A szépség megérdemelt helye Wass Albert A funtineli boszorkány című regényében

Bevezetés

Mivel a szemináriumi jegy megszerzéséhez egy olyan egyénileg kiragadott mûalkotásról kell elemzést készíteni, amelyikben a “szép” szónak fontos szerep jut, úgy gondoltam, hogy a nagyon sokak által (eléggé nem helyeselhetõ módon) csak hallás alapján negatívnak tetszõ Wass Albert igenis elkerülhetetlen regénytrilógiájáról, A funtineli boszorkányról fogok gondolatokat közölni. Ebben a mûben ugyanis három súlyos helyen bukkan felszínre a Tanár Úr által közkedvelt “szép” szó. Elõször az elsõ könyv 11. oldalán, másodszor a második könyv 6. oldalán, harmadszor pedig a harmadik könyv 7. oldalán. Nem hiszem én, hogy Wass Albert kristálytiszta tudattal tette volna oda a három könyv legeslegelejére ezt a szót, de azt se merném mondani, hogy a nagy véletlennek köszönhetõ ez. Mert úgy gondolom, hogy abból a pontos megfigyelésbõl, hogy az író már ott, ahol a könyvei elkezdõdnek, már egybõl használja ezt a szót, arra következtethetünk, hogy számára igenis fontos szerepe van a szépség nagy formájú eszméjének, ami mellesleg nem kevesebb, hanem több ezer éves múltra nézhet innen vissza.

Úgy gondolom, hogy az a megfelelõ eljárás, ha elõször csak hûségesen lemásolom a három szó szerinti részletet, utána viszont megpróbálom röviden (a Tanár Úr által meghozott terjedelemben maradva) kinyilvánítani a leginkább saját gondolataimat. Azt hiszem, hogy így talán a magam elgondolása szerint hozzájárulhatok ahhoz a fejleményhez, hogy majd egyszer kissé másként nézzünk a bizonyos körökben most még eléggé mostohán lekezelt, pedig idegenbe szakadt, regényírónk nagy mûvészetére. Persze tudom, mégpedig jól, hogy ezt a dolgozatot a Tanár Úron, a szüleimen és a legközelebbi barátaimon kívül senki sem fogja a kezében tartva olvasni. De annak alapján, amit az órákon hallottam a mûalkotásokat folyton és újra csak mindig befogadásba állító történet nyílt irányáról, azt hiszem, nincs teljesen kizárva, hogy egyszer talán az enyémhez hasonló dolgozatok közül az egyik vagy esetleg a másik a széles olvasókat is eléri, és talán jó irányból befolyásolja is õket.

Az idézetek

1.

A gyermek elindult a tisztás felé. Az ember is fölkelt lassan, s utána ballagott.
Néhány széles nagy bükkfa õrizte az aprócska tisztást, s túl rajta fenyõk sötétlettek. A fû között itt-ott szamóca piroslott. A nap aranyporral öntözte be a füveket és a fákat. Meleg, jó illat jött a tisztás felõl. Egy aprócska forrás kúszott elõ a páfrányok közül, és igyekezett szaporán eltûnni a fák alatt.
– Szép – mondta a leányka, és megállt a szélsõ bükkfánál.

2.

Mert tudod, valahogy így van ez: az ember jár-kel a világban, mint valami nyughatatlan vadállat, és valamit keres. De alighogy megtalálja, már hasznot akar belõle, és ezzel el is rontja a dolgokat. Mert a világ nem arra való, hogy hasznot hozzon valakinek. A világ arra való, hogy szép legyen, békés legyen, jó legyen. Hogy élni lehessen benne, fáradsággal, de haszon nélkül. Mert az élet értelme a szép. És a haszon a leghaszontalanabb szó, amit az ember valaha is kitalált. Pedig ma már annyira van vele, hogy ha valami szépet meglát, nyomban arra gondol: mi hasznom lehet ebbõl? S ezért van az, hogy amit ilyen céllal fölépít, az hamarosan le is dõl. Legtöbbször egy másik ember dönti le, aki irigyli a hasznot, és a helyén nem marad más, csak egy folt csalán: az ember örök nyoma.

3.

