghívta a színésznőt, hogy nézze meg, milyen
szép háza van, milyen szépek a gyerekei. Azzal dicsekedett, hogy Hitler tiszteletére mind az ötnek
H betűvel kezdődik a neve.
Aztán állandóan fogadásokra és bemutatókra hívta őket Gustavval. Amikor már menni akartak, mindig kiderült, hogy a miniszternek van otthon egy filmje, amelyben nem tetszik neki valami, és szeretné, ha megnézné Lída és Gustav még a bemutató előtt. Színészek voltak. Nem mondhattak nemet a miniszternek, aki személyesen felügyelte a filmgyártást. A Führerhez hasonlóan ő is úgy gondolta, hogy a rádió, az autó és a film segítheti végső győzelemhez a Birodalmat. A kutatók kiszámolták a háború után, hogy a miniszternek harminchat fő- és mellékszerepet játszó színésznővel volt szexuális kapcsolata.
Végül egyedül hívta teázni az irodájába.
Megkérdezte, mit forgat ma a férje.
Azt felelte, hogy nincs férje, és Göbbels sokkot kapott.
Amikor a háború után letartóztatták a csehek, nem vallotta be, hogy Göbbels vendége volt az NSDAP nürnbergi kongresszusán.
Két nappal a színésznő huszonkettedik születésnapja után (1936. szeptember 9-én), este, a fogadás után Göbbels megkérte, hogy menjen el vele abba a szállodába, ahol Hitler lakott. Hallották, hogy valaki azt énekli az étteremben: “Olyan szerelmes vagyok…”
– Én is… – súgta Lída fülébe.
Azt felelte neki, hogy boldogtalan Gustavval, aki nem akar megesküdni vele. Társaságba viszi, de csak azért, hogy fölhívja magára a figyelmet. Mielőtt elmennek otthonról, fölteteti vele az ékszereket, de mihelyt hazaérnek, rögtön le is szedi róla, nehogy történjen velük valami. Ráadásul éjszaka összetévesztette egy másik nővel, és annak a nevén szólította.
– Maradjon velem holnapig – kérte Göbbels. – Délután fontos beszédet tartok, arra kérem, nézzen közben figyelmesen.
Kendőt húzott elő a szivarzsebéből.
– Megérintem a kendővel a számat, annak jeléül, hogy magára gondolok.
Lída gyengéden arcon csókolta.
– A zsidó élősködik! Rombolja a kultúrát. A bomlás enzime! – mondta másnap, és a kendőjéért nyúlt.
A denevér bosszúja filmváltozatát forgatta az UFA filmgyárnak, amikor fellépési tilalommal sújtották az Adele szerepét játszó osztrák színésznőt. Arra kérte a rendező Lídát, járjon közben Göbbelsnél az érdekében. Visszavonták a tilalmat, Baarovát tenyerén hordta a stáb, a bulvárlapok pedig “a miniszter úr új barátnőjéről” írtak.
– Látod – mondta később Göbbels. – Az emberek meg vannak győződve arról, hogy közeli kapcsolatban állunk, te pedig menekülsz ez elől.
Át akarta karolni a nőt, aki – mint ilyen helyzetben mindig – elsírta magát.
– De hisz magának gyerekei vannak, nekem meg ott van Gustav…
– Dehogy van, ne akard már bebeszélni magadnak. A szép nő a nyílt tengeren hajózó vitorlás. Minden szél űzi valamerre, de ha eláll, akkor is szép vihar vár rá.
– Szóval ha egy nő szépnek születik, akkor bűn a szépsége?
– Nem bűn, csak zavaró körülmény. A szép nő úgy hajlik, mint a nád.
“Amikor otthon hívott, mindig Müller úrként mutatkozott be. Ahogy teltek a napok, egyre parancsolóbban hangzott ez a »Müller úr«.”
“Olyan gyakran hívja Göbbels, hogy Göringnek még egy embert kellett kerítenie arra a feladatra, hogy hallgassa le Baarová telefonját.”
