A pusztító innováció

Supercapitalism1 Robert Reich beszámolója a világ mai helyzetérõl. A történet jól ismert, az általa adott diagnózis pedig felszínes. Mégis két okunk van rá, hogy figyelmet fordítsunk a kötetre. Elõször is, a szerzõ Clinton elsõ munkaügyi minisztere volt. Reich maga is hangsúlyozza ezt a kapcsolatot, hozzátéve, hogy “a Clinton adminisztráció – melynek büszke részese lehettem – az egyik legüzletpártibb kormányzat volt az amerikai történelemben.” Valóban, a könyv határozottan clintoniánus alkotás, hiányosságai alighanem éppen azt vetítik elõre, hogy mit is várhatnánk (vagy nem várhatnánk) egy újabb Clinton-elnökségtõl. Másodsorban Reich elemzésének tárgya – a gazdasági élet a mai fejlett kapitalista gazdaságban, illetve ennek ára a demokrácia politikai és civil egészsége terén – fontos, ráadásul sürgetõ kérdés, habár az általa javasolt “tájékozódási pontok” aligha meggyõzõek.

Reich érvelése a következõ. Abban az idõszakban, melyet õ az amerikai kapitalizmus “nem egészen aranykorának” hív – a második világháború végétõl egészen az 1970-es évekig – az amerikai gazdasági élet stabil volt és kényelmes egyensúlya megmaradt. Korlátozott számú óriáscég – pl. a General Motors – uralta a kiszámítható és biztos piacokat, a szakképzett munkások pedig folyamatosan (viszonylag) biztos állásokat kaptak. A verseny és a szabadpiac elõtt rótt kötelezõ tiszteletkörök ellenére, az amerikai gazdaság (mely e tekintetben összevethetõ a nyugat-európai gazdaságokkal) a külföldi versenytõl való védelmén, standardizálásán, szabályozásán, szubvencionálásán, ártámogatásain és kormányzati garanciáin nyugodott. A jelen jólétének és a jövõ prosperitásának ígérete, illetve az érdekközösség, illuzórikus ugyan, de széles körben osztott érzülete enyhítette a kapitalizmus természetes társadalmi egyenlõtlenségeit. “Miközben az európaiak kartelleket állítottak föl és nagy hûhót csaptak a demokratikus szocializmus körül, Amerika egyenesen a dolgok közepébe vágott – megteremtette a demokratikus kapitalizmust, mint az üzlet által mûködtetett tervgazdaságot.”2

A hetvenes évek közepétõl azonban, és egyre növekvõ hevességgel napjainkban is, a változás szele – a “szuperkapitalizmus” – mindent elsöpört. A kezdetben a hidegháborús kutatási programok által támogatott vagy elterjesztett technikáknak – mint a számítógépek, száloptika, mûholdak és az internet – köszönhetõen alapvetõen felgyorsult az árucikkek, a kommunikáció és az információ áramlása. Az elmúlt évszázadban vagy még régebben létesített szabályozó mechanizmusokat az utóbbi néhány évben kicserélték vagy egyszerûen megszüntették. Helyüket átvette a globális piacokért és a jövedelmezõ befektetésekre vadászó nemzetközi pénzalapokért folytatott, élesedõ verseny. A bérek és az árak leestek, a profit pedig nõtt. A verseny és az innováció számos embernek új lehetõségeket és néhányuknak hatalmas jólétet hozott, miközben munkahelyeket tett tönkre, cégeket vitt csõdbe és emberi közösségeket sodort szegénységbe.

Az új gazdaság prioritásait tükrözve ma a politikát cégek és pénzemberek (“Wal-Mart és Wall Street” Reich megfogalmazásában) uralják, miközben részleges elõnyökért lobbiznak: “a szuperkapitalizmus elöntötte a politikát és elnyelte a demokráciát.” Az amerikaiak mint befektetõk – és fõként mint fogyasztók – kiemelkedõ mértékben részesültek olyan elõnyökbõl, melyekrõl szüleik még csak nem is álmodtak. De már senkit sem érdekel a tágabban vett közérdek. A befektetési hozamok az egekbe szöktek, de azok “az intézmények, melyek valaha az állampolgári értékeket integrálták, hanyatlásnak indultak.” A közpolitikai viták a mai Egyesült Államokban, ahogy Robert Reich írja, “ha jobban megnézzük, a vállalati profit érdekében kergetett kicsinyes versenyelõnyök kérdésévé váltak.” A “közjó” fogalma eltûnt. Az amerikaiak elvesztették az ellenõrzést demokráciájuk fölött.

Reich jó érzékkel választja ki az érvelését legjobban megvilágító példát. Az Egyesült Államokban 1929 óta ma a legszélesebb a jövedelmi szakadék: 2005-ben az USA nemzeti jövedelmének 21,2 százaléka az összes keresõ mindössze 1 százalékánál halmozódott föl. 1968-ban a General Motors vezérigazgatója körülbelül 66-szor annyi pénzt vitt haza, fizetésben és juttatásokban, mint egy átlagos GM alkalmazott; 2005-ben a Wal-Mart vezérigazgatója 900-szorosát kereste egy átlagos alkalmazottja fizetésének. Valóban, a Wal-Mart alapítói családjának vagyonát ebben az évben éppen annyira becsülték (90 milliárd dollár), amennyi az amerikai népesség alsó 40 százalékának, 120 millió embernek volt a jövedelme. Ha a teljes gazdaság “kirobbanó” növekedést ért el, de “az átlag háztartás jövedelme semmit nem változott az elmúlt három évtizedben… hova került a vagyon? Nagyrészt a legfelsõ elithez.” Ami a “vagyonteremtõk” utolsó generációjának rettenthetetlen bátorságát illeti, Reich, mielõtt fanyarul megjegyezné, hogy azok a rendezõelvek, melyek “minden kedvezményt a magánbefektetõkre, minden hátrányos kockázatot pedig a közre ruháznak rá, a vállalkozói bátorságot vannak hivatva elõmozdítani”, felsorolja a “megtakarítás és kölcsön”-cégeknek, a biztonsági alapoknak, bankoknak és más “kockázatvállalóknak” nyújtott adókedvezmények, nyugdíjgaranciák, biztonsági hálók, “szuperalapok” és szubvenciók listáját.

