(Speak the language of the Hebrewman)

2. rész

Nem kitaláltam, tudtam, hogy Hanna egy kiállítás megnyitóján ismerkedik meg Joseph-fel. A szûk körû rendezvényre a rombusz mintás férfi szerzi neki a meghívót, aki a kávéházi beszélgetés végén Martinként mutatkozott be, és akivel a jövõbeni szoros munkakapcsolat miatt összetegezõdtek. A meghívó egy lyoni mûkereskedõnek szól, aki az alibi szerint Hanna nagybátyja, és mivel nem tudott eljönni, Párizsban tanuló unkahúgát küdte el, hogy nézzen körül. Ezt végül senki sem kérdezi. Hanna elképesztõen csinos abban a ruhában, amit a Martintól kapott pénzbõl vett, és amit csalhatatlan ízléssel választott ki úgy, hogy ne rikító színével vagy rövidségével tûnjön ki a többi nõ közül, hanem azzal, ahogy a testére simul a fekete, hosszú estélyi, ahogy az ezüstfehér, szolid minta kihangsúlyozza kicsi, formás melleit, és a szoknyarész felvágása miatt néha kilátszik hosszú, fekete harisnyába bújtatott lába. A fekete anyag kontrasztot alkot fehér karjával, amelyet szabadon hagy, feltûzött szõke hajával és a kontyból ki-kibomló világos színû, hullámos tincsekkel.
A galériában tizenöt kép van kiállítva, de mindenki jobban érdeklõdik a szomszédos teremben levõ svédasztal és zene iránt. Elegáns ruhák, lefittyedõ szájszélek, sznob megjegyzések a festõ valódi mondanivalójáról, ezt látja Hanna maga körül az érkezése utáni percekben, és lefogadja, hogy már párok ügyködnek a wc-ben. Nincs terve arra vonatkozóan, hogy ismerkedik meg Joseph-fel, és nincs kétsége afelõl, hogy sikerülni fog. Nézegeti a festményeket a majdnem üres teremben, ahonnan a zene és a szendvics már szinte mindenkit kicsábított, és bár nem ért a festészethez, tetszenek neki a képek. Megáll az egyiknél, nem tudja, mit ábrázol, de a színei megfogják, a kék meg a szürke, kicsit, mint Martin szeme, de ez a keverék kedvesebb, megnyugtatóbb. Ekkor szólítja meg egy férfi, aki a mûvész lenne, és egyben Joseph. Hanna mindig is tudta, hogy a dolgok egyszerûen mennek, ha nem erõltetik õket. Joseph nem néz ki festõnek, izmos és barna bõrû, késõbb kiderül, hogy marokkói zsidó õsei miatt tûnik ilyen kevéssé franciának. Hanna kicsit rájátszik saját érzékiségére, és amikor Joseph felé fordul, kezével hajába túr, majd hátraigazítja kibomló tincseit, hogy jobban látsszon feszülõ melle és karja. Hirtelen aztán megállítja a mozdulatot. Joseph arcában van valami, ami ráébreszti, mennyire szükségtelen, amit csinál.

Hanna az este során õszintén megnyílik a férfinek. Martinról persze nem beszél, de Martint akkor egyáltalán nem is tartja fontosnak. Mesél az egyetemrõl, az álmairól, a kamaszkoráról, és csak a végén jut eszébe, hogy hozzá kellene még tenni egy történetet képzeletbeli nagybátyjáról, a mû- kereskedõrõl, de aztán úgy dönt, hogy mégsem képzelõdik, amíg Joseph nem kérdez rá konkrétan a meghívója történetére. Josephnek aznap este láthatólag nehezére esik a többi vendéggel is foglalkozni, mert Hanna, akinél egyébként legalább tíz évvel idõsebb, nyilvánvalóan magával ragadja, bár mintha nem elsõsorban az érzéki nõt látná benne, hanem az izgalmas lányt, akinek a szemében, a kisugárzásában van valami elereszthetetlen. Az este végére Hannában túl sok lesz a pezsgõ, sokat nevet és táncolni viszi a férfit. A zene rossz, de ezt abban az állapotban Hanna nem érzékeli, Josephet meg nem érdekli annyira. Amikor mindenki elment már, a férfi taxiba ülteti a lányt, és megkérdezi, hol lakik. Hanna nem teljesen részeg, így bemondja annak a lakásnak a címét, amit Martin bérel neki, mert a régit már nem fizette, egyébként is lakótársai voltak, és Martin szerint éppen ez a nem legelegánsabb helyen levõ, de Szajna-közeli lakás lesz jó a Joseph-fel való kapcsolat során. Amikor megérkeznek, kiszáll, búcsút int, és biztatja a férfit, hogy menjen csak, ne nézze, amíg bejut, mert a táskájából ki kell keresnie a cetlit, amire felírta a kapukódot. Kiszállás elõtt még megadja a telefonszámát.

Joseph két nap múlva hívja fel, addig Hanna kávéházakba jár, krimiket olvas, képzeletbeli nagybátyján gondolkozik, Martinnal pedig nem találkozik. Csak álmában jelenik meg a titokzatos férfi egy-egy pillanatra, ahogy az asztal mellett ül, a csészét a kezében tartja, és egy percre magába mélyed. Hanna ébrenlétében Josephre gondol. Amikor a férfi elhívja éjszakai múzeumlátogatásra, a lány egy ideig elfoglaltnak tetteti magát, de néhány perc múlva beleegyezik a találkozásba. Joseph megszervezi, hogy végignézhessék a Musée d’Orsay impresszionista-szintjét zárás után, kettesben. Hanna persze többször volt már a múzeumban, de sosem tudta, mit kell nézni; Joseph-fel együtt, aki szívesen magyaráz, és aki ért is ehhez, teljesen másnak látszanak a képek, sokkal izgalmasabbnak, meglepõbbnek, sokatmondóbbnak, és maga Joseph is még érdekesebb lesz, ahogy megmutatja magát a képeken keresztül, amelyek sokat jelentenek neki. Ahogy magyaráz, Hanna néha külön világban érzi magát, ahol csak õk vannak ketten, meg a festmény, bár néha, amikor a férfi rámutat egy képre, és karja a mozdulatban megfeszül, Hanna a színek és festési technikák helyett Joseph izmainak alig látható munkájára figyel. Nem érnek egymáshoz, csak ritkán, majdnem teljesen véletlenül. Van Goghnál Joseph lelkesedése megkétszerezõdik, ahogy Hannáé is. De ahogy a lány a képeket nézegeti, egyre inkább biztos abban, hogy aki ennyire rajong Van Goghért, annak valahol õrültnek kell lennie. És Joseph nem látszik annak.

A múzeum után vacsorázni mennek egy kis vendéglõbe. Már késõ van és hûvös, így bent ülnek le, a földig érõ ablak mellé, ahonnan minden járókelõt, kósza szerelmespárt, részeges fiatalt, sétáló bácsit és szatírt láthatnak, és ahol mindenki láthatja õket, ahogy vörös borral a kezükben, egymáshoz közel hajolva beszélgetnek, és az ennivalójuknak csak a felét fogyasztják el. Hannát elbûvöli az, ahogy Joseph a munkájáról mesél, arról, hogy miért fest és hogyan, tetszik neki az a nyitottság, ahogy a férfi felé fordul, és leginkább azt élvezi, hogy Joseph részérõl nem érez semmiféle elvárást: még határozottnak vagy érzékinek sem kell lennie. Erre válaszul teljesen szabadon engedi magát, és kíváncsi szemmel teszi fel azokat a kérdéseket, hogy “és te sosem voltál házas?” és “ki volt az a nõ, akit legjobban szerettél?” és “te gyakran vagy szerelmes?”. Utóbbira Joseph határozott, de legkevésbé sem keserû “nem”-mel válaszol, majd visszadobja a kérdést Hannának, aki pedig azt feleli, hogy “Persze. Gondolom.” S amikor végül Hanna azt kérdezi a bortól kicsit elnyújtott hangon, hogy “de egyébként én miért? Én miért tetszem neked?”, akkor a kérdés ostobaságát felismerve, és Joseph kicsit meglepett, de mosolygó arcát látva hirtelen ráébred, hogy mégsem az eredeti terv valósult meg, mégsem õ csábította el a férfit, hanem vagy õt csábították el, vagy valami egyszerûen csak megtörtént minden tervtõl függetlenül.

Joseph elhívja Hannát magához; a taxival a városnak éppen egy másik sarkába mennek, mint amerre a lány garzonja található. Mivel Josephnél a konyha és a nappali egy térben van, Hanna a kanapén ülve figyeli, ahogy a férfi frappét készít neki; Joseph a saját maga által színesre festett szekrénybõl kiveszi a hosszú poharat, kávét és tejet tölt bele, majd felhabosítja a keveréket, és a szoba felé nézõ hosszú pultra rakja; magának is készít egyet, a hideg habos kávék egymás mellett állnak, míg a szoba különbözõ sarkaiban kacskaringósan kúszó növények kapaszkodnak fel a bútorokra; az ablakok nagy része színes mintákkal dekorált, és az üvegre festett mélyzöld és mélybordó még a kinti sötétség ellenére is felhívja magára a figyelmet. A szobából mosdók nyílnak és a mûterem, amit Joseph nem mutat meg Hannának. Tovább beszélgetnek a kávéval a kezükben, majd néhány óra múlva megéheznek, és bagettet esznek paradicsommal meg sajttal. Amikor szeretkeznek, a nap hajnali sugaraival áttör a színesre festett ablaküvegen. Hanna az ággyá alakított kanapén végig maga mellett érzi Josephet, nem álmodik Martinnal, és boldogan ébred. Tetszik neki a férfi lakása.

Gadival mindkettõnk számára zaklatott hónapok következtek, és nem csak a munka miatt, ami pedig önmagában is elég kimerítõ volt neki is, meg nekem is, mivel õ éppen egy projekt határidejéhez közeledett, ami mindig is sok feszültséggel járt, korábbról is tudtam, nekem pedig a konferenciára kellett készülnöm, egyik elõadásom publikálható szövegét elõállítanom, régi novelláimon dolgozni, amelyek kiadás elõtt álltak, és már a készülõ kisregényt is megígértem a kiadónak; ráadásul még felkértek, hogy tartsak néhány ismertetõ elõadást a magyar irodalom zsidósághoz kapcsolódó témáiról a tel-avivi egyetem héber tanszékén. Így aztán rendszerint kimerültek voltunk estére, amikor Gadi hazaérkezett, én meg a napi részt írogattam a történetembõl.

