Ezerkilencszázhetvenegyben hagytam el Lengyelországot. Egy év börtön és hasztalan munkakeresés után nemcsak az országot hagytam magam mögött, de a barátaimat és a még erõsen a ’68 márciusi zavargások hatása alatt álló környezetemet is. Ez a környezet szétzilálódott, néhányan teljesen összeomlottak, Jacek Kuroñ és Karol Modzelewski börtönben ültek. Lengyelországra egy csehszlovákiaihoz hasonló bevonulás lehetõsége vetett árnyat, és 1970 októberének sebe is friss volt még.

Az elsõ évemet Bolognában töltöttem. Olaszországnak is megvoltak a maga baloldali értelmiségi és egyetemi forrongásai. De más ország, másfajta forrongás. Itt fõleg nosztalgikus beszélgetéseket folytattak a forradalomról és Mao elméleteirõl. A “La violenza”-t énekelték, és az erõszakot nem csak a dalokban eszményítették: “Nem változtatni, megdönteni!”, “Erõszak ellen erõszakkal” – skandálták a diákok. A terrorizmus egyre erõsödött.

Párizsba mentem, hosszabb idõre. ’68 emléke még a város felett lebegett. Egy egész nemzedék nyüszített azért a májusért, a forradalomért, a “gyönyörű betegségért”, hogy Leszek Kołakowski szóhasználatával éljek. A zavargások itt másfélék voltak, mint keleten: esztétikusabbak, majdhogynem vidámak és hõsiesek. Bernard-Henri Lévy, a francia májust követõ idõszak sztárja, az 1968-as évet a francia történelem egyik legfontosabb pillanatának tekintette.

A Raymond Aron köré csoportosuló liberális-konzervatív körben, melynek szerencsés tagja lehettem, nem voltak sem forradalmi hõsök, sem forradalmi özvegyek. Aront, a nagy humanistát és kritikus szellemet a diákok és az értelmiség nagy része bojkottálta. Jean-Paul Sartre, Aron fiatalkori barátja, “Aron Bastille-ának megrohamozására” szólított fel. Érthetõ, hisz Aron a párizsi májust a demokratikus rend törékeny alapjait veszélyeztetõ “karneválként” és “pszichodrámaként” jellemezte. Egy darabig valóban úgy tûnt, a hatalom az utcáé; tízmillió sztrájkoló munkás csatlakozott a tüntetésekhez. A kommunisták, akik a sztrájk mögött álltak, azonban mindent megtettek, hogy a munkásokat elválasszák a diákoktól. A nyugattal jobb kapcsolatokra törekedõ és már a prágai tavasz ellen is harcoló Moszkvának nem állt érdekében Franciaország destabilizálása.

A nyugati hatvannyolcasok több szabadságot, több igazságosságot, az önmegvalósítás szükségességének elismerését, egyenlõséget, közvetlenséget, nyitottságot és “korlátlan örömöket” (ahogy azt a párizsi május egyik jelszava megfogalmazta) szerettek volna.

A nyilvánosságot követelõ fiatalság megkérdõjelezte a hidegháborús és a háború utáni társadalmi rendet. Mind a párizsi május résztvevõi, mind az ellentábor úgy emlékszik vissza erre az idõre, mint a nagy beszélgetések és viták idejére (ezeket Aron fecsegésnek hívta). Az emberek megnyíltak, tegezõdni kezdtek a családokban is, nem csak az egyetemeken. ‘68 forradalmárjai csalódottan fordultak el a munkásosztálytól, mert a történelem motorját már a harmadik világ “új proletariátusában” és az újonnan felfedezett forradalmi erõkben, a diákokban vélték látni. A nõk nagy lépést tettek elõre. Számos fiatal nõ vett részt aktívan a májusi felkelésekben, õk a híres Delacroix-kép fedetlen keblû, a harcosokat a barikádra vezetõ Marianne-jának szerepét is játszották. A nõ mint allegória és kabala. A változás nagyon hamar bekövetkezett. 1965-ben egy nõnek még szüksége volt a férje beleegyezésére, ha bankszámlát akart nyitni, és adóbevallását sem írhatta alá saját maga. 1967-ben egész társadalmi és kulturális forradalmat robbantott ki a fogamzásgátló tabletta; innentõl kezdve a nemi élet levált az utódok létrehozásának aktusáról. A nõ független lett. Az 1968-as év meghozta az emancipáció népszerû nyelvét.

