1968 két tavasza

Amikor most, negyven év múltán megemlékezünk a párizsi és a prágai tavasz “csodálatos perceirõl” – miközben Varsóról és Berlinrõl sem feledkezünk meg – megdöbbentõen éles ellentétet látunk kelet és nyugat között, hogy a korabeli szóhasználattal éljünk. Az 1968 májusában lezajlott párizsi “pszichodráma” megemlékezéseiben egy generáció önelégültsége ötvözõdik a rákövetkezõ generációnak a “májusi” örökség birtoklására irányuló vágyával. Ezt a vágyat még jobban szítja az új miniszterelnök ’68-at elutasító magatartása, aki Daniel Cohn-Bendit szerint maga is hatvannyolcas, még ha ennek nincs is tudatában (’68 májusa nem hagyva mást hátra Sarkozynél, mint a híres “korlátlan örömöket”).

Prágában kevésbé hajlamosak “méltatni” a fájdalmas bukást és Alexander Dubèeket, aki ugyan megindítja az embereket, a megcsalatott reménységnek is a szimbóluma, ám magának a kapitulációnak is, melyet húszévnyi “normalizáció” követett.

Mégis, végül Prágában éledt újjá a sokáig mélyben rejtõzködõ és a kollektív emlékezetbõl számûzött eszmecsere 1968-ról, méghozzá két olyan szövegre támaszkodva, melyeket közvetlenül a “testvérországok” bevonulása után írtak, és most, negyven évvel késõbb, a Literární novinyban újranyomtak.

Az egyik Milan Kundera írása, a másik Václav Havelé1. Kundera röviden a következõt állítja: a vereség ellenére a prágai tavasz mint (a keleten és nyugaton érvényes modelleken belüli) elsõ kísérlet a szocializmus és a demokrácia összebékítésére, egyetemes jelentõséggel bír. Havel erre azzal felel, hogy a prágai tavasz nagy vívmányai (a cenzúra eltörlése, a személyi és a kollektív szabadság visszaállítása) csak azt hozták vissza, ami a harminc évvel azelõtti Csehszlovákiában már amúgy is létezett, és ami a legtöbb demokratikus ország alapját képezi. Ebben az értelemben 1989 ’68-ellenes volt: nem a szocializmus reformja vezérelte, hanem a nyugat példájának minél szorosabb követése. Húsz évvel késõbb ennek a vitának már más az olvasata: A gazdasági globalizáció – melynek perverz következményeire most leszünk csak figyelmesek – és a képviseleti demokrácia válsága összefüggésében a kérdések, melyeket az 1968-as prágai tavasz a demokráciával, a piacgazdasággal és egy lehetséges “harmadik úttal” kapcsolatban felvetett, újra aktualitást nyernek.

Ebben a megvilágításban a prágai tavasz a kelet-európai kommunista rendszer történelmi kereteit szétfeszítve páneurópai dimenziót kap. Ezt a dimenziót egyre gyakrabban hozzák kapcsolatba a világ minden részén megfigyelhetõ 1968-as diákfelkelésekkel. Habár a prágai tavasz és a ’68-as párizsi május különbözõ politikai viszonyok között következett be, mindkettõ lázadást jelentett: egyrészt a hidegháború által kialakított status quo megkérdõjelezése, másrészt egy alternatív társadalmi modell keresése jellemezte. A párhuzamokat messzemenõen az 1968-as szimultán események számlájára írták. Ezek motorjai az értelmiség és egy olyan diáknemzedék voltak, melynek tagjai Prágától Párizsig (de Berlinben, a berkeley-i egyetemen és Varsóban is) ugyanúgy öltözködtek, ugyanazt a zenét hallgatták, és a hatalom intézményeivel szemben ugyanolyan bizalmatlanok voltak. Ez a jelenség a “globális agitáció” pillanatában fellépõ “nemzedéki ellentétbõl” és egy “inkoherens testvériség érzetébõl” fakad, hogy Paul Berman szavaival éljek.2 Berman ebben látja a kelet-európai disszidensek és a nyugat-európai anti-totalitárius baloldal közötti késõbbi hasonlóságok magyarázatát.