Richard Walter Darrét, a sertéstenyésztés teoretikusát kinevezték náci egészségügyi miniszternek. A nemi mirigyek működési zavaraival magyarázta azt, hogy a nők emancipációra törekednek. Úgy gondolta, a nő inkább ábrándozó-kérődző háziállat. Egy tipikus hirdetésben a következőképpen írták le a kívánatos női tulajdonságokat: “Ötvenkét éves árja orvos falun szeretne letelepedni, fiú utódra vágyik, ezért törvényes kapcsolatot kötne egészséges, szűz, fiatal, szerény és takarékos árja nővel, aki bírja a kemény munkát, széles a csípője, lapos sarkú cipőben jár és nem hord fülbevalót, lehetőleg vagyontalan.” Göbbels elmagyarázta, hogy a nácik azért távolítják el a nőket a közéletből, hogy így adják vissza a méltóságukat.
Amikor meghívta Lídát a kongresszusra, Magda Göbbels, a III. Birodalom nőideálja harmincöt éves volt, ötödször terhes, a negyedik szülés után meghízott. Még mindig vonzó volt. A Nemzeti Divatintézetet patronálta, és büszkén viselte az Anyasági Érdemrendet.
A Szerelem hármasban című amerikai munka szerzői a következőket jegyzik fel A szerelmi háromszögek és a holokauszt című fejezetben: “Göbbels azt akarta, hogy Lída lakjon velük, a feleségével és a gyerekeivel. Árja nő az utódnemzésre, szláv (vagy zsidó) nő a tiltott szenvedélyre – íme a náci világtól elválaszthatatlan ellentmondás.”
1937. augusztus 3-án Göbbels e szavakat írta privát naplójába: “Csehország nem állam”, s mivel Lída beleegyezett abba, hogy elmenjen a nürnbergi kongresszusra, azt is följegyezte, hogy “csoda történt”.
1937. október 19-én azt írta: “El kell tűnnie ennek a szezonális államalakulatnak!”, nem sokkal később pedig azt, hogy az első fagyok idején elmentek Lídával az erdőbe őzeket etetni.
1938. március 20-án följegyezte: “Gyorsan ki kell dobni Bécsből minden zsidót és csehet”, közben az íj használatára tanította Lídát és énekelt.
1938. június 1-én Hitlert idézte: “A Führernél vagyok. Pimasznak, hazugnak és meghunyászkodónak tartja a cseheket. A hadsereg mozgósításával dugják a hurokba a nyakukat. Most már csak rettegés az életük.” Lídának zongorázott.
Pár nappal később meghívta magához Baarovát a tizenkét évvel idősebb Magda Göbbels.
Barátságosan üdvözölte. Lída szerint túlságosan is barátságosan.
– Szeretem a férjemet, de ő magát szereti – mondta.
– Szeretném elhagyni Németországot. Tudna segíteni ebben? – kérdezte Lída.
– Tegeződjünk – mondta Magda, likőrt töltött a kis kancsóból, és koccintásra emelte a pohárkáját. – Ezt nem teheted. Nagy ember. Szüksége van rád is, rám is.
– Sosem lennék képes…
– Kénytelen leszel.
A lehallgatószolgálatot vezető Martin Bormann-nak kilenc gyereke volt, és beleszeretett Manja Behrens színésznőbe. A felesége a következőket írta a férje szeretőjéről: “M. olyan szimpatikus, hogy nem tudok haragudni rá. Minden gyerek imádja. Még nálam is jobb háziasszony. Segített bepakolni a porcelánkészletet. Még egy csészealjat sem tört össze.”
Lída Baarová négy hétvégét töltött Göbbelsékkel wannseei nyaralójukban.
Az utolsó hétvége után fölhívta “Müller úr”, és csak két mondatot mondott: – A feleségem elment a Führerhez. Ördög ez a nő.
Hitler hívatta Göbbelst, és eltiltotta Baarovától.
– Elválok – közölte a miniszter. – Lehetek nagykövet Japánban, és ott élhetek vele.
– Pont ezt nem akarja a nemzet! – mondta Hitler, és öklével az asztalra csapott. – Aki történelmet csinál, annak nincs joga magánéletre.
