Kőr bubi

“Manapság egyszerûen nevetséges, ha valaki az Égre vesztegeti az idejét”, gondolta Kreutz a szemközti ülésen heverõ gyûrött újságra pillantva, amelynek címoldalán négy fényképfelvétel is az évszázad üstökösét, a Sonderborgot örökítette meg; három kisebb és egy nagy fotó, fölöttük pedig vastag vörös betûkkel ország-világnak ez a kérdés tétetett föl: MIT HOZ VAJON?

“Az égbolt olyan üres, hogy már metaforának se jó, nemhogy arra, hogy az oka lehessen bárminek is!”

Kreutz – miután meggyõzõdött róla, hogy senki sem figyeli – ennek ellenére elvette az ülésrõl a lapot, miközben eltúlzott undorral húzta el a száját, és megtudta belõle, mit tartogat a világ, az ország és személy szerint az õ, Kreutz számára az elkövetkezõ hetekben a sors. Ugyanebben a pillanatban egy régi-régi éjszaka sötétjébõl néhány tizedmásodpercre fölvillant a szeme elõtt négy egyenesen feléje süvítõ ellenséges hógolyó – már késõ volt félrekapnia elõlük a fejét. Keményen fejbe találták. Kreutz távoli nevetést hallott, s elöntötte a düh; íze akár a saját felrepedt ajkából kiserkedt vére. Gyorsan az ablakon tükrözõdõ képére pillantott, hogy ellenõrizze: teljesen eltakarja-e a sála a cég zöld-fehér csíkos egyennyakkendõjét.

Alapjában véve a, így az újság, a Sonderborg a Földtõl biztonságos távolságban fog elhaladni.
Az ismert asztrológus, Isabelle Dewasne ennek ellenére úgy vélekedett, hogy az üstökös nyomán világszerte a vulkánkitörések, a földrengések és az árvizek megszaporodására kell számítani. Másfelõl – emlékeztetett egy pszichológus, akinek Kreutz számára nem volt ismerõs a neve – a kométák erõsen stimulálják az ember érzelmi életét, amint ez már az antik világban és a régi kínaiaknál is ismert volt. Az üstökösök olykor – tájékoztatta olvasóit egy amerikai jezsuita és ezoterika-szakértõ – rendkívüli emberek születését adták hírül; gondoljunk csak a napkeleti bölcsekre, akik az úgynevezett betlehemi csillagot követték, amelynek esetében, ez jószerével a bizonyossággal felérõ valószínûséggel állítható, egy üstökösrõl lehetett szó.

Kreutz a fejét csóválva keserûen felnevetett, s közben majdhogynem elfelejtette az elmúlt nyolc és fél óra megaláztatásait, valamint azt, hogy egy száz százalék poliakrilból készült, rosszul szabott sötétkék öltöny van rajta. Szerencsére nagyvárosban lakott, ahol az ember nem ugyanazokkal a figu- rákkal utazik nap mint nap együtt a metrón, akik esetleg egyszer csak elkezdenek köszöngetni neki.

