Rue Ordener, Rue Labat

I. Toll

Csak a tolla maradt meg. Az anyám táskájából vettem ki egy nap, ahol apám más emlékeivel együtt õrizte. Egy toll, amilyet már nem készítenek, és amit tintával kellett megtölteni. Iskolaéveim alatt végig ezt használtam. Elengedett, mielõtt úgy dönthettem volna, hogy lemondok róla. De még megvan. Itt fekszik a szemem elõtt az íróasztalomon, ragasztóval megragasztva, és kényszerít, hogy írjak, írjak.

Sok-sok könyvem talán csak kerülõút volt, hogy elmondhassam ezt.

II. 1942. július 16

1942. július 16-án apám már tudta, hogy be fogják gyûjteni. Az a hír járta, hogy aznap nagy razzia készül. A XVIII. kerületi rue Duc kis zsinagógájának rabbijaként korán elment hazulról riasztani a lehetõ legtöbb zsidót, hogy minél hamarabb elrejtõzhessenek.

Azután hazajött és várt: rettegett, hogy ha õ maga is elrejtõzik, feleségét és hat zsengekorú gyermekét (három lány és három fiú, két és tizenkét év közöttiek) viszik majd el helyette.

Várt és imádkozott Istenhez, hogy vigyék el õt, csak a felesége és a gyermekei megmeneküljenek. A szoba (az apámé; a legnagyobb és a legszebb a lakásban, lambériázott és kárpitozott, a legszebben bútorozott, rejtélyes és szent jelleget sugárzó, mivel apám különbözõ szertartásokat – esküvõket, válásokat, körülmetéléseket is végzett ott) egy sarkából ámulva figyeltem a legapróbb mozdulatait is. Izsák feláldozására kellett gondolnom (ennek volt egy reprodukciója az illusztrált Bibliában, amelybõl korán megtanultam héberül olvasni, és az gyakran nyugtalanított.)

Délután négy óra. Kopogtatnak. Az anyám nyit ajtót. Egy rendõr zavart mosollyal kérdezi:

– Bereck Kofman rabbi úr?

– Nincs itt – válaszolja anyám –, a zsinagógában van.

A rendõr nem erõsködik. Elmenni készül. Erre apám kijön a szobából, ahol épp pihent és azt mondja:

– De itt vagyok. Vigyen el!

– Lehetetlen, ez a gyerek még kétéves sincs! – mondja anyám, Isaac bátyámat mutatva neki. Majd hozzáteszi:

– Gyereket várok!

És elõretolja a hasát.

Az anyám hazudik! Az öcsém július 14-én múlt kétéves, és amennyire én tudom, anyám nem volt terhes! Ez utóbbiban nem voltam ugyanannyira biztos, mindenesetre nagyon kényelmetlenül éreztem magamat. Nem tudtam még, mi az a “kegyes hazugság” (ekkor még nem vitték el azokat az apákat, akiknek kétévesnél fiatalabb gyerekük volt, és ha a rendõr elég hiszékeny, apám megmenekülhetett volna), s azt sem értettem, pontosan mi történik: szégyenérzettel töltött el, hogy az anyám esetleg hazudik, és azt mondtam magamnak nyugtalanul és feldúltan, hogy végül talán mégis lesz egy kisöcsém is!

A rendõr zavartnak tûnik. Nem akar magára vállalni semmiféle felelõsséget, ezért megkéri anyámat, kísérje el apámat a rendõrõrsre, hogy tisztázzák a helyzetet.

Elmennek.

Az utcán találjuk magunkat, mind a hatan, szorosan egymáshoz bújva, zokogva és bömbölve.

Mikor elõször olvastam egy görög tragédiában a jól ismert “ô popoï, popoï, popoï” siralmakat, óhatatlanul erre a gyermekkori jelenetre gondoltam, amikor hat gyerek, apjuktól megfosztva, annak biztos tudatában, hogy soha nem fogják viszontlátni, csak ezt tudta elfulladva kiáltani: “ó papa, papa, papa”.

III. Auschwitzban meghalni

És valóban, soha többé nem láttuk az apámat.

Hír sem érkezett róla, kivéve a Drancy-bõl küldött, lila tintával írt képeslapot, egy Pétain marsallt ábrázoló bélyeggel a sarkán. Franciául volt, más kézírásával. Minden bizonnyal megtiltották neki, hogy jiddisül vagy lengyelül írjon nekünk, azokon a nyelveken, amelyeket a családban használt. Szüleim, 1929 óta franciaországi emigránsok, nemigen “asszimilálódtak”, és mi mind, bár Franciaországban születtünk, és Franciaországban honosítva voltunk, az iskolában tanultunk meg franciául. Ebben az utolsó, deportációját hírül adó életjelben, azt kérte, hogy a megengedett két kilós csomagban fõleg cigarettát küldjünk neki. És meghagyta anyámnak, hogy különösen ügyeljen a legkisebbre.

Anyám halála után lehetetlen volt megtalálni ezt a képeslapot, melyet oly gyakran olvastam újra, és meg szerettem volna õrizni. Mintha másodszor is elvesztettem volna apámat. Semmi nem maradt utána, még ez az egy képeslap sem, amelyet még csak nem is a saját kezével írt.

A háború után megérkezik az auschwitzi halotti bizonyítvány; más deportáltak visszatérnek. Egyik Jom Kippurkor a zsinagógában valaki azt állítja, hogy találkozott apámmal Auschwitzban. Szerinte egy évet élt még, és egy kápóvá lett zsidó hentes (a haláltáborból visszatérve a Rosiers utcában nyitotta újra boltját) ütötte le csákánnyal, majd temette el élve, amikor visszautasította, hogy dolgozzon. Ez sabeszkor volt, semmi rosszat nem tett, meséli apám, csak imádkozott Istenhez mindnyájukért, áldozatokért és hóhérokért.

Ezért szenvedte el apám annyi más emberrel együtt ezt a végtelen kegyetlenséget: Auschwitzban meghalni, ott, ahol semmiféle nyugalomnak nem volt, s nem lehetett helye.

IV. Zigzag

“Fõleg cigarettát küldj nekem, kék vagy zöld Gauloises-t.” Nem tudott cigaretta nélkül meglenni. Otthon, amint kiment a sabesz, rögtön rágyújtott. A tilalom, hogy ilyenkor ne cigarettázzon, kínokat okozott neki. A nap utolsó óráit együtt töltöttük, héber és egyéb dallamokat énekelve, melyekhez õ talált ki szöveget, közülük az egyikre késõbb rá is ismertem egy Gustav Mahler szimfóniában.

Együtt mentünk, kéz a kézben, keresztül az egyre sötétedõ szobán, lesve az elsõ három csillag feljövetelét, amely véget vetett az apai gyötrõdésnek. Ekkor meggyújtott egy vörös csavart gyertyát, elmondta a kiddust egy borospohárral a kezében, amivel azután eloltotta a lángot, visszakapcsolta a villanyt, és rágyújtott.

A háború alatt, amikor a dohányt jegyre adták, összeszedtem neki a csikkeket a járdáról, és szívesen elmentem a rue Jean-Robert-re Zigzag papírért, amibe a cigarettáit sodorta.

Késõbb, egy álmomban apám az utcán cikkcakkban átkelõ részegként jelent meg.

V. Ünnepek és tilalmak

Otthon vallásos és áhítatos hangulat uralkodott. Apám rabbi volt, és a legszigorúbb módon betartottuk a kóserség szabályait. Rettegésben éltünk, hogy eltévesztjük a tányérokat, terítéket, vagy hogy figyelmetlenségbõl felkapcsoljuk a villanyt sabeszkor. Télen ilyenkor jött a “sábeszgój” begyújtott a kályhába, felmelegítette az elõzõ nap elkészített ételt a gázrezsón. Csodálkoztam, hogy õ megtehette azt, ami nekünk tilos volt.

Apám szinte minden idejét a zsinagógában töltötte, és mi követtük õt, minden szombaton és ünnepnapon. A zsinagóga a rue Jules-Joffrinen volt, elég messze, két metrómegállónyira a rue Ordener-tõl, s nekünk gyalog kellett odamennünk, és azután vissza is.

A visszaúton gyakran fogtam apám kezét, õ pedig enyhén gúnyos mosollyal mondta jiddisül, hogy nem nagyon kéne csoszognom. A Chapelle állomás elõtt haladtunk el, és mindenkit elképesztettem, mert mindig elõre megmondtam, mennyi az idõ, majdnem percre pontosan.

Ros Hasónakor, amikor a születésnapom is volt, hallgattuk, amint apám a sófárba fúj. Anyám nagyon büszke volt rá, és azt mondta, jobban fújja, mint bárki más. Otthon gyakorolt, és gyakran láttam, amint elõveszi, majd visszateszi a sófárt a szekrény egyik fiókjába, a tálisza, tfiline és a borotvája mellé, amivel az elõírt rítus szerint a csirkék nyakát metszette el. Az ajtónk elõtt minden péntek alkonyatig nõk várakoztak, egy vagy két csirkével a kosarukban. Miközben a falnak rugdostam a labdám, figyelmesen szemléltem apám jövés-menését a szobájától a váróteremig. Mindez teljesen titokzatosnak tûnt, és rettegéssel töltött el. Képzeletemben a sóhet borotváját Ábrahám késéhez, a sófár torokhangjait pedig az elvágott torkú csirkék kiáltásához társítottam.