“A Führer apaként viselkedik – írta a naplójában. – Hálás vagyok érte. E pillanatban pont erre van szükségem. Egy órát autózom, elmegyek jó messzire, minden cél nélkül. Aztán vár még rám egy hosszú és szomorú telefonbeszélgetés. Kemény maradok, bár majd’ megszakad a szívem.”
“Sírt! – írta Lída. – Sírt, mint egy teljesen hétköznapi ember.” S amikor azt mondta a telefon- kagylóba, hogy vége, mert szavát adta a vezérnek, Lída elvesztette az eszméletét.
Másnap bevitték a pszichiátriai klinikára.
Kijött, behívatták a rendőrségre.
– Tilos szerepelnie filmben, színházban sem léphet fel – közölték vele. – Nem mutatkozhat a nyilvánosság előtt.
Elájult. Aztán csak a morfiuminjenkció nyugtatta meg.
Nem kapott leveleket.
Nem vetítették a filmjeit, amelyeket az UFA filmgyárnak forgatott.
Csak a táskáját és a pénzét vitte magával.
Prágában megállt a ház előtt, amelyet még nem ismert. A szüleinek házat kellett venniük a honoráriumaiból, és egy modernista csodát, egy hajóra emlékeztető villát választottak, amelyet terasz vett körül, az pedig úgy nézett ki, mint a fedélzet. Nem volt egyetlen derékszög sem, a konyha félkör, a hálószoba kör alakú. Az ablakok kerekek. A ház előtt a Lídáról elnevezett rózsák.
A húga hűvösen fogadta.
– Tudod, mit éltünk mi át? – kérdezte. – Mit műveltek velünk a németek?
Hét évvel fiatalabb húga, Zorka Babková – új családi nevén Janu – szintén színésznő volt.
Az országra gondolt.
1938 őszén, Anglia és Franciaország árulását kihasználva, a németek hirtelen elfoglalták a cseh Szudétákat, ahonnan Csehország belterületére menekültek a zsidók, a csehek és a német antifasiszták. A nácik őrizetbe vették azokat, akik túl sokáig halogatták a menekülést. Akik korábban elszöktek, lakás és élelem nélkül maradtak, esélyük sem volt arra, hogy munkát találjanak. Ügynökségek alakultak, amelyek arra szakosodtak, hogy gyorsan külföldre juttassák a Prágába került menekülteket (“Orvosokat, ügyvédeket, izraelita kereskedőket közvetítek a másik féltekére. Van engedélyem.”).
– Még a katonák is sírtak. Tudod te, Lída, milyen szerencsétlenek azok, akiknek el kell menekülniük otthonról?!
Lída nem tudta.
– Nagyon sajnálom – mondta tanácstalanul. – Nekem is annyi problémám volt – tette hozzá –, hogy a ti helyzeteteket már nem tudtam elképzelni.
A kérdés, amely a nem sokkal a halála előtt Lída Baarovával folytatott beszélgetés közben foglalkoztatta Helena Tøeštíkovát, a Cseh Televízió filmesét és Stanislav Motlot, a Nova tévé újságíróját, és még vagy harminc-negyven embert, aki egykor ismerte, és a kilencvenes évek óta jó szívvel emlékezett rá, így hangzik: Ostoba volt-e Lída Baarová?
Õ maga azt állította, hogy igen.
De ezt pont neki nem lehet elhinni. Ez nagyon kényelmes válasz lehetett számára.
Az 1939. március 14-ről 15-re virradó éjszaka Hitler behódolásra kényszerítette Csehországot. Azt követelte Hácha köztársasági elnöktől, hogy utazzon Berlinbe, és Prága bombázásával fenyegetett, ha a csehek nem kapitulálnak. A Münchenben megcsonkított országnak északon nem volt megerősített határa, így esélye sem lehetett az ellenállásra. Hácha még vissza sem tért Berlinből (sokáig várakoztatták a vonatát a határon az állítólagos hóvihar miatt), amikor Hitler már kora reggel a prágai várban tartózkodott. Kezdettől fogva világos volt, hogy nem védekeznek a csehek, legközelebbi barátaik, Franciaország és Nagy-Britannia Hitler oldalán állt, most tehát két lehetőségük maradt: Husz János útjára lépni, megőrizni a renomét és elégni, vagy kapitulálni és fennmaradni.
