Populizmus és közvetlen demokrácia

A közember a demokrácia (és saját) megcsúfolásának tartja, hogy nem »a nép», hanem »egy elit« kormányoz, mint ahogy a demokrácia fejére hullanak vissza mindazok a hibák vagy bűnök, amelyeket az éppen hivatalban lévõ kormányzat emberei elkövetnek. Az ilyen és ehhez hasonló elégedetlenségekbõl építkeznek az úgynevezett populista pártok.”

(Kende Péter: Mitől sebezhetõ a parlamentáris demokrácia?1)

A “nép” fogalmának modern pályafutása nem a populizmussal vette kezdetét, sõt, legalábbis a mediatizált élmény- és látványpolitikán (a “posztpolitikán”) eluralkodó populizmus éppen e fogalom teljes politikai kiüresedését és ideológiai pályafutásának végét jelzi. A “nép” mint új szuverén a polgárság által alkotott képzeleti közösség volt, és a polgárság gazdasági felemelkedésével jutott uralomra a politikában. A tiers état, vagyis a harmadik rend új – az egész ancien régime-et felforgató – politikai jelentést adott a “nép” hagyományos vallási és rendies fogalmának (laiosz, populus Dei, plebs, vulgus, nemtelenek, pórnép). Bármennyire igaz is, hogy a francia forradalmat – az eredeti és elbitorolt szabadsághoz való visszatérés jegyében – a régi római respublica tógáiban játszották el a forradalmárok, s ennyiben a forradalom “nép”-fogalmához a “populus Romanus”, vagyis a minden egyes teljes római polgárjoggal rendelkezõ személyt (cives-t) magában foglaló “civitas” (polgárság) eszméje szolgálhatott mintául, azért a francia forradalom citoyen “nép”-fogalma egészen másra vonatkozott, mást és más célból képzeltek el és modelleztek benne “nép”-ként, mint a római respublicában.

A szuverén peuple az egymást jogaikban egyenlõeknek és szabadoknak elismerõ, emberi és állampolgári mivoltuk szerint pedig testvérnek tekintõ egyének politikai közössége volt, s mint ilyen a – jogot és az emberi méltóságot kiváltságként élvezõ, a politikát leszármazási alapon kisajátító – szakralizált szuverénnel (az abszolút monarchával – a királlyal) állt szemben, és a származási arisztokrácia, a “népet” a politikából kizáró egész “rendi-nemesi nemzet” tagadását jelentette. Végsõ soron ezen, a társadalom minden egyes tagját – leszármazásától, felekezeti hovatartozásától, vagyoni helyzetétõl függetlenül – jogilag egyenlõnek tételezõ politikai közösségen alapult a modern nemzet és a nemzeti szuverenitás fogalma is. A szuverén nép, “Nép õfelsége” maga lett az államalkotó nemzet.

1 A “népuralom” eszméje, a politikából kirekesztett, õt megilletõ emberi jogait és szabadságjogait visszavevõ (vagy kivívó) “szuverén nép” politikai fogalma tehát a citoyen polgárság alkotása volt. A modern – országonként nagyon eltérõ berendezkedésû, változatos képet mutató, az ancien régime uralmi elitcsoportjaival kötött kisebb-nagyobb kompromisszumok és a proletarizálódott szegények tömegeitõl való félelem következtében többé-kevésbé erõs cenzussal, például a vagyontalanok, a mûveletlenek, a nõk, a színesek kirekesztésével korlátozott – választási demokrácia de facto és legtöbbször de jure is minden modern nemzetállamban a népfelség eszméjén alapult.

A képviseleti demokráciában a népet (ma azt mondanánk inkább, hogy a társadalmat vagy a politikai közösséget) a képviseletére szakosodott pártpolitikusok helyettesítik a hatalom gyakorlásában, mivel azt maga a nép (a társadalom) számossága avagy tömegessége, szociális, kulturális differenciáltsága okán, továbbá kellõ szabadidõ és megfelelõ technikai infrastruktúra, szakmai kompetenciák hiányában mint a hatalomgyakorlás egyetemleges alanya közvetlenül és folyamatosan nem lenne képes gyakorolni. A nép “helyettesítése” azonban nem jelentheti azt, hogy a nép szuverenitása is átszáll a nép képviselõire, mondjuk, a parlamentre vagy a kormányzatra. A parlamentáris demokrácia képlete egyszerû: a nép uralkodik a politikában, a parlamenti pártok pedig kormányoznak. (Kissé ahhoz hasonlóan, mint amikor a király volt a szuverén uralkodó: Le Roi reigne, mais il ne gouverne pas.) Ezért is nevezik a parlamenti képviselõket “népképviselõknek” vagy “népi küldötteknek”, “népi megbízottaknak”, ezért merülhet föl minduntalan nép általi “visszahívhatóságuk” kérdése és ezért írhatja felül a szuverén nép közvetlen döntése – egy-egy népszavazással – a képviseleti demokrácia legfõbb döntéshozó szintjének, a választott parlamentnek, a törvényhozásnak a döntéseit.)

