Vesztes csapaton ne változtass!

Gyurgyák János / Ezzé lett magyar hazátok

Gyurgyák elõzõ nagyszabású vállalkozásának, A zsidókérdés Magyarországon (Budapest, Osiris, 2001) címû monográfiának egyik alapvetõ problémája volt, hogy az antiszemita politikai diskurzust nem helyezte tágabb kontextusba, és nem is létezett olyan általánosabb modern magyar politikai eszmetörténeti feldolgozás, amely hátteret biztosított volna munkájának. Így sokszor kiragadottnak tûntek az elemzései, kizárólag egy szempontból interpretálván olyan forrásokat, amelyek nem elsõsorban a zsidókérdést kívánták tematizálni. Többek között ez is hozzájárult ahhoz, hogy a könyv egyes kritikusai, többek között a 2000 lapjain, aránytévesztésnek, a “zsidókérdés” abszolutizálásának, sõt “zsidógyártásnak” tekintették Gyurgyák gondolatmenetét.1

Az elemzési keret – ideológiai hagyományok és nemzetképek. Az új monográfia azt tûzte ki, hogy felvázolja a tágabb keretet, melynek segítségével a magyar társadalmat felszaggató törésvonalak kialakulása érthetõvé válik. Ennek jegyében hat eszmerendszer nemzetfelfogását tárgyalja a könyvben: a nemzeti liberalizmusét, a polgári radikalizmusét, a (részben egymástól is megkülönböztetett) fajvédõ és fajelméleti gondolkodókét, a konzervatívokét, a népiekét, és a szocialista/kommunista táborét.2 E hagyományokat elsõsorban egyéni gondolati és életpályákat követve rekonstruálja, az adott ideológiák ideáltípusait lepárolni igyekezvén.3

Bár a hat említett tradíció egymástól élesen elválasztva kerül bemutatásra, érzékelhetõ, hogy a szerzõ fejezetrõl fejezetre tudatosan épít egy értelmezési ívet. A magyar nemzeti liberalizmust a maga korában párját ritkítóan magas szellemi teljesítménynek írja le, és a reformkor emblematikus gondolkodóinak életmûvét, elsõsorban Széchenyiét, de a centralistákét és némi kritikával Kossuthét is a magyar politikai gondolkodás történetének legfényesebb lapjaira helyezi.4 Ugyanakkor nem mulasztja el hangsúlyozni már a kötet elején, hogy a nemzetépítési folyamat megindításakor fennálló nemzetiségi számarányokra tekintve (miszerint a történelmi Magyarország területén jóval kevesebb mint 50 százalék volt a magyarok aránya) a nemzeti liberálisok végsõ soron megoldhatatlan feladatra vállalkoztak.5

A polgári radikalizmust és a fajvédõ ideológiát Gyurgyák lényegében a nemzeti liberalizmus bomlástermékének tekinti. A nemzeti liberális hagyomány egyre inkább képtelen volt kezelni a radikalizálódó nemzetiségi mozgalmakat, illetve az átalakuló-modernizálódó társadalom új típusú konfliktusait. A kihívásra két, sok szempontból párhuzamos, egymással is dialogizáló, egymást is formáló középosztályi ideológia próbált válaszolni, melyek a századforduló után egyre radikálisabban fogalmazták meg kizárólagosság-igényüket. Gyurgyák szerint tulajdonképpen a két világháború között felívelõ konzervativizmus is a nemzeti liberalizmus egyfajta ellenhatásaként értelmezhetõ: a világháború és a forradalmak katasztrófasorozata után újrafogalmazott állami ideológia az 1918 elõtti politikai kultúra bizonyos elemeit is átvette, miközben gyökeres szakítást hirdetett az elõzõ korszak “nemzetrontó” liberalizmusával. A domináns konzervatív ideológiát kikezdõ népiek egyszerre építettek a polgári radikálisok és a fajvédõk örökségére, azonban ezt a kontinuitást igyekeztek elhallgatni és magukat gyökeresen új konfigurációnak feltüntetni. Végül a sokrétû szociáldemokrata/szocialista/kommunista tradíciót Gyurgyák értelmezésében elutasítás és intolerancia jellemzi az egész nemzeti ideológiával szemben, még akkor is, ha esetenként bizonyos baloldali gondolkodók kísérleteztek a nemzeti eszmék integrálásával, és a sztálinista korszak kultúrpolitikájának bizonyos elemei bízvást tekinthetõek a nacionalista eszmék – cinikus – instrumentalizálásának.

Gyurgyák e tradíciókat négy alapkérdés vonatkozásában elemzi: ezek az adott ideológia nemzetfogalma (“nemzetkarakterológiája”), történelemképe, társadalomképe és jövõképe. Bár e szempontrendszer következetes alkalmazása az elemzést némileg mechanisztikussá tette, hiszen nem biztos, hogy minden ideológiát egyaránt ebbõl a négy szempontból lehet a legjobban elhelyezni, illetve idõnként a taxonómia kedvéért összetartozó gondolati pályákat mesterségesen szét kellett választania, tagadhatatlan, hogy a kötet így igen áttekinthetõvé vált. A kötet részelemzései végsõ soron mind arra keresik a választ, hogy az ígéretes reformkori indulás után miért szakadt szét a huszadik században a magyar politikai közbeszéd egymással folytonosan élethalálharcot6 vívó, a nemzeti közösségbõl egymást kölcsönösen kiutasító ideológiai hagyományokra.7

Összességében az Ezzé lett magyar hazátok fontos meglátások és bátor megfogalmazások egész sorát tartalmazza.8, 9 Sokat mond a könyvrõl, hogy ha idegen nyelven is hozzáférhetõvé válna, nemigen akadna jóhiszemû kelet-közép-európai történész, aki olyan kitételt találna benne, amely valamiféleképpen sértené nemzeti önérzetében. Így Gyurgyák rendkívül empatikusan ír például a 19. századi magyarországi nemzetiségi mozgalmakról, és igen egyértelmûen fogalmaz, amikor a dualizmus kori magyar államigazgatás nemzeti homogenizáló törekvéseit taglalja. A magyar nemzeti ideológiáról szóló könyv esetében mindez nem kis fegyvertény.10

A teljesség igénye nélkül megemlítendõ Gyurgyák reformkor- értelmezése is, amely a klasszikus értelmezésektõl eltérõen nem szembeállítani igyekszik e korszak meghatározó figuráit (Széchenyi versus Kossuth stb.), hanem egymással párhuzamos, de közben egymásra is folyamatosan visszaható koncepciókat vázol fel, miközben a szokásos kánonon túllépve beemeli a reformkonzervatív Dessewffy Aurélt is a diskurzusba.11 Gyurgyák Tisza István-értelmezése szintén igen kiegyensúlyozott: szemben az Ady- tól és a polgári radikálisoktól ránk hagyományozott “geszti bolond”-képpel, rámutat Tisza eszmerendszerének tagadhatatlan liberális aspektusaira, de ugyanakkor a kortárs neo-konzervatív Tisza-kultusszal szembeszállva egyáltalán nem leplezi Tisza politikájának ellentmondásosságát és végsõ soron katasztrófába torkolló merevségét.12 Bár a hangsúlyokkal nem kötelezõ egyetérteni, Gyurgyák értelmezése a polgári radikálisok diskurzusáról igen sok pontos meglátást tartalmaz. Felelõsnek érzi a polgári radikálisokat és személy szerint Jászit is a politizáló magyar értelmiség törésvonalainak elmélyítéséért a századfordulón, és rámutat a polgári radikális társadalomkép és jövõkép eredendõ ellentmondásosságára, miszerint egyszerre építettek a polgárságra a “feudális maradványok” elleni harcukban, de ugyanakkor a polgári társadalmat többnyire csak átmeneti állapotnak tekintették a hamarosan elkövetkezõ szocialista világrend felé vezetõ úton. Bár Jászi munkáinak elemzésében sok passzust felismerhetõen zsidókérdés Magyarországon-kötetbõl emelt át a szerzõ, összességében mégis finomított az elõzõ kötet idõnként kifejezetten indulatos tónusán, és Jászi gondolkodásának konstans – attitudinális és ideológiai – elemeit és a történelem viharában változó politikai opcióit egyaránt nagy gonddal helyezi el a tágabb eszmetörténeti palettán.13