A másik párhuzam az “összefogás a vereségben” eszméje. A hatvannyolcasok egyébként egymástól különbözõ utópiái a második világháború örökségéül maradt belsõ és nemzetközi rend megkérdõjelezésében mindenképpen megegyeztek. Innen a jó szándékú ám a valóságtól elrugaszkodott ideológiai torzszülöttek (mint Prágában a “forradalmi munkástanácsok3”), melyek valójában reakciók a “rendteremtési” kísérletekre és Európa megosztottságára (Milan Šimeèka4).

Az egyidejûség nem jelent azonosságot. Hogy errõl meggyõzõdjünk, nem kell mást tennünk, mint rámutatni, hogy mi a “két tavasz” 1989-en túlmutató, néhány fõ különbsége. A prágai tavaszt a francia baloldal szemszögébõl vizsgáló könyvében Pierre Grémion ezeket a kérdéseket az ideológiai diskurzus és referenciapontok szempontjából taglalta.5 Továbbgondolhatjuk Grémion elképzeléseit, miközben hangsúlyozzuk az ideológiai különbségeket, és figyelembe vesszük, mennyire más utakat jártak be a francia és a cseh hatvannyolcasok.

A francia hatvannyolcasok majd’ három évtizede gyakorolnak igen jelentõs befolyást országuk kulturális életére és a médiára, míg cseh társaik egy feláldozott nemzedék tagjai, akik csak 1989- ben nyerték el ismét szabadságukat, és így ötvenesztendõsen vagy még idõsebben kaptak elõször lehetõséget arra, hogy félbeszakított történelmükbe ismét bekapcsolódhassanak. Ötvenévesen nem könnyû az embernek sem a magán-, sem a szakmai életben megtalálni a helyét, fõleg, ha számításba vesszük egy újabb generáció ambícióit, alkalmazkodóképességét és különösen a prágai tavasz illúzióival szembeni megvetését.

Az elsõ különbség politikai, ill. “ideológiai” természetû: Azok szemében, akik húszévnyi szocialista nélkülözést akartak maguk mögött hagyni, a párizsi megmozdulás által kritizált “fogyasztói társadalomnak” semmilyen rossz mellékíze nem volt. Továbbá, azok, akik a totalitarizmus béklyóiból szabadultak, és akik számára a polgári és alapvetõ szabadságjogok, mint a szólás- és gyülekezési szabadság, elengedhetetlen feltételei egy politikai rendnek, nem ítélhették el a francia tavasz által “csapdának” bélyegzett és a közvetlen demokráciával össze nem egyeztethetõ “burzsoá” szabadságjogok és a szavazás intézményét.

Míg a francia baloldal mind a piacgazdaságot, mind a kapitalizmust elutasította, Prágában Ota Šik egy a kelet-európai államszocializmus és a nyugat-európai kapitalizmus közötti “harmadik utat” javasolt. Az a kísérlet, mely ezt az ideológiai és gazdasági szakadékot kívánta áthidalni, nem volt más, mint egy másik, Európa felosztását megszüntetni akaró próbálkozás. Az 1989-es “bársonyos forradalom” szlogenje, a “visszatérünk Európába”, már az 1968-as csehszlovák törekvésekben jelen volt.

A prágai tavasz egyik enfant terrible-je, a filozófus Ivan Sviták a következõképpen fogalmazott: “A honnan, kivel és hova tartunk kérdése pontosan megválaszolható: Ázsiából Európába, méghozzá egyedül.”6 Az “Európa” és a “nyugat” szavak a párizsi baloldaliak fülében ugyanakkor a “kolonializmushoz” vagy “közöspiachoz” hasonlatosan csengtek. A franciák figyelmük középpontjába a harmadik világot állították, mely Vietnamtól (Ho) a kínai kulturális forradalmon keresztül (Mao) egészen Kubáig (Che) terjedt.

