Az egekhez

Így kezdõdött, ez volt a kezdet. Egek, mi végbõl? Mondjátok, miért?
Ilyen szégyen, ami itt ránk szakadt, a széles föld hátán hogy eshetett?
Süket és néma volt a föld, szemét becsukta… De tihozzátok, ó egek, felért!
Ti végignéztétek gyalázatunkat kezdettõl fogva – és rá se hederítettetek.

Nem felhõsödött el olcsó égkéketek, s mintha vérben fetrengene,
kegyetlen hóhér módján görgött körös-körbe az álnok napgolyó.
Éjjel mint vén ribanc, a hold strichelt, kacsingatott a csillagok egérszeme,
ha épp nem ocsmányul nevettek – ahogy mindig is, mert ez a való.

Tûnjetek el! Ne lássalak többé, ne halljak rólatok! Torkig vagyok!
Ó mélyre süllyedt, álságos egek! Ó magasságos butaság!
S hogy hittem nektek! Rátok bíztam könnyet-mosolyt, örömet-bánatot.
A föld silány. Ti sem vagytok különbek. Csak haszontalan ócskaság.

Hogy hittem bennetek, egek! Rólatok zengett mindegyre dalom.
Mint nõt a férfi, úgy szerettelek. Ennek most vége, eltûnt, megszakadt.
No de a lebukó, a lángoló nap mit mond, mióta eszemet tudom?
“Így vész minden reményed.” “Így temetheted vágyálmaidat.”

Tûnjetek el! Bolondját járattátok népemmel, õsi nemzetemmel. Elõdeim,
még a próféták is, mind lépre mentek nektek! Csak rajtatok csüggött szemük,
csak tõletek gyúltak lángra. Hûségesebb hívetek a föld térségein
õnáluk nem volt. A vágy, utánatok, egek: ez emésztette mindenük!

Hozzátok intézte a szót elõször – Haazinu – Figyeljetek! –, a földhöz csak azután
az én Mojsém, s az én Jesajém, õ is: Simu! – Halljátok meg! S kinek üvölt
Jirmijahu – Somu! –, ha nem nektek? S egyszerre elfordultok tõlünk – igazán?!
Ó tárt egek, ó fénylõ magasságok! Olyanok vagytok, mint a föld.

Már nem ismertek minket meg. Miért? Annyira megváltoztunk volna? Mi?!
Épp oly zsidók vagyunk, akár a régiek, sõt! Náluk még jobbak is valamivel.
Nem én! Eszemben sincsen magamat – kivált a prófétákkal – összehasonlítani.
De õk, a sok millió kiirtott zsidó, akiket egy csapásra tömegével vittek el,

õk jobbak: jobban megtisztultak a góleszben, többet szenvedtek – volt mitõl!
Hol van bármely régi nagy zsidó imája attól a siralomtól, ami egy átlagos mai
lengyel, litván, volhíniai kis zsidóból – megannyi Jirmijából, Jóbból – jajgatva kitör?
S a csalódott király dalát (“Minden hiábaság!”) is hányszor lehet tõlük hallani!

Már nem ismertek minket meg. Egyõnket se. Nem változtunk el színünkben pedig.
Zsidók vagyunk még mindig. A bûnt inkább magunkra vesszük mindannyiszor,
semhogy a világ vesszen, lemondunk jogos boldogságról – tõlünk ez telik.
De ti, egek, hogy bírtok ilyen kékek, szépek lenni, mikor a kiirtásunkon a sor?

Úgy teszek, mint a királyom, Saul. Kínomban a mágiához folyamodom.
Elmegyek én is a tiltott úton a koromsötét Endorig, ha kell,
hogy megidézzem prófétáimat. Jöjjenek mind a napvilágra fel! Azt akarom,
a fényes egeket hogy arcul köpjék és mondják nekik: “Rohadjatok el!”

Ti föntrõl néztétek, egek, hogy viszik el vasúton, hajón és gyalog,
fényes nappal és sötét éjszaka, halálba, népem összes gyermekét!
Hozzátok esdekelt millió gyermek, már ölték õket – rátok nem hatott.
Millió apa-anya õrült fájdalomban – meg se rezzent bõrötök, a kék.

