“Ezek a kis népek”

Posztkolonialista irodalmak fordítása

Bojtár Endrével beszélget Halasi Zoltán

HALASI ZOLTÁN: Te adtad beszélgetésünknek ezt a címet: posztkolonialista irodalmak fordítása. Mit jelent ez a terminus?

BOJTÁR ENDRE: Nemrégiben olvastam egy vaskos tanulmánykötetet. Ebben “hazai” baltikumiak, valamint Nyugat-Európában és Amerikában élõ baltikumiak egymással versengve minõsítik posztkolonialistának a három balti irodalmat: a lettet, a litvánt és az észtet. Ami magában foglalja azt, hogy a szovjet idõkben ezek gyarmati irodalmak voltak. Eddig rendben is volna, de a tanulmánykötet az egész közép-kelet-európai térségre kiterjeszti a posztkolonialista terminust. Amerikában ez manapság divatos kifejezés. A volt szovjet kultúrákra nézvést számomra is meggyõzõnek tûnik ez a vizsgálati szempont, de hogy a magyarra, a lengyelre, a csehre is érvényes-e, azt egyelõre nem tudom eldönteni. Mondjuk, hívószónak azért jó ez a kifejezés, mondhatom, hogy posztkolonialista irodalmakat fordítok és fordítottam, de a fordítás szempontjából talán mégsem annyira lényeges. Mi inkább úgy jelezzük a különbséget, hogy kis irodalmak és nagy irodalmak fordítása.

HZ: Nem lenne helyesebb esetleg, ahogy régen mondták, “gyarmati sorból felszabadult” népeket mondani posztkolonialista helyett, hiszen “kolonialista” inkább a gyarmatosítót jelenti? Persze egészen más az angol szakzsargon, és ott nyilván helyén van a szó.

BE: A kötetbeli fõ tanulmány címében ráadásul a “posztszovjet” jelzõ szerepel. Ez ugye, például az oroszok esetében, semmiképp sem jelent gyarmatosítás utáni állapotot. Tehát árnyaltabb kategorizálásra van szükség.

HZ: Annak idején, a ’80-as években, ha jól emlékszem, a Magyarságtudományi Intézet vagy mi, a te közremûködéseddel házi használatra elkészíttette a közép- és keleti-európai népek rövid irodalomtörténetét. Több fiatal kapott így munkát. A nagy vállalkozásból rám az NDK irodalmának története jutott. Azzal a summával zártam, hogy NDK-irodalom nincs, csak német irodalom van. De hát ezt rajtad kívül senki sem olvasta. Nos, az NDK “nem létezõ” irodalmára szokták mondani, hogy “rontott nyelven” íródott, vagyis hogy a köznyelvet a pártzsargon olyan mértékben szennyezte be, hogy már szegény írók is, mivel ironikusan ott a nyelvet akkoriban még nem használták, elkapták ezt a betegséget. Ez természetesen csak bizonyos írókra igaz. Kérdésem: vajon az általad olvasott balti és nem balti kelet-európai irodalmakat is ette-e ez a fene, vagyis a szocializmus “új embere” által használt bikkfanyelv beette-e magát ezekbe a könyvekbe?

BE: Hát persze, hogy beette, ettõl váltak olvashatatlanná. Van is ezeknek az irodalmaknak a történetében egyfajta fehér folt, mondjuk, negyventõl nyolcvannyolcig, vagy ötvenhatig, vagy valameddig. Mert igaz ugyan, hogy igen nagy számban adtak ki könyveket, hogy valósággal papírhegyek születtek, de ezek már nagyjából akkor is olvashatatlanok voltak. A litván irodalomban például, ámbár ott volt emigrációs irodalom is, jóllehet nem rögtön a megszállást követõen.

HZ: Kikbõl állt össze a litván emigráció?

BE: Sokan a Vörös Hadsereg elõl emigráltak, 1944-ben. Egy ideig Németországban éltek displaced personként, aztán, amikor 1949-ben beengedték õket Amerikába, meg máshová is, akkor oda kirajzottak és ott találkoztak, illetve egybenõttek a már ott lévõ litván emigrációval. Ott ugyanis már mintegy félmillióan éltek akkor litvánok, a századforduló óta.

HZ: Ez a korábbi hullám a szegénység miatt ment Amerikába?

