Minden további nélkül kezdhetnénk úgy ezt a történetet, hogy: “A férfi megállt az úton. Hátrafordult, és látta, hogy vége lett a télnek, noha a tavasz még nem köszöntött be. Soha azelõtt nem látta az utcáját ilyen nézõpontból, ugyanis még soha nem fordult meg rajta. Persze a mi fejünkben megfordulhat, hogy ez a férfi, amikor visszafelé megy, azaz hazafelé tart, netán szemrevételezheti az utcát ebbõl a szemszögbõl is, csakhogy ez a férfi hazafelé busszal járt. Nem tudni, miért. Ez volt a szokása. Azonban most, mint mondtuk, életében elõször, meglátta az utcáját a másik irányból is. A fûszerest, a jósnõt (errõl az oldalról egészen másként festett), a telefonfülkét, melynek ablaka láthatóan ki volt törve, az autókat, amik megfordítva közlekedtek az utakon, és az út végén, innen jól látszott, a házak alacsonyabbak voltak, mint az út innensõ szakaszán, tehát az égbõl is kevesebbet takartak ki, így a látkép kékebb, tágasabb, szabadabb volt innen. Persze mindez – gondolhatná hõsünk – csak gyermeteg ábrándozás. Az utca az utca, semmi több. Valamikor talán nagy jelentõséget tulajdonított volna ennek a látszatnak, de mára… ugyan már!”

Azonban mi nem így kezdjük ezt a történetet, hanem valamivel líraibban, vagyis így: “Minden ember életében bekövetkezik egy fordulópont, ahonnan nincs visszaút. A szerencsésebbeket ez a változás feljebb emeli, a pechesebbeket lejjebb presszírozza, vagy a földhöz vágja. De a valamivel filozofikusabb észjárásúaknak gyorsan hozzá tesszük, hogy az élet persze nem ilyennyire egyszerû és megmagyarázható, s ebbõl már következik is, hogy ez a fordulópont, amirõl már azt sem tudjuk egyértelmûen gondolni, hogy bekövetkezik-e, avagy mégsem, van, akinek egyszerre hozza el a borút és a derût.”

Ha azonban így kezdenénk ezt a történetet, nagyon messzirõl jutnánk csak el oda, ahová voltaképpen eljutni szeretnénk, ezért hát gyorsan átlapozunk az eseményeknek arra a fejezetére, ahol idõ és tér a megfelelõ mértékben tárul ki elõttünk, s mi épp annyira kalandozhatunk el a részletekben, amennyire ez történetünkhöz méltó és illõ: se jobban, se kevésbé.

A szomszédék kislánya, a Mariann ezen a délelõttön is leült a zongorája elé, és játszani kezdett. Még a csenevész zeneiség, és az otromba félrebillentések ellenére is oly megejtõ volt a dallam, hogy hõsünk korhadó lelke pillanatokra színekbe öltözött, megemelkedett, megfásult képzelete papírrá lágyult, s akár a papírsárkányok, felszaladt egy kicsit az égbe, s ott körözött: sem nem a földön, sem az ég osztatlan kékségében el nem veszve, hanem kikötözve a kettõ közé, de mégis szárnyalt, lebegett, ahogy a vasárnapi szieszta idejében szokott, amikor a szomszéd Keszlerék kislánya játszik. Ez a képzelgés addig volt lehetséges, amíg az anyja ki nem vánszorgott a konyhába, hogy bevágja az ablakot, lehetõleg úgy, hogy a Keszlerék is hallják.

– Micsoda pimaszság. Ilyenkor nyûni azt az átkozott hangszert. Te meg mit ülsz itt? – fordult a fiához – Miért nekem kell a beteg lábammal kivánszorogni ide? Miért nem csukod be te az ablakot?

– Azért, mert én próbáltam hallgatni a zenét.

– Legközelebb csukd be te az ablakot, ha szólok.

– Nem is szólt.

– Ne feleselj.

– Az orvos mit mondott?

– Ne félj, nem látsz már soká.

– Anyám, ne ragozza túl a dolgokat!

– Persze, az apád is csak azt várta, hogy kimúljak végre. De õ patkolt el elõbb. Jól megkeserülte – nyöszörögte, és közben megindultak a könnyek a szemébõl. Aztán fölemelte az öklét az ég felé, és fenyegetõen megrázta – Megállj, te szakállas vén kujon, még megbánod, hogy itt hagytál!

– Ne húzza fel magát, anyám. Inkább pihentesse az idegeit. Meg az én idegeimet is, mert már nem bírom sokáig az elmebaját.

– Jól van… te is csak a halálomat várod. Értem én – nyöszörgött a szobába csoszogva.

