Ártatlan tettesek – néma közösségek

A rohonci mészárlás és a soá “globális emlékezete”

1998-ban a dél-burgenlandi kisvárosba, Rohoncra (Rechnitz) készültem éppen, hogy oral history interjúkat készítsek egy nemzetközi kutatáshoz a két világháború közötti korszakról.1 Amikor osztrák történész kollegáimnak beszámoltam tervemrõl, nyomatékkal figyelmeztettek arra, hogy idõs beszélgetõpartnereim elõtt ne említsem a tömegsírokat, ha nem akarom, hogy kudarcba fulladjon vállalkozásom. Megnyugtattam õket, hogy kutatásom nem a háborúról szól, és távol áll tõlem, hogy bárkit is provokálni akarjak (kivált egy akkor számomra még csak részben ismert skandalummal). S noha a kutatás 2001-ben lezárult, elsõ rohonci látogatásom óta úton-útfélen e botrányba botlok. E véletlenül talált történet segítségével sikerült megértenem a soá “globális emlékezetének” egy lényegi mozzanatát, mely már a berlini betontömbök (Denkmal für die ermordeten Juden Europas), az egykori koncentrációs táborok kiállításai, a Páva utcai – amúgy roppant hatásos – áttetszõ plasztikpadok2, a budapesti, lembergi, krakkói, prágai stb. “zsidó” városi idegenvezetések és múzeumok kapcsán motoszkált bennem. Jelesül, hogy van egy globális (amerikanizált, majd Európára adaptált és újrakanonizált), általános beszédmód a soáról, amely masszívan anyagiasul a legkülönfélébb konkrét helyeken, miközben e konkrét helyek konkrét zsidósága és a reá való emlékezés kiszorul onnan.3 Miért tûnik el a helyi zsidóság emlékezete?

Mivel e véletlenül talált történet épp Ausztriában játszódik, felidézem az 1945 utáni osztrák történelempolitika néhány – a magyar olvasó számára talán kevéssé ismert – mozzanatát, mielõtt Rohoncra kirándulnánk.

Az osztrák történelempolitika és a zsidóüldözés

A felszabadulás után Ausztria is nehéz helyzetben találta magát: olyan elbeszélést kellett teremtenie a zsidóüldözésrõl, melyet az egész társadalom elvisel. A nap mint nap nyilvánosságra kerülõ helyi borzalmak elsötétítették az ország térképét, majd’ minden településen történt valami szörnyûség az elõzõ hét évben. A leleplezõ nyilvánosság fényében, az ausztriai zsidóság elüldözésében és az európai zsidóság kiirtásában betöltött szerepe okán az osztrák társadalom korábbi önképe – ha lehet ilyet mondani – radikálisan eltorzult. A zsidók és nem zsidók közötti együttélés felmondásának és az ausztriai zsidóság kirekesztésének ténye árnyékot vetett a fiatal demokráciára. Tragikus, de nem meglepõ, hogy az osztrák társadalom meglehetõsen rezerváltan, ha nem ellenségesen vette tudomásul, hogy néhányan a zsidók közül – legalábbis így hitték – 1945 után hazatértek. Az 1938 elõtti osztrák kollektív identitás, melyben osztrák zsidó és nem zsidó jól-rosszul, de osztozott, egy idõre a múlté lett: mindkét “félnek” saját tapasztalataival dacolva kellett helyreállítania megbomlott nemzeti kötõdéseit, már amennyiben ragaszkodott ehhez.4 Mindkét “fél” egyfajta absztrakt elbeszélést keresett “történelmi gyökerekrõl”, “kulturális hovatartozásról” stb., hogy ne kelljen feladnia korábbi lokális, kulturális és politikai kötõdéseit. Az osztrák önazonosság törésvonalai, rövidesen kirajzolódtak a társadalmi emlékezeten is.5 Ez az absztrakció volt az elsõ “ellebegés” a hely nyomasztó anyagiságától.

A zsidóüldözés emlékezete már a kezdetektõl kettészakadt. A visszatérõ zsidók számára a megelõzõ évek teljesen más emlékezeti tájat rajzoltak ki, mint a nem zsidók számára. Az elõbbiek szemében a falvak, kisvárosok, kerületek, az erdõk, mezõk, hegyek mind átélt vagy hallomásból ismert rémségeket rejtettek, míg az utóbbiak e rémségekrõl igyekeztek nem tudomást venni. Ugyancsak gyökeresen más volt a megítélése a második világháború lezárulásának: a Vörös Hadsereg megjelenését, ahogy Magyarországon, úgy Ausztriában is jószerivel csak a zsidók tekintették felszabadulásnak, a társadalom nagyobbik fele megszállásként élte meg.

Közhely, hogy a kardinálisan különbözõ tapasztalatok vezettek a tömeges társadalmi amnéziához. Ennek elsõ jelei Ausztriában valamivel korábban mutatkoztak, mint Magyarországon.6 1946. szeptember 14-én antifasiszta kiállítás nyílt a bécsi Künstlerhausban “Sose feledd el!” címmel. A kiállítást a szovjet megszálló hatalom kezdeményezte és a bécsi városi tanács rendezte meg a három nagy párt (a konzervatívok, a szocialisták és a kommunisták) közremûködésével. A kiállítás deklarált célja az volt, hogy “nyilvánosság elé tárja a nácik bûneit”. A híres képzõmûvészVictor Th. Shama rendezte és 840 ezren (!) tekintették meg. Két plakát is készült, a hivatalos verziót Shama jegyezte, az “alternatívat” Heinrich Sussmann készítette az úgy nevezett Egykor Politikailag Üldözött Antifasiszták Ausztriai Szövetsége felkérésére. (Lásd 1. és 2. kép)

 
1. kép: Kiállítási plakát (Shama)7
2. kép: Kiállítási plakát (Sussmann)8

Mint láthatjuk, az “alternatív” változaton a rabruhás férfi a szétszaggatott szögesdrótok között mégiscsak egy KZ-fogoly, ha kommunista is. Ezzel szemben, a hivatalos plakáton a jól ismert kommunista ikon köszön vissza: a felszabadult áldozat helyett a gyõztes munkás idolja, amint kalapácsával épp lesújt a horogkeresztre. Abban mégis mindkét plakát rokon, hogy egyiken sem jelennek meg a zsidók.9 Miért tûntek el alig másfél év alatt az elüldözött osztrák zsidók a hivatalos diskurzusból, s ahogy mindjárt kiderül, magából az osztrák emlékezetbõl is?