A prágai tavasz mögött munkáló erõ a szabadságra törekvés volt, míg Párizsban a szabadság eszméje a forradalom mítosza mögé kényszerült. Milan Kundera teljes joggal emelte ki ezt a dimenziót:

A párizsi május a forradalmi líraiságból tört ki. A prágai tavasz a forradalom utáni szkepticizmusból. Ezért aztán a párizsi diák bizalmatlanul (vagy inkább közömbösen) tekintett Prágára, míg a prágai diák számára a párizsi illúziók, melyeket (jogosan vagy jogtalanul) hitelvesztettnek, furcsának és veszélyesnek tartott, már csak egy fáradt mosolyt tartogatott […]. A párizsi május radikális volt. A prágai tavaszt ellenben hosszú évek alatt érlelte a mérsékeltek össznépi lázadása; a radikalizmus allergiás reakciókat váltott ki az emberekbõl, mert a legtöbb cseh tudatalattijában ez a szó legborzasztóbb emlékeikkel fonódott össze.7

A forradalmi líraiság és ’68 májusának szóhasználata Kunderát a szocialista rezsim 1948-as felemelkedésére és Az élet máshol van8 hõsének, a költõ Jaromilnak sorsára emlékeztette, míg a cseh hatvannyolcasok inkább egy másik, éppen 1968- ban megjelent Kundera-regény, a Tréfa fõhõsének iróniájához és szkepticizmushoz álltak közelebb: Ez tehát a párizsi diákfelkelések éretlen szelleme és a Prága érettsége közötti eltérés oka. Kundera hozzáteszi:

A párizsi május azt kérdõjelezte meg, amit európai kultúrának és hagyományos európai értékeknek nevezünk. A párizsi tavasz ellenben szenvedélyesen védelmezte a szó legtágabb és legtoleránsabb értelmében vett európai kulturális hagyományokat (csakúgy a kereszténységet, mint a modern mûvészetet; a hatalom mindkettõt elutasította). Mindnyájan azért küzdöttünk, hogy ez az orosz totalitárius és nyugat-ellenes messianizmustól fenyegetett hagyomány fennmaradhasson.

Az elavult politikai nyelvezet, amelyet Párizsban használtak, éppenséggel nem könnyítette meg a két fõváros közötti kommunikációt. Habár mindkét esetben egyfajta szocializmusra utaltak, mely szakított a szovjet modellel, a nyugati baloldal marxista nyelvezete túlságosan emlékeztetett a Kelet-Európában uralkodó hatalmi rendszerre. Ez különösen erõsen nyilvánult meg Rudi Dutschke, a berlini diákmozgalom emblematikus alakjának prágai látogatásakor, 1968 áprilisában. A látogatást a filozófus Milan Machovec szervezte a keresztények és marxisták közötti párbeszéd védõszárnyai alatt. Milan Hauner, fiatal történész az eseményrõl a következõket írta:

Dutschke politikai és gazdasági szókincse átgondolt és csiszolt. Szünet nélkül bombázza hallgatóságát olyan kifejezésekkel, mint: produkció, reprodukció, manipuláció, represszió, transzformáció, obstrukció, cirkuláció, integráció, kontra-revolúció (…), melyeket szisztematikusan használ, de alkalmazásukra példát nem hoz.9

Mi volt tehát az oka annak, hogy a berlini felkelés vezetõi nem arattak sikert a cseh diákok körében?

Rudi szónoki képessége minden kétséget kizáróan páratlan, beszédének szerkezete világos és tiszta logikájú, de pontosan ez az utópiává magasztalt racionalitás rémített meg minket. Tökéletesen kivitelezett beszédében nem volt helye egyetlen viccnek vagy emberi gyengeségnek sem; ha nem lenne benne kritikai racionalitás, akár azt is mondhatnánk, hogy egy millenarista demagógról van szó, méghozzá egy németrõl, mondhatni egy igen jól ismert figuráról, egy déjà vu érzésrõl. Ez azonban azért lenne igazságtalan feltételezés, mert Dutschke hihetetlenül õszinte és nyílt.