Az udvaron azonban volt egy igazi, nem csak amolyan képzeletbeli papírsárkány is, amelyet a Mariann kisöccse kötözött ki a korlátra, és ez a sárkány most mélyen belógott a gangra, élettelenül himbálózott a második és az elsõ emelet között.

Az a férfi, aki vágyakat érlel magában, vonzza a nõket. A vágyakozó nõk viszont taszítanak minden férfit, magyarázta hõsünknek egy alkalommal a mindennap váratlan hirtelenséggel életben maradó anyja, miközben a köménylevesbe pirított zsemlekockákat. Érdekes, gondolta hõsünk, más néven Zombor, hogy az anyja, bármit süt, fõz, de ha csak egy vajaskenyeret csinál magának, a konyha akkor is mindig a feje tetejére áll. Õ nem nagyon szokott fõzni, de ha mégis rákényszerül, 1-2 óra alatt összeüt valami – õszintén bevallhatjuk – kellõképpen finomat, s a konyhában, mire az étel elkészül, nyoma sincs a fõzésnek.

– Miért nincs neked egy menyasszonyod? Vagy legalább egy szeretõd?

– Anyám, pakolja már el a piszkát a konyhából. Az embernek a bele is kifordul.

– Pakolj el te, ha annyira zavar. Én ilyenkor már férjes asszony voltam. Ennyi idõsen már két gyerekem volt.

– Tudom anyám. Az egyik én voltam.

– Akkor meg mit tátod a szád?

– Nem tátom.

– Kicsit több tiszteletet. Nézzenek oda! Egész nap csak tátja a száját… ahelyett, hogy… az én idõmben ilyen nem volt. Mi bezzeg tudtuk, mi a rend, a tisztelet, az erkölcs.

– Ne zsörtölõdjön, anyám. Kibírhatatlan.

– Ez az én házam. Ha nem tetszik, el lehet menni.

– Igazán felfordulhatna már.

Hõsünk kilépett a gangra, és remegõ kézzel rágyújtott egy cigarettára. Most is, mint ilyen esetekben mindig, az ablak mellé, a falhoz kellett lapulnia, hogy az anyja ne lássa, mert nem bírta elviselni, ha a kicsi fia dohányzott. Amikor a gangon ácsorgott, rendszerint összefutott Steiner bácsival, Ica nénivel, a Keszler szülõkkel, vagy legalábbis valakivel a lakók közül.

– Hogy van a kedves édesanyja? – kérdezték ilyenkor, és Zombor habozás nélkül mondta, hogy jól, köszöni szépen. A szomszédok szánakozva, együttérzõen mosolyogtak, Steiner bácsi olykor még a vállát is meglapogatta, azután tovább állt.

Nehéz volna megmondani, hogyan és miként, hõsünk különös lelki rokonságot érzett ezzel az öregemberrel. Persze Steiner bácsi mégsem volt annyira öreg, mint ahogy egy hiteles jellemrajzból kiderülne. A személyi igazolványa vélhetõleg más életkorról tanúskodott, mint ahogy a felszínes szemlélõ gondolná. És valahogy ez is hozzátartozik a jellemrajzához. Steiner bácsinak nagy hordóteste volt, pici szemüvege, kurta lába, amivel kapálva, rugdalva lépegetett, és ezeken az ormótlan lábakon hatalmas lábfejek ültek. Kézfeje is hatalmas volt, amelyet mindig a hasa elõtt tartott. Ráfektette a hasára a kezét, és azon gesztikulált, pici, kerek mozdulatokkal. Steiner bácsi filozófusnak mondta magát. Ez persze teljesen hihetõ volt, mert a szavait senki nem értette. Zombor értette Steiner bácsi szavait. Vagy valamit legalábbis érzett, amikor Steiner bácsival beszélgetett. Nem egészen ugyanazt, amit Mariann zongorázása közben, de valami hasonlót. Olyasmi volt ez az érzés, mint amikor az ember, kora tavasszal, egy befagyott tó jegén megsejti a rianást egy pillanattal azelõtt, hogy bekövetkezne.

– Szépen játszott ma a kis Mariann. Igazán szépen – szólalt meg Steiner bácsi. Hangja nehézkes és mély volt. És egy kicsit talán szomorú is. – Maga is hallotta, fiatalember, ugye?

– Egy darabig.