Jom kippurkor az egész napot a rue Duc-i zsinagógában töltöttük, ahol a böjt alatt apám istentiszteleteket tartott, a két nõvérem és én pedig az udvaron játszottunk a három Adler fiúval. A szüleim nagyon jó viszonyban voltak ezzel a rue Simart-ban lakó családdal. Az apa és az anya és az egyik lány a deportáció során haltak meg. Késõbb véletlenül rátaláltam a Sorbonne-on a fiúk egyikére, Oscarra, aki annyi idõs volt, mint én, és szintén filozófushallgató lett. Késõbb találkoztunk egy fogadáson Aubiernél, megható volt.

Nagyon szerettem a pészahot és az elõkészületeit. Anyám megtisztította az összes edényt, és magam elõtt látom, amint egy elektromos lámpával benéz az ágy alá, hogy ellenõrizze, egy kenyérmorzsa se kerülte el a figyelmét. Nagyon féltem, mikor kinyitotta a folyosó ajtaját Éliás prófétának, akinek fenntartottunk egy terítéket a széderi asztalon. Imádtam héberül énekelni a hagyományos dalokat, hallgatni az egyiptomi csapások felsorolását és apám magyarázatait, hogy miért is kell nekünk azon az éjjelen keserûfüvet és más különleges ételeket ennünk. És nagy volt az izgalmam meg a büszkeségem is, hogy a széderestén a gyerekeknek feltett kérdésekre én válaszoltam! Purim ünnepét is szerettem, amikor anyánk rémisztõ álarcokat öltve ijesztgetett minket; meg a szimchat tóra ünnepét, amikor láttuk apámat a zsinagógában más haszidokkal táncolni, jó magasra emelve a tóratekercseket, melyeket aztán mindnyájan megcsókoltunk. És szukkot ünnepét, amikor napokon keresztül a bejáratunknál épített sátorban ettünk.

VI. Madame Fagnard

1942. július 16-tól a razziák gyakoribbá váltak: se a nõket, se az öregeket, se a gyerekeket, de a franciaként honosított zsidókat se, senkit se kíméltek többé. A “begyûjtéstõl” félve már iskolába se lehetett járni. Mindazok akik hordták a csillagot, a “nyakon csípést” kockáztatták a ház kapuján kívül. Egy nap apám elment a rendõrõrsre ezekért a jelvényekért, a gyalázat jelvényeiért, majd a kabátunkra varrta õket. Mi, “mocskos zsidók” már nem csak az “orrunk”-ról vagy körülmetélt hímvesszõnkrõl voltunk felismerhetõek. Így “megcsillagozva”, a metrók utolsó, harmadosztályú kocsijaiba bezsúfolva egyre könnyebb lett begyûjteni bennünket.

A rue Doudeauville-i iskolámban a szünetben “mocskos zsidóként” szidalmaztak. Egyszer meglepve láttam, hogy iskolatársam, Jeanne Le Sovoï, aki akkor, mint én is, hétéves volt, megpofozza az udvaron az engem sértegetõt. Késõbb, már a háború után, újra összekerültünk, a Jules- Ferry gimnázium végzõseként. Õ természettudományi szakra járt, én pedig humánra. Csak pár szót váltottunk: az egész még túl közeli volt ahhoz, hogy felidézhessem anélkül, hogy elsírjam magam. Mindössze pár éve, hogy véletlenül újra találkozhattam gyermekkorom e Jeanne d’Arcjával, és újra beszélhettem errõl a jelenetrõl – õ nem is emlékezett rá!

Viszont emlékezett kétségbeesésünkre, mikor az 1943 októberi iskolakezdéskor megtudtuk, hogy az osztály legjobbját, Hélène Goldberget deportálták. Román származású zsidóként a rue Émile-Duployé-ben lakott: a vel d’hiv-i nagy razzia során fogták el, soha nem jött vissza. Másik gyászos hír: Mathilde Klaperman is meghalt. Kétségbeesett édesanyja, aki nem viselte el férje deportálását, éjszaka kinyitotta a gázt.

Madame Fagnard, a harmadikos tanítónõnk mesélte el ezt, akinek az általánosan dúló antiszemitizmus ellenére volt bátorsága arra ösztönözni diákjait, menjenek el a kis zsidólány temetésére.

Szinte az összes tanítónõért rajongtam ebben a rue Doudeauville-i elemi iskolában. Mademoiselle Chevrinért is, aki az iskolaudvaron a “Minden vasárnap az erdõben a kismadarak”-at énekeltette velünk, és késõbb mademoiselle Bordeauxért is, mikor a háború után visszatérhettem az iskolába. Madame Fagnard-t pedig valósággal imádtam. Nemcsak kiemelkedõ tanítónõ volt, hanem minden bajunkra odafigyelõ, jóságos asszony is.

Amikor felzúgott a sziréna, lementünk vele a Lemire könyvtár pincéjébe; tudta, hogyan feledtesse el velünk a “riadót” és a rettegést: énekeltetett minket, játszott velünk, vagy olyan történeteket mesélt, mint a roppant nyugtalanító Hamelni patkányfogó. Otthonában zongoraleckéket adott. Ismerte családom szegénységét, nem kellett fizetnem az órákért. Eljött hozzánk, játékokat, Bicot-t vagy más könyveket hozott. Emlékszem, kaptam tõle egy kis játékbabát (az egyetlent, amelyiktõl nem féltem), mely kígyóbõrt utánzó anyaggal bevont, gesztenyeszín dobozkában feküdt: nagy bánatomra, a lakás lepecsételése után már nem tudtam visszaszerezni. Ellenben, mikor azon az emlékezetes estén “a rue Labat hölgyéhez”, a rejtekhelyemre indultam, magammal vittem a Jean-Paul Chopard szerencsétlenségei-t, a “Rózsaszín Könyvtár” egy illusztrált könyvét, melyet madame Fagnard-tól kaptam születésnapomra. (Felmentem hozzá a rue de la Chapelle 75, vagy 77-be, és a küszöbrõl mondtam neki: “Ma van a születésnapom!” Erre bement, és egy könyvvel jött vissza. A könyvek számából, amelyeket az osztálykönyvtárból kölcsönöztem, tudta, hogy az olvasás a szenvedélyem. Talán azt is elmesélhettem neki, hogy egy széken hintázva úgy belemerültem a Merlin, a varázsló olvasásába, hogy észre se vettem, amikor a kandalló tüze megperzselt, és zavartalanul folytattam az olvasást).

Idõrõl idõre bejártuk vele és nõvéreimmel Párizst és környékét: a Mont-Valérient, vagy a vincennes-i állatkertet. Ez utóbbi kirándulásról mindannyian hoztunk egy általunk választott képeslapot: Rachel “elefántosat”, Anette “majmosat”, én pedig a “medvéset”.

A korlátozások idején arra kérte a diákokat, mindenki hozzon répát és krumplit a negyed különösen rászoruló öregjeinek.

Az iskolaudvaron, amikor a kazeinezett süteményeket és a fölözött tejet osztogatta, nekem mindig az elõírt porciónál jóval többet adott. Egy nap, akkoriban elsõs voltam, annyi tejet ittam a szünetben, hogy az óra közepén hánytam: felállítottak, majd letérdepeltettek. Ez az incidens annál is inkább bántott, mert a családomban mindig tiltották a keresztényi, túlságosan is keresztényi térdhajtásokat.

Amikor a zsidó kommunista szervezetek rávették anyámat, hogy rejtsen el minket vidéken, és elláttak minket hamis élelmiszerjegyekkel, álnévnek a tanítónõnk nevét választottuk.

VII. Merville

Tehát 1942 júliusa és 1943 februárja között anyám megszervezte az elrejtésünket. A nagyon fiatal Isaacot (akit Jacquot-ra “kereszteltek”) és Josephet egy észak-franciaországi csecsemõotthonba helyezték el. A nemrég kétoldalú középfülgyalladással operált, ezért gyenge egészségû Anette-re, Jeannette, egy nem zsidóhoz férjhezment kommunista zsidó nõ vigyázott Nonancourt-ban, az Eure-ben. Értesülve a helyzetrõl vállalta, hogy olyan parasztokat keres, akik befogadnák a kis éhezõ párizsiakat, akiket már nincs mibõl etetni. A Jacqueline-né változott Rachelt, az Henri-vá lett Aaront és engem Nonancourt- tól néhány kilométerre, Merville-ben bújtattak el.

Így fedeztem fel a vidéket, a gazdaság állatait, a gyermekkorométól olyannyira idegen paraszti ételeket. Öt kilométert kellett gyalogolni az iskolába. Fagyásoktól bénultan és facipõvel a lábamon alig tudtam haladni. Boldogan értem az egyosztályos iskolába, ahol madame Morin tanított. A Kiskakas, a Macska és az Egérkét példátlanul selypítetten szavalva derültséget keltettem, és rokonszenvet ébresztettem társaimban. Az iskola volt az egyetlen hely, ahol “jól” éreztem magam, ahol el tudtam egy kicsit viselni az anyámtól való távollétet. A többi idõt sírással töltöttem, és visszautasítottam az ételt, különösen a sertéshúst, amitõl mindig is tiltottak. Ez a visszautasítás, az õsi törvényeknek való engedelmeskedés ürügyén, anélkül hogy teljesen tudatos lett volna, anyámhoz segített visszatérni. És valóban, Rachel nõvérem írt neki, hogy vigyen haza, mert a viselkedésemmel elárulom, hogy zsidók vagyunk. A visszatérésem tehát el lett döntve. Az éjszaka közepén Jeannette testvére, Édith (szintén kommunista zsidó) vitt Párizsba.