Doktor Harald Kreutz germanista volt, harminchét éves, és már rég a tanszék-vezetõ- ségig vitte volna, ha nem irtózik a szakmai elõmenetelnek minden olyan lehetõségétõl, ahol nem tisztán a szakmai képességei számítanak. Végzõs hallgatóként nem volt hajlandó részt venni az esti társas összejöveteleken Hartmann professzor magánlakásán, mert nem szenvedhette sem a vörösbort, sem a részeg embereket. Amikor Hartmann azt javasolta neki, hogy disszertációjában derítse föl Gotthold Braun Szélhordalék címû versciklusának természettudományi hátterét (a professzor épp Braun mûveinek kritikai összkiadását készítette elõ), s egyszersmind még tanársegédi állást is kínált neki, Kreutz köszönettel elhárította: már hosszabb ideje foglalkozik egy kérdéssel, jelesül azzal, miként termékenyíthetnék meg az agykutatás újabb eredményei a regényelmélet megoldatlan kérdéseirõl való gondolkodást, és errõl szeretné írni az értekezését is. Így Kreutznak magának kellett finanszíroznia a disszertációját, oly módon, hogy félállásban koncepteket dolgozott ki egy piackutató intézet számára. A vállalkozás szívesen véglegesítette is volna igen tisztes fizetést ajánlva, ám Kreutz elszörnyedve konstatálta, hogy a pénznek egyszer csak dús keble és feszes fara nõtt, s ekkor vette a kalapját. Munkája a mostoha körülmények ellenére elnyerte 1996-ban az év legjobb disszertáció- jának járó díjat, ez azonban a szakterület egyetlen professzorát sem ösztökélte arra, hogy igyekezzék õt tudományos munkatársnak megnyerni. Az ünnepélyes aktussal az egyetem egyszersmind ki is köpte Kreutzot, akár egy lerágott meggymagot, ilyeténképpen öt hónap múlva újra nem tudta – hiába élt példátlanul takarékosan –, hogyan teremtse elõ a kenyérrevalót. Ezzel együtt sem jutott eszébe, hogy elárulja a feladatot, amelynek elkötelezte magát, ehelyett elhatározta, hogy tovább korlátozza amúgy is szerény igényeit, és keres valami olyan munkát, amely mellett zavartalanul folytathatja kutatásait. Néhány nap múlva az Allgemeine Zeitung álláshirdetéseit böngészve megakadt a szeme a repülõteret üzemeltetõ társaság hirdetésén: szakmunkás végzettségû vagy érettségizett munkatársakat kerestek a törvény által elõírt utasellenõrzés végrehajtására. Kreutz elküldte a kívánt dokumentumokat, átesett egy többfordulós kiválasztási eljáráson, valamint egy négyhetes tanfolyamon, s mindezek után kinevezték a Német Szövetségi Köztársaság repülésbiztonsági tisztviselõjévé. Ennek három éve. Azóta Kreutz egyike volt azoknak, akik a férfiaknak – tekintet nélkül származásukra, mûveltségükre és jövedelmükre – megtapogatják a hónalját és az ülepét, akik nõi táskákból rúzsokat, kézitükröket és karkötõket emelnek ki, hogy ilyképpen ártatlan utasok millióit óvják meg néhány kevésbé ártatlan figura gátlástalanságának következményeitõl. Eközben egyenruhát viselt, a hajtókáján világoszöld szolgálati névtáblával, hogy az általa védelmezett személyek adott esetben annak rendje és módja szerint bepanaszolhassák. Kollégáinak többsége úgy gondolta, hogy csak komplett idióta lehet az, aki doktor létére itt keresi a kenyerét, és ennek megfelelõen bántak vele. Feljebbvalói viszont veszélyesnek tartották, minthogy el nem tudták képzelni, hogy épelméjû embernek más célja lehessen, mint a mindenkori következõ fizetési fokozat elérése. Mivel Kreutz – az egyetlen doktori titulussal rendelkezõ munkatárs az egész részlegen – semmilyen magatartásbeli deviancia jeleit nem mutatta, nem volt kétséges, hogy az õ pozíciójukra pályázik, így aztán különös alapossággal tartották szemmel. Kreutz azonban rezzenéstelen arccal tûrt minden otrombaságot és piszkálódást, mert jól haladt a habilitációs értekezésével.