– Á, értem. Szóval egy darabig – mellényzsebébõl elõhúzott egy szivart, meggyújtotta, és Zombor mellé könyökölt a korlátra. – Hát azt tudja–e, hogy a zenei élvezet félbeszakítása, akár csak a coitus interruptus, nem tesz jót az emberi léleknek? Vagy az idegeknek, én már nem is tudom. – Steiner bácsi Zomborra nézett, majd egy kicsit kuncogott, köhögött a nagy hordóhas. – Persze a kis Mariannal a coitus mégsem az igazi, de azért, ha teheti barátom, ne szakítsa félbe – mondta, s már indult is volna tovább, ám Zombor megállította.

– Tanár úr! Maga szerint az ember megérzi a rianást?

– Tessék?

– A rianást… az ember megérzi?

– Azt nem érzi, barátom, azt hallja.

– Nem úgy értem. Megérzi–e a bekövetkeztét… hogy hamarosan felszakad a jég?

– Különös egy kérdés – morfondírozott. Majd egy kis idõ után hozzátette:

– Nem tudom, még soha nem hallottam rianást. Minden jót. Aztán vigyázzon az édesanyjára. Nehogy valami baja essék.

Zombort ekkortájt, azaz történetünk jelenéhez elérkezve, már egyáltalán nem érdekelték a világ dolgai. Olykor még elolvasta az újságot, mert azt bevallani önmagának, amit mi az elõzõ mondatban állítottunk, soha nem merte volna, és egy nagy méretû újság kihajtott szárnyai ezt gondosan el is takarják, azonban az emlék, hogy egykor vágyott sokat tudni, mégiscsak gyötörte. De lássuk be, hogy a beletörõdés minden nemû és mérvû fájdalmat elõbb-utóbb a feledés legmélyebb régióiba képes eltemetni, s ez, noha nem a legtisztább módja a fájdalmak kezelésének, rövid távon, mondjuk az emberélet léptékeivel mérve, mindenképpen praktikus eljárás. Zombornak tehát nem sok kapcsolata volt a múltjával, ám míg évekkel ezelõtt a jövõn csüggött, történetünk jelenéhez elérkezve vágyódó tekintete megfásult, mondhatnánk ironikusan: lelki szemeinek látása megromlott, s épp csak a napilapok távlatában volt képes észlelni a dolgok részleteit.

Az elmúlt években nem csupán az apjáról feledkezett meg, hanem az anyjáról is, akivel együtt élt. Vágyai pont úgy lógtak a semmibe, amiként Mariann kisöccsének a papírsárkánya lógott az elsõ és a harmadik emelet között, és aminek zsinegje Zomborék ablaka elõtt remegett a szélben. Akár ha egy vékony repedés volna az üvegen. Zombor csak ült, mint az öregemberek, és várta, hogy az ablaküveg megpattanjon, és két hatalmas szelete eleressze az ablakkeretet, majd lezúduljon a mélybe.

Az ablak repedésének túloldalán lassú élet zajlott, a szomszéd kisemberek tevés-vevése. Nem leskelõdött, hanem csak bambult; nézte az idõ lassú folyását. Amikor ezt megunta, felállt, felöltötte szép szövetkabátját, és lesétált tejért, kenyérért, újságért. Az anyjának keresztrejtvényújságot vett, hogy kiéheztetett szellemét jóllakassa, magának pedig hírlapot. Azonban újabban nem ment vissza mindjárt a lakásba, hanem elõbb beült a sarki Koszos Csizmához címzett kiskocsmába, és ivott egy feles unicumot, meg egy pohár sört. Nem merengett. Nem gondolkozott. Ült és bámult. Ha netán valami mégis eszébe jutott, az korántsem a távoli tájak valamelyike volt, ahová ifjúként költözött vágyaiban, sem nem a világvégi búza- és karalábémezõk, ahonnan soha nem akart visszatérni, hanem bérházuk visszhangos udvara, melynek gangján Steiner bácsi szivarozva, Ica néni görgõs bevásárló- kocsival, Mici néni bottal, Robika és Ferike focilabdával a kezükben jöttek-mentek, csoszogtak, zsörtölõdtek, szaladgáltak.

Amikor Zombor anyja elaludt, õ kiosont a konyhába egy pohár vízért. Leült a kisszékre, és hosszan bámulta a szomszédok fényes ablakait, hangtalan életüket. Voltaképpen nem is volt szomjas, de ezzel az ürüggyel sikeresen terelte el saját figyelmét is az illetéktelen bámészkodásról.