De míg a 18–19. század polgári szabadságküzdelmeiben a “nép” fogalma egy új nemzetfogalom – a honpolgárokból, citoyenekbõl álló nemzet – alapját vetette meg, amely a rendi-nemesi nemzet kirekesztõleges politikai fogalmával és gyakorlatával állt szemben, addig az Európában a 20. század derekán (az elszegényedõ észak-amerikai farmerek agrármozgalmaiban ennél is korábban) színrelépõ populizmusok “nép”-fogalma éppen a nemzet – a polgárnemzet, a politikai közösség, a szuverén nép – poláris megosztására, kettéválasztására irányult. A populizmus a modern polgárnemzet valamely származási vagy vagyoni alapon megkülönböztetett részét mint nem-népet, nem- nemzetet (bûnös vagy parazita elitet, népidegen, osztályidegen, netán fajidegen betolakodókat, népellenséget stb.) rekesztette ki az egyenjogú polgárok politikai közösségébõl, hogy polgári jogaiban, gazdasági érvényesülésében, politikai és kulturális befolyásában ezen az alapon korlátozhassa õt, a gazdasági és politikai versenyben elért pozícióit versenyen kívüli állami erõszakkal törhesse meg, esetleg – a hatalomra jutott szélsõséges populizmus totalitárius diktatúráiban – vagyonától, egyenjogúságától, polgári és emberi jogaitól, netán emberi mivoltától, sõt, akár életétõl is megfoszthassa az így megbélyegzett, kriminalizált és gyakran dezantropomorfizált társadalmi csoport tagjait.

plebejus érzületnek mint a polgári méltóságtudat és társadalmi felhajtóerõ egyik jellegzetes (gyakran forradalmi irányultságú) összetevõjének tehát vajmi kevés köze van a 20. századi és mai politikai populizmus tömegszenvedélyeket felkorbácsoló manipulációjához. A populista nem plebejus, csak imitálja, hogy az. A populizmus a polgári társadalom különféle tõkepozíciójú és egzisztenciális helyzetû középosztályi csoportjaira támaszkodó, többé-kevésbé szükségképpen eloligarchásodott politikai elit egyik csoportjának (az egyik oligarchiának) támadásideológiája az uralmi elit másik csoportja (a másik oligarchia) ellen, ami vagy a hatalom nem-parlamentáris úton történõ (azonnali és/vagy puccsszerû) megszerzésére, vagy a megszerzett hatalom leválthatatlanságának biztosítására irányul. A populista párt “népellenes” vagy “nemzetellenes összeesküvésként” leplezi le politikai riválisa parlamentárisan szabályos hatalomra jutását és legitim kormányzását, és – hasonlóképpen – “égbekiáltó igazságtalanságként”, az “újarisztokrácia önzéseként”, “a komprádor-burzsoázia lelkiismeretlenségeként”, “nemzetellenes merényletként” vetíti a társadalmi képzelet falára az általa megszólított és képviselt középosztályi csoportokgazdasági és kulturális riválisainak – az erõsebb tõkepozíciójú középosztályi csoportoknak – sikeresebb, gyorsabb térfoglalását a globalizálódott piacon2.

A “nép” eszméje valaha a nemzetek politikai és gazdasági egyesítésének ideológiai keretét segített megteremteni és olyan intézményes formákban és gyakorlatokban öltött testet, mint például az általános népoktatás, a kötelezõ sorozáson alapuló néphadsereg vagy a népegészségügy. A populizmusban ezzel szemben a “nép” az egységes politikai közösség – a nemzet – megosztásának, “gonosz, lelketlen, élõsködõ, idegen” elitre és “jó, jámbor, kifosztott, elbutított, elnyomott” népre (általánosságban: gazdagokra és szegényekre, idegenekre és mieinkre) való szétválasztásának varázsvesszeje, amellyel az a középosztály és politikai-gazdasági oligarchia próbál vizet (forrásokat) fakasztani az állam sziklájából, amely gyöngébb tõkepozíciója folytán lemaradóban van a gazdasági (és politikai) versenyben, valamely idõszakban kevésbé fér hozzá az állami forrásokhoz vagy kevesli az újraelosztásból hozzá háramló javakat, és gazdasági, mûveltségi-kulturális, kapcsolati tõkepozíciója viszonylagos gyöngeségét a politikai tõke ideológiailag legitimált teljes és végleges kisajátításával (“még kér a nép”, “haldoklik a nemzet” stb.) kívánja ellensúlyozni.

2 Nincsen modern tömegpárt, amely a mediatizált politika, a populáris látvány- és élménykultúra közegében képes lenne teljesen megtartóztatni magát a populista retorikától, a nép, a választói nép megnyerésére vagy megrettentésére bevetett populista fogásoktól, populista rohamokra adott populista válaszoktól. (Ilyen populista fogás volt a “másfél millió román” beözönlésével való riogatás pár évvel ezelõtt a kormányzó magyar szocialisták arzenáljában és mondjuk ugyanilyen fogás az “egymillió ázsiai” betelepítésével riogatás ma az ellenzék arzenáljában: ki jön, mi jön, hol jön, miért jön, mikor jön, tényleg jön-e, mellékes, csupán a pillanatnyi érzelmi sokkhatás számít, amit aztán gyorsan politikai aprópénzre lehet váltani.)

