Versek

Első part

(Virginia Woolf)

Távol köveknek ütõdik
az önkívület
ezer darabra hull
mindig és elolvad
hogy szilánkjaiból
összerakni ne lehessen

Fellépni sem tudok
a következõ lépcsõfokra
mit lábam alól úgyis
kisodorna az elsõ hullám
medúzafénnyel érkezik
korall fûzõben a reggel
ütése magamhoz térít

Most azonnal fölkiáltanék
titkos jeleket rajzolnak
a parti homokba
a szerte meginduló remeterákok
kecses csigatölcséreiket
vonva magukkal
otthonom szaga ez a sós
kibírhatatlanul üde zúgás!

Mikor az emberek vállának
zuhanok a szeszélyes buszon
s mikor fölnézek
a napfelhõs hegygerincre
mikor tányérom mellett
az eszközök megnyúlnak
a szemfényvesztõ délben
s a szalvéta vakítón megemelkedik
mikor fölsír a gyermek
aranyburokból
vállgödrömbe rejti arcát
mikor a meg nem született lány
fülembe súg ahogy méhek dongnak
a hímporuktól súlyos virágkehelybe
mikor mazsola tapad az ujjaimra
és egy kalács fonott halma
domborodik a kenyérkosárban
rendben úsznak az árral
porcelánra festett folyókon a hattyúk
és a szemedben orchideákat látok
belehullanak egy mosdótálba
lesüllyednek
kisétálok a partra

Szél fúj
föllélegzem
a szeretet álarca lehullik
meghaladja erõm
nem döngöl a földbe
többé képmutatásod
csak megölellek
csak elengedlek
csak megölellek
csak elengedlek
és belém simul
és toporzékol
a tenger lábujjaim közé buggyan
anyácskám vér melege
apácskám sója
nyelvemen elfolyik.

Tizenkettedik part

(Greta Garbo)

Túldíszített tálcákon ostyarudak
a parton levendulafények
és Coca-Cola reklámok rikító vöröse
a fedélzet deszkáin
a reflektorok tócsáiban buborékok
gõzösünk füstjének árnyékgömbjei

A vastag piros és kék takarók alatt
elnyúlva hagyjuk hogy a korlátokon kússzon
elérhetetlenül és katicapöttyösen a part
piros mentõcsónakok szegecselt kémények
porceláncsészékben párolgó
boullion és sós keksz ázik
sugárzó tenger
a hypernormalitás blueboxa

De mi titokban egész nap nevetünk
harsányan bõdül a hajókémény
a hajómotorok zúgnak dübögnek
mint a pokol kemencéi megbillennünk
bal oldalon királykék az ég
balra a végtelen mélységû fekete-zölddel
fölöttünk összeér

Én megelégszem ezzel
Isten nyugalma és az egyesülés
amikor nem vágyom már
s nem is leszek képes
semmi határozottra gondolni
majd csak a halálban
legyen örököm

Addig minden lehetõt
birtokolni fogok úgy
mint kinek semmije sincs
és mégis mindene megvan
a szerelem illúziója
tékozló ölemben
s bõrömön
ízes nõk gyümölcsszíne
különböznek-e a hullámok a víztõl?
mind tenger vagyunk

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.