Alkotmányos patriotizmus

Alkotmányos patriotizmus – ez a kifejezés sokak számára önellentmondásnak tûnhet. Elvégre az alkotmány szerepe alapvetõen az, hogy korlátozza és személytelenné tegye a politikai hatalmat; a patriotizmus lényege viszont az emberek mozgósítása a személyes politikai áldozat meghozatalára. Az alkotmány általában érdekegyeztetésbõl nõ ki; a patriotizmus ezzel ellentétben az önérdek meghaladására törekszik. Az alkotmány – ideális esetben – nemcsak a normákat és az általánosabb társadalmi törekvéseket fogalmazza meg, hanem védi a személyiségi jogokat is; a patriotizmus viszont képes rávenni a polgárokat arra, hogy lábbal tiporják az állampolgári jogokat. Talán igaz Alasdair MacIntyre megjegyzése, miszerint a patriotizmus (akár alkotmányos, akár nem) “a morális veszély állandó forrása”.

Az “alkotmányos patriotizmus” kifejezés azt a felfogást takarja, miszerint a politikai elkötelezettségnek normákra, értékekre és – közvetett módon – egy liberális demokratikus alkotmány eljárásaira kellene koncentrálnia. Más megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy a politikai elkötelezettség nem köthetõ elsõdlegesen sem a nemzeti kultúrához, ahogy a liberális nacionalizmus támogatói állítják, sem “az emberek világméretû közösségéhez”, ahogy például Martha Nussbaum kozmopolitizmus-felfogása sugallja. Az alkotmányos patriotizmus mind a nacionalizmustól, mint a kozmopolitizmustól eltérõ elképzeléseket vázol fel.

Az alkotmányos patriotizmus eszméje eddig meglehetõsen ellentmondásos karriert tudhat magáénak. A kifejezés a II. világháború utáni kettéosztott Németországban született: Dolf Sternberger politikai filozófus, Hannah Arendt egyik tanítványa alkotta meg az 1970-es évek végén; majd Jürgen Habermas vette át a fogalmat, amely az õ munkássága révén vált ismertebbé az angolszász világban. Németországban gyakran tekintik a “rendes” nemzeti identitás szegényes pótlékának – olyan pótléknak, amely feleslegessé is vált az ország egyesítése után. Az alkotmányos patriotizmus azonban az 1990-es évek közepe óta ismét reneszánszát éri – elemzõk mind Németországon belül, mind azon kívül felvetették, hogy erkölcsileg vonzó alternatíva lehet egy polgári [civic], nem nemzeti (sõt talán poszt-nemzeti) elkötelezettség irányában az egyre sokszínûbb és multikulturálisabb országok esetében. Az is felmerült, hogy érdemes megfontolni az erõsen megosztott, háborút átélt társadalmakban, a bosnyák muzulmánok vezetõje például kifejezetten sürgette a pán-bosnyák alkotmányos patriotizmus kialakulását; legutóbbi interjújában pedig Richard Rorty fejtette ki Iránnal kapcsolatban: az alkotmányos patriotizmus megfelel arra, hogy a szolidaritás és a remény fogalmai értelmet nyerjenek a teokráciából a demokráciába tartó országok esetében.1

Az utóbbi években akkor is felmerült ez az elképzelés, amikor meg kellett fogalmazni a nemzeteken átívelõ “polgári [civic] azonosulás” problematikáját; egyes gondolkodók egyenesen az “európai alkotmányos patriotizmus” kialakulását sürgették. Miért lenne ilyesmire szükség? A szokásos válasz így hangzik: az európai integráció folyamata bámulatosan felgyorsult az 1980-as, de fõleg az 1990-es években; a gyors “elmélyülés”, valamint az Unió folyamatos bõvülése miatt sokan aggódva elmélkednek azon, hogy mi “tarthatja össze Európát”. Noha a politikusok, a tudósok és a polgárok továbbra sem értenek egyet abban, hogy mi a pontos természete annak, amit Jacques Delors, az Európai Bizottság egykori elnöke egyszer “azonosítatlan politikai tárgynak” nevezett, azt kevesen vitatják, hogy az EU-ban egyre szélesebb a szakadék a – Michael Walzer szavaival élve – “morális” és “jogi közösségek” között. Az Unió határai jogilag a Kanári-szigetektõl Lengyelország keleti határáig, Máltától Lappföldig nyúlnak, és az európaiakat – mint polgárokat és mint fogyasztókat – egyre jobban érintik a Brüsszelben meghozott döntések. Ám csak kevés állampolgár tartja az EU-t valódi morális közösségnek, olyan entitásnak, amely kötõdést, vagy akár csak értelmes politikai érdeklõdést ébreszt. És ez fontos, mert minél több többségi döntés születik az EU-ban, annál inkább szükség lesz arra, amit a politológusok a “vesztes beleegyezésének” hívnak, méghozzá az országok és az egyes állampolgárok részérõl egyaránt. De miért adnák beleegyezésüket azok, akik nem érzik, hogy ugyanahhoz a morális-politikai térhez tartoznak? Ez a logika (és nehéz kérdés) bújik meg minden “európai identitásról” szóló homályos beszélgetés mögött.

Ez – az EU egyre növekvõ átpolitizáltsága, valamint az azonosulás hiánya – nyújtja a hátteret az alkotmányos patriotizmus fogalmáról folytatott egyre hangosabb európai vitákhoz, mégha a fogalom pontos érvényességét egyelõre nem is tisztázták kielégítõen a propagálói. Ami azt illeti, egy európai alkotmányos patriotizmus sok tekintetben kimondottan abszurdnak tûnhet. Edmund Burke egyértelmûen fogalmazott: “az embereket nem papírok és pecsétek kötik össze. Az emberek hasonlóságok, rokonságok, szimpátiák alapján társulnak egymással. Ugyanez a helyzet a nemzetekkel” – és, tegyük hozzá, Európával – “mint az egyénekkel”.

