Galícia

Dobromil

Dobromil 4000 lakosának több mint a fele zsidó volt. A hivatalos osztrák statisztikák a zsidókat nem tartották számon önálló nemzetiségként, mert nemzetiség csak az a népcsoport lehetett, amelyik saját “köznyelvvel” (Umgangssprache) rendelkezett. Igaz, hogy az 1900 körül Kelet-Galíciában élő 600 000 zsidó túlnyomó többsége jiddisül beszélt, a jiddis azonban a hivatal szemében nem számított olyan nyelvnek, amelyet érdemes lett volna beírni a statisztikába. Maguk az asszimiláns zsidók is csak ritkán voltak hajlandók a jiddist saját nyelvüknek elismerni. Karl Emil Franzos például fülsértően csúf “német zsargonnak” nevezte, mint ahogy a “mózeshitű lengyelek” is teljes megvetéssel csak argonnak minősítették. Ily módon az osztrák bürokrácia tévesen hol a lengyelekhez, hol a németekhez vagy, ritkábban, a ruténekhez csapta a galíciai zsidókat. Nem mintha az érintetteket ez különösebben zavarta volna; nekik más gondjaik voltak. Õket mindenestül az kötötte le, hogy abban az elmaradott és nyomorúságos agrártársadalomban, amely az aprónál is apróbb lépésekkel haladt az iparosítás korszaka felé, valahogy életben maradjanak. Rengeteg zsidó élt kereskedésből, főleg gabona és más mezőgazdasági termékek eladásából, kis közvetítőként, házalóként. Heti áruforgalmuk nem ritkán mindössze öt tucat tojás meg egy pár csirke volt. Voltak kézművesek: szabók, suszterek, pékek, táleszszövők; volt, aki kocsmát bérelt a lengyel földbirtokostól, márpedig Galíciában minden faluban volt legalább egy kocsma, voltak továbbá bérmunkások. Egy nem hivatalos statisztika szerint 1900 körül összesen 810 000 zsidó élt Galíciában: ebből 150 000 kocsmáros, 100 000 “közelebbről meg nem határozott kereskedéssel” foglalkozott, vagyis házaló volt, 400 000 “kereskedő”, 10 000 kézműves és bérmunkás. A lengyel bürokrácia elzárta a zsidók elől a hivatalba vezető utat, a ruszin parasztok erősödő szövetkezeti mozgalma kiszorította őket a falusi kereskedelemből és a kocsmákból.

Gall-icia, mondogatta a német “Gall” (“epe”) szóval szójátékot űzve egy dobromili kisiparos, Reuben Mehler, arra célozva, hogy ezen a földön oly keserű az élet, akár az epe.

Tízezrek keresték boldogulásukat az emigrációban. Az újságokban hajózási ügynökségek hirdetései csábítgatták a jobb életre vágyókat. Nagy svádájú ügynökök jártak városról városra, Amerikát, az óceánon túli Ígéret Földjét magasztalva, ahol csillogó aranyhegyek várják az embert, úgymond. Az ügynökök a hajózási ügynökségek szolgálatában álltak, és minden beszervezett utasért fejpénzt kaptak. A gőzösökön az Újvilágba érkezők közül sokan később azt írták haza, hogy Amerikában sem csillog az aranytól minden, s bizony keményen meg kell dolgozni ahhoz, hogy életben maradjon az ember. Mindazonáltal Amerika óriási csábítást jelentett.

A dobromili illetőségű Reuben Mehler fia, egy vagyontalan házaló szintén összeszedte a családját meg a cókmókját, és a huszadik század elején felkerekedett Amerikába. Megérkezésük után nem sokkal Mehlerék már Millernek nevezték magukat, de továbbra is jiddisül beszéltek, bár a jiddishez egyre nagyobb mértékben keveredtek az új hazájukban felszedett kifejezések. Reuben Mehler unokája, Saul Miller gyermekei számára megörökítette a Wyrwa-parti városkához fűződő emlékeit. Hadd tudják meg, milyen nehéz dolguk volt “odaát” az öregeknek, milyen elmaradott és kisszerű volt ott minden. Mert ugye Amerikában ezt már senki sem tudta elképzelni.