Mindez idáig rendben is volna. Ám mi a teendõ? E tekintetben Reich kevésbé segítõkész. Az általa felsorolt tények, úgy tûnik, hogy a köztársaság központi értékeinek és intézményeinek kezdõdõ összeomlását mutatják. A kongresszusi törvénytervezeteket magánérdekek kielégítése céljából írják, befolyásos adományozók határozzák meg az elnökjelöltek által követett politikát, az állam- és szavazópolgár pedig könyörtelenül kiszorul a közszférából. Reich számos példája szerint a modern nemzetközi vállalatok, túlfizetett igazgatóik, valamint “bevétel-megszállott” részvényeseik látszanak megtestesíteni a polgári értékek leromlását. Az olvasó kész a következtetés levonására: ezek a cégek szûkre szabott figyelmüket a növekedésre, profitra és a rövid távú célokra fordítják, elmosva és hatályon kívül helyezve az egykor mindannyiunkat összekötõ közös célokat és érdekeket.

De nem ez az egyetlen következtetés, melyet, Robert Reich szeretne, ha levonnánk. Mai dillemáink általa adott értelmezésében senki sincs, akit hibáztathatnánk. “Mint állampolgárok, talán úgy érezzük, hogy az ilyen mértékû egyenlõtlenség nem tesz jót a demokráciának… De a szupergazdagok nem hibásak ebben.” “Vajon mohóbbak lettek a vállaltvezetõk?” “Nem.” “Vajon felelõtlenebbek lettek a felügyelõ bizottságok?” “Nem.” “Talán könnyebben befolyásolhatók a befektetõk?” “Egyetlen ilyesfajta elméletre sincs bizonyíték.” A vállalatok aligha viselkednek túlzott társadalmi felelõsségvállalással, ahogy Reich is dokumentálja. De ez nem is feladatuk. Nem várhatjuk el a befektetõktõl vagy a fogyasztóktól vagy éppen a cégektõl, hogy a közjót szolgálják, hiszen ezek csupán a legjobb üzletet kívánják megkötni. A közgazdaságtan nem etika. Ahogyan a brit miniszterelnök Harold Macmillan egykor megjegyezte: “Ha az emberek morálra vágynak, szerezzék be az érsekeiktõl.”

Reich beszámolójában nem léteznek a “nagy vagyon gonosztevõi”.3 Valóban, megvetõen elvet minden olyan magyarázatot, mely emberi választáson vagy akaraton vagy osztályérdeken vagy éppen közgazdasági eszméken alapulna. Minden ilyen magyarázat, véleménye szerint, “összeomlik, ha a tényekkel szembesül.” A könyvében följegyzett változások látszólag csupán “megtörténtek”, mintegy Schumpeter-szerûen illusztrálva a kapitalista dinamikába elválaszthatatlanul beépült, cselekvõ nélküli kreatív pusztítás tételét. Ha Reich egyáltalán minõsíthetõ valaminek, akkor leginkább technikai deterministának. Az új “technikák hatalmat adtak a fogyasztók és a befektetõk kezébe, hogy egyre jobb és jobb üzleteket kössenek.” Ez az üzletelés “kiszívta … a társadalmi értékeket … a rendszerbõl. Az így lezajlott történetnek nincsenek hõsei vagy cselszövõi.”

Bevett fogásra ismerhetünk itt rá. A modern kapitalizmus árnyoldalairól szólva a szerzõ tanújelét adja nemtetszésének, ám tartózkodik a felelõsség megállapításától (“úgy érezhetjük” stb.) vagy saját ítéletének közlésétõl. A vállalatok csupán teszik, amit tesznek. Kétségkívül, ha nem tetszene, amit mindez számunkra mint társadalom számára jelent, Reich felöltetné velünk állampolgári öltözékünket, és változásra ösztökélne. Mindez azonban nem igazán egyeztethetõ össze a könyvnek a technika és az önérdek vaslogikája iránti visszatérõ ragaszkodásával. Így, egyáltalán nem meglepõ módon, a megoldások, melyeket Reich javasol a korszakos változásokra és az általuk elõidézett kockázatokra, furcsán egyhangúak: néhány lényegtelen adószabály megváltoztatása, minimálbéreket rögzítõ záradékok a kereskedelmi megállapodásokban, vagy a lobbizás némi törvényi szabályozása.

De még a jelenlegi gyakorlat ilyen csekély módosítása is hadilábon áll Reich meghatározó elõfeltevésével, vagyis azzal, hogy “befektetõi” és “fogyasztói” érdekeink gyõzedelmeskedtek azon képességünk fölött, hogy mint “állampolgárok” cselekedjünk. Amennyiben a modern gazdasági élet mûködésére vontakozó beszámolója igaz – ha, ahogyan fogalmaz, “a szuperkapitalizmusban a “hosszú táv” a jövõbeli hozam jelenértékét jelenti” – akkor a kampányfinanszírozásról szóló törvényekkel bütykölni vagy teljesen értelmetlen (hiszen úgysem változtat meg semmit) vagy éppenséggel lehetetlen, hiszen éppen azok a “versengõ üzleti érdekek” fognak neki ellenállni, melyek magának a torzulásnak az okai. Mindkét esetben kérdés marad azonban, hogyha immár önzõ “fogyasztóvá” vagy “befektetõvé” váltak, miért cselekednének hirtelen képviselõink vagy éppen mi magunk önzetlen “állampolgárok” módjára? Mi ösztönözné az egyes állampolgárt minderre? És kinek a kérelmére választanánk hirtelen “állampolgári” identitásunkat a “gazdasági” helyett?