Ám ha össze is köthetnék az embereket a papírok és a pecsétek – Európa polgárainak melyik alkotmányhoz kellene hûségesnek lenniük? Az Európai Unió több mint 80 000 oldalas joganyagához, az acquis communautaire-hez? A rövidebb írott alkotmányhoz – amely azonban távol áll az amerikai alkotmány rövidségétõl –, ahogyan azt az elmúlt néhány évben hallottuk? Vagy az európaiak szíve egyszerûen dobbanjon nagyot, ha meghallják az európai himnuszt, és tegyenek hûségesküt a csillagos kék lobogó és egyéb, mesterkéltségükrõl híres szimbólumok elõtt? És ha ezeket elutasítjuk, akkor a posztnacionalizmus (vagy szupranacionalizmus) nem jelent-e egyben posztemocionális (vagy szupraemocionális) állapotot is? A nemzetállamon túl az érzelmek egyáltalán nem dolgozhatnak a demokráciáért?

Az alkotmányos patriotizmusra számos – látszólag egymásnak ellentmondó – gyanú árnyéka vetült. Az alkotmányos patriotizmust – amelyen tehát a demokratikus politikai hûség posztnacionális, univerzalista formáját értjük – egyfelõl olyan alapon utasítják el, hogy absztrakt, vagy hogy egy különösen helytelen metaforát idézzünk, “vértelen”. Mivel az alkotmányos patriotizmus lényege az univerzalizmus, a kritikusok szerint nincs értelme azonosulni semmilyen konkrét politikai szervezettel. Más szóval: az alkotmányos patriotizmust azzal vádolják, hogy törekvéseiben önellentmondás lakozik, hiszen az univerzalizmus – amelyet az alkotmányosság jelenít meg – mindig ki fogja zárni a lojalitás eszméjét, amit viszont a patriotizmus jelenít meg.

Egy másik kritika viszont szinte pontosan ennek ellenkezõjét állítja, nevezetesen azt, hogy bár az alkotmányos patriotizmus univerzalistának tûnik, valójában minden egyes elemében konkrétumokra épít. Ez a kritika azt állítja, hogy az alkotmányos patriotizmus talán megfelelt abban a közegben, ahonnan ered, azaz Nyugat-Németországban, egy “félországban”, ahol a náci múlt miatt a nacionalizmus eszménye erõsen kompromittálódott. De az érvelés szerint más országok nem rendelkeznek ilyen nehéz múlttal, ezért jobban szolgálják érdekeiket a liberális nacionalizmus különféle formái – egy konkrét, szenvedélyes, élettel teli nacionalizmus, amelyet azonban kordában tart a liberalizmus. Érvként sorakoztatják fel azt is, hogy egyes országokban vagy nincs alkotmány (legalábbis írott alkotmány, mint az Egyesült Királyságban és Izraelben), vagy az alkotmányt egyszerûen nem tartják a demokratikus hûség központi kérdésének, ahogyan azt Németországban teszik (vagyis nem teszik). Röviden tehát ez a kritika azt állítja, hogy az alkotmányos patriotizmus egyfajta univerzalista köntösbe öltöztetett csoporthûség, amelyet egész Európára rá lehet erõltetni, ha az “európai alkotmányos patriotizmus” propagálói elérik a céljukat. Különös módon végül is valóra válhat Thomas Mann rémálma: német Európa – európai Németország helyett.

Már az is döbbenetes, hogy milyen heves vita alakult ki egy elvileg békítõ eszmény körül. Egyes kritikusok naivnak, sõt végtelenül idealisztikusnak tekintik az elképzelést, “egy szemináriumi teremben született halovány ötletnek”, ahogyan a német alkotmánybíróság egykori bírája fogalmazott; az egyik legelismertebb európai újságíró, Joachim Fest pedig az írta, hogy ez jellegzetes “egyetemi ötlet, amelyet az íróasztalnál találnak ki, majd megvitatják a többi professzorral”, s azzal fejezte be, hogy “csodálatos ötlet – de mûködésképtelen, mert az emberek nem így éreznek”. Más szóval az “emberek” csak britek vagy lengyelek vagy ír-amerikaiak vagy szerb bosnyákok szeretnének lenni, nem pedig “alkotmányos patrióták”.

Mégis sok amerikai, amikor mondjuk egy politológus professzor hosszasan kifejti ezt az állítólag egyetemi ötletet, azt feleli, hogy “Persze, mi mindennap ezt csináljuk”. Kétségtelen, hogy mindig is az amerikai “krédó” lebegett az alkotmányos patriotizmus pártolói elõtt; különösen igaz ez azokra az európai gondolkodókra, pl. Jürgen Habermasra, akik elõször népszerûsítették ezt a fogalmat az 1980-as évek végén, és akik azt akarták, hogy a németek (és más európai nemzetek) szakadjanak el az etnikailag homogén nemzetállamok eszményétõl. Létezik más társadalmi összetartó erõ is, mondta Habermas és a többi hozzá hasonló filozófus, elég csak az Atlanti-óceán túlpartjára tekinteni, hogy lássuk, hogy ez mûködõképes.