BE: Igen, de több hullám is volt. Az elsõ hullám a szegénység miatt ment, akárcsak máshonnan mindenünnen Kelet-Európából. Aztán az elsõ világháború elõtt is volt egy hullám és azután a szovjet megszállás elõtt is. Elõször ezeknek nem volt komoly irodalmuk. Azután úgy-ahogy lett. Volt egy idõszak, mondjuk negyventõl ötvenhatig, amikor a litván irodalmat egy Buenos Airesben kiadott, kilenc számot megért, nemzetközi, szóval a világ különbözõ pontjain élõ litván szerzõk folyóirata, újsága jelentette. Ez maradt ebbõl az idõszakból, ami olvasható. Ez egy pompás folyóirat volt, közölte a nyugati irodalmak legfrissebb fordításait, tanulmányokat az egzisztencializmusról, mindent.

HZ: Ez a generáció már nyilván Nyugaton járt egyetemre.

BE: Igen. De Buenos Airesben volt a fõszerkesztõ, véletlenül ott volt, egyébként a szerzõk többsége az USA-ban élt, de volt köztük Ausztráliában élõ is. Ez a korszak tehát abszolút fehér folt maradt. És ez a folt fokozatosan tûnt el, de a mából visszanézve úgy látom, legfeljebb egy-két embert lett volna érdemes lefordítani. Na és mi történt? Orrba-szájba fordították a “testvéri népek” irodalmát, jóval többet belõlük, mint ma. Mert ez különféle egyezmények keretében folyt, a szocialista népek barátságát, kulturális együttmûködését igazolandó, minden szocialista ország között volt ilyen egyezmény, és minden szovjet köztársaság között is, amelynek más-más nyelve volt. És ez azt jelentette, hogy akkor egy bizonyos mennyiséget ki kellett adni. Úgyhogy én, aki a hatvanas évek elejétõl minden magyar kiadónak dolgoztam, lektori jelentéseket írtam. Esterházynál a kelet-francia lektorijelentés-író mintha rólam lenne mintázva, mert hát abból éltem, azonkívül így gyakoroltam a nyelveket, így tanultam meg a nyelveket, a fehérorosztól kezdve a lettig. Iszonyatos mennyiséget olvastam ebbõl a szemétbõl. És ez azzal is együtt járt, hogy akkor már utánanéztem a múltjuknak, és ebbõl kinõtt valamiféle története a kelet-európai irodalmaknak, bár a zömük csak a tizenkilencedik–huszadik századtól kezdve létezik, már ha egyáltalán. Például abban, hogy fehérorosz irodalom létezik, mind a mai napig nem vagyok biztos.

HZ: Már a lektori karrieredbõl kitûnik, hogy számtalan nyelven olvastál, az összes szláv nyelven, a baltiakon, ezenkívül a nagy nyugati világnyelvek mindegyikén, talán az olaszt kivéve. Ez legalább tizen-valahány nyelv. Valami példakép lebegett a szemed elõtt, vagy ez a nyelvtanulás egyfajta menekülési útvonal volt a hatvanas évek eleji konszolidáció elõl?

BE: Példakép abszolút nem volt. És én még ’58-ban kezdtem az egyetemet cseh–orosz szakon. Akkor már lengyelül tudtam egy kicsit, mert lengyel szakra vettek föl, de abban az évben nem indult lengyel szak, mert csak két évfolyamot lehetett indítani, és egyszerûen átraktak cseh szakra. Csehül nem tudtam semmit, egy szót sem. Néhány hónap alatt megtanultam könyvbõl. Beszélni egyáltalán nem tudtam. Beszélni általában nagyon rosszul tudok minden nyelven. Nagyon rosszul. Ez végig megmaradt.

HZ: De mintha a litvánt ennek ellenére beszélted volna. Sõt a vilnai televízióban is megszólaltál!