Bár erõsen vitatható Szekfû Gyula életmûvének korszakolása, a konzervatív történész életmûvét kritikátlanul aktualizálni törekvõkkel szemben Gyurgyák értelmezése sokkal gondolatgazdagabb, és több új elemzési szempontot is felvet.14 Az 1940-es évek elejéig koherens és kontinuus reformkonzervatív programként olvassa a munkáit, szembeállítva e konzervatív program összeomlását konstatáló, legélesebben talán a Valahol utat vesztettünk-tanulmányban kifejtett kétségbeesett, azonban középosztály-kritikájában igen pontos helyzetelemzéssel, ami Gyurgyák szerint lényegében elõkészítette az idõs történész kollaborációját a kiépülõ kommunista rendszerrel.

Gyurgyák a szokásosnál erõteljesebben fogalmaz Teleki Pál gondolatainak rekonstrukciója során is. Kimutatja Teleki nemzetfogalmának fajbiológiai aspektusait, amely megalapozta, hogy “a zsidók arcára kiülõ lelki torzulás”-ról beszéljen a “II. Zsidótörvény” beterjesztésekor. Szintén meggyõzõ az elemzési stratégia, amellyel az 1930-as évek legvégének szélsõjobboldali felvirágzását elsõsorban a szociális demagógiára vezeti vissza, kimutatva a nemzetiszocialisták propagandaszólamai és az 1945 utáni kommunista retorika számtalan összecsengõ elemét is.

Módszertani problémák: immanens szövegrekonstrukció és a komparatív horizont hiánya. A kötet számos erénye mellett természetesen akadnak problémák is. Egy ilyen nagy lélegzetû átfogó munkában jóformán elkerülhetetlen, hogy becsússzanak tárgyi tévedések. Gyurgyák leírásában (56. o.) például Deák Ferenc parlamenti beszéde megfordítja a szavazás kimenetelét, azaz megszavazzák az indítványát, hogy viszonossági alapon ne csak a magyar Nemzeti Színházat támogassák, hanem a szerb nemzeti színházat is, holott valójában a szavazás eredménye éppen fordított volt, a “haza bölcsét” leszavazták, és a Tisztelt Ház kizárólag a magyar színházat támogatta. Azonban mindez elenyészõ jelentõségû a kötetben felvonultatott forrásanyaghoz, a sorok között megbúvó alapos szakirodalmi ismeretekhez, és nem utolsósorban a rendkívül gondosan megválogatott és a gondolatmenetet hatásosan alátámasztó képanyaghoz képest.15

A kötet mélyebben fekvõ – nem ténybeli, hanem az interpretációban gyökerezõ – problémáinak nagy része a szerzõ módszertani kiindulópontjából fakad. Bár az Ezzé lett magyar hazátok sok szempontból elõrelépést jelent a Zsidókérdés-monográfiához képest, így értékelései kiegyensúlyozottabbak és analízisei sokszor lényegesen pontosabbak, az elõzõ kötet metodológiai választásai sokszor visszaköszönnek. Így több elemzésben továbbra is tisztázatlan marad egyén és diskurzus viszonya. Gyurgyák arra törekedett, hogy az adott ideál-tipikus eszmerendszer szellemi térképét néhány (általa eredetinek vélt) gondolkodó eszméinek elemzésével alkossa meg. Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy egy ilyen ideál-tipikus diszkurzív hagyományt az eredeti gondolkodói teljesítmények, vagy éppen a nem különösebben eredeti mainstream toposzok és eszmék jellemeznek-e inkább.16 Gyurgyáknak szíve joga, hogy az igen szelektíve megválasztott gondolkodói körbõl párolja le az adott ideológiai hagyomány fõbb alkotóelemeit (bár sokszor bajba kerül amikor kiderül, hogy az általa kedvelt “eredeti” gondolkodók sok esetben nem követték az adott eszmerendszer fõvonalát), ugyanakkor viszont így gyakran elvész az intellektuális közeg, amelyben bizonyos koncepciók kijegecesednek, s amely valójában hordozza és szervezi az adott diskurzust. Ráadásul a tipizálásra való törekvés sokszor teljesen elfedi, hogy az adott gondolkodó mikor és milyen helyzetben fejtette ki véleményét, így kerülhetnek egymás mellé a népiek elemzésében Németh László 1930-as évek eleji szövegei, Veres Péter második világháború alatti etnicista megnyilvánulásai és Szabó Zoltán emigrációs írásai a diaszpóra-nemzetrõl.17

A kontextualizáció ilyen látványos háttérbe szorulása tovább mélyíti a szerzõ azon – állandóan felmerülõ – problémáját, hogy sokszor sem az adott gondolkodó, sem a gondolati iskola nem tûnik koherensnek.18 Ez a koherencia-követelmény azonban igen ahistorikus és bizonyos fokig naiv is, hiszen azt várja el, hogy egy adott eszmerendszer követõje, ha esik, ha fúj, ugyanúgy gondolkodjon.19 Holott a politikai diskurzus lényege (részben – bár nem teljesen – ellentétben a szaktudományos beszédmóddal) éppen a retorikai beágyazottság, az, hogy a fogalmak állandóan mozgásban vannak, különbözõ hallgatóságokra és helyzetekre tekintettel újraíródnak, és a politikai térbe belépõk éppen a kulcsfogalmak konnotációinak változtatásával képesek a különbözõ oldalról jövõ kihívásoknak megfelelni. Persze nem minden Gyurgyák által elemzett textus genuin politikai szöveg, de éppen ezért fontos lett volna több figyelmet szentelni mûfajiság és narrativitás kérdésének.20 Egyáltalán nem mindegy például, hogy történelemképét valaki parlamenti beszédben, napi publicisztikában, irodalomtörténeti esszében vagy egy forráskiadvány jegyzetapparátusába rejtve fejtette ki. Hasonlóképp, már a Zsidókérdés-könyvben is igen problematikus volt az elemzések majdnem kizárólagosan diakronikus iránya, hiszen így a különféle koncepciók közötti párbeszéd/vita elsikkadt. Ahogy erre az Ezzé lett magyar hazátok több recenzense (Komoróczy Géza és Bihari Péter) is rámutatott már, mindezt itt sem sikerült maradéktalanul megoldani: az elemzett ideológiai hagyományok, ha nem is teljesen monadikusan léteznek egymás emellett Gyurgyák tablóján, lényegében mégis monologizálnak.21 Mindez persze igazolni látszik a könyv alapkoncepcióját a magukba zárkózó és egymást kirekesztõ hagyományszeletekrõl, de közben minimalizálja az egymással intellektuális kölcsönhatásba lépõk közegeit, illetve sokszor a vitákat is, amelyek során az ideológiai ajánlatok megszülettek. Ebbõl a szempontból tekintve igen tanulságos a könyvet összevetni Takáts József Modern magyar politikai eszmetörténetével (Osiris, Budapest, 2007), amely ugyan jóval kevesebb primer anyagot mozgat meg, viszont a politikai nyelvek és szótárkészletek rekonstrukciójával átjárást teremt a különféle 19–20. századi ideológiai makro-hagyományok (liberalizmus, konzervatizmus, szocializmus) között.