A populista fogások természetesen önmagukban is rontják a parlamentáris demokrácia hatásfokát, beszûkítik az agyakat, gyöngítik a társadalom ítélõképességét, a kormányzati döntések és következményeik szuverén megfontolásának és mérlegelésének lehetõségét, következésképpen a társadalmi részvétel esélyét is, önmagukban azonban még nem tesznek egy politikust vagy egy egész pártot populistává. Az igazi problémát nem a populista retorikai fordulatok és politikai fogások használata jelenti, hanem a populizmus mint összefüggõ eszmerendszer és a közvetett – hisz képviseleti! – demokráciát opponáló politikai program: a jogi és politikai közvetítések bonyolult rendszerére, formális és racionális szétválasztásokra, procedurális szabályokra épülõ parlamentáris demokráciának olyan beállítása, mintha a közvetítések csak arra szolgálnának, hogy kordont vonjanak (más metaforákkal: falat emeljenek, éket verjenek) nép és hatalom közé, leválasszák a népet, vagyis a köztársaság egyetlen szuverénjét a politikáról és ezáltal ellenõrizhetetlenné és kikezdhetetlenné tegyék az elit uralmát. A demokrácia legsajátabb közvetítéseinek ez a populista értelmezése egyszersmind a világosan kijelöli a populista párt politikai teendõit is. A feladat egy olyan demokrácia megteremtése, amely a “felesleges”, “zavaró”, “csak az elitet védõ” közvetítések (jogi szabályok, parlamentarizmus, választási kampány, hatalmi ágak szétválasztása, politikai procedúrák stb.) kikapcsolása vagy legalábbis erõteljes visszaszorítása, s egy pártok fölötti (idõvel aztán pártok nélküli) uralom közvetlenségének megteremtése (a populista párt mindig “több-mint-pártként” lép fel, a populista pártvezér pedig nem politikusnak tekinti magát – egynek a sok közül – , hanem több-mint-politikusnak). A populizmus sajátosan elképzelt és gyakran meg is valósított “közvetlen demokráciájában” aztán a nép közvetlen uralma gyakorlatilag a – magát a néppel azonosító, s ennyiben szükségképpen leválthatatlan – populista párt és pártvezér közvetlen uralmát jelenti.

A populizmus mint összefüggõ világnézet, meghirdetett és megvalósított politikai program, politikai viselkedési mód, észjárás, stílus és modor nem más, mint az uralmi elit valamelyik politikai pártjának nép-imitációja, olyan hamisítvány, amely igazibbnak akar látszani (és kell látszania) az eredetinél. Ennek a látszatnak az “igazságfedezetét” az eredeti (vagy elképzelt) népi mentalitás elemeinek átpolitizálásával, ideológiává sûrítésével, végletekig fokozásával, karikaturisztikus eltúlzásával, felhabosításával igyekeznek képileg és retorikailag megteremteni. A populizmus a spontán népi elitellenesség (a politika mint “úri huncutság”) politikai hamisítványa, amely eredendõ hamisságát csak a túlzással leplezheti. Ezért a populizmus – legalábbis a politika esztétizálásának korszakától kezdõdõen – szükségképpen politikai giccs is (bizonyos értelemben: giccspolitika és “a” politika giccse), melyet a giccspolitikus bont ki, valósít meg szappanoperaszerûen a mediatizált tömegkultúra látvány- és élményterében – ez idõ szerint leginkább a képernyõn. A mai populizmus nem más, mint a nézõi tömeget a tömegkultúra marketing-eszközeivel az uralmi elit pillanatnyi politikai szükségletei szerint fel- és áthangoló, érzelmileg és olykor gyakorlatilag is mozgósító népiség-imitáció, pszeudo-plebejusság, radikalizmus- hamisítvány, nemzeti giccs.

A populizmus a népi alulnézet (vagy kívül-nézet), a társadalom artikulálatlan vagy csak az elõítéletes gerjedelmek, hõbörgések, irígykedések és gyûlölködések szintjéig artikulált világképének politikai imitációja A populizmus középpontjában a “népi politikus” imidzsének fölépítése áll, aki – különleges érzékenysége, kivételes becsületessége, karizmatikus elhivatottsága vagy szociális szülõhelye folytán – az “egyszerû emberek” fejével gondolkodik, a “nép szívével” érez, a “nemzet szájával” beszél. Ami a nép szívén, az a nemzet száján, és Õ ez a száj, mely megalkuvást nem ismerve, vakmerõn az elit képébe vágja a tiborci igazságot: “Fázunk és éhezünk, átlõve oldalunk, és szabadok se vagyunk! De meddig feszíthetõ még a húr? Meddig fog tûrni még e jámbor, szelíd és becsapott nép?” Ezen a ponton a populista száj-politikus vádlón rámutat az elitre, számonkér és büntetéssel, megtorlással fenyeget: hatalomra kerülése esetén azt ígéri, hogy leszámol a korrupt, önzõ, hazug elittel, megtisztítja a politikát, eltakarítja a demokrácia útjából a “nép ellenségeit”, börtönbe csukja a bûnösöket, a nép sanyargatóit, a nemzet megrontóit.

3 A harmadik magyar köztársaság fennállásának 19. évében a rendszerváltás során kialakult parlamentáris demokratikus berendezkedést fenyegetõ legnagyobb és akut veszélynek a populizmust – közelebbrõl: a “közvetett” parlamentáris demokráciának “közvetlen” populista nem-demokráciával való felváltását – látom. A politikai elit egészét érintõ bizalom- és legitimációvesztésnek, a parlamentáris intézmények lejáratódásának, az új rendszerbõl való általános kiábrándulásnak (ami persze csak a rendszerválasztáshoz fûzött illúziók, önáltató vagy félrevezetõ ígéretek szertefoszlásának lecsapódása a társadalmi érzület szintjén), az elképesztõ mértékû korrupciónak, az alsó középosztály további elszegényedésével és széles középosztályi csoportok deklasszálódásával fenyegetõ gazdasági helyzetnek a körülményei között mind világosabban körvonalazódik Magyarországon egy populista fordulat fenyegetése.

De nincs-e igazság a társadalomtól elszakadt elit kritikájában? Nincs-e igazság abban, hogy a parlamentáris demokrácia Magyarországon roszszul mûködik? Hogy a rendszerváltás sok tekintetben hazug konstrukcióra épült? Hogy széles társadalmi rétegek számára semmit nem jelent? Már hogy ne lenne igazság! S az is igaz, hogy amennyiben e megállapításokban van igazság, akkor ebbõl az igazságból súlyos politikai következések adódnak, amelyeket vagy levon a politikai osztály, különösképpen az a része, amely jelenleg a hatalmat gyakorolja, vagy más rendszer fogja felváltani a képviseleti demokrácia jelenlegi parlamentáris berendezkedését: a demokratikus közvetítések kiiktatására épülõ populista “közvetlen demokrácia” rendszere. Hogy ez konkrétan mit fog jelenteni, delegatív jellegû, tehát lényegében paternalista elnöki köztársaságot, vagy vezérelvû pártállamot, azt ma nem lehet megjósolni, de bizonyos, hogy nem több szabadságot, hanem még kevesebbet.