Briszkotszkij lakatosmester és felesége minden este 9-kor fekszenek. Briszkotszkij 8 után az elõszobájukat kettéválasztó üvegberakásos fal mögé ül le. Zombort és a lakatost 3 üveg választja el egymástól. Az egyik tejüveg, ezért Briszkotszkij alakját egyáltalán nem is lehet rendesen kivenni, sem pedig azt, hogy mit csinál. Talán iszik. Vagy eszik. Robika és Ferike szobájában már sötét van, de a konyhában még ég a villany: a szüleik beszélgetnek, fáradtan, mozdulatlanul, hosszú szüneteket toldva szavaik közé. Ha Zombor közel hajolt az ablakhoz, látta Steiner bácsit is, amint fel-alá járkál a lakásában. Steiner bácsinál egész éjszaka megy a tévé. Csak reggel kapcsolja ki. Mici néni pedig a pénzét számolja.

Ezt, és ehhez hasonlókat láthatott Zombor, nagyjából minden nap. Ha valami eltért ettõl a rendtõl, az élesen bevésõdött az emlékezetébe. Például amikor a szembe-szomszédék, Robika és Ferike szülei nem kettesben, hanem hármasban ültek aprócska konyhájukban. Egész éjszaka isszák a kávét, a férfiak pedig egymás után szívják a cigarettáikat. Volt olyan is, hogy Steiner bácsi lakásából éjnek idején kirontott egy fiatal nõ, és elviharzott. Egyszer pedig arra lett figyelmes, hogy a Keszler szülõk veszekednek, visszafojtott hangon, hogy vajon melyik iskolába írassák be a kisfiukat.

Miközben így leskelõdött és hallgatózott, bár inkább csak öntudatlanul bámulta a házbeli mozgásokat, eszébe jutottak anyja szavai, vagyis az, hogy miért nincs Zombornak egy árva menyasszonya, vagy akár csak egy szeretõje sem. Valóban, miért? Lehetséges, hogy azért, mert õ maga is, mint az anyja, naphosszat ül a lakásban? Mert nincs olyan dolog az életben a vásárláson kívül, amiért kimozdulna abból a halálszagú, kõfalak alkotta kockából, amelyben anyja bomlik szét? Mert nem érdeklik az emberek, így õ sem érdekli az embereket? Mert még rendes munkahelye sincs? Lehetséges volna, hogy a nõknek derogál, ha egy fiatal férfi szociális segélybõl él, mint az a húskupac, amelyik valamikor kihordta õt, és mára egyszerûen elfelejtett meghalni (mert ugyan haszna nincs neki, de nemcsak másokra, még saját magára nézve sem)? Lehetséges volna mindez? Ráadásul hõsünk újabban még iszik is, erre azonban volt magyarázata. A helyzet ugyanis az, hogy az apja és nemzedéke magával hozta a szocializmus minden szorongását, és most át akarja örökíteni az új nemzedékbe. Hiszen Zombor egy új rendszer szülötte. Erre persze bárki mondhatná, hogy egy új rendszerbe beleszületni áldás; maga a megújulás. Tiszta lappal kezdhet az emberfia. Igen ám, válaszolna Zombor, ha ezt valóban megkérdezné valaki, csakhogy ez mégsem tiszta lap. Nem egy új világ, hanem az elõzõ világ romjainak kiismerhetetlen halmaza. Õ pedig eltévedt ebben a romtör- melékben, nem képes boldogulni a “lehetõségek korában”.

Amikor elfogyott a víz, Zombor felállt, elpakolt, és kibotorkált a konyhából.