Ezt a szöveget Gadi nem szerette, az elsõ pillanattól éreztem. Annak ellenére nem szerette, hogy nem tudhatta, mi történik benne. Lehet, hogy az volt az ellenszenvének az oka, hogy az Andrással való találkozás után kezdtem intenzíven belemerülni az írásba, de mivel korábban sosem volt féltékeny rám, nem tudtam komolyan hinni ebben a lehetõségben. Késõbb persze elgondolkoztam azon, hogy talán András más volt, mint azok a férfiak, akiktõl Gadi korábban – egyébként nagyjából alaptalanul – félthetett, de nem tudtam rájönni, miben volt más, hiszen az én gondolataimban az Eszterék-féle vacsorán megismert igazi András direkt módon szinte soha nem bukkant föl. Megõriztem azokat a pillanatot, amikor beszélgettünk a teraszon, amikor kávét ittunk ketten a konyhában, és amikor elbúcsúztunk egymástól, de ritkán idéztem fel õket. Soha nem jutott eszembe megkeresni õt. Az egyetlen dolog, ami eszembe jutott, az az volt, amit András vonásaival, alakjával csináltam a szövegemben, az pedig – úgy éreztem – szinte teljesen független attól a férfitõl, akit akkor megismertem. Az is lehet persze, hogy Gadit az bántotta, hogy mindig a számítógép elõtt talál, amikor hazaérkezik, de az a helyzet, hogy korábban ez sem zavarta. Ráadásul az estéink szinte kivétel nélkül a régi harmóniában teltek, simogatással, beszélgetéssel, figyelmességekkel. Csak amikor lekapcsoltuk a villanyt, akkor változott meg valami, és megveszekedetten estünk egymásnak, durván, egyszerûen, minden gyengédség nélkül, egy éjjel gyakran többször is. Nem tudtam, hogy Gadi változott-e meg, és miatta én, vagy fordítva történt, és én hoztam ki belõle valamit, de ezeken az éjszakákon úgy tûnt, hogy egyikünk sem a régi. Gadi eddig mindig óvatosan nyúlt hozzám, vigyázott arra, hogy össze ne roppantson, mert úgy érezte, túl törékeny vagyok, vékony a karom, a lábam, a csontjaim, mindenem, és bármikor összetörhet egy óvatlan mozdulattal, most pedig elõfordult, hogy reggelente véraláfutást találtam a csípõmnél, a vállamnál vagy a karomon, és ahogy láttam, az õ válla meg karja néha az én körmeim miatt lett sebes, pedig nappal rendszeresen levágtam õket éppen az õ kedvéért, meg egy egész kicsit a klaviatúra miatt is, amit egyszerûbb hosszú körmök nélkül kezelni. Észrevettük egymáson a sebeket, de soha nem beszéltünk róluk. Házasságunk alatt elõször történt meg, hogy nem tudtam, Gadi mit gondol és mit érez velem és a helyzettel kapcsolatban. Pedig talán elég lett volna valamelyik délután rákérdeznem az elõzõ éjjelre, de a délutánba valahogy sosem fért bele az éjjelrõl való beszéd. És tudom, hogy elég lett volna egy éjjel kimondanom Gadi nevét, csak a nevét, és semmi mást, de azoknak az éjszakáknak olyan ventillátortól zajos csendjük volt, ami lehetetlenné tette az artikulált szavakat. Persze ezek a szó elõtti, éjszakai semmiben zajló együttlétek mindkettõnket izgattak, ugyanakkor rettentõen nyomasztottak is. Éreztem, hogy mindketten szerettünk volna visszatérni a normális, értelmezhetõ kerékvágásba, és azt hiszem, egyikünk sem tudta, miért nem megy. Bonyolultabbá tette a dolgot, hogy közben azt is éreztem, hogy Gadi újonnan felfedezett durva szenvedélye adja az energiát a szövegem folytatásához, és ugyanez hajt arra, hogy minél elõbb fejezzem is be. Reggelente nyúzottan ébredtem, és kezdtem hozzászokni, hogy nem értem, mi zajlik az életem legfontosabb részében. Egyetlen homályos reményem az volt, hogy ha befejezem a történetet, akkor misztikus módon minden egy pillanat alatt megoldódik. Így amikor idõm engedte, írtam.

Hanna ugyanabban a kávézóban ül, mint a történet elején. A levegõbe bámul, ujjaival a kezében levõ cigarettával játszik, és arra gondol, amikor Joseph elõzõ este egy pillanatra meg- érintette a csuklóját, abban a vendéglõben, mintegy véletlenül, szinte csak végighúzta a kezét rajta, amikor Hanna éppen az öngyújtóért nyúlt, és akkor õ belül megborzongott ettõl az érintéstõl és Joseph mozdulatának gyengédségétõl. És eszébe jut a búcsúzás, hogy reggel alig akarták elengedni egymást az ajtóban, mert újra és újra visszatértek az ölelésbe, míg végül a kulcs megzörrent a szomszéd zárban, és akkor Hanna végre elindult. Egyébként is késésben volt, bár most úgy tûnik, mégis elõbb ért oda a találkára.

Martin ugyanúgy érkezik, mint elõzõ alkalommal, csak most engedélyt sem kér arra, hogy leülhessen. Nem visel kabátot, mert már elég meleg van, barna nadrágja tökéletes szabású, és megmutatja vékony, de sportos alakját. Bordó-barna pulóverének ujját kicsit felhúzza, amikor helyet foglal, és látszanak a szõke szõrszálak a karján. Határozott mozdulattal rendeli a kávét, és kérdõn néz Hannára. A lányból önkéntelenül buknak ki a mondatok.

“Martin, ez a férfi csodálatos. Nem hiszed el. Elvitt… elvitt múzeumba, csak ketten voltunk, vacsorázni, és magához, és az egész tényleg annyira jó volt, ahogy beszélt hozzám, amiket mondott, amiket kérdezett, minden…”

Hanna hirtelen megakad a szóáradatban. Ebben a percben ébred csak rá, hogy most itt Martinnal ül szemben. Hosszú csend áll be közöttük. A férfi már kiitta a feketét, a kis csészét forgatja nagy és szép formájú kezében. A csészén levõ zöld csíkot bámulja, feltehetõen gondolkozik, majd egy idõ után rendel egy újabb kávét. Hanna tovább dohányzik, és közben próbál átváltozni kislányból. Amikor Martin felemeli a tekintetét, már a határozott nõ néz vissza rá – kicsit ellenségesen, de azért válaszra készen. Martin nem szól semmit, a nõt nézi, az arcát, mintha valamit észre akarna venni rajta, valami jelet, aminek ott kellene lennie.

Hanna, bár nem akar beszélni, kicsit túlságosan is unott hangon mégis megkérdezi, “Mit akarsz tudni?”

A férfi vállat von. “Mesélj a lakásáról”.

Hanna újra rágyújt, a jól begyakorolt mozdulat erõt ad neki, és közömbösnek tûnõ hangon hadarni kezd.

“A Porte d’Orléans környékén lakik, egy lakás harmadik emeletén, szerintem kb. 50 négyzetméteren, nagy ablakai vannak kifestve szép színûre, konyha meg nappali együtt, vannak virágok meg könyvek, a nappaliból három ajtó nyílik, WC, fürdõ, mûterem, minek kell ez neked, Martin?”

“Milyen a mûterem?”

“Fogalmam sincs, nem mutatta meg.”

“Akkor majd nézd meg.”

Hanna bólint. Hirtelen rosszul érzi magát attól, hogy bármilyen szárazon is, de mesélt Joseph lakásáról. Szeretné tudni, hogy Martin mit érez most, de fogalma sincs róla. A férfi keze, a kicsit vastag szája, a hanyagságnak álcázott, de szándékosan meghagyott borostája, mind-mind egész szép és talán vonzó is, és mégis annyira idegen. Hanna további kérdéseket vár a tegnapi nap vagy a lakás részleteire vonatkozóan, de Martint most más érdekli.

“Beléd szeretett?”

Hanna küzd a pirulás ellen. “Nem tudom… Remélem”, aztán kicsit más hangon hozzáteszi, hogy “Mármint, persze. A férfiak általában belém szoktak szeretni.”

Martin bólint, majd feláll.

“Ennyit akartál tudni?”

“Ennyit, majd hívlak, ne aggódj.”

“Nem aggódok, Martin.”

Martin kezével megérinti a lány állát, és a tekintetét maga felé irányítja. Hanna ültében dacosan néz az álló férfi szemébe, de aztán hirtelen összerándul a gyomra, majd az egész teste. A férfi elengedi az állát, zsebébe nyúl, és aprópénzt vesz ki belõle – a fogyasztásuk árát. Az asztalon csattannak az érmék.

“A bankszámládra, gondolom, megérkezett a pénz.”

Hanna bólint, Martin pedig határozottan hagyja el a kávézót.

A lány dermedten ül egy percig, majd felvillan a fejében az a lehetõség, hogy õ maga kifizeti a számlát, és Martin érméit otthagyja borravalónak, de aztán rájön, hogy így is, úgy is a férfi pénzét költi, és úgy gondolja, hogy egyébként is teljesen mindegy, és bassza meg Martin a hülye viselkedésével. Feláll, távozik, és a közelben néz magának egy drága ruhát.

A következõ napokat semmittevéssel, és a Joseph-fel való találkozással tölti. Ilyenkor rendszerint elmennek valahova este, színházba, moziba, vagy csak vacsorázni, és a férfi lakásán kötnek ki. Nagy ritkán elõfordul, hogy Hannánál alszanak. A lány nem jár be az egyetemre, errõl Joseph-nek is beszámol, és a férfi szerencsére nem tesz kísérletet arra, hogy rávegye az ellenkezõjére, sõt, szerez neki munkát egy lakberendezõ irodában, ahol Hanna napi hat órán át titkárnõként dolgozik egy negyvenes lakberendezõ nõnek, aki gazdag és nehezen kezelhetõ klienseihez jár, és a lakásukat tervezi.

Körülbelül egy héttel a kávéházi találkozás után, amikor Hanna egyedül van otthon, mert Joseph néhány napra vidékre utazott a képeivel, Martin felhívja, hogy felugrik hozzá. Este tizenegy van, Hanna a karosszékben ül és olvas, Bachot hallgat, akit maga sem tudja, miért szeret, és könnyedén mondja a férfinak, hogy jó, gyere. Martin még sosem volt a bebútorozott lakásban, csak akkor látta, amikor üresen kibérelte Hannának, és nem izgatta, hogy a lány hogyan rendezi be. Hanna miután beszereltette a konyhabútort, megvette a szobában álló kis, fából készült dohányzóasztalt, az állólámpákat, éjjeliszekrényt, hatalmas, antikozott ruhásszekrényt és a matracot, amelyet fejjel a falnak helyezett el a helység közepén, számtalan kiegészítõt vásárolt a szobába azért, hogy minél elõbb otthon érezze magát: gyertyákat, illatosító, színes leveleket, vázát, fali képeket, színe alapján válogatva, ágyterítõt, asztalterítõt, füstölõt, kosárkákat kacatnak és egyéb apróságokat. Végül megszerette a helyet.

Miután letette a telefont, Martin miatt rettentõen rövid nadrágját hosszú, egyenes, mélykék szoknyára cseréli, de a fekete szûk pólót magán hagyja. A férfi a telefon után húsz perccel megérkezik. Csönget, Hanna ajtót nyit, és meglepõdik, amikor meglátja Martint. A férfi szokásos kifogástalan ruházata ellenére zaklatottnak tûnik, a haja is megborzolódott, mintha egész este a városban kószált volna gyalog, vagy a Szajna-parton, de ezt Hanna feltûnõen elegáns és tiszta cipõje miatt nem tartja valószínûnek. Szélesre tárja az ajtót, Martin beljebb megy a világos padlószõnyegen, és nem szól semmit, míg a pontosan megtervezett concerto továbbforog a lejátszóban. Hanna hirtelen úgy érzi, tudja, mi van a férfiben, holott fogalma sincs róla, mit csinált, merrõl jön, és még mindig nem tudja pontosan, miért akarta, hogy Joseph-fel megismerkedjen. Kimegy a szobából nyíló konyhába, kivesz két poharat a szekrénybõl, jeget tesz bele, a vadonatúj hûtõbõl egy Johnny Walkert húz elõ, ezt a hóna alá veszi, és aztán elég hidegnek érzi, a szobában a kisasztalra kiteszi a poharakat, tölt a whiskybõl, és az üveget a matrac mellé állítja, mert az asztalon levõ kacatoktól már nincs hely neki. Martin felé nyújtja a poharat, aki még mindig nem mozdul, csak a kisasztal mellett áll, aztán elveszi a felé nyújtott whiskyt, és nem iszik belõle. Bach lejár, Hanna pedig ránéz a férfire, ahogy a múlt alkalommal nézett rá, amikor az az állát a kezében tartotta, és bár Martin szeme most is félelmetes, egyszerre mintha nem lenne többé annyira idegen és érthetetlen. Hannának az az érzése támad, hogy senki sem érthetné nála jobban Martin kékesszürke szótlanságát, mert az, ami mögötte van, annyira hasonlít õhozzá. Hosszú ideig néznek egymás szemébe, mintha valamit meg akarnának találni a másikban, amire feltétlenül szükségük van, és máshol nem lehet, de Hanna úgy érzi, Martin úgy akarja kiszedni belõle azt a valamit, hogy közben nem mutatja meg magát teljesen.