BE: Beszéltem, persze. De hát tudod, milyen aranyos, bájos az, amikor egy magyar irodalommal foglalkozó magyarul beszél a magyar televízióban, még ha hibásan is, és szörnyû kiejtéssel, de akkor is: magyarul. Én mindenesetre nem is fektettem súlyt arra, hogy beszéljem ezeket a nyelveket, én olvasni akartam ezeket az irodalmakat. Nyelvésznek készültem, de aztán úgy alakult: negyedéves koromban irodalmár lettem. Írtam egy pályamunkát Jiøi Wolkerrõl, ez megtetszett Szabolcsi Miklósnak, és bevitt az Irodalomtudományi Intézetbe. A szakdolgozatomat ugyan nyelvészetbõl írtam, de közben elkezdtem lektori jelentéseket írni, meg fordítani. Még másodéves koromban jelent meg elsõ fordított kötetem, Ludvík Aškenazy Kutyaélet címû novellaciklusa. Cseh tanárom, Dobossy László beajánlott az Európa Kiadóhoz, és ettõl kezdve én lettem a mindenes szláv szakértõ. Nemcsak nekik lektoráltam, más kiadóknak is. Lengyeles volt még Elbert János, Kerényi Grácia, csehes a Zádor-házaspár, Hosszú Feri, de õ fordítani szeretett, bár azt se nagyon, pedig nagyon jól fordított. Úgyhogy rengeteget olvastam és írtam, és büszkén mondhatom, hogy a hatvanas évek nagy irodalmát részben én vezettem be nálunk. Tehát Hrabalt, Páralt… Még ilyen nagy könyveket is, mint Bulgakov Mester és Margaritája, én olvastam elõször. A Moszkva címû folyóiratban jelent meg, és én ajánlottam elsõként az Európának, hogy ezt feltétlenül ki kell adni.

HZ: Ez azt jelentette, hogy gyakorlatilag éjjel-nappal olvastál.

BE: Sok volt a munka, de azért futballmeccsekre is eljártam, meg a gyerekeimet neveltem – bár ez kérdéses. Közben, hatvannégy õszétõl kaptam egy tanévre szóló lengyel ösztöndíjat, akkor nyolc hónapra kimentem Lengyelországba, így lett belõlem végül is polonista, olyannyira, hogy hatvanhétben–hatvannyolcban csináltam egy lengyel költészeti antológiát, a kezdetektõl napjainkig.

HZ: Az antológia összeállításánál csak a saját füledre hagyatkoztál?

BE: Ilyenkor természetesen a lengyel irodalmárok konszenzusára hagyatkozik az ember, de a saját szûrõjén átengedve, na és hagyatkoztam Kerényi Gráciára is, aki a nyersfordításokat csinálta ebbe a kötetbe, és aki evvel a kötettel párhuzamosan csinálta a mai lengyel lírának az antológiáját, ami meg is jelent A Föld fényei címmel a Modern Könyvtárban. Tehát párhuzamosan csináltuk ezt a kettõt. Az enyém a Móránál jelent meg, a Kozmosz Könyvek sorozatban. Emlékszem, az utószót Pozsonyban fejeztem be 1968. augusztus 22-én, amikor Prágából mentem vissza egy hónapos ösztöndíj után. Ebbe az egy hónapba beleesett a Prágai Szlavisztikai Kongresszus, ami aztán szintén ellenforradalmi ténykedésnek számított a késõbbiekben, akárcsak a hatvanhármas Kafka-konferencia. Elég az hozzá, onnan mentem haza Brnón át, és Pozsonyban szálltam meg, ott ért a bevonulás. Augusztus 21-én fölébredtem a szállodában a Duna-parton, és ott láttam az ablakból a szovjet tankokat. Meglepetve bekapcsoltam a rádiót, és az hallatszott benne, hogy különbözõ üzemek kétségbeesett felhívással fordultak a lakossághoz, hogy nem kell ellenállni… és a többi. Na mindegy, ott fejeztem be az utószót a lengyel költészet antológiájához. Ami meg is jelent. Tehát 28 éves koromban én komoly antológiát csináltam, az az antológia még ma is megállja a helyét. Még megcsináltam a litván költõk antológiáját, 1980-ban jelent meg, de õszintén szólva én nem nagyon szerettem magát a mûfajt sem. Arról már nem is beszélve – ez szintén a szocializmus sajátja volt –, hogy készültek ilyen “kis tükrök”, például a lett irodalom kis tükre, szintén szemelvények, a kezdetektõl, de minden kontextus nélkül, kis bevezetõ, néhány sor az illetõ íróról; teljeséggel fölösleges és értelmetlen papírhalmazok voltak ezek. A Lengyel költõk antológiája nem, mert azok jó költõk. És munka közben megismertem a fordítók javát. A magyar mûfordítók közül a legjobban Weöressel lehetett együtt dolgozni, aztán késõbb nemzedéktársammal, Tandorival. Ez a lengyel és az ukrán költõkre egyaránt vonatkozik. Jártam föl a Weöreshöz, hat Mi³osz- verset lefordított az antológiába, gyönyörûen, nagyszerûen. De amikor kiderült, hogy ezeket is be akarom tenni a kötetbe, akkor jött egy telefon a lengyel kulturális minisztériumból a magyarba, hogy ha Mi³osz benne van, akkor nem jelenhet meg az antológia.