A robbanás néhány közvetlen oka kezdettõl fogva elõre látható volt. A baby boom nemzedék tagjai feszegették az egyetemek, az elõadótermek, a könyvtárak és a kollégiumok falait. A diákok társadalmi státusza romlott, és félni kezdtek a jövõtõl. Az egyetemek nyitni és demokratizálódni kezdtek, mondhatni, “alacsonyabbra került a léc”. A régen még elitnek számító végzõs hallgatóknak meg kellett találni a helyüket a munkaerõpiacon.

A lázadás az Amerika-ellenes érzelmeknek is teret adott. Ebben az idõben zajlott a vietnami háború, mely az Egyesült Államok bel- és külpolitikáját is mély válságba sodorta. Egy 1968 elején készült, a kongresszusnak szóló jelentésben ezt írta az akkori védelmi miniszter, Robert S. McNamara:

A hatvanas évek folyamán megszûnt a háború utáni elsõ években tapasztalt bipolaritás. Ma már nem lehet olyan könnyen az embereket a “jó barát” vagy a “halálos ellenség” kategóriákba sorolni.¹

Egyre nehezebb volt olyan fogalmakat használni, mint “szabad világ” vagy “vasfüggöny”.

Az 1968-as év hatalmas diadal volt a tömegmédia számára, különös tekintettel a televízióra. Jerry Rubin, akkoriban hippi, késõbb ismert yuppie, a chicagói tüntetések idején azt mondta: “Rajtunk a világ szeme.” És igaza volt. Ennél azonban fontosabb, hogy a televízión keresztül az egész világ követhette a kommunista gerillák Tet-offenzíváját Dél-Vietnamban. Elõször láthatta élõben Amerika elesett katonáit. A vietkongot megtizedelték ugyan, mégis Amerika szemében, a televízió közvetítéseiben, az USA már elvesztette a háborút, még ha a valóságban a békeszerzõdést csak hét évvel késõbb írták is alá.

A ’68-as diákmozgalmak Berkeley-tõl Tokióig (Közép-Európa kivétel volt) összefogtak a háborúellenes tiltakozásban. Az új pacifizmus köpönyege alatt bújt meg (a második világháború óta elõször) a német nacionalizmus. Ezúttal baloldali verzióban. Egyenlõségjelet tettek Amerika és a nácizmus, illetve a felosztott Németország és Vietnam között. Rudi Dutschke azzal fenyegette az amerikaiakat, hogy az imperialista megszállókat kizavarják Németországból. Az új Németország nyilván békét akart, de másokra is békét akart erõltetni. A diákok szélsõséges tiltakozási formái félelmet ébresztettek a németekben, és a legborzasztóbb emlékeket elevenítették fel. Nemcsak jobboldali, de baloldali értelmiségiek is, mint Jürgen Habermas vagy Max Horkheimer figyelmeztettek egy újabb totalitarizmus, egy totalitárius nyelv, az erõszakos megnyilvánulások veszélyeire, és óvtak a polgári kultúra, a liberalizmus és a pluralizmus elvetésétõl.

1968 egy további fontos németországi aspektusa a “hallgató nemzedék” elleni tiltakozás, a szülõk elszámoltatása háborús bûneik és gyávaságuk miatt. Ebben az idõben kezdték el a németek felidézni, hogy mi is történt valójában, és a kollektív felelõsségrõl is ekkor kezdtek elgondolkodni. Hasonló dolgok történtek Franciaországban is, még ha a kollaboráció, a Vichy és Pétain körüli viták csak évekkel késõbb robbantak is ki.