A nyitott ablakon hûvös szellõ fúj be, Hanna libabõrös lesz. Látja, hogy Martin most már nem a szemét nézi, hanem õt magát, az egész testét méregeti teljesen leplezetlenül, és csak egy kicsit másképp, mintha egy addig nem látott csinos ruhadarabot venne észre rajta. Hanna leveszi a fekete pamutpólót, és a földre ejti. Martin figyeli a mozdulatait, és közben szájához emeli a poharat, aztán mégsem hajtja le a whiskyt. Odamegy a félmeztelen lányhoz, érthetetlen módon egész pontosan odanyúl, ahol a szoknyán a rejtett gomb található, a lány derekának bal oldalán, és egy rántással leszakítja a gombról a ruhát. Egy ideig csak nézi az elõtte álló majdnem meztelen nõt, és Hanna utolsó megfogalmazható gondolata az a remény, hogy a férfi nadrágot talán nem ezzel a tekintettel választ magának. Aztán csaknem egyszerre hallatnak valamiféle artikulálatlan, nyögéshez közelítõ hangot, és a következõ pillanatban mindketten elvesztik a körülöttük levõ világot.

Amikor a szoba visszanyeri kontúrjait, a matracon fekszenek, meztelenül, végsõkig kimerülten, kicsit fáznak, az éjszaka súlyosan veszi körül õket, és már nem érnek egymáshoz. Martin karja kinyújtva Hanna feje fölött, a lány rá is hajthatná a fejét, de a férfi nem ajánlja fel, és Hanna sem kéredzkedik. Álomból ébredezve, elnyújtott hangon szólal meg.

“Martin, a múltkor azt hittem, részletesebben kikérdezel mindenrõl, ami történt.”

Martin ekkor elhúzza a karját Hanna közelébõl, és az arcára szorítja a kezét, mintha erõt akarna adni saját magának a fölkeléshez, de lehet, hogy csak el akarja takarni a szemét. A hangja a szokásosnál erõtlenebb.

“Kicsit másképp akarok megtudni róla minél többet. Nem annyira a kérdésekkel.”

Hanna erre feltérdel, majd áthajol Martin meztelen, kifulladt testén, elveszi a matrac mellé állított Johnny Walkert, és jó nagyot húz belõle.

Gadival minden csak egyre rosszabb lett. Egyre kevesebbet beszéltünk, egyre többet dolgoztunk, s ugyanúgy éjszakáztunk. A gyomromban a feszültség csak nõtt, és ha egy nap nem írtam valami miatt, a szorítás elviselhetetlenné vált. Nagy ritkán kialudtam magam, fõként amikor Gadi nem jött haza Haifáról éjszakára a munkája miatt, de ha bírtam, azt az idõt is inkább írásra használtam. Emlékszem, ekkoriban látogatott meg Judit, a Gadi és köztem levõ feszültség legnyomasztóbb napjaiban.

Judit a legjobb barátnõm Budapesten, bár mióta nem lakom ott, csak e-mailen tartjuk a kapcsolatot, meg akkor találkozunk, ha rövid idõre hazamegyek. Szegény, éppen egy rettenetes idõszak után jött hozzám, valójában inkább idemenekült otthonról, miután a munkahelyérõl kirúgták és a fiújával szakítottak, én meg nem tudtam, hogy kezeljem a helyzetet, hogy adjak Juditnak nyugalmat, amikor nekem sincsen. Szerencsére Tel-Aviv és a tenger megoldotta a helyzetet. Judit rájött arra, amit egyébként én is tudtam, csak éppen elfelejteni készültem, hogy a tenger mellett sétálva különös békességet lehet találni. Nehéz ezt leírni, de valamiféle tevékeny nyugalomról van szó, amit akkor érez az ember, amikor szembesül a hullámok megállíthatatlan munkájával és elképesztõ változatosságával, félelmetes erejükkel és aztán azzal a ténnyel, hogy õ most éppen a parton van. Amikor kiül egy kõre, amelyet éppen csak elér néhány csepp a parthoz csapódó víztömegbõl, egy szikladarabra például a müezzintõl nem messze, amellett a diszkó mellett, amelyikben néhány évvel ezelõtt rengeteg tinédzser halt meg egy öngyilkos merénylõvel együtt, de amely délutánonként csendes és nyugalmas, akkor úgy érzi, hogy a tenger elvégez egy kicsit abból, amit neki kellene magában csinálnia. Egy kicsit átvesz abból a teherbõl, ami belül van, már csak azzal is, hogy láthatóvá teszi, mi zajlik odabenn.

Judit hát fõként a parton ücsörgött, a városban kószált, minden alkalommal a tengerhez kijutva, én pedig délutánonként csatlakoztam hozzá, és többször végigjártuk a parti sávot az Opera-toronytól Jaffo kikötõjéig meg vissza, kávéztunk néha egy-egy vízre nézõ étteremben, és hallgattam Judit történetét a fõnökérõl és a volt barátjáról, és eközben visszatért közénk az a régi bizalom, ami akkor is megvolt, amikor együtt jártunk egyetemre, és egy kollégiumban laktunk – még Budapesten. Persze talán pontosabb lenne azt mondanom, hogy visszatért közénk az a bizalomteljes hangulat, amit korábbról is ismertünk, és örültem, hogy Judit él is ezzel, én viszont valahogy nem tudtam ezt megtenni. Igen, elképzelhetõ, hogy ezen a ponton nagyon önzõ voltam. Hiszen Judit jelenléte tálcán kínálta a lehetõséget, hogy meséljek végre valakinek Gadiról, arról, ami a kapcsolatunkban történik, én azonban egy szót sem szóltam. Judit pedig nem lakott velünk, egy hotelben vett ki szobát, és hármasban csak egyszer találkoztunk, egy vacsora erejéig, ez pedig talán kevés volt ahhoz, hogy érzékelje a feszültséget. Persze lehet, hogy végig tudta, csak nem akarta erõltetni. Amikor megkérdezte, mi van a házasságunkkal, minden rendben van-e, én azt válaszoltam, hogy igen, rendben, mint mindig. És õ nem kérdezett többet. Talán tényleg elszalasztottam az egyetlen lehetõséget, hogy rést üssek azon az áttörhetetlennek tûnõ falon, ami éjszaka és nappal között húzódott újabban Gadi és énközöttem, hiszen ha beszéltem volna róla, megváltozott volna az állaga, a jelentõsége, az érinthetetlensége. Kimondhatóvá vált volna, és elenyészett volna. Én viszont úgy éreztem, hogy ha ez megtörténik, akkor nincs regény. És ha nincs regény, akkor valami visszavonhatatlan hibát követek el az életemben, nem tudtam pontosan, miért és hogyan, és értem, hogy úgy tûnhet, a regényt Gadi fölé helyeztem, mégsem vagyok biztos abban, hogy a beszéd jobb lett volna. És az is benne volt, hogy úgy gondoltam, ha valamit el kell mondani, akkor azt Gadinak kell elõször, és ha Juditnak teszem, akkor csak elszivárog az energia onnan, ahol valójában szükség lenne rá.

Egyébként ugyanabban a beszélgetésben, amikor Judit Gadiról kérdezett, említett valaki mást is. Éppen a cappuccinónkat ízlelgettük akkor a parti sétány mellett, míg a korzón vallásos pár haladt el, hosszan néztem õket: láthatólag még nem házasodtak össze, talán tilos is volt kettesben lenniük, halkan beszélgettek, egymáshoz nem túl közel hajolva, a lány még saját, fekete, hullámos haját a tarkójánál copfba fogta, a néhány, copfból kibújó tincset percenként hátrasimította, elegáns, magas, vastag sarkú cipõje koppant a korzó aszfaltján, sötét ruhája magába szívta az õszi napot, ahogy a fiú fekete, nagy karimájú kalapja és öltönye is; a hullámok a sétány alatt egyenletesen és kellemesen zúgtak-morogtak, mi pedig a szél miatt kendõt terítettünk a vállunkra, és a vizet néztük. Judit akkor hosszú, egyenes, sötétbarna haját a füle mögé simította, majdnem fekete szemével rám nézett, és azt mondta, hogy “ja, igaz is, találkoztam valakivel nemrég, akit te is ismersz”. Nem tudtam, kirõl lehet szó, de azt láttam, hogy Judit viselkedése megváltozik, érdeklõdés vagy inkább kis izgalom villan a szemében, és mondja, hogy “egy koncerten futottunk össze, ahova szomorúságomban mentem el azzal az idióta fickóval, emlékszel rá, Lacikával, akinek ez egyszer igent mondtam a meghívására, mert annyira egyedül voltam, na, és õ meg bemutatott ennek a másiknak, akivel egész sokat beszélgettem, amennyire Lacika magunkra hagyott, és mondtam, hogy jövök Izraelbe hozzád, és akkor kiderült, hogy ismer téged. Andrásnak hívják. Szerintem tetszel neki, de ezt nem tudom, miért gondolom. Azt mondja, üdvözöl”.

Erre hirtelen nem tudtam, mit mondani. A regényem kellõs közepén nem egészen tudtam értelmezni, hogy András üdvözöl. Aztán végül vállat vontam, és mondtam, hogy “ja, jó, én is üdvözlöm õt”. Judit viszont nem hagyta annyiban a dolgot, végigkérdezte, hol ismerkedtünk meg, hogyan, és azt is tudni akarta, tetszik-e nekem András. A sétányon közben terhes anyuka ment el elõttünk, majd fitt nagypapa végezte egészségügyi sétáját edzõcipõben. Késõdélutáni nap sütött még viszonylag erõsen, és mondtam, hogy “igen, tetszett, igen”. Hirtelen nagyon jól esett õszintének lennem legalább ebben. Láttam, hogy erre Judit kicsit elszomorodott, mondtam hát, hogy “látom, neked is”. Erre kiskanállal kezdte kevergetni a kávéját, és szájához emelte a kikanalazott tejhabot, majd nem kapta be. “Csak én nem tetszettem neki”, vallotta be, amit elég valószerûtlennek tartottam, mert nem ismertem Juditnál szebb lányt, bár a világ rejtélyei között nyilván szerepel az is, hogy a legszebb lányok sem kellenek mindenkinek. Ezt persze értettem, de konkrétan Judittal kapcsolatban nem tudtam elképzelni. Mondtam neki, hogy ez hülyeség, simán van esélye bárkinél, Andrásnál is. Lehet, hogy egy kicsit bizonytalanul mondtam, majd hozzátettem, hogy egyébként úgy tudtam, Andrásnak komoly barátnõje van. Judit felhörpintette a tejhabot, majd tettetett közönnyel azt mondta, “nemrég szakítottak”. Majd lassan, elgondolkozva hozzátette, hogy “nem tudom, miért mondom, de úgy érzem, te tényleg illenél hozzá, én meg nem”. Erre hangosan letettem a kezemben levõ csészét, megfogtam Judit barnára sült, finom csuklóját, bár nem tudtam pontosan, kit is kellene fölráznom abban a pillanatban, megszorítottam, és azt mondtam, hogy “Judit, megõrültél? Nekem férjem van, vele élek itt, Izraelben, és nem akarok hazamenni sem András miatt, sem más miatt. Érted?”.