HZ: A gyengébbek kedvéért tegyük hozzá, hogy Milosz nem Lengyelországban élt. ’47 óta Nyugaton élt, tehát egy emigráns, vagy ahogy akkoriban mondták, disszidens költõ volt. Ráadásul nem kifejezetten a kommunizmussal rokonszenvezõ.

BE: Igen, “a nép ellensége” volt. De hát már akkor is mindenki tudta, hogy valószínûleg õ a legnagyobb élõ lengyel költõ. Ezért aztán eltettük a Weöres-versfordításokat, és amikor késõbb megjelenhetett a külön Mi³osz-kötet, akkor abba beraktam. Na de hol is tartottunk?

HZ: Ott tartottunk, hogy mi vonzott téged a nyelvekhez? Hogyan kerültél ismeretségbe a balti nyelvekkel? Elvégre egy szlavistának ez nem lett volna kötelezõ.

BE: Mint afféle komparatista, vagyis összehasonlító irodalomtörténész a kelet-európai avantgárd költészettel kezdtem el foglalkozni. Már egyetemistaként is, és aztán az intézetbe kerülvén is. Olvasgattam az 1910-es, ’20-as évek kelet-európai költészetét, és azt gondoltam, ki kéne bõvíteni a kört. Gondoltam, hogy a Baltikumban is kell hogy legyen ilyen és ilyen irodalom. Ilyen avantgárd költészet. Levelet írtam az Irodalomtudományi Intézetek igazgatóinak, könyveket kértem tõlük. Küldtek bibliográfiákat, irodalomtörténetet.

HZ: Na de hogy lehet olyan nyelven olvasni, amit még meg se tanult az ember?

BE: Orosz meg német nyelvkönyvekbõl megtanulgattam, az ugyanilyen nyelvû szótárak segítségével.

HZ: Mind a kettõ elég kis nép. Hányan beszélnek az egyik, és a másik nyelven?

BE: Egymillió nyolcszázezren lettül, és mondjuk, alig hárommillióan litvánul.

HZ: Ez egy fogyatkozó, stagnáló, vagy növekvõ népesség?

BE: Azt hiszem, hogy fogyatkozó, ugyanúgy, mint a magyar. De õket a szovjet idõszakban valóban a nemzethalál réme fenyegette, fõként a letteket, akik már majdnem kisebbségben voltak Lettországban.

HZ: Ennek mintha lett volna történelmi elõzménye. Amennyire én tudom, a lettek inkább német fennhatóság alatt éltek a középkortól fogva, míg a litvánok némi állami önállóság után lengyel perszonálunióban, aztán unióban, ami nyelvileg nem kifejezetten volt elõnyös számukra.

BE: Igen, a litván elit ellengyelesedett, de azután a 19. század végétõl megindult a nemzeti újjászületés. De ez a népességszámot nem befolyásolta. A szovjet idõszakban a litvánokat nem fenyegette ez a veszély, mert Litvániának a nyolcvan százaléka litván volt.

HZ: Kevés orosz települt oda.

BE: Nem csak ezért. Litvániában a második legnagyobb kisebbség a lengyel volt. A letteknél más volt a helyzet, éppen az odatelepülések miatt. Ezért is volt a reakció a letteknél sokkal élesebb a rendszerváltozás után.

HZ: Még egy összehasonlítás. Nem települt rá jobban a lettekre a kelet-porosz németség, mint amennyire a lengyel a litvánokra?

BE: Nem a kelet-porosz németség telepedett rá a lettekre, hanem a 12. század óta ott uralkodó balti németség. A kelet-porosz állam és benne a németség a litvánoknál játszott szerepet. Kelet- Poroszországban élt egy litván kisebbség, amely létrehozta a maga irodalmát, sõt a litván irodalom klasszikusa, Kristijonas Donelaitis Kelet-Poroszországban született a l8. században. Elbeszélõ idillje hexameterben íródott, és a négy évszakról szólt. Korabeli vagy klasszikus mûfaj volt az évszakokat megénekelni, õ is ezt tette, nagyon életszerûen és realisztikusan. És akadt egy zseniális fordítója, Tandori Dezsõ. Én nyerseltem neki: háromezer sor 18. századi litván hexameter, elég komoly munka volt, de Tandorinak ez olyan sikert hozott, hogy ettõl kezdve vált az Európa Kiadónál mindenes fordítóvá. Még pontosabban talán az én lengyel antológiámba fordított elõször, én akkor találkoztam vele elõször, és akkor barátkoztunk össze.