Az ausztriai nácitlanítás ismert dilemmája – azaz hogy az új, nem-náci elit eminens érdeke volt, hogy az ország helyreállításához olyan ideológiát találjon, amelyet az ország lakóinak többsége elfogad, viszont nem nélkülözhette a náci múlttal rendelkezõ szakembergárdát – mindössze egy a kérdésre adható lehetséges válaszok közül.10 Azt se feledjük, hogy az NSDAP-nek másfélmillió osztrák, a felnõtt népesség 15%-a volt tagja. Az antiszemitizmus még ennél is jóval mélyebben itatta át az osztrák társadalmat. 1945 után a sajtó a megölt zsidókat arctalan-névtelen idegenekként jelenítette meg. Az a néhány osztrák zsidó, aki visszatért és megszólalt a nyilvánosságban, érezhetõen zavarta az újonnan kialakuló politikai és társadalmi konszenzust. Egy 1946-os közvélemény-kutatás szerint az osztrák felnõtt népesség 46%-a nem kívánta a zsidóság visszatérését az országba.11 S nemcsak az osztrák társadalom mint olyan, de a politikai és szellemi elit is óvta a túlélõket attól, hogy visszatérjenek szülõföldjükre.12 Ad abszurdum, maga a visszahonosítási és jóvátételi eljárás is sokkal komplikáltabb volt egy osztrák zsidó, mint egy, a szovjet hadifogságból hazatérõ Wehrmacht tiszt számára. Ez a soá utáni “eltaszítás” volt a második lépés a zsidóságnak saját helyeitõl való megfosztásában.

1947. február 6-án, az NSDAP-tagokra vonatkozó amnesztiatörvénnyel az egykori tettesek 90%-a szabadult meg a népbírósági eljárástól és nyerte vissza választójogát. A teljes amnesztiára 10 évvel késõbb, 1957. március 14-én került sor. Az ex-nácikat integráló politika rengeteg új szavazatot hozott az ausztriai pártoknak. A politikai diskurzus kizárta az osztrák náci múltat és a németekre hárította a bûnöket, s ezzel a merész, mégis sikeres lépéssel Ausztriát az áldozat szerepébe lavírozta. Eszerint az osztrákok váltak a német nemzeti szocializmus elsõ és ártatlan áldozataivá.13 Ezt a ma már abszurdnak tetszõ történelempolitikai stratégiát mi sem jelképezi jobban, mint az, hogy 1947-ben Ausztria jóvátételi követeléssel fordult Németországhoz azAnschlussból eredeztethetõ károkért.14 A náci múlt rövid idõ alatt az osztrák történelem hõskorává nemesült.15 A zsidó áldozatokat az antifasiszta ellenálló kategóriája mögé rejtették, maga az Antifa mozgalom pedig valójában az osztrák áldozatiság intézményesítését szolgálta. A röpke két év alatt összekovácsolt új elbeszélés meglepõ módon egészen a hetvenes évekig tartotta magát,16 és ez – a “helyfosztás” harmadik lépéseként – nemcsak a korábban zsidók által is benépesített, majd késõbb a zsidók szenvedéseitõl terhes helyeket törölte el, hanem magukat a zsidókat is “kilökte” az áldozat helyérõl.

A hosszú csendet a Holocaust címû amerikai televíziós filmsorozat törte meg 1979- ben.17 Ezzel a filmmel indult egyébként a karrierje zsidóüldözés új kifejezésének, a holokausztnak is.18 S bár a filmet részben Ausztriáról és Ausztriában forgatták, ott csak viszonylag késõn, az amerikai, a brit, az izraeli, a német és a francia bemutató után sugározták. A sorozatot széles körû, botrányos fordulatoktól sem mentes vita követte Ausztriában. A tettesek leszármazottai fájdalommal szembesültek az osztrák nácizmus tabutémájával, míg az egykori áldozatokat kiábrándította a film hollywoodi dramaturgiája.

Hét évvel késõbb, az elnökválasztás kapcsán robbant ki – az amerikai média hathatós segítségével – Ausztria mindmáig legnagyobb politikai botránya Kurt Waldheim Wehrmacht-beli múltjának leleplezésekor.19 A skandalum mindazonáltal sajátosan végzõdött, hiszen újjáépítette a régi falakat Ausztria és a “világ” között. Nemcsak az osztrák politikusok, de a független média is igyekezett elmaszatolni a történeti tényeket, és félrevezetni a lakosságot, miközben az amerikai újságok rendre hozták a kínosabbnál kínosabb dokumentumokat Waldheimrõl. A Waldheim-afférnek a nemzeti szuverenitás kérdésébe való sikeres átfordítása is hozzájárult ahhoz, hogy 1986-ban Kurt Waldheimet köztársasági elnöknek választották.20 Ugyanebben az évben kerültJörg Haider is a Szabadságpárt (FPÖ) élére. Ausztria tehát – nem úgy, mint az NSZK – ekkor még képtelen volt szembenézni saját nemzeti-szocialista múltjával. A Waldheim-ügy – ha a lélektan metaforáival akarjuk leírni – ugyan felszakította a sebet, de csupán megismétlõdött a trauma majd az elfojtás. Az eset következtében az osztrákok zárták soraikat, a szélsõjobb radikalizálódott, a kritikus hangok elnémultak.

A szellem mégis kiszökött a palackból: 1988- ban, az Anschluss ötvenedik évfordulója kapcsán számos történeti és szociológiai kutatás látott napvilágot a második világháborúról, s a médiában is állandósult a nácizmusról szóló beszéd. Az új tudományos kutatási eredményekbõl, melyekrõl a napi sajtó is folyamatosan tudósított, kitûnt, hogy az Anschlusst az osztrák társadalom többsége támogatta, és a késõbbi rémtettekhez legalábbis asszisztált.