Hanna ideje nagy részében Joseph-nél van, és minden együtt töltött percet kimondhatatlanul élvez. Rajong a férfiért, és amikor reggelente Joseph ágyában felébred, és hallja, amint a férfi a fürdõben zuhanyozik, borotválkozik, zörgeti a flakonokat, õ pedig lustán elnyúlva várakozik arra a pillanatra, amikor Joseph derekára tekert törülközõben, reggeli illatban odajön hozzá, és megcsókolja, akkor ott macska-tagjainak nyújtóztatása közben maga sem érti, hogyan jöhetett ilyen hirtelen és egyértelmûen ez a szerelem. De mivel soha nem gondolta úgy, hogy az életben mindent ki kell érdemelni, így nem is fél attól, hogy talán egyszer majd meg kell fizetnie ezért a boldogságért. Joseph iránti szerelmén az sem változtat, hogy Martin alkalmanként meg- megjelenik a lakásán, akkor, amikor Joseph éppen nincs Párizsban, vagy csak dolgozik, magáévá teszi, és legtöbbször már megy is. Hanna akarja Martint minden alkalommal, amikor meglátja, és nem megadásból hagyja, hogy levetkõztesse, nem is azért, mert úgy gondolja, hogy az egyezségükbe ez is beletartozik, egyszerûen csak Martin megjelenésekor nincs annál természetesebb, mint hogy odaadja magát neki egyébként valahogy teljesen másképp, mint Josephnek, de nem tudja megfogalmazni, pontosan miben is áll ez a másság, és nem is gondolkozik rajta túl sokat. Nagyon ritkán van lelkiismeret-furdalása, mert amikor Joseph-fel van, akkor szinte soha nincs ideje Martinra gondolni, amikor pedig Martinnal van, akkor minden idegszála a vele töltött feszült percekre koncentrálódik. Csak amikor Martin Joseph-rõl kérdez, azt utálja. Akkor néha árulónak érzi magát, és igyekszik minél elõbb kikerülni a helyzetbõl. De Martin ritkán kérdez, általában csak odavet néha ezt-azt öltözés közben, amikor Hanna még az ágyban piheg. A lány utólag soha nem érti, Martin mért nem várja meg mellette azt a rövid idõt, ameddig legalább õ maga kicsit felfrissül, miért kezd el öltözködni már akkor, amikor még nyilvánvalóan nincs erõ a testében, és hogyan tudja egy pillanat alatt megregulázni kicsit még remegõ tagjait, és utána határozottan húzni magára a nadrágot, és felvenni a padlóról fölszedett inget. Olyankor gombolkozás közben, amikor vagy Hanna kimerült testét nézi, vagy az ablakon bámul kifelé, miközben csodálatos precizitással, kimért, rövid mozdulatokkal beleilleszti ingje gombját a lyukba, majd ritmusosan továbbhalad a következõhöz, Hannába újra és újra belehasít az a furcsa kettõs érzés, hogy egyrészt soha nem fogja megérteni ezt a férfit, másrészt pedig kezdettõl fogva mindenkinél jobban érti, és ez a két kijelentés egyszerre és tökéletesen igaz.

Martin egyetlen egyszer hibázik csak öltözködés közben, egyszer bonyolódik bele már nem remegõ keze az apró világos gombokba drapp színû ingén, és akkor egy hosszú pillanatra megáll, az arca kétségbeesett, kicsit gyermeki, majd hirtelen korrigálja a hibát, és egy perc múlva tökéletesen felöltözve áll Hanna elõtt. Egyébként ha Martin kérdez valamit Josephrõl, akkor ilyenkor teszi, bár általában csak nagy vonalakban érdekli a helyzet, igaz, sosem felejt el érdeklõdni a mûterem felõl. De Hanna még mindig nem tudja, hogy milyen a harmadik szoba, és Martin soha nem lesz mérges vagy elégedetlen ezzel a válasszal.

Egy este aztán, Joseph egy barátjának unalmas és fárasztó partija után Hanna a kanapén félig ül, félig fekszik, Josephet hátulról átöleli, aki fejét a lány vállán nyugtatja, a szemei félig lecsukódnak. A partiról beszélgetnek, Hanna a pletykák iránt érdeklõdik, hogy ki kinek a szeretõje, bár nem nagy meggyõzõdéssel kérdez, valójában csak jobb híján, majd hirtelen témát váltva felveti a férfinek, hogy egyszer esetleg lefesthetné õt is. Joseph picit felhúzza a szemöldökét, mondja, hogy õ valójában nem szokott embereket, arcokat rajzolni, de ha Hanna akarja, megteheti. A lánynak ekkor jut eszébe a szoba, amit eddig még nem látott, és nem is Martin, hanem saját kíváncsisága miatt kérdezi meg, hogy “Joseph, mikor mutatod meg végre a mûtermedet?” Joseph kinyitja a szemét, gyengéden néz a lányra, és mondja, hogy “Ott a kulcs a konyhafiókban, fentrõl a második, azt hiszem, vedd ki.” Hanna kicsit lusta, de azért lassan megfogja Joseph fejét, amely a vállán van, megemeli, kibújik alóla, és egy párnát tesz alá, majd a szobával egy térben lévõ konyhapulthoz megy, a jobb oldali nyír hatású fiókos szekrény fentrõl második fiókját kihúzza, de csavarhúzón, vonalzón, és más, számára ismeretlen nevû és használatú szerszámon kívül semmit nem talál benne. “Itt nincs kulcs, hiába nézem”, közli, mire a férfi visszaszól, hogy “nézd a többi fiókot is, talán elrontottam”. Hanna ceruzákat talál, tintát, ollót, lejjebb jegyzeteket, majd fotókat, de kulcsot sehol. “Valahol pedig itt kell lennie, mindig eldugom magam elõl is, nem tudom, hogy csinálom”, mondja Joseph, és feltápászkodik a kanapéról, elkezd kotorászni a kanapé elõtti kisasztalon az újságok között, majd a polcokon, a nadrágzsebében, de semmit sem talál. Hanna érzi, hogy Joseph egyre idegesebb lesz a kulcs miatt, és most már azért szeretné megtalálni, hogy lecsitítsa a férfit. Újra végigpásztázza a konyhát, bekukkant a kis szekrényekbe, õ is megnézi a könyvespolcok peremét. Joseph közben a táskáját borítja ki az üvegbõl készült konyhapultra, azt, amit napközben hord a városban, és azt, amit elegáns alkalmakon szokott használni; csattannak a tollak, kiesik a pénztárca, a kis naptár, a lendülettõl a mobil telefon csaknem eltörik, de nincs eredmény. A férfi dühös lesz, fel-alá járkál a szobában, felemeli az asztalon levõ magazinokat, jegyzeteket, és alattuk kutat nem nagyon alaposan, ám egyre idegesebben. Újra és újra felemeli ugyanazt az újsághalmot, és miután továbbra sem talál semmit alatta, egyre ingerültebben csapja újra az asztalra a színes papírtömeget. Hanna ettõl megijed: látta már Joseph-et dühösen, de a férfi soha nem lett mérges ilyen rövid idõ alatt, és látszólag ilyen apróság miatt. Ráadásul nem is az ijeszti meg, amit Joseph csinál, hanem a furcsa, intenzív, tehetetlen, romboló energia, ami a férfit körülveszi. Joseph közben azt dünnyögi, hogy “az a rohadt kulcs, hogy mindig elveszik, hogy soha nem találom, hogy mindig fel kell kutatni érte az egész lakást. Esküszöm, néha úgy érzem, hogy valami direkt távol tart a saját mûtermemtõl…” majd hosszan káromkodik, hangosabban, mint szokott, és Hanna csodálkozva néz a férfire, akit még soha nem látott ilyen hirtelennek, elégedetlennek, sõt, félelmetesnek. Mindenesetre odamegy hozzá, hátulról szelíden átöleli, hozzábújik, és azt suttogja neki, hogy “most már úgyis késõ van, holnap biztos megtalálod. Ne legyél olyan mérges”.

Gadi annyit dolgozott, hogy csak éjjelre ért haza, és hajnalban ment el – még hétvégenként is. Korábban ilyet soha nem csinált. Mivel gyakorlatilag nem volt idõnk megbeszélni a dolgot, azt sem tudtam, hogy valami miatt hirtelen ennyire felpörgött-e a munka, és ha igen, akkor ez meddig lesz így, vagy egyszerûen csak nem akar látni. Persze általában felhívott, és megmondta, hogy késõn jön, és olyasmit is rebesgetett, hogy most nem annyira jó a helyzet a cégnél, és a politikai viszonyok is közbeszólnak, és emiatt plusz munkájuk van, de én ebbõl semmit nem értettem. Annyit tudtam csak, hogy a férjem éjjel jár haza, és már olyan nappalom sincs vele, ami azelõtt volt, az a furcsa, éjjeltõl elválasztott, amelyikben még gyengéden megsimogatott, kávét töltött nekem, amelyikben beszélgettünk a jövõnkrõl, az esetleges gyerekeinkrõl, amelyikben limonádét vittem a vacsora- asztalra, amelyikben összevesztünk a politikai helyzet értékelésén. Már csak ez az éjszakai férfi volt, aki éjfélkor halottfáradtan megérkezik, a táskáját leteszi az elõszobába, a fürdõben arcot mos, magáévá tesz, és mire felébredek, már nincs mellettem. Egyébként amíg haza nem ért, sosem tudtam rendesen elaludni. Elõfordult, hogy korábban lefeküdtem, de csak félálomban forgolódtam, ameddig nem hallottam az ajtó nyitódását, és nem éreztem a súlyát az ágyon; és bár azt mondom, ilyenkor õ tett magáévá, elõfordult, hogy én provokáltam õt álomittas meztelenségemben, karomat a nyaka köré fonva, vagy éppenséggel egybõl az ágyékához nyúlva.

De nappal mindketten egyedül voltunk, legalábbis úgy gondoltam, õ is ugyanolyan magányos, mint én, aki egyedül reggeliztem és vacsoráztam, egyedül intéztem a lakás dolgait, változatos ürügyekkel mondtam le a barátainkkal való találkozókat, és közben a szövegem végéhez közeledtem, és csak félve mertem arra gondolni, mi lehet a férjem fejében, mit gondolhat és mit érezhet velem kapcsolatban. Nem tudtam többé, hogy ki õ, és emiatt mintha magamat is kezdtem volna elveszíteni.

Hanna hálóingben nyit ajtót egy melegedõ reggelen Martinnak, aki hívatlanul jelenik meg ismét a lakásán, de szokás szerint valahonnan tudja, hogy egyedül találja a lányt. Határozottan lép be, elmegy Hanna mellett, és a szobában leül az egyik székre a kacatokkal telerakott asztal mellé. A lány kávét ajánl fel, Martin nemet int. Inge feltûrve a könyökéig, az öve vonalából látszik, hogy még mindig lapos és izmos a hasa. Lábát keresztbe teszi, világos hajába túr, miközben Hanna kócosan, reggelien, rövid fehér hálóruhájában leül vele szemben, egyik lábát maga alá húzva.

Martin hangja határozott, mint mindig, de csak egyszer pillant a lányra, majd elkapja a tekintetét.