HZ: Kinek az ötlete volt, hogy te nem lengyeles fordítónak, hanem költõ fordítónak, aki nem tud lengyelül, adj verset?

BE: Ez általános dolog volt akkoriban. El kellett dönteni, hogy holmi nyelvet tudó mûkedvelõk, vagy rossz, gyenge költõk fordítsanak, vagy nagy költõk nyersfordítás alapján. Én egyértelmûen az utóbbi pártján álltam és állok, és egy eset kivételével soha nem engedtem meg magamnak azt a bátorságot vagy szabadosságot, hogy én mint nem költõ fordítsak verset. Hanem mindig nyersfordításokat készítettem. Szerencsére Kerényi Grácia ugyanezt gondolta, noha õ költõnek tartotta magát, és fordított is verseket, néha még jól is, de azért õ szorgalmasan nyerselt a lengyel költészeti antológiába, Illyés Gyulának, Weöresnek stb. Szóval nagy költõknek. Azért is jó az az antológia, mert nagyon sok kitûnõ fordítás van benne.

HZ: Egy ideje már egy kitûnõ litván regényt is ismerhetnek a magyar olvasók, mégpedig a te fordításodban. Ez A kígyó pillantása címet viseli, Saulius Tomas Kondrotas mûve. Hogyan botlottál belé, és mi lett következménye ennek?

BE: Ez egy remekmû, és azért kellett nekem lefordítani, mert nem volt meg oroszul. Egyébként azokat a litván prózai mûveket, amelyek megvoltak oroszul, úgy fordítottuk, hogy oroszból fordította, fõként Maráz László, aki a rádiószínház vezetõje és beleszeretett a litván irodalomba és kitûnõ fordító volt, vagy pedig Bojtár Anna, a feleségem. És én a litván nyelvû eredeti alapján kontrollszerkesztettem. Tehát A kígyó pillantása úgy került a kezembe, mint a többi litván könyv. Az Európa egy napon odaadta, hogy lektoráljam. 1980-ban jelent meg, egy fiatal író elsõ regénye volt. Elolvastam, és el voltam ámulva tõle. Ez nyolcvankettõben vagy nyolcvanháromban lehetett, mert nyolcvannégyben az író már disszidált. Nyolcvanhatban azután magyarul megjelent a könyv. És mivel otthon, a hazájában Kondrotas ellenzékinek számított, ezért nem adták ki a regényét oroszul. Így történt, hogy én voltam kénytelen lefordítani, mivel más nem tudott litvánul. Nyolcvanhatban megjelent nyolcezer példányban, és valami titokzatos módon az olvasók megtudhatták, hogy ez egy jó könyv, mert egy hét alatt el is fogyott. Teljesen érthetetlen volt számomra is. Utána a rádióban dicshimnuszokat zengtek róla, szegény Simon Balázs, a kitûnõ költõ hosszú tanulmányt írt róla, az késõbb jelent meg, már a rendszerváltozás után. Úgyhogy nagyon nagy siker volt. Sõt, egy hihetetlen történet is fûzõdik hozzá. Szlovéniában, azt hiszem, ’88-tól egy Vilenica nevû helyen közép-európai írótalálkozót rendeztek a szlovének: ez az ellenzéki vagy másként gondolkodó írók találkahelyévé lett, afféle kelet-nyugati találkozó hellyé. Díjat kapott a magyar írók közül például Nádas, Esterházy, Kukorelly. Elég az hozzá, ’89-ben megkeresett engem egy Jože Hradil nevû szlovén férfiú – akirõl kiderült, hogy Debrecenben végezte az egyetemet, a magyar irodalom szaktörténésze, fordítója, és volt neki akkor egy kiadóvállalata – avval, hogy õ olvasta ezt a Kondrotas-könyvet, és mivel Szlovéniában nincs litvánul tudó ember, õ ezt lefordítaná szlovénre. Így is lõn, megjelent a könyv az én utószavammal, és Kondrotas kapott egy Vilenica-díjat pár év múlva. Eléggé meglepte õt is, hogy a szlovénok honnan tudnak róla. Úgyhogy ez életem legnagyobb fordítói sikere.