Az emberi viselkedés Reich-féle kategorizálása – mintha vonzódásaink és preferenciáink (“fogyasztó”, “befektetõ”, “állampolgár”) egymással kapcsolatba nem kerülõ dobozokba lehetnének szétoszthatók és bezárhatók – egyáltalán nem meggyõzõ. Jól hangzó csípõs megjegyzésekhez vezet ugyan – “Mint állampolgárok õszintén aggódunk a globális felmelegedés miatt; mint fogyasztók és befektetõk lelkesen felcsavarjuk a fûtést” –, ám nem képes megmagyarázni, hogy az amerikai polgárok, miért is estek e paradoxon csapdájába, miközben más országok polgárai már elkezdtek szembenézni a problémával. A gond az, hogy Reich kategóriái hûen tükrözik a társadalomról alkotott, episztemológiai értelemben igen törékeny nézeteit: az “állampolgár” fogalmán nem ért mást, mint a gazdasági lény + felvilágosult önérdek párosát. Valami azonban hiányzik ebbõl. Nem csupán a “hõsök”, a “gazemberek” tûntek el, és nincs többé akit “hibáztassunk”, már maga a politika sem létezik.

A gazdaság korában élünk. A francia forradalmat követõ két évszázadban, a nyugati politikai életet az a küzdelem határozta meg, melyben balodal mérte össze erejét jobboldallal: a “haladók” – liberálisok vagy szocialisták – konzervatív ellenfeleikkel szemben. Egészen mostanáig ezek élõ ideológiai referenciák voltak, és, ha tartalmukat illetõen nem is, retorikájukban meghatározták a közpolitikát. Azonban az elmúlt negyedszázadban a politikai párbeszéd fogalmai a felismerhetetlenségig megváltoztak. Bármi is maradt volna meg a régi baloldali elbeszélés önbizalmat adó fatalizmusából – abból az ösztönzõ meggyõzõdésbõl, hogy a “Történelem” a mi oldalunkon áll –, ez 1989 után a “létezõ szocializmussal” együtt került a sírba. A hagyományos politikai jobboldal végzete hasonló volt. Az 1830-as évektõl kezdve egészen az 1970-esekig jobboldalinak lenni alapvetõen az elkerülhetetlen változás és haladás baloldali víziójával való szembenállást jelentette: a “konzervatívok” konzerváltak, a “reakciósok” pedig reagáltak. “Ellenforradalmárok” voltak. A politikai jobb, mely a mára már kihalt progresszív meggyõzõdések elutasítása által nyerte energiáit, mára szintén elvesztette iránytûit.

Az új Nagy Elbeszélés – a mód, ahogy a világról gondolkodunk – elvetette a társadalmit a gazdasági kedvéért. Ez az elbeszélés feltételezi a “globális kapitalizmus egyfajta összefüggõ rendszerét”, s a gazdasági növekedést, illetve a termelékenységet állítja az osztályharcok, forradalmak és haladás helyébe. 19. századi elõdeihez hasonlóan ez a történet is elegyíti a fejlõdés egyfajta igenlését (“a növekedés jó”) a szükségszerûség feltevésével: a globalizáció – vagy, Robert Reich megfogalmazásában, a “szuperkapitalizmus” – olyan természetes folyamat, mely független az önkényes emberi döntésektõl. Ahogyan a tegnap forradalmi teoretikusai világnézetüket a radikális társadalmi felfordulás szükségszerûségének képzetére alapozták, úgy idézik fel ennek analógiájára a növekedés mai apostolai a globális gazdasági verseny dinamikáját. Mindkét elmélet közös abban, hogy önbizalommal telve állapítja meg a jelenbeli események lefolyásának szükségszerû mivoltát. Emma Rotschild szavaival élve, be vagyunk zárva egy megfellebbezhetetlen, “egyetemes kereskedelem társadalmába”.4… mint bármikor a 19. vagy 20. században.” (6.)] Vagy, ahogy Margaret Thatcher egyszer leszögezte: nincs alternatíva.

Mint politikai elõdeik, a mai közgazdasági szakírók is hajlamosak a redukcionizmusra. Három elismert közgazdász szerint hosszú távon csupán egyetlen gazdasági statisztika számít igazán: a termelékenység növekedéséé.5 A ma dogmája – ahogyan a közelmúlt más dogmái is – érzéketlen az emberi létezés azon összetevõi iránt, melyek nem férnek be azonnal saját referenciális fogalmai közé: azaz ahogyan a régi gondolkodás a társadalmi osztály termékeként felfogott magatartásokra és véleményekre helyezte a hangsúlyt, ugyanúgy helyezi a mai vita elõtérbe azokat az érdekeket és értékválasztásokat, melyek megérthetõk gazdasági terminusokban. Hajlamosak vagyunk a 20. századra mint a szélsõségek és illúziók korára visszatekinteni, melyekbõl, Istennek hála, immár kikászálódtunk. Ám nem vagyunk-e mi is hasonló káprázatok foglyai?