Egy vőgybe vót a stetl, keres-körbe nagy ződ hegyek, gyümőcsös meg virágos kertek, finom jó levegőve. Csak egy hiányzott: a parnósze.

Vót a stetlnek egy szép szkverje. Ringplacnak hítták. Anak a szkvernek a közepin vót a váross órája: negyedkó, fékó, háromnegyedkó, egészkó mindég meg csöndütt, így aszt mindenki tutta mindég a pontos időt. És abba a magas épületbe, abba vót a Rát-Hojsz is, a várossi Ön Kormányzat, a Pógár Mesteri Hivatal, a Policáj, az Áristom, ha valaki meg szegte a várossi törvényeköt, meg a Hadi Bizotmány, amit az osztrák kormány kűdött, meg a Tűzótóság, ami ált a szivatyús kocsibó meg két lóbó, ezek be vótak fogva mindég, hogy azonna mehesenek ótani. Mikó ch’mat (füttés) vót, minden hétön éget valami Dobromilba.

A tér közelébe áltak a sido balagulék, várták, hogy öt krajcáré valakit a bánstacijónra fuvarozhassanak.
A Ring placon körbe szép széles kövezet trotuárok vótak, három ódalró sido sztórocskák. A szatócsok, a bótosok egész hétön az egy hetfűi napra vártak, csak akkó vót kuncsaft. Az egész hétre való parnószét azon az egy napon kelletöt meg keresni, nebich. Hetfűn ugyan is be szoktak gyünni a környékrű a parasztok, illyenkó szerezték be az egész heti szükségletöket. Közzbe hoznak el adni libát, kacsát, tyukot, bornyút, disznót, lovat, tehenet, szekérvel fát és a töbi.[…] A negyedik ódalon vót a szép patika, a posztofisz, a bíróság, meg az arejnfir-hojsz ( a várossi korcsma).

A patikátú nem meszsze vitt az utca a hídho, ot fojt a szmól kiss river, annak a vizibe nyáron nagy örömöket tanáták a sidok. Gyütt az egyik, vót neki egy vizi malma, no az mindenféle politikai kunsztval (triksz) erekesztette magának a viz egy részit, abba aszt lehetet nyáron fürönni. […] 1905 körű Dobromil nagyot halat világittás dógába, órjás vót a progresz. A Rát-Hojsz mellett fel álítotak egy gáz lámpát, aszt minden este kötélen le köllöt ereszteni, meg tőteni gázval és rá tenni a fejér burát. Mikó meg gyútották, fejér kalörje vót neki, és a poliszment az a nagy kibud érte, hogy ő ügyködhetett az új lámpával. Amikó ejöttem onnat, Dobromilba már két illyen lámpa vót.

(Saul Miller: Dobromil)1

A zsidó stetlben minden a parnósze körül forgott. Ez a szó keresetet adó foglalkozást, megélhetést jelent, és hát épp ennek voltak szűkében a galíciai városlakók. Szkver az egyik angol jövevényszó: ez a bizonyos Főtér vagy Piactér a galíciai városok esetében németül Ringplatznak, lengyelül Ryneknek hangzott. A városok elmaradhatatlan színfoltjai voltak a zsidó fiákeresek és kocsisok, a balagulék (balagules). A vasútvonalaktól távolabb eső városkákban és falvakban a személy- és áruszállítást ők bonyolították jórészt. (Tőlük kapták a nevüket a többesszámban balagulinak nevezett lengyel népi énekmondók. Az 1831. novemberi oroszellenes felkelés után a lengyelek eltemették nemzetükkel kapcsolatos minden reményüket. Ekkor a lengyel vidéki kisnemesek közül néhányan ukrán parasztnak öltözve lovas szekérrel jártak udvarházról udvarházra, s így énekelték meg hazájuk szomorú sorsát.) Bánstacijón németül tudvalévően vasútállomást, trotuár (helyesen trottoir) járdát jelent, sztór pedig az angol store fonetikus változata. A hébernebich szó gazdag jelentéstartalma itt a “sajnos”, “kár” módosító szavakkal egyenértékű. Érdekes utat tett meg a középkori német kereskedők importáruraktára (“Einfuhrhaus”, jiddisül “arejnfir-hojsz”)2, mire a lengyel “karczmá”-vá, azaz korcsmává lényegült át. A “szmól kiss river” nem lehetett más, mint a Wyrwa folyó, a poliszmen természetesen a helyi gázlámpagyújtogató rendőrrel, a kalör a színnel, a kibud pedig a megtiszteltetéssel (lásd még kóved) azonos.