Mostanában azonban mintha szinte megfordult volna ez a helyzet. Korábban a nem etnikai alapon szervezõdõ, befogadó és liberális, univerzalista Amerika, a Jefferson-féle “szabadság birodalma” és az Emerson-féle “minden nemzet menedéke” állt szemben a nacionalista Európával – de ennek a szembenállásnak a helyét mára átvette egy egészen másfajta ellentét: egy posztnemzeti, posztmodern, sõt posztheroikus Európa áll az egyik oldalon, és egy olyan Egyesült Államok a másik oldalon, amely látszólag olyan vitatható, agresszív lépéseket tesz, amelyeket régen az etnikai alapú nacionalizmussal hoztak összefüggésbe. Hirtelen kiderült, hogy az amerikai polgári “krédó” talán mindig is összefüggésben állt azzal, amit az amerikai történész, Louis Hartz “rögeszmés nacionalizmusnak” nevezett.

Tehát mennyire lehet hasznos fogalom az alkotmányos patriotizmus? Valóban mentes a “morális veszélytõl”? És mit jelenthet az Európai Unió számára, ha egyáltalán jelenthet valamit?

Mint említettem, nagyjából egy évtizede számos politikus és értelmiségi hangoztatja, hogy alkotmányos patriotizmusra lenne szükség az Európai Unióban. Mostanában azonban az “európai alkotmányos patriotizmus” fogalmát heves kritika éri, különösen olyan politikai gondolkodóktól, akik úgy látják, hogy az alkotmányos patriotizmus nem képes értelmezni – és népszerûsíteni – az EU néhány fontos értékét és normatív gyakorlatát, különösen a sokszínûséget és a kölcsönös elismerést. Érdemes megjegyezni, hogy a hivatalos “gondolkodási szünet” 2005 és 2007 között nem hozott nagy elõrelépést az európai alkotmányos patriotizmus vitájában – sem egyértelmû elutasítást (hacsak a 2005-ös francia és holland “nem” nem tekinthetõ valamiképpen az alkotmányos patriotizmus elutasításának), sem pedig további lökést a propagálók részérõl. A 2007 júniusában tartott európai uniós csúcson egyértelmûen kerülték az alkotmány kifejezést, valamint az állami alkotmányokhoz kapcsolódó egyéb szimbólumokat – a zászlót, a himnuszt –, ami szintén arra utal, hogy az európai alkotmányos patriotizmus eszméje kérészéletû illúzió volt, amelyet nem annyira az európai polgárok, mint inkább az európai politikai gondolkodók maroknyi csapata propagált.

Véleményem szerint az alkotmányos patriotizmust ért kritikák jórészt filozófiai félreértésekbõl fakadnak – félreértelmezik mind az alkotmányos patriotizmus fogalmát, mind azt a szerepet, amelyet ez az eszme betölthetne Európában. Különösen egy gondosan körülhatárolt szupranacionális alkotmányos patriotizmusnak lenne értelme egy posztszuverén, nem állam alapú, tágan értelmezetten pluralista EU-ban.

Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni, hogy az európai alkotmányos patriotizmus egy viszonylag szerény normatív és gyakorlatias felvetés: önmagában nem hozhatja létre az “európai szolidaritást”, ha azon a nagyméretû forrásátcsoportosításokat vagy a széles körû “együtt gondolkodást” értjük, ahogyan azt néhány támogató javasolta. Másképpen úgy is fogalmazhatnánk, hogy a fogalom néhány propagálója túl sokat várt el tõle (ahogy a politikusok és szakértõk magától az Alkotmányos Szerzõdéstõl is sokat vártak el): elsõsorban arra gondolok, hogy az alkotmányos patriotizmus önmagában nem képes orvosolni a “demokratikus deficiteket” vagy a legitimációs deficiteket, mert önmagában nem politikai modell, és nem is igazság- vagy igazoláselmélet.

Ugyanakkor az alkotmányos patriotizmus nem függ egy konkrét alkotmány meglététõl, ellentétben azzal, amit számos kritikus állított – tehát az Alkotmányos Szerzõdés minden valószínûség szerint bekövetkezõ bukásából nem feltétlenül következik, hogy nincs remény az európai alkotmányos patriotizmus kialakulására. Úgy is mondhatnánk, hogy sok propagáló túlságosan sok eszmével töltötte meg az alkotmányos patriotizmus fogalmát – szolidaritással, demokráciával, stb. –, miközben számos kritika túlságosan formálisan gondolkodott – mintha az alkotmányos patriotizmus sikere vagy bukása egy alkotmány meglététõl függne. Így tehát az alkotmányos patriotizmus kialakulására tovább él a remény – noha ez ma még csak távoli remény, ha figyelembe vesszük az Alkotmányos Szerzõdés kijózanító tapasztalatait.

Mit jelenthet egy “európai alkotmányos patriotizmus” vagy “patriotizmus az EU szintjén”? Egyértelmûen nem azt, hogy – az egyik kritikus szavával élve – “a priori alkotmányos rend” életre hívna (sõt, biztosítana) valamit, amit “európai alkotmányos patriotizmusnak” neveznek.2 Inkább azon a kérdésen kellene elgondolkodnunk, hogy egyáltalán lehetséges-e meghatározni valamiféle “közös erkölcsöt”, amely az európai alkotmányos patriotizmus konkrét célja lehetne. Nyilvánvalóan nem szeretnénk megkurtítani egy kidolgozott erkölcselméletet pusztán azért, hogy ráaggathassuk az EU néhány talán múlandó jellegzetességére. Azt is világossá kell azonban tenni, hogy nem vetíthetjük ki egyszerûen valamelyik kedvenc univerzalista erkölcselméletünket a jelenlegi EU-ra. Sokan – erkölcsfilozófusok és mások egyaránt – azt tartják a közös erkölcsrõl, amit David Hume tartott az emberi természetrõl: nagyjából mindenhol egyforma. Ezért különös, hogy ne mondjuk, “eurocentrikus” lenne az EU-t összekötni valamiféle erõsen absztrakt erkölcselmélettel, vagy akár kijelenteni, miszerint “az emberi remény különleges területe”, ahogy azt a Konvent Európa Jövõjéért eredetileg javasolta. Ehelyett inkább azt a kérdést kellene feltenni, hogy vajon létezik-e olyan alkotmányos erkölcs, amely elfér az erkölcsi univerzalizmus keretei között (talán még meg is erõsíti azt), mégis bizonyos értelemben specifikusan jellemzõ az Európai Unióra. Ha valamit, akkor azt az “erkölcsi többletet” keressük, amelyet az Unió létrehoz – és ha nincs ilyen erkölcsi többlet, akkor természetesen azt is õszintén be kell látni.