Vajon a termelékenység és a piac újonnan meglelt imádatában nem csupán egy korábbi generáció hitét fordítottuk visszájára? Végül is, mi ideologikusabb annál a feltételezésnél, mely szerint minden ügy és döntéshozatal – legyen az akár magán vagy közérdekû – a globalizáló gazdaságától, annak megkerülhetetlen törvényeitõl és mohó vágyaitól függ? A forradalom ígéretével és a társadalmi átalakulás álmával egyetemben, e gazdasági szükségszerûség imádata volt a marxizmus központi feltevése is. A 20-ból a 21. századba való átlépés során vajon nem csupán azért vetettünk el egy 19. századi hitrendszert, hogy egy másikat állítsunk a helyébe?

Akárcsak a régi Nagy Elbeszélés, az új is csekély útmutatást kínál a közvetlen politikai döntések meghozatalához. Hogy egy egyszerû példát vegyünk, annak a zavarnak az igazi oka, melyet Robert Reich “állampolgára” érez a globális felmelegedés ügyében, nem az, hogy felerészben befektetõ és fogyasztó is. Ez azért történik, mert a globális felmelegedés egyszerre a következménye és elõsegítõje a gazdasági növekedésnek. Ebben az esetben pedig, hiszen, ha a “növekedés” jó, és a globális felmelegedés rossz, hogyan dönthetõ el, hogy melyiket válasszuk? A növekedés tényleg magától értetõdõen jó? Vajon a jelenlegi jólétteremtõ és hatékonysággerjesztõ termelékenységnövekedés tényleg azokkal az elõnyökkel (lehetõségek, mobilitás, elégedettség, jólét, bõség, biztonság) jár, melyeket önmagáról állít? Ez a kérdés talán nyitottabb, mint amennyire azt ma hajlandóak vagyunk tudomásul venni. Mi a helyzet akkor, ha a növekedés inkább növelte a társadalmi csalódottságot, mintsem enyhítette volna?6 Alighanem ideje lenne figyelembe venni a közpolitikai döntések nem gazdasági velejáróit is.

Vegyük például a jóléti reformot – melyben Reich maga is aktív szerepet töltött be, egyrészt mint Bill Clinton munkaügyi minisztere, másrészt mint egy sok évvel ezelõtti javaslat szerzõje, melyben bizonyos szociális ellátásokat munkanélkülieket foglalkoztató cégeknek juttatott támogatásokkal kívánta felváltani.7 1996-ban a Clinton-kormányzat gyakorlatilag felszámolta a legtöbb, szövetségi szinten biztosított hozzáférési jogot a szociális segélyekhez. A Kongresszus, visszafordítva az elõzõ fél évszázad fejlõdési irányát, megszüntette az alanyi jogon járon ellátmányokat, és a szociális juttatásokat a munkavállalás és -keresés bizonyított szándékától tette függõvé. Ez megfelelt a máshol is tapasztalható fejleményének: a “welfare/workfare” váltás szándéka jellemezte a reformokat Nagy-Britanniában, Hollandiában és még a skandináv országokban is (az 1991-es Norvég Szociális Törvény például följogosította a helyi hatóságokat arra, hogy munkakötelezettséget rójanak ki a segélyben részesülõkre.) Az alanyi jogokat és a rászorultság alapján járó hozzájárulásokat felváltotta a “munkaképességet ösztönzõ” és jutalmazó elemek rendszere: ahhoz a kinyilvánított célhoz, hogy az emberek “váljanak le” a jóléti rendszerekrõl, az a hit társult, hogy a dolgok végkimenetele morálisan példaértékû és gazdaságilag hatékony lesz majd.

Ám, ami értelmes gazdaságpolitikának tûnik egyfelõl, implicit társadalmi költségekkel jár másfelõl. A 20. századi jóléti államok egyik alapvetõ célja az volt, hogy mindenkibõl teljes értékû állampolgár legyen, ne csupán a Robert Reich-i szûk értelemben vett szavazópolgár, hanem jogokkal bíró polgár, aki feltétel nélkül jogosult a közösség figyelmére és támogatására. E vállalkozás végkifejlete egy sokkal összetartóbb társadalom lehetne, amelybõl senki nem zárható ki, vagy senki nem lenne a tagságra kevésbé “érdemes”. De az új, “megkülönbeztetõ” megközelítés a jó magaviselet függvényében újra csak esetlegessé teszi az egyén jogait a közösséggel szemben. Újra feltételessé válik az állampolgár fogalma: csupán az állással rendelkezõk lehetnek a közösség teljes jogú tagjai. Mások ugyan részesülhetnek a teljes körû részvételhez szükséges segítségben, de addig nem, amíg nem felelnek meg egy bizonyos vizsgán, illetve nem tanúsítanak megfelelõ magatartást.

Megfosztva retorikai szépségüktõl, a jelenkori jóléti reformok az 1834-es angliai Új Szegénytörvény szelleméhez repítenek vissza bennünket. Ez a rendelkezés vezette be a legkisebb jogosultság elvét, melynek értelmében a munkanélküliek és a rászorulók segélye mennyiségileg és minõségileg is alacsonyabb lett, mint a korabeli legalacsonyabb munkabérek és legrosszabb munkafeltételek. Legfõként pedig, a jóléti reform újra különbséget tesz az aktív (vagy “érdemes”) és a bármilyen okból az aktív foglalkoztatott népességbõl kizárt állampolgárok között. Kétségtelenül igaz, hogy a korábbi egyetemes jóléti rendszerek nem voltak piacbarátak. Ám éppen ez volt a lényeg. A jóléti rendszer célja ugyanis, T. H. Marshall szavaival, hogy “pótolja a piac hiányosságait, azáltal, hogy javakat és szolgáltatásokat von el belõle, illetve valamilyen módon úgy ellenõrizze és módosítsa a mûködését, hogy az olyan eredményekre vezessen, melyeket különben önmagától nem érne el.”8

