“Én vagyok az igazi Ady Endre”

Térey János szerepmodelljei az Ady-költészet kontextusában

Varró Dániel Változatok egy gyerekdalra című ciklusában többek közt a következő sorok olvashatók a Térey János-os változatban: “Térj fölötte végre napirendre / Hogy én vagyok az igazi Ady Endre / A Zaj-herceg, a rappelő Vazul / Minden csaj az én rímeimre lazul”. Talán szokatlan, hogy egy Téreyről szóló tanulmány gondolatmenetének nem a szerző valamely szövege, hanem egy Térey-paródia a kiindulópontja, de az Ady–Térey viszony leírásának fontos lehetősége tűnik fel Varró versében. A Térey-recepcióban történtek utalások arra, hogy ez a költészet a korai kötetektől kezdődően erős és explicit viszonyt létesít az Ady-életművel, az intertextusok, a használt szótár, illetve a versekben feltűnő szerepek révén egyaránt. A tanulmány ennek a kapcsolódásnak a szövegszerű jellegét is feltérképezi, de ugyanakkor erőteljes hangsúlyt fektet a kontextusra, amelyben a két költő és a két diskurzus felbukkan. Ennek tétje nem csupán a Térey-költészet jobban értése, hanem az Ady-költészet jobban értése is – a viszony tehát nem csupán egyik irányban, a hatás logikája mentén működik. A vizsgálat tárgya a szövegek mellett az önnön pozícióját erősnek tételező én történelmi megítélése, valamint a megnyilatkozás médiuma is, a magaskultúra és populáris kultúra, egyáltalán az irodalom történeti státusának figyelembe vételével.

Intertextusok

A vizsgálódás terepe ezúttal csak a verseskönyveké – nem kerül bevonásra a Paulus vagy A Nibelung-lakópark szövegvilága. A kiindulópont pedig csupán a paródia sűrítettsége miatt a Varró Dániel-vers. Valójában a Térey-könyvek kitüntetett szöveghelyei indokolják ezt a választást. A 2003-as válogatott Térey-kötet1 nyitóversében, aNagypénteki beszédben például ezt olvashatjuk: “Leszek cselédeim fölött talányos úr”. Néhány sorral lejjebb pedig ezt: “…Adjuk tudtára mindnek, kit bizalmunk megillet: / Árnyékunk útravált, nem kísér a sírba minket.” Egy másik kiemelt szöveg, az 1998-ban kötetcímadóvá is lett Térerő bizonyos helyein a Hunn, új legenda travesztiája: “Bogárzik a napszítta Márc’tizenöt tér; / te mondád, nem bűvésznek, de mindennek jöttél”; “úrnődön vergődtél, cifra szolga”.

Térey versei új kontextusba helyezik a megidézett szövegeket, és ahogy a Térerő példája is mutatja, főként a travesztiaszerű szövegműködést részesítik előnyben az Ady-vendégszövegek beillesztésekor. Ebből a szempontból persze nem beszélhetünk az Ady-intertextusok kitüntetettségéről. Ugyanígy működnek a hivatalnoki, hadászati terminusok, köznapi használatukban “döglött” metaforák is, amikor Térey verseibe kerülnek. Az “eredeti” kontextusok emelkedettsége kínálja egyébként ezt a perspektívát. Térey száraz humora (mely mindazonáltal humor) például épp itt érhető tetten. “Imádság nem tartaná össze, hát / egybentartja a földi nehézkedés” – mondja A Termann-ház című vers. A nyelvi kövület megbomlik, mert “túlbeszélődik” – az imádság által összetartott épületnek megteremtődik a nyelvi kontrasztja. A nyelv így anyagszerűvé, materiálissá válik a versben, az imádság pedig konkrétan imádsággá. Az ilyen szöveghelyek (amelyek szinte minden versben előfordulnak) jelenthetnek megerősítést Szilasi László Térey-értelmezéséhez, amelyben Térey hiba-poétikájáról beszél, arról, hogy a Térey-költészet retorikája előszeretettel épít az antik retorikák alapján hibásként érzékelhető alakzatokra. Ahhoz, hogy ezeket a hibákat erényként olvashassuk, a szándékot, az arcot, a költőre jellemző poétika kontextusát is ott kell érzékelnünk mögöttük.2 A szándékoltságot ez esetben a strukturális ismétlődés jelzi: hasonló helyzetekben, hasonló működési mechanizmusok mellett tűnik fel a nyelv anyagszerűségével és a nyelvi elemek újrakontextualizálásával való játék.

A fentebb idézett, Hunn, új legendára vagy a Valaki útravált belőlünkre vonatkozó Ady-utalások önmagukban természetesen nem indokolnák azt, hogy kiemelten kezeljük őket – hiszen nyilván több költő intertextusai bukkannak fel Térey verseiben, a konkrét Ady-utalások sem biztos, hogy gyakoribbak mondjuk a József Attila- vagy Szabó Lőrinc-rájátszásoknál. Ráadásul, mint már említettem, a Térey-szövegek lényegében hierarchizálatlanul kezelik a beszédtöredékeket – vannak olyan beemelt szövegrészek, amelyek szerzőkhöz köthetők, és vannak, amelyek egyszerűen rögzült (és Téreynél dekonstruálódó) szólások, vagy amelyek egy jól körülírható nyelvi réteget, a jog, politika, hadviselés szótárát idézik meg. Az Ady-előkép tehát a konkrét intertextusokon túlmenően valami másban is megnyilvánul: egy költői szerep és attitűd megidézésében és értelmezésében.

