3 hasonlat

(Füttyös)

A fürdõvel nem volt probléma, régen “lyukas”-nak hívták a meleg vizû forrást, a Lukács cukrászda helyén viszont nem tört fel se tejszínhab, se marcipán, a tulajt hívták így, át kellett nevezni. Honfi Kálmán elõzõ héten cukrászdai termékeket irodalmasított: mákos Krúdy, Ady-csók, Arany tekercs, a József Attila-kuglófról már cukrászokkal egyeztetett, mikor jött fentrõl az ukáz, ennyi. Hiába érvelt, hogy például Ferrero Rocher hõs partizán volt, az olaszok mégse szégyellik elcsokisodását. Új szelek fújtak. És most itt ez a még kényesebb, még bonyolultabb feladat. Népköztársasági cukrászda? Ahogy Vörösmarty Cukrászda lett a Vörösmarty téren a Gerbeaud-ból? A kopasz férfi a falon a fejét csóválta: a Népköztársasági Cukrászda név a Népköztársaság kigúnyolására adna lehetõséget. Valami támadhatatlan és érdekes név kell ide. Érdekességi Cukrászda? Egyáltalán van olyan szó, hogy “érdekességi”? A Dunáról felszálló hideg levegõ meleg áramlatokkal keveredett, a robajos lökésekbe beleremegett a fény, az eget rémült galambok lepték el. Felhõ sodródott a nap elé, baljós homály lépett a térbe. A kopasz férfi a falon elkomorult, nemtetszés, csalódottság árnya hullt rá: Honfi bánatosan áthúzta az “érdekességi” szót. Legyen akkor mondjuk “különlegességi”? Különlegességi Cukrászda? A bárányfelhõ elúszott a nap elõl, az utca felragyogott, a falon a fõtitkár szeme érdeklõdõn csillant meg. Ha az Andrássy úti Lukácsból Népköztársaság útjai Különlegességi lesz, abból kihallani az idõk szavát.

Húsz évvel késõbb ugyanígy állt az ablakban. Halántéka megõszült, új fõnök lógott a falon, nem a kopasz, hanem az árkolt arcú. A szenvedésrõl való hosszú töprengés ennek az arcnak bizonyos türelmes méltóságot adott. Õ is mindig jelezte, ha valami nem tetszik. Összevonta szemöldökét, haragos villámokat lõdözött a tekintete, nyelvet öltött, sõt néha szabályosan leköpte Honfi Kálmánt, és az olajos nyálfoltok nem jöttek ki az ingbõl. Ha viszont jól dolgozott, a szája mosolyra nyílt, ráncok nevettek a szeme sarkában, hangosan fölnevetett.

Már rég nem kellett utcákat, tereket, mûintézeteket átnevezni. A dolgok kiteljesedtek, elnyerték örök formájukat. A Különlegességi furcsa név egy cukrászdának, de az emberek megszokták, megszerették, ragaszkodtak hozzá, és ebben Honfi keze is benne volt. Jelet, nyomot hagyott az idõben. Szellõ simogatta az Országház tetején a csillagot. Teljesség, harmónia. Honfi Kálmán érett férfikorának ebben a pillanatában azonos volt önmagával, a létezéssel. Egy férfi jött a Kossuth tér felõl fütyörészve, újságjával játékosan megsimogatta a postaládát, mint a szellõ a csillagot. Ez is rímelt, ez is a világ általános és jótékony egységére utalt. Felbukkant egy miniszoknyás nõ, retikült lóbált, kopogott a sarka, a melle ficánkolt. Honfi tenyerében összegyûlt a markolás. Ó, állj meg idõ!

