I. Osztrák testvéreink alkalmazkodása az új német életformához rendkívül dinamikus tempóban zajlik. A “gyõztes” Saint-Germain-i alkimisták lombikban elõállított és kámforos injekciókkal a látszat kedvéért életben tartott kis homunkulusz-államát Führerünk rajtaütésszerûen visszavezette a német anyaországhoz. Aki tudja, milyen volt Ausztria és Bécs a közelmúltban, és most felkeresi a megújult országot, jóformán rá sem ismer. Az eddigi korcsállamból, árnyékállamból, amely tele volt a néptõl és országtól idegen ideológiákkal, testvéri közösségünk teljes értékû tagja lett, amely tudatában van õsi német jellegének. Ma már senki sem sírja vissza a Habsburgok Ausztriáját, senkinek sem kell a Habsburg- ház, ez a hatalmas, jóllakott, félelmetes fekete- sárga keresztespók, amely ott ült egyébként már jócskán megtépázott hálója közepén, a bécsi Hofburgban, hogy nyálát eregetve, újabb és újabb szálakkal foltozza meg az elszakadt régieket, és hosszú, aszott lábaival egyéneket, népeket, nemzeteket megkaparintva, kiszívja zsákmányából az éltetõ nedveket. A német császári koronát soha többé nem bízzuk a Habsburg-lakájok kétes oltalmára. A koronát és a koronázási ékszereket, a német nép kincset érõ, õsi javait, melyeket századokon át a fösvény és dekadens osztrák zsarnokok tartottak markukban, valamint a felbecsülhetetlen értékû falikárpitokat, festményeket és szõnyegeket ugyancsak visszavittük az anyaországba, biztonságba lettek helyezve, hogy Führerünk keze ügyében, mindig fogható közelségben, ott legyen drága hazája egy-egy darabja, amikor emberfölötti feladatai éppen nem engedik meg neki, hogy abban a tartományban pihenjen idilli körülmények között, amelyben a bölcsõje ringott.
Hogy ez az “emelkedett erkölcsiségû”-nek mondott Habsburg család milyen alávaló valójában, az mindjárt a visszacsatolás után teljes világossággal megmutatkozott. A trónörökösi igényeket hangoztató legényke öcsikéje azzal az ezüst étkészlettel, amely a német nemzet tulajdonát képezi évszázadok óta – mintha az az “övé” (az öcskösé) lett volna –, a “barátaihoz” menekült. A hadseregben mintegy húsz olyan tiszt rejtõzködött, akik – merõ rabszolga-mentalitásból – nem akarták letenni a hûségesküt a Führernek: ezeket Bécsújhelyen – mi nem teketóriázunk! – haladéktalanul agyonlõtték. Az úgynevezett “Ausztria-eszme” további jó néhány rabja gyáván az öngyilkosságot választotta. Sokan már abban az országban tartózkodnak, ahonnan még nem tért meg utas, ahogy nagy germán rokonunk megénekelte. A még életben maradt legitimistákat – ezek többségükben zsidók, félzsidók vagy elzsidósodott keresztények, egy részük ráadásul a középkorban megrekedt nemes, aki libériás inasokkal körülvéve birtokain lakott, és valahányszor feltûnt a közelében egy derék dolgozó német néptárs, igencsak felhúzta azt a cseppet sem véletlenül görbe orrát – a legitimista népséget tehát körültekintõ SS-embereink és Gestapo-hivatalnokaink biztos õrizet alá helyezték. Ezek a rendõrségi fogdából különféle koncentrációs táborokba kerülnek. Egy ízben Karl S., a b.-i tábor parancsnoka, régi párttársam, akivel együtt küzdöttünk éveken át, megmutatta nekem a lágert. Öröm volt látni, ahogy az egykori császári hadsereg tisztjei már a legközönségesebb csuklógyakorlatoknál is tökéletesen csõdöt mondanak. Örökletes vérbajuktól legyengítve, a rengeteg tésztaételtõl elhízva, a korai meszesedés által megtámadott ízületeikkel már a huszonötödik guggolásnál kidõltek, fejjel bele a sárba. Mindazonáltal elég volt néhányszor erõteljesen fenékbe rúgni õket, és máris csoda történt: a bénák jártak!
Szokásunk a legimitistákat a “zsidó” jelzõvel megszólítani. Néhányuknak ugyan sikerült külföldre menekülniük, de tudjuk, hol tartózkodnak, és egy szép napon elkapjuk õket.
II. A római–zsidó egyház összes elõjogának befellegzett. Nincs több templom- és papszentelés a ravasz bíboros jelenlétében, aki azt hitte, színlelt behódolásával el tudja homályosítani Führerünk tisztánlátását. Fényûzõ palotája feldúlva, feszületei különféle szemetesvödrökben hevernek, ki tudja, hol, annak a názáreti anyám-asszonykatonájának a szobrai pedig, aki hagyta, hogy saját néptársai elárulják, mind-mind ripityára törve. Senki másnak, csak a nemzetiszocializmusnak sikerült ráébresztenie az öntudatos németeket arra, hogy a vallás a nép ópiuma. Ami pedig magát a meghatározást illeti, azt a zsidó Marx és Bebel egyszerûen ellopták a mi “Rembrandt-németünktõl”, Langbehntõl és a mi igehirdetõnktõl, Möller van den Brucktól. Egyébként nem ez az egyetlen plágium, amit a szocialisták elkövettek. Az, hogy az iskolában ne legyen vallásoktatás, õsrégi germán követelés, nem a bolsevikok találmánya. Ellenkezõleg: a zsidók nagy elõszeretettel táplálták a hitoktatókat azért, hogy a német ifjúságot elbutítsák és hülyítsék a zsidó mesékkel. Ez már a múlté. A hitoktatás helyébe a testneveléssel párosított erkölcstan oktatás lépett, valamint a Mein Kampf könnyebben érthetõ részeinek olvasása. Sietõs léptekkel suhannak Bécs, Salzburg, Innsbruck mellékutcáin a begyulladt reverendások. A “katolikus egyetemekrõl” szõtt fekete álom szertefoszlott.
