Selma Bird, az irodalomtanszék tanára, Jack London egyik életrajzírója, igyekezett lebeszélni bátyját az útról, bár a szíve mélyén örült az ötletnek. Mindig olyan testvérre vágyott, aki a sarkvidékre megy. Nem mintha a nõtlen üzletemberrel bármi gond lett volna. Ifjabb Bird azt mondta a húgának: “Egyszer az életben nekem is kell egy kis kaland!” – amikor pedig élelemmel, ruhákkal, anorákkal, fegyverrel, lõszerrel megpakolva, kutyaszánon ért ki a Beaufort-tenger és az Amundsen- öböl határához, semmi másra nem gondolt: “Selma most büszke lehet rám.” Valóban szép teljesítmény volt, egy szenvedélymentes, puhány brókerfélétõl, hogy felvállalta az utat, aminek értelme nemigen lehetett, hisz’ a célt sem határozták meg. Selma is csak annyit mondott: “Elmeséled majd, milyen volt átkelni a vadonon.”
Az ifjabb Bird akkurátusan készült fel, megtanult lõni és síelni, vadászvizsgát tett, átment egy alapfokú térképészeti képzésen, két középhaladó hegymászótanfolyamon, és támogatói tagságot nyert a portlandi kutyaszánhajtó klubban. Jókora summát költött az elõkészületekre és a felszerelésekre: kamerákra, amelyekkel Selma számára végigfilmezheti az utat, diktafonokra, elemekre, akkumulátorokra, az edzésekhez szükséges erõgépre, futópadra, szobakerékpárra, végül helikopterre, ami Dawsonból – a kutyáival és málhájával együtt – a vadonba viszi. Birdnek új és jó érzés volt effélékre költeni. Korábban, bármilyen jól keresett is, hiába kapott idõnként kiemelkedõen magas jutalékot jól gondozott portfóliója után, nem igazán örült. Nem tartott se pintyet, se halat, se kutyát, és tengerimalacot se. Nagyzoló nem volt, hogy önmagára költsön mindent, évente kétszer ment pihenni Kubába és Mexikóba, cégautóval járt, ruháit, számláit is a cég fizette, ha vacsorázott, majdnem mindig fogadáson, így hát elég sok maradt – vagyis a munka, és az érte kapott pénz is sokszor tûnt feleslegesnek. Ha számottevõ összeg érkezett a bankszámlájára, egy részét a portfólió fejlesztésére fordította, másik részét átutalta Selmának: használja fel egy újabb könyvhöz, adjon ki belõle valamit, támogassa a tehetséges diákokat vagy az állatmenhelyeket. Utólag viszont szánalmasnak érezte ezt is: “Csak ennyire vagyok képes. Pénzt adok azoknak, akik különbek nálam.” Így, amikor kiért a Beaufort-tengerhez, ráadásul gond és társ nélkül, olyan egyedül, mint egy eltévedt aranyásó vagy hajótörött bálnavadász, azt gondolta: “Én is vagyok olyan, mint bárki más!” Bekapcsolta a diktafont, és a szájához emelte:
“Drága Selma! El se hiszem. Itt vagyok a Beaufort-tenger partján… Több mint ötezer mérföldre az irodától. Kár, hogy nem jöhettél. Ezt látnod kell! Egyszer elhozlak ide, ha másra nem lesz lehetõség, befizetlek egy kalandtúrára. Néhány nap az egész és teljesen veszélytelen, de legalább látod. Bár azt hiszem, egészen más idáig jönni kutyaszánon, mint bérelt hidroplánon. Azt hiszem, egészen más egyedül állni itt, mint ketten. (…) Elmondom, mit látok. Késõbb, majd fel is veszem. Szóval. A partvonal nagy része hómentes. Hatalmas, gömbölyû sziklák kandikálnak mindenütt. Elõttem víz van, nem pedig jégmezõ. A vártnál jóval melegebb az idõ. A talaj sem fagyott. Az utolsó két napban már inkább latyakon jöttünk, semmint havon. De a vízen óriási jégtáblák úsznak. Balra tõlem, tehát kelet felé a parti jég messzire benyúlik. Nem tudom, mi van alatta, félsziget vagy már a tenger. (…) Sajnálom, hogy az útnak vége. Két vagy három napot azért eltöltök még itt. Megpróbálok beljebb menni, közelebb a vízhez. Aztán visszafordulok. Remélem lesz még hó és hideg, máskülönben elakadunk, és a végén, szégyenszemre, helikopter visz vissza. A hideget megszoktam már. Nem volna baj, ha szigorodna az idõ. Egyelõre ennyi.”
Ezt követõen elmélyedt a térkép tanulmányozásában, a GPS-szel mért koordinátákat azonosította, és igyekezett rájönni, hogy a benyúló, jéggel borított rész félsziget-e, egy öböl túlsó partja, vagy egyszerûen a tengerre nyúló, hosszú és széles jégnyelv, de nem sokra jutott. Viszont úgy érezte, hogy a célba jutás öröme akkor lesz az igazi, ha elérheti a Beaufort-tenger vizét. Az elõtte húzódó, jégmentes, de meredek part nem volt alkalmas erre, mert a szokatlan melegben felengedett, omlott és mállott, és ha megpróbált közelebb jutni, elsüllyedt a sárban. De távcsõvel úgy látta, hogy a jégnyúlvány pereme a vízig ér, így némi tépelõdés után elindult kelet felé, majd a selfnél megállt, néhány szükséges dolgot magához vett – látcsövet, diktafont, kamerát –, és hátrahagyva a szánt elindult befelé. A víz sokkal messzebb volt, mint ahogy a partról látszott, de a jég legalább stabilnak tûnt. Bird mégis óvatos maradt, több mint egyórányi puhatolózással jutott ki a self szélére, az utolsó métereken pedig minden résre, repedésre odafigyelt; megállapította, hogy régi törésvonalak, melyek néhány centivel mélyebben összefagytak már. Amikor kiért és lenézett, azt is látta, hogy nem fogja a tengerben elmosni az edényeit, mert a leszakadás legalább öt láb magas. Ez azt is jelentette, hogy elég vastag és talán biztonságos. Elégedett volt. Még ha óvatosan is, de a lábait a víz fölé lógathatja; készíthet néhány felvételt, amint épp a világvégén ücsörög. Visszafelé gyorsabban haladt az enyhén nedves, vékony hórétegen saját nyomait követve, majd a kutyákkal és a szánnal együtt behajtott a selfre, pontosan addig a pontig, ahová elõször jutott. Felállította az állványt, bekapcsolta a digitális kamerát, hogy Selmának felvegye, amint lecuccol a Beaufort-tengernél. Békés idõ volt, a víz barátságosan locsogott a jég tövében. Bird lehunyta a szemét, néhány pillanatra felrémlettek a kubai partok, a forró és aranyló föveny Mexikóban, hallotta a fürdõzök kacagását, a napernyõk csattogását a megélénkülõ déli szélben, de amikor a szemét kinyitotta, csak néhány fölötte keringõ rózsás sirályt látott.