Ha félretesszük is a kérdést, hogy egyáltalán mit jelenthet a “közvetlen demokrácia” fogalma, milyen elképzelései léteztek és hol, miként, mennyiben valósult meg idáig, egyvalamit leszögezhetünk: a közvetlen demokrácia nem a képviseleti demokrácia tagadását jelenti, nem valamilyen közvetítések nélküli közvetlenség, egybeesés és tagolatlan egység boldog “természeti állapotát”, ami – ha koronként egy-egy társadalomban megvalósult – ténylegesen mindig a káosz vagy a zsarnoki uralom közvetlenségével volt azonos. A közvetlen demokrácia – eredeti, nem-populista értelme szerint – egyáltalán nem a közvetítések kikapcsolását, hanem a képviseleti demokráciánál ezerszerte finomabb és bonyolultabb közvetítések sokaságát jelenti, amelyek lehetõvé teszik, hogy a politikai közösség erre igényt formáló tagjai maguk vegyenek részt ügyeik intézésében, a politikai döntéshozatalban és felelõsségvállalásban. Ez a rendszer azonban nem jöhet létre elõbb, mint maguk az egyének, akik tömegesen igényt formálnak a közvetlen politikai részvételre, s erre módjuk is van, mert kellõ szabad idõvel, megfelelõ ismeretekkel és jártasságokkal rendelkeznek ahhoz, hogy bekapcsolódjanak a közvetlen döntéshozatalba és részt vegyenek a kormányzásban, helyesebben szólva, ez esetben inkább önkormányzásban.

A közvetlen demokrácia tehát még annál is kevésbé vezethetõ be, mint a képviseleti demokrácia, fõképp pedig nem léptethetõ (és nem léptetendõ) a közvetett helyére. De ami mindennél fontosabb: nem jelentheti a képviseleti demokrácia közvetítéseinek felszámolását azon az alapon, hogy azok nem egyebek, mint a népet a hatalomtól elválasztó, a bûnös és önzõ elitet védelmezõ, teljesen felesleges falak, kordonok, akadályok. A demokratikus közvetítések felszámolása, amenynyiben sor kerül erre, nem a népet, hanem a populista pártot és a populista politikust a hatalomtól elválasztó akadályok felszámolását jelenti, mindjárt a legelsõn, a demokratikus választásokon kezdve. A populizmus “közvetlen demokráciája” nem túllépést jelent a képviseleti demokrácián, nem a demokrácia kiteljesedését, elmélyülését, magasabb fokát képviseli, hanem regressziót, visszaesést a “rossz”, a “közvetett” demokrácia – jelen formájában: a mediatizált tömegdemokrácia – elért szintjérõl a közvetlen személyi uralom autoritárius-totalitárius formáihoz.

A populizmus mindenféle politikai közvetítéssel – mindenféle közvetítõ mechanizmussal, formával, szabállyal, törvénnyel, procedúrával – szemben gyanakvó és türelmetlen. Minden közvetítést megvet, felesleges idõhúzásnak, értelmetlen kitérõnek, ködösítésnek tart, amely csak arra jó, hogy a népet távol tartsa a hatalomtól és a közügyektõl, miközben az elit elsáncolhatja magát a formális jog bástyái mögött és élheti világát, büntetlenül folytathatja sötét üzelmeit. A populizmus a közvetítéseket – a demokratikus megkülönböztetéseket és elválasztásokat, a jogot és a törvényt, a parlamentarizmust és az igazságszolgáltatás menetét, a választási ciklus rendjét – folyton a nép félrevezetéseként, az “igazság gyõzelmének” elodázásaként “újarisztokrata huncutságként”, jogi csûrés-csavarásként, egyszóval megtévesztésként és csalásként leplezi le, a “közvetlen demokráciát” pedig a nép (valójában a populista vezér) vagy a népi igazság gyõzelmének (valójában a populista párt azonnali hatalomszerzésének) útjában álló mindenféle törvényi korlát és jogi akadály lebontásával, mindenféle demokratikus elválasztás megszüntetésével, mindenféle szabály és norma által kijelölt határ átlépésével képzeli el és kezdi is megvalósítani (olykor a szó szoros értelmében, mint a Fidesz parlamenti frakciója, amikor nekilátott a Parlament elõtti téren rendõrség által felállított kordon lebontásának).

Ámde hogyan lehetne demokratikus az az uralom, amelynek közvetlensége a parlamentarizmus, a jogállam formális közvetítéseinek, a hatalmi ágak osztottságának, a politikai tér plurális tagoltságának, a képviseleti demokrácia procedurális szabályainak semmibevételét, a formális jog uralmának végét és az átmoralizált jog és politika – közelebbrõl: a “forradalmi” vagy “népi lelkiismeretre”, “népi igazságérzetre” alapozott, vagy a Jót, az Igazságot közvetlenül megtestesítõ küldetéses politikai vezér által kategorikusan megfogalmazott “valláserkölcsi imperatívusz” – önkényuralmának megvalósulását ígéri?