Engem lenyûgözött a ’68-cal átitatott nyugat, ugyanakkor magányosnak és idegennek éreztem itt magam. Azok, akikkel Bolognában és Párizsban találkoztam, közel álltak hozzám korban, érzékenységben és olvasottságban, mégis világok választottak el minket egymástól. Kezdve a nyelvvel: Az õ szemükben alapvetõ kritérium volt a forradalom. Milan Kundera szembeállította egymással a párizsi májust, a “forradalmi líraiság robbanását” és a prágai tavaszt, a “forradalom utáni szkepticizmus robbanását”. Amit a csehekrõl és a szlovákokról mondott, igaz volt Varsóra és egész Lengyelországra is. Csakhogy a lengyel értelmiség már régen eltemette “az emberarcú szocializmusba” vetett hitét. A szemantika nyugati rabjai – a marxisták, leninisták, trockisták, szituacionisták, anarchisták és még a szocialisták is – Brezsnyev és Gomułka nyelvén írták le a világot. Már csak emiatt sem jöhetett létre beszélgetés köztünk, egymás megértésének lehetõségérõl nem is szólva.

Természetesen a nyugat forradalmárjai mást gondoltak. Az õ ideáljaik a felszabadulást, az individualizmust hirdették, gyakran szovjet-ellenesek voltak, elítélték a hivatalos erõszakot, a “szovjet bürokráciát” és a “vörös burzsoáziát”. De a nyelv mégsem ártatlan. Számunkra ez a nyelv tele volt a saját bõrünkön megélt elnyomással. Leszek Kołakowski így üzent a frankfurti diákoknak, mikor azok tiltakoztak az ellen, hogy õ kapja meg Adorno filozófia tanszékét: “Nem foglak titeket zavarni a professzorok elleni osztályharcban.”

Ez a nyelv lengyel szempontból nemcsak az elnyomás nyelve volt, de rettenetesen unalmas is. Józef Tischner egyszer elmesélt egy viccet: Két gorál beszélget a háború után. Az egyik azt mondja: “Jönnek a vörösök és halálra éheztetnek.” Mire a másik: “Nem fognak halálra éheztetni, csak halálra untatni.” A hatvanas évekre ez a nyelv már a hatalmi elitben sem élt.

Nem csak mi unatkoztunk egyre inkább. A ragyogó francia újságíró, Pierre Viansson-Ponté, a májusi zavargások elõtt pár héttel elõrelátóan a következõt mondta: “la France s’ennuie” – Franciaország unatkozik. A fiatalok változást akartak a politikában és a háború után kialakult, hierarchikus, merev, a gaulle-isták által tekintélyelvûen igazgatott társadalmi rendben. A Kaczinski-kormány alatt a televízió még liberálisnak volt mondható de Gaulle idõszakához képest. Hogy megváltoztak az idõk! Azt a nyelvezetet, mely szemünkben a megpróbáltatást és az unalmat jelképezte, a ’68-as forradalmárok a Herbert Marcuse típusú proféták segítségével próbálták megújítani. Az olasz diákok az õ nevét Marxéval és Maoéval állították egy sorba.

A májusi forradalmárok még legnemesebb törekvéseik közepette is e nyelvezet rabjai maradtak. Semmilyen más nyelven nem tudták volna kifejezni lázadásukat. Ez befolyásolta a Közép-Európáról, a prágai tavaszról és a lengyel márciusról alkotott képüket is. Ezekhez ambivalensen, többnyire közömbösen, sokszor ellenségesen viszonyultak. Mi per definitionem ellenforradalmárok voltunk. Szerintük még ha a kommunista pártfunkcionáriusok egy “elárult forradalom” gyermekei voltak is, azért az mégiscsak forradalom volt. És még ha bürokratikus volt is a szocializmus, azért az mégiscsak szocializmus volt. A nyugati kommunisták szemében szálka volt a lázadó fiatalság. Szabadelvû, forradalmi nyelvhasználatuk az egész intézményrendszert fenyegette, többek között a kommunista ideológiát is. A májusi mozgalmat a kommunisták a gaulle-istákkal együtt semmisítették meg. Hála Istennek. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ez Moszkva érdekében is állott.