Alkalmi konyháját, egy spirituszégõt, a konyhafalat pótló szélárnyékolót a letörésnél állította fel, hogy míg megissza elsõ kávéját a sarkvidék kapujában, láthassa a közelben úszó jégtáblákat, az indigókék, ezüstösen fodrozódó vizet. A szánt és a kutyákat kissé beljebb hagyta. Vizet forralt, néhányszor integetett a kamerának, elõkészítette fekhelyét, odahordta a legszükségesebbeket, gyorslevest evett az út során alaposan összehorpadt csajkából, kikapcsolta és elrakta a kamerát, majd lefeküdt és elaludt.
Abban a tudatban zuhant álomba késõ este, amikor a Nap épp csak kikandikált a távolban úszó jégvárak mögül, hogy az útnak, a kalandnak vége. Pedig ennek épp ellenkezõje volt igaz. Amit célnak hitt, hat órával késõbb rajthellyé vált – rianás döreje verte fel a Franklin-öblöt, a self fölötti jég megrepedt, ráadásul hosszában, és a leváló, szablyaalakú, legalább háromszáz lábnyi tömb – akár a dokkból egy hadihajó – belecsúszott a tengerbe. Tömegénél fogva viszonylag lassan, viszont irtózatos recsegés-ropogás és rázkódás kíséretében. Bird elõször felugrott, de amikor rájött, hogy a rianás karnyújtásnyira van tõle, inkább hasra vágódott. Felsandítva azt is látta, hogy a holmik nagy része a túloldalon maradt. Ekkor újra felszökkent, s majd rosszul lett, amint benézett a növekvõ repedésbe: legalább húsz láb mélynek tûnt. A kutyák vadul rángatták az istrángokat és nyüszítettek, a hasadékból mennydörej hallatszott. Bird – minthogy dolgainak többsége a rianás túloldalán volt, a falkáról és a szánról nem beszélve – a fekhelyénél lévõ holmikat kezdte átdobálni, ám alig suhintott át néhányat, alig akasztotta magára a csõvázas hátizsákot, a hatalmas szablya megdõlt, és gyorsulni kezdett. A repedés pillanatok alatt akkorára nõtt, hogy már lehetetlen volt átugrani. A selfrõl leváló jégtömb lassan, de biztosan kiúszott a Beaufort-tengerre, míg Bird kétségbeesetten futkosott fel és alá, mint aki ugráshoz készül, de bátorsága nincs. Tanácstalanságát semmi se jellemzi jobban, mint az a mondat, amit jó darabig eltartó futkosása közben rögeszmésen hajtogatott: “Nem hiszem el! Nem hiszem el.”
Sokáig egyfajta mérlegeléssel foglalta el magát. “Még mindig jobb a hideg vízben átúszni, esetleg több fordulóval áthordani a cuccokat is, mint itt rekedni” – gondolta majdnem helyesen. De kétségtelen az is, hogy a jégtábla túl vastag volt. El nem képzelhette, hogyan tud kimászni rá. A jégmentes part pedig túl messze, legalább hárommérföldnyire esett. Mire elérné, kihûl a körülbelül nullafokos vízben. Késõbb arra gondolt, hogy a tábla csak a leszakadás erejétõl távolodott el a parttól ennyire gyorsan, s ez a távolodás némi idõ után lelassul, talán meg is áll. Részben ezt is jól látta. Reménykedve állapította meg, hogy a szél a Banks-sziget felõl, vagyis a part irányába fúj, és azzal vigasztalta magát, hátha nemcsak megállítja az úszó szigetet, hanem vissza is fordítja, így ismét elérhetõ távolságba kerül a szán, a táborhely, vagy a part bármely része. De nem számolt azzal, hogy a kedvezõnek tûnõ, ráadásul megélénkülõ szél csak a víz felsõ rétegeit tereli a leszakadás felé; ez a felsõ, hullámok alakjában szakadatlanul kifelé áramló víztömeg a partnak ütközve lebukik, és a mélyebb rétegekben óriási folyamként fordul vissza, a nyílt tengernek tartva, a jégtábla java pedig épp abban a mélyebb rétegben süllyed el; olyan ez, mintha a hajó vitorlája a víz alatt volna kifeszítve. Vagyis a két áramlat küzdelmébõl minden bizonnyal az alsó, alantasabb kerül ki majd gyõztesen. Ráadásul ugyanez nem áll, ha megfordulna, és déli irányból fújna a szél. Akkor, minthogy nincs part, ami a felsõvizet megfordítsa, pusztán a szél ereje érvényesül, tehát a jégtömb így is, úgy is távolodik a parttól – épp ahogy Selma bátyjától bármiféle esély.