Az elemzett gondolkodók nemzetkoncepcióját Gyurgyák legtöbbször immanens szövegértelmezéssel próbálja kibontani, de kérdés, hogy e szövegek megérthetõek-e önmagukból, vagy pedig be kellene vonnunk a vizsgálatba azt a kontextust is, amelyre az adott szöveg irányult, sõt még a tágabb recepciós környezetet is, amibõl megláthatjuk, hogy mások hogyan értették az adott szöveget. A szekunder referenciák függelékbe számûzése (még akkor is, ha maga ez a függelék rendkívül impozáns) és a forráskiadásokra koncentráló historiográfia-történeti utalások is azt sugallják, mintha a szövegek magukban léteznének, és csak arra várnának, hogy végre az elfogulatlan elemzõ kezébe kerüljenek, holott mind értelmezési hagyományokba ágyazódnak, és maguk a kánonok – melyekre tekintettel Gyurgyák azonosítja és elhelyezi õket – is “metahistorikus” konstrukciók.22 A szikár, külsõ referenciákat minimalizáló olvasat így nem feltétlenül szül objektívebb, elfogulatlanabb értékelést mint ha az elemzõ beemelné az adott szöveg kortárs horizontját és a köré épült interpretációs hagyományt is. A sorok között olvasva nyilvánvaló például, hogy Gyurgyák bizonyos ötleteket átvesz Szabó Miklós újkonzervativizmus-értelmezésébõl, más gondolatokat viszont inkább elutasít, de ahelyett hogy felvállalná azt, hogy belép egy vitába, a hideg szövegcentrikus objektivitás álarca mögé rejtõzik. Bár eszmetörténészként egyáltalán nem tanácsos maradéktalanul azonosulnunk a poszt- strukturalista iskolák ama törekvésével, hogy a szöveget magát teljesen eltüntessék az olvasatok mögül, azonban egy valóban nagyszabású “longue durée” konstrukciót anélkül megalkotni, hogy a forrásként kezelt szövegek textuális és kontextuális sokrétûségét a szerzõ a maga számára tudatosította volna, kétséges vállalkozás. A kortárs történetelméleti-történetfilozófiai irányzatokat bemutató kiváló válogatás (Kisantal Tamás és Gyurgyák János, Történetelmélet I–II., Osiris, Budapest, 2006) társszerkesztõje nyilván tudja, hogy a wie es eigentlich gewesen ist (ez esetben talán “geschrieben ist”…) látszólag purista programja nem zárja ki a torzítást, csak igyekszik elgereblyézni az interpretáló agymunka keréknyomait.

A hazai közegben való kontextualizáció vázlatossága mellett a szerzõ meglepõen kevés figyelmet fordít az általa elemzett ideológiai konfigurációk nemzetközi/transznacionális beágyazottságára. A Zsidókérdés-könyv egyik alapvetõ problémája is az volt, hogy hiányzott a nemzetközi antiszemita irodalom recepciójának a vizsgálata, és így teljesen ködbe veszett, hogy az adott ideológiában mi a lokális jelenség (a helyi társadalmi “tapasztalatok” verbalizációja) és mi a diszkurzív import. Eszmetörténeti közhely, hogy semmi sem kevésbé autochton jelenség mint éppen a nacionalizmus: lényegében minden Gyurgyák által elemzett nemzettematizáló hagyomány kialakulása Magyarországon kívülrõl jövõ szellemi impulzusokhoz köthetõ, akár a nemzeti liberalizmusról (a késõ-felvilágosodás szociabilitás-fogalma, a herderiánus, illetve korai romantikus esztétika nemzeti eredetiség-koncepciója, a francia és a német liberális nacionalizmus stb.), akár a fajelméletrõl (szociáldarwinizmus, fizikai antropológia, faji történetfilozófiák – Gobineau, H. S. Chamberlain, és mutatis mutandis a Gyurgyák által központi elméleti referenciaként kezelt Renan is stb.) beszélünk. Gyurgyák elemzéseiben ez a nemzetközi beágyazottság lényegében csak a kívülrõl hozott eszmék dogmatikus alkalmazása versus “magyar realitás” oppozícióban értelmezõdik, miközben egyetlen kelet-közép-európai eszmetörténeti hagyomány sem elemezhetõ csak önmagára vonatkoztatva. Szimptomatikus például, ahogy lényegében eltûnik Wilhelm Wundt szellemi hatásának elemzése Gyurgyák Karácsony-értelmezésébõl, holott a magyar észjárást a nyugatival szembeállító koncepció éppenséggel nagyon is egy nyugati tradícióra épült és nem is értelmezhetõ a beemelt Völkerpsychologie-referenciák beható ismerete nélkül. Hasonlóan a háttérbe szorul a német Volksgeschichte (népiségtörténet) paradigmájának a vizsgálata Mályusz-elemzésében. A Volkstumkunde fogalma ugyan elõfordul a fejezetben, de Gyurgyák nem teszi mélyebb elemzés tárgyává, hogy végsõ soron mely elemeket vette át ebbõl a hagyományból a magyar történész, arról már nem is beszélve, hogy a Volksgeschichte-paradigmáról a német historiográfia az elmúlt évtizedben igen komoly vitát folytatott, éppen abból a Gyurgyák számára is kulcsfontosságú szempontból, hogyan kapcsolódott össze a modern társadalomtörténetet is megelõlegezõ módszertani innováció a náci tudománypolitikával. Egy ilyen transznacionális közegbõl tekintve Mályusz munkásságára értelmezhetõvé tette volna a történész jó néhány alapfogalmát. Ugyanígy elsikkad a – fõként a párizsi lengyel emigráció által kultivált, de a többi kelet-európai emigráns által is átvett – messianisztikus-föderalista ideológia hatása Teleki László gondolatainak elemzésekor vagy éppen a polgári radikálisok feudalizmus-kritikájának külföldi, elsõsorban német forrásvidéke.23

Hanyatlástörténeti narratíva. Tágabb értelemben egy legalább implicit komparatív horizontról tekintve jól látszana, hogy a politikai kultúra széttöredezése egyáltalán nem magyar átok, hanem lényegében minden európai társadalom alapélménye a századfordulón. Elég csak a “két Franciaország” mítoszára gondolni (többek között Michel Winock elemezte ebbõl a szempontból a Dreyfusard/anti-Dreyfusard ellentét továbbélését a huszadik században), de még a társadalmi béke olyan szigete mint Svédország is megélte – elsõsorban a két világháború között – a politikai diskurzus két, egymást lényegében totálisan tagadó (konzervatív és szociáldemokrata) nemzetfogalomra épülõ szellemi szubkultúrára szakadását.24 Amit tehát Gyurgyák magyar jelenségként lokálisan elemez, az egy európai trend helyi variánsa. Így az Ezzé lett magyar hazátok lapjain nyíltan vagy a sorok között gyakran felvetõdõ felelõsség kérdése is újragondolásra szorul, különösen mert maguk az intellektuális szerepek és gesztusok is részben kívülrõl hozottak voltak (így Jásziék pozitivista elméleti alapokra épülõ radikalizmusa, de a fajvédõké is, hisz Szabó Dezsõ sem érthetõ meg Jérõme Tharaud, az Eötvös Kollégium francia lektora – aki történetesen az Action Française követõje volt – szellemi hatására való tekintet nélkül).