HZ: A kígyó pillantása több eseménysíkot, szemléleti síkot mozgató könyv, igen bonyolult szerkezet. Tulajdonképpen történelmi regény, bár annál sokkal több. Egy komoly filozófiai regény, mély kérdéseket tesz föl, természetesen történeteken és sorsokon keresztül. Mibõl nõtt ki ez a regény? Honnan tudott a szerzõ olyasmit, amit egy ilyen késõn kibontakozó irodalom elvben nemigen tudhat?

BE: Egyrészt a semmibõl, a zsenialitásból tudja, mint ahogy a Donelaitis is, mondhatni, a semmibõl jött elõ. Másrészt az orosz irodalomból. Hihetetlen, hogy oroszra mi minden le volt fordítva, mindig is. Már a szovjet idõk elõtt, de alatt is. Egyrészt az emigránsok rengeteg mindent lefordítottak, másrészt a kortárs irodalom szamizdat könyvek formájában is terjedt. De “hivatalos” fordítások is megjelentek, igaz, hogy eldugott, távoli szibériai kiadóknál.

HZ: Ezeket csempészték Litvániába?

BE: Persze, meg aztán jártak a litvánok is Moszkvába. Nagy forgalom volt. A másik nagy litván élõ költõ, Tomas Venclova például négy évig élt Moszkvában, Brodszkijjal ott barátkozott össze, Brodszkij aztán elment, Vilniusban élt egy fél évig. Tehát volt kapcsolat a jelentõs írók között, és a jelentõs irodalmak között a Szovjetunión belül, csak hát természetesen errõl nem beszéltek. Innen tudott sok mindent Kondrotas. És bõven adott feladatot a fordítónak: van a regénynek egy olyan nyelvi rétege, amely a középkori litván krónikákra támaszkodik. Igen ám, de a középkori Litvániában az írásbeliség nem litvánul folyt, hanem ófehéroroszul meg óukránul.

HZ: És ki beszélt litvánul?

BE: Mindenki. A köznép. Csak írott litván nyelv nem volt. Amúgy ez egy nagy birodalom volt: a litván nagyfejedelemség. Kilencmillió lakosból egymillió volt litván. A többi nyolcmillió keleti szláv. Az összes keleti szláv fejedelemség alájuk tartozott egy idõben.

HZ: Azt mondod, ófehéroroszul. De hát ez egy litván szövegben hogy érhetõ tetten?

BE: Például a nevek archaikus alakjának használatában. Maguk a litvánok is megütközve olvasták ezt a könyvet: érezték ezt az archaizálást és nem tudták hová tenni.

HZ: Megkérdezted a szerzõt, hogy honnan vette ezt az egészet?

BE: Hogyne, vele is leveleztem. Középkori krónikákból vette. Aztán van egy olyan nyelvi rétege, amihez óceániai meséket kellett olvasnom, meg egy harmadik, amihez tizenkilencedik századi szakácskönyveket forgattam. Nem unatkozott az ember fordítás közben.

HZ: Meg is kaptad érte “az év fordítása” kitüntetést.

BE: Késõbb, amikor az Osirisnél az én szerkesztésemben elindult az Arany-Közép-Európa sorozat, A kígyó pillantásával kezdtem. Akkor is sikere volt, vagy háromezer példányban elfogyott.

HZ: Nem kéne megint kiadni? Eltelt tizenhat év, nagyon sokan nem ismerik, és nemigen lehet hozzájutni. Azt mondd meg nekünk, hogy ha ez a litván ilyen furcsa fejlõdésû irodalom, és hol az ófehérorosz vagy az óukrán, hol a lengyel, hol a szovjet-orosz ette bele magát a litván nyelvbe, akkor regény szép számú szereplõje végül is milyen nyelven beszél? Ez egy létezõ nyelv, vagy egy irodalmi, stilizált nyelv?

BE: Stilizált nyelv. Ezt is vetették a szerzõ szemére egyébként, illetve azt vetették a szemére konkrétan, hogy egy tizenkilencedik századi szereplõ, egy parasztnõ nem beszélhet úgy, mint egy mai egyetemista. De ez Kondrotasnál szerintem a stilizációban teljesen eggyé folyik és teljesen természetes – legalábbis az én fordításomban.