Mindezt – leltározva a vele maradt holmikat – nem tudta még. Talán érezte csak. Ez az érzés pánikká fokozódott, amikor rájött, hogy a túloldalon olyan dolgok maradtak, mint a rádió! Uralkodva a pánikon, Bird gyors mérleget vont. “Számolni kell a legrosszabbal is!” – ezt mondta neki valaki a portlandi kutyaszánhajtó-klubban, ezért arra gondolt – nagyon helyesen –, hogy a tábla haladási iránya talán sosem változik; a lajstromozás során pedig arra a megállapításra jutott, hogy a túloldalon maradt holmik, fõként a rádió, inkább segítik a hazajutást, mint azok, melyek vele vannak. Úgy döntött, hogy addig úszik át, amíg nem sodródik még messzebbre. Vetkõzni kezdett, hogy a ruha ne húzza le. A szánon ruhanemû is maradt. “Odaát majd felöltözöm” – gondolta. Óvatosan a jég szélére ment, a dermesztõ vízzel megmosta az arcát, a tarkóját is, de hiába, mert kissé megcsúszott, és hirtelen a vízbecsobbant; úgy érezte: megáll a szíve. Másodpercekig kapkodott levegõ után, igyekezett a fejét a víz fölött tartani, mégis elmerült. A hideg már az elsõ pillanatban a csontjáig hatolt, és mint a testébe ívódó ólom, a víz alá, a fenék felé húzta. Mikor végre kissé megnyugodott, és a felszínre vergõdött, a leszakadás rettentõ távolinak, elérhetetlennek tûnt. Megint felötlött: és ha nem tud kimászni se? A põre gondolat is újabb pánikrohamot idézett elõ; gondolkodás nélkül az úszó sziget felé fordult: már azt is túl magasnak látta, és csak hisztérikus tusakodás során, összevissza horzsolódva jutott vissza rá. Pár pillanatra elterült a havon, késõbb gyorsan megtörölközött, felkapta a ruháit, ugrált, futkosott, végül megtörten, megszégyenülve, dideregve a hálózsákba mászott és elájult.
Az elsõ napok õrjítõ szorongási-rohamai elcsöndesedtek. Józan latolgatás és apátia felváltva látogatta Selma bátyját – míg az úszó sziget olyan messzire távolodott a parttól, hogy végül a leszakadás se látszott, csak a szomszédos jégtáblák és jéghegyek. Eleinte aludni se tudott. A le- szakadás ugyanis túl messze volt ahhoz, hogy átússzon, de elég közel ahhoz, hogy tisztán hallja odaátról, álmában is, az elárvult, hevederre kötözött kutyák nyüszítését, ez pedig nem hagyta nyugton. A panaszos kórust úgy hallgatta, mintha a saját kétségbeesésének hangja volna. Borzongva gondolt arra, hogy a kutyák egyre éhesebbek, senki sincs, aki élelmet dobjon nekik, hamarosan egymást tépik szét. A harmadik naptól viszont már csak akkor hallotta õket, ha a szél felõlük fújt.
Összeszedve magát arra gondolt, hogy keresni fogják, és akkor – elõbb-utóbb – megtalálják; erre kell koncentrálni, hogy minél könnyebben, biztosabban húzhassa ki addig. Míg fel nem tûnik egy helikopter. Úgy ítélte meg, viszonylag jó esélyei vannak. Például – a jegesmedvék miatt – a fegyvert mindig magánál tartotta, így az a szigeten is vele maradt. Lõszere nem sok, de akadt pár darab, elvileg vadászhatott is, csak arra kellett ügyelnie, hogy valami nagyobbat ejtsen el, bár zsákmányállatnak híre sem volt. A tenger nem mozdult és az idõjárás se változott.
A három ballon közül kettõ a szánon volt, egy pedig a szigeten. Sós vizet nem lehet inni, tehát édesvízrõl kellett gondoskodnia. Korábban ez nem okozott gondot. Útközben patakból, hóból, jégbõl nyerte, most viszont szembesült az elsõ problémával. A jégtáblát vékony, alig pár centis hó borította, ami gyorsan olvadt, amikor pedig a jégbõl fõzött teát, megdöbbenve észlelte, hogy sós! A tábla tengervízbõl keletkezett, vagyis úgy állt a helyzet, ha enyhe marad az idõ, a tábla összes hava leolvadhat, és akkor vízhiány végezhet vele. A probléma megoldására, az olvadás lassítása végett, a sziget összes havát egybehordta, de ez se ment egyszerûen. Az úszó sziget alig volt nagyobb egy futballpályánál, ám annál sokkal hosszabb. Már az elsõ napokban is továbbtöredezett, ezért ifjabb Bird egyáltalán nem mászkált rajta, mindig a holmik közelében tartózkodott, és mindent egyben tartott, nehogy egy újabb hasadás során ismét megfelezõdjön a készlet. Úgy döntött, hogy míg a havat gyûjti, a batyut mindenhová magával húzza. Néhány nap alatt négy, jókora halomba tornyozta a havat. Az olvadás ütemét is figyelembe véve úgy látta, hogy tartalékai hetekig is kitarthatnak. Mivel a vártnál fáradtságosabb munka kimerítette, engedélyezett magának egy forró teát, bár a spiritusszal is takarékoskodnia kellett. Ahogy a konzervekkel is – aznap mégis kettõt evett és mintha az apró fényûzést kifogásolná az arktisz, két nappal késõbb, a jégtábla kettétört. Bird maradt az egyharmadán, a már erõsen latyakos, összegyûjtött hónak pedig csak a negyede maradt vele.
Lett volna oka, újabb pánikra, de erõsen hitt a segítségben. Gyorsan rájött, hogy a legfontosabb dolgokra kell összpontosítani; még ha idõlegesen kedvezõnek tûnnek a körülmények, vagy biztató jelek vannak, reményteli gondolatok adódnak, akkor se szabad enyhíteni a beosztás szigorán. Ha viszonylag magasan járt a Nap és a jégen sütkérezett, titokban az a gondolat is megkísértette, hogy talán így a legjobb. Végre egy kis kaland! Valami életre szóló eset. A gondos és folytonos mérlegelés mellett csak egy – bizonyos szempontból felesleges – dolgot tartott meg: a kamerázást. Úgy gondolta, érdemes dokumentálni “ezt a túlélést”. Az aksik lemerítése, az XD-kártyák felhasználása semmivel sem csökkenti a túlélés esélyeit. Rövid ideig örömét lelte ebben a dokumentálásban, tíz nap múltán viszont már szánalmas ábrázattal, kétségbeesetten és nem kevés dühvel beszélt a kamerába:
“Nem tudom, hol a francba vannak! Nem igaz, hogy a mûholdak korában nem képesek megtalálni. Köd sincs, szél sincs, hóvihar sincs! Hamarosan nagy szarban leszek. A hó elfogyott, elolvadt. A jég javarészt sós. Ezen a szélén, ahová tegnap jöttem át, vannak édes részek, de nem tudom mennyi. Ráadásul újabb darab tört le, még szerencse, hogy nem épp alattam. Az idõ persze remek. A nap felét sütkérezéssel töltöm. A hálózsákban éjszaka se fázom. De arra gondolok, bár volna sokkal hidegebb. Akkor eshetne újra hó és megoldódna a vízprobléma. De még jobb volna, ha befagyna a tenger. Akkor elmehetnék errõl az úszó szigetrõl. Talán visszajutnék a szánhoz is. Igaz, GPS nélkül nem tudom, hogy most hol vagyok. De talán még nem túl messze. Ha meg nagyon hidegre fordul az idõ, elõbb-utóbb megfagyok. Spirituszom alig van. Az élelmem fogytán. A krémek a szánon maradtak. Kiszáradt és berepedezett a bõröm, a bütykeimbõl gyakran szivárog a vér. Nem igaz, hogy nem jönnek értem! Selma biztos kerestet. Megõrjít ez a várakozás. Bár történne már valami!”
