Feldmár András pszichoterapeutával Csontos Erika beszélget

“Mindannyian hipnózis alatt állunk, a tudatállapotok lehetõségei közül egy bizonyos kis sávba vagyunk behipnotizálva. Ezt a sávot nevezzük normálisnak, és akkor érezzük jól magunkat, ha ezen belül élünk. Hogy mi a normális tudatállapot, az történelmileg és földrajzilag is változik. Ha valaki kívül találja magát a normális sávon, akkor mindenki megijed.” – olvashatjuk Feldmár András A Tudatállapotok Szivárványa című könyvében.

A Kanadában élõ Feldmár 1940-ben született Budapesten. 1956-ban hagyta el az országot. Matematikusnak készült, és magánéleti válságai miatt kezdett pszichológiát tanulni. Az úgynevezett antipszichiátriai iskola jelentõs alakja, R. D. Laing tanítványa, majd munkatársa és barátja lett. Feldmár a hagyományos pszichiátria beskatulyázó tünettani megközelítésével szemben az egyén egyedi élményvilágának megértésére koncentrál. Jelentõs eredményeket ért el pszichotikus páciensek gyógyszeres kezelés nélküli pszichoterápiájával. Rendszeresen hazajár workshopokat és elõadásokat tartani. Ezek némelyike könyv formában is megjelent.

A Feldmár képviselte szellemiséget a 2008-ban létrejött szellemi mûhely, a Feldmár Intézet Közhasznú Alapítvány hivatott “terjeszteni” (www.feldmarinstitute.hu). Hamarosan beindul Budapesten a Lótusz Program, amely menedéket, lakhatási lehetõséget szeretne nyújtani olyan krízisben lévõ emberek számára, akik egyébként a kórházak pszichiátriai osztályán kötnének ki. Az Intézet Nõk Iskolája programja – amely bevételével a Lótusz Programot támogatja – januárban indította el rendhagyó elõadássorozatait.

CSONTOS ERIKA: Kevéssé köztudott rólad, hogy a ’70-es években Kaliforniában a Simonton házaspárral dolgoztál. Õk rákos betegek úgynevezett spontán gyógyulásait kezdték el vizsgálni. Nem annyira azt vizsgálták, hogy mitõl betegszik meg valaki, hanem azt, mitõl gyógyul meg. Ez a terápia tehát arra épít, hogy felelõsek vagyunk a gyógyulásunkért?

FELDMÁR ANDRÁS: Igen, ez egy része. Az ilyen hozzáállás persze veszélyes is lehet. Susan Sontag például mérges lehetne Simontonékra, mert õ úgy érezte, anélkül is elég baja volt a mellrákjával, hogy ki kelljen találnia, hogy a személyiségében mi nem volt jó, mit csinált rosszul… Veszélyes azt gondolni, hogy az az egyén hibája, ha nem gyógyul meg. Ha rákos beteg keres fel, nagyon hipotetikusan kell dolgoznom, mert lehet, hogy a betegség tényleg csak egy idõzített biológiai bomba. De ha nem az, amíg beteg vagy és mész a halál felé, érdemes megnézni, hogy esetleg van-e valami, amit tehetnénk, ami lelassítja a rákot. Csak nagyon gyengéden szabad ehhez hozzáállni. A legfontosabb: nem elég azt mondani, hogy egészséges akarok lenni, hanem azt kell mondani, egészséges akarok lenni, mert valamit még csinálni akarok. Például egyik tanítómesteremet, Gregory Batesont tüdõrákkal diagnosztizálták. Éppen egy fontos könyvet akart írni. És ez akkor olyan volt, mintha a halál érte jött volna, de Gregory erre azt felelte volna, menj el és jöjj vissza késõbb, mert mielõtt meghalok, még fontos dolgom van. Felhívta a lányát és azt mondta neki, nem tudom, mennyi idõm van, de addig, amíg be nem fejezzük ezt a könyvet, gyere, élj velem. Abban a pillanatban, amikor elkezdték a könyvet, a rák eltûnt. Spontán gyógyulás volt. Egy évig dolgoztak, befejezték a könyvet, és amint betette egy borítékba a kéziratot, elküldte a kiadónak, visszajött a rák. Fél éven belül meghalt.

CSE: Simontonék kidolgoztak egy speciális imaginációs terápiát is.