A közvetítések – a jogi, politikai, kulturális, gazdasági formák és normák, technikák és eszközök, a politikai térben és idõben lejátszódó folyamatokat határok közé szorító és artikuláló, minden játékosra nézve egyformán kötelezõ, az alkotmányban rögzített és a szuverén politikai közösség által szentesített játékszabályok – a populizmus értelmezésében csupán a Nyilvánvaló Igazság azonnali és teljes érvényre jutását, a Népakarat gyõzelmét és a nép közvetlen uralmát megakadályozó béklyók és korlátok. Csak arra valók, hogy hátráltassák vagy lehetetlenné tegyék az “igaz ügy” gyõzelmét, meghosszabbítsák a “hazugság uralmát”, elodázzák a “Harag Napjának” elközelgését. Az antiparlamentáris populizmus logikája e tekintetben nagyjából úgy mûködik, mint a futball-lelátók népének logikája: A vak is látja, hogy a bíró csalt, ami egy becsületes játékban tûrhetetlen. Nincs mit csodálkozni tehát azon, ha a felháborodott nézõk meg sem várva a mérkõzés végét, betódulnak a pályára, és félresöpörve mindenféle írott és íratlan szabályt saját kezükbe veszik a dolgok intézését: elõször is a nyilvánvaló (számukra legalábbis nyilvánvaló) törvényszegésért felelõsségre vonják és ezzel egyidejûleg meg is büntetik (jól elagyabugyálják vagy megfutamítják) a “csaló bírót” és elégtételt szolgáltatnak a “csalás áldozatának” – saját csapatuknak (vállukra emelve a fiukat, “akkor is ti nyertetek!” harci kiáltással diadalmasan körbenyargalják velük a pályát vagy vastapssal kísérik õket az öltözõbe). Ha egyszer nyilvánvaló, hogy a bíró csalt (márpedig ha ez nem nyilvánvaló valakinek, akkor vagy hülye, vagy maga is “csaló bíró” szekértolója, ne adj’ isten az ellenfél csapatának szurkol, és akkor népszerûen is eléje tárják a nyilvánvaló igazságot, azaz bíróval együtt õ is megkapja a magáét). A lényeg az, hogy ha a szurkolók úgy ítélik meg, hogy a bíró megszegte a szabályokat, hülye a bíró vagy csalt a bíró (sajátos módon a bíró csak akkor csal, ha ítéletei a szurkolók saját csapatát érinti hátrányosan, ha az ellenfél csapatát, akkor természetesen a bírónak igaza van), igazságösztönük az azonnali tettek mezejére vezényli õket, hisz még sem nézhetik ölbe tett kézzel a csaló bíró ténykedéseit, nem várhatják meg, amíg majd annak rendje és módja szerint a klub vezetése megóvja a meccset (ráadásul nem óvja meg, mert “beszari”, mert “korrupt”) és a ki tudja meddig elhúzódó procedúra eredményeként kimondják a verdiktet, ami akár a “csaló bíró” felmentését is jelentheti. Azt már nem! Akkor már inkább “mi magunk”, a nép szerezzen érvényt az igazságnak: Legyen igazság, mégha belepusztul is a bíró! Gyõzzön az igazság, de itt és most, a szemünk láttára gyõzzön, még ha ennek érdekében netán át is kell lépnie a “népnek” a lelátót a futballpályától elválasztó kordont!”

A közvetítések tagadása – legyenek ezek a jog, a kultúra, a gazdaság, a mûvészi forma vagy a személyes kapcsolatok közvetítései – minden praxisban türelmetlenségrõl árulkodik. Abból az érzésbõl fakad, hogy a közvetítések akadályozzák a cél elérését, a cselekvés hatékonyságát, az igazság gyõzelmét, az üdvösség elérését. Vannak idõszakok, amikor egész közösségeket kerít hatalmába és társadalmi hisztéria jellegét ölti ez a türelmetlenség – ilyen a világ végét és az Ezeréves Birodalom eljövetelét váró-sürgetõ vallási és fennálló uralmi rend vagy politikai kurzus bukását és a Nép Megmentõjének eljövetelét váró-sürgetõ politikai türelmetlenség –, amikor egyetlen extatikus ugrással – mindig a létezõ világ, a létezõ rend, az érvényes szabályok, intézményes közvetítõk és közvetítések átugrásával – próbálnak a hõn áhított célnál teremni, ami a gyakorlatban a közvetítések lerombolásának felel meg, az így elõállt közvetlenség pedig a káosz és az önkény közvetlenségének.

A populizmus politikai, jogi és piaci közvetítésekkel szembeni gyanakvása és dühe is mindenekelõtt türelmetlenségbõl fakad: annak a politikai pártnak és a társadalmi bázisát képezõ középrétegeknek a türelmetlenségébõl, amelynek tagjai nem hiszik, hogy az érvényes játékszabályok betartásával valaha is utolérhetik elõnyösebb tõkepozíciókból startolt, esetleg ügyesebb, szemfülesebb, tehetségesebb versenytársaikat, vagy sokallják az ehhez szükséges idõt, nehezményezik, hogy ezért nekik is tenniük kellene valamit, hogy nem puszta létezésük, vagyis nemzeti vagy szociális leszármazásuk, netán ilyen-olyan morális minõségük és elhivatottságuk okán és jogán, tehát evidens módon jár nekik stallum, hitel, megrendelés, elõnyösebb állami és piaci pozíció. Meg vannak gyõzõdve róla, hogy a játékszabályok eleve úgy vannak megalkotva, hogy õk soha ne gyõzhessenek. Tehát maga a játék – csalás. Ergo: csak akkor gyõzhetnek, ha új játékot találnak ki, ha az érvényes játékszabályokat semmibe veszik, ha saját játékszabályokat alkotnak és kényszerítenek rá mindenkire, olyanokat, amelyek mindig az õ gyõzelmüket garantálják.