“Nem jövök többet, Hanna, nem fizetek többet, nem kérek több információt. Ennyi volt.”

A lány kicsit összehúzza a szemöldökét.

“Tessék Martin? Mi van?”

“Mondom. Nem kérek többet – semmit. Van lakásod, megtarthatod, van hozzá elég pénzed. Azt csinálsz magaddal ezután, amit akarsz, nem kell nekem beszámolnod semmirõl, és nem is leszek itt, hogy beszámolhass.”

Hanna továbbra sem érti, mi a helyzet, és mintha nem jutnának el hozzá Martin szavai.

“De most mi történt? Mi történt, Martin? Mi volt eddig, és miért nem kell ezután? Magyarázd már el!”

Martin nem válaszol, mintha elvárná, hogy a lány mindent értsen, amit meg nem, azt ne kérdezze meg. Hanna mégis kérdez.

“De mi lesz Joseph-fel?”

Martin vállat von.

“Azt csinálsz, amit akarsz, Hanna, mondom. Felõlem vele maradhatsz, felõlem szakíthatsz vele, nem számít.”

Hanna ideges lesz.

“Mondd csak Martin, neked mi számít? És ki számít? Mondj valamit ezen a világon, ami számít!
És egyáltalán, ha már így el akarsz menni, megmondanád, lennél olyan szíves, a rohadt életbe, hogy elmondod, pontosan mire használtál föl engem? Hogy minek kellett ez a Joseph-ügy, hogy mi volt az a színdarab, amit olyan ügyesen végigjátszottam neked, anélkül, hogy tudtam volna a pontos szerepemet? És ebben az egészben minek, minek kellett neked velem lefeküdni? Ez is a része volt, vagy spontán jött? Jön neked valami spontán, Martin? Érzel te egyáltalán valamit, Martin?”

Martin arcán semmi sem változik, és ezt Hanna most legkevésbé sem találja vonzónak, sõt, minden eddiginél jobban idegesíti. Abból, ahogy maga elé, majd Hannára néz, világos, hogy nem akar válaszolni a feltett kérdésekre többek között, mert soha nem is ígérte, hogy válaszolni fog. Hanna vár, és amikor látja, hogy Martin nem szól, csak akkor folytatja.

“Idefigyelj, Martin! Engem nem érdekel a pénzed. Vedd vissza a pénzed, vedd vissza a lakást, amit akarsz, én azt akarom tudni, mibe kevertél bele engem, amiben most bennehagysz ilyen egyszerû módon.”

Martin arca egyszerre tûnik a szokásosnál is keményebbnek és kegyetlenebbnek, ugyanakkor pedig lehullóban levõ álarcnak.

“Igen, Hanna? Vegyem vissza a ruháidat? Mindent, amit a tõlem kapott pénzbõl megvettél, és elfogyasztottál? És még mit vegyek vissza? Vegyem vissza Joseph-et is? Azt is visszaadod?”

Hanna ösztönösen sikolt egy kisebbet.

“Ne!” és aztán elhalkul egy kicsit. “Ne! Õt is visszatudnád? Ne!”

“Akkor ezt megbeszéltük.” Martin feláll, menni készül. “Semmit nem veszek vissza, mert minden a tiéd, amit ebben a néhány hónapban kaptál, találtál és szereztél, és azt hiszem, ezzel kapcsolatban nem sok panaszra lehet okod. És – sajnálom, de – semmit nem magyarázok el, amire magadtól nem jöttél rá. Viszlát, Hanna.”

A férfi elindul az ajtó felé, de Hanna utánamegy, odalép hozzá, és bár nem érinti meg, karja majdnem súrolja Martinét, és fojtott, majd egyre emelkedõ hangon beszél a férfihez.

“Nem mehetsz így el, Martin, nem mehetsz így el! Tartozol nekem, legalább annyival, hogy megmondod, mit csináltál velem. Igen, azért fizettél, hogy Joseph-fel legyek, de azért nem, hogy veled is. Miért feküdtél le velem? Mit akartál tõlem? Akartál valamit tõlem Josephen kívül? Mit akartál Joseph-tõl? Martin, maradj! Mondd el!” Hanna most már a férfi karjába kapaszkodik, így próbálja meg ott tartani, és egyre jobban kétségbeesik a hirtelen elõtoluló, hónapok óta megválaszolatlanul maradt kérdések miatt, amelyek iránt ugyan egy idõ után nem érdeklõdött különösebben, de amikrõl azt hitte, egyszer csak maguktól világossá válnak. És abban a pillanatban úgy érzi, hogy muszáj tudnia a választ, muszáj végre megtudnia, mi történt, de most, hogy Martin végleg menni készül, vele együtt minden magyarázat veszni látszik.

“Azért alkalmaztalak, mert te nem az a lány vagy, aki folyton miérteket kérdez, és én ezt értékelem” Martin arca kemény és határozott. “Gyönyörû vagy, ezért feküdtem le veled, és azért, mert tudni akartam, milyen az a nõ, akit az a másik férfi választ. Ennyi. Engedj el.” Kitépi a karját a lány szorításából, ami nem esik nehezére, mert sokkal erõsebb nála, és kilép az ajtón. Hanna még utánakiáltja, hogy “de hát õrült vagy, Martin! nem is õ választott engem, hanem te! nem emlékszel?” De Martin már nem válaszol, és Hanna hirtelen nem tudja, hogy mihez kezdjen, csak azt érzi, hogy egyre dühösebb Martinra, hogy gyûlöli õt, mert most magára hagyta, mert felhasználta õt valamire, amirõl nem is mondta meg, hogy mi, mert nem vette figyelembe senkinek az érzéseit, fõleg nem az övéit, mert soha nem mondott magáról semmit, és egyszerûen, egyszerûen csak gyûlöletes az egész férfi úgy, ahogy van. Aztán eszébe jut Joseph, hogy Joseph milyen más, mennyivel könnyebb szeretni õt, és mennyivel jobban bánik vele, mennyivel emberibb, majd hirtelen belehasít a félelem és a szégyen. Hogy vajon mi történik most Joseph-fel, hogy Martin akar-e valamit csinálni vele, és ha valami rossz történik, annak õ lesz-e az oka. És hirtelen biztos abban, hogy nem maradt más, mint mindent elmondani Joseph-nek. Nem tudja pontosan, miért rohan hozzá, hiszen akkor azt is meg kell mondania neki, hogy hónapokon át becsapta, meg hogy egy másik férfival is lefeküdt, meg hogy nem véletlenül volt ott azon a megnyitón. De legalább azt is tudni fogja, hogy van Martin, hogy Martin figyeli õt, és hogy Martin egy szemét.

Hanna villámgyorsan átöltözik, taxit fog, és Joseph-hez hajt, és egész idõ alatt alig gondolkodik. Joseph épp a fürdõbõl jön ki, mikor Hanna beront a lakásba. Már felöltözött, arca frissen mosott, frissen borotvált, jó illatú. Meglepõdik Hanna lendületén, aki hatalmas energiájával egybõl a szoba bejárati ajtóval ellentétes sarkába fut, csak mert nem tud mozdulatlanul állni, és összefüggéstelenül hadarni kezd, olyanokat mond, hogy “Joseph, téged megfigyelnek, hidd el… eddig hazudtam, de tudnod kell… vagyis, valójában én figyellek meg… ne haragudj, szeretlek, tényleg szeretlek, azt hiszem, az a férfi veszélyes, tudnod kell róla, ismerned kéne, hogy tudd, milyen veszélyes… jaj, Joseph…”

A férfi semmit sem ért, aggódva nézi Hannát, félteni kezdi, attól tart, sokkot kapott, valami történt vele Párizs utcáin, ki tudja, és próbálja összerakni a lány félmondatait, de nem sikerül. Odamenne hozzá, hogy megölelje, és megkérdezze, mi is történt, de Hanna össze-vissza rohangál a szobában, egy percre sem áll meg, sápadt, és folyton azt mondogatja, hogy “ne haragudj, … de az a másik férfi, Joseph, nem igaz, hogy nem ismered”, aztán idegesen néz körbe, mintha attól félne, valaki figyeli, és hirtelen rámered a szobából nyíló ajtók egyikére, éppen a harmadikra, a mûteremre, amit eddig még soha nem látott belülrõl, és megpillantja a zárból kiálló apró, szépen megmunkált rézkulcsot. Joseph ekkor halkan, nem tudva, hogy milyen hangnem illik a lány furcsa kedély- állapotához, azt mondja, hogy “ja, tegnap megtaláltam, gondoltam, odateszem, mert tudtam, hogy ma dolgozni akarok”.

Hannát mintha megbabonázták volna. Mintha teljesen elvesztette volna az öntudatát, és már csak külsõ, láthatatlan erõk kormányoznák, gépies mozgással odamegy, elfordítja a kulcsot, kinyitja az ajtót, és belép a szobába. Rövidet és félelmeteset sikolt. Joseph utánasiet, tökéletesen zavart és ijedt, amikor belép a mûtermébe megnézni, mi van Hannával. A fény áttör a nagy, faburkolatú ablakon, fényessé teszi az egyébként kicsi szobát, a távolabbi sarokban egy asztalon szétdobálva hevernek az ecsetjei, palettái és egyéb eszközei. De vele szemben a letakart állvány elõtt nem Hanna, hanem egy másik férfi áll. A szeme színét többször kikeverte már különbözõ festményein teljesen önkéntelenül, a belõle sugárzó kihívó energiát és egyszerû kegyetlenséget többször érezte már magában, és mindannyiszor visszafojtotta. De ennél többet képtelen megfogalmazni. Hanna szavai a nyitott ajtó mögül érkeznek, mintha a lány félelmében elbújt volna; halk, lemondó hangon, talán még az elõbbi transz maradványában suttogja, hogy “Joseph, ez itt Martin. Martin… ez itt Joseph… ha nem tudnád.”

A két férfi ellenségesen, de érdeklõdve méregeti egymást, és úgy tûnik, ketten együtt kevésbé lepõdtek meg ezen az abszurd helyzeten, mint Hanna. A lány megérzi, hogy nincs több keresnivalója abban a szobában, és egyszerûen kimegy, anélkül, hogy a férfiak bármelyike észrevenné vagy figyelemre méltatná. Kísértést érez, hogy kívülrõl rájuk zárja az ajtót, de aztán vállat von, és elhagyja a lakást. Nem tudja, viszontlátja-e õket valaha, és ha igen, melyiküket, és milyen formában.

Aznap éjjel, amikor végre befejeztem a történetet, hiába vártam Gadira. A telefonja ki volt kapcsolva, és nem emlékeztem, hogy említette volna, hogy a munkahelyén alszik. Olvasni próbáltam, rádiót és zenét hallgattam, üzeneteket hagytam a hangpostáján, aztán hajnali négy után nem bírtam nyitva tartani a szemem, akárhogy aggódtam. Mélyen aludtam, és a tûzõ nap ébresztett fel kilenc körül. Megijedtem, mert Gadit még mindig nem találtam magam mellett, és továbbra sem tudtam elérni. Beszéltem a közös barátainkkal, de õk sem hallottak róla semmit, tévét néztem, híreket hallgattam, de a hírekben egyelõre nem számoltak be tragédiáról. Idõközben elküldtem a kéziratot a kiadómnak, és végignéztem azt a számtalan e-mailt, amire az utóbbi napokban nem válaszoltam, de képtelen voltam figyelni rájuk.