De az idõ nem állt meg. A fütyülõs pasas hirtelen, minden elõzmény és bevezetés nélkül, se szó, se beszéd, az összecsavart újsággal nagyot sózott a nõ fenekére, hogy csak úgy csattant. A nõ oldalra ugrott, védekezõn maga elé kapta a táskáját. De a pasas már nem törõdött vele, ment tovább lendületes léptekkel, árnyéka puliként ugrált mellette a járdán. A rendõrség épületéhez közeledett ezzel a bõszítõen laza, hányaveti fölényt kifejezõ, nemtörõdöm járással, és közben minden kiálló tereptárgyat, utcasarkot, telefonfülkét, kapudíszt megpaskolt az újsággal. Bevásárló szatyros asszony jött ki a közértbõl, és a férfi, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, neki is jó nagyot csapott a seggére. Az asszony lassított, mondott neki valamit. A legfélelmetesebb az volt, hogy mintha cinkosan ránevetett volna, mintha mindez valami közös játék lenne, mindkét fél örömét szolgáló huncutság. Igen, egyek voltak ebben az émelyítõ szabadosságban. A pasas mielõtt befordult volna a Nagy Ignác utcába, a megyei börtön kopott-zöld õrbódéjára is rávert, a rombusz alakú ablakra, amit belül függöny fedett. Rávágott, hogy csak úgy visszhangzott, de a bódéból nem jöttek ki, hogy rendre utasítsák, hogy megfékezzék. Mintha az ütés hangja letaglózta volna odabent az õrt. Fütyörészve befordult a sarkon, az utca kiürült. Honfi Kálmán az ablakban állt, és nem tudott megmozdulni. Egy férfi harmonikára gyûrt Népszabadsággal verte a várost, és a város, ez a szajha, ez a ribanc, szemérmetlenül élvezett.

Fizikailag kellett kényszerítenie magát, hogy becsukja az ablakot. Vigyázott, hogy ne nézzen a falon lógó fõnöke szemébe. Rossz íz, kedvetlenség maradt a szájában, a mellkasában. Mintha savba mártották volna a szívét. Mintha mostantól nem elõre, hanem visszafelé számlálódna az idõ halála pillanatától. Komor gondolatok társaságában indult a büfébe kávézni.

(sakk)

Utolsó este búcsú-bulit szerveztek a kastéllyal szemben, az Aranypatkány étterem teraszán. Nem tudtad, hogy csatlakozz-e vagy inkább a szellemképes minivizoron nézzed az esti híradót, a politikai elemzéseket, a “cipzáras” mûsort. A bomló hatalom idegrángásai, Kádár koporsójához vonul a nép, az Andrássy úton az Október Párt tagjai “kommunista” szalmabábut égetnek. Csillog a Különlegességi cukrászda üvegtáblája. A Nagy Imre temetés helyszínében még nem sikerült megállapodni. Forr az ország, de ti kaptatok két hét szabadságot, két hétre kivontátok magatokat a forgalomból. Ezen az utolsó estén ültél le a kollégáiddal elõször. A munkát befejezted, nem fenyegetett a veszély, hogy elterelik a figyelmedet, hogy bezavarnak. A hold felbukkant a dombok mögül, a tó fehér csík a távolban. Néhány pohár bor után az esti sakk-partikra terelõdött a szó. Kiderült, hogy most fogják kihirdetni a bajnokot. Egy palack óbor az Esterházy-pincébõl, ez lesz a jutalma.