Hajnali három óra: Édith félt az anyámhoz menni; lehet, hogy követtek minket. Engem kérdez, kihez mehetnénk ilyen késõn és váratlanul. Senki másra nem tudok gondolni, csak madame Fagnard-ra. Még ma is magam elõtt látom meglepett és aggódó arcát, mikor ajtót nyit. Nem dorgál meg, csak arra kér, ne üssünk zajt, hogy ne ébresszük fel idõs beteg édesanyját. Készít nekem egy gyógyteát, hozza az ágynemûket, és én kimerülten elalszom a szalon egyik foteljében.

VIII. Elválások

Az igazi veszély: távol lenni édesanyámtól. Két és három éves korom között, a Sacré-Coeur kertjében a medence mellett pár pillanatra eltûnt a szemem elõl, elkezdtem üvölteni. Három és fél éves koromban a Berck-Plage üdülõtelepre küldtek a hétéves Rachel nõvéremmel, és egy pillanatra se tágítottam mellõle. Egészen a mosdóig követtem, és kénytelen volt a “picikkel” játszani és fürödni, mert velem kellett maradnia. Egyszer az erdõben, ahol postásozóst játszottunk, a nõvérem, akinél a zsebkendõ volt, futásnak eredt. Azt hittem elhagy, ezért utánaszaladtam. Végsõ elkeseredésemben a felügyelõ tanár felvett, odébb vitt és bömbölésem ellenére magamra hagyott. Elájultam, majd a betegszobán találtam magam, ahol több napig feküdtem betegen visszatérésünkig.

Gare du Nord: a vagon ablakához tapadva lestem a szüleimet, mire végre feltûnik apám mosolya: “megmenekültem”. Ezután az epizód után megváltoztam, ingerlékeny és nyafogós lettem, és állandóan a hüvelykujjamat szoptam.

Merville-bõl visszatérve otthon maradtam anyámmal. Mivel már nem jártam iskolába, én lettem a “tanítónõ” és (az Antoine és Antoinette kézikönyv segítségével, amit megõriztem) franciául tanítottam õt írni és olvasni. Rossz gyapjút is kötögettünk együtt. Mint amikor mumpszos voltam, és negyven napig nem mehettem iskolába, anyukám újból csak az enyém volt, napokon át.

Idõrõl idõre barátnõk, deportáltak feleségei jöttek látogatóba. Egyikõjük “híreket” szerzett a férjérõl, mesélte, felkeresett egy jósnõt. Elmentünk mi is a rue des Charbonniers-be tanácsért a tarokk kártyához. A jósnõ kijelentette, nagy veszély fenyegeti apámat. Lángok övezték alakját és magas, füstölgõ kéményeket látott. Kijõve a boulevard Ornanón, enyhén szólva, nem lettünk nyugodtabbak! Abban azonban biztosak voltunk, hogy az okkult tudományok – anélkül, hogy bármi konkrétummal is szolgálhatnának – sokat tudnak a nyomtalanul eltûntek sorsáról.

IX. Kóborlások

A razziák gyakoribbá váltak, és anyám félt maga mellett tartani. Újabb kísérleteket tett, hogy elrejtsen. Elõször vidéken, Somme-ban. Két napig maradtam, sírva és visszautasítva minden élelmet. Anyám visszavett, és úgy döntött, Párizsban rejt el, ahol könnyebben meglátogathat. Elég rokonszenves családnál szállásoltak el a rue du Département-ban, és sok könyvet olvashattam. Egy egész héten keresztül csak ellenállást tanúsítottam. A Claude-Bernard kórházban is elrejtettek, a fertõzõ betegek részlegében. Elszigetelve, mintha skarlátos lettem volna. Az ápolónõk gyapjúfonal-gombolyagokat göngyölíttettek velem, és képregényekkel tömtek: Bibi Fricotint és Les Pieds Nickelés-t olvastam, s ezekkel három napig is kitartottam. Majd a rue des Petits-Ménages-i intézetbe adtak, ahol felfedeztem a hálótermeket és a marharépát, türelmetlenül vártam anyám látogatásait, és a saját kezûleg, szõlõcukorral készített mézeskalácsot. Leginkább pedig abban reménykedtem, hogy azért jön, hogy visszavegyen magához, és megint nem voltam hajlandó disznóhúst enni.

Maradt a lehetõség, hogy egy zsidó gyermekotthonba rejtsenek, ahol továbbra is kósert ehettem.

A rue Lamarckra mentünk. Csuklottam, odaérkeztünkkor pedig elhánytam magam. Anyám elintézte az adminisztratív formaságokat és elment. A lépcsõn hallotta, hogy sírok, kiabálok, üvöltök. Visszajött, és vele mentem.

A következõ éjjel a Gestapo megjelent a rue Lamarckban, és az összes zsidó gyereket elhurcolták. Az anyám csodát kiáltott, és úgy döntött, ezentúl magánál tart, bármi is történjék.

“Az” nem váratott sokáig magára.

1943 február 9-e, este 8 óra. A konyhában vagyunk és zöldséglevest eszünk. Kopogtatnak. Egy férfi belép: “Tûnjenek el, maga és a hat gyereke, rajta vannak a ma esti listán.” És ezzel elmegy.

Soha többé nem láttam.

Amikor razzia híre kelt, egyszer ide, máskor oda mentünk aludni. Emlékszem egy, a tejárusnõnél töltött éjszakára; nagy fekete macska dorombolt az ágyon, ahol én és az anyám feküdtünk. Egy másik éjjel, (ez alkalommal azonban anyám nélkül) az alattunk lakó gyógyszerésznõhöz menekültem. (Nagyon szerettem. Óriási reklámtáblákat ajándékozott nekünk, amik izgatták a fantáziámat és megigéztek.) Másnap együtt reggeliztünk egy nagyon szép teáskészletbõl, és megajándékozott a Gulliver utazásaival.

Ám leggyakoribb menedékünk “a rue Labat hölgye” lett. Szüleim régi szomszédja volt, mikor még a rue des Poissonniers-ben laktak. Az utcán figyelt fel anyámra, aki a babakocsiban “olyan szép szõke kisgyerekeket” tolt maga elõtt, és mindig érdeklõdött az egészségünk felõl. “Íme egy nõ, aki szereti a gyerekeket”, mondta anyám. “Csak nem hagy cserben bennünket!”

Be sem fejezve a zöldséglevest, fel sem fogva teljesen mit is mondott az imént az idegen férfi, hozzá indultunk. Egy metrómegálló választja el a rue Ordener-t a rue Labat-tól. A kettõ között pedig, a rue Marcadet: végeérhetetlennek tûnik, és végighányom az utat.

Otthon volt. Gyomorrákos nõvérét ápolta. Beleegyezett, hogy menedéket ad egy éjszakára és madártejjel kínált. Pongyolában volt, nagyon szépnek találtam, kedvesnek és gyengédnek. Szinte el is feledtem mi vezetett minket hozzá azon az estén.

X. Pecsétek

Az ajtókat lepecsételték. Tényleg eljöttek. Éjfélkor. Dühükben, hogy hiába jöttek, kihajigálták a bútorokat az ablakon, mesélte a házmesterné. A foteleket és a díványt apám hálószobájából; minden eltörött, tönkrement. Csak az üresség maradt.

A lakásunk az elsõ emeleten volt, és részben egy verandára nyílt. Hála a folyosószomszédunknak, aki éttermet üzemeltetett az épület aljában, “haza” juthattunk, utoljára, az ablakon keresztül. Soha többé nem tértem ide vissza, csak álmaimban. A háború végén nem tudtuk már visszaszerezni, mert “elfoglalták”, mi pedig csak bérlõk voltunk. Más “kárvallottakkal” együtt a Langlois-közben, a la Chapelle kapunál lettünk elszállásolva, az egészségtelen elõváros egy minden komforttól mentes házában (kezdetben nem volt áram, folyóvíz, kinti szennyes WC-k), mely csavargóknak és cigányoknak szolgált menedékül. Csak átmeneti megoldásnak számított. Azután 1957-ig tartott, mikor is anyámat áthelyezték egy lakótelepre Buttes-Chaumont közelében.

Gyorsan kellett cselekednünk. Anyám magához vett pár fényképet, az ezüst étkészletet és egyéb apróságokat, és az utcán találtuk magunkat, õ és én. “Körözés alatt” állókként már nem viselhettük veszély nélkül a sárga csillagunkat, és nem tudtuk, hova menjünk.

XI. Rue Notre-Dame-des-Champs

Visszatértünk a rue Labat-ba. A “hölgy” hajlandó volt magánál tartani minket “amíg nem találunk más megoldást”. Szinte teljesen le voltunk égve, és nem volt élelmiszerjegyünk. Aki minket “rejteget”, azt szintén veszély fenyegette, hogy deportálják vagy agyonlövik.

Az összes bérlõ szerette a “hölgyet”, így megmenekült a feljelentéstõl s vele együtt mi is. A negyed tele volt zsidókkal. Szinte minden éjjel felébresztettek a rendõrautók. “Most biztos értünk jöttek” gondoltuk. Szorongásunk csak nõtt a bombázásokkal: az éjszaka közepén le kellett menni a pincébe, vagy a metróba, anélkül, hogy titokban tarthattuk volna a jelenlétünket a ház “kollaboránsai” elõl.