Kívánsága teljesült. Véget ért a derûs, szélcsendes idõ. Feltámadt a szél, viharos szélrohamok korbácsolták a Franklin-öböl vizét, és bár ifjabb Bird nem érzékelte, de a feltámadó tengeráramok gyorsan vitték az úszó szigetet is. Bird aggódva kapirgálta, kóstolgatta a jeget, kémlelte az eget, jön-e már a havazás vagy egy helikopter? Rettegés töltötte el, amikor a sziget nálánál jóval nagyobb jégtáblákat közelített meg, s néhány alkalommal nekik ütközött. Végül jókora jéghegynek sodródott, s egy legalább húsz láb magas jégszikla magasodott fölé. Bird borzongva gondolt arra, hogy a szikla leszakadhat, és pozdorjává zúzhatja a szigetet. Ekkor érlelõdött meg benne a gondolat, hogy ha más lehetõsége nincs, legalább egy másik, nagyobb, biztonságosabb, s lehetõleg édesvízbõl álló táblára kell átköltöznie.
Leszállt a köd, ennek ellenére újra meg újra feltámadt a szél. Bird a tábla széleit se látta. Így azt se tudta eldönteni, hogy a szélirány változik-e olyan gyakran, vagy a tábla forog? Azt remélte, hogy a párás, ködös, szeles és valamelyest hidegebb idõben esik némi hó is. Egyébként álló nap a háló- zsákban gubbasztott, és ha sikerült legyûrnie rettegését, vagy a kimerültség ledöntötte, akkor aludt. Szükségét közvetlenül a holmik mellett végezte el; a ködben egy lépésnyit se látott tisztán. Efféle köddel csak útleírásokban találkozott; mintha vattában járna; félt, hogy belecsúszik a vízbe; nem látja majd, hogy a sziget idõközben még kisebb lett; a hullámok csapkodását ijesztõen közelrõl hallotta. Számos dologra gondolt, amire még soha, s tett néhány olyan dolgot is, amit azelõtt egyszer sem. Például imádkozott – bár nem tudta kihez.
Néhány nap múlva elállt a szél, de a köd továbbra is tartotta magát, csak akkor oszlott el, amikor a szél is újra megélénkült, akkor viszont, mintegy varázsütésre, pillanatok alatt szûnt meg. Bird öröme határtalan volt. Elõször is látta, hogy a jéghegynek nyoma sincs, így már semmi se magasodik fölé. Másrészt szigete további jégtáblák közé került, melyek összezsúfolódtak. Tehát látszott arra némi esély, hogy másik, biztonságosabb, nagyobb, esetleg édesvízi táblát válasszon. A jégtömbök torlódása jelezhette azt is, hogy egy öbölbe vagy szorosba sodródott. Némi szerencsével kijuthat talán a partra is? Ráadásul, nem messze tizenöt-húsz fókát látott és több száz sirályt. Ez megint csak a part közelségére utalt, arról nem szólva, hogy vészesen fogyatkozó tartalékainak pótlását ígérte egy esetleges fókavadászat. Az egyenként is örvendetes tények összhatását az se rontotta, hogy szánalmas képet mutatott a körbeszart táborhely és Bird maga is.
A brókerbõl lett Robinson körbejárta apró szigetét, megnézni mennyi maradt belõle; összeér-e egy másikkal annyira, hogy elhagyhassa. Amikor látta, hogy a túlsó vége odapréselõdik egy jóval nagyobb és magasabb táblához, sietve összepakolt és elindult. A kétlábnyi szintkülönbségtõl azt is remélte, hogy távolabbra lát, ám hiába. Óvatosan haladt, így több mint tíz óra alatt kelt át kéttucatnyi táblán. Örömmel konstatálta, hogy mindegyik édesvízi jég. Közelebb jutott a fókákhoz is, akik nem zavartatták magukat, egykedvûen heverésztek egy lenyûgözõ jégkolosszus tágas, vízre nyúló platóján. Bird arra a hegyre szeretett volna átjutni, amely méreteivel, stabilitásával, fókáival, ücsörgõ sirályaival azt sugallta, hogy talán már nem is jéghegy, hanem a part kezdete. De ha nem is az, a tetejérõl bizonyosan messze látni – talán a partig is. A plató egyik oldala olyan barátságosan emelkedett, hogy Bird úgy ítélte meg, gondtalanul mászhat fel rajta, a hegy tetejéig. Másnap viszont csalódnia kellett. Újabb táblákon kelve át megállapította: a hegyre se tud átmenni. Az ugyanis egy másik torlasz része. A két torlasz között széles, nyílt víz húzódik – nem érdemes újra átúszással próbálkozni. Bird azzal vigasztalódhatott, hogy a heggyel szemközti tábla is óriási, édesvízi, és jóval több hó borítja, mint régi szigetét. Így hát letáborozott, részint abban a reményben, hogy a szemközti platón lustálkodó fókák valamikor megélénkülnek, és akkor egyik-másik lõtávon belülre kerülhet.