A közbeszéd átalakulása hatott a politikai retorikára is. 1991-ben, több mint fél évszázad késéssel a köztársasági elnök, Franz Vranitzky nyíltan elismerte Ausztria felelõsségét a zsidóüldözésekben.21 A kilencvenes évek második felében nagyszabású jóvátételi akció indult, mely nem csupán az osztrák állampolgársággal rendelkezõ áldozatokat kívánta kárpótolni, hanem az összes, Ausztriába hurcolt munkaszolgálatost és deportáltat is szerte a világon. Az erre a célra felállított Történészbizottság (Historikerkommission) kutatási eredményeire támaszkodva addig soha nem látott horderejû emlékezési programok indultak. A 2003-ban megnyílt Mauthauseni Emlékmû és Dokumentációs Központ kiállításából kitetszik, hogy az ország osztrák és külföldi állampolgárok százezreinek üldözéséért és elpusztításáért felelõs. (Csupán Mauthausenbe több mint 200 ezer embert hurcoltak egész Európából s a felük elpusztult a lágerben.) Az interneten is elérhetõ kiállítás három legfõbb üzenete a következõ: 1) felelõsek vagyunk a soáért; 2) felelõsségünk átnyúlik az ország határain, és 3) nemcsak a zsidó üldözöttekért vagyunk felelõsek, hanem a romaként, szintóként, homoszexuálisként, politikai fogolyként, Jehova tanújaként stb. elhurcoltakért is. Az internetes oldal ezért a népirtásokról szóló alapinformációkat harminc (!) nyelven közli.22 Minden jel szerint Ausztria lassan, ám az ezredforduló után sikeresen csatlakozott a európai történelempolitika fõáramához.

De mi történt közben az osztrák zsidókkal? Ha jobban megvizsgáljuk a Mauthauseni Emlékmûvet vagy más osztrák lieu de mémoire-t, egy – valószínûleg tudattalan – trükkre leszünk figyelmesek: az osztrák zsidók valahogy még mindig hiányoznak vagy csak mellékszerepet játszanak az áldozatok és a túlélõk között. Az a benyomásunk támad, mintha a “helyi” zsidóságot immár végérvényesen beárnyékolná a soá nemzetközi emlékezeti diskurzusa. E paradox fejleménnyel szembesültem az elmúlt tíz év során Rohoncon.

Helyi közös emlékezetek: rohonc és a zsidóüldözés

1944 õszétõl a Vörös Hadsereget feltartóztatni remélt Südostwall építésére munkaszolgálatosok ezreit hajtották Rohoncra és környékére. 1945 tavaszán magyar munkaszolgálatosok jelentek meg a kisvárosban – annak a “halálmenetnek” a megkínzott, elcsigázott tagjai, melyben Radnóti Miklós is elpusztult.23 Március 24-én, egy az SS és az SA helyi vezetõi számára a Batthyány-kastélyban rendezett mulatság után, melyen Batthyány bárón és a feleségén kívül helyi notabilitások is részt vettek, a részeg vendégek kihajtottak szálláshelyeikrõl és brutálisan kivégeztek 180 munkaszolgálatost a város melletti istállóban, az úgy nevezett Kreuzstadl-ban. Már az odaúton meggyilkoltak 11 embert, majd a rákövetkezõ napon – már józanon – azt a 18 férfit is, akit elõzõ éjjel csak azért hagytak életben, hogy a holttestek elföldelésére kényszerítsék õket.24 Tizenkét nappal késõbb a szovjet hadsereg átlépte a város határát…

A szovjetek rögtön felfedezték a tömegsírokat (összesen 21 gödröt, mindegyikben 10-12 holttesttel) és jelentést is készítettek, amelyet 1945. április 12-én a Vörös Csillag címû szovjet napilap publikált is, a hírt azonban az osztrák nyilvánosság bolsevik propagandaként tálalta. Az egyik szomszéd település orvosa, amikor tudomást szerzett a mészárlásról, feljelentést tett ismeretlen tettes ellen. Noha a per megkezdõdött, gyanúsítottak is akadtak (az alacsonyabb rangúak soraiból), a sírokat is újra felnyitották, helyüket egy térképen pontosan rögzítették, és azt a felsõõri (Oberwart) bíróságon letétbe is helyeztek, e dokumentumok rövidesen eltûntek, a tanúk pedig a vádlottak mellett vallottak, így az eljárást megszüntették. 1946-ban egy kocsmai verekedés során elhangzott: “holnap elmondom a rendõrségen, kik voltak a gyilkosok”. A két vitázó férfit – mellesleg õk voltak a tárgyalás koronatanúi – másnap holtan találták. Jóllehet az újonnan induló népbírósági per szokatlanul hosszúra nyúlt – az utolsó tárgyalás 1962-re esett – a tetteseket nem találták meg. Batthyány báró és neje a szovjetek kivonulása után, 1956-ban visszatért Rohoncra, újonnan épült vadászkastélyukba (a régit a szovjetek felgyújtották). Halálukig megúszták a számonkérést.

1980-ban a burgenlandi Független Antifasiszta Bizottság kezdeményezte a mészárlás emlékmûvének felállítását és a tömegsír felkutatását, eredménytelenül. A város (megint) hallgatott. A kilencvenes évek elején ismeretlen tettesek (feltehetõen helyi szabadságpárti suhancok) feldúlták a rohonci zsidó közösség egyik utolsó tárgyi emlékét, a temetõt. 1993-ban és 1996-ban aWiesenthal Center kezdeményezett újabb kutatást, hogy megtalálják a tömegsírt, ismét sikertelenül. Ezek után az egyik vezetõ osztrák napilap, a der Standard a rohonciakat en blocantiszemitának bélyegezte. Az utolsó sikertelen kutató expedíció 2005 októberében zajlott. (Egy salzburgi mûkedvelõ történész máig kutat olyan korabeli katonai légi felvételek után, melyeken nyomára bukkanhatna a tömegsíroknak.25)

2007-ben újra a világsajtó hasábjaira került a burgenlandi kisváros. David Litchfield brit mûvészettörténész az iparmágnás és mûgyûjtõ Thyssen– család (úgy is, mint Thyssen-Bornemiszagyûjtemények) történetét kutatva bukkant rá Rohoncra 2005-ben. Odautazott, és többekkel beszélgetett az 1945-ös mészárlásról. S noha az osztrák történészek – akik elõtt a Thyssen-család viselt dolgai természetesen nem voltak ismeretlenek – ezt vitatják, Litchfield könyv alakban is megjelent esetrekonstrukciója szerint az 1989-ben elhunyt Batthyány Margit (születettMargareta Thyssen- Bornemisza) volt a gyilkosságok egyik felbujtója.26