A nyugati radikális erõk és a lengyel vagy csehszlovák fiatalok alapvetõen másképp gondolkodtak a szabadságról. A mi szabadságfogalmunk hagyományos, liberális és erõszakellenes volt, az övék minden megszorítást a szabadság elleni véteknek tartott. A demokráciához is máshogy álltunk, mint õk. “Közvetlen demokráciáról” beszéltek, a nyugati demokráciát kizárólag formalitásnak és csalásnak tekintették. Elutasították azokat az intézményeket, melyeket mi ideálnak láttunk. Kritizálták a piacgazdaságot, a fogyasztói társadalmat, mi pedig másra sem vágytunk.

’68 kiélezte a lázadás és az uralkodó normák közötti ellentéteket. A nyugati ‘68 szelleme a szabályok, korlátozások és a törvény ellen küzdött: a társadalmi konvenciók, a hagyományos erkölcs törvényei és végsõ soron a történelem marxista törvényei ellen is. A falakon olyanok álltak, mint: “Legyél realista, és követeld a lehetetlent!” vagy “Tiltani tilos”.

A lengyel ’68 és a prágai tavasz nem akarták eltörölni az összes szabályt és korlátot. Ellenkezõleg, a szabadságért vívott harcban jogilag és erkölcsileg indokolt korlátokat szerettek volna felállítani. Fõleg azért, hogy be tudják határolni a rendszer önkényességét. A közép-európai ’68 nem akart erkölcsi forradalmat sem.

A lengyel ’68-asok között már megjelent a hetvenes és nyolcvanas évek demokratikus ellenzéke. Pár évvel korábban Jacek Kuroñ és Karol Modzelewski írása, a Nyílt levél a párthoz, egy antibolsevista, de a marxizmus nyelvén fogalmazott forradalmi program volt. 1968. január 30-án, az Õsök búcsúelõadásán Karol Modzelewski szavait skandáltuk: “Cenzúra nélküli függetlenséget!”. Elõször, szinte véletlenül, használtunk egy politika-ellenes nyelvezetet a rendszer elleni harcban. A cenzúra elleni tiltakozásukban szólásszabadságot követelve és az elnyomásnak kitett társaikat védelmezve a lengyel diákok a jogra, az alkotmányra hivatkoztak. Az alapvetõ szabadságjogok védelmének nyelve hamar a születõben lévõ demokratikus ellenzék eszközévé vált. Nem volt és nem is lehetett a céljuk a hatalom megszerzése és a fennálló rendszer megdöntése, csak annak keretek közé szorítása és a diktatúra féken tartása.

Még évek múltán is látható volt a nyugati hatvannyolcasok szabadságkeresõ tekintély-, bolsevizmus- és államellenessége. Az sem véletlen, hogy ’68 vezetõ alakjai közül késõbb sokan aktívan rokonszenveztek a kelet-európai ellenzékkel. A legismertebbek Joschka Fisher, aki többször Varsóba utazott, hogy kortársaitól lengyelül tanuljon, Bernard Kouchner, aki a lengyel követség elõtt tiltakozott a hadiállapot bevezetése ellen, és Daniel Cohn-Bendit, aki mindenhova elment, ahol a szabadságot védeni kellett. A nyugati hatvannyolcasok gyakran a Munkásvédelmi Bizottság (KOR), a Szolidaritás, a Charta ’77 vagy az orosz disszidensek védelmezõinek elsõ soraiban voltak, mert ezekben a körökben a hatalomellenes baloldali eszmék visszhangra találtak. Közép-Európa érdekessé vált, elsõsorban Milan Kundera híres cikkének (“Az elrabolt nyugat, avagy Kelet-Európa tragédiája” [1983]) köszönhetõen. Nem kis részben tudható be a kelet-európai ellenzék befolyásának, hogy az emberi jogok az egész világon az önkény elleni harc fegyverévé váltak. A civil társadalom – a közép-európai hitvallás egy másik fontos összetevõje – a Nyugat antipolitikai politikájának elemévé vált.