Az EU-t legalább három jellegzetes vonás jellemzi: elõször is, az alkotmányozás eddig mérlegelésekkel és politikai küzdelmekkel teli nyitott végû folyamat volt. Ez nem magától értetõdõen jó, akármennyire is próbálják ezt sulykolni sokan az EU-ban; az önmagában nem jelenít meg semmiféle értéket, ha “mozgásban tartjuk a folyamatot”, sem az, ha projektként fogjuk fel a politikai társulást: minden attól függ, hogy az adott projekt milyen jellegzetességekkel rendelkezik. Ugyanakkor fontos megjegyezni: az EU olyan értelemben különleges, hogy nem korábban létezõ vagy korábbi politikai közösségekre épül, hanem kölcsönösen elfogadott projektekre és vállalkozásokra; elsõ pillantásra igaznak tûnik az, hogy egy európai alkotmányos kultúra sokkal jobban leírható a folyamatos projekt fogalmával, mint a nemzetállamok alkotmányai. Legyen ez egyelõre tény, nem pedig norma vagy érték.

Másodszor, ez a folyamat nemcsak a végsõ eredményét tekintve nyitott – hanem a résztvevõit tekintve is. Amit az EU normatív (és kétségtelenül gazdasági) “vonzerejének” tartanak, vagy amit néha “mozgatóerõnek” hívnak, két újabb intézményi jellegzetességhez vezet: elõször is az európai választói hatalom (ha létezik egyáltalán ilyen – ezt a kérdést hamarosan kifejtem) maga is bõvülhet; másodszor, létezik egy nemzeteken átívelõ “normatív hatás” az EU határain túl is: az Unió – néha közvetetten, néha közvetlenül – alakítja a környezõ országok politikai kultúráját.

Harmadszor, az EU-nak nincs olyan alapja, amelyet egy választói hatalomnak vagy egy démosznak lehetne felfogni (és ez további bõvítés nélkül is igaz); inkább több démoszképezi az alapját. Egyszerûen fogalmazva: az európai népeknek újra és újra meg kell tárgyalniuk és el kell dönteniük, hogy mennyit hajlandóak beadni a közösbe, és mennyit szeretnének megtartani maguknak – hacsak nem szeretnének egy teljes egységet és egyformaságot hirdetõ uniót. A teljes egység hiányában elõfordulhat, hogy egyesek közös eszmék alapján külön szövetségeket kötnek egy-egy projektre, és közös céljaik elérése érdekében kialakítják az együttmûködés, a civilizált konfrontáció és konfliktusmegoldás gyakorlatát.

Az EU népeinek sokszínûsége miatt elsõ pillantásra is messzemenõen érthetõ az az állítás, hogy az Unióban nagy adag “alkotmányos toleranciára” van szükség, ahogy többek között Joseph Weiler is megfogalmazta.3 Szükség van emellett – és ideális esetben erre az Unió lehetõséget is teremt – jó sok kölcsönös tanulásra; a pluralitás tanulására. Ismét meg kell említenem, hogy ez a jellegzetesség nem egyértelmûen csak az EU sajátja; ugyanakkor az európai közrendben olyan központi helyet foglal el, amilyet a tagállamok esetében nem. Az EU alkotmányos kultúrájának lényege a nyers szuverenitás megzabolázása, és a kompromisszum, a civilizált konfrontáció, valamint a kölcsönös tanulás politikájának kialakítása. Ezeknek a normáknak és eszméknek aztán közvetlen vagy közvetett hatása van az egyes tagállamokra; és egyáltalán nem csupán vágyálom ebben a vonatkozásban “csendes kozmopolita forradalomról” beszélni, amely átalakította magukat a nemzetállamokat is, nem pedig leváltotta a nemzetállamokat egy “szupra-nemzetállammal”, amely pusztán nagyobb léptékben lemásolja a nemzetállam logikáját.4

Ha eddig nem tették, akkor ennél az érvnél bizonyosan felemelik hangjukat a hagyományos szuverenitás-felfogás képviselõi. Követelik, hogy világosan határozzuk meg a hatalom vagy a döntéshozatal végsõ helyét, követelik a szuverén hatalom egyértelmû kijelölését, amely – nem utolsó sorban – arról is dönt, hogy kit tartsunk barátnak, kit pedig ellenségnek, és hogy ki dönthet az egyének életérõl az ellenségek ellen vívott csatákban. Az EU minden jel szerint makacsul hallgat, amikor meghallja a hobbesi kérdést: quis iudicabit, azaz ki dönt? A hatalom nem koncentrált, a viták rendezésének több csatornája is létezik, és számos procedúra létezik arra, hogy újra és újra eldöntsük, mely európai nemzetek mi mindent szeretnének együtt csinálni, mit pedig egyedül.