FA: Minden terápiában az az egyik legfontosabb, hogy rájöjjünk, mi a te valódi vágyad. Nem olyan vágy, amit másoktól kaptál, nem olyan vágy, amit a társadalom akar, hogy vágyjál rá, hanem ami a szíved vágya. Néha évekbe telik, amíg az ember le tudja halkítani azt a zajt, amit mások keltenek, és meg tudja hallani a saját szíve csendes hangját. Amikor valakinek rákja van, ezt kell gyorsan felerõsíteni. Ez vagy sikerül, vagy nem. Az imagináció elsõsorban erre használható, elképzelteti velem, hogy ha egészséges lennék, mit csinálnék. Ez olyan, mint a Bergman-filmbéli jelenet, ahol sakkoznak a halállal. Ha a lelkemnek tényleg még valami dolga van itt, akkor a halál vár egy kicsit.

CSE: Ugyanakkor az orvos diagnózisa is bírhat negatív hatással.

FA: Igen, a szakirodalom számos ilyen esetet említ. Ha egy orvos azt mondja, hogy három hónapon belül véged van, akkor vannak, akik három hónapra rá, napra pontosan meghalnak. Vannak olyan társadalmak, ahol a sámánnak van egy hegyes csontja, és ha azzal a rámutat valakire, akkor az illetõ tudja, hogy 24 órán belül meghal. És tényleg. Ha én orvos lennék, nagyon vigyáznék ezzel. Nem azt mondanám, hogy a rák halálos betegség, hanem azt, hogy ez és ez a betegséged, mi azt hisszük, hogy ez és ez történik majd, eddig még senki nem gyógyult meg ebbõl. Még ez is jobb, mintha azt mondanám, hogy három hónapon belül meg fogsz halni – mert ez akár önbeteljesítõ jóslatként mûködhet. Az is veszélyes, amit a pszichiátria mond, hogy aki egyszer skizofrén – az örökké skizofrén marad. Mert aki elhiszi, az valóban benne marad.

CSE: És nem csak az érintett hiszi el, hanem a család, a környezet is.

FA: Igen, mindenki. Ez egy elvárássá válik.

CSE: Szégyen és szeretet címû legújabb könyvedben írod, hogy egy kanadai szociológusnõ Sri Lankán pszichotikusnak mondott fiatalokat vizsgált abból a szempontból, hogy mi történik velük, ha Nyugaton végzett pszichiáterekhez, és mi, ha a helyi sámánhoz kerülnek.

FA: Meglepõen egyértelmû a vizsgálat eredménye: akik pszichiáterhez kerültek, az elváráshoz hûen, elfogadták az elmebeteg címkét és hosszú távon betegek maradtak; akikhez a sámánt hívták, néhány hét múlva folytatták az életüket, mint normális emberek, mert hiszen ezt várta el a sámán és a vele kapcsolatos kultúra… Ez az úgynevezett transzferencia lényege is: mindenki azt akarja hinni, hogy a másik “tudja”, amit én nem tudok. Freud azt mondta, hogy a transzferencia vége az, amikor a páciens rájön arra, hogy õ is “tudja”. Lacan tovább ment. Szerinte Freud nem merte az igazat meglátni, a transzferenciának csak akkor van vége, amikor az ember rájön, hogy “senki se tudja”. És ez ijesztõ. Azért csüngünk az orvosok ajkán, mert úgy akarunk hinni bennük, nekik, mint a gyerekek, akik azt képzelik, hogy a szüleik mindent tudnak. A felnõttek is hinni akarnak abban, hogy van egy szuperfelnõtt, aki “tudja”. Aki meg tudja õket menteni, és ezt az elvárást rávetítik az orvosra. S nagyon kevés olyan orvost ismerek, aki ennek ellenállna.

CSE: Egyszer egy kollégáddal mûködtettetek egy úgynevezett fájdalomklinikát. Olyan emberekkel foglalkoztatok, akiknek krónikus fájdalmai voltak.