Körülbelül tíz kilométerrel Dobromil után a vasút elérte Chyrow állomást. Chyrow egyike volt azoknak a keleti-kárpátokbeli városkáknak, amelyekről Galíciában az a gúnyos mondás járta, hogy a tanácsházat a lakósok éjszakára eldugják a pincébe, vagy a főtéren álló hársfához kötik, hogy el ne vigye a tolvaj. Ha a chyrowi tanácsház jelentéktelen volt is, annál impozánsabb volt az állomástól délre eső, szomszéd helységben, Bakowiczében lévő jezsuita konviktus: színházterem és könyvtár működött benne, hatszáz növendéknek és száz paptanárnak adott otthont, és vadaspark is tartozott hozzá. Az Első Magyar Gácsországi Vasút Chyrówban találkozott az innen induló Dnyeszter Vasúttal, ez utóbbi a Kárpátok lábait követte keleti irányban és Sambor, majd Drohobycz érintésével érkezett végül Stryjbe.

Stryj

Stryj igen régi város, az 1886-os nagy tűzvész során azonban szinte teljesen hamuvá égett, később pedig újjáépítették, ezért sokkal tisztább volt, mint a legtöbb galíciai város. És jómódú város is volt Stryj. Volt benne egy gyufagyár, egy fúrószerszám-gépgyár – Perkins, MacIntosh & Perkins –, ez látta el “kanadai” fúróberendezésekkel a borys³awi és a tustanowicei olajmezőket, volt számtalan malom és gőzfűrész (a fát a déli erdős hegyvidékről tutajosok úsztatták a Stryj-parti fűrésztelepekre); volt négy szálloda, egy tucat zsidó fogadó, ahol kóser konyhát vittek és szobalány helyett szobainas szolgált, két rendes cukrászda, fél tucat kávéház, utóbbiakban lengyel, ukrán, jiddis, német és külföldi újságokat tartottak, valamint 96 egyesület és jótékony célú szervezet, amelyekben a 27<|>000 lakosú kisváros összes felekezete, nemzetisége, valamennyi társadalmi osztály és mindkét nem képviseltette magát. Stryjben három zsidó, két ukrán és két lengyel nőegylet működött, ugyanennyi felekezeti, nemzetiségi és forradalmi olvasókör, létezett a protestáns németek Gustav Adolf Egyesülete és a cs. és kir Államvasutak Kalauzainak Klubja. Végtére is a város vasúti csomópont volt. Ezen kívül a Piactéren két könyvkereskedés volt, egy keresztény és egy izraelita, de mindkettőnek ugyanaz volt a tulajdonosa.

A város egyik legfőbb attrakciója tündöklő sisakjaival, díszes egyenruháival a tűzoltócsapat volt.
A tűzoltóságot a nagy tűzvészt követően a vasúti dolgozókból toborozták és mintaszerűen megszervezték. A stryji tűzoltócsapat gyorsasága miatt a városon túl is nagy hírnévre tett szert.

Csütörtökön volt a piac: a környező falvakból bejöttek a ruszin parasztok, tyúkot, uborkát, hagymát, cseresznyét és almát árultak, a bojkók és a huculok friss “brimzát”, sajtot és fafaragványokat hoztak a hegyekből, és megjelentek a zsidó vándorkereskedők is, nem ritkán a hátukon cipelve az egész boltot.