Mikor 1998-ban elõször Rohoncra utaztam 80–90 éves beszélgetõpartnereimtõl, egykori SS– és Wehrmacht-katonáktól, Hitlerjugendektõl azt kértem, meséljék el élettörténetüket. Az elsõ férfi, miután története végére ért, régi fényképeket vett elõ. A fekete-fehér felvételeket a harmincas évek derekán készíthette egy tehetséges (talán profi) fotós: rohonci életképeket ábrázoltak (kirándulás, fürdõzés, séta, uzsonna stb.) A képek hátulján késõbb odaírt nevek álltak, néha német és angol nyelvû magyarázó szöveggel. Mint kiderült, a felvételek a helyi zsidó közösség tagjait ábrázolták. Amikor megkérdeztem beszélgetõtársamat, hogyan kerültek hozzá a fotók, azt válaszolta, hogy K. J. adta át neki, mielõtt 1938-ban, közvetlenül az Anschluss után a zsidók – mint mondta – “elhagyták” a várost. A késõbbi, magyarázó szövegeket a fia írta a hátoldalukra, kanadai barátja számára, az õ elbeszélései alapján. (Lásd 3. és 4. kép)

 
3. kép: Fürdõzés Rohoncon, ’30-as évek
(magántulajdon)
4. kép: Barátok, Rohonc, ’30-as évek
(magántulajdon)

“A burgenlandi zsidóknak szerencséjük volt, mert ki tudtak vándorolni. Elvitték busszal a jugoszláv határhoz és ott átvitték õket és akkor az Adrián keresztül az angol hajók elvitték õket. Rohoncra vissza is jött a Braun család, és egy másik család, akik elbújtak Jugoszláviában. Nem, senkinek nem lett semmi baja. De mondom, a zsidóknak mindegyiknek szerencséje volt, mert el tudtak menni. Hitler jött március 12-én az egész hadsereggel, és akkor az elsõ – ö – elmentek április 8-án, aztán április 12-én és akkor 20-án és 24-én, az egész. Egy él még Amerikában, az is még él, Amerikába ment. Itt a szomszédok is kivándoroltak, a fiukkal Amerikába.” (Német nyelvû interjúrészlet – fordítás, kiemelés K. É.)

Következõ elbeszélõmnél ugyanezek a képek kerültek elõ az interjú vége felé. Õ azt állította, hogy Sch. R.-tõl kapta õket, szintén “távozásuk” elõtt. Egyre ijesztõbbnek éreztem a dolgot, különösen, amikor egy harmadik helyen ismét találkoztam a fotókkal. (A sors iróniája, hogy miközben e tanulmány angol változatát készítettem, egy hasonló fotót találtam Rohoncról aWashington Holocaust Museum honlapján… Lásd 5. kép)

5. kép: A Kohn család és Lina Spitzer, Rohonc, ’30-as évek (United States Holocaust Memorial Museum)27

Valójában egyik férfi élettörténetében sem szerepeltek a rohonci zsidók. Mindhármuk csak élettörténetének lezárása után és a képek kapcsán mesélt hosszan arról, hogy a rohonciak békében éltek együtt a helybéli zsidókkal, akiknek emlékét máig õrzik. Az élettörténeti és a képeket illusztráló elbeszélések szerkezetileg és nyelvileg is elkülönültek az életrajzi elbeszéléstõl. Míg az élettörténetek bizonyos pontokon – logikusan és természetesen – megtörtek és belsõ koherenciájukat csak a jelenbõl visszatekintõ értelmezés által kapták vissza, addig a rohonci zsidóságról szóló szöveg szokatlanul kerek volt és tagolt: közösen kimunkált tudásnak mutatta magát, melyben a kérdéses személy (az elbeszélõ) már nem is volt igazán fontos.

A fényképek jelentésének megértéséhez e ponton össze kell illesztenünk a helyi és a nemzeti történelmet, és “egymásra olvasni” a történelmi, a politikai és a társadalomlélektani jelentéseket. Elõször is zárjuk ki azt a magyarázatot, hogy e szöveggel a tömegmészárlás tetteseit védi testületileg a falu, tehát, a der Standard szóhasználatával élve antiszemita, úgy, ahogy van, azért hozza létre a képekkel is szemléltetett idilli múltat. A titkot nem ismerhette mindenki és valószínûtlen, hogy épp azzal a három férfival találkoztam, aki igen. (A kérdéses idõben egyébként is mindhárman a Német Birodalom katonájaként külföldön szolgáltak.)

Az is több mint valószínû azonban, hogy sem K. J., sem Sch. R., sem más rohonci zsidó lakos nem adott át egyetlen képet sem elbeszélõimnek. Számos más forrásból tudjuk, hogy amikor azAnschluss után tömegesen menekültek el Ausztriából a zsidók, nem nyúlt utánuk segítõ kéz. Rohoncról néhány nap alatt tûnt el a “történeti magyar” Dunántúl egyik legnagyobb zsidó közössége, mely addig a kisváros lakosságának legalább az ötödét alkotta.28 Inkább az történhetett, hogy a zsidók elhagyott házaiból kerültek elõ a fotók, melyeket aztán valaki sokszorosított és bizonyos embereknek adott belõlük egy sorozatot. De vajon miért?

Vessük össze a képeket a bemutatásukat kísérõ kommentárokkal. Beszélgetõpartnereim egytõl- egyig büszkeséggel vegyes titokzatossággal állították, Rohonc egyedülálló település volt a határ mentén, hiszen három nép és három vallásfelekezet élt benne együtt a legnagyobb harmóniában.

“Nos, ez Európában egyedülálló volt itt minálunk mindig, mindig, három vallás, tehát, tehát ö – evangélikus, katolikus és izraelita, és három nemzetiség, német, horvát és magyar. És most sem, a három nemzetiség, aki itt él, nem, nem volt semmi probléma. Az iskolában, a polgári iskolában is tanultuk mindhárom nyelvet, nemcsak Goethét, de magyar költõket, Petõfit is. A katolikus kolostor-iskolában is, ahová nemcsak katolikusok, de mi evangélikusok és sok zsidó gyerek is járt, és nem volt, nem volt, meg kell mondanom, semmi különbség közöttünk. Horvátok is jártak oda, a környékbeli községekbõl is.” (Német nyelvû interjúrészlet – fordítás, kiemelés K. É.)