8.15-kor német csapatok vonultak a Národní fasorban.
Tömegek mentek a járdán, de nem állt meg, nem nézelődött senki. Az Óvárosi téren sírtak az emberek, és rengeteg hóvirágcsokrot tettek az Ismeretlen Katona sírjára.
Nem volt ebben, úgymond, félelem, nem volt siránkozás, kétségbeesés. Csak szomorúság.
“Március 15-én mindannyian nagy feladatot vállaltunk magunkra” – írta pár nappal később Milena Jesenská riporter a Pritomnost című hetilapban.
Ez volt a feladat: csehnek lenni.
“Az a gesztus, amelyet 1939. március 15-én akár négy cseh férfi is meg tudott volna tenni, csakis öngyilkos gesztus lehetett volna. Talán szép dolog vérünket ontani a hazáért, hősies gesztust tenni. Sőt, azt hiszem, nem is olyan nagyon nehéz. De nekünk valami egész mást kell tennünk. Élnünk kell. Minden embert óvnunk kell, aki csak van, kímélnünk kell minden erőt, a legcsekélyebbet is. Nem vagyunk elég sokan ahhoz, hogy gesztusokat engedhessünk meg magunknak. Nyolcmillióan vagyunk, ez túl kevés, vagyis túl kevés az öngyilkossághoz. De az élethez elég.”
Tehát dolgozni, mint mindig, ahogy lehet, becsapni a rezsimet. És mindenekelőtt nem németesedni.
Délelőtt Lída Baarová is a Národní fasoron utazott. Bár már két és fél hónapja volt Prágában, még mindig nem cseréltette ki az autóján a német rendszámtáblát. Amikor megállt az autóval, a járókelők a rendszámtáblát nézték, és mérgükben ököllel verték a kocsi tetejét.
Még nem ért véget 1939 nyara. Ljuba Hermanová énekesnővel futballmeccsre mentek. Már mindenki a háborúról beszélt.
– Lída pedig egy ideje – idézi fel emlékeit a barátnője – kezdte törni a csehet. Német szavakkal keverte a cseh kifejezéseket. Ott ültünk a tribünön, és hirtelen elkezdett rémesen kiabálni: “Herrgott! Most lőhettek… wie sagt man das nur tschechisch… igen – gól!” Ez már akkor jelezhetett volna valamit nekünk, a társainak. Legalább annyit, hogy milyen ostoba. Fel nem foghatom, hogy képes ennyire tönkretenni az életét egy nő, aki egy kicsit is intelligens.
Otakar Vávra rendező arra is emlékszik, hogy Prágában később Göbbels fényképével díszített púderdobozt használt. Bár persze nem veszi zokon tőle. Csak egy nő volt. Elvesztette a fejét. Szeretett. Megfeledkezett az elvekről.
A cseh társadalomnak kizárólag a III. Birodalmat kellett szolgálnia munkájával.
– Mivel tudja magyarázni, hogy olyan sok cseh jön hozzánk, és “Heil Hitlerrel” köszön? – kérdezte egy német Milena Jesenskát.
– Sok cseh? Itt valami tévedés lehet.
– Nem, ez nem tévedés. Bejönnek hozzánk az irodába, lendítik a jobb karjukat, és “Heil Hitlert” kiáltanak. Miért? Mesélhetnék magának egy íróról, aki a kezét-lábát töri azért, hogy minél előbb bemutassák a darabjait a berlini színházakban. Mesélhetnék magának sok olyan emberről, aki többet tesz, mint amennyit muszáj. Kivételes buzgalommal, fáradhatatlanul.
Lehet, hogy Baarová nem volt ostoba, csak helyezkedni akart? Mert azt hitte, hogy úgyis Hitler mondja ki az utolsó szót Európában?
– Nem, dehogyis. Csak fiatal nő volt, ez az egyetlen magyarázat – mondták a pártfogói évekkel később.
Stanislav Motl (könyvet írt róla):
– Úgy érezte, neki mint sztárnak nem kell fontos dolgokon gondolkodnia.
Később azt hajtogatták, hogy március 15-én Lída Baarová üdvözölte a prágai várban Hitlert (nem igaz).