Mind látták, és senkinek sem volt egy szava sem. Rettenetes csönd volt az emberek között. Csak a csúnya fekete szekér nõtt egyre nagyobbra, csak az dübörgött és zakatolt és pöfögött, és okádta az irgalmatlan szennyes, fekete füstöt a tisztára sikált nyári ég felé. Ahogy a ragyogó szép napsütésben jött, és egyre nõtt, és egyre közeledett: olyan volt, mintha valami nagy, mocskos féreg mászott volna be zakatolva a szépségbõl és tisztaságból faragott hegyek közé, valami ocsmány és veszedelmes féreg, valami ijesztõ ördögállat, mely mindent elemészt, ami szép, és mindet elrondít, ami tiszta.

Azt gondolom határozottan, hogy a három idézetben az embernek a széphez megkapott természeti hajlama (amit az óra egyik nagyon szép idegen kifejezésével a prioriból fakadó közeledésnek neveznék) nyilvánul meg. Méghozzá a szépet és a vele összefüggõ sok-sok értéket veszélyesen körbezáró külvilág nagyon erõs fojtogatásában, ami egyenlõ a technikai civilizáció és a haszonlesõ modern ember fenyegetõ közelségével. De vannak itt fokozatok is, ahogy most majd írom is Wass Albert tolla után. Elsõ fokozat: az erdei tisztás nyilvános szépsége a leányka szemében. Második fokozat: az emberi érdeknek kitett szépség, úgy általában. Harmadik fokozat: az emberi haszonszerzés egyik konkrét tényesete, a természeti szépséggel és tisztasággal szembeállított csúnya vasút. Persze jól tudom, hogy Wass Albert regényének pontosabb helyszínét, az erdélyi havasokat sokan velem együtt a technikai civilizáció vívmányának vonatán közelítik meg. (Vagy autóval, de az is vívmány, és ezért szintén nem a szép, hanem a csúnya oldalon foglal állást.) Mégis úgy mondom, hogy ez nem mond ellent azoknak a fontos érzéseknek és gondolatoknak, amelyek az íróból az utoljára idézett mondatokban végsõ soron kikényszerültek.

De most leginkább betartanám a dolgozat szoros sorrendjét.

Gondolatok az elsõ idézetről

Itt még a háboríthatatlan természet szépségét láthatjuk a fõszereplõ kislány, Nuca felõl látva. Aki a trilógiában késõbb egyébként nagylány, sõt boszorkány lesz. Az író itt még nem szólal fel, csupán nyelvet ad kölcsön a kislány szemeinek, mégpedig egybõl a költõi leírás szép nyelvét. Mintha csak Jókai Mór valamelyik örök értékû tájleírását olvasnánk, például a Tímár Mihály számára (és számunkra is) fontos szerelmi boldogság jól eldugott szigetérõl. De hát a szamócával meghintett tisztást mégiscsak zordonul hallgató hegyi világ öleli át, amely az õsz elõrehaladtával és a tél beálltával egyre több nyomasztó érzést ébreszt fel a szereplõk, de még az olvasók lelkében is. Többek között azért is, mert a kislány Tóderik névre hallgató apját (vagyis nagyapját, de ezt most írói leleménybõl még nem tudhatjuk, majd csak késõbb) hirtelen gyilkosság miatt börtönbe rejtik el elõle. A világ tehát egyre inkább csak sötétedik és sötétedik, hiába virrad fel a tavasz, és jön ide a nyár. A természet öröklõdõ körforgása, azon belül a négy általunk ismert évszak sorozatos változatossága adja ki véleményem szerint a regény magába vonzó ritmusát. Sok olyan szereplõvel kerülhetünk így meghitt ismeretségbe, akik télen, tavasszal, nyáron, és õsszel is súlyos terheket cipelnek a regényben. Nagyon hallgatagok és keveset beszélnek, viszont néha sokat, ami sok mindent megmutat elmúlt életükbõl, ami persze még nem teljesen múlt el, de a regényben végül úgyis véget ér, ráadásul nagyon is tragikus módokon. Közben meg az is kidomborodik, hogy velük együtt Nuca története is egyre jobban sors jellegûvé válik: mindenki, akivel közeledõ viszonyba kerül, vagy elõbb, de néha utóbb is, meghal. Elhaláloznak többen a szeretõi, a megerõszakolói, a barátai, a jóakarói, a rosszakarói körébõl is, egytõl egyig. De még a gyereke is, akit pedig elõtte megszült.