Ennek bizonyítékául szolgálnak a képek a vidám zsidókról, illetve arról a bizalomról, mellyel az utolsó percben e fotókat elbeszélõimnek átadták. A képekkel illusztrált idillikus visszaemlékezés értelmezésemben “fedõtörténet”: az interjús helyzetben azt a célt szolgálta, hogy a tömegsír-skandalumról ne kelljen beszélni. Ha kizárólag önmagában nézzük, szintén arra a megállapításra kell jutnunk, hogy “fedõtörténet”, csak amit elfed, az még a mészárlásnál is bonyolultabb valami. 1938- ban elbeszélõim 15–20 éves fiatalemberek voltak, akik a saját szemükkel láthatták a rohonci zsidók elüldözését. Nem sokkal késõbb már a Wehrmachtban, vagy az SS-ben szolgáltak – egyikük a megszállt lengyel területeken, másikuk a cseh protektorátusban, a harmadik Észak-Németországban. A tömegmészárlásra még valószínûleg nem értek haza. Amennyiben a rohonci zsidókról szóló elbeszéléseik “fedõtörténetek”, elsõdlegesen nem a mészárlást, hanem saját háborús tetteiket takarják, a mészárlás elrejtéséhez csak kapóra jöttek.

Rohoncra csak néhány zsidó látogatott vissza a háború után. A faluban úgy mesélik, “átkeltek a határon”, “elköltöztek”, sõt “kivándoroltak” még 1938-ban, s azt a kérdést senki nem teszi fel, vajon nem különös, hogy egy sem jött vissza közülük hosszabb idõre. Hogy esetleg majdnem mindannyian elpusztultak, még akkor is, ha végül nem Rohoncról, hanem mondjuk Kõszegrõl, Sopronból, Keszthelyrõl, vagy ki tudja honnan deportálták õket? A város ebben az értelemben nem veszi tudomásul a soát, a képek és az idilli történet az 1938 elõtti világgal teremt egyfajta virtuális folytonosságot a számukra: amíg éltek itt zsidók, szerettük õket, amióta nem élnek közöttünk, szépen õrizzük az emléküket.

Menedék vagy fedezék?

Rohonc példája nem egyedülálló Ausztriában és a tágabb Európában: a helyi közösségeknek általában nehezükre esik, hogy megemlékezzenek saját zsidó áldozataikról. Az elûzetés, a deportálás “szabad kivándorlásra” finomítása szintén jól ismert eszköze a soá enyhébb tagadási formáinak.29 A soát tagadó elbeszélés a “kivándorlásról” nemcsak a határ mentén élõk számára kínálhatott rejtõzködést a bûntudat elõl, helyi kollektív identitást azonban – tudomásom szerint – másutt nem teremtett. Ehhez Rohoncot három körülmény segítette hozzá: egyrészt az 1938-ig jelentõs arányú zsidó népesség, melynek elmenekülése radikális, azonnal látható és érzékelhetõ változást okozott a település életében, másrészt az országhatár közelsége, vagyis az, hogy a zsidók egyik napról a másikra történt kényszerû távozása egyszersmind az ország elhagyását is jelentette, ott helyben, harmadrészt, de nem utolsósorban az 1945-ös mészárlás. Utóbbinál érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a háború vége felé Rohoncra hajtott zsidó munkaszolgálatosok a helyiek szerint “külföldrõl”, Magyarországról jöttek, így aztán magyar, tehát “idegen” zsidóknak tekintették õket: pusztulásukban nem saját zsidó szomszédaik pusztulását látták. Ráadásul egy olyan falat – megint csak határt – építettek ezek a “magyarok”, mely nem az osztrák határon húzódott (olyan ugyanis akkor éppen nem létezett), hanem másokat védett volna, a németeket, a Német Birodalmat. A zsidók 1938-as elüldözésekor tanúsított passzivitást ebben az értelemben csak felerõsítette az 1944-es rémtörténet, mely újabb réteget rakott a hallgatásra.

Míg Rohonc némaságba burkolózott, néhány nem rohonci értelmiségi 1987-ben megemlékezett a vérengzésrõl, ám a város támogatása nélkül. Ezek a civilek alapították meg nem sokkal késõbb a REFUGIUS30 egyesületet, mely 1991-ben emlékkövet avatott az 1945-ben lerombolt Batthyány-kastély parkjában a tömegmészárlás közel kétszáz áldozatának és Rohonc négy (!) antifasiszta ellenállójának. A sors különös tragédiája folytán az 1938-ban elüldözött rohonci zsidókat ez az emlékkõ sem említi. A REFUGIUS 1992-es nyilatkozatában – már folyik a délszláv háború – nem csupán a nemzeti-szocialista korszak emlékezetének õrzését tûzte ki célul, hanem a jelenkori elûzetések elleni harcot is. 1993-ban az egyesület átadta a Kreuzstadl épületét az Ausztriai Zsidó Hitközségek Szövetségének. Mindkét intézmény deklarálta, hogy a Kreuzstadl a Südostwall összes áldozatának emlékhelye. (Lásd 6. kép)

6. kép: A Kreuzstadl (légi felvétel)31

A kilencvenes évek közepén film és színdarab is született a témáról. Az “Agyonhallgatva” (“Totschweigen”) címû film a holttestek megkeresésére, a tömegsír feltárására összpontosított, míg a “Március 24. Egy valóban megtörtént tömeggyilkosság fiktív feltárása” címû színdarab a kastélyban folyó mulatságot és az azt követõ mészárlást rekonstruálta.32 Mindkét produkció történeti forrásokon alapult, melyeket a rohonciakkal is szembesített. Sajnálatos módon azonban a helyiek nyelvét ez sem oldotta meg – és egyre fogytak a szemtanúk.