Kreutz átszálláskor az ülésen hagyta az újságot sonderborgostul, és mivel a következõ metróra, amely immár hazáig vitte, húsz percet kellett várnia, mozgólépcsõn fölment a pályaudvar föld feletti részébe, hogy vessen egy futó pillantást az égboltra. Valószínûleg úgysem látni semmit. Egy fiatal nõ állt elõtte; félmagas csizmát, testhez álló, rövid pamutruhát és narancssárga bõrdzsekit viselt. Haja – bár az áprilisból már csupán négy nap volt hátra – majdnem teljesen eltûnt az egyszerû szõrmesapka alatt. Szokatlanul hideg volt ebben az évben a tavasz; munkába indulva általában Kreutz is kabát és sál mellett döntött. Amikor fölért, az alacsonyan függõ, az adótorony felsõ kétharmadát is elnyelõ felhõk miatt semmit sem látott, egyetlen árva csillagot sem, nemhogy az évszázad üstökösét; mindazonáltal mélyen elgondolkodó arckifejezést öltött, csalódottságát leplezendõ, a nõ ugyanis most egyre csak õt bámulta. Olyan fekete volt a szeme, hogy Kreutz egy pillanatra összetévesztette a megpillantani remélt tiszta éjszakai égbolttal, és kis híján megtántorodott. Vajon, kérdezte magában, miért tartja ez a nõ azt az agyonkoptatott kártyapaklit a kezében? Kreutzot igazában nem érdekelte a Sonderborg. A nõ a menetrend elõtt állt, mint aki valamilyen konkrét járatot keres. Pillantása ide-oda ugrált az egymást keresztezõ sínek, Kreutz arca és a kártyák között, amelyeket lélegzet-elállító gyorsasággal rendezett el, szemlátomást szigorú, ám Kreutz számára átláthatatlan szabályok szerint. Pár lépéssel odébb három asszony, akiknek a fülébõl meg a nyaka körül rengeteg aranypénz lógott, valamilyen idegen, alighanem szláv nyelven folytatott komoly beszélgetésbe merült. Tüntetõen nem vettek tudomást a kártyákkal bûvészkedõ nõrõl, de annyira feltûnõen, hogy Kreutzban fölébredt a gyanú, hogy emögött valamilyen cinkosság, netán egyenesen összeesküvés lappang, amelynek éppenséggel õhozzá van valami köze. Ám tüstént el is vetette ezt a gondolatot, hiszen senki sem sejthette, hogy épp ezen az estén 10 óra 20 perckor itt fog állni, pont ezen a peronon, hogy megbámuljon holmi teljességgel közömbös és mit sem jelentõ üstököst. Pár perccel ezelõttig még õ maga sem tudta, hogy így lesz, és máskor, amikor késõig volt szolgálatban, a 8-as metróvonal megállójából mindig késlekedés nélkül átsietett az 5-ösébe, és a csatlakozásra várva mindig olvasott, amiként már elõtte a vonaton is, elvégre az élet rövid, és minden elolvasott könyv utolsó oldala csak szaporítja a megoldandó kérdéseket. A három idõsebb asszony tarka gyapjú fejkendõje úgy illett olcsó anorákjaikhoz, mint csokoládéhoz a mustár. Kreutz kíváncsi volt, váltanak-e jeleket, legalább a szemükkel, a fiatal nõvel, amire nyilván csak abban az esetben lehet számítani, ha ezt neki is észre kell vennie. A kártyapaklis nõ közben megtalálta a keresett csatlakozást, és – továbbra is szemmel tartva Kreutzot – föl-alá sétált a peronon. Kreutz úgy gyanította, valami pasziánszfélét játszhat, miközben vizuális memóriája segítségével egyszerûen megjegyzi magának a kártyák sorrendjét. “Vannak emberek”, gondolta Kreutz, “akik egész sakkpartikat képesek lejátszani partner és tábla nélkül, fejben; miért ne rakhatná ki egy rendkívüli képességekkel bíró fiatal nõ egyetlen, a kezében tartott kártyapakli segítségével a pasziánszait?”

Mikor e gondolata végére ért, körülnézett, tekintetével a fiatal nõt keresve, ám az idõközben eltûnt. Az öregasszonyok kuncogtak magukban. Kreutz fölöttébb kínosnak találta a szituációt, amelybe egy ostoba üstökös miatt került; megtiltva magának, hogy hátraforduljon, úgyszólván rohant a mozgólépcsõig, és visszavitette magát a föld alá. Jóllehet húsz teljes percet kellett várnia a vonatára, nem olvasott.

Hazaérkezve végigsétált a könyvespolca elõtt, a kártyavetésrõl, a tarot-ról és a hasonló bárgyú haszontalanságokról szóló irodalmat keresve, ám egyedül az igencsak dubiózus kolumbiai, Federico Escriva A szív nélküli dáma címû regényét találta, amelyben egy bosszúszomjas mesztic asszony egy nagyon régi, valamelyik õse által egy elesett konkvisztádornál talált spanyol írás útmutatása nyomán ûzte a szokásos dél-amerikai varázsló-praktikákat.