Mint valami két lábon járó bolt, könyvekkel, imaszíjakkal és szemlélőrojtokkal felszerelve, lassan baktatott végig az utcán. Kabátja mindkét szárnyán, rongyos kaftánja oldalzsebéből, sőt a mellényzsebéből is, egyszóval öltözéke minden zegéből-zugából szemlélőrojtok és imaszíjak lógtak lefelé, közben mindkét kezét alaposan telerakta egymásra rakott könyvekkel, de még ezeknek a tetején is egy csomó szemlélőrojt és imaszíj hevert összegubancolódva, úgyhogy a temérdek árutól magából az árusból csak egy összelapított cilinder látszott meg a csáléra vásott talpú papucs, amelyik minden harmadik lépésnél lerepült a lábáról, hol a balról, hol a jobbról. Rendszerint egy élénk, tüzes szemű, fürge fiú szaladt mellette, akinek a keze és a táskája ugyancsak meg volt rakva könyvekkel és szemlélőrojtokkal, de ő állandó készenlétben volt, hogy, amennyiben igény mutatkozik valamely árucikkre, elragadó gyorsasággal és könnyedséggel előhúzza azt a gúzsból. A városban minden kisgyerek név szerint ismerte őket: a vándorárus Ahrelét és a kisfiát, Chajemelt.

De nem csak ebben a városban ismerte őket mindenki név szerinti, hanem a környék összes nagy és kisvárosában, és az összes faluban széles e vidéken. Kéthavonta egyszer látni lehet, amint Ahrele fiacskája segítségével kivonszol a házikójuk elé egy budkát –egyfajta fedeles kocsit – és megrakja mindenféle vallási portékával […] A budka megáll a zsinagóga bejáratánál, Chajemel fürgén leugrik a kocsiról, kifogja a fáradt gebét, és kiköti egy cölöphöz, fejjel az épület felé. Chajemel ezután bemegy a zsinagógába, néhány fiútársa segítségével kihoz egy asztalt és egypár padot, ezeket sorba rakva egymáshoz illeszti és kiteszi rájuk a portékákat: ide egy halom szemlélőrojtot, oda egy rakás mezüzét, kámeát (amulettet) és imaszíjat, emide mindenféle imakönyvet, kicsit-nagyot, bekötöttet és bekötetlent, és nem hiányoznak a különféle más jellegű könyvek sem, ezeket nagy hozzáértéssel rendezi el, mindegyiket rangja és nehézségi foka szerint. Mire háromig számol az ember, a rögtönzött standot már körül is veszi egy csomó vevő. Egy öregember magyarázatokkal ellátott Bibliát keres, másvalaki imaszíjat. Egy idős anyóka fölteszi szarukeretes pápaszemét, közben kinyújtja a kezét egy techinnéért, fölveszi az asztalról, szélsebesen végigimádkozik belőle néhány oldalt és ingyenesen belehullajt néhány könnycseppet. Eközben a tűfogú, felgyűrt kabátos belfer (iskolaszolga) kiválaszt magának több köteg szemlélőrojtot. Szorosan mellette egy csapat fiatal lány éppen ráveti magát egy halom füzetes regényre; a regények között olyan remek történetek vannak, mint a Robinson, az Ezeregyéjszaka, de akadnak itt népdalokat tartalmazó füzetek is. Közben élénk alkudozás folyik mindenki részéről, valóságos bábeli zűrzavarnak lehetünk fültanúi. – “Hogy ez a könyv ma milyen drága!” “Ugyan mi kerül ezen olyan sokba, mikor csak húsz oldal az egész!” “Na és sziderl van-e? Mutasson má egyet!” “És mahzerl?” “Nekem egy agodelét mutasson!” “Nekem egy techinnét!”

(Nathan Samuely: Kultúr-képek a galíciai zsidó életből. Új történetek)3

A techinne a nőknek szóló imakönyvet jelenti, a belfer a német “Behelfer”-ből képződött szótag- elnyeléssel. Utóbbi szó kisegítőt jelent, ez esetben azt a személyt, aki segédtanárként a kisfiúkra
– néha kislányokra is – vigyázott a zsidó vallásos iskolában, a héderben, ahol négy éves koruktól fogva sulykolták a héber fogalmakat, írásjeleket, imákat és vallásos énekeket. A hétköznapi imákat tartalmazó sziddur imakönyv neve az egyszerű nép ajkán sziderl, az ünnepi imákat tartalmazó könyv (a mahzormahzerl, a pészah esti imákat tartalmazó könyv neve pedig agodele alakban élt.