A populizmus mindig “rendkívüli állapotként”, az idõk végezeteként, huszonnegyedik óraként, szakadék széleként, elközelgõ katasztrófaként dramatizálja az aktuális politikai helyzetet (és ha ez a politikai helyzet valóban bizonytalan és a dramatizálás sikeresnek bizonyul, akkor el is éri, hogy a politikai közösség a szakadék szélére sodródjon). “Nincs idõ, az idõ elfogyott. Nyakunkon a kés.” A népnek nincs ideje megvárni, amíg az igazságszolgáltatás malmai megõrölnek egy-egy peres ügyet; amíg a politikai választási ciklus letelik; amíg a bíróság hosszadalmas jogi csûrés-csavarással kideríti, ami napnál világosabban áll mindenki elõtt, akinek van szeme a látásra: ki és mivel vétett a közérdek ellen, ki és mivel károsította meg a közvagyont, ki és mivel ártott az országnak, ki és hogyan szolgáltatta ki a népet, árulta el a hazát, ki a nép és a nemzet ellensége? Mindez a populista és a populista hangoltságú tömeg számára egy percig sem lehet kérdéses. A bûnösök eleve adottak, csak rájuk kell mutatni, és ki kell szabni rájuk a jól megérdemelt büntetést.

Ebben a helyzetben azonnal cselekedni kell, különben: “elveszünk egy szálig”. A rendkívüli helyzetben a cselekvés is csak rendkívüli lehet, amely természetesen rendkívüliembereket követel. Ám szerencsére ilyen emberek vannak: maguk a populisták azok. A rendkívüli, azaz a rendet, a szabályokat megtörõ, a határokat semmibe vevõ politikai cselekvés abból nyeri legitimációját, amit a szabálytörõ maga állít, hirdet ki és – bizonyos értelemben – vezet be (jóllehet ehhez nincsen joga, lévén nem õ a szuverén), hogy ugyanis rendkívüli állapot van. “Szükség törvényt bont.” Ilyenkor nem lehet szabályokon lovagolni, ostobaság a törvény betûjéhez, mindenféle formalitáshoz ragaszkodni: élet és halál a tét, a végpusztulástól kell megmenteni népet és nemzetet. Nem lehet tovább araszolni az úton, mintha mi sem történt volna. Az utat maximálisan le kell rövidíteni. És az út maximális lerövidítése: az ugrás. A populizmus – ugrás a politikában. De ez az ugrás nem az elképzelt igazság túlpartjára vezet, hanem a szakadékba. A szakadék ugyanis nem megelõzi az ugrást (ebben a formában a szakadék csupán populisták fejében és szavaiban létezik, mint rémlátomás a jelenrõl), hanem követi: maga az ugrás szakítja fel a politikai közösséget, szakítja ketté az államot.

A szabályok megtörése, a közvetítések lerombolása ez esetben azonban már nem szabálytörést, antidemokratikus politikai lépéseket, hanem forradalmi háborút jelent (“hideg polgárháborút”, “új rendszerváltást”, miegyebet) a hatalmat gyakorló elitcsoport ellen, akiket a demokrácia formális szabályai – természetesen bizonyos határokig között – védenek (például nem engedik meg, hogy “illegitimnek” tekintsék és erõszakkal megbuktassák azt a kormányt, amely legitimitását a parlamenti demokrácia szabályai szerint a szabadon megválasztott parlament többségétõl kapja). Ha a szabályok – sugallja a populizmus a népnek – a hazug, csaló, korrupt elitet, a gazdagokat, az idegeneket, a multikat védik, “minket” – igazmondó, becsületes, egyenes úton járó, tiszta kezû hazánkfiaiat – pedig nem védenek, sõt, kiszolgáltatottá tesznek, akkor az ilyen szabályokból, köszönjük szépen, nem kérünk. Ha az ilyen szabályokat nevezik “jogállamnak”, “demokráciának”, “parlamentarizmusnak”, akkor ilyen jogállam, ilyen parlamentarizmus, ilyen demokrácia nekünk nem kell, akkor ez nekünk nem jogállam és nem parlamentáris demokrácia, hanem hazugság és önkényuralom, amit fel kell váltanunk a “mi” jogállamunkkal, a “mi” demokráciánkkal, a “mi” parlamentünkkel, ahol csak “nekünk” lesz jogunk és maradásunk.

4 A populizmus elõretörésének Magyarországon sokáig az utcai politizálás, a parlamentarizmust az utcáról opponáló populista párt utcai akcionizmusa és egyfajta második hatalom, hálózati hatalom szervezeti kiépítése voltak a legjellemzõbb tünetei. A képviseleti demokráciának a gyülekezési és szólásszabadságra hivatkozó utcai opponálása, a szervezett utcai tüntetéseknek és gyûlésezéseknek mint a közvetlen demokrácia eleven intézményeinek, az alkalmi és mozgalmilag toborozott tömegeknek mint az igazságáért felkelt népnek a populista szembeállítása az elitárius és élettelen parlamenttel és annak néptõl-nemzettõl elszakadt, az eseményeket sápadtan figyelõ választott képviselõivel 2006 õszének utcai eseményeiben érte el tetõpontját. Ekkor jutott el a populista párt a demokratikusan megválasztott és törvényes kormány elleni puccskísérlet határára, de bármilyen közel jutott is e határ átlépéséhez, végül is – a felfordulást elutasító magyar társadalom többségének egyetértése és külsõ nemzetközi támogatás teljes hiányában – nem lépte át azt. Mihelyt azonban a populista “közvetlen demokráciának” ez az utcáról történõ bevezetési kísérlete kudarcot vallott, szinte azonnal új kísérlet vette kezdetét: a parlamenti többségen nyugvó kormány népszavazás útján történõ megbuktatásának kísérlete.