Tíz évvel késõbb, másfél évvel a halála elõtt, Rudi Dutschke még egyszer szót kerített arra, hogy micsoda vakság sújtotta a nyugat-európai baloldalt a cseh megújulási törekvésekkel szemben. Szemükben “imperializmus” csakis Amerikából jöhetett:

A franciaországi ’68-as májussal kapcsolatban nincs sok mondanivalóm. Elõször is, mert éppen kórházban feküdtem, fõleg azonban azért, mert az 1968-as év legmeghatározóbb eseménye nem Párizsban, hanem Prágában volt. De akkor ezt még nem láttuk.10

Miközben az “új baloldal” nyugaton a sztálinizmus salakjától megtisztítva szerette volna ismét megszilárdítani a marxizmus eszméit, a csehek azon fáradoztak, hogy a marxizmust a lehetõ legjobban felhígítsák. Az “emberarcú szocializmus” tudott alkalmazkodni a hatvanas években divatos nagy szellemi irányzatokhoz: A pszichoanalízistõl kezdve a strukturalizmusig, a “progresszív” kereszténységtõl a nouveau romanig, a “tudományos-technikai forradalomtól” és Radovan Richta11 “konvergenciaelméletétõl” egészen az európaiság definíciójáig. A párizsi május a kultúrát és az egyetemeket egy politikai projekt szolgálatába akarta állítani. Csehszlovákiában ellenben a hatvanas évek a kultúra kiszakadásának folyamatát jelentették az uralmon lévõ állami szervezetek kényszere alól, és így az 1968-as lázadások elõjátékává lettek. A kultúra eltávolodott a hatalmi ideológiától.

A politikai válság nem azzal kezdõdött, hogy Dubèeket 1968. január 5-én a párt elsõ titkárává választották, hanem már elõbb, 1967 júniusában Ludvík Vaculík, Milan Kundera és Antonín Liehm írókongresszuson tartott beszédeivel.12 A párizsi május emblematikus lapja Action címmel jelent meg, míg a prágai tavasz újságja a Literární noviny volt, az írószövetség orgánuma, mely akkor egy 15 milliós országban negyedmilliós példányszámban kelt el. A hatvanas évek mindig is mint a cseh kultúra “aranykora” lesznek számon tartva, legyen szó akár irodalomról (Josef Škvorecký, Ludvík Vaculík, Milan Kundera, Ivan Klíma) vagy színházról (Václav Havel, Pavel Kohout, Otomar Krejca), és természetesen nem feledkezhetünk meg a cseh filmesek újhullámáról sem (Miloš Forman, Ivan Passer, Jaromil Jireš, Věra Chytilová, Jan Němec, Jiří Menzel).13 Ez a kulturális bõség további párhuzamot, vagy éppenséggel további ellentétet képez a korabeli franciaországi eseményekkel. A kulturális élet ilyetén gazdagságát az a különös körülmény táplálta, ill. tette lehetõvé, hogy az alkotómunka kiszakadt a cenzúra korlátai közül, anélkül, hogy a piac korlátainak rabjává vált volna. Ez a gazdagság éles ellentétben áll az 1989-es eseményeket követõ két évtized viszonylagos kulturális sterilitásával (csakúgy Párizsban, mint Prágában).

Az 1968-hoz kapcsolódó kulturális örökség sorsa a két meghiúsult “tavasz” után másként alakult: Prágában a “normalizáció” politikája tette tönkre, az örökség legfontosabb képviselõit üldözték, betiltották vagy számûzték. Franciaországban viszont – mint ahogy nyugaton általában – a párizsi tavasz maradványai messze túlmutatattak a radikális utópia vereségén: az ökopolitika, a feminizmus, a multikulturalizmus, de a hagyományos családmodell megkérdõjelezése vagy az anti- autoritatív iskolai nevelés is mind- mind megnyilvánulásai ezen örökség tartós befolyásának egy nemzedéken belül, mely manapság kezében tartja az ország legfontosabb kulturális intézményeit és a médiát is. A cseh hatvannyolcasok viszont elveszett generáció. Amikor húsz év után megváltoztak a dolgok, az újabb nekifutás már lehetetlennek bizonyult. Francia társaik megértették, hogyan kell ’68 májusának politikai kudarcát kulturális diadallá változtatni: A ’68-as “címkék”, mint “bobo” (bourgeois-bohème) és “liblib” (“libéral/libertaire”), a francia kulturális és politikai elit fölötti hegemónia (Gramsci-i értelemben!) biztos tudatában önelégülten lubickoló generáció átváltozásainak rövidítései.