Nathan Samuely (1846–1921) jómódú kereskedő fiaként született Stryjben. A czortkówi születésű Karl Emil Franzoshoz hasonlóan Samuely is a haszidizmus galíciai befolyása ellen harcolt írásaival, először héber, majd német nyelven. A haszidizmus népi eredetű vallási mozgalom volt, alapítója Jiszráél ben Eliézer rabbi, más néven Baal Sém Tóv, vagy a neve kezdőbetűiből létrejött mozaikszóval: BEST. A mozgalom Podólia és Volhínia vidékéről indult a tizennyolcadik század közepén, és gyorsan tért hódított Lengyelországban, Oroszországban, Észak-Magyarországon és Moldovában. A haszidizmus elsősorban a szegény sorsú kisvárosi zsidók körében talált lelkes fogadtatásra. A Baal Sém Tóv tanítása szerint ahhoz, hogy az ember szeretetben éljen és állandóan érezze a mindenben jelen lévő Örökkévaló közelségét, nincs szükség önsanyargatásra és szőrszál- hasogató tudós elmefuttatásra. Ezt azok az egyszerű emberek – kézművesek, fuvarosok, szatócsok – is könnyen megérthették, akik nem értek rá naphosszat a szent könyvekkel foglalkozni. A haszidizmus derűs és optimista tanítását a Baal Sém és a caddikok (szent emberek vagy csodarabbik) működéséről szóló egyszerű legendák hagyományozták tovább.

A mozgalom a tizenkilencedik században indult hanyatlásnak. A csodarabbik a vakhitű csodálók valóságos udvarával vették körül magukat, fényűző palotákat építettek, sarlatánok tűntek fel soraikban, a haszid tanítás a fanatizmus és a babonák sötétségébe hanyatlott. A kocki Menahém Mendel volt az utolsó nagy caddik, de ő is letért elődei útjáról, hosszú időn keresztül szobájában visszavonultan élt; a haszidok ellenfelei azt állították róla, hogy végül patkányok ették meg.

A ráció erejében hívők (“racionalisták”, héberül “mászkilok”) elhatározták, hogy a zsidó tömegeket a babonák és előítéletek sötétségéből kivezetik a világi műveltség napvilágára. Reménységgel telve tekintettek Bécsre, a birodalmi fővárosra és császári székhelyre, és Karl Emil Franzoshoz hasonlóan minden erejükkel hittek a haladás áldásos voltában, valamint abban, hogy a kelet-európai zsidóság a német kultúra révén jobbá és nemesebbé tehető. Kultúrhéroszaik – Goethe, Schiller, Lessing és Heine – művei egyetlen könyvtárból sem hiányozhattak; Nathan Samuely Goethe, Schiller és Lenau verseket fordított héberre.

A zsidó felvilágosodás, a hászkálá Németországból, Berlinből indult el, központi alakja Moses Mendelssohn filozófus volt. 1846-ban Német Zsidó Imaház néven Lembergben is felszentelték az első reformzsinagógát, és a helyi felvilágosult polgárságból verbuválódott társaság Az izraelita címmel lapot adott ki, amely héber betűkkel, de irodalmi német nyelven íródott. A dájcsoknak azonban
– ahogy a hagyományhoz ragaszkodó zsidók nevezték a ráció galíciai híveit – rengeteg ellenfelük akadt: a reformzsinagóga felszentelése után két évvel az intézmény főrabbija és fia merénylet áldozata lett: egy vallási fanatikus megmérgezte őket. A vallás kérdéseiben a haszidok könyörtelenek tudtak lenni.

