A név

Két költõre hallgattam igazán
fiatalon: Illyésre, József Attilára.
Úgy írni, ahogy õk: a józan és a drága.
Ez ezért, az meg azért a hazám.

Illyés a mai, az enyém, a mám,
a “megy az eke, szaporodik a barázda”.
A kisiskolás fújta, a könyv magyarázta,
együtt éltünk, a vers volt az imám.

Az egyetemre jártam azután.
És verset írtam folyton, s persze, mindhiába:
lett “egyre hosszabb” és lett “egyre rosszabb” árva,
apátlan és anyátlan iromány.

A kollégiumban egy este dedikálta
legújabb könyvét. Illyés Gyula – ezt írta rá a
címoldalra. Eladtam pénz okán.

Minek a név szárazon, magába?
De mit reméltem tõle nagy bután?
– Hogy hívnak, fiam? Hát az a barázda?

Mosoly

Az élet nem tréfadolog.
Bizony nem. Most már belátnám.
Csak az a komédia, hogy
egyszer az utcán, a járdán
csomóba hullok, mint a rongy.
Komolyan vett élet árán
kaján mosolyt ha kaphatok.

Ezért a sanda mosolyért
komolyan venni? Megérte
kapni keserûn azt a bért,
amelynek nincs semmi érce?
De ha mégis, a fénye sért.
Valaki gyermeteg élce
dülleszteni a létezést.

Komoly dolog? Tréfa? Mégse?
Mire kiderül, meghalok.

Üdv

Mintha húznák a levelét,
úgy nõ a kukoricaszár.
Örökös névnap ez a nyár,
köszönti mindennap az ég.

– Nõj nagyra, föl-föl, oda már,
ahol a góré üdve vár,
ahol az Isten mennyei
magvad, eszméid zörgeti
horpadt vödörben, amikor
visítozik a földi por.

– Nõj nagyra, nõj, nõj, nemesedj!
De tudd, hogy milyen az a kegy!
Mire az eszme, lényeged
teljesülése végbemegy,
elméd új eszme tölti el,
alázat üdve, égi jel,
éden a góré tömlöce,
hallelujával van tele.

– De közbül minden elemészt,
egér horzsol el annyi részt,
a réseken át a gonosz
egy-egy értelmet eloroz;
lecsurogsz a lécek között,
ahogy a homokszem pörög
anélkül, bárha sejtené,
föntrõl egyre csak lefelé.
S a folyton szemfüles pipik
egy rohamra fölcsipkedik.

– A gyönge elveszti a hit
mennyerõs eresztékeit,
kiûzi õt a vágy a kan
agyarára minduntalan.
Szabad! De a nagy ég alól
sertés kéjében ég az ól.