HZ: Volt neked egy elképzelésed ez elõtt tíz, tizenöt évvel, hogy összeállítasz egy kelet-európai költõk antológiáját. Aztán mintha mégis elálltál volna tõle.

BE: Igen. Végül is nagyon sokat olvastam a szocializmus alatt létrejött irodalomból. És nemcsak hogy olvastam, sokat fordítottam is verset. Én élesen kettéválasztom a versfordítást és a prózafordítást. A versfordítást lehetetlennek gondolom, de olyan lehetetlennek, amit kell csinálni. Ez persze közhely. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy költõ csinálja a versfordítást, jó költõ, ne dilettáns, csak azért, mert õ tudja a nyelvet. Sok ilyennel találkoztam, akik a legjobb indulattól vezérelve, szeretettel közvetíteni akarnak egy kisnyelvû kultúrát, amelyet behatóan ismernek, közben viszi õket a lendület, verset is fordítanak, és így tönkre tudnak fordítani irodalmakat. Például Csuka Zoltán és Dudás Kálmán, nem tudom hány évtizedre tönkrefordították a szerb-horvát irodalmat, részben a szlovént is. A szlovénon sokat javított Gállos Orsolya, aki kitûnõ fordító. Csuka Zoliék azonban nemcsak a verset fordították tönkre, õk a prózát is, nagy írókat, Ivo Andriæot, Krležát is képesek voltak tönkrefordítani. Igaz, hogy a délvidéki fordítók, például a kitûnõ Radics Viktória sok mindent jóvátettek, de mindent akkor se lehet, és a fene tudja, mikor adnak ki újra Andriæot például új fordításban. Okultam ezekbõl a dolgokból is, meg aztán magam is tonnaszám készítettem nyersfordításokat. Akkoriban nagyüzemszerûen mûködött a Szovjet Irodalom címû folyóirat. Moszkvában szerkesztették, de volt egy helyi szerkesztõsége is. Havilap volt, és minden hónapban iszonyú mennyiségû verset is meg kellett jelentetniük. Az üzbégtõl kezdve a litvánig. Különbözõ tematikus számok voltak, meg nemzeti számok. Fölhívtak telefonon, hogy itt van ezer sor üzbég vers. Oroszul természetesen. Minden az oroszon keresztül ment. Le kell fordítani, egy hét múlva kérem szállítani, Tandorival már megbeszéltük, várja a nyersfordítást. És akkor jött hozzám az ezer sor vers. Lenyerseltem egy nap alatt. Ment Tandorihoz. Dezsõ lefordította két nap alatt. És ez így ment éveken át. Iszonyatos mennyiség. Szóval ezen láttam, hogy egy ilyen kitûnõ fordító, mint Tandori, mikre képes. Tótfalusi Pista barátom, egy másik nagyszerû fordító egyszer azzal dicsekedett nekem, hogy egy hét alatt, ha jól emlékszem, négyezer sort teljesített. Rab Zsuzsa mesélte, hogy Kormossal együtt hogyan fordítottak orosz népköltészetet. Kormos kapta meg a munkát, de hát éppen nem volt kedve dolgozni, úgy hogy Zsuzsa éjjel fordította helyette, és akkor megjelent a Kormos neve alatt. De hát, mit mondjak, nem a legnagyobb mûgonddal készültek ezek a fordítások. Inkább: egy kaptafára ment sok minden. Annak köszönhetõen, hogy ki kellett adni egymás versesköteteit, létrejött egyfajta versfordítói nyelv a szocializmus idõszaka alatt. Meg volt árukapcsolás is. Létezett ilyen nevû író is, hogy Szartakov. Esterházy úgy ejtette, hogy Szártákov. Így is jelent meg: Szártákov. A szovjet írószövetség elnöke volt egy idõben. És állati vastag regényeket írt Szibériáról, mert szibériai volt. És ezeket odaadták a feleségemnek, Ancinak, hogy ezt le kell fordítani és õ le is fordította õket. De mért kell lefordítani? Azért, mert a szovjet kulturális tanácsos megmondta, hogy ha kiadják Szártákovot, akkor jöhet Ahmatova is. És megjelent Ahmatova, de az ötszáz oldalas Szártákov is, azt viszont a fordítón meg a kontrollszerkesztõ Klaudy Kingán kívül senki sem olvasta soha.

HZ: Egy idõben tolmácsoltam egy budapesti galériának, a náluk rendezett kiállítások háromnegyede is csereegyezmények alapján jött létre. Olyan is volt.