Néhány évvel ezelõtt megjelent egy heves vitákat, sõt, Franciaországban botrányt kavaró könyv az “új reakciósokról”. A maga is hatvannyolcas szerzõ, Daniel Lindenberg saját kortársairól írt: Alain Finkielkrautról, André Glucksmannról, Marcel Gauchet-ról és olyan írókról is, mint Michel Houellebecq, akik eltávolodtak 1968 ideáljaitól, és ma, írja Lindberg, konzervatív álláspontot képviselnek. Nem véletlen, hogy közülük sokan az iraki háború mellett kardoskodtak, mint pl. a francia külügyminiszter, Bernard Kouchner és André Glucksmann csakúgy, mint a volt kelet-európai ellenzék tagjai közül pl. Václav Havel, Adam Michnik vagy Konrád György is. Megértem a döntésüket, de nem értek vele egyet.

Mi maradt Nyugat-Európa hatvannyolcas lázongásaiból? ‘68 utópiája már régen halott ugyan, de a nyugat-európai társadalom belsõ demokratizálódásához feltétlen hozzájárult. A kulturális, társadalmi és erkölcsi forradalom hatásai továbbra is érzõdnek a nyilvános összeütközésekben és vitákban. A nõk, a homoszexuálisok, a fogyasztók vagy a környezet védelmére létrejött mozgalmak ma is élnek. Nicolas Sarkozy élesen kritizálta ’68 szellemét elnökválasztási kampánya során.

A hatvannyolcasok megpróbálták elhitetni, hogy az áldozatok kevésbé fontosak, mint a tettesek. Azt állították, hogy nincsen hierarchia az értékek között, ezért minden megengedhetõ.

Mindezt a ’68-as Párizs egyik vezéralakja, André Glucksmann jelenlétében mondta, aki elõször vett részt választási kampányban, méghozzá a jobboldal jelöltje mellett. E megjegyzés közben Sarkozy mellett állt, csendesen mosolygott, nyilvánvalóan megalázva.

Glucksmann és a fia válaszul 2008 februárjában könyvet jelentetett meg ’68 májusa – hogy Sarkozy is megértse² címmel. Ebben a szerzõk kifejtik, hogy maga Sarkozy is ’68 terméke. Lehetett volna ’68 nélkül egy kicsit magyar, egy kicsit zsidó, családi hátterét többször nyilvánosan átrendezõ állampolgárból Franciaország elnöke? Alain Finkielkraut, nemzedékének másik csillaga, még ma is alig tudja ’68 májusát igazolni: azt, hogy ’68 támad mindenfajta hierarchiát, amely nélkül pedig sem kultúra, sem oktatás nincs. A negyven évvel ezelõtti események kultikus ünneplését Finkielkraut “nagy cirkusznak” nevezi.

A lengyel ’68-ból kevés maradt. A lengyel március egyszerre volt a Lengyel Népköztársaság része és annak tagadása, így azzal együtt a feledés homályába veszett. Hasonló történt a prágai tavasszal is, melynek reményei és tragédiája messze túlszárnyalta a márciuséit. Akkoriban fontos volt, de hatása mára már alig látható, hacsak a hatvannyolcasok közéleti szerepében nem.

Akkor mi a magyarázata annak, hogy ’68 márciusának negyvenedik évfordulóját olyan pompázatosan ünneplik? A lengyel államfõ beszédeket tart, kiállításokat rendeznek, filmeket forgatnak, számos konferenciát és elõadást tartanak ’68 témájában. Kimerülten az éveken át tartó viszálykodástól és állandó változásoktól, Lengyelország a múlt felé fordult. A varsói felkelés hatvanadik és a Szolidaritás huszonötödik évfordulójára nem kevésbé pazar megemlékezést rendeztek, mint most, a negyvenedik évforduló kapcsán.