Erről a szerepről mondja Margócsy István, egyébként a szerephez kapcsolódóan megteremtett világgal összefüggésben, hogy állandóan kimozdul, és fiktívnek bizonyul.3 Olyan szerepversekről van tehát szó, ahol annyit érzékelünk ugyan, hogy a beszélő fikcionalizált, távolított figura, arról viszont keveset tudunk, valójában ki is ő. “Szerep nélküli szerepvers” – mondja erről a verstípusról Tóth Ákos.4 A Térey-versek világában tehát jelen van néhány intertextusként működő Ady-utalás, de jellemzőbben van jelen az a szerep, amelyet a magyar irodalomtörténet Ady- szerepként hajlamos leírni. Az alábbiakban az intertextusok néhány jellegzetes példáját veszem számba, majd egy újabb alfejezetben azt is megvizsgálom, mi történik az Ady-szereptípussal Térey János szövegeiben.

Nagypénteki beszéd az előszavak tipikus retorikája szerint időben visszatekintő, térben előreutaló szöveg: mintegy megelőlegezi és összefoglalja azt, ami következni fog. Az előszóban megszólaló beszélő olyan többlettudásnak van birtokában, amely csupán az övé: az olvasóhoz képest, aki esetleg nem tudja még, mi következik, pozíciójából fakadó autoritással rendelkezik. A bevezetés kulcsot kínál ahhoz, ami a kötetben hátrább szerepel: rendezi a jelentéseket. A válogatott verseskönyv élén olvasható beszéd tehát, amikor Ady-intertextusokat (is) hoz játékba, voltaképpen egy interpretációs stratégiát rejt magában, azt sugallva, hogy az Ady-előképhez való viszonyítás releváns olvasatokhoz vezet. Itt elsősorban a később tárgyalandó dominancia-viszony (úr– szolga/cseléd), illetve a fejedelmi többes retorikája (“árnyékunk útravált”) az, ami az Ady-versvilágból átemelődik aSonja útja… című kötet lapjaira.

Nézzünk néhány további Ady-intertextust! A válogatott kötetben a korábbi Debrecen-versekből létrehozott nyitóciklus több ponton is érintkezik az Ady-versbeszéddel. Különösen a Tulajdonosi szemléletből átvett Visszatért föld használ Ady-töredékeket, mindannyiszor jelentősen újrakontextualizálva azokat. Ami Adynál emelkedett volt (“Négy-öt magyar összehajol / S kicsordul gúnyos fájdalmukból / Egy ifjú-ősi könny, magyar könny: / Miért is?”), Térey versében az aktualitás, a konkrét, anyagi, profán irányába mozdul ki: “Négy-öt magyar összehajolt, obskúrus csapat, / csatáztunk, program nélkül, képzetlen fajankók”. Az “obskúrus”, a “csata”, a “program” kontextusa kiemeli a szó szerinti idézetet a korszak-kontextusból, illetve az adys szóhasználatból (amelyben az “ősi könny, magyar könny” leíródhat), a depoetizáló hatás a hivatalos(kodó) nyelv irányából kerül a szövegbe. Másfelől a “képzetlen fajankók” az önlefokozás irányába mozdítja ki az eredeti szöveget – és ismét aktualizálja a nézőpontot, hiszen ez a szókapcsolat Adynál valószínűleg soha nem íródott volna le a másfajta értékstruktúra, illetve a “képzetlenség” fogalmának történetisége miatt.

Ugyanebben a Térey-versben olvasható: “A Délibáb megérkezik / indóházi csarnokotokba, / ott várja követségtek. / Másképp lesz mától, emberek.” És bár Adynál is működik egyfajta merész behelyettesítéses logika (“ijedt táncot roptak… a tatár agyvelők”; “vörösen bejön a Délibáb” – A Délibáb üzenete), Térey mintha varázstalanítaná, gépesítené a Délibábot a vasút képzetköréhez tartozó metaforával.5 Mindezek egyértelműen hozzájárulnak ahhoz, amit Tarján Tamás úgy fogalmaz meg: “Térey adysan, mégsem Ady felől rajzolja Debrecent.”6 Hangsúlyos ugyanis a szövegben az a retorika, amely másutt Varsó vagy Drezda egyszerre valóságos és fiktív világát hozza létre, és erőteljesen érvényesülnek annak az “anyagismeretnek” a nyomai is, amelyek személyessé teszik a beszélő városhoz fűződő viszonyát.

Egészen nyilvánvaló még ugyanebben a versciklusban a Föl-földobott kő megidézése (“Az országútra hullva. / Akár a perdülő kavics”; “Az országútra hullva, / mint a kődarab” –Az ittfelejtett), és a kevésbé szövegszerű, inkább az elvontabb szövegalkotó logika miatt “adysnak” tűnő sor: “Hozományt viszek a vagyontalan tavaszba.” (A viszketegség).