Délben Gadi megérkezett. Rettentõ fáradt volt, és ijedt kérdéseimre annyit mondott, hogy ha nem emlékeznék, elõzõ nap felhívott, hogy nem ér haza éjjel, mert fontos munkájuk van. Nem emlékeztem. Aztán megerõltettem magam, és rémleni kezdett, hogy talán tényleg hívott, de én éppen Martin és Hanna párbeszédét írtam teljes transzban, és nem figyeltem túlzottan arra, amit telefonon beszéltünk. Gadi aztán betámolygott a fürdõbe, megmosakodott, behurcolta a szobából az egyik ventillátort a hálóba, és a már ottlevõ mellé állította. Mindkettõt maximumra kapcsolta, eldõlt az ágyon, és mozdulatlanul szuszogott.

Elmondhatatlanul boldog voltam. A férjem otthon volt nappal, a szobában aludt, miközben nekem semmit nem kellett írnom, és semmit nem is akartam írni, és elkezdtem neki vacsorát készíteni, vagy uzsonnát, vagy bármit, attól függõen, hogy mikor kel föl, és leszaladtam a boltba, de minél gyorsabban, csak hogy ne legyek sokáig távol tõle, és limonádét kevertem, rengeteg illatos mentalevelet dobálva bele, és behûtöttem, és elõkészítettem a húst, salátát vágtam, zöldséget grilleztem a kinti fullasztó meleg ellenére, és – nem mintha Gadit ez valaha is érdekelte volna, de – kitakarítottam a konyhát meg a fürdõt, és a szobát csak azért nem, nehogy felébresszem. És mikor a kész öntettel locsoltam a salátát este hét felé, mert gondoltam, akkorra már csak föl kellene ébrednie, Gadi megjelent a konyhában, félmeztelenül, és hátulról átölelt azzal a csodálatos Gadi-szagával, és akkor úgy éreztem, hogy most már minden, de minden rendben kell, hogy legyen. Gadi, Gadi, Gadi, tízszer is kimondtam a nevét végre egy lendülettel, õ pedig rámnézett, megcsókolt, mosolygott, és gyors kézmozdulattal dézsmálta meg a majdnem kész salátát. Úgy gondoltam, hogy visszatért a valóságos élet a lakásunkba.

És egy ideig tényleg minden megoldódni látszott egyetlen pillanat alatt. Aznap este együtt vacsoráztunk, aztán elmentünk sétálni a tengerpartra, és az egész éjjelt ébren töltöttük, és csak beszélgettünk, beszélgettünk, és én elmondtam, hogy végre kész a szöveg, és nem írom most többet, õ pedig elmesélte, hogy befejeztek egy nagyobb projektet, és ezért volt annyit távol, és valamit említett a politikai helyzettel kapcsolatban, de én azt nem nagyon értettem, és nem is törõdtem vele, mert Izraelben politikailag soha nem túl jó a helyzet, és azt is mondta, hogy hiányoztam neki, meg hogy szeret, és fürödtünk a tengerben, aztán csak néztük a hullámokat, és amikor sétáltunk, akkor a karommal magamhoz húztam az õ vastag, erõs, kreolbõrû karját, és gyermeki rajongással gondoltam arra, hogy milyen csodálatos férjem van. És mindez így is maradt még egy ideig: visszaállt az életünk a régi, egyszerûen szerelmes rendbe, és a nyomasztó-heves, rettentõen fárasztó éjszakák is megszûntek, igaz, a visszatért harmóniában sem beszéltünk róluk.

Akkoriban volt a hosszúra nyúlt konferenciasorozat utolsó alkalma is, amire írás közben fél szívvel meg fél figyelemmel, de mégis felkészültem, és amelyiknek a szünetében megszólított egy velem egykorú fiatal férfi, barna hajú, sovány, érdeklõdõ tekintetû, nyilvánvaló könyv- és betûbúvár irodalmár. Kávét töltöttem éppen magamnak, vagyis forró vizet az instant porra a fehér csészében az ezüstszínû tartályból, nyugodt voltam, mert az elõadásom két szekcióval azelõtt jól sikerült, és örömömet fokozta, hogy éppen senkivel nem kellett tudós témákról beszélgetnem. Akkor a fiatalember odajött, elvett egy csokis süteményt a forróvíztartály mellõl a csipkés papírra kirakott édességek közül, és azt mondta, hogy ne haragudjak, de szeretne valamit kérdezni tõlem. Én nem haragudtam, bár nem is örültem, viszont mosolyogtam a kedvéért, és leültünk a szürke, süppedõs fotelba, kávét iszogatni. Õ elmondta, hogy a férjem nagybátyját, a lapkiadót ismeri, és hogy rólam is hallott, fõleg arról, hogy szoktam néha szépirodalmat is írni. Erre én bólintottam, gondolván, hogy nyilván úgysem tudja, mit írok, hiszen úgysem tud magyarul, ha csak esetleg a magyar nagypapája nem tanította meg olvasni, ami elég valószerûtlen, nem azért, mintha ne lehetne magyar nagypapája, ami itt majdnem mindenkinek van, hanem azért, mert ettõl az emberek nagy része a legalapvetõbb magyar szavakat sem tudja. Egyébként kedves mosolya volt ennek a fiúnak, és valószínûleg nem miatta voltam ilyen kelletlen, legalábbis belül, anélkül, hogy kimutattam volna, hanem csak mert éppen nem voltam ráhangolódva semmiféle beszélgetésre, ami konferenciák esetén viszonylag nagy hiba, velem viszont ilyen helyeken viszonylag gyakran fordul elõ.

A fiú, Eli, elmondta, hogy valójában azért keresett meg ott, a rengeteg tudós között, mert éppen egy kötetet szerkeszt, amelyben Izraelben élõ, kortárs, fiatal kelet-európai szerzõk mûveit jelentetik meg, és magyar részrõl rám gondolt, különösen, mivel úgy hallotta, most fejeztem be egy kisregényt, amelynek éppen volna hely, és éppen volna rá egy fordító, és a pályázati pénzek miatt egyébként is nagyon kéne, mert a kötetnek másfél hónap múlva nyomdában kell lennie. És a fordító egyébként is egy barátja, aki olvasott tõlem ezt-azt korábbról, és szerinte “van bennem valami”. Õ, Eli, pedig bízik ebben a fordító-barátjában. Aztán hozzátette, hogy természetesen kelet- és közép-európai szerzõkre gondolt.

Bár értékeltem politikai korrektségét, mindenképpen próbáltam lebeszélni magamról. Elmondtam, hogy az én szövegemnek például semmi köze Izraelhez meg a zsidósághoz azon túl, hogy az egyik szereplõ véletlenül szegrõl-végrõl marokkói zsidó, és egyébként is rengeteg mûvet tudnék ajánlani neki, amelyik jobban és méltóbban reprezentálja a magyar irodalmat és a magyar írókat, mint az enyém. Erre õ harapott a süteményébõl, letette a kistányérját, és diadalmasan megjegyezte, hogy ezek az írók bizonyára nem élnek Izraelben. Be kellett ismernem, hogy ebben igaza van, bár nem értettem, miféle kötet az, amibe ezen az alapon válogatják a szerzõket. Végül elmondta, kik lennének bolgár, cseh, szlovák, ukrán stb. szerzõtársaim, és a lista – be kellett ismernem – elég meggyõzõnek tûnt. Majd megígérte, hogy õ a magyar kiadómmal gond nélkül elrendezi az adminisztratív és egyéb ügyeket, én pedig valamiféle homályos félelemmel telve ugyan, ami talán a szövegem lefordításának szólt, de mégis kelletlenül rábólintottam a dologra, arra kérve õket, hogy elõbb legalább olvassák már el a kéziratot, és akkor mondják meg, hogy akarják-e. Eli sovány arcával biztosított errõl, bár láttam rajta, hogy nagyon be kell tölteniük néhány oldalt abban az antológiában. Aztán azt is megígérte, hogy a fordítást felügyelhetem, és hogy hamarosan elõkészíti a szerzõdést.

Még aznap elküldtem neki a történetet, és a szerkesztõbizottság, amelyben megsaccolni sem merem, hányan tudtak magyarul, már másnap rábólintott. Ezek után villámsebességgel készült a fordítás, amitõl a hátam is borsódzott. Egyébként is volt valami abszurd – bár ugyanakkor megható – abban, hogy életemben elõször adták ki szépirodalmi szövegemet idegen nyelven, és éppen egy olyan idegen nyelven, amit a magyarnál is kevesebben beszélnek. Egy hónap alatt aztán elkészült a kisregényem héberül, és bár alkalmanként összeültem a sráccal, aki fordította, és a nyomdába küldés elõtt volt két napom, hogy az egészet újra átnézzem, és kijavítsam, amikor elengedtem a szöveget, mégis úgy éreztem, hogy azt a kevés hatalmamat is elvesztettem fölötte, amit addig a szerzõjeként birtokoltam.

Aztán a nyomdai munkálatok vége elõtt néhány nappal elkezdtek felgyorsulni az események. Én a szokásos napi rutinommal voltam elfoglalva, könyvtárban ültem, és jegyzeteltem, kávét ittam, piacra mentem, de egyre inkább az volt az érzésem, hogy valami nincs rendben. A könyvtár hangosabb volt, mint szokott, majd egyik percrõl a másikra egyre többen hagyták el a termet, aminek örültem, de ugyanakkor vészjóslónak tûntek az üres székek, kietlen polcsorok, sugdolózás nélküli sarok- asztalok; a büfében a pincérlány nem volt teljesen udvariatlan velem, sõt, egész halkan szolgált ki, amit végképp nem tudtam mire vélni, hiszen minden alkalommal flegmán veti oda a kérdést, hogy most éppen mit akarok, majd az asztalra csapja a mûanyagpoharat a tejeskávéval úgy, hogy majdnem lefolyik a teljes tejhab, és magától értetõdõen söpri be a leszámolt sékeleket. Most viszont ha nem is kedvesen, de szótlanul és csattanások nélkül adta oda a cappuccinót, és Jichak is alig mosolygott a piacon, akitõl egy-egy pohár limonádét szoktam venni, ha kitikkadok a napon vásárlás közben. Hazafelé menet nejlonzacskókkal a kezemben csak azt láttam, hogy minden kávéházban és üzletben megy a tévé, és folytonosan hírmûsort adnak. Bementem az egyik éjjel-nappaliba, és elkezdtem a képernyõt bámulni, anélkül, hogy vásároltam volna valamit. A komoly ábrázatú mûsorvezetõ elmondta, hogy a “Hezbollah Dél-Libanonból rakétákat dobott Észak-Izraelre, majd a terrorszervezet emberei betörtek az országba; a harcok során meghalt három izraeli katona, kettõt pedig túszul ejtettek. Az akcióra Izrael eddig nem válaszolt, de komoly megtorlást ígér”.

Mindezzel nem tudtam mit kezdeni. Mióta ebben az országban élek, megszoktam, hogy mindig van valami esemény, háború-gyanús helyzet, fenyegetõzés, és azt az egyetlen ököl-szabályt sikerült ismerõseimtõl megtanulni, hogy ha már a határokon belül is harcok folynak, akkor tényleg baj van. A nem tanult, hanem ösztönös ököl-szabályom emellett az, hogy jobb követni a helybeliek érzéseit, és nem érdemes megijedni, ha õk sem félnek, de valószínûleg érdemes, ha õk is megijednek. Még nem tudtam pontosan eldönteni, hogy most mi a helyzet, bár úgy rémlett, lassan növekvõ félelmet érzek a levegõben. Siettem haza, de a központban még láttam az orosz és ukrán dámákat riadtan beszélgetni, akik öltözékükkel egy letûnt és ízléstelen, szocreál és feketepiacos kort idéztek, a botra támaszkodó jemeni bácsikat a buszmegállóban várakozni és az etióp lányokat elképesztõen vékony gazella-testükkel farmernadrágban kettesével elmerülten sétálni.