BE: Volt ennek jó oldala is, hiszen a csehekkel, lengyelekkel is kötöttünk egyezményt, nemcsak a szovjetekkel. Bár a jugoszlávokkal is fennállt volna ez a szoros kapcsolat! Azonkívül egy akkori lektor vagy mûfordító, valamelyik irodalom gazdája ingyen és bérmentve megkapta a legfrissebb mûveket, a könyveket, a folyóiratokat, manapság meg…! De visszatérve a versfordításokra, kábé tíz éve a Könyvklub felkérésére összeállítottam egy kelet-európai költészeti antológiát. Mivel a kiadó csak ezer sornyi új fordítást volt hajlandó kifizetni, az anyag túlnyomó részét abból kellett válogatnom, ami már megvolt magyarul. Ezért újra átolvastam a belorusz, a lett és az egyéb irodalmak kistükreit, és elszörnyedtem. Hihetetlen mennyiségû vacakon rágtam át magam, mire kiválogattam körülbelül tizenhárom ívet. Igaz, hogy a legújabb versanyag már nem volt benne, mert az kívül esett a látókörömön, de akkor is: a kezdetektõl egészen a nyolcvanas-kilencvenes évekig összesen ennyit sikerült összeszednem. Ennyi az olvasható vers magyar nyelven. Weöres, Tandori: itt is õk a legjobbak. És arra kellett rádöbbennem, hogy itt ez a hatalmas papírhegy a kis népek irodalmából, amit soha senki nem fog elolvasni.

HZ: Nem lehet, hogy egy részük eredetiben jobb?

BE: De biztosan. Csak hát újrafordíttatni! És persze ez a fiaskó csak a versekre vonatkozik. A próza, az más dolog. Prózát le lehet fordítani. A legvacakabb fordításban is átjön, hogy ha valaki nagy író. Dosztojevszkijt a két háború között németbõl fordították, mégis átjött, hogy ez egy nagy író. Egy szó, mint száz: a válogatás úgy elkeserített, hogy az egészet sutba vágtam, és nem is akarok többet kísérletezni vele, semmi értelme, hogy egy Bojtár-antológia megjelenjen.

HZ: Én láttam volna értelmét.

BE: Na mindegy. Eléggé lesújtó a véleményem ennek a tapasztalatnak az alapján, és fõként reménytelennek látom azt, hogy ezeket az irodalmakat valaha is befogadja az úgynevezett világirodalom, amíg nincs prózájuk. A magyar irodalomnak hál’ Istennek, most már van, és nem is meglepõ ennek fényében, hogy a magyar irodalom – szerintem – világirodalmi jelenség. De ezek az irodalmak általában líracentrikusak, kevés kivétellel.

HZ: És ez mitõl van?

BE: Attól, hogy a lírához nem kell idõ. A vershez nem kell történelmi idõ és tér. A prózához annál inkább. Már magának a regénynek a megírásához is. Tolsztoj tizenegy évig írta a Háború és békét, Esterházy a Harmonia caelestist kilenc évig: hát hol volt itten Kelet-Európában annyi történelmi idõ, amikor fel lehetett mérni valami távlatot? Hát itt mindig összeomlott minden, egyik pillanatról a másikra – ez az, amit a líra meg tud ragadni. Azt meg nem lehet lefordítani. Tehát amikor volt olyan idõszak, tágasabb történelmi tér meg idõ, mondjuk a lengyel történelemben, a 19. század végén ott mindjárt megszületett egy Reymont, megszületett egy Sienkiewicz – Nobel-díjasok lettek. És erre a hagyományra tudott aztán már építeni a lengyel próza. Mikor volt a két világháború között Csehszlovákiában a cseh irodalomnak egy kis ideje, mondjuk, csak húsz év, mindjárt megszületett a világirodalmi rangú cseh próza.

HZ: Szerinted az irodalmi nyelvet a próza teremti meg?

BE: A próza? Nem, az irodalmi nyelv kérdése ettõl független. Éppen hogy a költészet teremti meg. Itt most a fordíthatóságról van szó. És a világirodalomban való részvételrõl, és az csak annak jut osztályrészéül, amelyiknek van jó prózairodalma. És ezek többségének nincsen. És ezért reménytelennek látom azt, hogy valaha is be tudnak kerülni a világirodalomba – ezek a kis népek.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Interjú 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.