A piaci optimalizáció tételét, mely valójában a közpolitikai programok társadalmi és politikai eredményeinek lebecsülése más, gazdasági hatékonyságuk miatt nagyra értékelt intézkedések érdekében, az utóbbi években nyíltan fölhasználták a privatizációs mámor igazolására is. Ám ebben az esetben is, akárcsak a jóléti reform esetében, a megfogalmazás, mely a jövõt kívánja elõre vetíteni, valójában a múltra emlékeztet. Ez a felfogás ugyanis a modernitás állami és közösségi intézményeit magántulajdonú tõkejavakra tördelve szét egy sokkal korábbi korszak szellemét idézik. A modern állam kialakulásával (elsõsorban az elmúlt évszázad során) a közlekedés, a kórházak, az iskolák, a posta, a fegyveres testületek, a börtönök, a rendõri erõk, illetve a kultúrához való megfelelõ hozzáférés – ezek mind olyan alapvetõ szolgáltatások, melyeknek nem tesz kifejezetten jót a profit célú mûködtetés – közösségi szabályozás vagy ellenõrzés alá kerültek. Ezeket épp magánvállalkozások kezébe adják vissza (vagy, mint számos európai kulturális költségvetés esetében, félig magánosított állami szerencsejátékok keretében egyéni ábrándok és erkölcsi szeszélyek játékának szolgáltatják ki).

Néhány esetben – fõként a közlekedés és a posta esetében – ezek a szolgáltatások nem ígérnek gazdasági hasznot (fõleg, ha messze esõ helyeken kell a szolgáltatást nyújtani), és így az adófizetõknek kell garantálniuk a magánszektor kiesett profitját, annak érdekében, hogy az állam vevõt találjon, mikor privatizálni akar. Ez éppenséggel régimódi állami támogatás új néven, valamint (amint Robert Reich is elismeri) morális kockázatok folyamatos forrása, hiszen felelõtlenségre és gyakran korrupcióra ösztönöz. Más esetekben magáncégek vesznek ki olyan, a köz felelõsségét megtestesítõ feladatokat az állam kezébõl, mint a börtönök ellátása, a vasúti kocsik fenntartása vagy az egészségügyi ellátás. E cégek alkalmanként díjat fizetnek e privilégiumokért, miközben befektetési költségeiket az e szolgáltatásokat igénybe vevõ állampolgárokra vagy közösségekre hárítják át. Jellemzõ esetben az államkincstár egy alkalommal nagy haszonra tesz szert és megszabadul egy adminisztrációs tehertõl is, ám mindennek az az ára, hogy elesik a jövõbeni bevételektõl és elveszti a kiszerzõdött szolgáltatások minõségének ellenõrzési jogát is. A mai Nagy-Britanniában ezt három P-vel – “Public-Private Partnership” (a köz- és magánszféra partnerkapcsolata) jelölik. Az ancien régime Franciaországában ugyanezt adóbérletnek hívták.9

A privatizáció valódi hatása, akárcsak a jóléti reformé, a deregulációé, a technikai forradalomé és a globalizációé általában, az állam szerepének csökkentése állampolgárai ügyeiben. A cél tehát az, hogy “levegyük az államot a hátunkról” és “eltüntessük életünkbõl” – mely a gazdasági “reformerek” közös célkitûzése mindenfelé –, illetve tegyük a közpolitikát, Robert Reich helyeslõ szavaival élve, “üzletpártivá”. A 20. századi állam az “emberi lélek mérnökeként” valóban rossz szájízt hagyott maga után. Gyakran nem volt hatékony, idõnként elnyomó volt, alkalmanként pedig népirtásokat vitt végbe. Ám az állam visszaszorításával (és közvetett lejáratásával), ahol csak lehetséges föladtuk a közérdeket a magánelõnyökért cserébe. Azokat a javakat és szolgáltatásokat is leértékeltük, melyek a közösséget és annak közös céljait testesítik meg, minek következtében kitartóan “elnyomtuk a hozzáértõ és ambiciózus emberek motivációit, hogy állami szolgálatot vállaljanak vagy ott maradjanak.”10 Ez pedig igen jelentékeny kockázatokkal jár.

A piac összetartása, a kapitalizmus prosperálásához szükséges alapvetõ politikai stabilitás, a piac logikájától idegen normákat, szokásokat és “érzelmeket” igényel. A piac azonban éppen ezeket a törekvéseket és érzelmeket hajlamos elemészteni. Ez a tény már régóta világos.11 A jóindulatú “láthatatlan kéz” – a nem korlátozott szabad piac – talán tényleg kedvezõ feltételeket teremt a kereskedõ társadalmak kezdeti kialakulásához. Ám nem képes olyan örökölt, nem kereskedelmi intézmények és viszonylatok újratermelésére, mint az összetartás, a bizalom, a szokások, az önkorlátozás, a kötelesség, a moralitás, a tekintély, hiszen ezeket az egyéni gazdasági önérdek kergetése inkább aláásni, mintsem megerõsíteni hajlamos.12 Hasonló okokból kifolyólag, a kapitalizmus és a demokrácia közti viszonyt nem szabad magától értetõdõnek tekintenünk, vegyük csak Kína, Oroszország, vagy talán a mai Szingapúr példáját. Hatékonyság, növekedés és profit talán nem minden esetben a demokrácia elõfeltételei, de nem is a következményei. Sokkal inkább a helyettesítõi.