Idõközben a REFUGIUS nemzetközi programokat szervezett: túlélõk szerte Európából, magyarországi politikusok és közéleti személyiségek, a burgenlandi és nyugat-dunántúli elit képviselõi jönnek évrõl-évre össze, hogy megemlékezzenek a halálmenetrõl. Miközben Rohonc a magyar munkaszolgálatos áldozatoknak – helyettünk, magyarok helyett is (ne feledjük a halálmenet magyarországi állomásait) – nemzetközi emlékhelyet hozott létre, “saját”, elüldözött zsidóiról teljesen megfeledkezett…

Összegzés

Írásom elsõ felében arra tettem kísérletet, hogy bemutassam, miképp váltja fel az ausztriai zsidók helyi és konkrét emlékezetét egy, az európai zsidóságra összpontosító nem-helyi emlékezet az osztrák történelempolitika napi gyakorlatában. Írásom második felében Rohonc példáján ábrázoltam a kreatív felejtés, más szóval az emlékezés útján történõ felejtés helyi módozatait. Azt az ûrt, melyet a rohonci zsidók hagytak a helyi emlékezetben, a “hivatásos emlékezõk” (jelen esetben bécsi és más osztrák értelmiségiek) a magyar (“idegen”, “külföldi”) munkaszolgálatosokkal töltötték be – s ezzel (bár nem állt szándékukban) nagy szívességet tettek a rohonciaknak (és persze nekünk, magyaroknak is). A történelmi véletlen révén, a délszláv háború miatt Ausztriába menekülõk iránti szolidaritás kifejezéseképp, ez a már helytõl megfosztott, de még mindig soá-emlékezet a kilencvenes évek közepére úgymond “antropologizálódott”33, azaz bármely népirtásra vonatkoztathatóvá vált.

Korábban azt állítottam, hogy a rohonci példa bizonyos tekintetben nem egyedülálló. Hogy ezt egy másik, ugyancsak ausztriai és szintén a munkaszolgálattal kapcsolatos példával illusztráljam, 2004 áprilisában leplezték le Budapesten az új Holokauszt Múzeum elõtt azt a két darab 2 méter magas sárga háromszöget (egy osztrák képzõmûvész alkotását), mely az egykori halálmenet útvonalán, negyven várost és falvat érintve jutott Ebenseebe (ahol anno a rohoncihoz hasonló spontán mészárlás zajlott a Mauthausenbe tartó magyar munkaszolgálatosok ellen). A “Mobile – Memory – Project”-et az osztrák kormány támogatja, s 2007-ben tartották az utolsó megemlékezést St. Peter in der Auban, Göstlingben és Pozsonyban.34

Az elmúlt évtizedben a holokauszt az Európai Unió egyik központi politikai, kulturális és pedagógiai kérdésévé vált. Európa emlékezeti tája teljesen átalakult: emlékmûvek, dokumentációs központok, múzeumok, oktatási intézmények százai jöttek létre, melyek az “európai” áldozatok emlékét ápolják az “európai” közönség számára. Svéd kezdeményezésre, kétéves elõkészítõ munka után, 1998-ban megalapították a Task Force for International Cooperation on Holocaust Education, Remembrance, and Research35 nevű uniós non-profit szervezetet, melynek a tagállamok mellett Argentína, Izrael és az Egyesült Államok is tagja. Elsõ lépésként kezdeményezték, hogy január 27-e, Auschwitz felszabadításának napja legyen a közös európai emlékezésé. A tagállamok 2003-ban fogadták el a javaslatot. Ez nem csupán azt jelenti, hogy szerte Európában (és Argentínában, Izraelben és az USA-ban) ezen a napon emlékeznek meg a soáról, hanem azt is, hogy ezt nagyon hasonló, globális koreográfia szerint teszik. S minél jobban terjed a közös megemlékezés, annál kevesebb közöset talál benne a konkrét hely konkrét emlékezõje.

A soá emlékezetének globalizálódása a helyi emlékezetek hiányában gyökerezik. A soában valóban elpusztult az európai zsidóság, virágzó közösségeivel és helyeivel együtt. A zsidó emberek és közösségeik eltûntek fizikai és szimbolikus helyeikrõl egyaránt, a visszatérõ túlélõk pedig hamar elhagyták egykori otthonaikat, amikor szembesültek e helyek kiáltó ürességével és részvétlen szomszédaikkal. A túlélõk immár másodszor is kényszerû távozása és a helyi közösségek indignált viselkedése végül nemcsak a zsidókat, de magát a soát is megfosztotta helyeitõl. Nem csoda hát, hogy a soá emlékezete is – szemben például a német elûzetések emlékezetével – központosítottá és “helytelenné” vált. Közben nagyon is konkrét helyeken – Berlinben, Prágában, Budapesten, Lembergben, Krakkóban stb. egyfelõl, Ravensbrückben, Auschwitzban, Mauthausenben, stb. másfelõl – rengeteg “zsidó” nyomot találunk. Ezek a nyomok azonban a turizmus törvényei szerint uniformizálódtak.36 Nem alkotnak helyet, pontosabban nem-helyek (non-lieux), mára alig emlékszik valaki arra, kik is éltek ott egykoron.

Az alábbi írás korábbi változata angol nyelven a Totalitarian Movements and Political Religions c. folyóiratban (Vol. 9 No. 2–3, 225–236.) jelenik meg “Innocent Culprits – Silent Communities. On the Europeanization of the Memory of the Holocaust in Austria” címmel.