Különbség van a 1968-as megmozdulások utóéletét tekintve is. A prágai tavasz után elõször is a reform bukott meg a kommunista rendszeren belül, ami Dubèek revizionista álláspontját keleten végképp lejáratta. Ugyanakkor a prágai tavasz nyugaton az eurokommunizmust inspirálta (erre a szekérre a Francia Kommunista Párt [PCF] némi késéssel ugyan, maga is megkísérelt felszállni abban a reményben, hogy ezzel visszaszerezheti hitelességét, és csatlakozhat a baloldali pártok “Közös Program”-jához).

A 1968-as prágai megmozdulás bukásának hagyatéka az “európai marxizmus klinikai halála” (Leszek Ko³akowski) és Gorbacsov húsz évvel megkésett peresztrojkája volt. Marad még a másik ’68-as tavasz, mely a civil társadalom és a Václav Havel14 által említett “állampolgári elkötelezõdés újrafelfedezésébõl” állott. Ivan Sviták 1968 “másik” programját a következõképpen foglalta össze:

Haladás a totalitárius diktatúrából egy nyílt társadalom, a hatalmi monopólium eltörlése, a hatalmi elit hatékony ellenõrzése felé, mely a vélemény- és sajtószabadság segítségével jön létre. Haladás, továbbá a társadalom és a kultúra a hivatalos vonalat erõszakkal, mintegy késsel a torkon (C. Wright Mills kifejezésével élve) betartató bürokratikus irányításából az alapvetõ emberi jogok alkalmazása felé.15

Pontosan ez a hivatalos marxizmus kereteit áthágó örökség talált visszhangra tíz évvel késõbb a disszidens mozgalomban. Azáltal, hogy a közép- európai (fõleg a cseh) disszidens mozgalom az emberi jogokat, a civil társadalmat és az európai kultúrát állította középpontba, nem kis mértékben befolyásolta a francia anti-totalitárius baloldalt az 1968 utáni politikai és kulturális térben. Ez utóbbiak belátták, hogy visszatekintve, ’68 májusában is volt egy antikommunista elem, hiszen a baloldali mozgalom harcolt a moszkovita FKP a “rendet”, tehát Európa felosztását fenntartani akaró stratégiája ellen. A poszt-hatvannyolcas “új filozófusok” (nouveaux philosophes), akik a 20. századi totalitarizmus, a Gulag és az “emberarcú barbarizmus” (Bernard-Henri Lévy) eredetét kutatván a szovjet-orosz bolsevizmus gondolati és politikai gyökereit egészen a német “mestergondolkodókig” (André Glucksmann)16 vezették vissza, sõt tovább, a felvilágosodás koráig, eközben a cseh disszidens mozgalom gondolkodóinak, mint Jan Patoèkának vagy Václav Havelnek, egy-egy kérdésére bukkantak.

A nyolcvanas években mások, pl. Alain Finkielkraut és Danièle Sallenave (a Le Messager européen c. folyóiratban) Közép-Európát ismét mint “elrabolt nyugatot” (Kundera) kezdték látni, Európát pedig mint kultúrát és civilizációt, nem pusztán “közös piacot”. Ily módon az anti-totalitarizmus, az emberi jogok csakúgy, mint a civil társadalom és az európai szellemiség újrafelfedezése, hozzájárultak ahhoz, hogy a valamikori párizsi és prágai hatvannyolcasok kis késéssel ugyan, de ismét közel kerültek. Paradox módon ez már nem élte túl a kommunizmus összeomlását és az Európai Unió kibõvítését. Méghozzá pontosan azért nem, mert ez utóbbi sokkal inkább az EU “kiterjesztését” jelentette, mintsem Európa újraegyesítését.

FORDÍTOTTA HUPPERT ANNA

A cikk a Transit, (2008) 35. számában jelenik meg.

