Persze, hogy rémálom volt az életem,
mivel aki voltam, az én magam lettem,
idegen honban, magamban, jó követem
nem voltam, nincs kit megkövetnem sem.

Könyveket rámoltam, beléjük nem néztem,
egy kisebb halmukat lábamra ejtettem,
itthon is épségemet veszélyeztetem,
nem is kell az utcára kimennem.

Apró lépésekkel haladtam a jégen,
nagyot estem, vállam nem maradt épen,
ujjtövekig befeketül, szépen.
Lejárhatott volna idõm embólia következtében,

például. Jól ismerem a keresztezõdéseket,
a piros és a zöld lámpák gyakran trükkösek,
a háromnegyed forgalom áll, de legbeljebb
akkor útjogosak a kanyarodni készülõ jármûvek.

Persze, rossz járásom miatt az elsõ zöldet
mindig ki is hagyom, mégis, szerencsémnek
köszönhetem, hogy egy terepjáró nem végzett
velem, vagy nem tört össze, csont-hús-vérnek.

Igy onthatnám, mint – elmaradt még – belemet,
nyöghetném, mint béna, holtra vált szörnyeteg
szerencsétlen, abba is hagyom, versemet,
úgysem mondhatók el ezek a dolgok direkt.

Túl idomtalan, hogy amatõr versidom
megfelelõje lehessen neki, abba is hagyom,
kissé kétesnek tartott verseim így megtartom,
az újságnak azokat adom.

Ezzel is gyarapodott sok tapasztalatom,
már csak egészségem napjait számolom,
így is elcsúszhatok, s nem Mozart-golyókon,
sorsomat ki kérte, persze, hogy kuglizzon?

Hiába akárhány nap, ezt is jól tudom,
eljön az utolsó, nyomorékba írjon,
kórházi ágyon vagy busz alatt lebírjon,
szecskává ment testben fröcsköl csak tudatom.