A hatvanas évek második felétől kezdve, a lengyel autonómia életbe lépésével párhuzamosan Galíciában egyre inkább talajt vesztett a német irány. Most már az emancipált zsidók is, akik egyébként a galíciai zsidóságon belül ekkor még mindig elenyésző kisebbségben voltak, többségükben lengyelnek vallották magukat; gente Judaeus, natione Polonus.4 A tömegek szempontjából azonban jóformán semmi változás nem történt: ők továbbra is gettókban és stetlekben éltek, saját nyelvvel, saját öltözékkel, saját szokásokkal.

De még a vékony elit számára sem volt fájdalommentes folyamat az asszimiláció. És, tekintettel
az egyre erősödő antiszemitizmusra, fölöttébb bizonytalannak tűnt, hogy egyáltalán sikerülni fog-e. Maurycy Rappaport,5 a galíciai német felvilágosodás egyik úttörője, aki később a lengyelség felé fordult, 1863-ban programverset írt – németül – ezzel a címmel: Lengyel vagyok! A vers az alábbi sorokkal végződik:

Kettős balvégzet-koszorú,
hogy zsidó és lengyel vagyok.

Stryj és Drohobycz környékén a német kultúra aránylag erősen meggyökeresedett: egy sor német zsidó író származott erről a vidékről, mint pl. Hermann Blumenthal, Hermann Sternbach, Ephraim Frisch; ők még a századfordulón is németül írtak. Drohobyczban 1914-ig jelent meg német nyelvű újság héber betűkkel. De a harc a két irányzat között lényegében eldőlt: a “német” zsidók kis, szétszórt csoportot alkottak, sokan közülük Bécsbe vagy Németországba mentek. Az 1900-as népszámláláskor Stryjben több mint 8600 izraelitát tartottak nyilván, közülük mindössze alig hétszázan adták meg a németet beszélt nyelvnek, a túlnyomó többség a lengyel mellett döntött.

A bíróságokon, az államigazgatási hivatalok irodáiban, a vasútnál és a gimnáziumban 1867-től lengyelül beszéltek, csak a katonaságnál maradt változatlanul a német a szolgálati nyelv, igaz, a Stryjben állomásozó gyalogezred tisztjeinek kivétel nélkül kötelező volt egypár szót pöntyögniük lengyelül és ukránul, ha azt akarták, hogy az újoncok, akik többnyire egyszerű parasztlegények voltak, megértsék őket. A Monarchia szlávok lakta tartományaiban sajátos kincstári dialektus alakult ki a kaszárnyák falai közt, ezt neveztékArmee-Slawischnak.6

Stanislau

Kalusz után a vonat keresztezte a £omnicát és nagy kacskaringókkal közeledett Stanislau járási székhelyhez, amely a Bystrzicza Solotwiñska és a Bystrzycza Nadworniañska folyócskák közti síkságon helyezkedik el. A galíciai viszonyokhoz képest Stanislau modern és szép város volt, széles, kövezett utcákkal, az Union nevű első osztályú szállodával, amelyben lift járt és volt villanyvilágítás, a Sapie¿iñska utcában, az Erzsébet királynéról elnevezett parkkal és jó néhány templommal, melyek tornyai már messziről látszottak.

Stanislau volt Lemberg után a második legnagyobb város. Itt már villamos vitt ki a város környéki településekre, itt volt az 58. gyalogezred laktanyája, itt ulánusok és dragonyosok állomásoztak […] A városka olyan volt, mint egy babaház. Voltak benne többemeletes fehér házak, parkok, kertek, virágok és virágos sétányok, volt benne egy tágas, tiszta piactér és üzletek gazdag kirakatokkal; este pedig villanylámpák égtek, olyan világos volt, mint nappal, csak sokkal vidámabb. A főutca, a promenád két oldalát másként hívták: az egyik oldala volt az A vonal, a másik a B vonal. Itt adott egymásnak találkát a fiatalság. Kicsípett leányok sétafikáltak fel és alá diákok és nyalka tiszt urak karján, karattyolva és kacarászva. Voltak itt zenés kávéházak, volt egy fedett passzázs, szintén felkapott találkozóhely, voltak éttermek. Ezek a helyek mind tele voltak, nagy volt bennük a vidámság, gyakran harsant fel elragadtatott nevetés. Voltak itt tánctermek és mulatóhelyek, itt százszor annyi ember volt az utcán, mint a horodenkai park sétányain. Csak itt minden szemtelenebbül, szabadabban, könnyedébben ment; az embert megfertőzte a helyi légkör, itt mindenki nevetett és tréfálkozott, mindenki randevúra ment. Ki lengyelül, ki németül, ki ukránul, ki jiddisül beszélt, mindenki fontoskodott, mindenki szörnyen elfoglalt volt, és izgatott. Este tíz órakor egy csapásra kialudtak a lámpák, elült a zaj, az A és B vonalakról eltűntek a promenádozók. Az utcák elnéptelenedtek.