Új táborhelyet alakított ki, rendbe rakta a holmikat, ezt-azt még le is pucolt. Kamerával felvette új állását, beszámolt tapasztalatairól és terveirõl, majd a töltött fegyvert maga elé rakva a fókákat várta. Ismét csendes, meleg idõ ígérkezett. Elhatározta, hogy már másnap nekifog a hó gyûjtésének. Reggel alig hitt a szemének: közvetlenül az orra elõtt, elérhetõ távolságban jókora fatörzs lebegett, amit nem kis erõfeszítés árán a táblára vonszolt. Újabb jel, ami a part közelségét valószínûsíti, na és egy kis tûzifa! Idõnként a fókák is megélénkültek és a torlaszok közti vízbe csobbantak. Föl és alá úszkáltak, ugráltak, idõnként eltûntek órákra is, de visszatértek mindig; néhány alkalommal egészen közel úsztak a brókerhez, de mire felkapta a puskát, lebuktak.
A fa lassan száradt. Bird hozzálátott a szétdarabolásához, hogy gyorsítsa a folyamatot. Kisebb-nagyobb részeket hasított le belõle, melyeket a sátorlapon szárított, amit pedig elég száraznak ítélt, berakta a hálózsák végébe. Ez a farigcsálás nyugodttá, elmélyültté tette. Gondolatai elkalandoztak, sokszor arról is megfeledkezett, hol is van tulajdonképp. Nem vizslatta az eget, nem várta a helikoptert ugrásra készen, épp ellenkezõleg: közelhajolt a fához, akkurátusan vagdosta, feszegette; csak néha nézett rá a vízre, nem hozott-e újabb fát, nem bukkan-e fel belõle fóka. Talán ez a napokig tartó, alvásokkal váltakozó, andalító szöszölés lehetett az oka annak, hogy amikor váratlanul egy fóka szökkent ki a táblára, épp ott, ahol Bird törökülésben, ölében a törzzsel farigcsált, majd hanyatt esett rémületében. A puska nem volt kéznél – szerencsére.
A fóka csodálatosan hajlékony, sima, barna, tündöklõ és csillogó, vidám és erõs volt. És meglepett. Legalább annyira, mint Bird. Hosszú bajuszszálai alatt, félig mosolygó szájában tenyérnyi hal rángatózott. A fóka, mielõtt kiugrott volna a jégtáblára, nem tudta, hogy odafönt egy ember ücsörög. Amint az elmélyülten farigcsáló Bird sem sejtette, hogy alatta épp egy fóka úszkál. Így hát sokáig bámultak egymásra. Birdnek jó érzés volt látni valakit, bárki is az, fõként ilyen valószínûtlen közelségbõl. A fóka nemcsak tanácstalan volt, de szemlátomást kíváncsi is. Némi szemezés után Bird így szólt: “Na, mi van?” – és grimaszt vágott. Ez meglephette az állatot, mert kiejtette szájából a halat és két rövid, éles vakkantás után visszacsobbant a vízbe. Bird látta a jég széle felé vergõdõ halat, de meglepetésében moccanni se tudott; csak az utolsó pillanatban ugrott utána, olyan vehemenciával, hogy kis híján maga is a vízben végezte. Visszacsúszott a helyére, a fatörzshöz, kezében a hallal, és így szólt: “Nem hiszem el!” Kisvártatva azt is hozzátette: “Ha én ezt Selmának elmesélem…” Ezután a kés nyelével a halat kupán vágta, elõvette a kamerát, felrakta az állványra, bekapcsolta és visszaült:
“Szóval itt vagyok egy jégtáblán. Néhány napja még úgy álltak a dolgok, hogy szomjan halok. Most pedig itt vagyok ezen a jóval nagyobb táblán. Vizem, illetve havam van bõven. A tengerbõl fát is szereztem. Az elõbb meg kiugrott az orrom elé egy fóka és itt hagyott egy halat! Fókát se láttam még így. Úgyhogy most meleg ételt ehetek, anélkül, hogy a tartalékaim apadnának. Nem kell konzervet bontanom és a spirituszt se használom. Ha így mennek a dolgok, valamelyik nap talán még fókát is lõhetek, és akkor elég húsom lesz. Most pedig felveszem, miként készítek el egy valódi, sarkvidéki ebédet” Ezen a ponton az órájára nézett, majd helyesbített: “Pontosabban inkább vacsorát. Délután négy van. Fogjuk fel vacsorának.” Ekkor a hálózsák fadarabjaiból kis gúlát rakott, aljára háncsszerû anyagot, végül a fotópuska makrójával, a Nap sugarait használva, szép lassan meggyújtotta, a kibelezett, lepikkelyezett halat pedig sátorvasra tûzve megsütötte.
Másnap, koradélután nekivetkõzve heverészett a napsütésben, amikor újra megjelent a fóka. Éppoly váratlanul, mint elõzõ nap, bár most egy kicsit távolabb szökkent ki, és rövidebb ideig maradt a jégen. Már nem volt meglepett. Tudta, hogy Bird ott van. Kiszökkent és már ugrott is vissza. Társai is a környéken cirkáltak, de tisztes távban. Bird látta, hogy a fóka újra meg újra visszatér, ezért arra gondolt: itt a remek alkalom a vadászatra. Már a puska után nyújtózkodott, amikor a fóka ismét megjelent, megint csak hallal a szájában. Éppúgy, mint elõzõ nap, hosszan mustrálta Selma lesoványodott bátyját, aki nem kevés sóvárgással bámulta a fókaszájban ficánkoló halat. “Na, rakd le szépen!” A fóka olyan mozdulatot tett, mintha udvariasan meghajolna, de a halat nem engedte. “Okos fóka, tedd le azt a kurva halat!” – mondta ifjabb Bird újra. A fóka horkant egyet és meglóbálta a halat. Ekkor Bird úgy csinált, mintha ráijesztene; talán valóban azt akarta, hogy ijedtében dobja el a zsákmányt. A fóka behajította a halat a szigetre, és két vakkantás után beugrott a tengerbe. Bird gondolkodás nélkül, sokkal gyorsabban és ügyesebben, mint elõzõ nap, a halra vetette magát. Leütötte azt is, megint felállította a kamerát, úgy, hogy mögötte a szoros – így hívta a jégtorlaszok közötti nyíltvizet – és a jéghegy látszódjon, és a kamera elé ült:
“Magam is alig hiszem, de a tegnapi fóka az imént, talán öt perce sincs, visszajött. Megint halat hozott. Pontosabban itt hagyott egyet megint. Nem tudom, mire véljem, de azt hiszem, ez elég érdekes. Itt van ni! Azt hiszem valami heringféle” – mutatta a kamerának. – “Mögöttem, a vízben most is itt úszkálnak. Valószínûleg vadásznak. Amikor végeznek, a szoros túloldalán látható jéghegy platójára telepszenek” – mondta Bird, amikor közvetlenül a jobbján, egy pillanatra, a szigetre szökkent a fóka, majd eltûnt. – “Láttad? Ugye, hogy nem beszélek hülyeséget! Láttad? Remélem, rajta van a felvételen. Szerintem ez ugyanaz a fóka. A többi nem jön ide. Odébb ülök, hogy jól látszódjék, talán megint kiugrik” – és ifjabb Bird kivonult a képbõl, így a kamera már csak a szoros nyugodt, jégtörmelékkel teli, sötétkék, finoman fodrozódó vizét, meg a szemközt felragyogó, pokolian fehér és iszonyú magas jéghegyet vette. A háttérben Bird motyogott: “Aztán lehet, hogy ma már nem jön többet, nem tudom… Azért várjunk még egy kicsit. Legfeljebb lesz egy jó hosszú kép a szorosról.” Ám akkor a fóka, épp a kamera elõtt kiugrott a tengerbõl. Testén a víz selyemként ragyogott, óriási, komoly és barna szemmel mustrálta a kamerát, bajuszszálain apró jégbogyók csüngtek, szuszogott, fújtatott, hajbókolt néhányat, majd visszaugrott. Bird hallgatott. A fóka megismételte a ki-beszökellést néhányszor, végül – jól látható delfinugrásokkal – elúszott a plató felé. Bird visszatért a képbe és közel hajolva a kamerához így szólt: “Na ugye! Nem megmondtam!”