A magyar közeget abszolutizáló és az egységes nemzetfogalmat a különféle gondolati hagyományokon számon kérõ olvasat így egyáltalán nem problematizálja saját kiindulópontját, amely pedig maga is mélyen az elemzett intellektuális hagyományokba ágyazódik. Egyáltalán nem értéksemleges elvárás ugyanis azt feltétezni, hogy az egészséges nemzet25 egyetlen integrált nemzetfogalommal rendelkezik. A szocializmus/kommunizmus-fejezetet olvasva folyton felmerül az olvasóban a kérdés: amikor Gyurgyák e hagyományt azért kárhoztatja, mert nem volt eléggé nemzeti, vajon belegondolt-e abba, hogy mit jelentett volna a magyar társadalomnak két-három évtized nemzeti kommunizmus (az inspiráló példák sora Moczar tábornok “partizánmozgalmától” a Kárpátok Géniuszán át egészen Enver Hoxháig ível).26

A purista szövegcentrikus visszafogottságot készpénznek vevõ olvasó talán csak a kötet végén ébred rá, hogy az Ezzé lett magyar hazátok nem pozitivista rekonstrukció, hanem nagyon is “történetpolitikai tanulmány”, ráadásul egyfajta hanyatlástörténet, amely történelemképében egyáltalán nem független éppen az elemzett diszkurzív hagyományoktól. Forrásvidékét az “eredendõ bûnt” keresõ, a “magyarság romlásának” okait a színleg sikertörténetnek látszó, de valóban a bomlás csíráit magában hordozó 19. századra visszavetítõ tragikus narratívákban lelhetjük fel. E narratíva lényege, hogy bár a romlás hordozói szubjektíve a nemzet felemelkedésén munkálkodtak, objektíve mégis a tragikus végkifejlet felé kormányozták az állam vagy a nemzeti kultúra hajóját. Gyurgyák alapkérdésének – “hogyan veszett el a közös múlt és jövõ?” – hasonlósága az olyan retorikai kérdésfeltevésekhez, mint “hogyan veszett el a magyar a magyarban?” egyáltalán nem véletlen egybeesés. Elsõsorban Szekfû és Németh László jön számításba forrásként, de ebben a vonatkozásban még a részben Németh Lászlótól átvett, részben pedig apai hagyományként megörökölt függetlenségi hagyománytól ihletett bibói kiegyezés-kritika is sokban hasonló szerkezetû. A faktuálisnak látszó, az elemzett gondolati konstrukció tragikusan limitált horizontját kiemelõ ítéletek – Gyurgyák rendkívül gyakran használja a “nem látta” és az “illúzió” fordulatokat, nem beszélve a láthatóan kedvencei közé tartozó “ködevõ” kifejezésrõl – mögött is ez a szubjektív jó szándékot és objektív tévelygést szembeállító konstrukció húzódik meg.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy a szerzõnek fel kellett volna számolnia e metahistorikus elõfeltevéseit. Nem kell szégyellni, hogy benne állunk különféle diszkurzív hagyományokban, hanem reflektálni kell rájuk, s nemcsak azon a szinten, hogy kik voltak a számunkra szimpatikus “beszélgetõtársak,” hanem azon a szinten is, hogy milyen narratív konstrukciókat veszünk át (talán félig tudat alatt) tõlük. Egy ilyen módszertani reflexióba is ágyazódó önreflexiós gesztus talán problematikussá tette volna a könyv hanyatlástörténeti dinamikáját is. Gyurgyák mondanivalóját, visszamenõleg egészen a 19. század elejéig, a tradicionális szekértáborokat a rendszerváltás eufóriájában felszámolni ígérõ, de egy évtizeddel késõbb az ideológiai lövészárokharc specialistájává váló Fidesz-generációba vetett bizalmának elpárolgása szervezi.27 A 20. századot, vagy éppen a kilencvenes éveket nem lehet (és nem is szabad) kizárólag sikertörténetként feldolgozni, ugyanakkor egy eleve elrendelt hanyatlástörténet sémája, a szerzõ szándékával szöges ellentétben, éppenséggel megszünteti az egyének intellektuális felelõsségét. Ha az egész nemzeti projekt minden magasztosságával együtt eleve kudarcra volt ítélve, minden további ideológiai fordulat lényegében ennek a kudarcnak a szükségszerû elmélyülését jelentette.

Bár sok esetben vitathatatlan, hogy a korszellem és a diszkurzív hagyomány bizonyos gondolkodókat tragikusan naivvá vagy egyenesen vakká tett, semmiképpen sem szabad, hogy ennek jegyében a konkrét helyzetekben adott válaszokat automatikusnak, eleve elrendeltnek képzeljük. Sokkal több a kontingencia a történelemben és az eszmetörténetben is, minthogy állandóan csak a hosszú távon kirajzolódó tragikus makrodinamikára vonatkoztassuk ítéleteinket. Nem lehet a magyar késõ-tizenkilencedik századi nemzetiségi politikát kizárólag a szubjektíve megélt nemzetépítõ ideológia és az asszimilációra alapozó nemzetépítési projekt objektív irrealitására vonatkoztatva leírni, hanem azt is fontos megnézni, hogy egy gondolkodó miért úgy fogta meg az adott problémát, ahogyan megfogta.28

Ezzel együtt a bámulatos munkateljesítmény alapvetõ referenciamunkává teszi a könyvet. Lapjait forgatva megjelenik az olvasó elõtt az Osiris Kiadó szorgos igazgatója, amint a napi adminisztrációtól megszabadulván a Széchényi Könyvtár termeiben bújja a korabeli publicisztikát, és “beszélget” a régmúlt gondolkodóival. Valahogy úgy, mint Machiavelli társalkodott az ókori politikai bölcsekkel: “Amikor eljõ az este, hazatérek, és belépek dolgozószobámba, az ajtóban levetem aznapi, sáros és poros öltözékem, és királyhoz illõ udvari ruhát veszek fel; megfelelõen öltözve régi emberek régi udvarába látogatok, ahol örömmel fogadnak, azzal az étekkel töltekezem, amely igazán az enyém és amelyre születtem, nem szégyellek beszédbe elegyedni velük, és megkérdezni cselekvéseik okát; és õk nyájasan válaszolnak; és én négyórányi idõt töltök el így anélkül, hogy elunnám magam, minden bajt elfelejtek, nem rettegek a nyomorúságtól, nem félek a haláltól, teljesen átadom magam nekik.” (Részlet Niccolò Machiavelli Francesco Vettorinak írott levelébõl.)