FA: Ha fájdalmam van, akkor a fájdalmammal vagyok együtt, nem a többiekkel. A fájdalom izolál. Ennek a másik oldala is igaz: aki izolálva van, annak fájdalma lesz… Végeztek egy döbbenetes “kísérletet” olyan rákosokkal, akiknek csak napjaik voltak hátra. A kísérlet elõtti idõszakban maguk adagolhatták a morfiumukat. Ezeknek az embereknek – mivel tudható volt, hogy már csak napjaik vannak hátra – engedélyt adott az állam, hogy egy nagy adag LSD-t kapjanak. Az LSD hatása alatt van egy élmény, ami vagy megtörténik vagy nem, és nem tudható, mitõl függ, hogy megtörténik-e vagy sem. Mondjuk húsz ember átéli, hogy meghal és újjászületik. Hogy tulajdonképpen nincs halál, mert a keresztre feszítés után van feltámadás, és ez a húsz ember az élmény hatására rájön, hogy mindnyájan egyek vagyunk… A következõ naptól fogva azok, akikkel ez nem történt meg, ugyanannyi morfiumot vettek be. Akik viszont megélték ezt az élményt, halálukig nem vettek be többé fájdalomcsillapítót.

CSE: Mirõl értesít minket a hétköznapi fájdalom?

FA: Az általános pszichoszomatikai formula szerint, ha nem vagy képes az érzéseidet teljességgel megélni, és nem tudod a vágyaidat elfogadni, akkor ehelyett a testedet fogod érezni. Amit nem akarsz lelkileg elfogadni, az a testedben jelentkezik. A görögök úgy vélték, hogy születésünkkor egy géniuszt kapunk. A géniusz egy szellem, olyan, mint egy õrangyal. Nincsenek izmai, nincs teste, de õ a tiéd és te az övé vagy. A születésnap voltaképpen a géniusz ünneplése, hogy az ember emlékezzék arra, hogy ez a szellem “éli” õt. Egy kortárs olasz filozófus, Giorgio Agamben azt írja, hogy géniusz nélkül még pisilni sem tud az ember. Hiszen én nem tudom, hogyan dobogtassam a szívemet, én nem tudom, mit csináljak a vesémmel. A géninuszom pisil helyettem, vagyis õ tudja, hogyan kell. A géniusznak vannak vágyai. Hogyha az egóm valamilyen oknál fogva nem szolgálja a géniuszomat, akkor a géniuszom csak úgy tud az egómhoz szólni, hogy fájdalmat okoz. Tehát ha beteg vagyok, ha valami fáj, akkor biztos lehetek benne…

CSE: … hogy a géniuszom üzen valamit az egómnak.

FA: Egy másik gondolatmenet: félünk attól, hogy ha boldogok vagyunk, akkor irigyelni fognak bennünket. Vannak olyan családok, ahol nem szabad boldognak lenni. Hogyha a mama és a papa boldogtalan, de a gyerekek boldogok, akkor elõbb-utóbb a gyerekek észreveszik, hogy a szüleik irigylik õket. És mindent meg fognak tenni, hogy õk se legyenek boldogok. Megtanuljuk, hogy a fájdalom és a betegség néha védekezés lehet az irigység ellen. Olyan arcot tudunk vágni, hogy elsõ blikkre tudni fogja, aki rád néz, hogy szenvedsz, és attól fogva már nem fog irigyelni. Sok ilyesféle összefüggést fedeztünk fel, ahogy odafigyeltünk azokra, akiknek fájdalmai voltak. Segít, ha kieszeljük, hogyan tudjuk megvédeni magunkat az irigységtõl, anélkül, hogy rosszul éreznénk magunkat. Én például úgy védtem meg magam, hogy akin éreztem, hogy irigyel, annak a szemébe néztem: “Mit csinálsz? Ha nem tudsz örülni annak, hogy jól érzem magam, akkor menj a francba!” Mielõtt jól éreztem volna magam, és sikereim lettek volna, addig volt mondjuk tíz barátom, miután elkezdtem nagyjából boldog lenni, addigra már csak öt barátom maradt.

CSE: Hogyan lett Laing a mestered?

FA: 1974-ben történt. Már terapeutaként dolgoztam, de éreztem, hogy nem egészen értem, mit is csinálok valójában. Ám abban is biztos voltam, hogy a vancouveri tanítóim nem segíthetnek, mert nem tudják azt, amire nekem szükségem van. Nagyon inspiráltak Laing és Fromm írásai. Abban az évben mind a ketten megjelentek Vancouverben. Elmentem, találkoztam Fromm-mal. Öt perc múlva tudtam, hogy ezzel az emberrel nem akarok sok idõt tölteni. Nagyon elég az írásait olvasnom. Viszont a Lainggel való találkozáskor valami nagyon személyes történt. Belenéztünk egymás szemébe, és énekelni kezdett nekem egy slágert: Come to me, my melancholy baby! Azonnal észrevette, én is hajlok a melankóliára, ahogy persze õ is. Felismertük egymást. Elmondta, hogy szerinte az, aki normális abból a szempontból, hogy közeli kapcsolatban áll a valósággal, nem lehet más, mint szomorú. Hiszen minden eltûnik, minden pillanat az utolsó, állandóan meghalunk, mindannyian egyetlen irányba megyünk: a temetõbe. A melankólia csak szeretetteli elfogadása annak, hogy minden pillanatban mindent elveszítünk. Ha valaki nagyon vidám, az errõl nem akar tudni. S ha már Laing elénekelte nekem, hogy Come to me, my melancholy baby! mi mást tehettem volna, mint, hogy pár hónap múlva kopogtattam a londoni ajtaján…