A népszavazás intézménye parlamentáris demokráciában a parlamenti többség hatalmát (törvényhozó hatalmát is) korlátozó legfontosabb intézményes fékek egyike. A másik fék a köztársasági elnöki intézmény.3 Ez is, az is a tiszta parlamentáris rendszerbe illeszkedõ, azzal nem szembeállítható intézmény, amely – az alkotmányt és az alkotmányon alapuló parlamentáris rendszert kodifikáló alapító atyák kinyilvánított szándéka szerint is – a parlamentáris rendszer mûködésének hatékonyságát hivatott fokozni azáltal, hogy a rendszerbe épített fékekkel és gátakkal ellensúlyt hoz létre a parlamenti többség és a kormányzat esetleges túlsúlyával szemben, megnehezíti “elszabadulását”, korlátozza döntési szabadságát, túlhatalmát. E fékek és ellensúlyok hiányában a parlamenti többség és a kormányzat hibái, esetleges visszaélései, rossz vagy önkényes döntései nem vagy sokkal nehezebben lennének korrigálhatók, ami azzal a veszéllyel fenyeget, hogy zárt uralmi rendszer jön létre, erõs autoritárius tendenciákkal és a demokratikus rend bomlásnak indul.

Így hát az a népszavazás, melyet a populista párt kezdeményezett az elveszített választások másnapján “illegitimnek” nyilvánított kormány megbuktatásának deklarált céljával nem azért problematikus, mert – mint a közvetlen demokrácia intézménye – a parlamenti többség döntési hatalmának korlátok közé szorítását jelenti, hanem azért, mert a parlamentarizmus és a jogállam demokratikus közvetítéseinek kikezdésére és meggyöngítésére irányul. A populizmus, amíg a parlamentáris demokrácia rendszere fennáll, elsõdlegesen éppen ennek a rendszernek a legsajátabb eszközeivel küzd a rendszer ellen: olykor a jog eszközével ássa alá a jogállamot és a népszavazás eszközével a népszavazás intézményét. Az eszközök bizonyos esetekben és határok között leválaszthatók a rendszerrõl és adekvát használati módjukról, sõt, bizonyos inadekvát használati módok az eszközöket tönkre is tehetik, akár ez a felhasználó feltett szándéka, akár ügyetlensége vagy tapasztalatlansága az oka ennek.

A népszavazás intézményének létezhet demokratikus használati módja, amely nem abban különbözik populista használati módjától, hogy gyöngéden megcirógatja a parlamenti többség buksi fejét és lelkesen igazolja a kormány döntéseit, hanem abban, hogy nem a demokratikus képviseleti rendszer (és annak alkotó elemei, így többek között a népszavazás) ellen irányul egy nem-demokratikus, közvetlen és vezérelvû párturalomra épülõ rendszer létrehozása érdekében. Normális esetben a népszavazás elsõsorban arra irányul, hogy a társadalommal egyik-másik döntése vagy egész politikai kurzusa miatt szembekerülõ parlamenti többséget és a kormányzatot a társadalom e döntések felülvizsgálatára és módosítására kényszerítse. Olyan esetekben kerül erre sor, amikor a kormányzat a nagy horderejû döntések meghozatala elõtt elmulasztotta kikérni a társadalom véleményét, amikor idõ, politikai rutin, szakmai elõkészítettség hiányában, a társadalom elutasításától tartva, netán hatalmi arroganciától vezettetve nem szerezte meg a társadalom támogatását a többség életét mélyen érintõ döntéseihez, például nem rendezett társadalmi vitákat, széles körû szakmai konzultációkat, nem tett eleget tájékozatási kötelezettségének és végül talán: nem írt ki rövid úton népszavazást a szóban forgó nagy horderejû kérdésekben, melyeknek eldöntéséhez – mint hamarosan kiderült – nem elégséges a kormányzat választási legitimációja, sem pedig a szavazógépezetként mûködõ parlamenti többség, hanem össztársadalmi egyetértésre és támogatásra van szükség.

A populizmus népszavazási kezdeményezései azonban nem arra irányulnak, hogy a politikai közösség egészét érintõ ügyekben a végsõ döntés joga a nép kezébe kerüljön, hanem arra, hogy egyfajta kamuflált elõrehozott választással kényszerítse ki a “népellenes” kormány bukását, vagyis azt, hogy a nép a populista párt javára vizsgálja felül azt a “szamár döntését”, amivel a parlamenti választásokon önmaga, azaz a populista párt hatalomra kerülése ellen szavazott. A konkrét ügyekben kezdeményezett népszavazás olyan átértelmezése, hogy az tulajdonképpen bizalmi szavazás, amely felülírja a parlamenti választás eredményét – klasszikus populista fogás, amely arra fut ki, hogy új választásokat írjanak ki és az elveszített mérkõzést – a vesztes csapat számára kedvezõbb helyzetben, a biztos gyõzelem reményében – újra lehessen játszani. A népszavazás minden modern demokrácia létfontosságú intézménye. De a népszavazás mint a populista párt faltörõ kosa, amivel a hatalom falát ostromolja, nem a kormányzat önkényét szorítja vissza, hanem a képviseleti demokrácia és a jogállam tekintélyét rombolja le, a demokratikus intézményekkel szemben megnyilvánuló amúgy is erõs társadalmi bizalmatlanságot fokozza, a kormányzást lehetetleníti el. Vagyis politikai válságot akar kirobbantani, csak azért, hogy aztán a politikai zavarosból a “nemzet megmentõjeként” emelkedhessen ki és adjon magának “népi felhatalmazást” egy antiparlamentáris politikai fordulat végrehajtására.