Kreutz ezen az éjjelen nyugtalanul aludt. Egy méregzöld csempével borított falú alagútrendszerben bukdácsolt a kártyás nõ éjfekete pillantása felé; mindegyik járat végébõl ez a tekintet nézett szembe vele. Csakhogy valahányszor Kreutz úgy gondolta, hogy most elérte, és lendületet vett, hogy belévesse magát, ahogyan egy nyári tóba ugrik fejest az ember, a szempár sárga csillám-morzsalékká porlott szét, Kreutz pedig a metróalagút üres sötétjébe meredt tanácstalanul.

Másnap teljesen más érzéssel ébredt, mint a végigálmodott éjszakák után szokott. A nõ tényleg õt nézte éjjel, ami persze lehetetlen volt: a harmadik emeleten lakik, és zárva volt az ajtaja. Hiába próbált Az én és az agy-ra koncentrálni.

“Szép vagy”, suttogta Kreutz, úgy, hogy a nõ ne hallja.

Lehetséges, hogy a szép ismeretlen mágikus rituálékat végzett a kártyáival, de hát az ilyesmi csak olyan emberekre hat, akik hisznek benne, márpedig Kreutz nem tartozott ezek közé. Mindenesetre tény, hogy tegnap ott a peronon megállt a szívverése, amikor a nõ tekintete mindennemû elfogódottság nélkül találkozott az övével, és õ mégsem fordult el. – A nõ föltehetõleg egyszerûen rendkívüli tehetségû emlékezõmûvész, akinek produkciója teljesen a bûvkörébe vonta Kreutzot, még ha annak nem is volt sejtelme sem, mit is mûvel voltaképpen a nõ. Egyébként a habilitációs kutatásai kapcsán amúgy is érdekelték az efféle jelenségek.

Amikor Kreutz fél tizenkettõkor felöltötte szolgálati egyenruháját – tizenkettõkor indult a metrója –, azt kellett konstatálnia, hogy egy vadidegen nõ szemének hatására (akivel még csak egyetlen szót sem váltott) gondolkodásának egész sötét üledékrétege felkavarodott, és mindahány gondolatmenete – a tudományosak is – valami zavaros barna lében úszkál, amelyben képtelen bármit is fölismerni.

A repülõtéren nem volt nagyüzem. Kedd volt; se a szünidõ nem kezdõdött, sem semmilyen fontos vásár nem ért véget, úgyhogy Kreutz legnagyobbrészt a röntgenkészülék mellett állt kedvenc kolléganõivel, Rosival és Friedával, utasokra várva. Rosiék már látták a Sonderborgot, és nagyon odavoltak tõle. Frieda férjénél már egyértelmûen meg is mutatkozott az üstökös ereje. Kreutz nem merte megkérdezni kolléganõit a kártyaolvasás fortélyairól. Rosi és Frieda Kreutz csendes szórakozottságát összetévesztették a figyelem szótlanságával, minthogy sem férji, sem kollégai minõségben nem voltak hallgatag férfiakhoz hozzászokva. Kreutz azon a gondolaton kapta magát, hogy a két metrójárata közötti várakozási idõt ki tudná használni arra, hogy megnézze, milyen az idõ, hogy a csillagos ég… hogy a Sonderborg – hogy ott van-e a nõ, és befolyásolja-e a világ folyását vagy pasziánszot rak-e. A saját maga által rajtakapott Kreutz megrázta a fejét és fölmordult, mire az éppen letapogatott férfi, aki aranyszegélyû medúzafõkkel díszített nyakkendõt viselt, ráförmedt, hogy ezek mérték után csináltatott cipõk alumínium talperõsítéssel és szögelt sarokkal, na de Kreutz ilyesmirõl nyilván még csak nem is hallott a maga nívójával! Kreutz bûntudatosan mosolygott – Köszönöm, ennyi volt. És kellemes repülést! – mondta, késõbbre halasztva a döntést. Amikor kevéssel fél tíz után beszállt a buszba, biztos volt benne, hogy az állomáson egyenesen a saját peronjához fog sietni. Huszonöt perccel késõbb, a 8-as metró kocsijában arra gondolt, hogy attól még nem fog gyorsabban múlni az idõ. Végül a mozgólépcsõt megpillantva eszébe jutott, hogy fölmehetne a felszínre; hátha nyitva van még valamelyik kioszk, ahol újságot vehetne. S ha már idáig jutott, és nem talált egyetlen nyitva tartó boltot sem, azonkívül több mint tíz órája nem szívott friss levegõt, föllépett a gyorsvasúthoz vezetõ mozgólépcsõre; mindazonáltal az utolsó pillanatban elnyomta magában a késztetést, hogy fütyörésszen.