Ha a modern demokráciák túl akarják élni Reich “szuperkapitalizmusának” sokkját, az egyéni gazdasági haszon kergetésén túl más is össze kell, hogy kösse õket, különösen, ha ez a haszon egyre kevesebb szerencsés kezében összpontosul. A csupán anyagi érdekek által összetartott társadalom eszméje, Mill szavaival, “lényegileg visszataszító”. Céljai közös elbeszéléséhez egy civilizált társadalomnak a délibábos vagy éppen felvilágosult önérdeknél többre is szüksége van. “A közcselekvés legnagyobb értéke azon képessége, hogy beteljesíti az emberi élet magasabb céljai iránt homályosan érzékelt igényt.”13

A veszély ma abban áll, hogy miután leértékeltük a közcselekvés jelentõségét, többé már nem világos, mi is az, ami összeköt bennünket. A néhai Bernard Williams, az “emberi természet objektív teleológiájáról” beszélve a görög etikai gondolkodásban – arról a hitrõl, hogy léteznek olyan, az ember világban elfoglalt helyére vonatkozó tények, melyek a társas élet vitelére késztetik –, az alábbiakban foglalta össze gondolatait: “a legtöbb etikai szemlélet a késõbbiekben magáévá tette e hit egyik vagy másik változatát; mi manapság talán sokkal tudatosabban cselekszünk nélküle, mint bárki azóta, hogy néhány 5. századi szofista elõször vonta kétségbe e meggyõzõdést.” Ebben az esetben azonban, ki vállal ma felelõsséget azért, amit Jan Patocka a “város lelkének” hívott?14

Van két olyan, minden másnál fontosabb tényezõ, mely aggodalommal tölthet el bennünket a város lelkét illetõen. Félõ az is, hogy ezt nem lehetséges kielégítõen helyettesíteni a végtelen gazdasági növekedés történetével, de még a kapitalista innováció pusztító lavinájának teremtõ rombolásával sem. Az elsõ ok abban áll, hogy ez a történet nem túlságosan vonzó. Nagyon sok ember marad ki belõle, idehaza és külföldön is, nagy pusztítást visz végbe a természetes környezetben, következményei pedig elborzasztóak és csalódást keltõek. A bõség (ahogyan egyszer Daniel Bell megjegyezte) lehet éppen a szocializmus amerikai helyettesítõje, de ami a közös társadalmi célokat illeti, a shopping aligha bizonyul nagy eredménynek. A francia forradalom korai éveiben Condorcet márkit megrémítette a kereskedõnek a társadalom szeme elõtt kibontakozó távlata (ugyanígy bontakozik ki ez ma a mi szemünk elõtt): a lehetõség, hogy “a szabadság nem lesz más a mohó nemzet szemében, mint a pénzügyletek biztonságának szükséges feltétele.”15 Azt hiszem, osztanunk kellene ilyen irányú ellenérzéseit.

Az aggodalom másik forrása az az érzés, hogy még a végtelen történet sem tart örökké. Még a gazdaságnak is van története. Utoljára, amikor a kapitalista világ soha korábban még nem látott terjeszkedõ és felhalmozó idõszakát élte, az elsõ világháborút megelõzõ birodalmi évtizedek világgazdasági avant le mot “globalizációja” idején, Nagy-Britanniában elterjedt vélemény volt – akárcsak ma az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában –, hogy a világ a véget nem érõ béke és prosperitás elõzmények nélküli korszakának küszöbén áll. Ha beszámolót keresünk e magabiztosság – és ami aztán belõle lett – történetérõl, nincs jobb választásunk, mint elolvasni Keynes A béke gazdasági következményei címû munkáját, mely a katasztrófa szélén álló világ egykori illúzióinak summázata, annak a háborúnak a végén, mely véget vetett minden hasonló békeálomnak az elkövetkezõ ötven esztendõre.16

Keynes volt az is, aki elõre látta, majd segített felkészülni arra a “biztonság utáni forró vágyakozásra”, melyet az európaiak az Aranykort követõ háború és gazdasági összeomlás három évtizedében éreznek majd. Az állam által nyújtott közszolgáltatásoknak és szociális hálónak köszönhetõen, melyek a második világháború utáni kormányzati rendszerek részeivé váltak, a fejlett országok polgárai feje fölül elmúlt a mardosó bizonytalanságérzet és a félelem, amely 1914-tõl egészen a korai ötvenes évekig uralta és polarizálta a politikai életet, és amely igencsak felelõs volt a korabeli fasiszta és kommunista elõretörésért is.

De jó okunk van feltételezni, hogy mindez változás elõtt áll. A félelem újra elõtérbe kerül mint a nyugati demokráciák politikai életének aktív összetevõje. Elsõsorban a terrorizmustól való félelem, de, talán még alattomosabb módon, a változás uralhatatlan sebességétõl való félelem, a munkanélküliségtõl való félelem, vagy a félelem a biztos talaj elvesztésétõl az erõforrások egyre inkább egyenlõtlen elosztási rendszerében, félelem attól, hogy elvesztjük a mindennapi élet fölötti uralmat. Nem utolsósorban pedig, félelem attól, hogy nem csupán mi vagyunk azok, akik többé már nem leszünk képesek alakítani életünk folyásán, hanem a döntéshozók is elvesztették az uralmat az immár rajtuk kívül álló erõk fölött.

Fél évszázad biztonsága és prosperitása nagymértékben kitörölte annak a legutóbbi idõszaknak az emlékét, amikor egy “gazdasági kor” összeomlott, hogy a félelem korszakába torkolljon. Körmünk szakadtáig ragaszkodunk ahhoz a vélekedésünkhöz – gazdasági kalkulációinkban, politikai gyakorlatunkban, nemzetközi stratégiáinkban, sõt, még oktatási prioritásainkban is, – hogy a múltból kevés fontos dolgot tanulhatunk. A miénk, állítjuk határozottan, egy új világ: kockázatai és lehetõségei elõzmények nélkül valók. Szüleink és nagyszüleink, azonban, akik már átélték a gazdaság egy korábbi korának szertefoszlását, sokkal élesebben érzékelték azt, hogy mi történhet egy társadalommal, ha a magán- és csoportérdekek felülírják a közös célokat és elhomályosítják a közjó jelentését.

