Novellák

Vissza a forráshoz

Egy hétig nem tudta helyesen kiejteni a “l” hangot. Ezért azt mondta: vojtam, üjtem, ejmentem. Aztán a “l” mássalhangzóhoz jött az “ö” magánhangzó. Azt mondta: jott, tortént, kozepén… Megijedt. Gyanította, hogy az ok, amiért egyszeriben képtelen kimondani bizonyos hangokat, nem más, mint a túlzott stressz: évek óta hiába próbál munkát találni, s ezalatt kiveszett belõle a szeretet és tisztelet. Nyilván nem bírták az idegei, s most végképp elrongyolódva megtagadják a segítséget a “l” és az “ö” kiejtésében. Lemondott az esti italozásról és jelentõsen csökkentette a napi cigarettamennyiséget. De nem telt bele két hét, és a “k” ejtésekor önkéntelenül elõrelódult a nyelve: “t”. És olyanokat mondott, hogy tosár és tocsi. Elrohant pszichiáter ismerõséhez, akinek nem kellett fizetnie a vizitért, és elmesélte neki, mi történt vele:

– Tomolyan aggaszt a dolog – mondta. – Orülnét, ha segítenéj. Jassan ejvesztem a beszédtépessé- gemet.

A következõ néhány hétben számos neurológiai vizsgálatot végeztek rajta, de semmilyen agyi elváltozást nem sikerült kimutatni. Idegrendszere kifogástalanul mûködött. A vizsgálatok alatt azonban elvesztette a “gy”, “r” és “s” hangokat. Pszichiáter barátja kijött a sodrából:

– Te nem akarsz beszélni! Regrediálsz! Ennek valamilyen mélyebb lélektani háttere van. – Szerette volna elmondani a pszichiáternek, hogyan hagyta ott a felesége, amikor elvesztette a munkáját, hogy érzi magát, amikor egész napokat tölt otthon egyedül, a tévét nézve. Csak annyit mondott: – Ti vadot tészûve…

Az eset utóbb felkeltette az orvosi egyetem tanárainak érdeklõdését, de õk sem tudtak mit kezdeni a hangvesztéssel. Nem használtak a nyugtatók, serkentõk, pszichotróp szerek, tehetetlenek voltak a logopédusok. Újabb hangok estek ki: a “cs”, a “sz” és a “ny”. Alig egy év telt el a tünetek jelentkezése óta, és érthetetlen halandzsává vált a beszéde. Végül letett róla, hogy megszólaljon. Fejben rakott össze csupán szép mondatokat. Kis cédulákra írta fel, amit mondani akart az embereknek. A boltban egy cédulát nyújtott át az eladónõnek, amelyre gondosan felírta: kenyér, sajt, parizer… S hosszú, magányos estéin valahogy lassan írt egy regényt egy emberrõl, aki már nem tud beszélni senkivel. Pszichiáter barátja izgatottan kereste fel egy este: – Képzeld, hihetetlen, de ez valami fertõzésnek tûnik, a francba! Két nõ jelentkezett be a klinikára, õk is egymás után vesztik el a hangokat, mint te. – A barátjára mosolygott, és felfirkantotta egy cédulára: Ez csak a kezdet. Az embereknek már nincs erejük tovább hazudni.

– Szerinted errõl van szó? – tûnõdött a pszichiáter. – Az agyad, az éned vagy, tudom is én, a lelked többé nem bír részt venni az információcserében? Valamiféle ellenszegülés, lázadás? – Átnyújtotta neki a következõ cédulát: Vissza a forráshoz.

A pszichiáter megveregette a vállát:

– Minden jendben lesz… Gyorsan megpróbálta kijavítani magát és helyesen ejteni a “rendben” szót, de megint csak ez hallatszott: – Minden jendben lesz.

Csalódás

Tegnap úgy nézett rám, mint a haldoklóra. Részvétet és haragot láttam a szemében.

– Jó napot, polgármester úr – mondtam, amikor elmentem mellette a folyosón.

Már az összes igazgatót leváltotta. Csak én maradtam. Maradtam – mert haldoklom. Mindenki tudja a hivatalban, hogy rákom van. Ne szépítgessük – ez a rák mentett meg, ez a rák tart életben. Válasz- tási gyõzelmét követõen a polgármester három hét alatt tizennyolc embert rúgott ki. A folyosón, az irodákban ezenkívül újabb tízrõl beszélnek, akiket hó végén fognak kirúgni. Csak hozzám, a rákoshoz nem nyúltak még. A polgármester, a jegyzõ, a városi pénztáros minden alkalommal úgy néz rám, mintha azt latolgatná, mennyire elõrehaladott a betegségem. Biztos gondolkodnak: meddig tart még? Mikor látják helyettem az orvosi felmentésemet? Mikor tudják meg, hogy kórházban vagyok és kómában fekszem? Vagy abban reménykednek, hogy egy szép napon összeesem a hivatal folyosóján, és örökre elvisz a mentõ? Biztos türelmetlenkednek, hogy ennyi ideig tart. Az is lehet, hogy engem hibáztatnak – mit gatyázik annyit azzal a rákkal az a nõ!

Itt a hivatalban iszonyú pletykás mindenki. Néhány napja elmondtam egy kolléganõmnek, persze a diszkrécióját kérve, hogy áttét van a májamon. Ma már mindenki tudja. Sõt a jegyzõ szólt, hogy ha rosszul érzem magam, igazolás és minden körülményeskedés nélkül nyugodtan menjek haza vagy a kórházba. Kolléganõim nem egyeznek bele, hogy túlórázzam. Szabályosan kitépik a kezembõl a munkát. Úgy viselkednek, mint a férjem a házasságunk elsõ évében, amikor még nagyon szeretett és becsült. Ha az emberek azt hiszik, néhány nap múlva meghalsz, igazán kedvesek tudnak lenni.