Véleményem szerint nem adható egyszerû filozófiai vagy jogi válasz erre a kérdésre. Hacsak az Unió nem változik meg radikálisan, s nem lesz belõle egy hagyományos értelemben vett szövetségi nemzetállam, elvégre nincs egyetlen meghatározható hatalmi központja; és tény, hogy a politikai témák helyett inkább a gazdasági és etikai problémákat helyezi elõtérbe – pontosan úgy, ahogy az megfelel egy olyan antiliberális, mint Carl Schmitt liberalizmus-felfogásának. Más szóval igyekszik az ellenségeskedést, a halálos konfliktus lehetõségét, a gyilkolás és megöletés veszélyét a békés gazdasági verseny és a józanul lefolytatott vita medrébe terelni; árucikkek cseréje az egyik oldalon, érvek cseréje a másikon. Az EU nem képes felszólítani politikai közösségének tagjait arra, “haljanak meg Brüsszelért”; ez a végsõ áldozat nem része, és valószínûleg soha nem is lesz része az európai szerzõdésnek. Nevezzük ezt poszt-politikus világnak; nevezhetnék akár poszt-patrióta világnak is, ha elfogadjuk azt a nézetet, hogy a hazafiság nem választható el attól a felfogástól, s dulce et decorum est pro patria mori.

Ám a kérdés az, hogy mi következne ebbõl? Normatíve nem hiányzik semmi: akik jelentést tulajdonítanak a “politikai halálnak” és áldozatnak, természetesen azt állítják, hogy ez EU-hoz hasonló szervezet politikai értelemben soha nem tud majd jelentést hordozni, és az a vágy, hogy törvényei legyenek, “rendkívül erotikus, politikus és veszélyes”.5 Ám ez a vágy a jelek szerint inkább esztétikai sóvárgás, mint politikai ítélet.

Tényszerûleg igaz az, hogy egyetlen (schmitti értelemben vett) poszt-politikai társulás sem garantálhatja saját karakterisztikus vonásait. Másképpen fogalmazva: az ellenségeskedés egyoldalúan nem szüntethetõ meg; ellenségeink választhatnak minket akkor is, ha mi elköteleztük magunkat az ellenségeskedés nélküli világ mellett. Ez végsõ soron fogalmi kérdés, de nem feltétlenül filozófiai, archimédeszi kérdés, amely alapján egy egész normatív építmény – amilyen az Európai Unió – lerombolható. Ha Európát ellenségnek kiáltják ki, akkor Európának be kell jelentenie ellenállását vagy el kell ismernie a vereséget; reagálhat azonban egy kifejezetten európai önkéntes hadsereggel is, amelynek tagjai szerzõdésben vállalták, hogy ha kell, akkor a végsõ áldozatot is meghozzák. Sok nemzetállamban is hasonló a helyzet: néhányan meghalnának Brüsszelért, az állampolgárok túlnyomó többségét azonban erre sosem fogják megkérni. Ez felveti az igazságosság, azaz a kötelességek eloszlásának kérdését, ám ez nem különbözik azoktól a kérdésektõl, amelyek a hagyományos nemzetállamokban vetõdnek fel az igazságosságról.

Térjünk vissza egy percre az Alkotmányos Szerzõdés – talán nem végleges – bukásához: úgy tûnhet, hogy a poszt-szuverén EU támogatói okkal érzik igazolva magukat az eredmények miatt. Elvégre ha az elit nem egy nagy államnak állította volna be az EU-t – gyakran hallottunk az une grande France kifejezést –, hanem elmagyarázta volna a valódi jellegzetességét, miszerint ez egy szövetségi forma állam nélkül, akkor talán másként alakultak volna a dolgok. Az európaiak úgy tekintettek volna magukra, mint akik az alkotmányos toleranciára szavaznak, nem az alkotmányos egyformaságra, mint akik összetartanak, de fontos dolgokban önállóak maradnak, mint különbözõ népek tagjaira vagy egy “népekbõl álló nép” tagjaira (legyen ez akár valós, akár képzelt), akik számára a kölcsönös tisztelet, elismerés és a különbségek megõrzése mindenek felett álló értéknek minõsül.

Bár általában szimpatikusnak tartom az EU “poszt-szuverén”, pluralista felfogását, szeretnék tenni három szkeptikus megjegyzést is. Elõször, bár az európai alkotmány kiemeli az EU mint egész fontos jellegzetességeit, általános erkölcsi olvasata nem alkalmazható azonnal az egyes állampolgárokra. Ezen azt értem, hogy az európaiak ebben a poszt-szuverén vízióban állítólag készek elfogadni az “engedelmességre való felhívást” “Európa népeinek nevében”, vagy készek kölcsönös bizalom, sõt kölcsönös azonosulás révén kölcsönösen elismerni egymást; más szóval csak felhívni lehet õket valamire, kényszeríteni nem, ami szükségszerûen igaz, hiszen nem létezik európai állam, amely bármit kikényszeríthetne.

A ki nem mondott feltételezés az, hogy ez az erény – azaz a hajlam arra, hogy megadjuk magunkat egy felsõbb törvénynek, és elfogadjunk egy magasabb szintû racionalitást, amelyet “Európa népeinek nevében” indítványoznak – egy történelmi tanulási folyamat eredménye. Ez azonban könnyen értelmezhetõ úgy is, hogy az európaiak jobb emberek lettek; és az én felosztása “magasabb” és “alacsonyabb” részekre hallgatólagosan arra a doktrínára támaszkodik, ahol az emocionális nemzeti áll szemben a racionális szupranacionálissal, és amelyet az EU-t érintõ vitákban szinte mindenki készpénznek fogad el – igazi bizonyítékok nélkül.

