Az alábbi részletet Muammar al-Kaddafi: Zöld Könyv címû politikai megváltás-tanából emeltük ki, különös tekintettel arra, hogy Közvetlen Demokrácia Fórum (KDF) néven évek óta mûködik Magyarországon az az egyesület, amely azt tanulmányozza, mit és hogyan lehetne átültetni a magyar jogrendszerbe a “Líbiai Szocialista Nép Szeptember 1-i Nagy Forradalmának Vezére” tanaiból. Az egyesület elnöke, Dorogi Zsolt a “nem megfelelõ hazai pártképviseleti rendszerrel” szemben két pozitív példára hivatkozik: a népszavazásnak nagy teret adó svájci jogrendszerre és “a venezuelai politikai változások nyomán elõállt új társadalmi berendezkedésre”. Dorogi Zsolt szerint, “az Európai Unió a további bõvülés nyomán egy olyan heterogén szervezet lesz, amit másképp nem lehet majd irányítani, csak a Zöld Könyvben megfogalmazottak szerint”. Ebben az értelemben Magyarország – a jelek szerint – a legjobb úton van a jövõ Európája felé. (A szerk.)
A kormányzás eszköze
Az a fajta politikai küzdelem, melynek kimenetele egy – a leadott szavazatok 51%-át megkapott – jelölt gyõzelme, áldemokráciával leplezett parancsuralmi kormányzati szerv létrejöttéhez vezet, hiszen a választók 49%-át egy olyan kormányzati eszköz fogja irányítani, melyre õk nem adták le szavazataikat, melyet tehát rájuk kényszerítettek. Ez diktatúra.
Ezenfelül, ez a politikai konfliktus egy olyan kormányzati szervet is eredményezhet, mely kizárólag egy meghatározott kisebbséget képvisel. Ez abban az esetben történik meg, mikor a szavazatok jelöltek közti elosztásával egy jelölt egymaga több szavazatot nyer el, mint a többiek közül bárki. Azonban, ha a nála kevesebb szavazatot elért jelöltek szavazatait összeadják, ez döntõ többséget alkot. Ennek ellenére a kevesebb szavazatot elérõ jelölt lesz a gyõztes, s ez a gyõzelem törvényesnek és demokratikusnak minõsül. Ami valójában történik, az egy áldemokratikus külsõbe bújtatott diktatúra létrehozása. Ez a valódi lényege a világban jelenleg uralkodó politikai rendszereknek. Igazából ezek diktatórikus rendszerek, s tisztán látható, hogy meghamisítják az igazi demokráciát.
A parlamentek
A parlamentek jelentik a világban ma létezõ hagyományos demokráciák gerincét. A parlament a nép álképviselete, a parlamentáris kormányzatok pedig, a demokrácia problémájára adott félrevezetõ megoldások. A parlament eredetileg abból a célból lett megalkotva, hogy a népet képviselje, azonban már ez az alapvetés is antidemokratikus, mivel a demokrácia néphatalmat jelent, nem a nép helyett képviselõk hatalmát. A parlament puszta léte a nép hatalomból való kiszorítását jelenti; pedig igazi demokrácia kizárólag magának a népnek a részvételével nem pedig a nép képviselõinek tevékenysége folytán. A parlamentek törvényes gátként magasodnak a nép és a hatalom gyakorlói között, kiszorítva a tömegeket a hatalomból, a nép nevében bitorolva a szuverenitást. A népek számára csupán a demokrácia hamis külsõségei maradtak meg, mely abban nyilvánul meg, hogy hosszú sorokban állva az emberek szavazócéduláikat a kijelölt urnákba dobják.