Gondolatok a második idézetről

Arra apellálva, hogy az órán azt tanultuk, hogy bizony nem szerencsés, ha egy író közvetlenül közvetíti a gondolatait, ráadásul teljes körû életbölcsességét az olvasói felé, én mégis úgy gondolom, hogy Wass Albert joggal emeli mondandóvá elképzelését a civilizációtól megrontott világról, a világ szerinte (és szerintem is) csúnyán feldúlt szépségérõl. A választott témámban ez teljesen konkrétan úgy történik, hogy már ekkor már nem az egyik szereplõ látja a szépséget, mi pedig az õ szemében, mint az elsõ idézetnél, hanem maga az elbeszélõ szólítja egyes szám és második személyben ide az olvasót, és mondja el neki azt a sokat, amit a szépség és a hasznosság ellentétérõl tudnia kell (ahogy azt a széleskörûen tájékozott Immanuel Kant is híresen gondolta). Úgy érzem mindenki nevében, hogy bizony rászorulunk arra, hogy idõnkét egy író, egy Wass Albert, többekkel együtt, közvetlenül és egybecsengõ értelemmel mondja el nekünk azt a nem is keveset, amit emberként (de még magyarként is) szükséges tudnunk. És ezen a lényeges ponton azt kell, hogy mondjam, hogy muszáj valamennyit vitatkoznom az órán elhangzottakkal, amik persze mind okosak. Szerintem: ha például valaki valamiért nem eléggé a maga talpán álló és élesen látó ahhoz az óhatatlan feladathoz, hogy a saját önálló fejében gondolja végig azokat mind, amik egy regényben nem csak az, hogy nem történnek meg, de sokszor nincsenek is tisztán kimondva, de mégis valahogy benne vannak, csak éppen nekünk kellene kitalálni, hogy hogyan (hogy például mit gondoljunk arról, amit egy szereplõ gondol például), akkor az a valaki szerintem igenis rászorul az író önzetlen segítségnyújtására, erõt és hitet adó gondolataira. Szerintem Wass Albert azért is többek között bölcs ember közülünk, mert mindig gondol az ilyen olvasókra is. Persze lehet, hogy ezzel meg elriaszt másmilyen olvasókat, akik bezzeg, hogy nem örülnek túlságosan a tõle készen megkapott elõzékeny, pláne igaz hitben fogant gondolatoktól. Amik viszont filozófiai mélységekbe visznek le. De viszont ilyenkor egy író, egy Wass Albert, ráadásul nem csak az életébõl vett nagy (és fontos) tudását osztja meg velünk, hitet téve ezzel mindenféle hatalmas igazságok mellett, hanem hasznos és érdekes ismereteket is közzé tesz arról a valóságos területrõl, ahol a regény cselekménye elhelyezkedik. Ennek során sok-sok különös szóval is meghitt ismeretségbe kerülhetünk, például: “üver”, “pláj” (ezek tájelemek), “prepegyik” (ez hegyi bûnözõ), vagy “puliszka” (ez tudhatóan egyszerû és tápláló, finom ennivaló). Talán ezektõl a szavaktól is nevezhetõ szépnek Wass Albert regényének veszélyes vizekre sodródó erdélyi valósága.