A végeredménybõl, azaz a könyvbõl ítélve Gyurgyák eme beszélgetéseit igen fordulatosnak és izgalmasnak képzelheti az olvasó. A régmúlt és kevésbé régmúlt idõk gondolkodói azonban idõnként bizonyára meglepõdtek azon, hogy beszélgetõtársuk lényegében eleve elrendelt tragikus kudarcnak tekinti történetüket. Talán nem a tragikus vakságot kellett volna érvényesíteni végsõ értékelési szempontként, mert ezzel, bár empatikus a kiindulópont, mégis ahistorikussá válik az elemzés. Nem valószínû, hogy ama felvetés nyomán, miszerint az egész magyar nemzetépítõ projekt lényegében kudarcra volt ítélve, igazán értelmesen lehetne folytatni a beszélgetést a Styx-beliekkel.29 Paradox módon egy olyan, vállaltan nem értéksemleges – szintén “metahistorikus”, de talán kevésbé ahistorikus – mérce, mint (Bibó nyelvén) a hatalomkoncentráció csökkentése, vagy más megfogalmazásban a mások megalázásán és megalázkodásán alapuló társadalmi és eszmerendszerek elvetése, az emberi méltóság kiteljesítésére való törekvés, jobban érvényesíthetõ a múlttal való dialógusban, mint az utókor mindent jobban tudásának arkhimédészi pontja. Ki tudja, egy másik megállított utókorpillanat talán egészen máshova helyezné a hangsúlyokat, a tragikus kudarc helyett elõremutató vereséget, a nemzeti hagyomány érzéketlen kezelése helyett értékes önkritikai hagyományt, a társadalmi konszenzust szétszaggató konfliktus helyett a társadalmi vérkeringést megújító dinamikus vitát látva bele az elemzett szellemi folyamatokba.30,31