Szintén Tarján Tamás mondja a válogatott verseskönyv kapcsán: “A Sonjá…-ban felülkerekedő attitűd Ady Endrét és költészetét mint előképeket az eddigieknél erősebben, hevesebben köti a Térey-lírához”.7 A megszólalás mikéntje, a felbukkanó szerepek homogénebb összképpé állnak össze a szelekció érvényesítése miatt. Az említett szöveghelyek mellett az intertextusok talán az alábbi helyeken a legszembeötlőbbek: “Álmomban fölkeresett bátyám, Bezzeg úrfi. / Mellemen ugrált, háromszor szólított: // »Öreglegény, öreglegény! Ha tudnád, / mi minden voltam én a te korodban.«” (Beharangozás); “A nyomomba lépők nem utódaim.” (A vének); “Megint és nagyon: magyar”(Mikor nem vagyok magyar). Itt az Ady-szótár elemei is feltűnnek, máshol inkább a mondatfűzés, beszédpozíció emlékeztet Ady-előképekre: “Ti huhogók, látom: gyűlöltök nagyon” (Özvegység Völgye); “mert értetek vagyok morózus, / s egymagam az Üdvhadsereg” (Májusi kalapács), vagy a refrénszerű ismétléseket használó szerkezet(Vesztőhely). Az Ultra című, 2006-os Térey-könyvben is találhatunk ezekhez hasonló verssorokat: “Császár vagyok, / Muszájból kevély; örömből szelíd” (Hadrianus Redivivus). Itt ismét nem hagyható figyelmen kívül a dominancia kérdése: az, ahogyan a beszélő saját hatalmát, erejét tételezi – ez már részben a szerephez tartozó probléma, amit az alábbiakban tárgyalnék.

Egy lépéssel azonban továbbmenve, itt kellene talán felvetni az Ady és Térey beszédmódjai közötti hasonlóság egy másik aspektusát. Több kritika jelezte, hogy a Térey-versek a sejtetés technikáját alkalmazzák: azt sugallják, hogy az olvasónak többet kellene tudnia a versekben megkonstruálódó világról, mint amennyit maguk a szövegek elárulnak. A versek világa tágasabbnak mutatkozik, mint az egyes szövegek által behatárolható tér.8 A Térey-vers tehát megszeg bizonyos retorikai szabályszerűségeket, kihagyásos, elhallgatásos szerkezeteket hoz létre, amelyek ugyanakkor utalnak egy valahol (az olvasó által hozzáférhetetlenül) meglévő rendszerre.

Ady Új versek című könyvében valami hasonló történik:

Ady csak a késő romantika nálunk még mindig érvényben lévő szóhasználati és képteremtési egyezményeit mondta fel. Kiemelte a szavakat, szókapcsolatokat, képi vonatkozásokat megszokott környezetükből s az olvasó szempontjából heterogén módon helyezte el őket, amivel egy hosszú ideig uralkodó költői beszédmódhoz képest hapax legomenonokat hozott létre. Irodalmi utalások, bibliai hivatkozások, mondaelemek, mitológiai nevek, mesemotívumok alkalmazásakor sem a megszokott sémák szerint járt el. A bibliai Góg és Magóg mellé látszólag indokolatlanul odakerült a magyar történelemből ismerős Vazul, akinek énekes mivoltáról azonban nem hallott senki, a kapudöngetés pedig a korabeli olvasónak Botondot juttathatta eszébe. Ráadásul mindezek egyetlen személyre, a versben megszólaló költőre vonatkoztak – írja Kenyeres Zoltán.9

Röviden arról van szó tehát, hogy a szimbolizmus titokképzetén belül is hasonló módon, heterogén valóságelemek együtt-szerepeltetése által alakult ki az olvasóban a jelentések hozzáférhetetlenségének tapasztalata. Ady egy archívumot működtet, akárcsak később Térey, és az archívum egyes elemei közötti kapcsolatot nem mindig mutatja meg, legfeljebb utal a kapcsolat létezésére.

Szerepek

Szilasi László egyfajta “mindentudó narrátor” figurát fedez fel a Térey-szövegekben, aki uralja a jelentéseket:10 aki kimond és aki visszatart bizonyos információkat. A szövegműködésnek ez az aspektusa tágabb értelemben is jellemző a Térey- költészetre: a hatalom kérdése mindvégig meghatározó. Legtöbbször maga a beszélő az, akihez az “arrogancia”, “gőg” képzetei társulhatnak (különösen a korai Térey-könyvekben), gyakori tehát, hogy a beszélő (legalábbis verbálisan) uralja személyközi kapcsolatait is amellett, hogy bejelenti igényét a szövegműködés uralására. Kálmán C. György kapcsolatba hozza ezzel a vonással a profi, a szakember típusát – ami egyben a különböző szakterületek szókincsének a felbukkanását is funkcionálissá teszi. A profizmus hatalmat jelent bizonyos értelemben, de nem következik belőle részvét például:11 a klasszikus költészetből ismerős dominanciaviszony ezen a ponton kortársivá válik. (Ehhez képest az Ultra részben már idézett szöveghelye – “Féltek engem? / Nem kéne félnetek. Császár vagyok, / Muszájból kevély; örömből szelíd” – visszább helyezi magát az időben, afféle “gondoskodóan” feudális vagy oligarchikus viszonyrendszert konstruálva.12 Az Ultra egyértelmű poétikai és szemléleti változásai leírhatók klasszicizálódásként, a drámai emelkedettség irányába való elmozdulásként, mindenesetre egy “mérsékeltebb” hangnem a meghatározó: ha az első köteteknél Ady jut eszünkbe, itt inkább Radnóti és a konkrétan is megidézett Jékely. Vagy a közvetlen Ady-kortársak közül a szelídebb Tóth Árpád és Balázs Béla. A “vezér” szerepe azonban ebben a visszafogottabb retorikában sem iktatódik ki teljesen.13)