Egy õszi vagy tavaszi napon (ezt talán nem is tudni, mindössze annyi bizonyos, hogy borongós, szeles idõ volt aznap), Zombor éppen kilépett a közért ajtaján. Átnyargalt az újságoshoz, és már nem is kellett kérnie, az eladó rögtön nyújtotta a szokott árukat: egy Fülest és egy hírlapot. Zombor fizetett, majd átment a kocsmába, ám ezen a napon egészen váratlanul és szokatlan módon, amikor meglökte a kocsma mocskos üvegajtaját, nem a cipõ orrát nézte, hanem valamiért – és ennek oka már önmagában is különös – felpillantott. Ahogy az ajtó belengett a kocsma borgõzõs, bugyogó levegõjébe, az utcáról érkezõ fény rajzolta tükörkép elsuhant Zombor elõtt. Visszahõkölt. Várt. Az ajtóval együtt végül nyekeregve visszavánszorgott tükörképe is, és ez még a reggeli borotválkozáskor tapasztalt élménynél is (amely nem egészalakos képet, hanem csak a csúf részleteket kirajzoló portrét mutatja) rettenetesebb volt. Elõször is görbe volt a háta. Ennek a látványa hõsünket annyira megijesztette, hogy nyomban kiegyenesedett, ám ez a tartás meg a természetellenesség érzésével lepte meg, s olyannyira elszokott tõle, testfelületének ettõl a hirtelen gyarapodásától olyannyira fázni kezdett, hogy lassan visszahajtotta magát, ha nem is a szokott mélységbe, de legalább félútig, hogy mindkét félelmét kielégítse valamelyest. Azonban nemcsak ez volt meglepetésszerû a látványban, hanem például az is, hogy mellkasa, ez még a begombolt szövetkabáton keresztül is jól látszott, beesett, gigájára rátapadt a bõr, s karjáról úgy lógott a pulóver ujja, mintha csak egy partvisnyélre húzták volna föl. Emellett volt egy különös érzése; ahogy saját magát nézte: a feje mindegyre le akart nyomódni, álla a mellkasába furakodni, s ezért, hogy még éppen lásson, a szemeit teljesen ki kellett forgatnia. Mondhatni, a szája magasságából kukucskált fölfelé, de már ez is nehezére esett. Majd, hogy ijedelme tovább fokozódjék, alakjának körvonalai mozogni, tágulni kezdtek, végül egészen hatalmasra növekedtek, mintha Zombor egy lufi volna, amit most egy játszi kedélyû kisgyerek felfúj, sõt, még ez sem volt elég, az arca helyén ugyanis hamarosan Steiner bácsi arcát vélte látni, vagy legalábbis mintha egymásba mosódott volna a két arcvonal, pedig ezek az arcok kellõképpen különböztek egymástól. Aztán a jelenés megszûnt, hõsünk alakja ugyanis megint elhussant, és az üres ajtófélfa keretezte hömpölygõ sötétségben megjelent Steiner bácsi, az igazi.

– Jöjjön már be, testvérem. Az ördögit neki! Hát mit áll itt, és bámészkodik! Nézzenek oda!

Zombor megkapta a sörét és a feles Unicumot, elhelyezkedett egy kényelmes sarokban, majd várni kezdett. A kocsma zajából semmi nem szüremkedett át a tudatába; fejében csönd honolt, s már azt sem lehetett tudni, hogy ez a tökéletes megbékélés és szabadság csöndje (ennek külsõ megmutatko- zásáról vagyunk hajlamosak azt hinni, hogy ez nem más, maga az elmebaj), vagy éppen a megtörténés, a katasztrófa pillanatát megelõzõ mélységes elborulás, amitõl szinte elválaszthatatlan az a pillanat, amikor a jég megpattan. Amikor a hó a hegytetõn megindul, a falakat tartó gerendák megroppannak, a hegyek megindulnak, vagy Zomborék konyhaablaka reped ketté, és hullik a mélybe.

Ezt jó volna tudni, de hát hõsünk tudatába nem fért már ennyi gondolat, õ tehát mindebben nem lehet a segítségünkre. Mindegy, hogy milyen ez a csönd, a lényeg, hogy benne legyen, így ízig-vérig átérezheti és kiélvezheti a tökéletes mozdulatlanságot. Ám ez a tökéletes mozdulatlanság elõbb- utóbb mégiscsak megmozdult, amennyiben Steiner bácsi rúgkapált keresztül rajta hatalmas lábaival. Leült Zombor mellé, levette apró szemüvegét, és a két vékony, remegõ üveglapot rettenetes markába fogta.

– Na fiam, mondja csak, mi jót ír az újság.

– Nem tudom.

– Gondolhattam volna. Manapság az újságok nem írnak semmi jót. Persze ez nem azért van, mintha a világ változott volna meg – ezt csak egyes változni képtelen tökfilkók terjesztik, akik változatlansága az állandó “nagy változás felõl nézve” változásnak tûnik, és persze nem a legjobb értelemben – tehát a világ, én azt gondolom, drága fiam, semmit sem változott. Mondhatjuk így: semmit. A sajtó és a média… na az már egy más kérdés. Mert drága fiam, ebben a névleg új világban megeshetik, hogy az erkölcsiség háttérbe szorul, és a dolgok megítélését nem emez határozza meg, hanem valami más, valami funkcionálisabb eredetû dolog, és ilyen értelemben lényegét veszíti a hazugság fogalma. Így is van. De a világ ezzel sem változik. Ez csak amolyan kordivat, röpke szemléletmódok fellángolása és kihunyása. Elkanyarodtam. A lényeg tehát, hogy a sajtó sem abban érdekelt, mint ahogy egyikünk sem, hogy a petyhüdt valóságot tárja a szemünk elé, hanem abban, hogy e petyhüdtséget kikozmetikázza, történetet, konspirációt, globálpolitikát faragjon belõle. Mert lássuk be, ebben a nagyon funkcionális világban nincs már nekünk történetünk, nem tudunk sem az istenekkel, sem külsõ vagy belsõ erkölcsökkel összekülönbözni. Legfeljebb saját pszichénkkel. Akkor meg jön a pszichológus. De drága fiam, az meg kit érdekel? Kit érdekelnek az ágyban fekvõk, a jajgatni képtelenek, akik még egy zacskó tésztát sem tudnak megfõzni rendesen, mert amikor dönteni kéne, hogy a tésztát kivegyék a bugyogó vízbõl, rájuk szakad a lét teljes súlyával, és inkább öngyilkosok lesznek, mint hogy egy ilyen hangyafasznyi (már elnézést a szóért) döntést hozzanak. Ebben nincs történet, ez egy… antispektákulum, egy individuális görcs.