Annak érdekében, hogy felfedjük a parlament valódi jellegét, az eredetét kell tekintenünk. A parlament vagy választókerületek, vagy egy párt vagy egy pártkoalíció által választások útján jön létre, vagy pedig valami módon kijelölik. Azonban az említett összes mód antidemokratikus, ugyanis a lakosságnak választókörzetekbe való felosztása annyit jelent, hogy egy parlamenti képviselõ emberek ezreit, százezreit vagy millióit képviseli a lakosság nagyságának függvényében. Ez azt jelenti, hogy egy adott képviselõ semmilyen népi vagy szervezeti kapcsolatot nem tart fenn a választóival, hiszen õt a többi képviselõhöz hasonlóan az egész nép képviselõjének tekintik. Ezt követeli meg a jelenleg uralkodó hagyományos demokrácia. Ennélfogva, a tömegek teljesen el vannak szigetelve a képviselõtõl, a képviselõ pedig teljesen elszakad tõlük.
Azon okból, mivel közvetlenül azután, hogy elnyerte szavazataikat, elbitorolja szuverenitásukat, és helyettük dönt felõlük. A jelenleg uralkodó hagyományos demokrácia a parlament tagját szentséggel és sérthetetlenséggel ruházza fel, amit azonban a nép többi tagjától megtagad. Ez azt jelenti, hogy a parlamentek a népet szuverenitásától megfosztották, s a maguk számára sajátították ki. Ennélfogva a népeknek joguk van arra, hogy népi forradalommal harcolva megsemmisítsenek minden olyan eszközt, mely bitorolja az igazi demokráciát és a szuverenitást kisajátítva a néphatalmat. Joguk van továbbá arra, hogy kinyilvánítsák az új vezérelvet, hogy “Nincs képviselet a nép helyett!”
Ha a parlament egy választási gyõzelmet aratott pártból alakul, az a párt és nem a nép parlamentje lesz. Ez a fajta parlament a pártot képviseli és nem a népet; valamint az ezen parlament által kijelölt végrehajtó hatalom a gyõztes párt hatalma lesz, nem a népé. Ugyanez elmondható arról a parlamentrõl, ahol minden egyes párt bizonyos számú hellyel rendelkezik. ezen parlament tagjai pártjukat képviselik, nem a népet; s ezen pártösszefogás által létrehozott koalíció az adott az adott pártösszefogás hatalma, és nem a népé. Ezekben a rendszerekben a politikai szervezetek áltatják, s kizsákmányolják az áldozatként szenvedõ népet. Az emberek hosszú sorokban várják csendben, hogy szavazataikat az urnákba dobják, ugyanúgy, mint ahogy más papírfecniket dob a szemétkosárba. Ez a világon mindenhol elterjedt hagyományos demokrácia valódi arca, lett légyen az egypárti, kétpárti, többpárti vagy párt nélküli rendszer. Ennek alapján világossá válik, hogy “A képviselet csalás!”
Azok a kormányzó testületek pedig, amelyek kijelöléssel jönnek létre vagy örökletesek, a demokrácia semmilyen formájával nem egyeztethetõk össze.
Azonfelül, mivel a választások alapján létrejövõ országgyûlések rendszere a szavazatok elnyerésére irányuló hírverésen alapul, ez egy demagóg rendszer, a szó valódi értelmében, melyben a szavazatokat meg lehet venni, s meg lehet hamisítani. A megfelelõ anyagi lehetõségekkel nem rendelkezõk képtelenek választási kampányt indítani, ezért ezekbõl a kampányokból mindenkor s kizárólag a gazdagok kerülnek ki gyõztesen. (…)
A világ legzsarnokibbnak ismert diktatúrái a parlament álarca mögött jöttek létre.
A párt
A párt korunk diktatúrája, modern diktatórikus kormányzati eszköz. A párt egy rész uralma az egész felett. Ez a történelem legújabb diktatórikus eszköze. Mivel a párt nem oszthatatlan, parlamentek és bizottságok létrehozásával, s azok tagságának propagandája által mûködtet egy színlelt demokráciát. A párt egyáltalán nem demokratikus eszköz, mivel olyan emberekbõl áll, akiknek közösek érdekeik, szemléletmódjuk, közös a kultúrájuk, vagy ugyanahhoz a földrajzi helyhez kötõdnek, illetve akiknek azonos a meggyõzõdésük.