  1. Némelykor aránytévesztően és „antiszemitagyártóan”. E sorok írója ezért is emlékezik vissza jó érzéssel TB vonatkozó tanulmányára, mert higgadt, józan és tárgyszerűen kemény bírálatát nyújtotta Gyurgyák könyvének. CZA
  2. Az előrebocsátandó tiszteletadás, az impozáns – és forrásműként is kitűnően használható – monográfia előtti főhajtás után itt rögtön megjegyeznénk: mintha Gyurgyák disztinktív gondolkodása korántsem működne oly erővel a szocialista/szocdem/ kommunista tábor esetében, mint a fajelméleti és fajvédő szerzők megkülönböztetésénél. Félreértés ne essék: kifejezetten híve vagyok a disztinktív gondolkodásnak, a minden irányú disztinkciónak, még ha az sért is ilyen-olyan érzékenységeket. CZA
  3. Ez a rendkívül hasznos, százoldalas remek kislexikont is tartalmazó, megkerülhetetlen kézikönyvként használandó munka a lehetetlenre vállalkozott. A nemzeteszme ugyanis nemcsak, sőt nem is elsősorban eszme, hanem – többnyire magának saját vallást is teremtő – hit, amely megelőz és/vagy átjár minden útjába kerülő eszmét, s azzal sajátos – és gyakran tudományosan elemezhetetlen – elegyet alkot. Ennek ékes példája maga e könyv, amely mérhetetlen anyagának pontos és tárgyilagos bemutatásán túl mégiscsak szerzője (mindjárt a címben megfogalmazott) hitevesztésének is a dokumentuma. BE
  4. E téren meg lehetne jegyezni, hogy már maga a reformkori nemzetfelfogások is sokkal több elméleti és közvetlen politikai ellentmondással kellett hogy szembenézzenek, és igen sok olyan megnyilatkozást idézhetnénk, melyek már abban a korban is megoldhatatlan létproblémákat láttak az egységesnek óhajtott magyar nemzet leírásában: elegendő az olyan híres, a Széchenyiék nemzedéke előtt kimondott nemzet-kritikai ítéletekre hivatkozni, mint például a Berzsenyié („Romlásnak indult hajdan erős magyar…”), vagy a Kölcseyé („Hazád őrcsillagzatja / Szülötti bűnein leszáll… / …És más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblü nép…”). Talán épp ezért szerencsés lett volna Gyurgyák részéről a korszak nagy és szédületes hatású program-írásával, Kölcsey Nemzeti hagyományok című tanulmányával is szembenézni: az ott csodálatosan kifejtett ideális és idealizált nemzetfelfogás oly szerves egységet tételezett fel, melyet a történelemben (Kölcsey szerint!) egyedül csak a hajdani görög nép produkált, s melynek elvi történelmi lehetetlenségét és képtelenségét a tanulmány maga bizonyítja. Gyurgyák alapproblémája, mely könyvén végigvonul, íme, nemcsak politikailag, hanem fogalmilag is problematikusnak bizonyul, rögtön a kiinduló pontnál! MI
  5. Gyurgyák feldolgozásának rendkívül dicséretes gesztusa, hogy ezt a nemzetiségi megoszlás beláthatatlanul hatalmas problémáját nemcsak politikai kérdésként kezeli (amint a hagyományos magyar nemzet-történet-leírások többsége tette), hanem az elméleti megközelítéseknek is kulcsmozzanatává teszi: s valóban megrendítő azoknak a korai (18–19. század fordulóján elhangzott) megnyilatkozásoknak az olvasása, melyek mind azt sugallják, hogy a magyar nyelv-nemzet koncepciónak kiterjesztése a nem magyar nemzetiségekre nézvést problémamentes pozitív kimenettel számolhat. Ha elolvassuk Bessenyeinek, Báróczy Sándornak, Aranka Györgynek, Decsy Sámuelnek, Révai Miklósnak e tárgyú kijelentéseit, azt láthatjuk, hogy az ő számukra a nemzetiségek megmagyarosodása a világ legegyszerűbb és legjobb dolgaként tűnt fel, s az esetleges problémákat tökéletesen kizárták (elvi) horizontjukból. Vö. például a kiváló, szabadkőműves Kazinczynak jövőképét: „…ha a Magyar nyelv hozattatik-bé, Nemzetünkből különös Nemzet válik, örökös fal lessz a Magyar és nem-Magyar közt vonva, s az Idegen vagy Magyarrá lessz köztünk, vagy éhhel hal-el…” (Orpheus1790) MI
  6. Élet és halál? Már itt szeretném feltenni a kérdést, ígérem, visszatérek rá, hogy vajon a nemzeteszmék elemzésekor nem kellene-e „szárazsági fogadalmat” tennünk, és magunkra kényszerített szigorral kerülni a romantikus terminusok (nekem a sorskérdés a kedvencem) használatát, nehogy beszippantson kutatásunk sui generis regényes tárgya . Ezt most a recenzensnek mondom, ki többnyire jól védi magát az „érzelmi nedvektől” (igaz, ehhez nem kellene folyton idegen szavakba burkolóznia), de a szerző is érthet belőle. Különben folytatódik a rossz hagyomány, és ott is élethalálharcot látunk, ahol békák és egerek háborúzgatnak. Vagy csak háborognak. Különböző, Gyurgyák által egyneműnek tekintett műfajokban. KJM
  7. Gyurgyák rendszerezésének egyik legnagyobb erénye, hogy látványosan bemutatja, mennyire önáltató és hamis az a mára már kb. kétszáz éves teória, mely szerint „nyelvében élne a nemzet”. A 18–19. század fordulójának nagy fogalom-átértelmezése mintha eltekintett volna bármilyen társadalmi és politikai viszonyítástól (vö. pl. a már említett Kölcsey-tanulmányt!), s olyan kulturális egységet vizionált, melynek a tényleges társadalmi és politikai életben semmi fedezete nem volt. A nyelv-nemzet koncepciót, úgy vélem, társadalmilag csak néhány író-költő vette komolyan – ám őnáluk e felfogás erőteljesen szubverzívvé vált, s mind az (aktuális) államiság, mind a társadalmiság, mind pedig a politika ellen irányult. Gondoljunk csak pl. Márai Sándor felfogására vagy Illyés Gyulának Haza a magasban c. versére (melyben a haza valóban csak az irodalomban tűnik fellelhetőnek; más kérdés, hogy Illyés máskori tevékenysége e versnek erőteljesen ellenében hat); ám a legerőteljesebben talán a fiatal reformkori gondolkodó Erdélyi János fogalmaz: „…Magyarországról nem sokat hiszek … Vajda Péter azt mondá egyszer, hogy Magyarországot, mint hazáját, egyedül nyelveért szereti; és igaza volt.” (1844). Íme, a fiatal, romantikusan ellenzéki filozófus-író a magasztosan affirmatív felfogásnak mintegy inverzét képviseli – amennyiben a nemzet valóban a kultúrával lenne azonos, akkor azország vagy állam jogi-történeti érvelésű hazafiasság- igénye egyszerűen elesik…! MI
  8. Úgy gondolom, Gyurgyák vállalkozása, a szakmai történészi-módszertani kifogások elismerése mellett is, mint eszmetörténeti gesztus igen nagy elismerést érdemel. Nagyon régen szükség lett volna már arra, hogy a magyar konzervatív gondolkodás ily mélységben és ily erőteljes analitikus (egyszerre belső és egyszerre külső) kritikával szembenézzen a nemzetfogalomnak mint fogalomnak problematikusságával, s szembenézzen azzal a sokértelműséggel, mely e fogalmat nemcsak az aktuális megnyilatkozások aktualitása révén jellemzi. Gyurgyák rendkívül pontosan fogalmaz, mikor Babits Mihályról (s valószínűleg önmagáról is) állítja: bebizonyította a „nemzetkarakterológiai megközelítés lehetetlenségét s egyben paradox módon szükségességét”. Hiszen a nemzetfogalom politikai használata, valamint a társadalmi diskurzusban betöltött szerepe nem engedi meg, hogy a fogalom kiiktassék – az a tény, hogy rendre születnek újabb és újabb affirmatív leírásai, értelmezései és tagadásai, azt mutatja, hogy nélküle a diskurzus sem működnék. MI
  9. Félek, bátrabb nem lettem a könyv olvastán, de rengeteget tanultam a szerzőtől, oly sokat, hogy szinte megbénít, mikor bírálni szeretném. Meglehet, gyávább lettem. Bénultságom azonban az epilógus olvastán jelentősen mérséklődött. KJM
  10. Tökéletesen így van – és ez rettenetes. TB lehetőséget lát e fegyvertényben. Érdemes erre visszaemlékezni vagy ide visszalapozni a tanulmány záró bekezdése olvastán. CZA
  11. Amennyire én látom, Gyurgyák kissé idealizáltan látja a reformkor egységét, s a végső nemzeti célok vélhető harmóniáját feltételezvén eltekint a hatalmas politikai és elvi szakadékoktól – amelyek pedig végig megfigyelhetők a kor történetében (csak egy példaként idézném Kölcsey politikusi karrierjét s annak reflexióját, az Országgűlési naplót).MI
  12. Evvel egyetértve viszont hiányolom a két Tisza kormányzásának nem eléggé határozott elkülönítését, s Tisza Kálmán alakjának némi elhanyagolását. Ami abból is adódhat, hogy az eszmetörténet és a politikatörténet fordulópontjai nem mindig esnek egybe. Tisza Kálmán politikája a konzervatív liberalizmus fénykora volt, s 1890-es bukásával kezdődött az ország Tisza István nevéhez kötött romlása. Az eszmetörténetben nem látszik ez a törés. BE
