Tisztelt jelenlévők, kedves barátaim,
az ilyenkor illõ köszönetnyilvánításból ezúttal kihagyom azokat – kezdve a budapesti litván nagyköveten, Darius Semaškán, folytatván a kiadást magára vállaló Litván Nyelvtudományi Intézet igazgatónõjével, egészen a lektorálásban-szerkesztésben oroszlánrészt vállaló három fiatal munkatársamig-tanítványomig –, akik a szótár létrejöttéhez és megjelentetéséhez hozzájárultak, mert ezt már a könyv elõszavában megtettem. Most a díj odaítélõinek szeretnék köszönetet mondani, s elsõsorban azért, mert segítettek ha nem is el-, de oszlatni kételyeimet. Amelyek mindenkit óhatatlanul megkörnyékeznek, aki kis kultúrákkal, kis irodalmakkal-nyelvekkel foglalkozik.
A kezdet kezdetén, közel ötven évvel ezelõtt tisztán a tudományos érdeklõdés vezérelt; az 1910–20-as évek avantgárd költészetét tanulmányozva, a magyar és a szláv irodalmak néminemû ismeretében az az ötletem támadt, hogy a balti irodalmakban is kell valami hasonlónak lennie. (Valahogy úgy, ahogy Mengyelejev a maga periodikus rendszerében a meglévõk alapján akkor még ismeretlen elemek létét következtette ki.) Levelet írtam a Lett és a Litván Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete igazgatóinak, amelyben könyveket kértem. Kaptam is, e könyvekbõl megtanulgattam lettül és litvánul, s elkezdtem olvasni. A kis irodalmak történésze szükségképpen válik mindenessé: én is kénytelen voltam a balti kultúra újabb és újabb területeibe és korszakaiba beleártani magam, s így, lassanként belekeveredve mindenfélébe és önmagamba, egyszercsak a baltisztika mezején találtam magam, azon a tudományterületen, amelynek elõttem soha nem volt hazánkban mûvelõje. A magyar baltisztika megalapítója – ez gyönyörûen hangzik, ám az ifjonti lelkesedés langyosodásával korán feltámadt a gyanú is bennem: talán nem véletlen, hogy annyi sok okos ember mind ez idáig nem érezte szükségét annak, hogy erre adja a fejét, s hogy van-e sok értelme olyasmit közvetíteni, ami csupán néhány embert érdekel. De aztán csináltam tovább, amiben szerepet játszott az a sok szeretet és megbecsülés, amivel a litvánok engem is – mint mindenkit, aki kultúrájukért a legcsekélyebbet is teszi – elárasztottak, meg az is, hogy mint a ritkán járó buszra váró utas, sajnáltam otthagyni azt, amibe már annyi idõt és energiát fektettem, meg az, hogy az 1985-ben kiadott Kevés szóval litvánul abszurd címû nyelvkönyv segítségével sikerült elég sok embert rossz útra csábítanom (vagy jó útra térítenem); elég az hozzá, hogy legalább egy idõre mindig meggyõztem magam: nem hülye balek, hanem a népek barátságának hasznos robotosa vagyok. A szótár is e kettõs érzés között hányódva készült, s ezért találtam ki jellemzésére a talán megbocsáthatóan vulgáris formulát: a kisded 7 évre született, 2,5 kiló, 30 cm hosszú, és apukája sokat szopott.
Hogy mennyire viszonylagos annak megítélése, viszi-e elõbbre emberi dolgainkat és hová vezethet egy szótár, annak érzékeltetésére végezetül egy kis történet. A múlt héten összefutottam egy ismerõs “vegyes” házaspárral: a litván asszonyka erõsen töri a magyart, magyar férje még erõsebben a litvánt. Áradoztak, hogy milyen remek, hogy a szótár révén húsz év házasság után végre tökéletesen szót tudnak érteni egymással. Bennem gonoszul felvillant, hogy ez csak az érem és a ló egyik oldala, mert mi történik akkor, ha fokozatosan rábukkannak szótáram büszkeségére, amely a litván nyelvészek prüdériájából kifolyólag egyetlen más litván kétnyelvû szótárban sem található: a szitokszavakra, a káromkodásokra? Mi lesz a boldog házasságból?
Még egyszer köszönöm, hogy a díj segít elhessegetni az efféle rossz gondolatokat.