Különösen fájdalmas emléket õrzök a “la Chapelle nagy bombázásáról”. Elõzõ nap vették ki a mandulámat a rue Léon klinikáján. A rakéták felébresztettek minket, és engem óvatosan takarókba kellett bugyolálni. Egész éjjel a pincében maradtunk. Másnap mentünk felmérni a károkat. Szinte az összes szomszédos épület elpusztult, és az egyedül megmaradt házfalak látványa mély benyomást tett rám.

Ez a rue Labat-i szállás átmeneti kellett volna, hogy legyen. A háború végéig a lakóhelyünk maradt. Persze az elején még voltak anyámnak újabb kísérletei, hogy biztonságosabb menedéket találjon. A “hölgy” javasolta, hogy a Notre-Dame- des-Champs plébánosainál rejtsenek el. Az igaz, hogy ez együtt járna megkereszteltetésemmel, de a keresztséget még mindig érvényteleníthettük volna a háború után. Sikerült meggyõznie anyámat. Egy szép reggel mindhárman a Notre- Dame-de-Sion intézetébe mentünk.

A “hölgy” épp elvesztette a nõvérét, és gyászt viselt. Feketébe öltözött, engem pedig lenyûgözött a haja szõkesége, kék szemeinek melankolikus gyöngédsége.

Hogy bátorítsa indulásomat, nekem ajándékozta Berquin A gyermekek barátját. Amíg õk anyámmal az esetemet tárgyalták Devaux tisztelendõ atyával, magamra hagytak a fogadószobában. Hiába próbáltam a figyelmemet egy kis agár történetével lekötni. Megérkezésünkkor megláttam Deveaux atyát: hosszú vörös szakáll, nagy has, reveranda. Féltem tõle, s különös nyugtalanság fogott el. Homályosan éreztem, hogy ez alkalommal több forgott a kockán, mint egyszerû elválás anyámtól.

Az ajtó nyitva van, megszököm. Kilencévesen egyedül az utcán. Úgy döntök, hogy felszállok a metróra, és visszamegyek a rue Labat-ba. Bejelentem a jegykezelõnek, hogy “elvesztettem az anyámat” így továbbenged jegy nélkül. Marcadet- Poissonniers-nél szállok le; senki se kérdez tõlem semmit. Reszketve mászom meg az öt emeletet és a küszöbön várok, a lépcsõn ülve: csak visszajönnek! Valóban visszajöttek, elég késõn és meglehetõsen nyugtalanul.

A hölgy úgy döntött, megtart.

XII. Átváltozás

A lakás háromszobás volt, utcára nézõ balkonnal. Apró konyha, fürdõszoba nincs; a WC a folyosón volt. Egy fával és szénnel (amit egyre nehezebb volt beszereznünk) táplált sparherttal fûtöttük az egész házat. Egymás hegyén-hátán éltünk együtt a háború végéig. A hölgy a legszebb szobát, mely a házassága elõtt a fiáé volt, az anyámnak adta. Én egy díványon aludtam a szomszéd szobában, ami egyben étkezõül szolgált. A szomszédos szoba pedig az övé volt, a nõé, akit “maminak” hívtam, míg engem õ “Suzanne”-nak nevezett, mert ez volt a nevéhez (Claire) legközelebb esõ név a naptárban. Eleinte továbbra is az anyámmal éltem. Az “õ” szobájából, a fia vitrinezett könyvtárából vett gyerekkönyveket olvasva, és a lámpaernyõjeként szolgáló földgömböt forgatva töltöttem az idõmet. Az anyám készítette kóser ételeket ettem, amelyek nyersanyagát idõrõl idõre, a saját költségére és magát veszélyeztetve próbált kintrõl beszerezni.

Ám mami hamarosan kijelentette, hogy gyermekkorom ételei ártalmasak az egészségre; sápadt voltam, “limfatikus” – meg kell változtatni az étrendemet. Ezentúl õ foglalkozik majd velem. Mindenesetre anyám nemigen mehet ki, nekem pedig továbbra is “levegõznöm” kell. Egy gyerek papírjait ritkán kérik el, mami pedig majd a lányaként mutat be.

Özvegyen, a fia házassága és a nõvére halála óta mami egyedül élt, többé-kevésbé “neuraszténiásan”. Miután az éneklésnek szentelte magát, amirõl azonban egészségügyi okokból le kellett aztán mondania, egy kis nyomdát “vezetett”. “Barátja”, Paul, egy rue de Flandre-i könyvkereskedõ körülbelül hetente jött vacsorázni, és nála töltötte az éjszakát.

Az ilyen napokon nagyon ügyelt az öltözékére és a sminkjére. A legszebb damasztabroszt és a legszebb terítéket rakatta velem az asztalra, majd estére visszaküldött anyámhoz aludni.

Anyám pedig egyre rosszabbul viselte a helyzetet, egészségtelennek ítélte, de nyilván nem mondhatott semmit. Különösen mami irányomban mutatott gyengédségét tûrte rosszul, amit túlzottnak talált. Jól tudta, hogy ez a nõ rajong a gyermekekért (egyébként egy másik kislányra, Jeanine-ra is vigyázott napközben, akire hamar féltékeny lettem), hogy a kóbormacskákat is magához veszi, hogy etesse és simogassa õket, de azért mégis! Miért puszilt meg ilyen gyakran? Felkeléskor, lefekvéskor, a legcsekélyebb ürüggyel is! És valóban, otthon nem szoktunk hozzá se a reggeli és esti rituális puszihoz, se ennyi csókolgatáshoz és cirógatáshoz.

Lassanként mami valósággal átalakított. Megváltoztatta a frizurámat. Két nõvéremet irigyeltem hosszú hajukért és angolosan befont frizurájukért. Az enyémet anyám elég rövidre, fiúsra vágatta, mert megtetvesedtem az iskolában. Emlékszem a jelenetekre, mikor petróleummal mosta és sûrû fogú fésûvel kefélte a hajam, miközben megpróbált egy felhúzható paprikajancsival szórakoztatni, ami ugyanúgy megrémített, mint a babák szemei, vagy az álarcok.

A hajam megnõtt, ám nem göndörödött. Mami két kis koszorúba tûzte a hajam a fejtetõmön, és szép fekete bársonyszalagot kötött bele. Egészen másként öltöztetett: addig inkább rosszul öltözött voltam, a ruháink segélyszervezetektõl származtak. Mami “méretre szabott” ruhákat készíttetett nekem. Megtanított a régi ruhákat a varrásuk mentén zsilettpengével felfejteni, és ezekbõl az öreg szövetekbõl varázsolt blúzokat, harangszoknyákat és egy kis kabátot is varrt nekem a varrógépén.

Új étrendhez is kellett szoknom. A véres hústól mindig tiltottak. A rue Ordener-ben, anyám órákig hagyta a sózott marhaszeleteket kicsöpögni, mielõtt elkészítette õket. A rue Labat-ban az erõlevesbe nyers lóhús került, hogy “visszanyerjem egészségemet”. Disznóhúst kellett ennem, és “hozzászoknom” a zsírral fõzött ételekhez.

Gyakran hánytam, és mami ilyenkor feldühödött; még a laktolinpirulákat se tudtam lenyelni, amiket azért adott, hogy segítse az emésztésemet. A testem, a maga módján, visszautasította ezt az étrendet, mely oly idegen volt nekem, és csak felzaklatott. Pedig mami kiváló szakácsnõ volt. A jegyrendszer ellenére, a feketepiacnak és egy saint-lõi unokatestvér által rendszeresen küldött tojás- és vajküldeményeknek köszönhetõen, képes volt rafinált ételeket készíteni, én pedig soha nem ettem ilyen “jól”. Megrostáltatta velem egy öreg selyemharisnyában a “zavaros és rühöt okozó” korpalisztet, így jutottunk hozzá minden reggel a mi kalácsszerû fehérkenyerünkhöz a megszállás alatt.

A normandiai partraszállás után a küldemények nem érkeztek többé, és a háború utolsó hónapjai már kevésbé voltak idillikusak. Meg kellett elégednünk a népi konyhával, a csajkányi tésztával és babbal.

A táplálék és az emésztési gondok voltak az állandó aggodalmai. Észrevette mindkettõnk emésztésének, jó illetve rossz mûködésének legapróbb zavarait is. Megtanította a “borborigmus”1 és sok más tudományos szó jelentését. Az orvosi szótár mindig karnyújtásnyira volt, az étkezõasztalon. Lapozgathattam, és rettegve néztem a különbözõ betegségeket és szörnyûségeket illusztráló metszeteket, a sziámi ikerlányokat bemutató pedig különösen mély benyomást tett rám.

Anyámmal ellentétben mami a legkevésbé se vesztette el a fejét mikor beteg voltam: miután egy kloroformos palackkal elaltattak, a klinika ágyán ébredek fel, ahol kivették a manduláimat, s mindkét nõ az ágyam fejénél áll. Sírok és üvöltök a fájdalomtól. Az anyám elkezd nagyon hangosan beszélni és sajnálni engem jiddisül és fel akarja lármázni az orvost. A nagyon nyugodt és mosolygó mami azt mondja: “Semmiség, és majd sok fagyit ehetsz!” Azonnal abba is hagyom a sírást. Azon a napon sejtem meg, hogy lassan leválok anyámról, és egyre inkább a másik nõhöz kötõdöm.