A következõ felvételnél Bird, bármit csinált is, félszemmel folyton a vizet kémlelte. Nemhiába. Koradélután ismét megjelent, ahogy Bird mondta, nemes egyszerûséggel: A FÓKA. Azzal a hangsúllyal, mintha a Föld vizeit egyetlen fóka lakná. “Légy üdvözölve!” – mondta Bird vidáman és meghajolt. A fóka ezúttal minden teketória nélkül rakta le a halat, úgy tûnt, viszonozza a köszöntést, bár furcsa, kígyózó mozdulattal, végül hátracsapta a fejét, hosszú, ugatásszerû hangot adott, vakkantások egész sorozatát, mire a bróker piperkõcként pukedlizett. Ez szemlátomást meglepte a fókát és érdeklõdést váltott ki belõle. Mintha röviden gondolkodott volna, mozdulatlanul (kérdõen?) bámult a brókerre, végül, mint aki elhatározásra jut, elszántan beugrott a vízbe. Bird a halra startolt, leütötte és elrakta. Már elõkészítette a tûzifát, úgy, mint elõzõ nap, amikor csobbanás hallatszott a vízbõl, a fóka épp csak egy pillanatra tûnt fel a sziget szegélyén – egy jókora hal nagyívben repült ki a tengerbõl, egyenest a táborhelyre. Legalább kétarasznyi volt és nyomott vagy fél fontot! Bird megdöbbenve bámult, kereste a fókát, aki viszont aznap már nem mutatkozott.
A néhány héttel késõbbi muszter készítése során, a szemlátomást megerõsödött Bird boldog várakozással tekintgetett az órájára, majd egy ponton, gyermeki, ártatlan és állati örömmel azt mondta: “Most jön! Figyelj csak!” – és akkor a fóka a jégre szökkent, szájában viszonylag kicsi hallal. Bird, a korábbiakkal ellentétben már állt, és nem ült. Mélyen meghajolt, pukedlizett és komédiába illõ dagályossággal efféléket mondott: “Üdvözlöm a Jeges-tenger hatalmas és könyörületes hercegét…” A fóka bedobta a halat, Bird elvette, egy pillanatra a kamerába nézett, és azt súgta: “Most figyelj! Ha ezt csinálom, lepényhalat hoz!” – és a türelmesen várakozó fókához fordult, maga elé terítette a hálózsákot, leguggolt és bemutatott egy példásan kivitelezett bukfencet. A fóka horkantott és eltûnt. Bird a kamerához fordult: “Most elment lepényhalért.” És várt. És várt. “Nyugi!” – mondta. – “Nem hibbantam meg. Hozni fogja, meglásd!” Valamivel késõbb: “Remélem, nem zavarja a kamera.” Igaz, sokáig kellett várni, de végül a fóka valóban megjött, és csakúgy kutyafuttában kihajított egy halat – jól láthatóan lepényhalat! Ezt követõen Bird bemutatta tûzifakészletét, amit azokból a darabokból halmozott fel, melyeket a fóka tolt a szigethez, különféle mutatványok fejében. Mielõtt az aksik végleg lemerültek, és ifjabb Bird már nem tudott felvenni több jelenetet, még néhányszor megörökítette, amint viszonylag nagy tûz mellett jókora halakat sütöget, aggasztó vihorászás mellett, míg azt hajtogatja: “Nem hiszem el! Nem hiszem el. Miközben azt se tudom, hol vagyok! Gõzöm sincs, hogy hol.”