A kastély dugig volt könyvekkel, de a szekrények be voltak zárva, és a gondnok elvesztette a kulcsokat, a pingpongasztalon nincs háló, az ütõkrõl letépték a borítást, a tó vize hideg az úszáshoz, kártyát nem hozott senki, maradt a sakk. Már elsõ nap kialakult egy szinte kötelezõ rituálé: napközben munka, este a társalgóban cigizés, iddogálás, sakk. Te viszont délelõtt aludtál, délután a parkban, a tóparton vagy a faluban mászkáltál, este és éjjel dolgoztál a szobádban. Nem kellett szórakozás, kikapcsolódás, a fiktív hõsök mellé nem kellettek igaziak. Kivontad magad a társasági életbõl, nem akartál részt venni sem a politikai esélylatolgatásban, sem a sakk-partikban. Fejed zsibongott szereplõid kiáltozásától, mindegyik mondta, követelte a magáét. Kisütött a nap, de éjjel még foga volt az idõnek. Estefelé, mikor lementél a parkba, az üvegajtón át láttad, hogy a társalgóban az asztalok fölé görnyednek, fejük felett füst bodorodik, a könyvespolc tetejérõl babérkoszorús fej néz le rájuk. Lehet, hogy különcnek bélyegeznek, ingerli õket zárkózottságod, eldünnyögött, odavetett köszönéseid. Lehet, hogy kiközösítenek, alattomos támadások kereszttüzébe kerülsz. Mégse tudtad rávenni magad, hogy csatlakozz. A közös étkezések alatt derült ki, hogy néhány nap alatt milyen méreteket öltött a sakk-szenvedély, még a politikáról szóló fecsegést is háttérbe szorította. Különbözõ lebonyolítású bajnokságokat, kupákat rendeztek, úgy tûnt, halálosan komolyan veszik a játékot. Aki a demokratikus ellenzékhez tartozott, ugyanúgy a sakkõrület hatása alá került, mint a lakitelkiek és a reformkommunisták, a frusztrált és egyben véresszájú õs-kádáristák és a kriptonácizmusukat immár alig titkoló szellemi nyilas-leszármazottak. Sakkoztak, és a játékszenvedély mintha felülírta volna a hatalmi tébolyt.

Csak egyikükkel tartottál laza kapcsolatot, Honfi Tamással, a tárcaíróval; egy asztalnál ebédeltetek.
Az apja a pártközpontban majd a minisztériumban dolgozott, nemrég nyugdíjazták. Honfi az írásaiban mindig hangsúlyozta szuverén, értelmiségi függetlenségét. A fiúk, az utódok nem bûnhõdhetnek az apák bûnéért. Neki is nemrég született fia (akárcsak neked), a legkisebb Honfi, a kis Barnabás. Ám most rajta is eluralkodott a sakkõrület, egyfolytában arról beszélt, ki kit gyõzött le, mik az esélyek a hétvégi schnell-bajnokságon, és persze kapacitált, hogy csatlakozz, nevezz be, még nem késõ. Egyik nap a parkban sétáltál, a tó közepén lévõ kis szigetrõl intett feléd. Bementél a fahídon, ekkor vetted észre a sakktáblát. Mintha csapdába csalt volna. Az elõzõ este borítékolt partit elemezte, de aztán a bábukat gyorsan visszarendezve arra kért, hogy gyakorlásképp játsszatok egyet. A régi ismeretségre, a (soha nem létezett) barátságotokra hivatkozott. Nem tagadhatod meg tõle ezt a kis szívességet! Szabályosan megzsarolt. Nem sakkozol túl jól, kétezer élõpont körül, ami az átlagnál, az aluljárós, fürdõs, játszóteres, élvezeti sakknál egy fokkal jobb, de ezt is csak annak köszönheted, hogy annak idején az egyik iskolai osztálytársad egy nemzetközi nagymester fiaként megtanított néhány trükkre.

Nem volt menekvés, hagytad magad rábeszélni. Mikor már teljesen nyilvánvaló volt a végkifejlet, mikor a közepesen intelligens játékosok is felborítják a királyukat és kezet nyújtanak, Honfi akkor sem adta fel. Egészen az utolsó lépésig nem akarta elhinni, hogy bekövetkezhet a katasztrófa. Elhûlve meredt a táblára, majd azonnal visszavágót követelt. Sikerült valahogy lebeszélned, de másnap ebédnél megesketett, hogy újból játszotok, mert tegnap csak elnézte a futóját, ami többé nem fordulhat elõ. Másfelé sétáltál, de szerencsétlenségedre megint belebotlottál a rózsakert mögötti kõlugasban, és megint kényszerített, hogy játsszatok, és persze megint legyõzted. Káromkodott, hitetlenkedett, az égre függesztette szemét, nem, nem, hát ilyen nincs, ez abszurdum! Hiába magyaráztad, hogy régen sokat, nagyon sokat játszottál egy profival. Felõle nézve a tudáskülönbség felmérhetetlen volt, ezért ezt a különbséget kicsinek, elenyészõnek, véletlenszerûnek ítélte, azt gondolta, azért veszít, mert kihagy a figyelme, mert szemébe süt a nap, arra száll egy szúnyog, kolompol a harang, vagy mert csak átkozott szerencséd van. Megint revánsot kért. Másnap a beomlott melegházak mellett, egy fatönkre ültetek le. Egyre kínosabbá vált a dolog, a tizedik lépésben a huszárcsel egy banális változatával mattoltad be. Még mindig nem hitte el, hogy nincs esélye, hogy a dolog reménytelen, hogy csak akkor nyerhet, ha hagyod magad. Hogy átlátsz ócska ötletein, hogy unod az egészet, hogy ez a macska-egér harc mindkettõtöket megaláz.