XIII. Anyák Napja

Anyák napja: kiveszem a pénzt a perselyembõl és a rue Custine-re megyek ajándékot venni a két nõnek: egy hajhálót és egy fésût, azt hiszem; meg veszek két képeslapot is. Az egyiken egy csupa mosoly nõi arcot, a másikon egy ülõ nõt látni, aki mellett kisfiú áll. Habozom egy pillanatig, majd úgy döntök, mamié az elsõ, a kettõ közül az, amelyiket szebbnek találom. Szégyellem magam, és érzem, hogy elvörösödöm a boltban. A döntésemet tényleg meghoztam, már ami az elsõbbséget illeti. Pár évvel ezelõtt Pétain marsall versenyt szervezett az iskolákban: ki tudja a legszebb levelet írni az általa épp bevezetett Anyák napja alkalmából. A nyertesek egyike voltam; kaptam egy illusztrált Tücsök és a Hangyá-t. Az iskola minden osztályába elküldtek felolvasni a levelemet és felmutatni az ajándékot, melyet attól kaptam, aki visszaállította a munka, a család és a haza becsületét.

XIV. Nevelés

Tudtán kívül vagy sem, mami sikeresen véghezvitte ezt az erõmutatványt: anyám jelenlétében leválasztani róla. A zsidóságról is. Mami biztosította megmenekülésünket, de nem volt mentes antiszemita elõítéletektõl. Megtudtam tõle, hogy zsidó orrom van, kitapinttatva velem a kis dudort, ennek jelét. Azt is mondta: “a zsidó ételek károsak az egészségre; a zsidók megfeszítették a Mi Urunkat Jézus Krisztust; mind fösvények, és csak a lóvét (sic) szeretik; nagyon intelligensek, egy másik nép se tud ennyi zsenit felmutatni a zenében és a filozófiában”. És felidézte Spinoza, Bergson, Einstein, Marx nevét. Így az õ szájából, és ebben az összefüggésben hallottam elõször ezeket a nekem ma már olyan meghitt neveket.

Állandóan ismételgette, hogy rosszul neveltek: nevetséges vallási tilalmaknak engedelmeskedek, ám nincsenek erkölcsi törvényeim. Nem szabad “ezt” mondani, “azt” csinálni, “ez” “jó”, “az” “rossz”. Belefogott, hogy tetõtõl talpig átneveljen, és tökéletesítse a képzésemet. Diktált nekem, és bebifláztatta velem a Macska, a Menyét és a Kis Róká-t. Idegesítette, hogy nehézségeim vannak a tizedes számok osztásánál, én, aki olyan intelligens vagyok, biztosan szándékosan csinálom! Ilyenkor úgy büntetett, hogy Jeanine-nel ment el sétálni, és engem otthon hagyott egyedül. Jól választotta ki a büntetést: pontosan tudta, hogy a legnagyobb örömöm az, ha elmehetek vele bevásárolni, hallani amint kislányaként mutat be, és hogy a visszaúton hozhatom a sörösüvegeket.

A sarokban duzzogtam magányosan, és elkezdtem újra szopni az ujjam. Nagyon sokáig tudtam így maradni, végképp kimerülten, visszautasítva a beszédet és az ételt.

A keresztrejtvény-fejtés volt az egyik kedvenc foglalatossága. Larousse-szal a kezemben hamarosan én is nagyon jó lettem. Emellett állandóan “nagy mûveket” hallgattunk, és megismertetett Beethovennel, akiért szenvedélyesen rajongott. A TSF adója mindig be volt kapcsolva. Még látom, amint a készüléket ütögeti, hogy megszüntesse a recsegést. Sokáig virrasztottunk, hogy hallhassuk az “angolokat”, és fogjuk az adásaikat, melyeket megpróbált értelmezni. “A dáliák virágoznak”, ismétlem “a dáliák virágoznak”. Õ pedig felkiált: “Meglátod, újra bombázás lesz az éjjel!” Nem tudtam, vajon az eszességét csodáljam, vagy a humorát, mivel szeretett nevetni, vicces történeteket mesélni, és a sanzonokat hallgatni.

Nem volt idõm sem unatkozni, se túl sokat a szomszéd szobában élõ anyámra gondolni, aki nem vett részt az életünkben. Csak azokon az éjjeleken kapott vissza, mikor Paul jött, mivel kis idõ elteltével már velük is vacsorázhattam. Kényelmetlenül éreztem magam: azokon az estéken nem igazán ismertem rá a mindennapok mamijára, és különösképp jól kellett viselkednem az asztalnál.

A pohárszéken de Gaulle tábornok hatalmas fényképe állt bekeretezve. Õ volt a nagy ember akinek meg kellett mentenie Franciaországot. Amikor a partraszállás megtörtént, mami vett egy térképet, és kis zászlókat szúrt a felszabadított városok helyére. Párizs felszabadulása napján gyalog mentünk a Champs-Élysées-ig, és egy férfi felemelt a biciklije kormányára, hogy láthassam a Generálist.

Azelõtt pedig, hogy egy kis pénzt keressen, kötélbõl hálókat kötött az ellenállásnak, és megengedte, hogy én vezessem a vetélõt.

XV. L’Haÿ-les-Roses

Megismerkedtem az egész családdal: voltak, akikkel nem kellett túl gyakran találkoznom, mivel rossz szemmel néztek a saját magát veszélybe hozó rokonuk által rejtegetett kis zsidóra és annak anyjára. Mikor a rue Labat-ba jöttek, az anyámnak és nekem a szobába zárkózva kellett csendben ülnünk. Ellenben “megmutathattam magam” mami unokahúgának és keresztlányának, a természettudományokat tanuló H.-nak, aki gyakran jött ebédelni. Mami nagyon szerette és “Lénot”-jának nevezte. Volt egy nõvére, a tanítónõ L., mindketten mami nõvérének, a szintén tanítónõ M.-nek a lányai voltak. Ez az egész família l’Haÿ-les-Roses-ban, egy kis nyaralóban lakott, szemben mami anyjával, C. nagymamával, egy õsz hajú, nagyon idõs hölggyel, akinek éppen olyan roppant gyengéd kék szemei voltak, mint maminak. Vasárnaponként L’Haÿ-be mentünk a családdal ebédelni (mami két bátyja, R. és C., és feleségeik, M. és S. gyakran jelen voltak, de csak nagyon keveset érintkeztem velük). Nagyon rémült voltam, alig beszéltem. Ebéd után órákig magamra hagytak egy óriási helységben, melyben hatalmas könyvtár volt. Emlékszem, hogyan olvastam ki ott együltömben a Raoul Daubry-t.

Este elég késõn jöttünk haza, mindig felpakolva íriszekkel, dáliákkal, rózsákkal, az öreg nagymama kertjébõl származó ribizli-, eper- vagy ribiszkelekváros fazekakkal.

L’Haÿ-ben felfedeztem, mi is az amit családnak neveznek, és a családi szellemet is. Meglepett, hogy lehetséges volt több generációt összehozni. A fényképeken kívül soha nem láttam a nagyanyáimat, nagynénjeimet, nagybátyjaimat vagy az unokatestvéreimet. (Majdnem) mind meghaltak a varsói gettóban. Egy nap, az apám által feladott levelet visszahozta a posta a következõ megjegyzéssel: “leégett a ház”. Majd semmi. Apám hat fivérébõl és nõvérébõl csak egy menekült meg, mivel Jugoszláviában élt. Ott azonban késõbb a nácik agyonlõtték. Mivel egy nem-zsidót vett el, az övéi kitagadták, kivéve apámat, aki nála lakott két évig, azt hiszem tizenhat és tizennyolc éves kora között, mielõtt Franciaországba emigrált volna. Késõbb, mikor Párizsból írt neki, a leveleibe aláírásként a mi kis kezeink lenyomatát rajzolta. A háború eseményei és a férje halála megrázta és felháborította a nagynénénket, aki megtért zsidónak és két gyermekével, Hannával és Aaronnal “Izraelbe” ment mosavot alapítani.

Mikor Rachel nõvérem meglátogatta, sikerült összegyûjtenie apám fényképeit, akirõl nekünk semmi sem maradt, és látta a jiddisül írott leveleket is a kezeink rajzával. Mind elfelejtettük apám ezen olyannyira szeretetteli gesztusát, és ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy a háború alatt én is egész idõ alatt a kezemet rajzoltam.

Apám életének e házasságát megelõzõ idõszakából maradt egy megbarnult, megrongálódott fénykép, amely még ma is felkavar, és összeszorul tõle a szívem. Karját keresztbe fonja, és tisztán kivehetõ az egyik keze. Óriásinak tûnik nekem, mintha Kokoschka keze lenne. Fõként a mosolyáról ismerem meg, a szeme hunyorgásáról a szemüvege mögött. Még nem visel se szakállat, se kalapot . Még nem tudja, mi vár rá.

XVI. Paraván

Egy vasárnap este, íriszekkel megrakodva, a szokottnál hosszabban tartózkodtunk L’Haÿ-ban. Épp csak annyi idõnk volt, hogy elérjük az utolsó buszt, mely a porte d’Italie-ig vitt minket, de az utolsó metrót már lekéstük.

Gyalog kellett hazamennünk. A Gobelins-hez érve nem bírtam már tovább, pedig a Marcadet- Poissoniers-ig kellett mennünk.