Azt állítom, hogy az európaiak nem érzékelik az “engedelmességre való felhívást”, és nem is engedelmeskednek pusztán azért, mert éreznék a morális felszabadulást az alacsonyabb rendû nemzeti-emocionális énjük hatása alól. Csupán egy kedvezõ intézményi és kulturális környezetet látnak, amely könnyebbé teszi, hogy egy liberális polgári szövetségben éljenek, és megadják azt, ami – õszintén szólva – alapjában véve a vesztes beleegyezése sok állampolgár számára. Hasonlóképpen kijelenthetõ, hogy az Unión belüli liberális-demokratikus elvek értelmezése körül zajló csaták a létezõ államokban és azokon kívül is folynak, de nem mutatható ki élesen, hogy a szenvedélyes érvek az egyik oldalhoz tartoznának, a józanak pedig a másikhoz. Ez a folyamat egészen egyszerûen nem írható le úgy, mintha az alkotmányozási fegyelem nemzeti öntisztuláshoz vezetne – és az alacsonyabb rendû énünk alól való felszabadulás magától értetõdõnek vett teleológiája sem ragadható meg benne.

A kölcsönös elismerésnek és a sokszínûség ünneplésének kétségtelenül vonzó eszméje – ez lesz a második szkeptikus megjegyzésem – tisztázásra szorul. Ha most nem is foglalkozunk azzal a veszéllyel, hogy amit európai nemzetek feletti multikulturalizmusnak nevezhetnénk, inkább “plurális monokulturalizmusnak” tetszik, akkor is adódik néhány alapvetõ kérdés az “elismerés” konkrét végrehajtójára és tárgyára, valamint konkrét indokaira vonatkozóan.

Az elismerés lehet észlelés, azaz nyugtázása valaminek, ami létezik, és az elismerés lehet valami jellegzetes és különleges dolog egyfajta aktív ünneplése is – és a kettõ között alapvetõ különbség van. Ezt a különbséget megfogalmazhatjuk úgy is, hogy az egyik esetben az adott dolgot érvényesnek ismerjük el, a másikban pedig értékesnek; az egyik esetben valaminek ismerjük el, a másikban valamiért.

Egy poszt-szuverén Európában potenciálisan többféle elismerés is létezik: elõször is a már létezõ demokratikus politikai berendezések szövetségében a szövetséget alkotó népek elismerhetik egymást mint szabad és egyenlõ feleket, emellett jogokat és szabadságjogokat adományozhatnak egymásnak. Alapvetõen ezt jelenti a nemzeteken átívelõ európai állampolgárság és az Alapvetõ Jogok Kartája (még akkor is, ha ezek a jogok csak az állampolgárok és az EU intézményei között alkalmazhatók).

Másodszor, a szövetséget alkotó népek jogot adhatnak egymásnak mint népeknek arra, hogy megtartsanak bizonyos jellegzetességeket, vagy Weiler szavával élve, jogot arra, hogy “Mások” maradjanak. Ez a logika bújik meg a jogi “engedmények”, “derogációk” és “kulturális kivételek” mögött, amelyeket persze meglehetõsen vékony határvonal választ el a protekcionizmustól. Ugyanakkor ez is olyan jog, amelyet el lehet ismerni, és elméletben egyenlõen lehet elosztani a demokratikus államok között, és amely az alkotmány folyamatos és reflexív készítését, eltörlését és újragondolását feltételezi.

És létezik az elismerésnek az a formája, amelyre az EU szakértõi a leggyakrabban hivatkoznak, amikor normatív tartalommal igyekeznek megtölteni az elismerés uniós gyakorlatát: a szövetséget alkotó demokráciák kölcsönösen elismerik egymás normáit és szokásait. Azonnal felmerül azonban az a kérdés, hogy egészen pontosan mi a célja ennek a kölcsönös elismerésnek? Ez vajon kölcsönös elismerés a sokszínûség maximalizálásának nevében, mert a sokszínûség magában is fontos érték? Vajon az a cél, hogy megõrizzük a nemzeti hagyományokat (az általános sokszínûségtõl függetlenül), mert ezek fontos jelentésforrások, amelyek az egyének alapvetõ szükségleteit szolgálják? Vagy – hogy egy prózaibb verziót is említsünk – az a cél, hogy biztosítsuk a közös piacot megalapozó szabályozó versenyt a nemzetállamok között? És ezt a szabályozó versenyt aztán igazolja az a cél, hogy maximalizálni kell az általános jólétet, amely aztán igazolható azzal, hogy hozzájárul az egyének jólétéhez…?

Véleményem szerint nincs nyilvánvaló vagy megdönthetetlen rangsor az elismerések között, de tisztán kell látni, hogy ezek természete nagyon különbözõ; különbözõ típusú elismeréseket különbözõ értékek igazolhatnak. Ezért is kell sürgõsen megfogalmazni ezeket az indoklásokat, nehogy beleessünk abba a hibába, hogy példának okáért a gazdasági szabályozó versenyt úgy próbáljuk beállítani, mint ami elismeri és tiszteletben tartja a nemzeti hagyományokat. Másképpen fogalmazva: nincs semmi baj azzal, ha a kölcsönös elismerés jogi eszköz arra, hogy kölcsönös gazdasági elõnyökhöz jussunk – ez azonban távolról sem ugyanaz, mint a pán-európai párbeszéd a határok átjárhatóságáról, az átfedésekrõl vagy a kölcsönösen vitatott kulturális hagyományokról és értékekrõl.