CSE: Akkor mûködött-e még a Kingsley Hall nevû lakóközösség, amelyben terapeuták költöztek össze olyan emberekkel, akik különben elmebetegnek nyilvánítva kórházak pszichiátriai osztályaira kerültek volna?

FA: A Kingsley Hallnak akkor már vége volt, de már hét különbözõ ház mûködött ennek a modellje alapján. Kettõben dolgoztam is, azok alapján szeretnénk mûködtetni Budapesten a Lótusz Házat, amely az elképzelések szerint a kezdetekben egy nagyméretû bérelt lakás lenne.

CSE: Miért lótusz? Bennem ez buddhista asszociációkat kelt.

FA: Igen, benne van ez is. A buddhizmus a legelfogadóbb filozófia. Nem vallás, hanem életmód, ahol nem kell alkalmazkodni egy ideálhoz. Szerintem minél kevesebb ideál van, annál jobban tudjuk szeretni azokat, akik mások, furcsák, mert nem olyanok, mint mi. Sok olyan ábrázolás van, ahol a kis Buddha egy lótuszon ül, a lótusz tartja õt. Mi tulajdonképpen ezt az egyet ígérjük azoknak, akik a Lótusz Házba költöznek, hogy igyekszünk õket nem elejteni.

CSE: Magyarországon az ilyesfajta együttélés elõzmények nélküli, ám külföldön számos hasonló kezdeményezés van. A Lótusz Program honlapján olvastam beszámolókat a nemzetközi Sotéria hálózat tapasztalatairól. Ti válogathattok abból, hogy milyen hagyományt vesztek át. Fontos, hogy aki ide beköltözik, önként döntsön így?

FA: Igen, teljesen szabad választásnak kell lennie.

CSE: Tehát, ha jól értem, maga az elfogadó miliõ segíti a gyógyulást. Mikor az érintett már jobban van, akkor bevonjátok például a fõzésbe, vásárlásba, hogy ne hospitalizálódjon.

FA: Ez a program az együttélésrõl szól. Soha nem tudtam megérteni, hogy a pszichiátria miért nem érdeklõdik ez iránt: hogy mielõtt én valakit orvosságolok, szeretném tudni, hogy ha nem orvosságolnám, akkor mi történne? A Lótusz Házban ezt meg lehetne tudni. Nem azt állítom, hogy mindenki meggyógyul, de ha csak százból ötvenen meggyógyulnak, az gyönyörû lenne. Tehát ez nem pszichiátriaellenes kezdeményezés – hanem alternatíva. A Lótusz Ház belsõ szabályai mások, mint egy kórház szabályai. A maga személyiségközpontú, szeretetteli módján ez a szabályrendszer legalább olyan szigorú, mint a kórházi. Semmi nem megengedett, ami a magyar törvényeket bármilyen módon sérti. Tilos a szexuális kapcsolat a ház falain belül, és talán az egyik legfontosabb szabályunk, hogy nem szabad ártani a kísért személynek. Ez egy látszólag homályos megfogalmazás, de számos tudományosan megalapozott, hosszú évek tapasztalata alapján kiérlelt szakmai elõírás van mögötte. Aki a Lótusz szabályait nem vállalja fel, vagy megsérti, azonnal távozni kényszerül a közösségbõl. Ez lehet, hogy kegyetlen eljárásnak tûnik. De aki már dolgozott ilyen házban, az tudja, hogy ebben a tekintetben semmiféle lazaság, tolerancia nem engedhetõ meg. Emberekkel dolgozunk, és az nem játék.

CSE: Mibõl tartja majd fenn magát a Lótusz Ház?