Mami úgy döntött, hogy hotelben töltjük az éjszakát. Megkönnyebbültem, ám ugyanakkor, nem tudom miért, nyugtalan is voltam.

Közös ágyban aludtunk. Mami egy nagy mahagóni paraván mögött vetkõzött le, és én kíváncsian lestem az ágyból a megjelenését. A rue Labat- ban, anyám nagy megrökönyödésére és bosszúságára, gyakran pizsamában sétált a lakásban, fedetlen keblekkel, engem pedig elbûvöltek meztelen mellei.

Errõl a Gobelins-nél töltött éjszakáról egyetlen emlékem se maradt, hacsak nem a paraván mögötti vetkõzés.

Másnap az elsõ metróval mentünk. Anyám az aggódástól õrülten várt, meg volt gyõzõdve arról, hogy letartóztattak, õ pedig nyilván nem mehetett a rendõrõrsre.

Teljesen elfelejtettem õt. Egyszerûen boldog voltam.

XVII. Felszabadulások

Az anyám csendben szenvedett: nem érkezett hír apámról, nem volt lehetõsége meglátogatni fivéreimet és nõvéreimet, és nem állt hatalmában megakadályozni, hogy mami átformáljon, és elválasszon tõle és a zsidóságtól. Úgy tûnt, eltemettem a múltat: imádni kezdtem a vajban sült, petrezselymes, angolos bifszteket. Egyáltalán nem gondoltam már az apámra, egy szót se tudtam már kiejteni jiddisül, miközben továbbra is tökéletesen értettem gyermekkorom nyelvét. Most már féltem attól, hogy vége lesz a háborúnak!

Egy nap Párizs összes harangját egyszerre verték félre. Másnap gyalog mentünk a Champs- Élysées-re megnézni a felvonulást. Újból volt fehérkenyér a péküzletekben. Már nem kellett megrostálni a korpalisztet, se a feketepiacon vásárolni. A házunkból néhány nõnek leborotválták a fejét, és meglepõdve láttuk, amint a tegnap még kollaboráló bérlõ elkezd F.F.I. karszalagot hordani!

Párizs felszabadult.

És az anyám is. Végre kimehet, újra élhet, magához veheti az összes gyermekét, és talán újra láthatja a férjét! Szabad volt végre, de pénz és lakás nélkül. Pereskednünk kellett volna, hogy visszaszerezzük a lepecsételt lakásunkat az idõközben beköltözött kollaboráns orvostól. Anyámnak pillanatnyilag azonban más gondjai voltak. Legelõször is az, hogy elragadjon attól, aki azzal az indokkal, hogy elég anyámnak az öt másik gyerek gondja, és hogy nem veszi figyelembe az én érdekeimet, vagyis hogy hagyja, hogy õ “neveljen fel”, el akart “lopni” tõle.

Anyám már csak gyûlöletet és megvetést érzett az iránt, aki megmentette az életünket. Inkább elmentünk egy hotelbe, semhogy egy perccel is tovább lakjunk vele! Ez szinte szétszakított engem. Egyik napról a másikra el kellett válnom attól, akit már jobban szerettem, mint a saját anyámat. Utóbbival kellett megosztani az ágyamat egy nyomorúságos rue de Saules-i hotelszobában, ahol butángáz-rezsón melegítettük a hentesboltból hozott ételeket. Nem voltam hajlandó enni, és addig sírtam, amíg az anyám meg nem engedte, hogy elmenjek a mamihoz: “Egy nap csak egy óra!” – parancsolta. Hogy megszokjam a helyzetet, “de nem több!” Ha csak pár perccel is tovább maradtam, porolóütésekkel fogadott. Érdekes módon, az anyám gondolt rá, hogy elhozza, amikor a verandára nyíló ablakon keresztül menekültünk el…

Hamarosan kék foltok borítottak, és gyûlölni kezdtem az anyámat. Az élet vele, a hotelben, elviselhetetlenné vált. Némi idõre egy, a rue Labat-tól nagyon messzire lakó zsidó barátnõjéhez mentünk lakni. Anyám félt attól, hogy egyedül szálljak a metróra, és megtiltotta, hogy meglátogassam mamit.

Figyelmét kijátszva én mégis úgy döntöttem, hogy a mamihoz megyek, és ott is maradok. És õ is csak ezt akarta: engem megtartani! A törvény azonban elõírta, hogy visszamenjek anyámhoz, aki jól tudta ezt. Pert is indított mami ellen – ellenállók alkották a törvényszéket, s egy iskolaudvaron rögtönöztek. Ott mamit azzal vádolták, hogy “zaklatott” , valamint bántalmazta anyámat. Nem igazán értettem mit is akar anyám kifejezni a “zaklatás” szóval, de biztos voltam benne, hogy hazudik. Felháborított látnom, hogy hamisan vádolja azt, akinek az életünket köszönhetjük, és akit én olyannyira szerettem! Én pedig az anyámat vádoltam, megmutatva a bíróság elõtt kék foltos combjaimat, és sikerült szánalmat keltenem a tárgyalás résztvevõiben. A zsidó barátnõ, aki elszállásolt minket, és már hallott a rue Labat-ban történtekrõl, maga is megbotránkozott, és kíméletlenül átpártolt hozzám. Megerõsítette, hogy anyám korbácsütéseket mért rám.

A bíróság úgy határozott, hogy mamira bíznak.

Pár pillanattal késõbb, mami és én egy rue Marcadet-i kis kávézó telefonfülkéjében vagyunk. Mosolyogva fogja a kezem, és telefonál Paul barátjának: “Kész, megtartom a kicsit!”

Nagyon furcsa rosszullétet érzek. Nem értve miért, se gyõztesnek, se tökéletesen boldognak, se teljesen megnyugodva nem érzem magam.

A kávézóból kilépve görcsben volt a gyomrom, féltem. Minden irányba körülnéztem az utcán, mintha épp valami bûnt követtem volna el, mintha újra “keresnének”.

Így is volt. A rue Labat ötödik emeletén a folyosón várt anyám, két férfi kíséretében: erõszakosan elragadtak mamitól, kivittek az utcára. Az anyám ütött, jiddisül üvöltve: “én vagyok az anyád, én vagyok az anyád, fütyülök a bíróság döntésére, hozzám tartozol!”

Küzdöttem, kiabáltam, zokogtam. Belül pedig megkönnyebbültem.

XVIII. Leonardo két anyja

Az első könyvem, A művészet gyermekkora borítójára egy Leonardo da Vincit választottam, a híres “londoni vázlatot”. Két nõ, a Szűz és szent Anna, szorosan átölelve egymást “üdvözült mosollyal” hajol a Keresztelõ Szent Jánossal játszadozó Kisded Jézus fölé.

Freud:

A képbe ugyanis beleviszi gyermekkori történetének szintézisét; a részletei Leonardo legszemélyesebb élményeibõl magyarázhatók meg. Apjának házában nem csupán a jó mostohaanyát, Donna Albierát találta, hanem nagyanyját is, apjának anyját, Mona Luciát, aki, feltehetjük, nem volt kevésbé gyöngéd irányában, mint a nagyanyák általában. Ezért az anyától és nagyanyától védett gyermekkor ábrázolása közel állhatott hozzá.(…)

 Leonardo gyermekkora éppoly rendkívüli volt, mint ez a kép. Két anyja volt, az elsõ az igazi anya, Katalin, akitõl három- és ötéves kora között elszakították és egy fiatal és gyengéd mostohaanya, apjának felesége, Donna Albiera. Miközben gyermekkorának e tényeit anya és nagyanya elõbb említett jelenlétével összevonta, õket egy keverékegységbe sûrítette, kialakult benne a Szent Anna harmadmagával kompozíciója. A fiútól távolabb elhelyezkedõ anyai alak, a nagyanya, megjelenése és a fiúhoz való térbeli viszonya alapján megfelel az elõzõ igazi anyának: Katalinnak. Szent Anna boldog mosolyával a mûvész alighanem az irigységet tagadja és leplezi el, amit a szerencsétlen érezhetett, amikor fiáról éppúgy le kellett mondania az elõkelõbb vetélytársnõ javára, mint régebben a férjérõl.(…)

 Midõn Leonardo, még ötéves kora elõtt, nagyapja házába került, nyilván a fiatal mostohaanya Albiera helyettesítette érzelmeiben anyját(…)2

XIX. “Egy nõ eltűnik“

Hitchcock Londoni randevú címû filmje az egyik kedvencem. Többször láttam, és minden alkalommal elfog ugyanaz az ösztönös szorongás, amikor a vonaton az alvó hõsnõvel (egy Iris nevû fiatal angollal) szemben ülõ, kedves jó kis öreg miss Froy eltûnik. Fõleg, hogy aztán egy másik ül a helyére, aki az elsõnek adja ki magát. A szorongás tetõzik, amikor a vonaton a kedves öreg hölgy keresésére ment Iris másodjára visszatér a fülkéjébe, a prágai álorvos által félig-meddig meggyõzve, hogy a vonatra szállás elõtt a fejére kapott ütés okozza hallucinációit: a kedves öreg miss Froy ezek szerint soha nem is szállt fel a vonatra, mindig is ez a másik nõ ült vele szemben, akit valójában az összeesküvõk tettek a helyére. Számomra elviselhetetlen újra és újra azt látni, hogy az öreg lágy “anyai” arca helyén (a filmben minden azt sugallja hogy õ a jó anya mintaképe: a kis sítelepülés hegyeit “babasapkáknak” nevezi; mindig van nála útravaló; mikor már nincs mit enni a szállóban, sajtot szerez a többi vendégnek, elsõsorban az angoloknak; a vonaton meghívja Irist “különleges” teáját megkóstolni az étkezõkocsiba; törõdik vele, azt tanácsolja, hogy aludjon, végül pedig nevelõnõnek, zenetanárnak adja ki magát), váratlanul egy másik arc, a helyettesítöé bukkan elõ (aki a jó öreg hölgy ruháiba öltözött, s aki valójában az Intelligence Secret titkosügynöke, míg a hölgyet egy másik fülkében a kémek elhallgattatták és megkötözték). Vagyis: egy rémítõen kemény, hamis, bujkáló, fenyegetõ arcot látunk, a jó öreg hölgy olyannyira lágy és mosolygós tekintete helyett, ráadásul abban a pillanatban, mikor azt hinnénk, hogy megtaláltuk.