Másnapra valamit mégiscsak belátott (a közösségi teremben játszottatok az elhagyott pingpongasztalon), mert kért egy gyalogelõnyt. Fél óra múlva mélyeket lélegezve, az ájulás szélén, kigúvadt szemmel nézte elárvult, bemattolt királyát. A következõ partiban a mamutfenyõk alatt két gyalogelõnyt adtál neki, aztán áttértetek a tisztelõnyökre, egy tiszt, két tiszt, három tiszt, hiába, a partik hosszabbodtak ugyan, de a végeredmény ugyanaz maradt. Utolsó nap gyalogjaid sora mögött már csak királyod és vezéred állt. Ez volt az eddigi legvéresebb ütközet. A középjáték után, ha ilyen körülmények közt lehet egyáltalán középjátékról beszélni, esélye volt ugyan a remire, de mohó türelmetlenségében hibázott, és aztán már nem volt menekvés. Dermedten nézte a táblát. Felállt, szó nélkül otthagyott.

Mire elérkezett az utolsó nap, elbúcsúztatták Kádárt, lezajlott a Nagy Imre-temetés, néhányan közben felutaztak a fõvárosba, de másnap visszajöttek, hogy dolgozzanak és sakkozzanak. Este az étterem teraszán hirdették ki az alkotóház bajnokát. A tó felé vezetõ út fényeit nézted, a közeledõ, távolodó autók lámpáit. Fölállt egy rangidõs kolléga, egy pocakos drámaíró. Beszéd közben többször feléd fordult, tulajdonképpen neked magyarázott, hisz te voltál az egyetlen, aki nem sakkozott, és így nem tapasztalhattad meg a gyõztes kiismerhetetlen, furfangos játékát. Õ a legjobb köztünk, igazi virtuóz, a mi bajnokunk, mondta, és az asztal végében ülõ Honfira mutatott. Vivát harsant, háromszoros hurrá, a társaság éljenzésbe és tapsba tört ki.

Honfi arcán a megdicsõült kéj matricája, de közben feléd csap egy sunyi pillantás, mint az ostor, hogy mi lesz, hogy le fogod-e leplezni. Ajka elnyílik, mintha mondani akarna valamit, mintha vallomásra készülne, de aztán csak fogadja a gratulációkat.

Végül mégis legyõzött: szembesített sistergõ gõgöddel, a mindent elborító, sötét megvetéssel. Koccintottál a szomszédjaiddal, beszélgettél, úgy nyomtad ki a szavakat, mintha tubusból. Elõjött a söntésbõl a tulajdonos ikerpár, két bajszos, köpcös férfi. Kettõzött jelenlétük súlyával figyelmeztettek a közelgõ zárórára, ösztökéltek gyors fogyasztásra.

(kék eső)