III. A még mindig makacskodó, szocialista vagy bolsevik érzületû munkások sem járnak jobban. Ellenõrzést gyakorló államrendõrségünk valamennyi üzemben jelen van és a gondolkodó agyhoz hasonlatosan roppant találékonyan és éberen mûködik. Tíz munkásra és alkalmazottra jut egy “gondozó”, már ahogy a népnyelv hívja ezt a bizonyos személyt. Csakhogy senki sem tudja, ki az. Egy szó, mint száz: az osztrákokra olyannyira jellemzõ és az államhatalmat bomlasztó mindenfajta “morgolódás” teljességgel ki van zárva. Külföldrõl becsempészett és a mellékhelyiségben szétosztott röpcédulák még elõfordulnak itt-ott. De e röpcédulák megrendelõi és terjesztõi könnyen horogra akadnak, és a falhoz állítva azonnal kihallgatjuk õket. Minden egyes kérdésre kötelesek haladéktalanul válaszolni. Aki tétovázik, azt a halántékához szegezett pisztollyal bírjuk jobb belátásra. Tudom, hogy ezek a nyavalyás humanisták az ilyen módszerektõl krokodilkönnyeket fognak hullatni. Hullassanak! Azt az évszázados slamperájt, amit ezek az “elõkelõ” férgek beléjük neveltek, valahogy ki kell ûzni az osztrák proliból. Vége a jólesõ dagonyázásnak a heurigerekben. Ahogy táborszernagyunk legutóbbi látogatása során világosan megmondta: ideje, hogy Ausztria elsajátítsa végre azt a német komolyságot, ami az élethez kell. Mert az osztrák munkás, hiába kapott marxista nevelést, hiába szoktatták rá a naplopásra, hiába faragtak belõle lázadót a zsidó hangadók, azért mégiscsak megõrizte lénye õsi német magvát. Cseppet sem árt, ha lemond azokról a rebellis nótákról és helyettük azt az erõteljes lendületet tanulja meg, ami a mi északi nemzeti dallamaink sajátja. Az ellenszegülõk iránt persze nem érezhetünk részvétet. Már több mint hatezren ülnek, vagyis dolgoznak a táborokban. Nem lenne férfias dolog azt állítani, hogy a hajuk szála se görbül. Sõt: szükség esetén meggörbítjük a hátukat is. Nemrégiben Stájerországban egy ilyen javíthatatlan útépítõ munkást azon kaptak, hogy az Internacionálét fütyüli munka közben. Két óra múlva már a kórházi ágyat nyomta. Nem fütyörészik többé! További részletekbe nem bocsátkoznék. Elég, ha annyit mondok: a munkásság, amely korábban oly sokat hõzöngött, megtanult dolgozni és lakatot tenni a szájára. Az a sok ökölbe szorított kéz mind kinyílt, és üdvözlésre magasba lendül ma már.
IV. Az alsóbbrendû fajt képviselõ bécsi és Bécs környéki zsidókról szükségtelen részletesebben beszámolni. A róluk szóló beszámoló már csupán nekrológ lehetne – és hát ennyire érzékenykedõk azért nem vagyunk.
V. Nem álltuk meg azt sem, hogy némely osztrák jellegzetességnek számító érzelgõs külsõséget meg ne változtassunk. Mindaz, amit az epekedõ bécsi “arany szív” imádott, eltûnik a színrõl. A heurigerekben a mi dalainkat éneklik: a Horst Wessel-dalt, meg azt, hogy Ha késemrõl zsidóvér folyt…, meg azt, hogy “…az SA menetel”, továbbá azt az Ausztriához írt ódát, amelyet egy linzi népiskolai tanár szerzett, idestova három éve. A Fiákeres dalát (egy Pick nevû zsidó ügyvéd szerzeményét) már sehol sem hallani. Valamint azt sem, hogy: “Bor mindig lesz – csak mi nem leszünk többé.” Mert jelszavunk inkább ez: “Bor nem lesz több – csak mi leszünk örökké.”
A schönbrunni gesztenyefasort, amelynek elöregedett fái vihar esetén komoly veszélyforrást jelentenek, a modern jármûforgalomnak megfelelõ széles úttá alakítjuk át. Az ódon kockakövek, már ahol egyáltalán megtalálhatók még, aszfaltburkolatnak adják át helyüket. A Burg bejáratánál éktelenkedõ szánalmas, édeskés orgonabokrok ki lettek vágva. Terveink között szerepel a Práterben lévõ régi, lovaglásra, kocsikázásra szolgáló fasor ugyancsak modern, pormentes autóúttá történõ átalakítása.
A bécsiek, akik nem olyan régen még órákig traccsoltak a távbeszélõn, manapság – mióta tudják, hogy államrendõrségünk a nép füle – szinte egyáltalán nem használják a telefont. A rosszkedvûek összegyûrt cetliket nyomnak egymás kezébe. Rájuk hagyjuk. Papírfecnijeikkel ugyan mire mennek a mi vasakaratunk és fõleg az általa feltüzelt vasak ellenében?
FORDÍTOTTA HALASI ZOLTÁN