Mi hát akkor jelenleg az EU? Elõször fontos megjegyezni, hogy az Unió – mielõtt a tagállamok bármit is elismerhetnének – homogenitást hoz létre. Az államokból álló politikai testületnek, amelyrõl gyakran zengik dicsérõn, hogy “meghaladja a szuverenitást”, valójában olyan tagokra van szüksége, amelyek már elérték a szuverenitást: a csatlakozásra váróktól a liberális demokrácia iránti általános elkötelezettség mellett a közigazgatási készséget kérik számon, ami régimódibban fogalmazva azt jelenti, hogy megvizsgálják, a végrehajtó hatalom képes-e megvalósítani akaratát. Tehát az EU valójában egy gépezet, amely az európai államberendezkedést terjeszti; mielõtt elismernék a különbségeket, meg kell alapozni az egyformaságot. Lehet persze azt mondani, hogy a csatlakozás ennek az egyformaságnak az elismerése – azaz észlelése, nyugtázása, “valaminek” az elismerése. Ám ez aligha az az elismerés, amelyre néhány normatív elmélet utal.

Mi a helyzet tehát a kölcsönös elismeréssel, amely könnyedén lehet, hogy az elismerés legfontosabb formája az EU-n belüli különbözõ démoszok számára? Empirikusan kevés kétség férhet ahhoz, hogy határozott elmozdulás tapasztalható a “felülrõl lefelé irányuló harmonizációtól” a kölcsönös elismerés felé, már ami az Unió határozatait illeti.6 A kérdés azonban az, hogy a kölcsönös elismerés mit is szolgál; úgy tûnik, hogy elsõsorban a gazdasági elõnyöket, nem pedig a különféle életstílusok fennmaradását. Ezért bár a különbségek vizsgálata és elfogadása lehetne az EU egyik fontos jellegzetessége, nem szabad túl nagy jelentõséget tulajdonítani neki.

A harmadik szkeptikus megjegyzésem arra a felfogásra vonatkozik, miszerint az EU-ban az alkotmányozó folyamatnak állandó párbeszéd formájában kellene zajlania, vagy kevésbé fennkölten fogalmazva, ez egy soha véget nem érõ folyamat. Ilyen szemszögbõl nézve még egy látszólagos kudarcot is – amilyen például egy Szerzõdés vagy egy Megállapodás elutasítása az állampolgárok részérõl – lehet sokkal pozitívabb fényben tálalni: a kudarc csak felvezetés a még szélesebb körû alkotmányhoz, ahhoz, hogy több hangot hallgassunk meg, vagy meghallgassuk ugyanazokat a hangokat, csak ezúttal másra lesz kihegyezve a fülünk. Ebben a felfogásban az EU egyfajta folyamatos fejlõdés állapotában van, az állandó európaizálódás folyamatában, anélkül, hogy valaha elérné az “európaiságot”; maradandóan belekövült a sokszínû sokszínûségbe, amelyet kutat, elfogad és bõvít.

Ugyanakkor az alkotmányozás lezárása és a soha véget nem érõ párbeszéd közötti ellentét hamis. Egy legitim alkotmányban helyet kapnak olyan csatornák, amelyek lehetõvé teszik különféle csoportok és egyének számára, hogy újra vitát nyissanak alapvetõ kérdésekrõl, például arról is, hogy milyen normák irányítják magának a kérdés újra felvetésének folyamatát. Természetesen semmi sem garantálja, hogy a kérdés újra felvetésére irányuló erõfeszítések eredményesek is lesznek, ám az igazi befogadást sem garantálja pusztán az, hogy a párbeszédet így vagy úgy, de folytatják. Az állampolgárok emellett joggal várhatják el az alkotmánytól és az európai intézményektõl, hogy érthetõeklegyenek – az általuk lakott politikai világnak “megfejthetõnek” kell lennie annyira, hogy alapvetõen megértsék, hogy stabil elvárásokat nyújtson, hogy világosan megmutassa a megvitatás csatornáit, valamint megengedje az állampolgároknak, hogy ha akarnak, egy idõre elvonulhassanak a politikától – még az európai alkotmányozási folyamat is képes túl sok esténket lekötni. Egy folyamatos, tudatosan bonyolult, örökké nyitott végû folyamatot nem könnyû ennyire érthetõvé tenni – és talán annak a kritériumnak sem felel meg, amelyet Tom Paine szeretett volna alkalmazni minden alkotmányra: hogy “látható formájuk” legyen. Másképpen fogalmazva: az állampolgároknak jogos elvárásuk az, hogy a folyamat legalább átmenetileg lezáruljon, joggal vágynak a hétköznapi, az alkotmánytól teljesen független fájdalmakra és örömökre, de legalábbis egy kis szünetre a fásultságot okozó alkotmányozási folyamatban.

Milyen következményekkel jár mindez az alkotmányos patriotizmusra? Az európaiak elfogadhatják, de akár meg is kérdõjelezhetik az elmúlt évtizedekben kialakult politikai szövetséget. Ugyanakkor azoknak a konkrét elveknek és gyakorlatoknak a tudatos elfogadása, amelyek az EU-ban kialakultak – a kölcsönös tisztelet és tanulás, a civilizált konfrontáció és a konszenzusra törekvés – nem zárja ki, hogy ezzel egy idõben kialakuljon a tagállamokon belül az alkotmányos patriotizmus érzése. A kölcsönös tanulás konkrét politikai problémák megoldására, valamint a kölcsönös azonosulás a közös projektekben (a “közös identitás” helyett) olyan gyakorlatok, amelyek lehetõvé teszik a párbeszédet az európai és a nemzeti szintek között. Ilyen értelemben a mai Európa “többszintû” politikai szerkezete lehetõvé tehetné a többszínû azonosulást és elutasítást, a konkrét problémától illetve projekttõl függõen.