1968 márciusának ünneplése belesimul a megemlékezések sorába és a nemzeti identitás keresésébe. Mint tiltakozási mozgalom, ’68 világos és érthetõ, síkra szállt az értékek védelméért; ebben semmi újdonság sincs. 1956 eseményeirõl, melyek a háború utáni Lengyelország számára sokkal nagyobb jelentõséggel bírtak, alig esik szó.

’68 jelentõségében véleményem szerint közrejátszik Lengyelországnak a zsidókhoz való viszonya is: aggódás, ingerlékenység, lelkiismeretfurdalás és ellenszenv különös egyvelege ez. 1989 után a lengyel-zsidó virtuális “polgárháborút” a karmelita kolostor és az Auschwitz melletti sóderbányában talált keresztek ügye, és végül Jan Tomasz Gross írásai, aSzomszédok³ és a Félelem⁴ fölötti összetûzések fémjelezték.

A zsidókérdés nehézségeit keresztény szemszögbõl nehéz megérteni, hisz a kereszténység teret ad a bûnbánatra, a gyónásra, a bûnbocsánatra és a feldolgozásra. Ebben az esetben nem sokat segít a “megbocsátunk és bocsánatot kérünk” tana, azon egyszerû okból, hogy Lengyelországban zsidók csak mint egyének léteznek, lengyel zsidóság nincs. Tragikusabban végzõdött a lengyel zsidóság története, mint a 15. században a spanyol zsidóságé. Ezért a Gross könyvét oly gyakran ért vád, hogy megnehezíti a lengyel-zsidó párbeszédet, teljesen alaptalan. Ugyanis nincs és nem is lehet ilyen párbeszéd, hiszen nincs zsidó vitapartner sem. Párbeszédet lehet kezdeni Izraellel vagy amerikai zsidó szervezetekkel, de a lengyel–zsidó párbeszéd lehetetlen. Lengyelország magával folytat párbeszédet. A Gross Félelem c. írása által kiváltott érzelmek nyilvánvalóvá teszik e párbeszéd nehézségeit.

Lengyelországnak vannak nehézségei a szomszéd országokkal, de a megvívott háborúk nem veszélyeztetik a lengyel identitást. Senki nem állítja, hogy a németek voltak a lengyelek áldozatai, még akkor sem, ha ez a lehetõség Jarosław Kaczyñskit rettegéssel tölti el. És senki nem fogja azt sem bebizonyítani, hogy az oroszok voltak a lengyelek áldozatai. Még a lengyel és ukrán bûnök kölcsönös megvallását is viszonylag könnyû elérni, mert ez sem veszélyezteti a lengyel identitást.

E tekintetben a zsidókérdés már sokkal nehezebb. Mert Jedwabne és Radziłów képei, a háborús jelenetek és a kielcei és krakkói pogromok a háború után sokkal inkább megkérdõjelezik a romantikában gyökerezõ megszokott Lengyelország-képet: a népek Krisztusa, a szenvedõ, hõsi Lengyelország, mely mindig a jó utat választja, a szabadságért és az emberi méltóságért küzd.

És ebbe a lengyel-lengyel párbeszédbe belép 1968. Abban mindenki egyetért, hogy a borzalmak a “vörösök”, “a kommunisták” számlájára írandók. Ha ennyire koncentráljuk a felelõsséget, akkor minden további nélkül, tiszta lelkiismerettel beszélhetünk a megmaradt lengyel zsidók sorsáról. Sajnos nem ilyen egyszerû a helyzet, hiszen a rendszer azért tisztította meg a Lengyel Népköztársaságot a zsidóktól, mert ennek a politikának a népszerûségében reménykedett. És nem tévedett.