(Alexander Granach: Itt megy egy ember)7

Egy olyan szegény zsidó pékinasnak, mint a Seroka község melletti Verbovici aprófaluban született Jessaja Granach (az Alexander nevet csak Berlinben vette fel Max Reinhardt színházának későbbi karakterszínésze), aki egy eldugott sárfészekből jött munkát keresni, Stanislau maga volt a nagyvilág. De ha valaki alaposabban megnézte, akkor látta, hogy Stanislau távolról sem a nagyvilág, csupán egy kis mezővároska; mindössze néhány egymást keresztező utca, a Piactér, és az Erzsébet királyné-parkba vivő hársfasétány olyan fényes belőle. A külső részeken, a halicsi elővárosban, a Belvedere utca körüli Újvilág negyedben nem égtek villanylámpák, nem volt aszfaltozott járda, ott bokáig ért a szenny, a szemetet egyszerűen az utcai nyitott csatornába öntötték, és abban olyan erős sodrású szennylé folyt, hogy némelyik óvatlan tyúk bizony belefulladt. 1911 októberében a halicsi elővárosban a szülői ház előtt egy nyolcéves kislány esett bele a széles csatornába és bele is fúlt szegény a zavaros áradatba. A helyi lengyel hetilap megállapítása szerint már-már csodával határos az, hogy valaki egy város közepén képes megfulladni a nyílt utcán. Stanislauban bizony lehetségesek voltak ilyen csodák.

Jessaja Granach a Zosina Wola utcai gőzkemencés Pietrogradski-pékségben talált munkát. A Zosina Wola utca a város szélén az opryszowcei országútba torkollt. A környéknek igen rossz híre volt. Egyik bordély a másik mellett, olcsó kocsmák, garniszállók, tolvajok, kurvák, stricik.

A prostitúció Galícia-szerte elterjedt volt; főleg a tartomány keleti része képezett szinte kimeríthetetlen tartalékot a leánykereskedő bandák számára, akik egészen Argentínáig és Brazíliáig küldték a “portékájukat”. Az üzletág legfőbb áldozatai a zsidó lányok voltak, de a futtatók és lánykereskedők zöme szintén a zsidók közül került ki.

Stanislau 30 000 lakosának fele zsidó volt, és a zsidó közösség fele jegyezte a szegényeknek járó adót, ami családonként egytől öt guldenig terjedt; a befolyt pénzt az izraelita hitközség évente egyszer, a Pészah-ünnep előtt osztotta szét a rászorulóknak. Az ukránokhoz képest, akiket a falusi szegénység sodort a városba, a zsidók gazdagnak tűntek. Voltak segélyező egyleteik és filantrópjaik, akik próbálták enyhíteni a nyomasztó szegénységet.