Ahogy Steiner bácsi lendülete elfogyott, Zombort zavarni kezdte az elõbb még oly édesnek tûnõ csönd. Eleinte azt hitte, hogy kedvenc Steiner bácsija tolakodó természetével megzavarja azt a lebegést, amit a világból kiperdült emberek (némelykor mártíromságból) éreznek, s hogy testének gravitációs vonzása egyszerûen visszarántja a földre, ám miután ez megtörtént – hiszen Zombor figyelni kezdte a látszólag összefüggéstelen szavak rejtett értelmét – úgy döntött, tetszik neki Steiner bácsi szólama, s még sokáig elhallgatná. Sõt, miután visszaérkezett a föld kõkemény és intellektuális világába, egy kicsit az élethez is kedvet kapott. De még ennél is többrõl van szó, elnehezült szelleme ugyanis megmoccant, és gyorsan, kapkodva eszébe jutott Camus-nak a híres Sziszüphoszról írott filozófiai szösszenete, ami kamasz korának talán legmeghatározóbb olvasmánya volt, s arra gondolt, hogy oly jó volna tovább görgetni a sziklát, nem ellenállni a lét abszurditásának, hanem nyakig belemerülni, sõt fejbúbig, hogy ebbe pusztuljon bele az ember… s amikor gondolataiban idáig jutott, akkor egyszerre megörült a puszta ténynek, hogy Steiner bácsi gondolatokat ébresztett benne, így hát mondani kezdte, a feles poharát épp két virsli-ujja közé csippentõ Steiner bácsinak, hogy:

– Én nem is tudom. Én kizökkentem az életbõl, Steiner bácsi. Én… nem vagyok az, aki voltam. Olyan vagyok, mint egy élõhalott, egy darab fa, vagy egy kõ, de mégsem, mert Steiner bácsi gondolkodásra késztet, és ettõl újra azt érzem, hogy vagyok. Mert valójában én is azok közé a pszichésen károsultak közé tartozom, akikrõl Steiner bácsi beszélt, és én… nem is tudom, én most várom, hogy elkezdõdjön az életem, hogy valami megpattanjon benne…

– Ejnye na! Ne légy gyerek, fiam. Mi ez a dramatikus zihálás? Tessék lábra szökkenni. És mi ez a sok én-én-én? A világot figyelje, édes fiam, ne pedig mindig csak önmagát. Az egy pubertásnak még megbocsátható, de egy fiatalembernek… nono. Az már egy másik ügy.

Steiner bácsi felhajtotta a pálinkát, megköszörülte a torkát, és abban a pillanatban hamuszürke bõre megélénkült. Azután elálmosodott.

Mielõtt Zombor hazaindult volna, Steiner bácsi ellátta egy-két jótanáccsal. Abban egyeztek meg, hogy Zombor mostantól, ha csak eszébe jut bármi saját magával kapcsolatban, nem hagyja végigfutni a gondolatot, hanem másra tereli a figyelmét. Szemlélõdik egy kicsit. Mert hiszen, mondta Steiner bácsi, ez a legjobb orvosság minden fájdalomra.

Néhány perccel késõbb Zombor megrázta a kulcscsomót, a kulcsot beleillesztette a zárba, s kitárta a lakásajtót. Jókedve, melyet Steiner bácsitól kapott, egycsapásra elillant, tekintete beborult. Megszokta már, hogy az anyja felbolygatja a lakás nyugalmát, ez alkalommal azonban olyan mértékû volt a felfordulás, hogy egyenesen azt lehetett hinni, valakik dulakodtak. A hátsó szóba kétszárnyú ajtaja tárva-nyitva állt, s a tárgyak mintha önnön erejüknél fogva feszítették, majd zúdultak volna ki mögüle. Kiborogatott táskák, kirántgatott fiókok, a gardróbból kidobált, százéves kabátok hevertek szerteszét, az állólámpa felborítva. Hõsünkbe ekkor hasított a felismerés, hogy az anyja orvoshoz ment, s nagy siettében valamit kereshetett. Zombor arca izzott az idegességtõl. Mintha az anyja nem is a lakást, hanem fia lelki nyugalmát dúlta volna föl.