Láttátok a tizenegy éves Jomeléket, csupa vidámság, jóság voltak õk,
s az én kis gáonomhoz, Ben Cijonhoz fogható sok tüneményes tudós fiatalt.
Láttatok rengeteg jámbor Chanát, az Úr nevét dicsérõ, hálás arcu nõt.
Végignéztétek… Egek, nincs semmi bennetek! Belõletek az Isten is kihalt!

Nincs Isten bennetek, egek! Hát nyissátok meg, tárjátok ki kapuitokat!
Engedjétek be népem meggyötört, megölt gyermekeit. Van bõven helyük.
Egy egész megfeszített nép, mely kínhalált halt, s szenvedett sokat,
megy hozzátok, a mennybe. Gyermekek. Istenné válhat bármelyikük.

Lám, bennetek, egek, mint véghetetlen, kopár sivatagban, elveszett
az én egy Istenem. De nektek három is kevés volt áldozatnak: maga
a zsidók Istene, a Szelleme, és a Fia, a keresztre vont galileai reb –
mindõnket felküldött az égbe ma a bálvány aljas, förtelmes imádata.

Örvendjetek, egek! Szegények voltatok, most a gazdagság ideje jön!
Micsoda bolt, egek! Micsoda áldás! Egy egész nép az öletekbe hull!
Örvendjetek, a németekkel együtt, és õk is veletek, legyen kölcsönös öröm:
lobogjon földi tûz az égre, csapjon le égi tûz a földre, irgalmatlanul.

1943. 10. 23–26.

FORDÍTOTTA HALASI ZOLTÁN

A vers egy tizenöt részes jiddis nyelvû versciklus (Ének a kiirtott zsidó néprõl) kilencedik darabja. A ciklus a varsói gettólázadásnak állít emléket, melyben a szerzõ részt vett. A vers egy átmeneti táborban íródott, a szerzõ Auschwitzban pusztult el, nem sokkal késõbb. A fordítás a következõ kiadás alapján készült: Jizchak Katzenelson: Dos lied vunem ojsgehargetn jidischn volk. Verlag Kiepenheuer & Witsch, Köln 1994.

Jichak Katzenelson Belorussziában, Minszk mellett született, gyerekkorában Łódź mellé költöztek a szülei. Baloldali cionista volt. Hébert (újhébert) tanított ódŸban. Héberre fordított német költõket, írt gyerekeknek héber nyelvû bibliai történeteket amolyan oktatási segédanyagnak, meg héber nyelvû verseket. A harmincas években járt Palesztinában is. Marasztalták rokonai, de õ úgy érezte, még dolga van Lengyelországban. A németek bejövetele után (1940) Varsóba ment. A gettóban laktak. Ott is folyt illegális tanítás (a németek tiltották). Miután feleségét és két kisfiát (õket név szerint említi az általam fordított részben) elvitték 1942 nyarán (hiszen naponta hat-, majd tízezrével vitték el a varsói gettóba zsúfolt százezreket) Treblikába, ’43 tavaszán Katzenelson csatlakozott a halucokhoz, a fegyveres felkelõhöz. Mikor kitört a gettólázadás, õt a nagy fiával együtt kimenekítették az “árja” övezetbe. Hondurasi papírokat szereztek nekik, ezek után a Gestapo (hisz mindenrõl tudott, errõl is) elvitte õket (és másokat) a Vogézekbe, egy “Sonderlagerbe”, Vittelbe (túszként tartották õket, abban a reményben, hogy ki tudják õket cserélni fogoly németekre). Itt írta meg Katzenelson a varsói gettólázadás mindennapjait megörökítõ “krónikás énekét” 1942 októberétõl 1943 januárjáig. Tizenöt ének, mindegyik tizenöt négysoros versszakból áll. A meglepõ (vagy nem meglepõ) az, hogy az egészet a “szolgaság nyelvén”, a megvetett jiddis nyelven írta, pedig korábban fõleg héberül verselt. A szöveget – egyik mentõ manõver – egy bõrönd fogantyújában csempészték ki Franciaországba, a másik másolatot Katzenelson egy fa tövében ásta el palackban. Ezt a háború után kiásták. (Még 1945-ben megjelent Párizsban.) Miután kiderült, hogy a vitteli fogvatartottak mint túszok többségükben nem érnek semmit, ’44 áprilisának végén elküldték õket Auschwitzba. 1004-en érkeztek május elsején a rámpára. Túlnyomó többségük – köztük Katzenelson és fia – azonnal ment a gázba.

Halasi Zoltán

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.