FA: A Ház, amely õsszel nyílik, helyet ad a Feldmár Intézet többi programjának, a Nõk Iskolájának, a tréningjeink egy részének, coaching és terápiás szolgáltatásainknak. Ezeknek a bevételébõl mûködik a Lótusz Program. Ez a modell egy Magyarországon még alig ismert forma: a Feldmár Intézet Alapítvány for profit aktivitásai finanszírozzák a nonprofit tevékenységet. Nagyon büszke vagyok arra, hogy magyarországi munkatársaim kidolgozták ezt a modellt. Õszintén szólva ez még Kanadában is példaértékû. Természetesen számítunk más támogatókra is. Jelenleg a Lótusz Program pártoló tagokat keres. A pártoló tagok egy viszonylag csekély összeggel is jelentõsen segíthetik az indulást.

CSE: Bugarszki Zsolt, a Lótusz Program vezetõje és közted mester–tanítványi viszony van?

FA: Azt állítja, hogy befolyásolták a gondolataim…

CSE: Van most Kanadában valaki, akivel olyasféle a kapcsolatod, mint amilyen annak idején Laing és közted volt?

FA: Az idõm negyedét azzal töltöm, hogy szupervíziót adok más terapeutáknak. Megpróbálom átadni másoknak azt a tapasztalatot, hogy én hogyan állok hozzá a gyógyításhoz. Közülük van egy-kettõ – azt hiszem – akit meg tudtam fertõzni a szeretet vírusával. A szeretet szerintem nem azonos a vággyal. A szeretet örömöt lel a másikban, és élvezi a másikat, olyannak, amilyen, anélkül, hogy átalakítani, megváltoztatni akarná.

CSE: Hány páciensed van átlagosan?

FA: Vannak olyanok, akiket kéthetente egyszer látok, vannak, akiket egyszer egy héten, vannak, akiket kétszer egy héten. Úgy negyven-ötven emberrel dolgozom.

CSE: Mennyi idõ egy ülés?

FA: Ötven perc. De vannak, akik inkább száz percet kérnek, mert õk úgy érzik, hogy így jobban bele tudnak mélyedni.

CSE: S az a páciens saját döntése, hogy egyéni terápiába vagy csoportterápiába megy?

FA: Én nagyon ritkán javaslok bármit. Bízom abban, hogy az emberek tudják, hogy mi a legjobb nekik. Voltak olyanok, akik csoportba akartak jönni, és aztán két ülés után azt mondták, ez nem nekik való.

CSE: Mi alapján szervezõdnek a csoportok?

FA: Dolgoztam csak férfiakkal és vegyes csoportokkal is. Általában nem szeretem a tematizálást. Nem ígérek semmit, hanem csak azt akarom, hogy jöjjünk össze. Ha 12 intelligens ember egy szobában van velem, akkor – általában a nem intelligensek nem jönnek csoportterápiába – elvárnám, hogy élvezzük egymás társaságát. Az az érdekes, hogy nem élvezzük! Hogy sokan szoronganak, félnek és mindenféle rossz dolog történik ilyenkor. Gyakran egyáltalán nem kellemes együtt ülnünk. Belemegyünk abba, hogy vajon miért nem tudjuk egymás társaságát élvezni, s mit tudnánk csinálni, hogy jól érezzük magunkat egymással. És ebbõl mindenféle… fölbuborékol. És amikor már igazán jól érezzük magunkat egymással, akkor remélhetõleg lehet gyakorolni a csoporton kívül is, amit megtanultunk. Laing, halála elõtt azt a tanácsot adta mindenkinek: cultivate enjoyment! Ha bizonyos virágokat élvezni szeretnél a kertedben, akkor ápolgasd õket! Õ az élete majdnem minden napján zongorázott. Azt mondta, hogy ha élvezed, amit csinálsz, akkor nem lehetsz depressziós, nem fogsz szorongani. Amikor a legrosszabbul érezte magát, akkor is leült Bachot játszani. És lehet, hogy a szonáta közepén lecsúszott a zongora alá és zokogott, de aztán kimászott és játszott tovább.

CSE: Nem volt-e gát, hogy a terápiában nem az anyanyelveden dolgozol?