Ha nincs alapvetõ egyetértés a parlamenti pártok között a parlamentáris rendszerbe épített, a hatalomszerzésre és hatalom megtartására összpontosuló, szükségképp egyoldalú pártpolitika túltengését korlátozó-fékezõ intézmények pártok-fölöttiségét illetõen, sõt, ha erre a szerepre a pártok valamelyike maga pályázik mondván, hogy õ már nem is egészen párt, több-mint-párt, pártok fölötti párt, sõt, maga az egész politikai közösség – “a” nép, “a” nemzet – akkor a parlamentáris demokrácia veszélybe kerül. Ez esetben ugyanis a parlamentáris rendszerbe épített intézményes korlátok és fékek, amilyenek a magyar demokráciában – mindenekelõtt, ha nem is kizárólag – a köztársasági elnöki hivatal és a népszavazás intézménye, átalakulnak a parlamentáris rendszert – és ezzel együtt a ténylegesen létezõ demokráciát – meggyengítõ, felbomlasztó populista pártpolitika eszközeivé.

A demokrácia sorsa szempontjából nem a demokratikus intézmények, a szabadságjogok, a szükséges jogi elhatárolások és keretek, a demokratikus akaratképzés politikai eszközeinek és technikáinak puszta megléte, hanem mûködtetésük és használatuk módja a meghatározó. Amenynyiben a jogállamon alapuló parlamentáris demokrácia intézményi rendje, játékszabályai és eszközei nem eredendõen a társadalom (az egész politikai közösség saját akaratának) alkotásai voltak, hanem az adott pillanatban, ilyen-olyan vélekedések, vágyak, remények, fantazmák által uralt társadalom aktív (vagy passzív) elfogadását élvezõ és – a helyzetükbõl, kulturális és politikai pozícionáltságukból adódóan aktív – elitcsoportok alkotásai, annyiban a döntõ kérdés a késõbbiekben éppen az lesz, hogy ezt az érzületileg akkor és ott a társadalom többsége által igenelt demokratikus átalakulást, magát a demokrácia intézményeit, a demokratikus közvetítéseket mennyire képes és mennyire kénytelen a társadalom többsége a politikai gyakorlatban elsajátítani, menynyire könnyítik meg számára az új életkörülmények, hogy képes legyen élni a ráruházott politikai szabadság lehetõségével és felelõsségével. Abban, hogy mennyire változnak meg a módok, mennyire válik a demokrácia eszközeinek használata uralkodó társadalmi móddá, döntõ felelõssége van az uralmi eliteknek. A magyar parlamentáris rendszer “elitárius” keletkezéstörténetébõl következõen ugyanis döntõen rajtuk múlik, menynyire engedik hozzáférni a társadalmat a demokratikus politizálás eszközeihez, mennyire könnyítik meg, segítik elõ, gyorsítják meg a demokratikus módok gyakorlati elsajátítását a társadalom erre igényt formáló többsége számára. Ebben fontos szerepet játszhat a népszavazás intézménye is, csak nem a populista antiparlamentarizmus harci eszközeként. A népszavazás közvetlen demokratikus intézményének antiparlamentárishasználati módja ugyanis, nem a nép, vagyis a szuverén politikai közösség kezébe teszi le a közvetlen demokráciának ezt fontos döntéshozó eszközét, hanem éppen ellenkezõleg: a közetlen demokráciának még ezt az eszközét is kiüti a nép kezébõl, bornírt hatalmi és pártpolitikai játszmák eszközévé degradálja és a demokrácia lerombolásának eszközévé teszi.

Az írás a Kende Péter elott – 80. születésnapja alkalmából – tisztelgo „A párizsi toronyor” címu kiadványban jelent meg múlt év decemberében.

  1. In: Kende Péter: Még egyszer a párizsi toronyból – Kortörténeti és politikaelméleti esszék 1973–2003. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003. 245.
  2. Félreértések elkerülése végett: az “elit” szó ebben az összefüggésben nem valamiféle szellemi kiválasztottságra vagy erkölcsi minõségre, vezetésre való alkalmasságra vagy elhivatottságra vonatkozik, hanem egyszerûen a társadalmi struktúrában elfoglalt helyet és helyzetet jelöli, egész egyszerûen azt, hogy valaki szociális értelemben “fönt” és nem “lent” van (“alul” van), vezetõ és nem vezetett, döntéshozó és nem végrehajtó, irányító és nem irányított. Az elithez tartozást éppoly kevéssé írhatja felül a – “néppel” fraternizálni, bratyizni, atyáskodni igyekvõ populista politikusok által elõszeretettel felidézett, gyakran habituálisan és intonációsan is színre vitt – ilyen-olyan “népi származás”, “népbõl jöttség” – “vidéki fiú”, “munkásfiú”, “egyszerû emberek gyermeke vagyok én” stb. stb. –, ahogy az államszocializmus vezetõinek PB- és KB-tagságát sem írhatta felül “munkás” származásuk. Hiába szerepelt a hivatalos életrajzokban a PB- és KB-tagok foglalkozásaként jelen idõben ilyesmi: “szerszámlakatos”, “pék”, “nyomdász” stb. Igaz, már Lenin megmondotta, hogy az államot egy szakácsnõ is elvezetheti, õ maga azonban nem szakács volt, hanem végzett jogász és jó tollú újságíró, szabadon lebegõ értelmiségi, majd hivatásos forradalmár, pártvezér, államférfi, akinek saját szakácsai voltak. Politikai környezetében pedig csak egyetlen komolyan vehetõ szakács akadt, az is grúz: Sztálin. Róla mondogatta egykor kissé gondterhelten Lenin: “Pompás fickó ez a mi grúzunk, csak mindent túl erõsre készít.”
  3. Ld. ehhez: Kende Péter: Bevált-e a demokrácia Magyarországon? I. m. 248.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.