A rossz mell a jó helyett, az egyik, a tökéletes, a másiktól elválasztva, az egyik a másikká válva.

XX. Idill

Az ítélet és annak váratlan fordulatai után anyámmal újból a szállodában éltünk. Mamihoz való visszatérés legteljesebb tilalma! Ám hamarosan anyámnak Nonancourtba kellett utaznia, hogy begyûjtse a fivéreimet és nõvéreimet. Sürgõsen hívatták, hogy rendezzen néhány problémát. Nem tudta mit tegyen velem, és végül mindennek ellenére úgy döntött, újra a mamira bíz!

Találkozásaink idillikusak voltak. Tudtuk, hogy csak kevés idõt tölthetünk együtt. A szorongásos háttér ellenére örömünk heves volt, és egész idõ alatt, majdnem egy hónapig, egy ágyban aludtunk, a szobájában, hogy ez alkalommal már se nappal, se éjjel ne legyünk egymástól elválasztva. Fõként az elsõ éjszakára emlékszem, amikor az érzelmeim és az izgatottságom nagyon hevesek voltak. Ilyen közel érezni magam hozzá – egyszerûen “különös” állapotba hozott. Melegem volt, szomjas lettem, kipirultam. Nem szóltam, és nehezemre is esett volna egy szót is mondanom róla, mert egyáltalán nem értettem, mi történik velem.

A háborúnak vége lévén, visszatérhettem a rue Doudeville-i iskolába. Ujjongtam. A kétéves kihagyás ellenére a régi társaim, Olga Trokacheff, Simone Vidal és Geneviève Lablanche osztályában találtam magam. Mindenbõl kitûnõ voltam, és imádtam az új tanítónõnket, mademoiselle Bordeaux-t.

Az iskola elég messze volt a rue Labat-tól; mami a kijáratnál várt rám. Gyalog mentünk haza, nézegetve a boltok kirakatait, és nagyokat beszélgetve mindenféléröl. Soha nem éreztem magam ily gazdagnak. Vett nekem egy festõdobozt, amirõl már régóta álmodtam; kaptam tõle egy kis illusztrált Larousse-szótárt, melyet Paul barátja rue de Flandre-i boltjában találtunk, és Dickens Meséit. Felkeltette bennem a vágyat, hogy babám legyen, azaz inkább egy “kis porcelánfigurám” (a babák szemei, amiket az anyám használt fenyegetésként mikor nem akartunk enni, még mindig megrémisztettek), és sokáig haboztam a kettõ közötti választással, anélkül hogy igazán eredményre jutottam volna.

Egyik nap, 4 óra 30. Vége az iskolának. Sietek a kijárathoz, keresem mamit. Ám nem õ vár rám, hanem egész egyszerûen az anyám, aki azért jött, hogy végleg magához vegyen. A szívem hevesen verni kezd. Rettenetes volt. Még csak el se mehettem a rue Labat-ba elbúcsúzni.

Másnap indultunk Nonancourtba.

XXI. Menekülés

Anyám arra számított, hogy kapunk az önkormányzattól egy kis lakást és néhány bútort. Míg erre vártunk mind a hetünket a menhelyként is szolgáló kórházban szállásoltak el, nagyon szûkösen. Az étel íztelen volt, és az ezeken a helyeken elõírt idõben kellett étkezni: nagyon korán reggel és nagyon késõn este. Öregek, rokkantak, törpék (emlékszem egyikükre, akit Nénesse-nek hívtak), betegek vettek körül minket: vészt jósló volt.

Szerencsére ott volt az iskola, az osztálytársak, és madame Morin, a tanítónõ, akit elsõ ottlétemkor ismertem meg. De nagyon hamar minden elviselhetetlenné vált számomra. Nem volt alkalmam mamival levelezni. Anyám minden vele való kapcsolatot megtiltott, így a levelezést is.

Mégis, nekem mindenáron újra látnom kellett õt. Egy szép napon úgy döntök az iskola után, hogy nem megyek vissza a kórházba, és “stoppolva” jutok Párizsba, a rue Labat-ba, oda, ahol mami lakik.

Kilenc és fél, tíz évesen, egyetlen fillér és személyi igazolvány nélkül nekivágok az országútnak. Pár autó megállás nélkül elhalad mellettem. Nagyon nyugtalan vagyok. Végül egy teherautó megáll. Több férfi ül benne.

– Mit csinálsz te itt? – kérdezi egyikük.

– Elvesztettem az anyukámat. Párizsban lakik. Vissza tudnának vinni hozzá?

És megadom mami nevét és címét.

“Szállj fel!”

A teherautó hátuljába ültetnek egy rakás törmelék közé, és elindulunk.

Azt hittem: “megmenekültem”. Nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerû lesz! Hogy ilyen könnyû hazudni, és másokkal elhitetni a hazugságomat! Csak száz kilométer választ el Párizstól. Nem féltem már semmitõl és mintha már meg is érkeztem volna.

A felszállásom helyétõl hat kilométerre a teherautó megáll. Mi történik? Saint-Rémy-sur- Eure-ben vagyunk, ráadásul a csendõrség elõtt! A fuvarozók nem voltak olyan naivak, hogy “bevegyék” a történetem. Mindenesetre átadtak a csendõröknek.

Sokáig várakoztatnak egy nagy teremben. A szívem majd kiugrik a helyérõl. Mit fogok mondani? Mit csinálnak velem?

Elmondom az igazat, és két csendõr kíséretében visszavezetnek a nonancourt-i kórházba. Anyám nagy kiabálással és porolóütésekkel fogad. Több órára (vagy napra?) bezár az árnyékszékre.

(A rue Ordener-n, mikor nem tudott a kiabálásunknak, sírásunknak vagy veszekedésünknek véget vetni, egy sötét szobába3 zárt minket, amit lomtárnak használtunk, a “Maredewitchale”4 eljövetelével fenyegetve. Gyermekkorom e kísérteties és rémítõ figuráját nagyon idõs nõnek képzeltem, aki azért jött, hogy megbüntessen engem, messzire ragadva az otthontól.)

XXII. A kórház

Hamarosan elköltöztünk az önkormányzat által felkínált kétszobás lakásba, ahol heten nyomorogtunk. Egymás hegyén-hátán éltünk, mind ugyanabban a szobában, ketten aludtunk egy ágyban. Kanyarós lettem, és minden testvéremet megfertõztem, kivéve Annette-et, aki már korábban átesett rajta. Még látom magunkat, mind együtt az ágyban, amint anyám borágót itat velünk. Ez a korszak nyugalmat jelentett. Nem kaptam több ütést (egyébként is, a porolót végül elástam egy gödörbe)

Állandóan betegeskedtem. A kanyaró után tüdõvértolulásom támadt, ami tüdõtályoggal, 40 fok feletti lázzal végzõdött. Vissza kellett mennem a kórházba, ez alkalommal betegként. Egy kórteremben helyeztek el, öreg nõk közé, akik rosszul tûrték a szüntelen harákolásomat és köhögésemet. Kezdetben félrebeszéltem a láztól, és tetves voltam. Majd két hónapon keresztül nem ment a hõmérsékletem 36 fok fölé, és olyannyira legyengültem, hogy nem hagyhattam el az ágyat. Ez még nem az antibiotikumok kora: guajakol és eukaliptusz injekciókat, “borogatásokat” és köpölyözést kaptam, és sok “sterilizált” tejet ittam.

Nem váltam túlságosan boldogtalanná: elég volt, hogy nem kell az anyámmal lennem, és hogy az egykor Annette-et bujtató és a helyzetet igencsak jól értõ nõ cinkosságának köszönhetõen leveleket kaphattam mamitól, aki mindig válaszbélyegeket is küldött nekem meg rendszeresen könyveket. Majd “látogatóim” is jöttek: az osztálytársaim és Jeannette, aki a Nelson-sorozatból hozott nekem könyveket.

Az idõmet mindannak az elolvasásával töltöttem, amit csak kaptam: a Vermot almanachtól kezdve Maeterlinck A hangyák életéjéig. Egy füzetbe feljegyeztem az összes szót, amit nem értettem, és kikerestem a jelentésüket a szótárban. Így létrehoztam egy kis katalógust, amit fejbõl megtanultam. Emlékszem, hogy beleírtam HASE: a nyúl nõsténye.