Ám egyszer minden jónak vége szakad. Elõször hûlni kezdett a levegõ. Fokról fokra. Már nem lehetett sütkérezni. Bird nyugtalanul járkált a hetekig egyhelyben rostokoló szigeten. Látta, amint a szoros végében már fodrozódik a víz. Látta, hogy az ég is kékebb. Sötétebb is, kékebb is. Aztán látta, hogy a szemközti jéghegy tetején szárnyra kap a hó; alig néhány másodperccel késõbb pedig erõs szél sepert át a szoros és az összetorlódott jégtáblák fölött. Az addig lazán, finoman egymáshoz érõ, kisebb-nagyobb szigetek váratlan lökdösõdésbe kezdtek, letöredezõ jégdarabokkal telítõdött a víz és olyan hangot adott, mintha millió csengettyû úszna benne. Alacsonyan rohanó, ólomszürke felhõk jelentek meg; a Nap hol eltûnt mögöttük, hol meg elõbukkant, és alászálltak az elsõ hópelyhek is; eleinte nagy, puha vatták sodródtak a légben; késõbb sûrûn, apró szemû, kopogós hódara esett. Felhõk fedték be az eget széltében-hosszában, a szél pedig egyre csak erõsödött. Bird minden fokozatnál azt hitte, nem erõsödik tovább. Amikor megállni is alig lehetett benne, egyszerûen nem volt képes elképzelni erõsebbet. Kétségbeejtõ volt. Elsõsorban azért, mert nem rohamokban jött, hanem csak fújt és fújt, erõsen és egyenletesen. Ez pedig azt ígérte, hogy nem lesz vége egyhamar. Úgy is lett. A havazáshoz erõteljes párásság társult. A jégtáblák napokig törték-zúzták egymást. Bird rettegve lapult a hálózsákban minden motyóját maga köré gyûjtve és rimánkodva: “Bár állna már el a szél!” A havazásnak persze örülhetett volna, ha nem így jön. Mert a hódara, majd a késõbb fellegekben érkezõ, fullasztó porhó egyáltalán nem gyûlt meg a táblákon. Az orkán miatt csak átsodródott rajtuk, hogy végül a tengerben végezze. Viszont félõ volt, hogy az addig biztonságos sziget darabokra szakad. A fóka se jött a rossz idõben. A jéghegy sem látszott.
Bird maga se tudta, hány nap telt el a hóviharban. A félelemtõl aludni se tudott. Amikor pedig teljesen kimerült, a hálózsák aljában sündisznómód összekuporodva kisebb kómába esett, és csak a szokatlan csendre riadt fel. Kibújva a hálózsákból megállapította, hogy bekövetkezett az, amitõl félt. Óriási szigete összetört. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem ott, ahol õ feküdt, viszont egy megalázóan kicsiny darabkán találta magát. A torlaszok eltûntek, sõt a jégtáblák többsége is. Amelyek maradtak – ha ugyanazok voltak egyáltalán – messze voltak és szintén nagyon kicsik. Két-három jéghegy látszott ugyan, de valahol a bemérhetetlen messzeségben, az õrjítõen kék nyílt- tengeren. Amerre a szem ellátott, csak víz és víz, némi jégtörmelék, és egy-két reménytelenül kicsi, erõsen imbolygó sziget. Többségükön az unottan ringó tenger is átcsapott. Úgy úszkáltak, tébláboltak, billegtek, mint egy hajótörés kacatjai. Mindebbõl Bird semmi biztatót ki nem olvashatott.
Bird úgy gondolta, hogy a vihar délebbre vitte. Bár ahhoz, hogy délebbre vigye, ki kellett sodródnia az Északnyugati-átjáróból, ami lehetetlennek tûnt, ezért a minden addiginál melegebb, nyárias meleget az éghajlatváltozással magyarázta. Szigete olyan kicsi volt, hogy az olvadás okozta zsugorodást is érzékelte. Ráadásul, minthogy hó már nem volt rajta, kénytelen volt farigcsálni belõle, ha inni vagy fõzni akart. Más kérdés, hogy nemigen akadt fõznivalója se. Vissza kellett térni az elsõ hetek kuporgatásához, az éhezéshez és a szomjazáshoz is. Ezzel együtt visszatért a kétségbeesés és egy furcsa, gyöngéd érzés: a halálvágy.
Másnap látcsövével felfedezett egy úszó jegesmedvét. Elõször megrémült, majd úgy gondolta, kapóra jön. Lelövi és megeszi. A medve komótosan, legyengülten, el-elmerülve küszködött. Itt-ott megpróbált kikapaszkodni a táblákra, de azok elforogtak, elsüllyedtek, töredeztek alatta. Bird legalább egy órán át figyelte a medve küzdelmeit, azt latolgatva: az õ szigete elbír-e még egy jegesmedvét is. A szánalmas állat összevissza evickélt, nem volt határozott célja, útiránya. Ebben a kóválygásban egyszer majdnem lõtávon belülre ért, de mint aki meggondolja magát, visszafordult, pedig végzetesen sovány volt, tehát nyilván éhes is, és Selma bátyját zsákmánynak tekinthette volna. Bárhogy is, továbbúszott és újabb küzdelmek árán, épp abba az irányba, ahonnan jött, eltûnt. Bird megnyugodva és szomorúan ült le a jégre. Két óra múlva tizenöt-húsz beluga tûnt fel a közelében: lassan úsztak, levegõért egyszerre, összehangoltan bukkantak a felszínre. Kétszáz lábnyira vonultak el Bird jege mellett, majd csönd lett.
Bird úgy döntött, hogy rendet rak. Megemelte a málhazsákot, és akkor a sziget oldalra dõlt. Kissé odébb lépett, erre egyenesbe állt. Ezt követõen többször is változtatta súlypontját és rájött: alatta a jég már olyan kevés, hogy kisebb mozgásra is billeg. Soha az életben nem volt olyan csüggedt és fáradt, mint akkor, ahogy óvatosan, akár tyúk a tojásra, ügyelve minden mozdulatára, visszaereszkedett a jégre. Enyhe, déli levegõ áramlott felé. A tarkóját perzselte a Nap. Az égen néhány kicsi felhõ ácsingózott, a magasban repülõgépek apró, csillogó fémkapszulái húztak át egy légifolyosón, nyílegyenes kondenzcsíkot hagyva maguk mögött. Itt-ott sirályok fehérlettek a vízen. Ifjabb Bird korábban is sokszor bámulta vágyakozva, különös érzésekkel, sütkérezés közben azokat a távoli repülõket, arra gondolva, ha tudnák odafönt az utasok, hogy épp most húznak el egy jégtáblán rekedt kalandor felett, mit tennének? És mit gondolhatnak azok az õserdei törzsek, amelyek sosem láttak még fehér embert, csak azt érzékelik, hogy bizonyos idõ óta, különös tárgyak húznak vonalakat az égre; éjszaka látszik piros villódzásuk, néha lehallatszik a zúgásuk is; mit gondolnak vajon? És õ, a jól keresõ bróker, amikor repülõvel utazott, Kubába, Pekingbe, Londonba, vajon hány hajótörött fölött repült át élete során?