Amikor 1942 novemberében Göbbels három napra Prágába látogatott, Lída parancsot kapott, hogy hagyja el a várost erre az időre (igaz).
A Lucerna palota bárjában, ahol az egész filmszakma találkozott, bojkottálták, és sokan nem voltak hajlandók egy asztalhoz ülni vele (részben igaz).
Voltak barátai. Segített neki Miloš Havel, az öt-hat éves Václav nagybátyja, a “cseh Hollywood”, Barrandov alapítója, valamint annak a mozinak a tulajdonosa, ahová kislánykorában járt (málna- színű cukorkát kent szét az arcán, hogy felnőttebbnek látsszon). Havel most megpróbált kisiklani, mint a csík, hogy meg tudja menteni a cseh filmet a saját filmgyárában, bár a nácik már elvették tőle a tulajdonjog ötvenegy százalékát. Diplomáciája sikerrel járt: az 1939 és 1945 között készült negyven cseh filmből egyik sem volt náci tartalmú. (Bár nem lehetett pozitív hősként ábrázolni zsidókat, és tabutéma volt az egyetemi ifjúság, mert 1939-ben, a nemzeti ünnep napján tartott tüntetések után a németek bezártak minden felsőfokú tanintézetet, és rögtön koncentrációs táborba került ezerkétszáz egyetemi hallgató. A cseheket csak a németeket szolgáló igavonó erőnek tekintették.)
Baarová a Protektorátusban forgatta a négy legjobb cseh filmjét, melyekben vampot alakított.2 Olaszországból is kapott ajánlatot, Guazzoninál és de Sicánál is játszott.
A másik személy Lída ismeretségéből Adina Mandlová színésznő és barátnő volt, aki később nem akarta beszennyezni a hamvaival mások virágoskertjét.
Egyszer a férfiakról beszélgettek Adinával. Lída viccesen azt mondta, hogy ha összehívná a szeretőit, kicsi lenne nekik a Lucerna nagyterme.
– Te, Líduška – mondta Mandlová –, ki kellene bérelned az egész strahovi stadiont, ezzel a jelszóval: “Minden csehnek legalább egyszer az életben Strahovban a helye!”
Ebben az időszakban két cseh férfi küzdött a kegyeiért, az egyik Hácha köztársasági elnök irodáját vezette, a másik ipari miniszter volt. Állítólag azt mondta egyikük: – Ez a nő klasszis. Vonzza az erő, és taszítja a bukás.
Nem tudni, valóra váltak-e a miniszter reményei. Baarová diszkrét volt. Amit Lída érzelmi és intim életéről tudunk, azt erővel szedték ki belőle.
Amikor 1945 áprilisában már Pozsonyig nyomult előre a Vörös Hadsereg, figyelmeztették Lídát, hogy menekülnie kell. – De hát nem csináltam senkinek semmit. A németek nem akarták, hogy bármi közük is legyen hozzám, ők maguk dobtak ki a filmszakmából. És mindez még a háború előtt történt! – magyarázta. Nem sejtette előre, hogy ha a háború után eltűnik egy-két náci, akkor pontosan őt tekintik majd olyan személyiségnek, aki ismeri a titkukat.
De amikor több mint kétmillió német kezdett menekülni Csehországból, ő is távozott autón egy ismerős családdal. Megálltak egy faluban. Az amerikaiak fölrobbantották a hidat, és nem tudott eljutni Münchenig. Beköltözött egy gazdához, egy hónapig segített neki a földeken. Kinn a földön találkozott vele egy amerikai katona, Peter. Beleszeretett Lídába.
Megengedte Peternek és a bajtársainak, hogy nézzék, amikor a patakban fürdik.
Peter és a bajtársai a CIA elődjeként műküdő CIC (Counterintelligence Corps) emberei voltak.
Aztán beleszeretett Peter elöljárója, Malsch őrnagy elhárítótiszt. Otthagyta a katonát, és átköltözött az őrnagy müncheni villájába. Több mint két hónapig éltek együtt. Az őrnagy a kedvenc koktéljait keverte neki, és egyfolytában kérdezősködött.