További “pragmatikai” megnyilvánulása a hatalmi viszonyoknak az, ahogyan a Térey-szövegek modalitása alakul: kevés verseiben a kérdés, sok a kijelentés, a múlt időhöz képest feltűnően gyakori a jelen idő vagy a névszói állítmányú, ugyancsak jelenidejűséget vagy időtlenséget sugalló forma. Sok a meg- és felszólítás, a tervek bejelentése; a fenyegetések, ígéretek, egyéb rituális megnyilvánulások aránya is jelentős a “történetmondó”, kijelentő modalitású mondatokéhoz képest.14 Ezek az eljárások azt eredményezik tehát, hogy a Térey-szövegekben a hatalom kérdése nem csupán “tematikusan” vetődik fel, hanem meg is jelenik a szövegek retorikájában: működés közben látható.

A beszélők kiválasztása, a szerepek megképződése egyben a nyelv működését is meghatározza. Az, aki a versben “muszájból kevély”, egyáltalán nem mellékesen császár. Márton László állapítja meg ezzel kapcsolatban:

Téreynél már korábbi műveiben is megfigyelhető volt, hogy a költői Én, miközben szóródik a térben és az időben (a mindenkori romok közt), egyszersmind trónra is lép, vagy legalábbis magas rangra emelkedik: egy hadvezér, egy apostol, egy mítoszhős elnök-vezérigazgató – most éppen egy római császár – válik a költő képmásává. Ez magyarázza költői nyelvhasználatának némely szembeötlő jellegzetességeit: a képalkotás rideg pompáját, az uralkodói emblémák sűrű felbukkanását (Téreynek a toronyóra mutatójáról is a jogar jut eszébe), a köznyelvinél egy fokkal emelkedettebb szóválasztást, a vakuként fel-felvillanó szentenciákat, az éles elméjű concettókat; mindez tetten érhető akár még a verselésben és a rímtechnikában is.15

De a hatalom birtoklásának tudata akkor is nyomot hagy a szövegen, ha nem a császár, hanem a barbár, a nyers, “szervezetlen” erő képviselője szólal meg a versekben. A hatalom “szubkulturális” rétegekben érvényesülő változatára emlékezetes példa az Interpretátor című vers, amelyik a Tulajdonosi szemlélet Appendixében volt olvasható. Itt is összekapcsolódik a már említett “mindentudó narrátori” pozíció és a szöveg uralásának kérdése: “Hogy honnan beszél a narratív én, / nem tudja senki jobban, mint én.” Ugyanakkor a rap-szöveg műfaja az elitkultúra megbontását is elkezdi: a rap műfaji konvenciói a lázadás attitűdjére épülnek, itt éppen a szervezetten működő (jelentéseket uralma alatt tartani kívánó) hatalom, az akadémia intézményei ellen.

Egyik tanulmányában Németh Zoltán számba veszi azokat a toposzokat és tipikus perspektívákat, amelyek meghatározóak a Térey-költészetben. A következőket említi: lázadásmotívum (az ellenség, a harc képzeteivel összefüggésben), brutalitás, férfiidentitás (mácsó), szociológiai attitűd (a társadalmi rétegek hatalomból való részesedése), törzsi szemlélet (mi-tudat), regiszterkeveredés, a lírai alany “felturbózása”.16 Mindezek ma legjellemzőbben egy szubkulturális térben szoktak együttesen megjelenni, de bizonyos mértékig szinte mindegyik elem visszavetíthető akár Ady Endre vagy későbbről egyes avantgárd irányzatok megszólalásmódjára. A regiszterkeverés technikájával Térey tudatosan ki is játssza egyébként ezeket a lehetséges analógiákat a kultúra különböző rétegei között: nemcsak az emelkedett és a szakszerű, hanem a szenvtelen, a cinikus vagy a szlenges megszólalásmód is beépül szövegeibe.17 (Elképzelhető, hogy beszélőinek fikcionalizáltsága is összefügg ezzel a regiszterkeverő attitűddel: nehéz olyan konkrét figurákat elképzelni, akik köznapi beszédszituációban ezt a kevert nyelvet beszélnék.) És míg Ady Endre “továbbírhatóságának” egyik legjelentősebb akadályát éppen a “felturbózott lírai alany” felléptetésében látta a kritika,18 a mából nézve az is egyértelmű, hogy nem arról van szó: a szerepmodell maga tűnt volna el a kultúrából. Egyszerűen átköltözött a kultúra más (szubkulturális vagy a tömegmédia “fősodrában” érvényes) szeleteibe. Térey János versei a Tulajdonosi szemlélet vagy a Térerő függelékeiből (amelyek aztán nem kerültek be a válogatott verseskönyvbe) éppen azt jelzik, hogy ez a költészet érzékenyen viszonyul a kultúra rétegeinek rendszerváltás utáni átstrukturálódásához.

