A “magyar irodalmi gondolat” az 1880-as években vált a politikai élet egyik legfontosabb patronává. Az osztrák–magyar közös külügyminiszter boszniai fõadminisztrátor, Kállay Béni (1839–1903) tollán mindez elsõsorban a magyar állam lehetséges balkáni terjeszkedésére és a Monarchia központjának Budapestre tolódására vonatkozott. A századfordulón a birodalmi diskurzus egyre szürreálisabb arányokat öltött – mindezt legjobban Rákosi Jenõ (1842–1929) “30 millió magyar” víziója jellemzi. A nemzeti liberális hagyományt a homogenizáló asszimiláló nacionalista modernizáció programjával felváltani igyekvõ ideológusok – mint Beksics Gusztáv (1847– 1906) vagy Concha Gyõzõ (1846–1933) – tipikusan maguk is asszimilált családokból jöttek, így számukra a nyelvi magyarosodásra és a nemzetiségi területek kolonalizációjára épülõ modernizáció végtelen távlatokat látszott nyitni.
A történelem kevéssé vigasztaló iróniája, hogy a birodalmi gondolat 1918–1919-es összeroppanása egyben az asszimiláló nemzeti diskurzust is aláásta, és megnyitotta az utat a disszimiláló etnokulturális ideológiák számára.
Herczeg Ferenc: A százéves Petőfi
Midõn egy nép a maga nagy költõjét ünnepli, akkor tulajdonképpen önmagát ünnepli. (…) Költészete arany tükörré lesz, amelyben a nemzet saját eszményesített arcát csodálja. Azért teljes joggal hódolnak meg emléke elõtt a nemzetnek oly szerényebb mûveltségû fiai is, akik csak felületesen vagy egyáltalán nem ismerik költõi alkotásait; õk, midõn megkoszorúzzák a költõ emlékét, a nemzeti közösség oltárát ékesítik fel. (…) De hiszen minél több szláv vér buzgott Petõfi ereiben, annál nagyobb dicsõség háramlik ebbõl a magyarságra, mert bizonyos, hogy Petrovics Sándor sohasem emelkedik fel a világirodalom állócsillagai sorába, ha ifjú Szigfridként elõbb meg nem fürdik a turáni sárkányvérben. Költészetének legmesteribb kincseit õ a magyar hazaszeretet tüze mellett kovácsolta. A nemzeti érzés, amely mint éltetõ vértest, hallgatagon és magától értetõdõen, benne kering minden költõnk ereiben, a legtudatosabban Petõfi Sándorban élt. Ezer esztendõ óta ez az érzés az õ lantján adta a legharsányabb és a legmegragadóbb hangokat. Egy Petõfi, akinek költészetébõl hiányzik a magyar elem, nem Petõfi; valamint a Hunyadiak és Zrínyiek neve is csak úgy lehetett aranyértékké az egész keresztény világban, hogy elõbb beolvadtak a magyarság tûzkatlanába.
A Kárpátok hegygyűrűjében különbözõ népfajok élhettek, de a kulturális élet lehetõségeit itt egyedül csak a magyar népfaj tudta megteremteni. (…) A királyellenes versei valóban politikai költemények, idegen befolyás alatt íródtak, és nem találjuk meg bennük az átlagos magyar ember kegyeletét a történeti múlttal szemben. (…) Az igazi, a politikai doktrinák láncaitól megszabadult Petõfi Sándor akkor veti meg lábát a magyar anyaföldön, és akkor emelkedik föl egész titáni nagyságában, midõn 1848 nyarán megérti, hogy nem a világszabadságról, hanem csak egy kis népnek, az õ magyar népének élet-halál harcáról van szó. (…) Most már kiejti kezébõl a vörös lobogót, s fölkiált: “Háromszínû magyar zászló, vezérelj (…)” Ezer év óta ez a magyarság sorsa: hogy magára hagyják. (…) A világpolgár most már kész volna arra is, hogy mind a négy sarkán fölgyújtsa a világot, ha így meg tudná menteni a hazáját. A magyar elhagyatottság, amely valamikor rabul ejtette Zrínyit, a költõt, perzselõ és büszke lángra lobbantotta Petõfiben is a magyar lelket. A doktrinér költõbõl a nemzet Tyrtaeusa lesz, a demokrata pártemberbõl szabadsághõs: az öreg Petrovics fiából a magyarság legnagyobb lírikusa.
Petőfi Sándor esztétikai értékeknél jóval többet adott nemzetének: egy ideált adott – az ifjúság bájában és a lángész fényében tündöklõ hõs ideális alakját. Az ó-görög és a germán népek fantáziája Achilles és Szigfrid legendás alakjában személyesítette meg a fájdalmas nosztalgiát, amit az egymás után fölvirágzó és elfonnyadó nemzedékek a gyõzelmes ifjúság iránt éreznek. Örök ifjúság csak annak a halandónak jut osztályrészül, aki ifjan hal meg. Achillesnek, Szigfridnek életük virágjában kellett meghalniok, hogy emberekbõl csillagok legyenek a költészet egén. Amit Homérosz és az északi bárdok megálmodtak, az ifjúság hõsi époszát, a Gondviselés valóra váltotta egy magyar költõ életében. Mert Petõfi élete hõsi éposz, amely megrázóan szép és szomorú akkordjaival belebúg a hétköznapokba, és ünnepiesebbé, mélyebbé és gazdagabbá tesz a magyar életet. Az õ emlékébõl az örök ifjúság villamos árama fut át a nemzet testébe, az õ példája messzi idegenben is dicsõséget szerez a magyarságnak.