Újra meg kell tanulnunk érzékelni e veszélyeket. Valószínû, hogy a globalizációnak köszönhetõen egyébként is újra fölfedezzük az államot. A növekvõ gazdasági és fizikai bizonytalanságot megtapasztaló népesség vissza fog térni azokhoz a politikai szimbólumokhoz, jogi szabályozásokhoz és fizikai határokhoz, melyeket csak a territoriális állam tud garantálni. Ez a folyamat már számos országban elkezdõdött: figyeljünk föl a protekcionzimus növekvõ vonzerejére az amerikai politikában, a nyugat-európai “bevándorlás-ellenes” pártok csáberejére, a “falak”, “határok” és “ellenõrzés” mindenhol jelenlévõ igényére. A szabadpiacban vakon hívõ szûklátókörûek meglepetésekre számíthatnak. Mi több, miközben igaz lehet, hogy a globalizáció és a “szuperkapitalizmus” csökkenti az országok közti különbségeket, rendszerint növeli az egyes országokon belüliegyenlõtlenségek mértékét – például Kínában, vagy az Egyesült Államokban –, mindez pedig káros politikai következményekkel jár.

Ha úgy gondoljuk, hogy tényleg az állam visszatérte, a csak az állam által nyújtható biztonság és erõforrások növekvõ szükséglete vár ránk, több figyelmet kellene az állam jellemzõire fordítanunk. Manapság megvetéssel beszélünk az államról, nem az elsõként szóba jöhetõ természetes jótevõként tekintünk rá, hanem, mint a gazdasági hatékonyság akadályát és a társadalomba betolakodó erõt fogjuk föl, melyet jobb minél távolabb tartani az állampolgárok ügyeitõl. A vegyes gazdaságú jóléti államoknak a társadalmi stabilitás és ideológiai demobilizáció megteremtésében elért alapvetõ sikerei, melyek lehetõvé tették az elmúlt fél évszázad prosperitását, elhitették a fiatalabb generációval, hogy ez a stabilitás és ideológiai némaság magától értetõdõ, és ez a hit afelé vitte õket, hogy követeljék az adóztató, szabályozó és általában véve beavatkozó állam által teremtett “akadályok” eltávolítását. A fejlett világ nagy részén a közszféra leértékelése lett a közpolitikáról szóló párbeszéd alaphelyzete.

De ha igazam van, és a jelenlegi körülmények nem maradnak fenn örökké, érdemes egy második pillantást is vetni arra a válaszra, melyet 20. századi elõdeink adtak a gazdasági bizonytalanságból fakadó politikai kihívásokra. Ahogyan õk is, talán mi is rájövünk, hogy a szociális szolgáltatások egyetemes elérhetõsége, valamint a jövedelem és a vagyon egyenlõtlenségeinek némi korlátozása olyan fontos gazdasági változók maguk is, melyek a fenntartható prosperitáshoz szükséges társadalmi összetartást és politikai bizalmat kínálják, illetve hogy csak az állam rendelkezik e szolgáltatások nyújtásához szükséges erõforrásokkal és tekintéllyel, valamint csak õ lehet képes arra, hogy mindannyiunk nevében keresztülvigye e korlátozásokat.

Talán arra is rájövünk majd, hogy az egészséges demokrácia ahelyett, hogy fenyegetve lenne a szabályozó állam részérõl, valójában éppen annak függvénye. Azt is felfedezzük, hogy a bizonytalan egyének és a szabályozatlan globális erõk közt egyre jobban polarizálódó világban a demokratikus állam legitim tekintélye lehet a legmegfelelõbb közvetítõ intézmény, amit csak kigondolhatunk. Végül is, mi az alternatíva? A korlátlan gazdasági szabadság jelenlegi kultusza, a félelem és bizonytalanság magas szintje mellett a szociális juttatások csökkentéséhez és a gazdaság minimális szabályozásához vezet, amit azonban a kommunikáció, utazás és véleménynyilvánítás egyre növekvõ kormányzati felügyelete kísér. “Kínai” kapitalizmus lenne ez, nyugati módra. Ez az, amit akarunk?

FORDÍTOTTA APOR PÉTER

A szerzõ “The Wrecking Ball of Innovation” című írása a The New York Review of Books 2007. december 6-i számában jelent meg.