Ebből akár arra is következtethetünk, hogy az én pozicionálásának jegyei sokkal inkább összefüggésben láthatók a kultúra összességében a médiumok hierarchiájával, mintsem az én mibenlétére vonatkozó kérdésfelvetések mélységével: azok a csatornák, amelyek az ismertséget biztosítják a művészek, közszereplők, “sztárok” számára, egyben az “erős én” állítására is alkalmasabbak. A 20. század elején Ady a maga módján ugyanúgy “sztárrá” válhatott az akkor létező kommunikációs csatornák révén, mint az ezredforduló táján mondjuk egy popzenész.

Térey énpozicionálását tehát olvashatjuk az Ady-szerep újrafelfedezéseként (mindamellett, hogy egyetlen jól körülhatárolható Ady-szerepről sem beszélhetünk, legfeljebb versciklusonként megképződő Ady-arcokról),19 de összekapcsolhatjuk azokkal a más kulturális rétegekből érkező késztetésekkel is, amelyekről szó esett (“másodlagos oralitás”, túllépés a szövegek szövegszerű határain).20 A popkultúrák rétegében különösen fontos a szűkebb értelemben vett mi-tudat kialakítása, ahol a baráti társaság tagjai, vagy a “bajtársak” közötti szolidaritás megnyilvánulhat. A csoporton belüli szolidaritás védettsége azonban kifelé gyakran agresszivitással társul: a Téreynél többször feltűnő Fősodor, Kánon fogalmak jelzik, hogy ebben a világban érvényesül a szelekciós (akár: darwini) elv. (Ennek agresszivitását egyben az értelmezői közösségek vetélkedéseinek agresszivitásával is egybejátszatja Térey a szóhasználat által.) Varró Dániel paródiájában ez így sűrűsödik be: “Nem veszlek be a testületbe / Mert nincsen, haver, egy füled se”. Egy bocinak, ha be akar kerülni a “testületbe”, legyen füle.

Kontextus: város, táj, szociológiai talajminta

1998-ban Térey János egy akkor provokatívnak ható műhely-esszét publikált a Jelenkorban, Házunk tája. A belterjességről címmel. A későbbi Térey-kötetek a maguk módján meg is valósítják ezt a programot, bár nyilván áttételekkel: nem beszélhetünk arról, hogy Térey szövegei egy objektíve létező, “kinti” referenciához viszonyítanák magukat – mindannyiszor erős a fikcionalizáló, vagy legalábbis a hozzáférést kihagyásokkal, elhallgatásokkal megnehezítő szerkesztésmód. Fontossá válik tehát Térey számára az a kontextus, amelyben a fentebb emlegetett szereplehetőségek feltűnnek és megnyilvánulnak. Olyan időmarkerekkel látja el szövegeit, amelyek utalnak egy korszakra a szókincs, a hangulat révén, de ezek az utalások sohasem tökéletesen illeszkednek egymásba: hiányok, ellentmondások, anakronizmusok ékelődnek be a szövegbe. Ilyenformán a Térey-szövegek kifejezetten törekednek a referencialitással való kapcsolat megteremtésére (Varsó, Drezda, Debrecen stb.), de egyszersmind arra is, hogy a referencialitás ne jelenthesse azt, hogy a szövegektől függetlenül létező valóságot mint kompakt teljességet vetítsük rá a szövegre.21 Azok a metaforák és műfajok, amelyeket Térey a Házunk tájában felléptet (út, tájvers, miliőrajz, kordokumentum stb.), a Varsó-kötetben, a Drezda-kötetben vagy akár a válogatott verseskönyvben is szervező elvként azonosíthatók. A magántörténet magánmitológiává válik, vagy egy csoport, generáció mi-tudatára épül rá:

Hogy a kismagánügyből közérdek lesz-e, hogy az önéletrajzi ihletés mennyire tudja bűvöletben tartani a publikumot, az egyes-egyedül szerzőkém karizmájának erejétől és aurájának kiterjedésétől függ. Ha megvan benne a sűrítés, a veretes formába, tételmondatokba préselés képessége, magánmitológiája közérdekű lesz. Hadd utaljak például aráismertetés gesztusára: te is ugyanazon a tájékon mozogsz, barátom, mint én, ugyanaz a nyűgöd, ugyanaz az örömöd, ugyanaz a napi betevőd, ugyanott bulizol, neked is király a cucc és beüt a téma. Hadd utaljak továbbá a kordokumentum előállításának szükségességére. Átmentendő a ’90-es évek budapesti levegője, az argóból vagy a rock’n’roll szakszókincséből táplálkozó köznyelv ízes fordulatai. Kulcsregények kellenek, amelyeket nemcsak a pletykaéhség hív életre. (…) Szociológiai talajmintákra van szükség. Továbbá tájversekre, komplett miliőrajzokra. Egy terület tökéletes lefedése, egy útvonal ától cettig: katalógus a szorosan együvé tartozó dolgokról (ilyen – regényformában – EllisAmerikai psychója).22

A szövegrészben látható, ahogyan a vezérszerep (karizma, aura) és a csoportkohézió (hatás) egymásra van utalva.