  1. Lásd Kovács Éva: Határmítoszok és helyi identitás-narratívák az osztrák–magyar határ mentén, Replika 47/48 (2002) 143–156.
  2. A Páva utcai zsinagóga eredeti padjai (a megvásárolt helyeket jelzõ gravírozott réztáblácskákkal) tudomásom szerint még az átalakítás után is megvoltak. Valószínûleg azért dobták ki õket – noha épp a lokális és konkrét emlékezés lehetõségét teremtették volna meg –, mert nem illettek az új “helyhez”.
  3. A botló-emlékkõ (Stolperstein) projekt, melynek magyarországi követõi is vannak, ritka kivétel e sorban.
  4. E rövid esettanulmány nem teszi lehetõvé annak az elméleti keretnek a bemutatását, melyben a társadalmi (kollektív) identitás és emlékezet, a történelempolitika és a narratív (életrajzi) azonosság kifejezéseket használom. Vö.: Kovács Éva: Vakmerõ tézisek az identitásról. In: Fedinec Csilla (szerk): Nemzet a társadalomban, Teleki László Alapítvány, Budapest 2004, 221–234.; Kovács Éva: Az élettörténeti emlékezet helye az emlékezetkutatásban. Tudománytörténeti és kutatási bevezetõ. In Kovács Éva (szerk.):Tükörszilánkok. Kádár-korszakok a személyes emlékezetben, 56-os Intézet – MTA Szociológiai Kutatóintézet, Budapest, 2008. 9–41.
  5. Lásd William Johnston, The Austrian Mind (Berkeley: University of California Press, 1972); Emmerich Tálos, Ernst Hanisch, Wolfgang Neugebauer und Reinhard Sieder (eds.), NS-Herrschaft in Österreich (Wien: Verlag für Gesellschaftskritik, 2000).
  6. A két ország közötti hasonlóságokat és különbözõségeket próbáltam árnyalni és a kereszttörténelmek (histoire croisée) és -emlékezetek összefüggésébe helyezni. Kovács Éva: The mémoire croisée of the Shoah. In: eurozine 22-05-2006, 1–9. http://www.eurozine.com/articles/2006-05-22-kovacs-en.html (utolsó letöltés 2008. május 2.).
  7. Victor Theodor Slama, Druck: Globus, Wien 1946, 37,4 × 27,4 in. / 95,0 × 69,5 cm, ÖNB–FLU, 16310699, lásd:www2.onb.ac.at/sammlungen/plakate/siteseeing/wieder_frei/exhibition_1946/194603_text.htm (utolsó letöltés 2008. május 1.).
  8. (Heinrich) Sussmann, WStLB Poster Kollektion, Signature P 11122, lásd: www.stadtbibliothek.wien.at/ausstellungen/1999/wa-237/naziverbrechen/P11122-de.htm(utolsó letöltés 2008. május 1.)
  9. E tanulmány kereteit szétfeszítené, ezért csak jelzem, hogy a hõsi ikonológia korántsem csupán a szovjet megszállási övezetben virágzott. Számos példát találhatunk rá a berliniMythen der Nationen kiállítás katalógusában. Vö: Monika Flacke (Hg.): Mythen der Nationen. 1945 – Arena der Erinnerungen I. II. Deutsches Historisches Museum, Berlin 2005. Hogy mindemellett létezett egy másik, mondhatni underground ikonológia is, arra nagyszerû példákat találhatunk a budapesti Bélyegmúzeum/Magyar Posta Rt. Gyûjteményében. Például Bokros Ferencnek a “Felszabadulásunk 20. évfordulóján emlékezzünk 1943–44-re” címû 1965-ös bélyegtervén egy õsz szakállú férfit és egy kisfiút látunk, a férfi kezében bõrönd, mindkettõ mellén sárga csillag. (Bélyegmúzeum, II 5586) A bélyeg soha nem került forgalomba, szemben például Vertel Józsefnek a 25. évfordulóra készített bélyegével (Bélyegmúzeum, 2672), mely Makrisz Agamemnon 1964-es mauthauseni Mártíremlékmûvének grafikája. (Az emlékmûvet lásd:www.artportal.hu, utolsó letöltés 2008. május 1.).
  10. Lásd Robert Knight, “Ich bin dafür, die Sache in die Länge zu ziehen.” Die Wortprotokolle der österreichischen Bundesregierung von 1945 bis 1952 über die Entschädigung der Juden (Frankfurt am Main: Athenäum 1988).
  11. In: Der neue Weg, No. 29/30, 15. August 1946. Idézi Brigitte Bailer, “Der ’antifaschistische Geist’ der Nachkriegszeit” (Paris 1999), lásd: www.doew.at/ thema/antifageist/antifageist.html (utolsó letöltés 2008. május 1.).
  12. Lásd Gerhard Benetka, “Entnazifizierung und verhinderte Rückkehr. Zur personellen Situation der akademischen Psychologie in Österreich nach 1945”, Österreichische Zeitschrift für Geschichtswissenschaften 9/2 (1998), 188–217.
  13. Az “elsõ áldozat” koncepció már az úgy nevezett moszkvai nyilatkozatban is feltûnt (1943. október 30.): ’Nagy-Britannia, a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok kormányai egyetértenek abban, hogy Ausztriát, a hitleri agressziónak áldozatul esett elsõ szabad országot fell kell szabadítani a német uralom alól.’ Lásd Robert H. Keyserlingk,Austria in World War II, Kingston–Montreal: McGill–Queen’s Univeristy Press, 1988), 207.
  14. Vö. Walter Manoschek: “Verschmähte Erbschaft. Österreichs Umgang mit dem Nationalsozialismus 1945–1955”, in Reinhard Sieder – Heinz Steinert – Emerich Tálos (Hgs.), Österreich 1945–1955. Gesellschaft, Politik, Kultur. Verlag für Gesellschaftskritik: Wien, 1995), 100.
  15. Lásd például az 1950-es évek osztrák háborús emlékmûveit. Heidemarie Uhl (2001): “Das ’erste Opfer’. Der österreichische Opfermythos und seine Transformation in der Zweiten Republik”, Österreichische Zeitschrift für Politikwissenschaft 1 (2001), 19–34.
  16. A tabusítás mechanizmusaihoz lásd Baumgartner, Gerhard: “Erinnerte und vergangene Zeit” in Emil Brix – Ernst Bruckmüller – Hannes Stekl (eds), Memoria Austriae – Menschen, Mythen, Zeiten (Oldenbourg Verlag: Wien 2004), 530–544.
  17. Holocaust – The Story of the Family Weiss (R: Marvin Chomsky), NBC, New York.
  18. Hogy mit jelent a “zsidóüldözés”, a “zsidóság kiirtása” kifejezések felcserélése a Holocaustra, ma már magyar helyesírással holokausztra, arról lásd Komoróczy Géza:Holocaust. A pernye beleég a bõrünkbe. Osiris, Budapest, 2000.
  19. Vö. Gerhard Botz – Gerald Sprengnagel, Kontroversen um Österreichs Zeitgeschichte. Verdrängte Vergangenheit, Österreich-Identität, Waldheim und die Historiker (Campus: Frankfurt am Main – New York 1994).