  1. Robert B. Reich: Supercapitalism: The Transformation of Business, Democracy, and Everyday Life. Knopf, 2007.
  2. Ez, persze, aligha számít eredeti állításnak. Ahogy a Nobel-díjas közgazdász, James Tobin néhány évvel ezelõtt megfigyelte: “Egy csapat tervezõ – Truman, Churchill, Keynes, Marshall, Acheson, Monnet, Schuman, Macarthur Japánban – víziója tette lehetõvé a háború utáni világ prosperitását.” World Finance and Economic Stability: Selected Essays of James Tobin. Edward Elgar, 2003, 210.
  3. Ugyanígy nem kerül szóba a “kapitalizmus elfogadhatatlan arca”, ahogyan Edward Heath jellemezte a szupergazdag nemzetközi üzletemberek egy korábbi nemzedékét. Árulkodó, hogy egy republikánus elnök, Theodore Roosevelt és egy konzervatív miniszterelnök könnyebben hajlott a kapitalista mértéktelenség elítélésére, mint Clinton elnök korábbi munkaügyi minisztere.
  4. Emma Rothschild: Economic Sentiments: Adam Smith, Condorcet and the Enlightenment. Harvard University Press, 2002, 250. Rotschild megfigyelése szerint: “a hatástalan kereskedelem retorikája kevésbé megkérdõjelezhetõ [manapság
  5. William J. Baumol, Robert E. Litan, és Carl J. Schramm: Good Capitalism, Bad Capitalism, and the Economics of Growth and Prosperity. Yale University Press, 2007, 230.
  6. E régóta tartó vita legutóbbi hozzászólói közül ld. különösen Avner Offer: The Challenge of Affluence. Oxford University Press, 2006, ismertetés a The New York Review2007. október 11-i számában, illetve Benjamin Friedman: The Moral Consequences of Economic Growth. Knopf, 2005, ismertetés a The New York Review 2006. január 12-i számában; ld. még Fred Hirsch: Social Limits to Growth. Harvard University Press, 1976, valamint, a klasszikus mû, John Kenneth Galbraith: The Affluent Society.Houghton Mifflin, 1958. Ahogyan Hirsch megállapítja (66., 19. jegyzet), az a kérdés, például, hogy vajon az újraelosztás “tönkreteszi-e a jólétet”, nem válaszolható meg pusztán gazdasági kritériumok alapján. A válasz azon múlik, hogy mi is alkotja a “jólétet”, azaz, hogy mit is tartunk értéknek.
  7. Ld. Robert Reich: The Next American Frontier: A Provocative Program for Economic Renewal. Viking, 1984.
  8. T. H. Marshall: Value Problems of Welfare Capitalism, Journal of Social Policy, Vol. 1, No. 1 (1972), pp. 19–20, idézi Neil Gilbert: Transformation of the Welfare State:The Silent Surrender of Public Responsibility. Oxford University Press, 2002, 135. Gilbert leszögezi: “Azok a kormányzati programok, melyeket kizárólag a függetlenség és az egyéni felelõsségvállalás kultiválásának szentelnek, kevés teret hagynak a tiszteletreméltó függõség kialakítására azok számára, akik valamilyen oknál fogva nem képesek dolgozni.”
  9. A gyakorlati privatizációról, abban az országban, mely leginkább ki van téve romboló hatásainak ld. Christian Wolmar: On the Wrong Line: How Ideology and Incompetence Wrecked Britain’s Railways. London: Aurum, 2005, ill. Ally-son Pollock: NHS plc: The Privatisation of Our Health Care. Verso, 2004. Gordon Brown, Nagy-Britannia új miniszterelnöke nemrégiben meghívta Amerika néhány profit-orientációjáról híres egészségügyi vállalkozását – az Aetnát és a United Health Care-t többek között –, hogy licitáljanak az ország kórházi szolgáltatásaira. Még az ultra szabadpiac-párti Economist is elismeri a “privatizáció” téves mivoltát. A Metronet, a londoni földalatti vasút egyik üzemeltetõje, csõdjét kommentálva megjegyezte, hogy mivel a kormány “többszáz millió fontot utalt ki a Metronetnek, hogy folytassa munkáját… az adófizetõknek kell összedobniuk a számlát.” Ld. The Economist, 2007. július 21.
  10. Ld. Victor Perez-Diaz: Political Symbolisms in Liberal Democracies (kiadatlan kézirat, 2007. január), 16.
  11. Ld. pl. Adam Smith: The Theory of Moral Sentiments (1759), ill. Daniel Bell: The Cultural Contradictions of Capitalism. Basic Books, 1976.
  12. “Ha nem vagyunk képesek visszametszeni a piac által teremtett és az öröklés által idõtlenné tett vagyon szélsõséges kinövéseit, a piacgazdaság konszenzuális alapja aligha maradhat fönn.” Tobin: World Finance and Economic Stability, 209. A “kedvezõ kezdeti feltételekrõl” ld.: Hirsch: Social Limits to Growth, 11. A koordináló közintézmények megkerülhetetlen fontosságát a stabil piacok és a gazdasági növekedés elõfeltételeinek megteremtésében Barry Eichengreen legújabb, a háború utáni európai kapitalizmusról írott tanulmánya is kimutatja. The European Economy Since 1945: Coordinated Capitalism and Beyond. Princeton University Press, 2006.
  13. Albert O. Hirschman: Shifting Involvements: Private Interest and Public Action. Princeton University Press, 1982, 2002). 126 (T. J. kiemelése).
  14. Bernard Williams: The Sense of the Past: Essays in the History of Philosophy. Princeton University Press, 2006. 44–45. Patocka kérdését illetõen Dr. Jacques Rupniknak tartozom hálával, aki rendelkezésemre bocsátotta “The Legacy of Charter 77 and the Emergence of a European Public Space” címû kiadatlan dolgozatát.
  15. “Esquisse d’un tableau historique des progrès de l’esprit humain” (Oeuvres de Condorcet, VI, 191), idézi Rothschild: Economic Sentiments, 201.
  16. John Maynard Keynes: A békeszerzõdés gazdasági következményei. Európa Könyvkiadó, 2000. 2. fejezet: “Európa a háború elõtt”. A gazdasági csodák nem korlátozódnak a birodalmi fõvárosokra. Ivo Andriæ így írta le boszniai honfitársai optimista várakozásait e boldog békeidõkben: “Ez volt annak a viszonylagos jólétnek és a Ferenc József-i kor látszólagos békéjének az a három évtizede, mikor sok európai ember azt hitte, hogy a teljes szabadságban és haladásban megtalálta az egyén tökéletes és boldog fejlõdésének tévedhetetlen formuláját; mikor a 19. század az embermilliók szeme elé terítette sokféle és csalóka áldását, s mindenben és mindenki részére kialakította a kényelemnek, biztonságnak és boldogságnak elérhetõ árakon vagy részletfizetésre megszerezhetõ délibábját.” Ivo Andrić: Híd a Drinán. Ford.: Csuka Zoltán. Európa Könyvkiadó, 1982. 262–263.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.