Hogyha megpróbáljuk ezt a viszonyulásmódot visszavetíteni, és összevetni a huszadik század első éveinek világával (és legalább elnagyoltan szociológiaiak is akarunk lenni), akkor nehéz kikerülni egy tipikus figurát, a dandyt, annál is inkább, mivel az Ady-figura megfejtéséhez is közelebb juthatunk általa. Akár kötetnyi terjedelemben lehetne vizsgálni az Ady-életmű vagy akár a Térey-kötetek világát ebben az összefüggésben, a kihívás épp abban rejlik, hogy bár közelebb jutnánk a szerepek egyes összetevőinek megragadásához, az ambivalencia megmaradna. A dandy figurája tipikusan városi, beleillik tehát abba a mitológiába, amelyet Ady teremt a Párizs-verseiben, vagy amelyet Térey csatol hozzá a különböző városok neveihez. Egy dandyről szóló monografikus kötet ráadásul a dandyzmus “politikáját” is felvillantja, a bohémvilággal vetve azt össze:

Ideológiailag a bohémvilág “baloldali”, mind a hagyományos polgári értékek (magántulajdon, a vagyon és a javak felhalmozása, a munka, a hétköznapi élet koherens és ritmikus tagoltsága, házasság, konformizmus) tagadása és lebecsülése miatt, de főként jellegzetesen közösségi, egyenlőségelvű, többiek felé nyitott szellemisége miatt. Ehhez képest a dandyzmus “jobboldali”. A dandy ugyancsak elutasítja a polgári kánonokat, de egy sajátos “program”, bonyolult logika mentén. A bohém művésztől eltérően ő kifejezetten antiegalitárius. Retteg a tömegtől, a sokaságtól, valamiféle kasztszellem jellemzi, ezt a kasztot azonban meg kell alapítania, mint afféle új arisztokráciát: a stílus arisztokráciáját. Õ nem akar “tömegtermékké”, tömegemberré válni.23

A többiektől elkülönülő, nárcisztikus alkatról van szó, aki mintha folyamatosan egy tükör előtt mozogna. A tükör szerepét viszont részben, paradox módon, a többi ember tölti be. Ahhoz, hogy a dandyszerep létrejöhessen, szükség van a többiek tekintetére – de attól a pillanattól kezdve, ahogy a figyelmet sikerült felkeltenie, a dandy önmaga “kizárására” törekszik: szigetté kíván válni a társadalmon belül.24

Ezekre a szempontokra figyelve újrakontextualizálható talán az Ady-utóélet számos jellegzetessége (amelyben egymással versengő és vitában álló kánonok és ellenkánonok számára is értékesnek bizonyult Ady költészete), vagy akár egy újabb szempont merül fel annak a polémiának a megítéléséhez, amelyet Báthori Csaba Magyar Narancs-beli, erősen sarkító kritikája indított el, és amely a Térey-költészet “jobboldaliságának” kérdését vetette fel.25 Ady és Térey értékrendjében egyaránt felbukkan a váteszi, kiválasztott attitűd, de felbukkan a fennálló hatalmi rend anarchisztikus “megdöntésére” vagy legalábbis verbális megsemmisítésére törő igyekezet is. Ady tételesebben “baloldali” némelyik versében, Térey szövegeinek ilyen irányú politikája inkább a szleng újrakontextualizálása, a periférikus szerepekhez tartozó beszédmódok konstrukciója, vagy akár a kulturális áttételeken keresztül megvalósuló jelentésalakítás felől ragadható meg. (Lásd a Gyönyörű gyár című versciklus József Attilás külvárosi tájait az Ultrában.) Mindezt átszínezi ugyanakkor az a “generációs” perspektíva is, amely a hatvanas-hetvenes években születettek életérzéseivel összefüggésben jeleníti meg e problémákat. Ezek megítéléséről (például a nyolcvanas évek alternatív formációinak presztízséről) azért nehéz beszélni, mert a rendszerváltás előtt igazából nem váltak láthatóvá, nem épültek be a mainstreamkultúrába, és egy rövid rendszerváltás utáni felfutás után (amelyet azonban némiképp árnyékolt a globális, széleskörű emancipáció lehetősége) az új médiumok ismét átrendezték a terepet.

Kétségkívül vannak a történetiségből fakadó különbségek is, amelyek más-másképpen alakítják Ady Endre és Térey János mitológiáit. Ezek a mitológiák, mint már említettem, város-centrikusak, a városhoz mint térhez kapcsolódnak. Adynál egy absztrakt, egyértelműen konceptuális térképzetről van szó:

A magyar költészet történetében a város – pontosabban Párizs – először Ady Endrénél kapott jelentős súlyt. Ady számára Párizs szimbolikus konstrukció, a távoli, vágyott tér, amellyel szemben a tényleges otthoni lét még egyértelműen a vidék (a “Hortobágy”) korlátai, kényszerei között létezik. Ady város-élménye még Baudelaire világához kapcsolható, a domináns nem a tárgyi, hanem az eszmei, szimbolikus tér, és abban az igazi centrum a szenvedő, élvező, teremtő szubjektum, egyfajta sajátos kelet-európai flaneur26

– írja Bókay Antal. Ady városképei hangsúlyosan az én perspektívájának meghatározottsága alatt léteznek. És bár Ady is ciklusköltő, akár odáig menően is, hogy szerepei ciklusonként elválnak egymástól, más-másfajta attitűdöt hordozva, Térey esetében a ciklusok közötti változások kifejezetten a tér változásaival kapcsolódnak össze. Kötetenként más és más ént feltételeznek az újabb és újabb városnevek (arról nem is beszélve, hogy mint már utaltam rá, versenként vagy akár egy-egy versen belül is elmozdulnak a figurák meghatározottságai). A tér nem egyirányúan, hanem dialogikusan, oda-vissza mozgásban válik meghatározóvá a figura szempontjából – referenciát villant fel, de sohasem szilárd, hanem mozgásban levő referenciát. Egy interjújában Térey így reflektál a könyveiben feltűnő városok szerepére:

Refrénszerűen tűnik föl ez a kérdés velem kapcsolatban. Én és a városaim. Alkatilag vagyok urbánus? És a gyöngyvirágos réten eltévednék? Másnak Borogyino, nekem Sztálingrád? Mennyi háború, és milyen kevés béke… Nyilván azért alakulhatott így, mert építészmérnöknek készültem gimnazista koromban, és negyedikben fordult a kocka. Úgy képzelem ezeket a városokat, mint terepasztalokat, amelyeken tetszőlegesen lehet változtatni a tárgyak helyét és funkcióját. És így képzelem a versesköteteket is. Nekem az nagyon jó, ha úgy lakom be a köteteimet, hogy közben egy létező város mítoszával játszom, Debrecentől kezdve egészen Königsbergig. Ezek a helyek a sors egyedülálló játszóterei, ahol az otthonokból, az iskolákból, a templomokból vált egy szempillantás alatt harctér, ez a pillanat a botrány, és én erről a botrányról írok.27

Egyértelmű a konstrukció, a tervezettség felé történő elmozdulás az Ady-féle városparadigmához képest. Ez lényegesen több konkrétumot, tárgyi összetevőt is jelent – ezek segítik többek között az eligazodást Térey kihagyásos szerkezetű szövegeiben.

Változik-e a fősodor medre?

Varró Dániel paródiájából mindezek áttekintése után az válik fontossá, hogy a Térey–Ady viszonyt nem írhatjuk le egyszerű irodalomtörténeti-poétikai leszármazások mentén, vagy ha így tennénk, számos fontos részletet hagynánk figyelmen kívül. A hasonló szerepek, megszólalásmódok más kontextusban, más viszonyrendszerben helyezkednek el: más a költészet médiumok hierarchiájában betöltött helye (“Minden csaj az én rímeimre lazul”), és másképpen írható le az értékek és devianciák rendszere (a “Zaj-herceg” mint szerep például a század elején nem biztos, hogy ugyanolyan értékjelentéseket hordozott volna, mint a tömegmédia és a kortárs zene kontextusában). Ady és Térey szövegalakító stratégiáinak akár vázlatos összevetésével is kiderülhet, hogy egyáltalán milyen nyelvi elemek, mitologémák álltak, állnak két költő rendelkezésére mintegy évszázadnyi időbeli eltéréssel, ha amúgy számos értelemben hasonló költői koncepció mentén dolgoznak. Egy dolog mindenesetre világos: az Ady-attitűd és az Ady-költészet “továbbírhatatlansága”, amelyről a kilencvenes évek kritikája beszélt, nem abszolút értékű – legfeljebb egy olyan elgondolás szerint beszélhetnénk róla (történetileg, elsősorban a kilencvenes évek első felére kontextualizálva), amely az irodalmat elszigetelten kezeli a kultúra többi területéhez képest.

Jelen írás a L’Harmattan Kiadó gondozásában megjelenő Dayka Könyvek sorozat Térey János munkásságát feldolgozó tanulmánykötetének felkérésére készült.