Gadi este érkezett. Felhangosította a tévét, amit korábban már bekapcsoltam, az interneten behozta a hírportálokat, és miután elolvasta mindet, idegesen járkált fel-alá a szobában. Én vacsorát tettem a nappali asztalára, amibõl alig evett, és bár kezdeményeztem, hogy beszéljünk semleges témákról, ez nagyon nehezére esett. Humuszt kent a pitájára, uborkát harapott hozzá meg koktélparadicsomot, majd letette a pitát, és közölte azt, amit a hírekben már többször elmondtak, hogy “Izrael támadni fog”. Nekem meg önkéntelenül csúszott ki a számon, hogy “de minek?”

És akkor megint kitört valami. Vagyis megint elkezdtük azt, amit a politika miatt szoktunk: Gadi úgy nézett rám, mint egy agyalágyultra, mint egy elmebetegre. “Hogyhogy minek?” kérdezte, “Azért, mert két katonánk ott van. Azért, mert az ország északi részére rakétákat dobnak. Azért, mert ez az ország nem tesz engedményt terroristáknak, nem érted? Azért tartunk itt, mert soha nem tettünk nekik engedményeket.” Fel-alá járkált a szobában, de – és remélem, hogy nem csak a saját vágyamat vetítettem bele – úgy éreztem, hogy azért õ maga is bizonytalan. Erre én csak halkan jegyeztem meg, hogy ha Izrael támadni fog, akkor bizonyára rengetegen meg is halnak majd. Fõleg libanoniak, de azért izraeliek is. Megkaptam a várt tekintetet, ami inkább figyelmetlen volt, mint lenézõ, de mégis kifejezte, hogy nekem fogalmam sincs, mirõl beszélek, amikor azt mondom, hogy emberek fognak meghalni, mert én még soha nem voltam ilyenféle halálok közelében, és jobb, ha nem is próbálok úgy tenni, mintha lettem volna, és talán az is benne volt ebben a tekintetben, hogy nevetséges ez az óvatos, békét féltõ megfontolásom ebben a helyzetben. Most is, mint ilyen szóváltásokban mindig, megijedtem tõle. Nem értettem, hogy gondolhatja ilyen egyszerûen, hogy ha háború lesz, akkor háború lesz, és kész. Járkálás közben indulatosan magyarázott, én pedig azon gondolkoztam, hogy a háború fõleg arról szól, hogy emberek elvesztik egymást undorító módokon hülye fegyverek és kifacsart helyzetek miatt, nagyrészben ártatlanul. A gyomrom apróra zsugorodott.

Hirtelen megszakítottam a monológját. “Gadi, te is bevonulsz?”.

Õ akkor megint leült az asztalhoz, és kezét az arcába temette. Vállat vont, és halkan mondta, hogy “nem tudom… ha behívnak”.

Ismeretlen, hatalmas erõt éreztem magamban, amikor azt válaszoltam, hogy “nem. Te nem mehetsz. Te a férjem vagy, te nem mehetsz.”

Erre õ levette a kezét az arcáról, és szomorú-ironikus fintort láttam rajta, és ez a fintor annak szólt, hogy én egy pillanatig is azt hiszem, hogy most számít, ki kinek a férje.

Este nehezen aludtam el a félelemtõl, és a fejemben pörgõ kitalált történetektõl, amelyek arról szóltak, amibe ez a háború szerintem torkollhat, például, hogy Gadinak el kell mennie, vagy ki tudja, Tel-avivot támadják meg, és bombák zuhannak a fejünkre. A gondolatokat és az álmatlanságot pedig a város felett zúgó helikopterek zaja fokozta, és a gépek zavaró, erõsödõ és halkuló hangjukkal csak megerõsítettek abban, hogy van alapja a képzelgéseimnek.

Reggel, és ez már a tegnap reggel volt, az ajtócsapódásra ébredtem. Gadi épp elment, én pedig fáradt álomból keltem, és elindultam ennivalót készíteni. Magam elé képzeltem a gõzölgõ kávét, amely általában a reggeli fénypontja számomra, még eszemben volt a kérdés, hogy maradt-e tegnapról elég kávépor a szekrényben, majd erre a máskor kívánatos gondolatra visszafojthatatlan hányinger jött rám, és épp hogy elértem a wc-t a tegnapi vacsorával. Utána megmostam az arcomat, lehajtottam a WC-fedõt, és leültem egy kicsit pihenni. Hirtelen még a rám telepedõ fáradságot is ismeretlennek éreztem. Elõször aztán csak az jutott eszembe, hogy milyen furcsa, az már elõfordult, hogy rosszul lettem egy kávétól, például, ha túl sokat ittam belõle, de az még sosem, hogy a gondolatától hányjak. Ezen morfondíroztam legalább fél percig, aztán hirtelen eszembe jutott, hogy nem emlékszem, mikor menstruáltam utoljára. Végül sikerült felidéznem, hogy kb. másfél hónapja lehetett, a legutóbbi konferencia idején nagyjából, de már akkor is a szokásosnál kevésbé véreztem, csak nem tulajdonítottam neki nagy jelentõséget. Akkor ismét kisebb apátiába estem, és azon törtem a fejem csodálatos egyszerûséggel, hogy ezt meg hogyan felejthettem el, amikor a ciklus várható idõpontjára minden hónapban az összes határidõmnél pontosabban emlékezni szoktam. Majd amikor megint erõt éreztem magamban, gyorsan felöltöztem, lerohantam a legközelebbi gyógyszertárba, és terhességi tesztet vettem. Nem tudtam, hogy mondják héberül, hogy “terhességi teszt”, így körbe kellett írnom, hogy én valami olyasmit szeretnék, ami megmutatja, hogy gyereket várok-e vagy sem. Persze nem volt gond, megértették. Hazarohanva egybõl el is végeztem, és amikor kimutatta, hogy igen, terhes vagyok, gyereket várok, valami babaszerû van a hasamban, hirtelen megint ideges lettem magamra, hogy megvettem a tesztet drága pénzért, amikor úgyis tudtam az eredményét. Végül úgy éreztem, képes vagyok valamit enni, és nagyon lassan pitát kezdtem rágcsálni humusszal, meg teát ittam hozzá, és nem lett tõle semmi bajom. De nem tudtam, mit kezdjek ezzel az egésszel, azt sem tudtam, mikor eshettem teherbe, és ezt még most sem tudom. Ha már másfél hónapja is gyereket vártam, és ezt jelentette az alig-vérzés, akkor a gyerek talán még abból az idõbõl származik, amikor Gadi csak éjszakára járt haza. De persze csak találgattam. Végül felhívtam a nõgyógyászomat, kértem idõpontot a jövõ hétre, és bekapcsoltam a számítógépet.

A hírportál fõcímben hozta, hogy Izrael támadásba lendült Libanon ellen, a polgári infrastruktúrát bombázzák, azt a részét, amit háborúban a libanoni seregek használhatnának. Emellett a Hezbollah Haifára rakétákat dobott, és néhány épületet el is talált. Megint pánikba estem, mert bár tudtam, hogy Gadi éjjel, amikor a rakéták becsapódtak, nem volt ott, reggel mégis Haifára ment. Azt latolgattam, vajon mikor esik le egy újabb lövedék, bomba vagy akármi, és mi van, ha véletlen éppen õrá esik? Azonnal felhívtam, mondtam, hogy jöjjön haza, õ pedig elég hideg hangon, de kedvesen, fõleg pedig sietve azt mondta, hogy majd délután vagy este, de most nem. Majd letette a kagylót.

Aztán ellenõriztem a magyar hírportálokat, és konstatáltam, hogy a szüleimet valószínûleg épp eléggé megrémisztõ aprólékossággal számolnak be az itt-történtekrõl. Nagy levegõt vettem, kinyitottam a postaládámat, és megtaláltam benne az aggódó leveleket, és anyám kérlelõ sorait, hogy legalább addig menjek haza, “ameddig ez az egész tart”. “Csak ameddig lõnek, kislányom, ameddig rakéták vannak, addig ne maradj”– ezt írta, és csak annak örülhetek, hogy a potenciális robbantós terroristáktól nem akart távol tartani, mert akkor aztán tényleg sosem lehettem volna itt – nem mintha ebben a tekintetben mindig engedtem volna a kérlelésének, hiszen – érthetõ módon – azt sem akarta, hogy Gadival idekint éljek. De anyukám levele és az utálatos spamek mellett, máshonnan is kaptam e-mailt, egy eddig ismeretlen címrõl.

“Olvastam a kregényt megjelenés elõtt. Elég jó. Judit mesélt rólad, gyakran jutsz az eszembe. Remélem, jól vagy, még mindig szép, a rakétákkal meg vigyázol. András”

Teljesen megdöbbentem. Tõle számítottam levélre legkevésbé, és éppen az õ levele hiányzott most, amikor épphogy kijöttem a hányingerbõl, és helikopterek zúgása emlékeztetett arra, hogy Gadira bármikor ráeshet egy katyusa. Persze, egybõl elszaladok, ha látom közeledni a rakétát, gondoltam magamban, meg azt, hogy hogy írhatott ilyen idióta levelet, majd önkéntelenül nyomtam meg a reply-gombot, és kezdtem el fogalmazni néhány sort, hogy “hello, kösz. Jól vagyok, már nem részeg, viszont terhes, látom, Judittal összebarátkoztatok, üdv.” És ’send’ egybõl, majd a következõ pillanatban rájöttem, hogy András az elsõ, akinek elmondtam, hogy gyereket várok.

Nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Fáradt voltam, rosszul éreztem magam, kint tûzött a nap, zúgtak a helikopterek, és nem akartam a híreket bámulni folyton, viszont felelõtlenségnek éreztem volna, ha lemaradok róluk. Végül elnéztem a könyvtárba, és tíz perc múlva kifordultam onnan, a tengerparton sétáltam, egy ideig rettegtem, majd elmúlt a rettegés, és ettem egy falafelt, majd újra rettegtem, és kihánytam a falafel felét. Óránként felhívtam Gadit, vagyis próbáltam, mert a második után megmondta, hogy ezt hagyjam abba. Úgy láttam, hogy Tel-avivban még mindenki csinálja a dolgát, munkába megy, és dolgozik, csak éppen félelemmel a torkában és a gyomrában. Aztán hirtelen rájöttem, hogy muszáj találkoznom valakivel, különben megõrülök. Felhívtam Esztert, akit egyébként is régen láttam már, és éppen kapóra jött neki a hívás, mert úgy tûnt, õ is ebben az aggódó-rettegõ állapotban van, mint én. Mivel péntek volt, könnyen szabadult a munkahelyérõl, és csatlakozott hozzám a tengerparton, kávét ittunk, fürödtünk, néztük a tenger felett elhúzó helikoptereket – mindkét irányba mentek, északra és délre is, csak hogy el ne felejtsük, hogy Gázában sincs minden rendben. A háborúról beszélgettünk, a mostaniról, meg azokról, amiket Eszter itt élt át. Sokat mesélt, és abból, amit mondott, és ahogy mondta, hol azt szûrtem le, hogy ez a helyzet sok korábbihoz képest nem is olyan rettenetes, hol meg azt, hogy õ maga is nagyon fél, mert – mint minden háború elején – most sem tudja, mi lesz a vége, hogy semmi, vagy leég a fél ország vagy világháború, vagy csak újabb merénylet-sorozat, vagy kiszámíthatatlan, idáig ismeretlen lehetõségek válnak valóra. Végül, piros törölközõjén hason fekve, számára elõnytelen színû, de jó szabású fehér fürdõruhájában lassan felém fordította a fejét, és azt mondta, hogy “tudod, én már egy ideje szeretnék gyereket, de néha arra gondolok, hogy mihez kezdek, ha tizennyolc évesen elviszik tõlem, és meghal valami rohadt sivatagban, nemtommiért, bármiért, még ha az országért is, a békéért vagy bármi másért, te, én akkor nem leszek büszke a fiamra, hanem inkább beleõrülök”. Aztán fektében kecsesen vállat vont, és hozzátette, hogy “de mit tehetnék? asszem, ha egyszer ennek a háborúnak vége lesz, ha ugyan már tényleg kitört, csak csinálunk egyet Arival, de ez azért gyakran eszembe jut.” Mit mondhattam volna erre; ugyanez az én fejemen is átfutott már, csak éppen én gyerekkel a hasamban feküdtem a fabódé árnyékában.