Beksics Gusztáv: Mátyás király birodalma és Magyarország jövője
Mátyás birodalma az eszmény. Az eszményeket azonban nem, vagy csak ritkán lehet teljesen valóra váltani. Meg kell tehát mérni erõnket, s a kitûzött célt, hogy ezek összhangba kerüljenek. Nem is szükséges, nem is lehet Mátyás nyugati politikáját s hódításait ismételni. A mai viszonyok között nem juthat eszébe magyar politikusnak az osztrák örökös tartományok meghódítása. A magyar politikának azonban teljesen jogos törekvése, hogy a Habsburgok kettõs monarchiájában Magyarország legyen a vezetõ, akár a dualizmus, akár a perszonálunió formájában. (…)
Csak a célt tûztem ki, mely felé a nép és az államalakító erõk viszik Magyarországot és Ausztriát. És egyszersmind igyekeztem kimutatni az erõk lényegét.
Sõt nemcsak Magyarországról és Ausztriáról van szó, hanem szó van egyszersmind a Duna völgyének kapcsán a balkáni népekrõl és államokról. Ezek kialakulása mindig szoros összefüggésben volt Magyarország sorsával.
Ha Magyarország erõs és hatalmas volt, a balkáni népek rátámaszkodtak. Rátámaszkodtak a múltban a törökkel szemben, s ha Magyarország ismét hatalmassá leend, rá fognak támaszkodni Oroszországgal szemben.
Magyarországnak ezekhez képest a Habsburg-ház érdekében s Európa békéje miatt kettõs nagy feladatot kell megoldania. A vezetést a monarchiában magához kell ragadnia s egyszersmind a balkáni népekben bizalmat kell maga iránt támasztania. Tekintélyt és bizalmat. Tekintélyt, hogy meghajoljanak elõtte, s bizalmat, hogy érdekeiket nem rontja meg. A Habsburgok ekképp csak Magyarország által érhetik el, hogy ha nem is közvetlen uralmuk, de befolyásuk és hatalmi szavuk a Fekete-tengerig terjedjen.
A kettõs feladat azon kettõs kötelességet hárítja Magyarországra, hogy számbelileg, kultúrailag és vagyonilag ehhez hozzá nõjön.
Magyarország a balkáni népek irányában most is túlnyomó népességi, kultúrai és gazdasági viszonyokkal bír. Kultúrai és gazdasági erõnk hasonlíthatatlanul nagyobb, mint az egész Balkán-félszigeté. A lakosság dolgában pedig Magyarország a török leszámításával szintén túlszárnyalja az összes balkáni népeket együttvéve. Ez azonban még nem elég. Túlnyomóságra kell szert tenniük Ausztria irányában is, mely gazdaságilag még felettünk áll, de szerencsére, nem kultúrailag. Népesség dolgában is túlszárnyal még bennünket, de már csak a 13 és 10 arányában. (…)
A fõ dolog az, hogy megtartsuk szaporodásunk jelen méreteit. Ha képesek leszünk megtartani, ha a születések nagy visszaesése, vagy az ijesztõen növekvõ kivándorlás meg nem zavarja fejlõdésünk jelen méreteit, akkor feltétlenül biztos a jövõnk.
A balkáni népekhez képest ma is nagyok vagyunk. Akkor óriások leszünk. Ausztria gazdasági fejlettségének ellenére s ellenére annak, hogy mi tartjuk ipari munkásainak millióit, csak hat millióval tudott fölénk nõni. Vagy helyesebben szólva, mert hisz a török hódoltság után Ausztria sokkal népesebb volt, mint Magyarország, csak hat millió hiányzik ahhoz, hogy elérjük.
És elérni elérnõk még a jelen viszonyok alapján is; az igaz, hogy csak nyolc évtized alatt. De hátha mi még fokozzuk szaporodási percentünket. (…)
A faji expanzitás fokmérõje, hogy a magyarság 3–5 decennális percent arányában jobban fejlõdik, mint fejlõdnek a nemzetiségek. Az asszimiláció közremûködése mellett ez a percent évtizedrõl-évtizedre emelkedni fog. Egy magyar politikus sem nézheti le az asszimilációt, legkevésbé néztem le én, sõt számos munkámban és cikkemben világosan kimutattam, hogy az asszimilációra nagy feladat vár a faji expanzitás kapcsán. Minél nagyobb lesz a faji expanzitás eredménye, annál nagyobb méreteket vehet fel az asszimiláció, mert asszimilálni csak ott lehet, a hol erõs magyarság van. (…)
A nagy magyar nemzet s a nagy magyar állam eszményképének nemcsak egy, hanem számtalan eszköze van. Eszköze kell, hogy legyen minden törvény, minden kormányzati tény, minden szervezet s az állam és a magyar társadalom minden cselekedete. De kimagaslik minden eszköz fölött kettõ.
Legelõször a magyarság expanzitása, mely nélkül nemzetünk naggyá nem lehet. Másodszor az asszimiláció, melynek szintén legerõsebb támasza a magyarság kifejlõdése, kultúrai és gazdasági megerõsödése.
Elérhetjük Mátyás Magyarországának nemcsak külsõ viszonyait, a redukált vonatkozásokban, hanem egyszersmind elérhetjük, sõt biztosra el fogjuk érni annak nemzeti percentjét. Vagyis az új Magyarországnak nemzeti száztólija ismét 70–80 lehet.
In: Herczeg Ferenc: Tanulmányok I. Singer és Wolfner, 1939. 103–114. l.