Gondolatok a harmadik idézetről

Itt már Wass Alberthoz méltó költõi képpé nagyobbodik az elsõ részlet édeni erejû szépségét rútul meghazudtoló második részlet haszonszerzésrõl tudósító okos gondolata, költõi síkon a vasút zakatoló “mocskos férge” miatt, ami persze csak egy vonat, de konkrétumként és szimbolikus súlyával mégis belerondít a különben nagyon is nem csúnya tájba. Wass Albert mítoszi tûzre és gyökérre is emlékeztetõ nyelve itt már új tárgyra közelít, hiszen már nem a természet nagyarányú szépségét, hanem annak szánt szándékú elcsúfítóját ecseteli, ráadásul költõi módon. Itt viszont, éspedig sajnos a szépség mindnyájunkat felháborító meggyalázásának hûséges ábrázolásával, mégiscsak új szépség születik a világra. Támaszkodva a félévben megtanult Arisztotelész dicséretet érdemlõ megfigyelésére: a valóságban egyáltalán nem szép dolog vagy eset ügyes lemásolása ellenben széppé lesz egy igazán nagy író kezeiben. Jaj de kár, hogy Wass Albert nem megy bele valamivel mélyebben az ipari valóság hajszálpontos ábrázolásába! Mindenesetre, költészeti téren összefoglalva mind az eddigieket: az elsõ idézet természeti szépsége a második idézet gondolati közleményének a hídját igénybe véve egyszerre csak szemben találja magát a harmadik részlet “dübörgõ és zakatoló és pöfögõ” módon kinyilvánuló újfajta szépségével. Ámbár a harmadik könyv további oldalain tájékozódva, a “szép” szó mégiscsak az eredetileg Nucától megismert értelmét mutatja. Például az 53. oldalon, ahol megint Nuca újra a világoskék mezei virágok jogos csodálatakor ilyesmiket gondol magában számunkra: “– Milyen szép – gondolta –, s az ember nem is látja meg. Elmegy mellette, rálép. Mennyi sok szép dologgal van tele a világ. A moha is milyen szép. Mint egy sûrû nagy erdõ, különös alakú fákkal…” Vagy például a 72. oldalon ezt a szépet hallhatjuk már megint tõle: “– Ami szép, az eltelik, és csak olyan jön helyébe, ami csúnya.”

Összefoglalás

Végül is: Wass Albert regényében a természet igazi szépsége, vagyis a szépség általában elgondolva, hõsiesen és megnémulva szemben áll mindennel, ami nem olyan nagyon úgy szép, ahogyan a havasi hegyek, a tisztások és az állatok, azon belül a vadak, mint egy bundás medve vagy egy iramodó szarvasbika, és a háziak, mint egy csaholó eb vagy egy göndörödõ bárány, vagy az éppen ebben a hegyi környezetben élõ funtineli boszorkány.

Egy vélemény

És ezen a ponton, azt hiszem, végül illik õszintén elmondanom azt is, ami viszont megzavart Wass Albert regényében. Már csak azért is, mert a dolgozat megállapított témájához, a szépséghez illeszkedik. Azon belül a természetes szépségnek, egész közelrõl pedig a formás nõi test szépségének a legmagasabb szintű ábrázolásához. Nem tudom, miért ecseteli az író mindig olyan részletre törekvõen a mindig csak hegyi patakokban fürdõ Nuca ruhátlan meztelenségét. Miért kell híreket kapnia az olvasónak Nuca szinte minden testi fürdésérõl? Én ugyan nem vallom meg, hogy túlságosan prűd lennék a nõi testben, de azt hiszem, hogy ez a direkt mutatás (persze, költõi színvonalon ecsetelve) adott módon ugyanúgy felsértheti az igaz olvasók ízléseit, mint amit már írtam az írói fejtegetések, sõt filozófiák közvetlen megmutatkozásáról.

Mindezzel fenntartva szerintem Wass Albert értékes regényének kétségbe vont részleteit sem direkt a nemi érdeklõdés erejével olvashatjuk. Az õ maga költõi erejû szavait kölcsönkérve: mert a regény “nem arra való, hogy hasznot hozzon valakinek”, például a testi gerjedésben, hiszen az olvasó nem “valami ocsmány és veszedelmes féreg, valami ijesztõ ördögállat”, aki ráadásul nyálával és tenyerével ráiparkodik a könyvlapokon fel-le mozgó teremtmények különbözõ féle izgalmakat okozó szépségeire. Az olvasó inkább szívesen látja magát vendégül ott, ahol “itt-ott szamóca piroslik”, de csak akkor, ha az író költõi tolla “aranyporral öntözi be a füveket és a fákat”, és még jobban akkor, ha “meleg, jó illat jön a tisztás felõl”, ami persze most biztosan egy igazán értékes irodalom meleg szele. És ebben a tényleg kellemes helyzetben Wass Albert örök hûséget fogadó olvasója a szélsõ bükkfánál megálló Nucával együtt csak ezt tudja áldozatosan kiejteni: “Szép.”

Felhasznált irodalom

Wass Albert: A funtineli boszorkány, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1999. (1. Az Urszu-beli leány, 2. Kunyhó a Komárnyikon, 3. A funtineli boszorkány)

Közreadja Bazsányi Sándor

Egyetemi dolgozat a Bevezetés az esztétikába című szemináriumra. Készítette: T. Lajos elsõ éves magyar–esztétika szakos hallgató.