Évek óta nem lépett be a hátsó szobába (nap mint nap eszébe jutott, micsoda lelki gyötrelmet fog jelenteni, hogy bemenjen az anyja teteméért, a lakás elmocsarasodott, legyek lepte, förtelmes odvába), most viszont képtelen volt türtõztetni magát, s a szoba magába vonzotta.

Az elfüggönyözött, beredõnyözött ablak elõtt receptek hevertek, gyógyszerek az ágyon. Két óriás-halom vasalatlan fehérnemû magasodott a kistévé és az ágy között a földön, fogpiszkálók, csokipapírok, mosatlan poharak mindenfelé, fésûk, hajsütõ (minek neki hajsütõ?), képeslapok és egy brazil szappanopera 10 évadnyi kazettája az ágy alatt-mellett. Takarók. Lepréselt mezei virágok, szárazkórók. Barkaágak felborult vázákban. Feketévé koszolódott szõnyeg a padlón. Alatta itt-ott összekarcolt parketta látszott. Három kisrádió, nõi magazinok összezsinegezve, keresztrejtvényújságok az éjjeliszekrényen. Joghurtos poharak a kisasztalon. Mandzsettagombok. Apja ingei kivasalva, felakasztva a ruhásszekrény ajtajára. Ferdén fellógatott tájképek a falon. A csilláron 3 centi porréteg: saját súlyától pergett le, mintha folyamatosan porcukrot szitálnának.

Hõsünk ebben a folyamatos szitálásban, mondhatnók: temetkezésben és eltûnésben állt a padlón, merev lábbal, amikor a gangról jövõ õszi (vagy tavaszi?) szél megborzolta a szoba õrült robajlásának azt a pillanatfelvételét, melybe hõsünk is belekerült, tehát megborzolta, majd valami nyikordult, reccsent, és egy hatalmas csattanással bevágódott a lakásajtó.

Egy papír kicsúszott az egyik szekrénybõl, és körözve leszállt a padlóra. Zombor odament és felvette. A sorokat írógéppel szedték.

Lázár Viktor. Született 1957-ben, Budapesten. Anyja fodrász, apja jogtudós. Õ maga “szabadúszó értelmiségi”. 10 éve bizonyos Jürgen Franciskával él. Vélhetõleg élettársa révén kapcsolatban áll a…

Kirántotta azt a paksamétát, amibõl az imént ez a lap hullott ki, és remegve tovább olvasott.

Bojár Emil. Született Budapest… apja orvos, nagyapja óramûves. Anyai ágon zsidó… minden kedden és csütörtökön délután 4 órakor a Szeráj presszóba megy. Ott publicista kollégáival tárgyal. Tegnap, azaz 1981. március 7-én magam is ellátogattam a Szerájba, valamivel 4 óra elõtt. Bojár Emil és kollégái arról tanácskoztak, hogy a titokban tartott magyarországi koncepciós perek áldozatairól, és magukról a perekrõl számot adnak valamelyik külföldi sajtóban, lehetõleg kerülve a lebukás veszélyét. Megfigyeltem, hogy a tagok némelyike zavarodott, izgatott, és sokat forgatja a fejét…

Németh Ilona – 48 éves szerkesztõ…

Rácz Petrik – 71 éves filozófus

Rókus Jenõ – író

Fábián F. Petrovics – újságíró

…

Hõsünk szíve olyan hevesen vert, hogy egy pillanatra azt érezte, a következõ pillanatban egyszerûen megáll, vagy valami rosszabb történik. Az akták végén egy rejtélyes karaktersor állt: Miska, tollal áthúzva. Iszonyat és gyûlölet, önvád és bûntudat, keserû balsejtelmek gomolyogtak körülötte. Egy-egy pillanatra felvillant elõtte egy férfi sziluettje, aki hasonlóképpen, mint õ, naphosszat ül egy ablak mögött, és figyel, és ez a sziluett kivilágosodott, és láthatóvá vált… de nem! Az lehetetlenség.