A letartóztatása után elmondták az amerikaiak Baarovának, hogy Göbbelsék megmérgezték hat gyereküket, majd öngyilkosok lettek. Közölték Lídával, hogy rákerült a háborús bűnösök listájára, és átadták a színésznőt Csehszlovákiának.
Stanislav Motl tíz évet fordított arra, hogy megkeresse Európában a megfelelő dokumentumokat.
– Semmi nyoma sincs annak – mondja –, hogy Lída Baarová a háború alatt kollaborált volna a Birodalommal. Az volt a bűne, hogy csak a karrierjének élt, más nem számított.
Nézőközönségnek tekintette a nácikat.
Amikor Baarovát letartóztatták, és két, gyakran megfogalmazott véleményt hallhatott magáról: “Te hülye tehén” és “Te ócska kurva”, a barátnője elindult Prágából az ismerőseihez.
A megszállás alatt mindvégig olyan pletykák keringtek róla, hogy Mandlová a Főkormányzóság élén álló Hans Frank szeretője. Egy Beroun nevű helyiségben meglátta egy csendőr, és elkiáltotta magát: “Szökik a madárka Frank után!” Szuronnyal fölfegyverzett gárdisták vonszolták át a főtéren, egyenest a pályaudvarra, hogy Prágába vigyék. Egy évvel azelőtt lépett fel itt, most meg azt kiabálták neki az emberek: “Hol hagytad Frankot, miért nem segít neked?!” Még a vonatot is kővel dobálta a tömeg.
A fogházban fotóriportereket hoztak Adinához. Fizikai munkát végeztettek vele, miközben fényképezték.
Miután 1946-ban fölmentették, Adina Mandlovának megromlott az egészége. Állandóan részegen látták. Mivel a mandula csehül és németül is mandel, született egy mondás: “Baarovának mandulavágású szeme van, Mandlovának meg olyan, mintha állandóan a bárban ülne”.
Két hír érkezett a fogházba.
Meghalt az anyja szívrohamban, kihallgatás közben, amikor a nyomozó megint ordítozni kezdett vele: “Hol vannak Lída ékszerei?!” (Ötvenhat éves volt.)
A húga, Zorka Janu sikereket ért el a színpadon. Próbára ment, amikor egyszer csak elállta az útját Václav Vydra kommunista színész.
– Lída Baarová húga nem lehet cseh színésznő! – közölte, és nem engedte be Zorát a színházba.
Benzint ivott, de megmentették.
A felesége temetése után Karel Babka kórházba került. Amputálták a lábát, hogy ne terjedjen feljebb a rák. Zorka nem evett semmit, amikor hazajött, lefogyott, és naponta többször is őrjöngeni kezdett: állandóan fürdött. Szárazra törölte magát, és megint beült a kádba. Egyre csak azt hajtogatta: – Nekem tisztának kell lennem!
Az apja épp ebédet főzött, amikor észrevette a szeme sarkából, hogy egy nagy törölköző esik a ház elé az emeleti fürdőszoba ablakából. Hallotta, hogy a törölköző tompa puffanással zuhan a betonlépcsőre. (Huszonhárom éves volt.)
Lída Baarovának azért is voltak problémái a háború után, mert a cseheknek is volt bajuk magukkal.
Ebben az országban, amelytől területeket raboltak a szomszédai, köztük Lengyelország is, az egyszerű állampolgár – Milena Jesenská akaratának megfelelően – teljesítette azt a feladatát, hogy “legyen cseh”. Dolgozott, hogy fenntartsa magát. (Az ellenállási mozgalom a következő jelszót népszerűsítette: “Dolgozz lassan!”)
A csehek a németeknek dolgozhattak vagy a németeknek dolgozhattak.
A tizennyolc éves Josef Škvorecký, aki később neves író lett, 1942-ben, rögtön érettségi után parancsot kapott arra, hogy álljon munkába egy hadiüzemben. Választhatott: Brémában gyárt fegyvert, ahol állandósultak a szőnyegbombázások, vagy a lakóhelyén, Náchodban, egy háborítatlan kisvárosban készít alkatrészeket a német Messerschmittekhez.
A bombázás nélküli munkát választotta.