A század elején a stanislaui cionista leányegylet zsidó leányotthont rendezett be, ez volt az első ilyen intézmény Galíciában; emellett volt egy háztartási iskola zsidó leányok számára, amelyet Klara Hirsch báróné alapítványa működtetett, volt egy Hirsch báró-féle elemi iskola és egy asztalosipari iskola, mindkettőnek a “Jewish Colonization Association” volt a fenntartója: ez utóbbi szervezetet Moritz Hirsch báró alapította 1891-ben abból a célból, hogy elősegítse a kelet-európai zsidók Észak- és Dél-Amerikába történő kivándorlását. Hirsch báró fel akarta éleszteni a zsidóságban a gazdálkodás iránti kedvet, ám ehhez a földön kívül egy sereg praktikus ismeret elsajátítására is szükség volt, ezért a hagyományos vallásos iskola, a héder ellensúlyozására világi iskolák alapítását szorgalmazta és támogatta Galíciában és Bukovinában az általa létrehozott iskola-alapok (Schulfonds) révén. Az Orient Expressz fő befektetőjeként meggazdagodott bankár és filantróp Galíciában mintegy negyven iskolát létesített. Stanislauban azonban negyven héder működött és mindössze egyetlen Hirsch-féle iskola.

A német telepesek gyerekei számára Theodor Zöckler lelkipásztor alapított iskolát Stanislauban a kilencvenes években: az intézményt, amelyhez napközi is tartozott, Klein-Bethelnek (Kis Bételnek) hívták, és a város keleti szélén kapott helyet.

De hiába voltak a polgári alapítványok, hiába a jótékonysági egyletek, tevékenységükkel a nyomornak legfeljebb a felszínét karcolgatták. Mind a lengyelek, mind az ukránok, mind a zsidók és a németek körében számos önsegélyező egyesület is működött, például a “társláda” intézménye a pékek és a tímárok között, de már megjelentek a társadalombiztosítás kezdetleges formái is, így a kölcsönös betegsegélyző egyletek, például a zsidók körében. Zsidó származású beteg ritkán ment városi kórházba, egyrészt, mert ott nem volt kóser konyha, másrészt, mivel a hithű zsidó nem tűrheti, hogy idegen nők ápolják. A kölcsönös betegsegélyző egyletben a tagok, többnyire napszámosok és kisiparosok minden héten pár krajcárt befizettek a közös pénztárba, és ha valamelyikük megbetegedett, akkor a beteget valamennyien kötelesek voltak felváltva ápolni. Ilyenkor hol egy fuvaros, hol egy teherhordó, hol egy szabó, hol egy cipész, hol egy metsző ült a beteg ágya mellett, és mindegyik megtett minden tőle telhetőt, hogy segítsen valahogy szegényen. Komoly betegségek esetében ez az ápolás majdnem biztosan halálhoz vezetett.

Stanislautól öt kilométernyire délre, a nadwórnai országút mellett volt egy kis zsidó agrárkolónia: Czerniejów. Két-három hektáros kisgazdaságok, pár jószág, gyümölcsöskert meg valami kis veteményes, az egész család robotolt, hogy kisajtolják a földből a legszükségesebbet. A zsidó parasztok sem éltek jobban, mint ukrán szomszédjaik, gyerekeik analfabéták voltak, mert nem értek rá iskolába járni, a földjeik pedig olyan keskenyek, hogy jóformán megfordulni sem lehetett rajtuk az ekével úgy, hogy az ember össze ne tapossa közben a szomszéd földjét.

Így éltek. De hát – ahogy a szegény zsidók mondogatták rezignáltan – a kutya is megél valahogy.

FORDÍTOTTA HALASI ZOLTÁN

Részletek a szerző Nach Galizien című könyvéből.

  1. Saul Miller: Dobromil. Life in a Galician shtetl 1890–1907. Loewenthal Press. New York 1980 (angol és jiddis nyelven).
  2. Magyarul szó szerint “beszállítóház”.
  3. Nathan Samuely: Cultur-Bilder aus dem jüdischen Leben in Galizien. Neue Folge. Leipzig. Robert Friese 1892.
  4. Zsidó származású, lengyel nemzetiségű.
  5. Németesen Moritz Rappaport (1808–1880) német nyelven író költő, műfordító. Lengyel romantikus költőket fordított németre. Esterka címmel történelmi színművet írt a zsidó-lengyel együttélésről. Itt idézet programverse a Bajazzo című epikus költeményéből való.
  6. Sereg-szlávnak.
  7. Alexander Granach: Da geht ein Mensch. Roman eines Lebens. Ölbaum Verlag, Augsburg 2003.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.