FA: George Steiner írta, hogy az olyanoknak például, mint Nabokov vagy Joseph Conrad, igen nagy elõnyük van, mert csak úgy lehet a világot tisztán látni, ha az ember legalább két nyelvet beszél. Minden nyelv másképp szeleteli fel a világot. Ha fel tudom szeletelni a világot így is meg úgy is, akkor láthatom csak, hogy mennyire önkényes a felszeletelés. Ha csak egyetlen nyelvet tudok, akkor majdnem elhiszem, hogy kizárólag így lehet. Mint terapeuta – minthogy az angol nem az anyanyelvem –, meghallok olyan nüanszokat is, amiket az, aki abban nyelvben nõtt föl, már nem hall. Át tudok látni azon, amit más csak néz. A nyelvvel való játék is könnyebb a második nyelvben.

CSE: Rám nagy hatással volt Küszöbgyakorlatok címû haikugyûjteményed. A haikukat angolul írtad, Büky Dorottya a mikrokozmoszban a makrokozmoszt megmutató virágfotóinak inspirálására.

FA: R. D. Laingnek van egy könyve: a Szonettek. 24 szonett. Soha nem gondolta, hogy szonettet akart írni. Elõször a ritmus jött, aztán a szavak, és õ csak leírta, mintha valaki diktálta volna. A huszonnegyedik után még akart írni, de több nem jött és kész. Valahogy én is így voltam a haikuval. Néztem Dorka fényképeit és egyszerre csak született egy csomó szó, és úgy nézett ki, mint egy haiku. Hát akkor leírtam, és jött több, jött több. Száz képbõl kiválasztottam huszonhármat és abból lett a könyv. Tandori Dezsõ fordította le õket magyarra.

CSE: Voltak-e a haikuknak elõzményei? Volt-e irodalmi ambíciód?

FA: Budapesten, 14 éves koromban, a Miska bácsi levelesládája címû rádiómûsorba beküldtem a verseimet. Miska bácsi azt mondta, csak egyetlen üzenete van, “András, hagyd abba!” Nem hagytam abba, bosszúból. Így kezdõdött a költõi karrierem. 1970-ig sok verset írtam

CSE: Azokat is még magyarul?

FA: Nem, már angolul. Már akkor, amikor matematikus voltam, 23 éves koromban – akkor éppen a Johns Hopkins Egyetemre jártam Baltimore-ban. Torontóban, a rádióban fel is olvastam a verseimet. Voltam a hónap költõje is. A New Hungarian Quarterly-nek lefordítottam sok magyar költeményt. Lefordítottam Gárdonyi A láthatatlan embercímû kisregényét. De úgy 30 éves koromtól, amikor a fiam megszületett, egészen a haikukig nem írtam verseket. A fiam dobol, és verseket is ír. Mintha átadtam volna neki a stafétát…

CSE: Az elõadásaidban kulcsszónak érzem a “felébredés” fogalmát. Azok számára, akik nem ismerik a könyveidet, talán eszmélkedésnek, nem vallásos értelemben vett megvilágosodásnak fordítanám ezt a metaforát. Az ember egyszer csak felébred, aztán újra és újra felébred. Lehet-e siettetni mások felébredését?

FA: Megint Lainget kell, hogy idézzem, mert az õ konklúziója az volt, hogy az egyik ember nem tud egy másik embert felébreszteni. Nem lehet siettetni. Viszont ha melletted vagyok, amikor te felébredsz, akkor fontos, hogy ne énekeljek neked altatódalokat, hogy megint elaltassalak. Sokat nevettem azon, hogy a gyerekek mindig fel akarják ébreszteni a szülõket, a szülõk viszont mindig azt akarják, hogy a gyerekek aludjanak. És miért akarják a gyerekek felébreszteni a szülõket? Mert egyedül érzik magukat. Az a nehéz a felébredésben, hogy az ember fél, hogy amikor felébred, egyedül lesz. Mert ha körülöttem mindenki alszik, és nem tudom õket felébreszteni, akkor nagyon egyedül leszek, ha fölébredek. Laing – szerintem – nagyon éber ember volt, õ nagyon felébredt, és azért volt szomorú, mert egyedül volt. Azt mondta, egy kezén meg tudja számolni azokat, akik egész életében valaha is, valóban megértették. De õ még azért is hálás volt.

CSE: Fliegauf Benedek rólad készült portréfilmje végén is Lainget idézed, aki szerint az volt a legfontosabb döntése az életében, amikor úgy határozott, hogy meditálni fog. Te mikor kezdtél el meditálni és miért?