Ezek az elõbb definiált csoportok azért alakítanak pártot, hogy elérjék célkitûzéseiket; hogy rákényszerítsék meggyõzõdésüket, kiterjesszék hitük befolyását a társadalom egészére.
A párt célja, hogy megszerezze a hatalmat programja végrehajtásának ürügyén. Demokratikus szemléletmódból kiindulva, a pártok egyike sem kormányozhatja a nép egészét, mivel az emberek identitásukat tekintve különféle érdekeket, eszméket, vérmérsékletet, földrajzi helyet és meggyõzõdést képviselnek. A párt egy diktatórikus kormányzati eszköz, mely a közös meggyõzõdéssel és érdekkel rendelkezõket felruházza az egész népen való uralkodás jogával; annak ellenére, hogy a néphez viszonyítva a párt kisebbséget alkot.
A párt megalapításának a célja egy olyan eszköz létrehozása, mely uralkodik a népeken; s mely uralkodik az adott párton kívüli embereken. Mivel a párt, alapvetõen, azon az önkényes és tekintélyelvû meggyõzõdésen alapszik, hogy a párt tagjai uralkodnak a nép többi tagján. A párt feltételezi, hogy hatalomra jutása eszközként szolgál végcéljainak elérésére; azt állítva, hogy a párt céljai megegyeznek a nép céljaival. Ez a párt önkényuralmának igazolására szolgáló elmélet, mely egyben bármifajta diktatúra alapja is. A pártok számától függetlenül, az elmélet egy és ugyanaz. Mindazonáltal a pártok szaporodása kiszélesíti a hatalomért folytatott küzdelmet, s ez a kiélezett küzdelem mindenfajta népi vívmányt és társadalmilag elõnyös tervet elpusztít. Ezen pusztulás tényét használja fel aztán az ellenzékben lévõ párt annak igazolására, hogy alááshassa az uralkodó párt pozícióját, annak érdekében, hogy a hatalmat megszerezze tõle. A pártok egymás elleni küzdelmeikben, ha fegyveres erõszakhoz ritkán is folyamodnak, rendszeresen ostorozzák és nevetségessé teszik egymást. Ez a harc elkerülhetetlenül a társadalom magasabb és létfontosságú érdekeinek kárára folyik. Néhány ezen értékek közül, ha nem az összes, idõvel a kormányzati eszközök hatalmi harcának esik áldozatul. Egyúttal azonban ezen értékek pusztulása támogatja az ellenzéki párt vagy pártok kormánypárt-ellenes retorikáját. Az ellenzéki pártnak – mint egy kormányzati eszköznek – el kell távolítania az uralmon levõ testületet pozíciójából annak érdekében, hogy megszerezhesse a hatalmat.
A kormányzásra való alkalmatlanság bizonyítása kapcsán, az ellenzéki pártnak le kell rombolnia a hatalmon lévõk vívmányait, s kétséget kell ébresztenie annak terveit illetõen, még akkor is, ha azok éppenséggel hasznosak a társadalom számára. Következésképpen, a társadalom érdekei és programja áldozatul esik a pártok hatalomért vívott harcának.
Ez a fajta harc tehát, politikailag, szociálisan gazdaságilag is rombolóan hat a társadalomra, azon tény ellenére, hogy politikai cselekvést vált ki. Mindemellett a harc eredményeképpen egy új kormányzati eszköz gyõzedelmeskedik, ami egyet jelent egy párt bukásával, s egy másik hatalomra kerülésével. Azonban ez a gyõzelem valójában a demokrácia, a nép egészének veresége. Ráadásul, a pártok megvehetõk, s meg is vesztegethetõk mind belülrõl, mind kívülrõl.