De a bűn világában nem lehet kívülálló az ember. Sok minden magyarázza a csehek magartását, ami persze nem jelenti azt, hogy nem viselték meg őket a történtek. Az érintettek valamiféle bűntársnak érezhették magukat. Lehet, hogy ez nem is tudatosodott bennük.
Ezért intuitív módon bosszút állhattak Baarován és Mandlován. Azokon a személyeken, akik az ő felfogásuk szerint saját akaratukból álltak össze a hóhérral.
Lída Baarová élete nem tűrte az ürességet.
Nem sokkal az anyja és a húga halála után ketten látogatták meg a fogházban. Közölték Lídával, hogy szeretik. Egyiket sem ismerte közelebbről.
Marcela Nepovímová, a Lídánál öt évvel fiatalabb színésznő volt az első. Ibolyát hozott, és megkérdezte, mit tehet érte. – Gondozhatná a papát – kérte Lída.
A második pedig egy tíz évvel fiatalabb színész, Jan Kopecký. Megbízható információi voltak arról, hogy Baarová hamarosan kikerül a fogházból, per nélkül. – Én pedig feleségül veszem – közölte.
Lída Baarová másfél évvel később hagyta el a fogházat. Kiderítette a nyomozás, hogy csakis a karrierje érdekében lépett kapcsolatba a nácikkal.
1947-ben, július végén házasodtak össze, fél évvel azelőtt, hogy a kommunisták hosszú időre magukhoz ragadták a hatalmat.
Jan Kopeckýt kirúgták az állásából az esküvő után, ezért összehoztak egy kétszemélyes báb- színházat, és járták az országot.
Közeledett az 1948-as kommunista puccs, amikor prágai házában (még mindig ugyanabban a hajó-villában lakott) megcsörrent a telefon. – Meneküljön, megint le fogják csukni! – suttogta valaki, majd letette a kagylót. (Ma sem tudjuk, ki hívta.)
Jan nem volt otthon, elutazott egy barátjával. Néhány hete titkosrendőrök tartották szemmel a házat. Marcela felsegítette a kabátját, és Lída nyugodtan kiment. Táska nélkül, mintha csak rövid sétára indulna. Amikor szem elől vesztette a házat, rohanni kezdett, el is jutott a barátnője lakásába, akivel annak idején együtt ült.
Közben Kopecký hazatelefonált, mert elromlott az autója, de Karel Babka úgy tett, mintha nem ismerné meg, azt mondta, Baarová és Kopecký Morvaországba utazott munkát keresni. Jan elment Lída barátnőjéhez, akivel együtt ült a felesége, hogy megtanácskozzák, mit jelentsen ez.
Még mindig a rendőrség raktárában tartották Baarová elrekvirált bundáit. Kopecký bevitt egy régi, kopott bundát, lefizette a raktárost, és elvitte “az egész Protektorátus legimpozánsabb” nercbundáját. Három határőrnek elég kenőpénzért adta el.
Utazásnak álcázták a szökésüket, Lída szőkére festette a haját és vastag szemüveget viselt.
Abban a ruhában érkeztek Salzburgba, ami rajtuk volt. A Café Mozartban kaptak munkát. Lída pultosnő lett. Hamar híre ment, hol szolgál fel koktélokat a nagy sztár.
Azt mondták, vagyont gyűjtött a borravalóból.
Szakított Kopeckývel.
Öt spanyol filmben játszott.
A fiatal Fellini Bikaborjak című filmjében is fellépett.
Harminchét éves volt. Olaszországban nála fiatalabb színésznők tűntek fel – Sophia Loren és Gina Lollobrigida.
Férjhez ment egy osztrák orvoshoz, akinek volt egy szanatóriuma.
Három évvel később megözvegyült.
1958-ban kivonult a filmszakmából, mert elavultak a kifejezőeszközei.
Hannoveri, bonni, bécsi és stuttgarti színházakban játszott. Õ volt a leghíresebb cseh színésznő Európában, bár Csehszlovákiában szinte senki sem hallott erről.
Utolsó szerepében (1982-ben) a legnagyobb antifasiszta színésznőt, Marlene Dietrichet alakította.