FA: 1974-ben kezdtem komolyan meditálni. Laing megtanított Buddha kedvenc meditációjára, ami a vipasszána, a Théraváda buddhizmus meditációja. A Théraváda, ”Az Öregek Útja”, a buddhizmus ma létezõ iskolái közül a legõsibb. A vipasszánánál az ember becsukja a szemét, ott is lehet ülni és lehet sétálni, mint a zenben. De tulajdonképpen oda kell figyelni magunkra. Nem fölülni az elménk hullámvasútjára. A vipasszána csak odafigyelés arra, ami történik, akár az ember testében, akár az ember elméjében, akár a világban: hogy ez van. De nem kritikusan. Mert hogyha mondjuk van egy olyan kritikus hang bennem, hogy mi a francnak gondolom ezt vagy érzem azt, akkor még eggyel magasabbra kell menni, és figyelni kell ezt a kritikus hangot is, és nem kell komolyan venni. Addig kell menni, amíg az, aki figyel bennem, szeretettel telve figyel, és konstatálja, minden jó, nem kell semmit sem abbahagyni. Most van ez. Néha címkézni lehet az élményt a vipasszána közben, hogy viszket a combom (érzékelés), elszomorodom és könnyek csurognak le az arcomon (érzelem), vagy eszembe jut az anyám az arca (emlék). Tehát csak nem belemenni abba, ami történik bennem. Hanem úgy tenni, mintha felmennék az Olümposz tetejére és onnan nézném a világot. Az emberek meghalnak, vér folyik, és boldogok és szeretkeznek, és akkor most ez van. Nem veszek részt benne, hanem nézem a hegytetõrõl. Mindegyikünkben van egy ilyen hegytetõ, amire föl lehet menni.

CSE: Belül?

FA: Belül. És így meleg szívvel, szeretettel kezeljük önmagunkat. Ez egy maternal meditation. Ha ezt a figyelõ hangot fel tudjuk fedezni magunkban, az olyan lesz, mint egy jó anya. Aki a karjában fogja a csecsemõjét, akár sír, akár nevet, akár rugdalózik, mindegy, õ mindig mosolyog rá. Nem lesz rá mérges, nem teszi le. Mert így az ember megtanul a saját jóságos anyjának lenni. Mert mindannyiunknak túl kellett élni nehéz idõszakokat. De mi, emberek, hamar megtanuljuk, hogy milyen szokásokat kell felvennünk, beidegzõdik, mit kell tennünk, hogy túléljünk bizonyos környezeti hatásokat. A baj az, hogy amikor felnövünk és kilépünk azokból a környezetekbõl, ahol ezek hasznosak voltak, már nem tudunk tõlük szabadulni, oda is magunkkal cipeljük õket, ahol már nem mûködnek.

CSE: A régi környezet szokásait visszük magunkkal?

FA: Igen. Ahol elõbb-utóbb újraalkotjuk azt, ahonnan jöttünk, ahelyett, hogy felszabadulnánk. A vipasszána meditációban nem kell semmit sem elhinni. Például én megkérdezem, hogy kell innen a Bazilikához menni? És akkor te rajzolsz nekem egy kis térképet. Nekem nem kell elhinnem semmit, csak azt, hogy nem vagy rosszindulatú, és hogy jó térképet adtál nekem. De csak úgy fogom megtudni, hogy igazat mondtál-e, hogy követem a térképedet, és ha odaérek, akkor hálás leszek neked. Ez a vipasszána meditáció: egy térkép, hogy hogyan lehet odakerülni, ahol megszabadulhatunk a beidegzett szokásaitól. És felszabadulhatunk. Szóval, ahelyett, hogy a világra reagálna, automatikusan – szépen lelassul az ember, és megvárja, hogyan tud nem-automatikusan reagálni. Szívbõl. Rájönni arra, hogy a szituáció mit kér. Már nem saját magamat védõ reakcióim lesznek, hanem egy szeretetteli, nyitott várakozás lesz bennem, hogy semmit sem kell tennem, csak odaadom magam annak, ami a szituációban mozgat. Valamiféle egó nélküliség ez, hisz az egó csak egy csomó szokás.

CSE: Ezt te naponta gyakorlod?

FA: Igen, naponta, sõt terapeutaként is ezt gyakorlom. Azért szeretek terapeuta lenni, mert minden órán csak oda kell figyelni. Akár magamra, akár a másikra figyelek, mint egy szeretõ anya – voltaképp mindig vipasszánát gyakorlok.