Selma bátyjában megérett a gondolat: nem fogja végigcsinálni ugyanazt, amit a jegesmedve. Inkább fõbe lövi magát. Még szerencse, hogy van töltény és puska. Belenyugodott, hogy sirályok fogják darabokra szedni. Hogy csontjai majd a tenger fenekén nyugszanak. Úgy gondolta, inkább szíven lövi magát, ne szétlõtt pofával feküdjön ott. Végül is mindegy, de mégis: abban van valami méltóságteljes dolog, ha nincs szétdurrantva a feje. Ha megtalálnák mégis, legyen egyben. Vár még két napot, kiszedi a maradék fát a hálózsákból, meggyújtja, rádob minden éghetõt, a hálózsákot, anorákot, szélfogót, leönti spiritusszal, még utoljára alaposan átmelegszik, és ha jól átforrósodott, meghúzza a ravaszt.
Épp az utolsó óra részletes koreografálásával foglalkozott, amikor prüszkölést hallott, és az orra elõtt ismét felbukkant a fóka; körbeúszta a szigetet, mintha azt mondaná: “Hát ez bizony nem sok. Azt hiszem komoly bajban vagy.” Csinált néhány orsót, majd jókora szusszanással eltûnt a víz alatt. Néhány perc múltán újra feljött, hallal a szájában. Nem ugrott ki a szigetre és ezért Bird roppant hálás volt. A környék jégdarabjai, melyek már nem is táblák voltak, hanem vízbe merülõ jégkockák, a legkisebb hullámzásra, némi szellõ hatására is úgy forogtak, mint csapágygolyók a zsírban. Ha a fóka kiugrik, talán Bird jege is felborul. A fóka tehát kidugta fejét a kis hallal, és hosszan mustrálta a szánalmas emberi lényt, aki már felállni se mert és óvatosan, ültében pukedlizett. A fóka bosszúsan horkantott, a halat a tengerbe hajította és elúszott. Kisvártatva lepényhallal tért vissza. Bird napok óta nem evett. Ügyelve minden mozdulatára, lassan felállt, hogy bemutasson egy mérlegállást, valamit, bármit, de hamar belátta: ez lehetetlen. A sziget olyan erõsen imbolygott, hogy megállni is csak üggyel-bajjal tudott. Inkább visszaült, rámeredt a fókára és azt mondta: “Nem lehet. Értsd meg, nem lehet!” De az állat nem értett a szóból. Eldobta a lepényhalat és úszkálni kezdett a jégkocka körül. Bird csak a fejét tekergette. Amikor a Jeges-tenger hercege lebukott, úgy érezte, hogy alulról a szigetet bökdösi. Késõbb még nagyobb hallal bukkant fel. Háton úszva, a jól ismert, vakkantások sorozatából álló hangot adta, de amikor Bird erre se reagált, a harmadik halat is eldobta. Selma bátyja magatehetetlennek érezte magát, megharagudott a fókára, és úgy döntött, hogy lelövi. Némi szerencsével talán a szigetre húzhatja, és azon a bizonyos utolsó órán tarthat még egy lakomát is. A málhazsák oldalzsebébõl elõvett két töltényt, megtörte a puskacsövet, becsúsztatta a patronokat, majd lövésre kész állapotban az ölébe vette, abba az irányba fordítva, ahol a fókát utoljára látta. Úgy tûnt, hogy tovább marad távol, mint korábban. Bird idegszálait végletekig feszítette a düh. Ujja a ravaszon, másik keze a puskatuson volt. Alacsonyan tartotta, nem emelte szemhez, amolyan csípõtüzelõ állásban várta a fóka felbukkanását. Amikor az épp elõtte feljött, a minden korábbinál nagyobb lepényhallal, és egy pillanatra megállt, Bird – véletlenszerûnek ható rezdüléssel – meghúzta a ravaszt. A fókának csodálkozásra se maradt ideje: Bird épp pofán lõtte. Tisztán látta, ahogy a fóka arca, a közeli lövéstõl leszakad, és a lepényhallal együtt elrepül.
“Bazd meg a lepényhaladat!” – mondta Selma bátyja.
Kitartott a szélcsend. A fókatetem körülbelül nyolclábnyira lebegett tõle. Késõbb lassan eltávolodott. Másnap megkerülte a szigetet. Harmadik nap messzire sodródott, Bird csak távcsõvel látott belõle valamit. Amikor a tetemet sirályok kezdték kacimbálni, leadott néhány lövést azokra is, majd lefeküdt. Mire felébredt, a fókatetem újra közel volt hozzá. Olyannyira, hogy Bird lehasalt és megpróbálta elérni. Késõbb kötél végére erõsített késsel próbálta megszigonyozni és még közelebb húzni. De az elsõ és sikertelen dobásoknak köszönhetõen a fókadög kicsit messzebb úszott. Épp annyira, hogy kötéllel se érhesse el. Bird úgy határozott: nem lövi mellbe magát, míg a fókát ki nem halássza, és meg nem eszi.
A tervezett kapituláció határideje hat napja lejárt. A sziget olyan kicsire zsugorodott, hogy az is érthetetlen volt, miért nem süllyed el alatta. Bird csak ült és a fókatetemet fixírozta, amely – való- színûtlen módon – több mint egy hete keringõzött vele. Dél körül a fókatetem újra kötélhossznyi közelségbe került. Bird viszont ülve maradt. Nem tett semmit, csak figyelt. A fókatetem centirõl centire közeledett. Délután négyfelé széttrancsírozott homlokával megérintette a szigetet. Akkor és csakis akkor, Bird lassan, nagyon lassan lehasalt, kinyúlt és megragadta a fóka mellsõ uszonyát, és a szigetre húzta. Elõhalászta a száraz fát, leöntötte spiritusszal, a puskába töltényeket rakott, a kést levette a kötélrõl, és a fókát végighasította. Elválasztotta az irhát és a hájat a hústól, egy jókora darabot a késhegyre tûzött, majd meggyújtotta a tüzet. A spiritusz és a tûzbe dobott háj lángjai magasra csaptak. Sûrû, fekete, áldozati füst szállt fel. Selma bátyja hátrahõkölt az arcába csapó forróságtól és a füst útját követve felnézett: százlábnyira, a kék ég közepén, hatalmas, koromfekete helikopter szitált – épp fölötte.
Az írás hamarosan megjelenik a szerzo Kék angyal című kötetében, a Magvető kiadó gondozásában.