Beletúrt a polcon heverõ tárgyak közé, ahonnan apja régi fehérnemûi, borotvája, fogkeféje potyogott ki, aztán egy bõr öv, és még egy nagy köteg hivatalos irat. Levelek. Mind a BM-be vagy abból vagy valamiként azzal kapcsolatosan. De hogy került mindez az anyjához? Aztán volt ott egy fél pár bakancs meg egy felhúzható zsebóra. Egy félbetört szemüveg. Azután újra az aktákat, a jelentéseket nézte. Nem is olvasta, arra nem volt képes, csak oda-vissza szaladt a sorokon, és még mielõtt megrepedt volna a jég, eszébe jutott, amit egyszer régen az anyja mondott: “semmi különös nincs abban fiam, hogy írni akarsz, biztosan az apádtól örökölted.”

Durr! – az ajtó bevágódott.

Zombor felkapta a fejét, de mire észhez tért, vénséges anyja máris ott termett, kitépte kezébõl az iratokat, és egy szó nélkül visszagyömöszölte õket a szekrénybe. Aztán odafordult Zomborhoz, és hangosan, halálosan fújtatni kezdett. Így álltak egy darabig, s várták, hogy történjen valami. Az anyja felemelte hólyagos kezét, s mintha egy megrepedt pikolót fújna, sípolva, élesen és halkan azt kiáltotta:

– Takarodj ki innen! Hogy volt képed ide bejönni egyáltalán? Takarodj, te senkiházi. Te sátán- fajzat. Te… te gyilkos! – És ahogy ezt kisípolta magából, lendítette is rozoga karját, hogy lesújtson vele a fiára, aki erre készült, s mert mást nem tehetett, megragadta baljával az anyja jobb kezét, jobbjával átfogta a derekát, és hangosan nevetve, keringõzni kezdett a beteg testtel, és kacagott, és nevetett, nevetett és röhögött, miközben a csillárról szitáló por apránként temette, fedte be a romokat.

Nehéz volna megmondani, hogy pontosan mikor, hiszen a körülmények megváltozásával az idõ folyása is megváltozik, ahogy egy folyómeder összeszûkülése gyorsítja a víz folyását, talán fél évvel az elbeszélt eseményeket követõen, egy szokványosnak tûnõ reggelen, Zombor nagyon késõn kelt. Nagyot nyújtózott az ágya mellett, majd kiment a fürdõszobába fogat mosni, aztán jólesõn belehúgyozott a csapba. Reggelire tojást sütött magának. Kinyitotta az ablakot, ami elõtt a papírsárkány, az éledõ szélben kissé megemelkedett, s miközben a tojást falatozta, a falakon, és az ablakon halkan átszüremkedett a szomszéd Mariann zongorajátéka. Szombat volt. Egyértelmûen tavasz.

Miután megitta kávéját, és néhány percre eltakarta a világot egy újsággal a szeme elõl, magára öltötte tavaszi zakóját, majd kiment a temetõbe megboldogult szüleihez. Végigsimított a sírköveken, azzal a – vélhetõen – hazug ürüggyel, hogy letörölje róluk a port, s rájuk fektetett két szál virágot. Hogy mindezt szokásból tette, a lelkiismerete diktálta így, vagy netán a szeretete, nem tudjuk, hiszen Zombor, bár az elmúlt hónapokban lelkesültebb lett az élet dolgait illetõen, lelkesültsége könnyen lehet, hogy öncsalásból táplálkozott.

No persze mindezzel nincs vége a történetnek. Mindannyian érezzük, hogy valami még hiányzik innen. Amíg mi gondolkozunk, hogyan lehet mindezt megmagyarázni, vagy szerényebb ambíciókkal: lezárni, Zombort elküldjük Steiner bácsihoz, az egyetlen barátjához a szanatóriumba, ahová idegösszeomlása után szállították néhány héttel Zombor édesanyjának halála után.

Amíg hõsünk távol van, nagy vonalakban elmondjuk, hogyan fest jelenleg a lakás.

A konyhában még látni némi holmit, de csak a legszükségesebbeket. Az elõszobában mindössze egy fotel maradt, elõtte kör alakú, kicsi dohányzóasztallal. Egyetlen szekrény, benne a mindennapi használathoz elengedhetetlen holmik. Nyakkendõ, cipõ, kabát, és néhány fehérnemû. A szekrény mellett embermagasságú tükör. A hátsó szoba ajtaja nyitva áll. A redõny feltekerve, a függöny széthúzva, az ablak tárva nyitva. A szobában rend van és tisztaság. Egyetlen ágy, egy állólámpa és egy ruhásszekrény maradt benne, valamint néhány doboz a sarokba tolva. Ilyen feliratokkal: “könyv: a-bü” “könyv: cá-fo” “törékeny” “evõeszközök”, egyszóval: Zombor költözik.

Most azonban sietnünk kell, Zombor már a kulcsot csörgeti. Hová bújjunk? Késõ. Akkor hát nincs más hátra, belelépünk a tükörbe.