Lemenõben volt a nap, amikor elbúcsúztunk, és ez azt jelentette, hogy nyolc körül jár. Hazamentem vacsorát készíteni, és arra számítottam, hogy – péntek lévén – Gadit otthon találom, de tévedtem. Ellenõriztem a híreket, amelyek legkevésbé sem voltak rózsásak, de kiderült belõlük, hogy õ nem halt meg, aztán fõzni kezdtem, bár végül nem vacsoráztunk együtt.

Egy fél óra múlva állított be, akkora lendülettel, amilyet még nem láttam tõle. Belépett az ajtón, rám nézett, elkapta a tekintetét, ledobta a táskáját a fal mellé, és bement a hálóba. Hallottam, hogy nyitja a beépített szekrényt, és pakolni kezd. Odamentem, és láttam, hogy egy hátizsákba dobálja bele a cuccait, zoknikat, alsónadrágot, pulóvert. Néhány pillanatig, mint a kisgyerekek, abban reménykedtem, hogy ha nem kérdezek semmit, akkor nem is kell válaszolnia semmire, és akkor nincs is semmi, akkor nem igaz, amire gondolok. Aztán mégis megszólaltam, halkan, remegve:

“Behívtak?”

“Eltaláltad” közölte, és ebben a szóban valami borzasztó negatívat éreztem, mintha Gadi engem is utálna azért, mert õt behívták vagy éppen valami más, meghatározhatatlan dologért. “Fél órám sincs” tette még hozzá ugyanolyan dühösen.

Erre odamentem hozzá, megpróbáltam megérinteni, és kérleltem, hogy mondja meg, miért mérges rám, hogy “Gadi, érzem, hogy valami más baj is van, nem mehetsz így el”, ilyeneket mondtam, mire õ elhárította az érintésemet, elment mellettem, a fürdõben szedte össze gondolom a fogkeféjét, a fogkrémet, a borotvahabját, és dobálta be a hátizsákba továbbra is dühödt lendülettel, majd amikor kijöttem a hálóból, õ meg épp a fürdõ ajtaját csukta be, akkor belenyúlt abba a táskába, amit korábban a fal mellé dobott, és amit a munkahelyére szokott hordani, elõvett belõle egy könyvet, felmutatta, aztán az asztalra hajította. Nekem a héber betûkhöz mindig legalább két másodperccel több kell, mint a latinokhoz, így eltelt egy idõ, amíg rájöttem, hogy arról a kötetrõl van szó, amit Eliék adtak ki – az én kisregényemmel. Ezek szerint befejezõdtek a nyomdai munkálatok.

“A nagybátyám küldi neked” vetette oda Gadi. “Még délben felhívott, hogy menjek el érte. Délután el is olvastam.”

Kezdtem gyanakodni, és kicsit félni, de még mindig nem értettem egész pontosan, mi is a probléma.

“Martin valójában András, ugye?” a kérdés inkább kijelentésként hangzott.

Nem tudtam, mit mondjak. “Nem… nem hiszem. Nem, Gadi.” Elég határozatlanul csengett a hangom.

“Az a férfi… a regényedben… éppen úgy néz ki, mint õ, ahogy leírod a külsejét, egybõl felismertem.” Néhány dolgot még behajított a hátizsákjába a nappaliból, egy könyvet meg egy jegyzetfüzetet. Én közben a kanapé mellett álltam egyre nagyobb kétségbeesésben, amikor odavetette nekem, hogy “szerelmes vagy belé, igaz?”

Összezavarodtam. Hirtelen nem tudtam, hogy Andrásról vagy Martinról beszél most. Aztán rájöttem, hogy mindegy is.

“Hülye vagy?”

Ennyit tudtam kérdezni, aztán hosszú pillanatokig csend volt, és végül én folytattam kicsit halkan, kicsit bizonytalanul.

“Martin csak hasonlít Andrásra, igen, a külseje tényleg hasonlít, de nem Andrást írtam meg, Gadi, nem érted?, csak az alkatát vettem kölcsön, ahogy kinéz, de nem õ van benne, igazán, csak a haja színe, a magassága, a szeme színe… nem tudom… De érted? Például én sem vagyok Hanna, és a szereplõk, bár hasonlítanak talán ismerõsökhöz, valójában nem õk, és hát… ez csak egy regény…” Elhallgattam. Mégsem tudtam megmagyarázni, hogy Martin nem András, sem azt, hogy nem vagyok szerelmes Andrásba, talán mert hirtelen magam sem tudtam, hogy mit és kiket kevertem össze abban a szövegben, pontosabban, magam sem éreztem pontosan, hogy az a fikció miben különbözik ettõl a valóságtól.

“És Joseph? Õ meg csak hasonlít hozzám?” kérdezte, mint egy kisgyerek, aki a válaszra sem vár a gonosz szülõtõl, akibõl elege van, és letérdelt, és összehúzta a hátizsákja zsinórját, erõs mozdulattal megkötötte, majd becsatolta, és fölállt.

Felemeltem a hangom. “De hiszen Martin is hasonlít hozzád! Nem igaz, hogy nem látod!” Erre Gadi leült a kanapéra, hirtelen mintha a dühe is elmúlt volna, legalábbis a felém irányuló dühe, lehajtotta a fejét teljesen tanácstalanul, én melléültem, de nem nagyon közel, mert éreztem, hogy egyedül van, és nem is férkõzhetek a közelébe, és ahogy elnéztem õt, azon gondolkozva, hogy mit tegyek, hogy hogyan is magyarázhatnám ki a szövegemet, hiszen nagyjából azért tudom, ki lenne Joseph meg Martin, nagyjából legalábbis…–, rájöttem, mennyire önzõ voltam az utóbbi hónapokban. Hogy mennyire magára hagytam Gadit a kétségeivel, a gyötrõdéseivel, amikrõl nem is vettem tudomást, csak azért, mert írtam, mert úgy gondoltam, hogy írnom kell, hogy az írás, az valami magasztos, fontos dolog, aminek meg kell lennie, ami nélkül nem élhetek, és ami még a férjemnél is fontosabb. És amíg azzal a félig fiktív történettel én a magam részérõl részben legalábbis megoldottam a Gadi két arca közti feszültséget, õ semmit sem tudott kezdeni a helyzettel és az én arcaimmal.

“Ez az elsõ dolog, amit olvastam tõled” mondta halkan, maga elé meredve, mintha nem is ebben a világban lenne, mintha valami mást is látna, mint a dohányzóasztalunk nem túl tiszta üveglapját. “Olyan, mintha nem is ismernélek. Olyan, mintha nem tudnám, ki vagy. Nem tudom, miért errõl írsz? Miért így? Mi ez az egész?”

“De tudod, ez fikció, ez a fantáziám, csak úgy írom, Gadi…” szánalmas voltam.

“Hónapokig mást sem csináltál” közölte, és akkor én már biztos voltam abban, hogy mindketten hazudunk. Mert ez nem csak a fantáziám volt, és nem csak úgy írtam, és Gadi pedig értette, hogy miért éppen errõl szólt a történet, értenie kellett, még ha nem is tudta megfogalmazni. Rám nézett, mintha elõször látna, és meg akarná nézni, tetszik-e, vagy szimpatikus-e számára ez az idegen. Félve néztem vissza rá, mintha az elsõ randink elõtt lennénk, mintha még azt sem tudnám, észrevesz-e ez a férfi.

Lemondóan rázta a fejét.

“A feleségem vagy, és nem tudom, hogy ismerlek-e” közölte, aztán felállt, odament a falhoz támasztott táskájáért, amibõl elõtte a könyvet vette elõ, és az asztalra rakott egy repülõjegyet, Malévos burokba csomagolva, szomorúan.

“Nem tudom, mi lesz, de most menj haza.” Egy pillanatra nézett csak rám. “Itt háború kezdõdik, és ez nem a te háborúd és … nem a te hazád. Nem akarom, hogy itt legyél. Ha vége lesz, majd meglátjuk. Hajnalban indul a gép.” Fogta a hátizsákját, még beletette a lakáskulcsát, amelyik a konyhapulton volt, és nyitotta a lépcsõházba vezetõ ajtót.

Hanna jutott eszembe, nem tudom, miért. Megjelent elõttem a csinos, határozott, kitalált alakja, és látszott rajta az az elsöprõ ösztönösség, amivel én magam ruháztam föl. Vajon Hanna tetszene a férjemnek? Gadi már a lenti lépcsõfordulóban volt, amikor odarohantam hozzá, és belékapaszkodtam, bármennyire is éreztem, hogy nem akarja.

“Gadi, én szeretlek – szeretlek akkor is, amikor olyan vagy éjszaka, amilyen hónapokkal ezelõtt voltál, meg olyannak, amilyen most vagy, meg olyannak, amilyennek megismertelek.”

Lefejtette a válláról a karomat, és rekedt-határozott hangon megismételte, hogy menjek haza. A karja után nyúltam, de végül csak a kezét értem el. Elfordította az arcát, de mintha még szorított volna egy kicsit a kezemen, úgy éreztem, abban reménykedtem. Elindult a háborújába.

Ez kilenc után volt, én pedig azóta írok. A repülõ fél hétkor száll föl, hajnalban, mint szokott, és most négy óra van. Normálisan fél négykor már ott kell lenni a reptéren, de azt hiszem, ha negyed órán belül fognék egy taxit, még felengednének a gépre. Most, hogy végigírtam mindent, már tudom, hogy nem megyek, pedig itt nagyon félek, igazából annyira, hogy még rangsorolni is alig tudom a félelmeimet. Félek, hogy holnap vagy holnapután már Tel-avivot támadják, és én azt sem tudom, hova kell bújni, mit kell csinálni; még jobban félek attól, hogy Gadi egyszerûen csak meghal odakinn, és egyszer csak nem lesz, és annál talán jobb, de mégis rettentõ a lehetõsége annak, hogy nem hal meg, de nem jön vissza sem hozzám. Nem tudja, hogy gyerekünk lesz, de ez talán jobb is, nem hiszem, hogy ez hiányzik még neki abban a háborúban. És hát igen, akkor is, ha nevetséges, de attól is félek, még akkor is, ha ez a legkisebb rossz, hogy minden rendbe jön, de a gyerekem nem érti majd József Attilát. De most, hogy leírtam mindent, ami eszembe jutott úgy, ahogy emlékszem, a helikopterzúgás ellenére egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem tehetek mást, mint hogy várok. Ha lennének nagy fák az utcánkban, igazi, rendes, nagy lombú fák, azok is várnák Gadit – büszke terebéllyel.

A novella első részét januári számunkban közöltük.