A párt eredetileg a nép képviseletére jött létre. Késõbb már a párt vezetõsége képviseli a párt tagságát, majd a pártelnök a pártvezetõséget. Világosan láthatóvá válik, tehát, hogy az ún. ‘párt-játék’ egy színlelt demokrácián alapuló félrevezetõ komédia, tartalmában önzõ, tele különbözõ manõverekkel, csalásokkal, politikai játékokkal. Mindezek kihangsúlyozzák a tényt, hogy a pártrendszer egy modern, ám diktatórikus eszköz. A pártrendszer nyílt, kendõzetlen diktatúra. A világ még nem haladta túl ezt a rendszert, melyet helyesen neveznek ’a modern kor diktatúrájának’.
A gyõztes párt parlamentje valójában az adott párt parlamentje, s az ezen parlament által létrehozott végrehajtó hatalom végeredményben a párt hatalma a nép fölött. A párthatalom, mely azt állítja, hogy a nép egészének hasznára tevékenykedik, vallójában a nép egy részének elkeseredett ellensége, mégpedig az ellenzéki pártnak vagy pártoknak és támogatóiknak. Az ellenzék nem jelent népi ellenõrzést a kormányzó párttal szemben, mivel az ellenzék mint olyan maga is az adódó alkalomra vár, hogy az uralkodó párt helyébe léphessen.
A modern demokrácia elveibõl kiindulva tehát, a kormányzó párt törvényességi ellenõrzését a parlament látja el, mely parlament tagjainak többsége a kormányzó pártból kerül ki. Elmondható tehát, hogy az ellenõrzés a kormányzó párt kezében van, a kormányzás pedig az ellenõrzõ párt kezében összpontosul. Ebbõl világosan látszik, hogy mennyire megtévesztõek, hamisak és érvénytelenek a mai világban uralkodó azon politikai elméletek, melyekbõl a kortárs hagyományos demokrácia származtatható. (…)
A népszavazás
A népszavazás a demokrácia kisajátítása. Azok az emberek, akik ‘Igen’-t mondanak és akik ’Nem’-et, ténylegesen nem juttathatják kifejezésre akaratukat. A modern demokrácia elhallgattatta õket. Csupán azt engedélyezte számukra, hogy egyetlen szót mondjanak ki: ’Igen’-t vagy ’Nem’-et.
Ez a legkegyetlenebb elnyomó, diktatórikus rendszer. Aki ’Nem’-et mondott, meg kellene magyaráznia, miért adta ezt a választ. Meg kellene indokolnia, miért nem mondott ’Igen’-t. Továbbá, aki ’Igen’-t mondott, meg kellene indokolnia egyetértését, s azt, hogy miért nem mondott ’Nem’-et.
Minden egyes személynek ki kellene fejtenie, mit akar; továbbá fel kellene tárnia beleegyezésének vagy elutasításának indokait. Milyen utat kell, akkor hát, az embercsoportoknak követniük, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljanak a zsarnokság és a diktatúra korától?
Mivel a demokráciát illetõen rendkívül bonyolult kérdés a kormányzati eszközök problematikája, amely osztályok, pártok és magánszemélyek konfliktusaiban követhetõ nyomon; továbbá, mivel a választási és népszavazási módszerek csupán azért kerültek alkalmazásra, hogy elkendõzzék a fent említett probléma megoldására tett sikertelen kísérleteket, a megoldás egy olyan kormányzati eszköz megalkotásában van, amely nem tartozik a konfliktust gerjesztõk és fenntartók közé, valamint, amely a társadalomnak kizárólag egyetlen oldalát képviseli. Ez az új kormányzati eszköz nem egy párt, egy osztály, egy szekta vagy egy törzs, hanem egy olyan kormányzati eszköz, ami nem ‘képviseli’ a népet, nem a ‘nép nevében beszél’, hanem a nép maga.
Nincs képviselet a nép helyett, a képviselet csalás!