  13. Gonddal, de – nem titkolt – ellenérzésekkel is. Például magával Jászival szemben, akiből láthatóan kissé kiszeretett. Például Szabó Ervinnel szemben. Például Erdeivel szemben. Nem folytatom, nem is vitatom. De vajon az olvasónak feltétlenül tudnia kell-e, hogy a szerzőnek mely történész, politikus stb. a kedvence, ez esetben kedvetlence? Erre talán még akkor se lenne szükség, ha Gyurgyák nem szomorogná végig a könyvet. Szíve joga, ha búslakodni akar, amikor Szekfű kifejezésével élve elfogja a „magyar fájdalom”. Szíve joga, hogy egy romantikus utópiából, egy sosemvolt-sosemlesz gyönyörű- közös és magyar nemzeteszme utópiájából visszanézve rendezze be a hon elmúlt két évszázadának történelmét. Legfeljebb kissé ódivatú lesz e történet ábrázolatja. Az „ezzé lett”-et azonban simán (majdnem azt mondtam, vidáman) meg lehetett volna írni az „ezzé tettétek” alig leplezett haragja nélkül is. Anélkül, hogy szenvedélylyel (még ha fojtottal is) keresgélné a felelősöket. És akkor az igazán súlyos politikai filozófiai kérdést még fel sem tettem (vigyázat, végletesen egyszerűsítek): mi magyarázza Gyurgyáknál a nemzet normatív fogalmát? Miért kell neki annyira a nemzet? Miért hiszi, hogy a nemzet „az emberi létezés egyik természetes tartozéka” (471. o.)? Miért nem elégszik meg egy szerényebb, egyszersmind pragmatikusabb megközelítéssel „ha már itt van nekünk, és se kiköpni, se lenyelni nem tudjuk, legalább ne ártson annyit” alapon. „Amíg még van” – tenném hozzá én is szívem szerint utópikusan. Tévedés ne essék, a szerzőnek joga van neki-mindinkább-tetsző nemzeteszmét akarni, illetve azt csiszolgatni, s vágyni mondjuk a renani „mindennapi népszavazást” és „roppant szolidaritást”. Nekem mint olvasónak viszont jogom van elvárni, hogy ezt ne tekintse magától értetődőnek. KJM
  14. Itt említem a könyv egyik módszertani kérdésességét: Gyurgyák jóformán semmi tekintettel nincs az elemzett szövegek műfajára, s egy szinten kezeli a tudományos értekezést, a politikai röpiratot, az esszét stb. (néha még verset is idéz). Szekfű persze szaktörténész is volt, de legutóbb Romsics Ignác taglalta hitelesen, hogy a meghatározó hatású Három nemzedék nem történészi szakkönyv, hanem esszé, amelyben nemcsak gondolatok, hanem cáfolhatatlan hitek is vannak, s amely ugyanilyen mértékű ellenhiteket gerjesztett – Németh László és Bibó közvetítésével egészen Gyurgyákig. BE
  15. Igen. De csak idekívánkozik: a képi narráció egy igen lényeges pontján is érvényesülni látom a már szóvá tett egyoldalúságot, a disztinktív gondolati mozgás részleges háttérbe szorulását – már ha szocialista és kommunista szerzőkről vagy nemzetkoncepciókról esik szó. A kötet minden egyes főfejezetét, melyek féltucatnyi eszmerendszert tárgyalnak, egy-egy egész oldalas kép vezeti föl. Plasztikus erejű, ügyesen kiválasztott képek. Nem a „mélypont ünnepélye” felől emblematizálják az adott irányzatot, s tán éppen ezért válhatnak olykor finoman ironikus, de többnyire inkább keserű, s mindig mélyen elgondolkodtató szociofotókká és szocioképekké. Képsorozattá. A csimbókos parasztemberről; a levest osztó méltóságáról; a cigiző ébredő magyarokról; az őszirózsás forradalom kaotikusan vidám tüntetőiről; a patetikusan esküt tevő Kossuthról és a még patetikusabb fogadtatásról. Egy kivétel akad. A szocializmus, a szocialisztikus/szocdem/ kommunista nemzeteszmék képi nyitánya: Sztálin haláláról olvasó sztálinvárosi munkások, 1953. március 6. Akkor viszont „A karlócai szerb nemzetgyűlés”-t kérném a liberális nacionalizmus fejezet élére, s valamelyik nyilas röplapot a fajvédelem és fajelmélet elé stb. CZA
  16. Gyurgyák, az eszmetörténet megszokott módszerével élve, a politikai elit, s azon belül is a legkitűnőbb (vagy legjellemzőbb) gondolkodók teljesítményét elemzi (többnyire kiválóan és meggyőzően); ám az, ahogy (többnyire) eltekint attól, milyen is volt ennek az elitnek és elit-nézetrendszernek a kor politizáló és kulturális átlag-közvéleményében az elfogadottsága, nem kevés problémát szül. Elegendő itt Deáknak, „a haza bölcsének” példájára hivatkozni, akár az 1840-es évekbeni követválasztási kaland, akár a kiegyezés utáni „szükségszerű” rezignáció esetében. Gyurgyák a huszadik század sok rémes nemzetpolitikai szemetét feldolgozta, hogy Szekfűéknek, Némethéknek ellenpontozó hátterét felmutathassa – ilyen irodalom bizony akadt már, s nem is kevés, a derék tizenkilencedik században is. MI
  17. Az írjunk történelmet „nagy emberek nagy gondolatairól” elvileg bocsánatos bűn lenne az eszmetörténetben, de mit tegyünk, ha egy korszak, egy irányzat nemigen büszkélkedik ilyenekkel, mégis alapvetően befolyásolja egész régiók, földrészek, sőt a világ sorsát? Így volt ez a fajvédő/nyilas illetve a szocialista/kommunista eszmekör jó részével. Apropó, hol is szerepel az előbbi Gyurgyáknál? Az általa oly kedvelni kívánt konzervatívoknál? Alig- alig, pedig oda is illett volna. Ám egy „nagy embereket” bemutató panoptikumtól miért is várnánk mást? Hisz bajosan lehet ugyanazt a képet egy arcképcsarnok több falára is kiszögezni. Tegyük hát ki – mint a szerző is – Teleki Pált a konzervatívok közé (ám ne titkoljuk fajvédő igyekezetét). De akkor tekintsük a könyvet tényleg panoptikumnak! Gyanítom, Gyurgyák ettől nem lenne elbűvölve. Akkor viszont egyetlen logikus választása maradt volna: a „kis ember” nácikat a konzervatívok és a népiek, a „kis ember” kommunistákat pedig a szocialisták és a népiek holdudvarában isszerepeltetni. Méghozzá legalább olyan súllyal, mint amilyennel a nácik és kommunisták hasonlóságát szereti a könyv kimutatni. KJM
  18. Mily szép és találóan önjellemző elszólás az is, ahogy a szerző a kiválóan jellemzett Szekfű kapcsán megemlíti: „mint általában a konzervatív ideológusok, óvakodott ideológiai elgondolásait rendszerbe foglalni” – bizony, e könyvben sem találjuk meg a szerzőnek precíz meghatározásait, mi is lenne szerinte a nemzet, a nemzeti egység, a sorskérdés, mi a viszony a nemzet és a társadalom között, mi a viszony a nemzeti probléma és a politikai probléma között stb. MI
  19. Bizonyos mértékig persze maga Gyurgyák is reflektál erre a problémára, melyet csak súlyosbít, hogy éppen az ideáltipikus konstrukciók legnagyobbjainál még fokozottabban jelentkezik: „…a bibói életművet kapcsolhatjuk-e egyáltalán a népi mozgalomhoz? Bibó ugyanis – a 20. század másik kiemelkedő magyar baloldali ideológusához, Jászi Oszkárhoz hasonlóan – szuverén politikai gondolkodó volt, akinek politikai-ideológiai nézetei sajátosan és eredeti módon ötvözik a liberális, szocialista, plebejus demokrata és keresztény elveket, azaz a nyugat-európai társadalmak versengő ideológiáit – talán a konzervativizmus kivételével – ő egyetlen szintézisbe kívánta feloldani.” 453. CZA
  20. Sőt, e téren is lehetett volna még egy lépéssel az elemzéseknek eléje menni. Gyurgyák kiválóan írja le a nemzetpolitikai diskurzus metaforikus voltának hagyományát és buktatóit (amit például az általa egyébként nagyra tartott Németh László fogalmazásmódjáról mond, az keményen precíz: „Ez a fogalmazási – nevezzük talán így – pontatlanság végig jellemezte a népieket, különösen a szép, gyakran találó, de nemritkán ködös metaforákkal élő Németh Lászlót; máshol egy Németh- mondatról joggal állítja, hogy „klasszikusan kétértelmű, homályos megfogalmazás, ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes típusú kifejezés”), s joggal kárhoztatja a mai nemzet-diskurzus retorikáját anakronisztikus metaforikája miatt (például Csoóri Sándor esetében). Ugyanakkor talán szerencsés lett volna arra is utalni, hogy a nemzet kategóriái amint kialakultak a modern korban, rögtön és kizárólagosan metaforákban fogalmazódtak meg, melyeknek jelentés-elemzései csak az adott kontextus és retorika együttes viszonyrendjében adhatók meg (például „a nemzet életkorai”; „a nemzet családélete”; nemzeti „köztudalom” stb.), s egy analitikusan értelmezett fogalmi meghatározás mindig is kudarcra volt e retorikával szemben ítélve. MI