  1. Milan Kundera, “Český uděl” (“A cseh sors”), Václav Havel, “Český uděl?” (A cseh sors?), Literární noviny, 52/1, 27. 12. 2007. Ezeknek a szövegeknek az újranyomása óta a Literární noviny ennek a vitának egy tucat további írását is közölte. A fõszerkesztõ Jakub Patoèka egyik bevezetõ cikkében (“Volt egyszer egy Prága”) felteszi a kérdést, hogy mikor jut el végre a cseh vita megint oda, ahova negyven évvel ezelõtt már megérkezett. vö. Milan Kundera második írása: Radikalismus a exhibicionismus, magyarul: “Tévedések és remények. A valódi kriticizmusról, radikalizmusról és erkölcsi exhibicionizmusról”.
  2. Paul Berman, “Les révoltes de 1968. Une fraternité incohérente”, Fejtõ Ferenc és Jacques Rupnik (szerk.), Le Printemps tchéchoslovaque 1968, Brüsszel 1999, 267.; lásd Paul Berman 1968 intellektuális és politikai örökségét tárgyaló könyvét: The Tale of Two Utopias, the political journey of the generation of 1968, New York 1996.
  3. Vö. Jean-Pierre Faye bevezetõ írását a Prague, la révolution des Conseils ouvriers c. mûvével, Párizs 1977, 8–56. (Az V.-C. Fisera által kiadott dokumentumgyûjtemény fontos alapot ad a cseh tavasz dinamikájának megértéséhez, amely a szovjet bevonulás utáni tanácsmozgalomban jutott el legradikálisabb formájához.)
  4. Milan Šimečka, Obnovení pořádku, Köln 1979.
  5. Pierre Grémion, Paris/Prague. La gauche face au renouveau et à la régression tchéchoslovaque, 1968–1978, Párizs 1985.
  6. Ivan Sviták, Student (Prága), 1968. április 10.
  7. Milan Kundera, Elõszó Josef škvorecký, Csoda c. regényének francia kiadásához, Párizs: Gallimard 1978, 4 (eredeti cím: Mirákl, Toronto 1978).
  8. Milan Kundera, život je jinde, Párizs 1973 (magyarul: Az élet máshol van, fordította Varga György, Európa Könyvkiadó, Budapest 2005); Milan Kundera, žert, Prága 1967 (magyarul: Tréfa, fordította Rubin Péter, Európa Könyvkiadó, Budapest 2006).
  9. Milan Hauner, Student (Prága), 1968. április 24.
  10. Egy Frankfurtban 1978 májusában folytatott beszélgetésben Dutschke azt mondta, hogy nem a párizsi május, hanem a prágai események voltak igazán jelentõsek, és az ellenállási mozgalmak nagy hibát követtek el, hogy ezt nem ismerték fel. (Beszélgetés Jacques Rupnikkal 1978 májusában, megjelent dossziéként “Mérleg 1968–88” címmel,L’Autre Europe, 20 (1989), 115–117).
  11. Vö. Radovan Richta, Civilisace na rozcestí, Prága: Svoboda 1968 (vö. magyarul: Válaszúton a civilizáció: A tudományos-technikai forradalom társadalmi és emberi összefüggései, írta: Munkaközösség, vez.: Radovan Richta, fordította Lukács Katalin, Kossuth Könyvkiadó, 1968).
  12. Vö. A IV. csehszlovák írókongresszuson elhangzott beszédek, Prága, 1967 júniusa.
  13. Vö. Antonín Liehm, Closely Watched Films. The Czechoslovak experience, White Plains (New York) 1974.
  14. Václav Havel, “La citoyenneté retrouvée”, Bevezetés Fejtõ Ferenc/Jacques Rupnik (szerk.), Le Printemps tchéchoslovaque 1968, loc. cit. 11–13.
  15. Ivan Sviták, Student (Prága), 1968. április 10.
  16. Bernard-Henri Lévy, Barbarie à visage humain, Párizs 1977; André Glucksmann, Les maîtres penseurs, Párizs 1977.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.