  20. Az USA erre azzal válaszolt, hogy az Igazságügyminisztérium Waldheim nevét feltette az ún. ”watch list”-re, s 1987-tõl Waldheim nem léphetett be az Államokba.
  21. Hozzá kell rögtön tennünk, az osztrák társadalom nem támogatta osztatlanul az új koncepciót. Vö.: Ruth Wodak, “Wir sind alle unschuldige Täter!”: diskurshistorische Studien zum Nachkriegsantisemitismus (Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1990).
  22. Lásd www.mauthausen-memorial.at
  23. Vö.: Udo Fellner: “Bittere Heimatgeschichte. Das Schicksal der jüdischen Zwangsarbeiter in Krottendorf und Kalch” in Gerhard Baumgartner – Eva Müllner – Rainer Münz (Hsg.), Identität und Lebenswelt. Ethnische, religiöse und kulturelle Vielfalt in Österreich (Eisenstadt: Prugg 1989), 128–132.
  24. Lásd Eva Holpfer, Der Umgang der burgenländischen Nachkriegsgesellschaft mit NS-Verbrechen bis 1955 – Am Beispiel der wegen der Massaker von Deutsch-Schützen und Rechnitz geführten Volksgerichtsprozesse, Diplomarbeit (Wien 1998). Beszédes, hogy e diplomamunka máig pubikálatlan. Csupán egy rövidebb változat jelent meg, az is olaszul “Il massacro di Rechnitz” in Storia e Documenti, Nr. 6 (2001), 205–221.
  25. Lásd: http://derstandard.at/?url=/?id=2344618 (utolsó letöltés 2008. május 1.).
  26. http://www.independent.co.uk/news/people/the-killer-countess-the-dark-past-of-baron-heinrich-thyssens-daughter-395976.html (utolsó letöltés 2008. május 1.) David Litchfield: The Thyssen Art Macabre, Quartet Books, London 2006. Az esetrõl a magyar sajtó is tudósított: http://nol.hu/cikk/469679/ (utolsó letöltés 2008. május 1.). A történethez az is hozzátartozik, hogy Litchfield 23 német kiadónál próbálkozott, azonban mind elutasította a könyv közlését, mint ahogy az is, hogy a Batthyány rokonság sem Margitot sem férjét nem engedte a németújvári (Güssing) családi kriptába temettetni.
  27. USHMM, #33984, lásd: www.ushmm.org/education/foreducators/guidelines/historical.php (utolsó letöltés 2008. május 1.).
  28. Lásd Gert Tschögl, “Geschichte der Juden in Oberwart.” In Baumgartner – Müllner – Münz (23. lj.), 116–127. Rohoncon a 16. század óta éltek zsidók, hitközsége egyike volt a legrégibb és legtekintélyesebb magyarországi hitközségeknek. A 19. század második feléig a rohonci zsidóknak a Batthyányak voltak a védõuraik, e század közepén 829 tagja volt a közösségnek. Zsinagógája Nyugat-Magyarország egyik leghíresebb barokk épülete volt. A magyarországi zsidó hitközségek szakadásra vezetõ kongresszusán a rohonci közösség a neológ tábor egyik vezetõjeként jelent meg. A 19. század második felétõl a hitközség hanyatlásnak indult, de még 1929-ben is 170 bejegyzett tagja volt. Vö. Újvári Péter (szerk.): Magyar Zsidó Lexikon, Budapest, 1929. “Rohonc” szócikk, 748–979. 1938 márciusában, röviddel az Anschluss után a rohonci zsidókat összegyûjtötték és autóbuszokkal az akkori Jugoszláv Királyság területére szállították. A zsinagógát a nemzeti szocialisták elõször tûzoltószertárnak használták, majd lebontották. A rohonci zsidók közül a felszabadulás után csupán néhány család tért vissza.
  29. Egy burgenlandi zsidó túlélõ így fogalmazta meg a különbséget: (a szövegbõl kitûnik, hogy a kérdezõben is máig bújkálnak bizonyos elõítéletek)
    Burgenlandból sok ember kivándorolt. Hogy alakultak az Ön kapcsolatai, miután elüldözték Önöket?
    A burgenlandi emberek kivándoroltak, de vissza is térhettek, ha úgy akarták. Rokonokat, barátokat hagytak Burgenlandban. Nekem nem maradt meg senkim. Egyetlen ember sem. Én emigráns vagyok, õk pedig kivándorlók. Õk azért menekültek el Burgenlandból, mert mint parasztok, nem tudták ellátni a családjukat.
    Ön tehát különbséget tesz a szabad és a kényszerû kivándorlás között?
    Senki nem vándorol ki, ha nem muszáj. (…) Én soha nem hagytam volna el Ausztriát. Így még a Dollfuß-Schuschnigg (1934) idõkben sem menekültem sem Bécsbe, sem Amerikába, noha tehettem volna, pedig akkor már rosszul mentek a dolgok.”
    Richard Berczeller – ahogy a rohonciak – 1938-ban menekült el Ausztriából Franciaországon keresztül az USÁ-ba. In Eva Deinhofer –Traude Horvath (Hgs.), Grenzfall. Burgenland 1921–1991 (Veliki Boristof 1991), 63.
  30. Lásd: www.refugius.at www.memorial-museums.net
  31. Lásd: www.mkoe.at
  32. A film a macska-egér játékot mutatja be, mely a soát túlélõ Sándorffy Isidor és a rohonciak között folyik. Sándorffy keresi a tömegsírt, hogy méltóképp eltemethessék az áldozatokat, a rohonciak pedig rendre félrevezetik. Lásd “Totschweigen”, rendezte Margarete Heinrich és Eduard Erne. Osztrák, német és holland koprodukció, 1994; “März. Der 24. Ein fiktiver Versuch über einen real geschehenen Massenmord”, rendezte Peter Wagner, Oberwart, 1995. Vö: Peter Wagner, Tetralogie der Nacktheit/Tetralogy of the Nakedness, Oberwart: edition lex liszt 12, 1995.
  33. Rohonc csak követett egy, már a nyolcvanas évektõl terjedõ felfogást, mely a genocídium-kutató intézetek gomba módra való szaporodásában öltött testet, s melyet számos történész szenvedélyesen kritizált. Lásd pl. Dan Diner “On Guilt-Discourse and Other Narratives: Epistemological Observations Regarding the Shoah” History & Memory, 9 (1997), no 1–2.
  34. Lásd http://www.erinnern.at/bundeslaender/niederoesterreich/institutionen-projekte/projekt-mobiles-erinnern (utolsó letöltés 2008. május 2.).
  35. Lásd: www.holocausttaskforce.org
  36. Vö. Ruth Ellen Gruber, Virtually Jewish: Reinventing Jewish Culture in Europe (Berkeley and London: University of California Press 2002).
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Egy hozzászólás a(z) “Ártatlan tettesek – néma közösségek” bejegyzéshez

Hozzászólás a(z) Török Tamás bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.