  21. Ha nem így lenne, a szerző se nagyon monologizálhatna. Rendre megbicsaklana „régi dicsőségünkből” eredező Nagy Pesszimista Narratívája, ő viszont szemmel láthatóan retteg mindattól, mit posztmodernnek vél. Sokan fogják még vádolni Gyurgyákot sommás, magabiztos ítéletei miatt. Én, épp ellenkezőleg, úgy érzem, nincs akkora önbizalma, pedig lehetne, hogy – legalább időnként – viszonylagossá tegye mondandóját. KJM
  22. Határozottabban fogalmaznék: ha az ember feltett szándéka, hogy kánont teremt, s a szerző nem is titkolja nagyon ebbéli vágyait, illik más kánonokhoz, ha ilyenek nincsenek, kánon-töredékekhez mérnie magát. Az effajta megméredzkedés még egy kánon-előtanulmány írása közben sem haszontalan. Alig értem, miért tér ki e feladat elvégzése elől Gyurgyák. Pont az a plusz száz oldal tűnt feleslegesnek? Kifejezetten bántó, mert parokiálisan egyszerűsítő az indoklás a könyv elején: Renan gondolatait sajátomnak érzem, a többi elmélet azonban „túlzottan egyoldalú”, bár „fontos kérdéseket feszegetnek”; jóllehet ezek „gondolkodásomat a témáról jelentős mértékben befolyásolták”, elképzeléseimet majd megírom másutt (16–17. o.), agyő. Gellner, Smith, Anderson, Berlin és társaik még szíveskedjenek várni, nem szólva a nem magyar szaktörténészek ezreiről. Félek, ezen nem segít az itt-ott (miért itt, és miért nem ott?) feltörő vita a magyar szerzőkkel és a lenyűgöző bibliográfia sem. Játsszunk el a recenzens gondolatával: mi történne, ha lefordítanák Gyurgyák művét? Sértődésre én sem számítanék. Mármint Keleten. Nyugatról viszont dőlne a közöny: nicsak, egy újabb egzotikus alkotás a vasfüggönyön túlról,„how interesting” – fűznék hozzá az angol anyanyelvűek jeges udvariassággal. Sajnáljuk, de amíg nem árulja el a szerző, hogy összegyűjtött anyaga fényében mit gondol Brubaker vagy Kymlicka legfrissebb esszéjéről, ha megszakadunk, se értjük, amit mondani méltóztatik. Lehet visszatérni Rankéhez, lehet vadonatúj diskurzusokkal kísérletezni, lehet mindezeket vegyíteni is, de kéretik mélyen beavatni minket a módszertanba. Különben: agyő. KJM
  23. Hát még a kommunista nemzeteszmék esetében! Bármily megerőltetőnek és feleslegesnek tűnhet is, ha valaki a magyar kommunista nemzetfogalmak történetéről ír, minimum Lenint, Luxemburgot, Buharint, Trockijt, Dimitrovot, uram bocsá’ Sztálint is értelmeznie kell. Legalább néhány sor erejéig. Mert még azt hihetnők, hogy Rákosiék szellemileg legalább olyan önjáróak voltak, mint Szálasiék. (Mellesleg az utóbbit is kétlem.) És nem értenénk, hogy Kádár egész ’56 utáni életében miért tett meg mindent azért, hogy megakadályozza: Moszkvában „nemzeti elhajlónak” bélyegezzék. Rendkívül sajnálom, hogy Gyurgyák kísérletet sem tesz a kádári – nevezzük így – „szemérmes jóléti nacionalizmus” megértésére. Mert percemberek művelték? De hisz hány percemberre hivatkozik a többi fejezetben! Egyre inkább úgy érzem, jobban tette volna, ha megáll ’45-ben. Legkésőbb azonban ’56-ban. KJM
  24. De ne menjünk olyan messzire, itt van nekünk Felix Austria, ahol egyszercsak halomra lövik egymást „keresztény-nemzetiek” és „szocialista kissé-másképp- nemzetiek” a harmincas években, és a két Lager eszmei parancsa mind a mai napig ott lüktet a szívekben (ideértve az utolsó falusi postamester kinevezéséről szóló szívdobbanást is), miközben a Habsburg- mázzal leöntött osztrák nemzeti gondolat (gazdagok vagyunk, semlegesek vagyunk, miénk az Alpok és Mozart stb.) látszólag összetartja a népet. Felteszem, a szerző ennél – mint mondani szereti – „igazibb” nemzeteszmékre vágyik (például 504. o.). Egyre jobban zavar, hogy a recenzens nem kérdezi meg tőle, mire alapozza „igaz-hitét”. Azonnal folytatom. KJM
  25. Kornai János poénjával élek: Health of Nations. Õ Adam Smith könyvcímével játszott, én azt kérdem: nem lenne-e jobb, ha a szerző nem diagnosztizálna egészséget és betegséget, mi több, nem jelentené ki minduntalan, mi a helyes (igazi) nemzeteszme, -tudat, nemzeti érzés? Nem szeretem magam betegnek, hát még helytelennek érezni. KJM
  26. Meg kell védenem a szerzőt, ő bizonyára „jónemzeti” kommunista hagyományra gondol, nála ezt mindmáig nem kevesebb, mint Tabajdi Csaba jelképezi a maga „figyelemre méltó gondolataival és elképzeléseivel” (542. o.). KJM
  27. Ez bizony igaz, s ebből származik a könyvet átható feloldhatatlan ellentét: egyszerre akar hanyatlástörténet és értékmentes, „objektív” leírás lenni. Gyurgyák valósággal tragikus hős. Mikor csalódván a Fideszben, épp lapunk hasábjain kiadta a jelszót: „Vissza a könyvtárba!”, a könyvtárban sem találhatott mást, mint csalódott szívét, s ez vetítette árnyékát kutatási tárgyára, legyen az a zsidók sikertelen asszimilációja vagy a magyar nemzet hanyatló történelme – anélkül, hogy tisztázta volna legalább a maga számára, mit jelent az egyáltalán, hogy egy történet sikeres vagy sikertelen. Mert hát „valójában” mivé lett magyar hazánk? Olyan független országgá, amilyen utoljára ötszáz évvel ezelőtt volt, s amilyenné a szerző által legtöbbre tartott reformkori nemzedék álmodta: nem függ egyetlen nagyhatalomtól sem, s a civilizált Európa szövetségi rendszereinek önkéntes tagja. Hogy mégsem érezzük jól magunkat? Miért, Széchenyinek vagy Kossuthnak olyan boldog élete volt? Úgyhogy, azt hiszem, mai rossz érzésünket tanácsosabb saját illúzióink számlájára írnunk, nem pedig visszavetíteni a múlt szereplőire. BE
  28. E könyv történetleírása felvet még egy nagyon súlyos történetelméleti és egyben politikaelméleti kérdést is, mely persze szorosan összefügg a fogalmi konstrukciók kontextualizálásának kérdésével is. Vajon nincs-e, vagy nem feltételezhető-e összefüggés Deák–Eötvös–Kossuth dicsérhető nemzet- és nemzetiségfelfogása és a megfogalmazások ellenzéki (vagy legalábbis hatalom nélküli) pozíciója között? A nemes liberális eszmék, a törvénybe foglalt princípiumok vajon csak a későbbi hatalomgyakorlók balgasága vagy vaksága révén váltak „fügefalevéllé” (Gyurgyák remek kifejezése) a majdani politika számára? Vagy esetleg az ország vezetői számára hatalomtechnikailag nemigen maradt más választás…? MI
  29. Persze, azért ne felejtsük el, hogy a nagy reformkor nagy gondolkodóinak is ott volt szellemi hátterében a sztoikus meggyőződés: „Victrix causa diis placuit, sed victa Catoni”.MI
  30. Úgy legyen! Bár attól tartok, a könyv (kissé megpiszkált) Ady-mottója post mortem válaszol: „Nem leszünk ott, pajtás, mikor megbékülnek.” CZA
  31. Nem beszélve arról, hogy közben hangyányit csak jobb lett a világ. Mintha ez nem látszana a könyv epilógusában. „Nemzet a pártok csapdájában”, nékem legyen mondva, akadtak már kegyetlenebb csapdáink is, maradjunk annyiban, hogy ez bulvárcikk-címnek sem túl eredeti. Egy olyan könyv végén azonban, mely a Szálasi és Rákosi, vagy a Milotayak és a Révaiak okozta borzalmaktól hemzseg, kifejezetten aránytévesztő. Hiába jelenti ki a szerző, igaz, rögtön majdnem visszavonva, hogy ’89-ben járt nálunk egy kis forradalom, nem szűnik a busongás, most már eszmetörténet nélkül, kávéházi politizálás keretében. Szabó Miklós kikap még egyszer, Tabajdi, őt már említettem, Csoóri, nos a „Nappali hold”-ról megtudjuk, hogy metaforái „többsíkúak” és értelmezésük „korántsem egyértelmű” (brr) (543. o.), s mélázhatunk a szerzővel arról, hogy vajh hova tűntek az egykori Fidesz-nemzedék se-urbánus, se-népies vágyai? Ez a könyv fajsúlyos befejezést érdemelt volna. Gyurgyák a történelmi távlat hiányával magyarázza az eszmetörténeti ábrázolás felfüggesztését. Ez azonban sovány indok a pártokrácia közhelyes gyalázására. Az, hogy a szerző nem tud ütős végszóval szolgálni, hogy az utolsó oldalak vélhetően nem egyszerű kisiklásról, elfáradásról tanúskodnak, elgondolkoztatja az olvasót a megelőző több mint ötszázról is. Ranke ide vagy oda, van itt múltat behatóan szervező vezéreszme (csapdában vergődés, széthúzás, kudarc, tragikum). Engem nem zavarna túlságosan. Csak lenne kicsit nagystílűbb. Ha már egyszer romantikus. KJM
Kategória: Archívum  |  Rovat: MARGINÁLIÁK  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.