A diákfelkelések, a tiltakozási mozgalmak és az értelmiség szolidaritása egész Lengyelországot hatalmába kerítette, sokszor még a politikától távoli köröket is. Pontosan ez volt ’68 legszebb oldala. Ennek a megmozdulásnak nem volt köze a zsidókhoz, mégis a hatóságok a zsidókra mutogattak. Mégsem ad az akkori kormány antiszemita kampánya elégséges magyarázatot arra a kérdésre, hogy miért volt ’68 kezdeményezõi között olyan sok zsidó, lengyel zsidó, zsidó származású lengyel, lengyel, zsidó gyökerekkel (óh, micsoda problémákat okoznak a lengyeleknek a zsidók!). Nemcsak Lengyelországban, de Párizsban és az amerikai ’68-as mozgalomban, sõt még talán máshol is. Nem hiszem, hogy ez a kérdés lényegtelen vagy triviális, még akkor sem, ha másodrangú, hiszen a forrongások a zsidók részvétele nélkül sem alakultak volna másképp.

’68 elsõ idõszakának fõszereplõi a népköztársaság privilegizált köreibõl kerültek ki. Ritkábban pártfunkcionáriusok gyerekei, sokkal inkább értelmiségiek, újságírók és mûvészek. Számos diktatúrában (mint pl. Franco Spanyolországában) az uralkodó osztály gyerekeinek meghatározó szerepük volt a szülõk rendszere elleni felkelésben. Jól értesültek voltak, és meglehetõsen biztosan mozogtak ezekben a körökben (legalábbis azt hitték), és úgy találták, hogy a kormányzási gyakorlat ellentmond az otthon hallott eszméknek. A zsidó fiatalok lázadó magatartását a hatvanas évek Lengyelországában tovább fokozta a kormánytábor antiszemitizmusa.

’68 bizonyos fokig szintén a gyerekek lázadása volt szüleik nemzedékének kommunista szubkultúrája ellen (még ha ettõl már meglehetõsen eltávolodtak is). A szülõket tették felelõssé a diktatúráért, mint ahogy Németországban és Franciaországban a “hallgató nemzedéket” gyermekei vonták felelõsségre háborús bûneikért.

Megkockáztatnám egy Lengyelország határain messze túlmutató hipotézis felállítását. A zsidó hatvannyolcasok az elsõ holokauszt utáni generáció tagjai voltak. Már nem érezték azt a náluk csak néhány évvel idõsebbekben is még munkáló félelmet a megalázottságtól, az emberi méltóság elvesztésétõl, a meghunyászkodástól. Nemcsak antiszemiták, de Hannah Arendt és a nagy holokausztkutató, Raul Hilberg is feltették a kérdést, hogy miért tekintettek a zsidók olyan passzívan a halál arcába. Nekem úgy tûnik, hogy ‘68 tudat alatt a holokauszt utáni generáció lázadása is volt a szüleik nemzedéke által viselt hatalmas történelmi terhek ellen. Ennek egy másik módja a zsidó fiatalok azonosulása Izrael 1967-es, az arab államok és közvetve a Szovjetunió fölött aratott gyõzelmével.

Lehet, hogy 1968-ban bezárult az a kör, mely a zsidók történetében a Nagy Francia Forradalommal vette kezdetét. Elhagyták gettóikat, beléptek Európa történelmébe, és fokozatosan teljes értékû állampolgárok lettek, mégis mindig tiltakoztak a diszkrimináció és az igazságtalanság bárminemû formája ellen. Az asszimiláció és gyökértelenség okozta fájdalmat az egyetemes értékek nyelvén és gyakran radikálisan juttatták kifejezésre. A második világháború tragédiája után a zsidók egyre jobban érezték magukat Nyugat-Európában, politikailag jobbra tolódtak, és a felvilágosodás univerzalizmusának, internacionalizmusának és kozmopolitanizmusának eszméitõl Izrael állam partikularizmusa és a zsidó sorssal való azonosulás felé fordultak.

A lengyelországi ’68 nyugati megítélésével kezdtem. Paradox módon most 1968 zsidó dimenzióival fejezem be, talán mert e cikk témája nagyon közel áll hozzám.

FORDÍTOTTA HUPPERT ANNA

A cikk a Transit, (2008) 35. számában jelenik meg.