Az ablakban állok, súly emelkedik a gyomromban. Az udvar fölött szürke négyszög, a gang rövidülésben, és egy koporsó Vargáék ajtaja elõtt. Ez az, csak ennyit mondok. Ez az. Visszamegyünk a szobába. Feleségem behúzza a nyakát, a konvektor elé áll. Arra gondol, amire én is, hogy nem a nyolcvanéves Varga néni, hanem a fia, a Sanyi halt meg. Tegnap este, mikor jöttem haza, a korlátra támaszkodva nézte a szemközti falat. Ötvennél ólommadár ül az ember vállára, ez a patetikus mondat jutott eszembe. Köszöntünk, elmentem mellette, arra gondoltam, nekiadom az egyik sört, nem a Krušovicét, hanem a Dréhert. Odadobom neki, milyen klassz lenne, lazán elkapja, kipattintja, és belekortyol. Inkább visszamentem. Úgy nyúlt érte lassan, mintha nem akarná elfogadni, mintha le kéne gyõznie valami belsõ ellenállást. Mostanában szokott le a cigirõl, nem-dohányozni jött ki a folyosóra. Ha majd Sanyi áll nem-dohányozva a gangon, akkor a Varga néni volt a koporsóban, ha Varga néni locsolja reggel a korlátra kampózott virágokat, akkor a Sanyi.

Mikor legközelebb kimentem, Varga néni a korlátba kapaszkodva, kicsit megdõlve az egyik lakóval beszélgetett. A koporsó eltûnt. Mintha egy kéz belülrõl megkarmolta volna az arcomat. Mondtam a feleségemnek, hogy a Sanyi meghalt. Nem száz százalék, elvben lehet, hogy valamelyik haverja, aki meglátogatta vagy egy rokon, a gázóra-leolvasó, ami eleve hülyeség, mert ünnepnap volt. Csak azért mondtam, hogy eltérítsem a gondolatait, kizökkentsem. Meg azért is, nehogy a Sanyi valahogy mégiscsak szembejöjjön vele, és megijessze. Nem tudtam dolgozni, a Sanyira gondoltam, meg a város utcáin vonuló tüntetõkre. Mára lett meghirdetve a népfölkelés. Átöltöztem, lementem a Bajza-közértbe kenyérért. Becsöngettem Varga nénihez, nem volt otthon. Éreztem a talpammal a tepsi helyét. A kocsink a kapu elõtt állt vastag porral borítva. Az oszlopokon feliratok: “most vagy soha!” Hazafelé találkoztam egy lakóval, száraz tényként közölte, hogy igen, a Sanyi meghalt. Az a kicsit leereszkedõ, bennfentes hang, mikor közölsz egy hírt a tájékozatlannal. Mintha azt mondta volna, hogy a Sanyinak lefagyott a gépe.

Délután a feleségem dolgozott, én olvastam, halkan jártunk, keveset és tõmondatokban beszéltünk. Felhívtam a fiamat, vesztett kétszáz dollárt online pókeren. Este buliba voltunk hivatalosak. Negyedóránként bekapcsoltam a tévét, a tûntetõk délutánra szétszóródtak. Feladták? Letartóztattak egy hónapok óta körözött férfit, a zavargások szervezõjét. Megint becsöngettem Varga nénihez, otthon volt. Sanyi az éjjel halt meg, õ talált rá reggel, már ki volt hûlve. Az arca nyugodt volt, nem szenvedett. Az orvos szerint gyomorvérzés. Rendesek voltak, hogy ünnepnap kijöttek és elvitték. Együttérzésemrõl biztosítottam Varga nénit, és kértem, ha bármire szüksége van, szóljon. Fölnézett, és azt mondta: de legalább milyen szép idõnk van. Közben kisütött a nap. Aztán újból elmesélte az egészet, hogyan találta meg reggel a fiát a szobában. Ugyanazokkal a szavakkal. Sóhajtott, kezével a gang korlátját paskolgatta: ilyen fiatalon, ilyen fiatalon! De legalább szép idõnk van. Sanyinak az arca szelíd volt, de ahogy teltek az órák, ellenséges kifejezés jelent meg rajta. Harmadszor is belekezdett, újból elmondta. A szeme az ismétlések között szünetjellé változott. Ha bármire szüksége van, szóljon, mondtam én is újra.