Hátulról pillantotta meg a nõ sapkáját, és az elsõ pillanatban egyedül a teljes nevetségessé válástól való félelme akadályozta meg, hogy vissza ne rohanjon a lefelé vivõ lépcsõn. Azután pedig már késõ volt; a nõ felfedezte, a szája sarka nevetésre húzódott, ujjai között pedig még gyorsabban röpködtek a kártyák, mint tegnap. Kreutz egyenesen a menetrendhez ment, csípõre tette a kezét és tekintetével akkurátusan végigkövette a 7-es gyorsvasút vonalát az elsõ megállótól az utolsóig, miközben alig hallhatóan mormolta az állomások neveit, akárha valamely rég nem látott, idõs nagynénje házához próbálná az utat, fáradságosan, emlékezetébe idézni. Miután háromszor felmondta a teljes vonal minden állomását, és még mindig nem tudta, hogyan tovább, elégedetten bólintott, és leült az üres padra. A következõ S 7-esig még huszonhárom perce volt.

A fiatal nõ ma vastag, szürke-lila kockás gyapjúanyagból készült szûk szoknyához bézs színû rövid tweed-blézert viselt, és szemlátomást különösen nehéz lapkombinációk feloldásával volt elfoglalva, mindenesetre annyira elmélyült benyomást tett, hogy Kreutz észre se vette, amint egyre közeledik.
S azután egyszer csak ott ült Kreutz mellett. Kreutz életében elõször irigyelte a dohányosokat.
A kártyapakli olyan elnyûtt volt, hogy elhatározta, reggel elsõ dolga lesz, hogy vesz a nõnek egy vagy inkább két, három új csomagot. Hátradõlt és unottan fölbámult a csarnok tetõzetére – elvégre a vonatára vár –, hirtelen félelem fogta el ott fönt a galamboktól, s közben a szeme sarkából a nõ játékát figyelte, amelynek szabályait még mindig nem fogta föl, ám amikor látta, hogy egy vadonatúj kõr bubi uralja az egészet, halálra rémült. Ebben a pillanatban eszébe jutott, hogy elfelejtette ellenõrizni, ott van-e a három öregasszony. A fiatal nõ lerakta a zsíros treff hetest, az összemaszatolt pikk ászt, a meggyötört káró bubit, elõhúzta a koszos kõr nyolcast, a kifakult treff kettest és a foltokkal éktelenített pikk dámát, a sugárzóan szép kõr bubit azonban, a mindenkori konstellációtól függetlenül, nem adta ki a kezébõl. Kreutz lélegezni is alig mert. Amikor egy pillanat alatt elröppent örökkévalóság után befutott és megállt az S 7-es gyorsvasút, Kreutz beszállt, ezt az egy módot találván arra, hogy összeszedettségének látszatát megõrizve hagyhassa el a helyszínt. Az Ostbahnhof-on majd kiszáll, és gyalog hazamegy; az egy negyedórás út. A szerelvény ajtajában hátrafordult, és biztos volt benne, hogy a nõ szája sarkában a gúnyos mosoly neki szól.

Kreutz, miután levette kék zakóját és meglazította a nyakkendõjét, szokásával ellentétben ivott egy dupla konyakot. Az üveget Scholz nevû kollégája hozta ajándékba, mert tartott tõle, hogy különben Kreutz csak teával fogja kínálni. A szesz úgy melegítette Kreutzot belülrõl, ahogy különben csak egy-egy gondolat szokta.