Tényleg nem tudom, hogyan fogok élni, ha egyszer kiderül, hogy fél éve sikerült megállítani a daganat terjedését, s emiatt nem fogok olyan gyorsan meghalni, mint ahogy várnák tõlem. Biztos azt hiszik majd, hogy ügyesen félrevezettem és becsaptam mindenkit. Igen, ha a polgármester úr megtudja, hogy nem fogok meghalni, rögtön kirúg. A férjem meg, ki tudja, az is lehet, hogy elválik tõlem.

Teszt

Feleségemmel mindketten szeretjük a pszichológiai teszteket, szótagrejtvényeket, találós kérdéseket és IQ teszteket. Ugyanakkora az intelligenciahányadosunk: 140. A pszichológiai tesztekbõl minden alkalommal kiderül, hogy mindketten kreatívak, nyitottak, toleránsak vagyunk. Az utóbbi idõben kicsit alábbhagyott a kedvünk, mert mindketten tudjuk, hogyan csapjuk be a pszichológiai teszteket, hogy mindig kreatívak, nyitottak, toleránsak legyünk. Egy ideje ezért mi magunk állítunk össze pszichológiai teszteket magunknak. Sok energiát és ötletességet fektetünk ezekbe a tesztekbe. Két hónappal ezelõtt azonban történt valami, ami kezd kicsit nyugtalanítani minket. Feleségem tesztjében, amit készített nekem, váratlanul ilyen kérdések jelentek meg: Mit gondolsz, a feleséged gyorsabban öregszik, mint te? Gyakran megfordul a fejedben, hogy partnert válts?Kicsit idegesítettek ezek a kérdések, ezért bevallom, dühömben én is írtam párat: Mit gondolsz, elutasító vagy? (pontozd egytõl tízig), Sajnálod, hogy nem lettél tévébemondónõ? Kérdéseim persze felbosszantották a feleségemet, s a következõket dobta oda: Volt szeretõd az utóbbi öt évben? Csalod a feleségedet? Mit gondolsz, hülye a feleséged? Mindketten beláttuk, hogy ez a teszt-játék semmi jóra nem vezet, de már nem tudtuk fékezni magunkat: Szeretnéd néha megütni a feleségedet? Szeretnéd, ha a feleséged autóbalesetben meghalna? A feleségeddel való együttélés során szoktad-e elképzelni, hogy egy másik nõvel élsz? Szeretnéd-e gyökeresen megváltoztatni az életed? Mit gondolsz, szórja a pénzt a feleséged? Túrod az orrod a tévé elõtt? Magányosnak érzed magad? Hiányzik az emberi melegség?

Néha egymásra mosolygunk, míg átnyújtjuk egymásnak a cédulát a szövegeinkkel, elvégre évek óta ismerjük a választ a kérdéseinkre, és tudjuk: toleránsak, kreatívak, nyitottak vagyunk.

Ősz haj

Reggel, egy nappal fiam halála után, galambõszen ébredtem. Azelõtt alig néhány õsz hajszálam volt. Egyetlen éjszaka alatt megõszültem.

Feleségem azt mondta, most úgy nézek ki, mint annak a nõrõl és a krokodilról szóló tévésorozat- nak a hõse. Aztán anyósom hívására kijött a helyi tévé, hogy megörökítse fékezhetetlen õsz hajamat. Néhány órával késõbb már az országos rádió- és tévéadók is rólam beszéltek. A tévénézõk és rádió- hallgatók az esetemet vitatták.

– Megjátssza magát az ürge, nyilván a parlamenti választásokkal van összefüggésben.

– A sikerre és hírnévre való, molekuláris szintû törekvés tipikus példája.

– Vajon a fanszõrzete is megõszült?

Talk show-ban léptem fel, amelyben elmondtam, hogy azon az éjjel, amikor teljesen megõszültem, azt álmodtam, hogy a fõnöknõm kidobott az ablakon, amiért nem készítettem el idõre a szuper- marketünk pénztáregyenlegét. A fõnöknõ gyalázatos viselkedésem miatt vérig sértõdött, s a továbbiakban nem kívánt a szeretõm maradni.

Fiam temetésére tévék, rádiók, bámészkodók százai jöttek ki. Nénikéim egyöntetûen meg- állapították: soha életükben nem láttak ilyen szépet.

Feleségem követelte, hogy csaknem egy hónapon át jeleneteket játsszunk el a nõrõl és a krokodilról szóló sorozatból, aminek eredményeként megtanultam a fogam között szûrni: – Szeretlek. Nem tudok nélküled élni… A sorozat hõse, azt hiszem, nem is mond mást ezeregyszáznegyvenhét részen keresztül. Szóval elég boldogan élünk, csak reggelente félek, hogy valamilyen szörnyûséges változás ment végbe bennem, hogy a tükörbe nézve nem ismerem fel magam. Borotválkozás közben néha eltûnõdöm: vajon én gondolom-e, amit gondolok, az vagyok-e, aki este voltam. Fiam összetörte magát a kocsival, pedig megtiltottam neki, úgyhogy nincs lelkiismeret-furdalásom vagy más extra bajom. Megmondtam neki, hogy részegen csakis olyan tapasztalt vezetõ ülhet a volán mögé, mint én, de õ persze bizonyítani akart. Talán nem is bánatomban és kétségbeesésemben õszültem meg, hanem azért, mert ezt fel nem foghatom.

FORDÍTOTTA KÖRNER GÁBOR

A novellák eredetileg a Twórczość 2007/6. számában jelentek meg.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.