A fővárosi könyvtárban csak 1949 előtti és 1989 utáni újságkivágásokat találok róla.
– Alighanem ő lehetett Csehszlovákiában a legtovább a cenzúra feketelistáján.
– Ugyan már – tiltakozik Eva Zaoralová filmes újságíró, aki ma már a Karlovy Vary-i filmfesztivál művészeti igazgatója.
– Hogyhogy? Nem is volt rajta?
– Nem, mert nem állítottak össze semmiféle névsort azokból, akikről nem lehetett írni, még a nevüket sem lehetett kimondani hangosan.
– Akkor honnan tudták, hogy tilos?
– Mindenkinek magának kellett éreznie, kit nem szabad emlegetni.
(E kollektív körültekintésnek köszönhetően például évekig nem hangzott el a nyilvánosság előtt Jane Fonda és Ingmar Bergman neve, mert tiltakoztak, amikor 1968-ban megszállták Csehszlovákiát a Varsói Szerződés csapatai.)
Az ibolyát hozó rajongója, Marcela Nepovímová felhagyott a színészettel. Õ gondozta a huszon- három évvel idősebb Karel Babkát. Összeházasodtak. Bár amputálták a lábát, nem menekült meg a ráktól, tizenkét évvel később meghalt. Azt mondta Marcela, hogy a szerelmük többet ért minden szerepnél, amit csak kaphatott volna.
Az állam foglalta el a hajó alakú házat. Marcelát és Karelt kitelepítették a Szudétákba, egy kis faluba. Tél volt, beléptek egy düledező kunyhóba, ahol nem volt fűtés. Karel mint burzsoá hivatalnok nem kaphatott szénkiutalást. Marcela fűrésszel járt az erdőbe. Bizsugyárban dolgozott. Lída hamis néven föladott csomagokat küldött nekik.
Marcela eltemette a férjét, majd visszatért Prágába. Évekig kilincselt útlevélért, csak 1982-ben engedték külföldre a hatóságok. Megtalálta Lídát Salzburgban, és gondját viselte. Baarová nem tudott sem főzni, sem takarítani. Reggeli után elment sétálni, majd hazatért, és a kanapén pihent. Nyáron a tóparti magánstrandjára járt.
Amikor 1989-ben Lída Baarová elment Prágába, Marcela lakásában szállt meg. Babková panelházban lakott. Lída három napig hezitált, kimenjen-e a lakásból, de nem bírta tovább ilyen kis térben, harminchét négyzetméteren. Kiment.
A Vencel térre ment, mint később egy interjúban megfogalmazta, tudta, hogy bármi rosszat mondjanak is róla az emberek, az úgyis túl kevés lesz.
Rajongók tömege jött el a Lucerna nagytermében rendezett találkozóra. Az első kérdések minden interjúban Göbbelsre vonatkoztak.
Amikor két évvel később a kanapén ült Salzburgban, és a halált várta, azt mondta Tøeštíková asszonynak, hogy a papa gyakran mondogatta neki: “Bármi is történjék, Lída, te csak menj tovább”.
– És így is volt mindig, mentem tovább. De én már, kérem, nem akarok továbbmenni. Nem vagyok hajlandó.
A halála után derült ki, hogy Lída egész vagyonát egy közeli salzburgi kolostor kertészére hagyta.
Ötvenkét éves volt, a színésznő pedig nyolcvanhárom, amikor autogramot kért tőle mint régi rajongója. Szerelmet vallott neki. Marcela azt mondta, túl fiatal hozzá. Lída megsértődött.
– De hisz belém szeretett – mondta második anyjának. – Amikor Prágában vagy, levest főz nekem.
Két évvel a halála előtt már nem ismerte meg egyiküket sem.
2001. február 9-én Prágában, a strašnicei krematórium nagytermében búcsúztak tőle a rajongói. Ezt tudták felhozni a mentségére:
– Mit tehetett volna, csak nő volt.
Nyilván senki sem mondta, hogy mindazok, akik a bukását okozták, csak férfiak voltak.
FORDÍTOTTA MIHÁLYI ZSUZSA
Megjelent a szerző Gottland (Wołowiec, Czarne, 2006) c. kötetében.