Az éjszaka közepén Kreutz teljesen éberen ült fel az ágyában: közvetlenül mellette egy ismerõs hang a nevén szólította. Olyan világosan és egyértelmûen, mint aki minden kétséget kizáróan fölismerte a másikat, és biztos abban, hogy ezzel valami rendkívüli, valami baljóslatú dolog veszi kezdetét. Kreutz tudta, hogy a nõ hangja az, ámbár még soha nem hallotta õt. Az órára pillantott, mintha még bizonyságra volna szüksége; pontosan négy óra volt, sem öt perccel késõbb, sem öttel elõbb; az ablakon nem sütött be a hold.

Reggel Kreutz sem enni, sem olvasni nem tudott. Korán kiment a repülõtérre, azt remélve, így gyorsabban fog telni a nap.

A szolgálat kezdetekor Waller, a szolgálatvezetõ behívta az irodába. Nem akarja kerülgetni a forró kását, mondta, az a helyzet, hogy több kolléganõ panaszkodott Kreutz iszonyú szájszagára; nem tudna-e pasztillákat szopogatni, már csak az utasok miatt is, akik végtére is ügyfelek, ami konkrétan annyit jelent, hogy mindnyájan az õ pénzükbõl élünk, s ennek fejében az emberek joggal tartanak igényt minõségi service-re – mit szólna például köhögés elleni pasztillákhoz?

Kreutz érezte, amint lángvörös lesz az arca, dadogott valamit az érzékeny gyomráról, meg hogy nagyon sajnálja, és természetesen venni fog fodormenta-drazsékat; rögtön a szünetben.

“A nevemen szólítottál”, mondta magában Kreutz a kézipoggyász- és utasellenõrzés felé tartva, és mosolygott, “a markodban tartasz.”

Mivel nem tudta, melyik kolléganõje árulta el, mostantól senkiben nem fog bízni, ezt azonban – határozta el szintén – nem fogják észrevenni. Tág és könnyû volt a szíve. Más körülmények között ez iszonyatos nap lett volna.

A nõ ugyanott ült, ahol elõzõ este, és a lapjait rendezgette. Amikor meglátta a közeledõ Kreutzot, odabiccentett neki, ahogyan egy, a közös törzshelyre belépõ régi ismerõst üdvözöl az ember. Kreutz leült mellé, s magában azt kérdezte, elmozdult-e egyáltalán tegnap óta a helyérõl a nõ. A kõr bubi idõközben elveszítette sugárzó fiatalságát; a nõ nyilván szakadatlanul játszott. Mivel Kreutz ma nem keresett nyitva tartó újságost, huszonöt perce volt az S 7 érkezéséig, de ennek sem volt már semmi jelentõsége. Kreutz figyelte a nõt, az két kártyalap között oldalvást rámosolygott; nem volt miért megszólalni, fölösleges volt bármit is mondani. Sokáig ültek így, Kreutz elfelejtette, ki volt, mit csinált, és az elmúlt szörnyû éveket egytõl-egyig.

Azután a nõ hirtelen kézen fogta, valósággal fölrántotta ültébõl, és kivezette a peron legvégére, ahol már nem takarta el a csarnok teteje az eget. Tiszta, csillagos éjszaka volt, elhalványodtak a város fényei. Kreutz tekintete követte a nõ kinyújtott karjának és mutatóujjának vonalát a végtelenbe: egészen a magasban fénylõ Sonderborgig. Olyan volt ott fönn az üstökös, mint egy hógolyó, amely a Tejút túlvége felõl közeledett és esett lefelé. Kreutz látta, amint észvesztõ sebességgel feléje tart, egyre fényesebb lesz, már-már elviselhetetlenül, hibátlanul szép, érezte a nõ markát, amely határozottan, de erõszak nélkül húzta õt.

Kreutz könnyû lett, mint egy cseresznyeszirom, és nehéz, akár a frissen szántott föld; ragyogó fényesség bontakozott ki elõtte, az éjszaka kellõs közepén; az éjszaka a nõ tekintete volt, és Kreutz ebbe a fényességbe vetette bele magát.

FORDÍTOTTA TATÁR SÁNDOR

Herzbube. In: Kommen und gehen, manchmal bleiben, Frankfurter Verlagsantstalt, 2001, 2. kiadás.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.