Ezek a különféle kötõdések akár gazdagíthatják is egymást, hiszen sok esetben ugyanazokon a liberális-demokratikus elveken fognak vitatkozni, azok jelentésén és potenciális fejlõdésén, valamint azon, hogyan alkalmazhatók ezek a legjobban egy konkrét nemzetállamban illetve a közös európai alkotmányos kultúrában. A politikusok, a bíróságok, valamint – kisebb mértékben – az állampolgárok társaloghatnak egymással, vitatkozhatnak a “legjobb” megoldáson, és – amennyiben szükséges – rugalmasan kialakíthatják a részvétel és a távolmaradás gyakorlatát úgy, hogy az megtartsa és elõsegítse mindazt, ami számukra a legfontosabb. Az egyes államokat nem lehet kényszeríteni arra, hogy lemondjanak bizonyos alkotmányos alapokról, amelyek a saját történelmükbõl fakadnak, de továbbra is párbeszédet folytatnak arról, hogy más országok – talán egész országcsoportok – hogyan látják ugyanazokat az alapokat.

Lehetséges tehát felvázolni egy alkotmányos erkölcsiséget az Unióban – de semmi sem indokolja, hogy az EU-t kritikátlanul ünnepeljük, mintegy olyan politikai színkavalkádként, amelyben nem világosak a hatalmi törésvonalak. A megkérdõjelezhetõség alapvetõen fontos marad az európai projektek legitimitásához – és ez nem csupán azt jelenti, hogy az állampolgároknak “hatalmukban áll” kérdéseket feltenni, hanem azt is, hogy alapvetõ információval kell rendelkezniük arról, hogy hol, ki vagy mi ellen tiltakozhatnak. Azt a következtetést is levonhatjuk – legalábbis elõzetesen –, hogy a legitimáció (amelyen itt az EU határozott támogatását értem) feltétele az, hogy az állampolgároknak világos lehetõségük legyen arra, hogy kérdõre vonják a döntéseket – ez tehát ismét azt jelenti, hogy hosszú távon valamiféle “érthetõ” alkotmányra van szükség.

Egy európai alkotmányos patriotizmus szilárd vonatkozási pontot találna egy ilyen alkotmányban, de még ennél is fontosabb, hogy az alkotmányos patriotizmus jobban támogatná az alkotmány projekt-jellegét, mint bármilyen statikus elkötelezettség. Ismét megjegyezném, hogy ez nem a szupranacionális alkotmányos patriotizmus sajátja; bár a jelentések körül kialakuló bonyolult, többszintû viták az ilyen alkotmányos patriotizmust bizonyos értelemben megerõltetõbbé teszik, mint a “belföldi alkotmányos patriotizmust”. Hívhatjuk ezt unikumnak, ahogy az Unióról is gyakran tartják – nem ritkán dicséretnek szánva –, hogy igazi unikum; ez azonban – ismét kiemelném – önmagában még nem pozitívum, hacsak nem vállaljuk azt, amit Paul Valéry egyszer úgy nevezett, hogy a modern emberek néomanie-je.

Tehát végsõ következtetésként, valamint hogy a tanulmány legelején említett két kritikához visszatérjek, kijelenteném, hogy az európai alkotmányos patriotizmus lehet konkrét: ha a fent leírt elvekre és gyakorlatokra koncentrál, amelyek a gerincét képezhetik annak, amit akár európai alkotmányos kultúrának is nevezhetnénk – ez olyan kultúra, amely eltökélten igyekszik elkerülni a hagyományos patriotizmushoz köthetõ “erkölcsi veszélyeket”. Ez a vízió nem pusztán a nyugat-német tapasztalat kivetítése Európa egészére – eznem Thomas Mann rémálma. Igen, igaz, hogy az elképzelés Nyugat-Németországból ered – de még az univerzalista elképzeléseknek is eredniük kell valahonnan. És egy toleráns, mégis önkritikus polgári attitûd talán meggyökerezhet mind a létezõ nemzetállamok politikai kultúrájában, mind a közös európai alkotmány-kultúrában. Ez persze csak remény, de olyan remény, amely nem halt meg az Alkotmányos Szerzõdés kimúlásával.

FORDÍTOTTA DUDIK ANNAMÁRIA ÉVA

  1. Rorty szerint “egy teokratikus országban a baloldali politikai ellenzéknek fel kell készülnie arra, hogy cáfolnia kell a vallási vezetõk állítását, miszerint az adott nemzet identitását a vallási hagyományok határozzák meg. Ezért a baloldalnak szüksége van egy kimondottan szekularista erkölcsi szenvedélyre, olyasmire, aminek középpontjában az állampolgárok egymás iránti tisztelete áll, nem pedig a nemzet kapcsolata Istennel.”
  2. Vito Breda, “A European Constitution in a Multinational Europe or a Multinational Constitution for Europe”, in: European Law Journal, Vol. 12 (2006), 330–344.
  3. Kalypso Nicolaïdis, “Our European Demoi-cracy”, in Kalypso Nicolaïdis and Stephan Weatherill (eds), Whose Europe? National Models and Constitution of the European Union (Oxford: Oxford UP, 2003), 137–152, valamint J. H. H. Weiler, “Federalism Without Constitutionalism: Europe’s Sonderweg”, in: Kalypso Nicolaïdis and Robert Howse (eds.), The Federal Vision: Legitimacy and Levels of Gevernance in the United States and the European Union (Oxford: Oxford UP, 2001), 54–70.
  4. Marcel Gauchet “La Nouvelle Europe”, in: La condition politique (Paris: Gallimard, 2005), 501.
  5. Ulrich Haltern, “On finality”, in: Jürgen Bast and Armin von Bogdandy (eds.), European Constitutional Law (Oxford: Hart, 2006), 727–764; itt 732.
  6. Giandomenico Majone, Dilemmas of European Integration: The Ambiguities and Pitfalls of Integration by Stealth (Oxford: Oxford UP, 2005).
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.