  1. Térey János: Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai térig. Palatinus, Budapest, 2003.
  2. “…számos retorikai alakzat szándék nélkül hiba, szándékkal erény, vagyis a beszélő szándéka a minősítés alappillére, hiszen a szándék ismerete nélkül még az sem tudható, hogy mi is az, amit látunk. Rövidre fogva: mindez tehát elsősorban azért fontos most, mert a hibaközpontú poétika, mindenkori intentio-közelsége miatt, szükségszerűen vezet el a beszélő problamatizálásához, majd annak mitikus felnagyításához. A hibák csak egy mindentudó narrátort feltételezve válnak erénnyé.” Szilasi László: Te(rr)ore(szté)tika avagy Predátor, a demonstrátor. In: Uő: A Kopereczky- effektus. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2000. 159.
  3. “E versek világa mintha állandó fel- és leépítés közben lenne megfigyelve és közvetítve: a »geometrikusan« talán leginkább rögzített szituáció is, amiatt, hogy mind alanya, mind tárgyi környezete állandóanés »kétségbevonhatatlan« módon fiktívnek bizonyul, folyamatosan elmozdul, s az eddigiekhez képest »új« helyet követel magának. Térey nagy, cseles és sikeres találmánya talán csak éppen ennyi: a teremtett világ minden egyes elemét rögtön, a teremtés, a megcsinálás pillanatában máris el kell mozdítani a helyéről”. Margócsy István: Az alanyi költő esete a kulisszákkal. Nappali ház 1996/2. 119–120.
  4. Tóth Ákos: A fiú háza. In: Sághy Miklós – Tóth Ákos: Az újmagyar dal. SZTE, Szeged, 2004. 97.
  5. Egy ezzel ellentétes logikájú remetaforizációt is beleolvashatunk egyébként a versbe, amennyiben a szövegbeli Délibábot a Budapest és Miskolc között közlekedő Délibáb InterCityvel azonosítjuk.
  6. Tarján Tamás: Én voltam Út. Kortárs 2004/9. http:/ /www.kortarsonline.hu/0409/tarjan.htm
  7. Uo.
  8. Ld. például itt: “Térey ugyanis olyan verseket illeszt egymás mellé, melyek olvasás közben mindig azt sugallják, hogy többet kellene tudnom a versről, összetevőiről, vagy legalábbis arról a világról, melyről a vers szól vagy melyet a vers, idézése és megidézése révén feltételez. (…) A költő e versekben mint a titkok tudója és sejtetője lép fel: titkos világát ő építette fel, egyedül ő ismeri az építési tervet (vagy legalábbis azt a módot, amint a világ fel van építve), ő és csak ő sejteti velünk, hogy verseinek világa túlnyúlik az egyes szövegek határain – ám a kulcsot, miért ilyen a világ, miért ilyen a világ mássága, nem árulja el”. Margócsy István: Az alanyi költő esete a kulisszákkal. 118–119.
  9. Kenyeres Zoltán: Ady Endre. Korona Kiadó, Budapest, 1998. 21.
  10. Ld. a 2-es lábjegyzetet.
  11. Kálmán C. György: Tér-kép-töredékek. Nappali ház 1996/2. 124.
  12. Bazsányi Sándor: Bízvást – a fősodorban. Élet és Irodalom 2006. november 3, 44. sz. http://www.es.hu/pd/ display.asp?channel=KRITIKA0644&article=2006-1105-2013-14YHMV
  13. Kulcsár-Szabó Zoltán Ady szerepköltészete kapcsán összekapcsolhatónak látja a ’szerep’ és a ’vezér’ általában vett fogalomköreit, azáltal, hogy mindkettő esetében a hatás az, ami felől leírhatók: “Lehetséges tehát, hogy a »vezér« nem más, mint a nyelv egyik szükségszerűsége, amelynek semmiféle ideológiakritika nem állhatja útját. Ha a hatás csak megközelítőleg is formalizálhtó oly módon, hogy egy szubjektum által létesített (pontosabban aktualizált) predikatív viszonyt más szubjektumok is idéznek (vagyis az előző szubjektum énből szereppé, idézetté, a predikátum jelből szimbólummá válik), akkor belátható, hogy »szerep« és »hatás« valójában teljesen egymásra utalt fogalmak. Egy irodalomelméletileg oly kérdéses fogalom, mint a »szerep« tehát azt mutathatja meg, hogy a hatás és a hatalom (a kettő között ebből a szempontból nincs különbség) valójában a nyelv effektusai, melyeknek olyan elnevezései, mint az »erős költők« vagy akár a »diktátorok« csupán familiarizálják vagy antropomorfizálják a nyelv vak létesítőerejét.” Kulcsár-Szabó Zoltán: A “szerepvers” poétikájáról. In: Kabdebó Lóránt et alii (szerk.): Tanulmányok Ady Endréről. Anonymus Kiadó, Budapest, 1999. 209.
  14. Ld. Kálmán C. György: uo., illetve Szilasi László: i. m. 160.
  15. Márton László: Transz-ból Cisz-be. Beszélő 2007/1. http://beszelo.c3.hu/cikkek/transz-bol-cisz-be
  16. Németh Zoltán: A költői hivatás megdicsőülése. In: Uő: A széttartás alakzatai. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2004. 119–122.
  17. Menyhért Anna: Szétszálazás és összerakás. Alföld 2000/12. 60.
  18. A kortárs költészet Ady-továbbírásairól és a továbbírás akadályairól használható áttekintést nyújt H. Nagy Péter: Ady újrakomponálása az ezredvégen. In: H. Nagy et alii:Ady-értelmezések. Iskolakultúra, Pécs, 2002. 144–157.
  19. Ld. Kenyeres Zoltán: i. m. 62–63.
  20. Csapi Attila: “Ne gondold, hogy ez a reklám helye” (Térey). In: Fried István (szerk.): Szövegek között. V. SZTE, Szeged, 2001. 147., 152.
  21. Maguk az intertextusok is hasonlóan működnek a Térey-szövegekben, mutat rá Tóth Ákos: “Valójában a kulturális metafora nem ál össze egyetlen allegorikusan olvasható, kompakt háttéranyaggá, hanem az énelbeszélés intim-egyénített impulzusaivakl kiegészülve csak jelzi egy alternatív előszöveggel való folyamatos összevetés lehetőségét.” Tóth Ákos: A fiú háza. 96.
  22. Térey János: Házunk tája. A belterjességről. Jelenkor 1998/2. http://www.c3.hu/scripta/jelenkor/1998/02/05terey.htm
  23. Babeţi, Adriana: Dandysmul. O istorie. (A dandyzmus története) Polirom, Iasi, 2004. 73. Saját fordításom, B. I. J.
  24. Babeţi: i. m. 167–183.
  25. Báthori Csaba: A tétova konkvisztádor. Magyar Narancs 2003. szeptember 11.
  26. Bókay Antal: Vidék és város. Poétikai-episztemológiai tér-formák a késő-modern költészetben. In: N. Kovács Tímea et alii (szerk.): Terek és szövegek. Újabb perspektívák a városkutatásban. Kijárat Kiadó, Budapest, 2005. 294.
  27. “Boldog költőket szeretnék olvasni”. Térey Jánossal beszélget Károlyi Csaba. Élet és Irodalom 2004. 40. sz. http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=INTERJU0440
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Egy hozzászólás a(z) ““Én vagyok az igazi Ady Endre”” bejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Odaállni a probléma elé « KULTer.hu

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.