A rendõrség közölte a hírügynökségekkel, hová szállították a letartóztatott férfit. A városban kószáló tüntetõk elindultak az Izabella utca felé, hogy kiszabadítsák. Rendõrkordonnal vették körül az épületet, lezárták a mellékutcákat, a tömeget a Liget felé szorították. Kukákat borogattak, követ dobtak a Lukács cukrászda kirakatába. Váltogatom a tévén a csatornákat. Az egyik csoport épp a Szondi utcába nyomul be, mögöttük pajzsos rohamrendõrök, kéken villogó autók, vízágyúk. A Bajza utcában barikád lángol, a közértet közben bezárták, lehúzták a redõnyöket. Kimegyek a gangra, hallom a beszûrõdõ kiabálást, a rendõri felszólításokat, a szirénát, a zengõ kórust, a csattanásokat. Vissza a lakásba, az Index fotóján – a laptop is ott van mellettem – hirtelen meglátom a kocsinkat. Egy bajszos férfi áll a tetején csíkos zászlót lengetve. A fénykép egy perce készült. A feleségem zárt arccal gépel a sarokban, sürgõs munka. Idõnként tájékoztatom a fejleményekrõl, de a kocsiról nem beszélek.

A barátom, aki az esti bulit szervezi, ki van kapcsolva. Tudom, hogy a feleségem legszívesebben itthon maradna. Én viszont azt érzem, hogy a lakás, ahogy sötétedik odakint, nyugtalanítóan rám zárul. Demokrata az, mondom neki, aki nem fél. Akkor õ nem demokrata, válaszolja. Az irónia reflektor a nõi elem mélyére. Az irónia – rutinosan túráztatom az agyam –, az irónia az igazság- fogyatkozás kormozott üvege. Az Oktogonon egy fiú a vízágyú kék sugarában áll diadalmasan, széttárt karral. Mindenkinek kell egy pont, ahová leeresztheti gyûlölete gyökereit. Szégyellem, hogy irigylem. Ismerõsnek tûnik. Közelebb hajolok: hogy megnõtt a kis Honfi Barna!

A feleségem készülõdik, a lábát epilálja. Olyan hang, mintha két lódarazsat összedörzsölnének. Kikapcsolom a tévét, elindulunk. A Szondi utca kihalt, a kocsink sértetlen. A karosszériára tapadó porban tenyérnyomok, ott mászott fel a bajszos a zászlóval. A lámpasor közömbösen szórja a fényt. Semmi sem mutatja, hogy nemrég csata zajlott. A Podmaniczkyn jutunk ki a Körútra, itt már törmelék, zászlórudak, felborult kukák. A sínek árkaiban és a járdaszegélynél hosszú, kék tócsák, a vízágyúk emlékei. Mintha kék esõ esett volna, a Körút azúrszín árnyalatban villódzik. Belehajtok egy tócsába, a kocsink kereke, alváza is kék lesz egy ideig.

A buliban sokan nem is tudják, mi zajlik odakint. Vagy ha tudják, nem érdekli õket, unják, undorodnak, nem akarnak beszélni róla. A feleségem bordó színû, fátylas kalapot vett fel, egy pillbox hat-et. A mozdulat, ahogy a fátylat két kézzel finoman megemeli. Felragyog a szépsége, mint a tûz, ha benzint fröccsentenek rá. Egyeseket a fátylon keresztül puszil meg. Biztos érzékkel választ, ki kap fátylas, és ki kap rendes puszit. Hogy milyen logika mentén, nem sikerül rájönnöm. Iszom, beszélgetek, még többet iszom, elfeledkezem Sanyiról, a tüntetõkrõl.

Hazafelé az utcák kihaltak, a szemetet eltakarították. Esett közben, lemosta a port és a nyomokat a kocsiról. Villogó lámpák, sötét, csillagtalan éj. Kék gõzben ázó utcák. A város ledobja magáról a romokat. Vajon a Sanyi megitta a sört, amit adtam neki, vagy eltette késõbbre, jobb idõkre. Elmegyünk a gangon az ablaka elõtt. Máskor, akármilyen késõn jövünk haza, ég egy lámpa, egy õrláng, és halkan szól a zene. Most csönd van és sötét. Lapulnak bent a tárgyak. Otthon bekapcsolom a tévét, nincs adás, kéken hull a fény az arcomba. Feleségem bejön a fürdõszobából. Azt mondja, hosszú nap volt, aludjunk.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.