A kórház fehérnemû-raktárosa, madame Aubault megkedvelt engem, és mikor már fel tudtam kelni, a mosodába mentem olvasni. Volt egy velem egyidõs kisfia, Claude; késõbb gyakran meghívott magukhoz vasárnaponként ebédelni a Madeleine negyedbe és a kertben játszottam a fiával.

Amikor a kórházból távoztam, épp faluünnep volt. Alig álltam a lábamon. Egyedül sétáltam a céllövöldék és lutrisok, a dodzsemek, libikókák és körhinták között. Emlékszem, mikor egy ügyeletes tûzoltó felfigyelt rám, felajánlotta, hogy mérleghintázzam vele.

Hazatérésem után újra iskolába jártam. Csak rövid ideig, mert áprilisban megbetegedtem és közeledett az iskolaév vége. Átmentem a záróvizsgán, és a díjkiosztás napján egy zenés darabban játszottam (Madame Capulet és Picarde szomszédja): Madam Capulet szerepét alakítottam. Madame Aubault öregasszony-ruhákat kölcsönzött nekem a kórházból, és nagy tetszést arattam, mindenkit megnevettetve az arcjátékommal. Büszke anyám hangosan kiabálta: “Ez az én lányom! Az én lányom!” Szégyelltem magam.

(A Jules-Ferry gimnázium utolsó évének végén, a kitûnõ diákok szüleit meghívták a díjkiosztásra. “Elfelejtve”, hogy mindent megtett azért, hogy “abbahagyjam” a gimnáziumot, és kényszerítsen, hogy testvéreimhez hasonlóan “dolgozzam” és “pénzt hozzak a házhoz”, a nevemet meghallva megismételte az elõbbi jelenetet, míg én az emelvényen legszívesebben elsüllyedtem volna.)

Bizonyára jót tett nekem a kórház. Kijövetelemkor úgy tûnt, kibékültem a családommal, és azt hittem, elfelejtettem mamit. Egy év telt el. Anyám kezdte elunni magát vidéken. Eldõlt, hogy visszatérünk Párizsba. A XVIII. kerület önkormányzata, mint háborús károsultaknak, kiutalt nekünk egy “lakást” a porte de la Chapelle-nél.

XXIII. Hendaye – Moissac – Langlois-köz

Újra meglátogattam mamit, az esetek többségében a kalandomban osztozkodó Annette nõvérem kíséretében. Az anyám, úgy tûnt, beletörõdött és hagyta. Ám igen hamar újra eltávolított a rue Labat-ról, kilenc hónapra Hendaye-ba küldve minket Annette-tel, egy a párizsi kórházakból érkezõ gyermekek számára fenntartott szanatóriumba (addigra ugyanis voltam már a párizsi Gyermekkórházban is). Rendszeresen leveleztem mamival, és nagyon erõsen kötõdtem a nõvérek egyikéhez, madame Navailles-hoz. A távozásunkkor érzett fájdalom újra valódi elszakadást jelentett.

Miután visszatértünk, hogy újra a zsidósághoz szoktassanak, anyám Moissacba, egy, a deportáltak gyermekeinek fenntartott otthonba küldött minket, ahol különös hangsúlyt helyeztek a cserkészetre és a technikai ismeretekre. Öt évig maradtam a Moulinben. Egy egész éven át elutasítottam, hogy részt vegyek az ájtatosságokon és a közösségi életben. Provokációképpen, péntek esténként kötényben mentem le enni.5 Majd egy cserkészvezetõ, Pierre W. R. vezetése mellett, akit eléggé kedveltem, és aki – ez privilégium volt – az asztalához hívott enni, lassanként mégis beilleszkedtem: felfedeztem a cserkészség és kempingelés “örömeit”, részt vettem a dalegyletben és fuvoláztam (addig a napig, amíg fuvolámat a harmadik emeleti ablakomból, figyelmetlenségbõl, bele nem ejtettem a Tarne-ba). Újra tanultam héberül, minden imát elmondtam, és megtartottam az évi három böjtöt: újra engedelmeskedtem gyermekkorom minden vallási parancsának.

Mindeközben, tanítónõm közremûködésével, továbbra is érkeztek titokban a levelek mamitól.

Moulinben hamar különc lettem: az általános iskola után nem folytattam, mint a többiek nagy része, a technikai képzést, hanem elküldtek a város vegyes középiskolájába. Szombatonként hiányoztam az istentiszteletrõl, hogy iskolába mehessek, és még ezen a napon is megcsináltam a feladataimat.

Madame Cohn, a könyvtárosnõ, egy figyelemreméltó nõ,6 odaadta a kulcsokat, hogy tudjak a könyvtárban dolgozni, az egyetlen teremben, ahol az elektromos radiátort bekapcsolva meleg volt télen, mivel a szûkös szobákat, melyeken többen is osztoztunk, nem fûtötték. Egyre inkább lefoglaltak a tanulmányaim és a tanáraim (elég fiatal férfiak, akik még a szakvizsgájukon dolgoztak). Imádtam a latin-görög tanárt, M. Bardoux-t, és a matematika tanáraimat: M. Artigues-t és M. Batmalle-t. Bár tanulmányaimat nagyon komolyan vettem, szerettem viccelõdni. Óra végén megesett, hogy találós kérdéseket tettem fel, mint: “Mi a legnagyobb élmény egy matematikusnak? Nem tudjátok? Négyzet gyök7öket enni Püthagoraszszal.” Az egész osztály hahotára fakadt.

Elég hamar összebarátkoztam egy másik diákkal, aki különösen értékelte a játékszellememet. “Átugrottam” a másodikat, hogy ugyanabban az osztályban lehessek, mint õ. Kezdetben rosszul “tájékozódtam”, és a háború miatt némi késésben voltam, vagyis idõsebb voltam, mint a többiek; a testnevelésre tehát a felsõbb osztályokkal jártam. Elõször kosárlabdán ismerkedtem meg Monique Delrieu-vel; együtt mentünk meccsekre a szomszéd kisvárosokba, és hamarosan “elválaszthatatlanokká” váltunk. Boldogan emlékszem vissza erre a kis középiskolára, ahol az udvaron pálmák és kosárlabdapalánkok álltak, és ahol e moissaci periódus legboldogabb pillanatait éltem át.

Monique kölcsönadta nekem a tankönyveit, én pedig, mivel nem volt pénzem, hogy megvegyem, kívülrõl megtanultam õket. Emlékszem egyszer 20-ból 19 pontot kaptam egy földrajz-dolgozatomra a “nyári északi szelek” témájában, amirõl fogalmam sem volt, ám a könyv vonatkozó oldalára tökéletesen emlékeztem.

Moissac önkormányzata a Moulint tízéves idõtartamra adta bérbe. A ötödik végére az egész ház elköltözött Laversine-be, a Rotschildok-hoz tartozó kastélyba. A creil-i gimnáziumban, ahol folytatnom kellett volna a tanulmányaimat, nem tanítottak görögül. Vissza kellett térnem anyámhoz a Langlois-közbe, nem tudván milyen poklokat fogok ott megélni abban a két évben, amíg az érettségimre készülök, rettenetes anyagi körülmények között, mindennapi küzdelemben, hogy folytathassam a gimnáziumot, és elvégezhessem a feladataimat. Maminak köszönhetõen, aki elmagyarázta a helyzetet a filozófia professzoromnak és a Jules-Ferry gimnázium igazgatónõjének, mégiscsak befejezhettem az iskolát. Félbennlakásos voltam és délben a gimnáziumban ebédeltem; ám esténként, tudtam milyen árat is kell fizetnem a bifsztekemért! Anyám és közöttem szörnyû jelenetek zajlottak le vacsora közben. Gyakran éhségsztrájkoltam, és titokban a cukorból loptam.

Anyám korán kikapcsolta az áramot, és emlékszem, a takaró alatt, zseblámpafénynél olvastam Sartre A szabadság útjai-ját.

E két év végére hét kilót fogytam, és minden vallási gyakorlatot abbahagytam.

Elnyertem egy ösztöndíjat, ami lehetõvé tette, hogy hypokhâgne-ra, majd khâgne-ra8 menjek, a rue du Docteur-Blanche-i lánykollégiumban életemben elõször volt saját szobám.

Mami elköltözött Sables-d’Olonne-ba. Nyaranként egy hónapot vele töltöttem. A tengerparton sétáltunk. Hosszasan beszéltem neki az osztálytársaimról, Isaure barátnõmrõl, aki nekem is kifizette a “kakasülõt” a Comédie-Française- ben, meg a mozijegyeket, s akivel, Isten létérõl vagy nemlétérõl órák hosszat tartó vitákat folytattunk a Luxembourg-kert lépcsõin ülve, ahol azután egy szendvicset vacsoráztunk.

Diákként majd az egyetemi városrészben, a Meurthe Deutsch szárnyában lakom. Új élet kezdõdik. Évekre minden kapcsolatot megszakítok mamival: nem bírtam folyton hallgatni, ahogy a múltról beszél, és azt sem hogy továbbra is “nyuszijának”, vagy “kis csibém”-jének nevezzen.

Késõbb, mikor meglátogatom, mindig elkísér egy barátom.

Nemrég halt meg, des Sables városka egyik öregek otthonában. Súlyosan megnyomorodva, félig vakon már csak komolyzenét tudott hallgatni. A telefonban mindig az általa hallott Beethoven-dallamokat dúdolta nekem.

Nem tudtam elmenni a temetésére. De azt tudom, hogy a pap a sírja fölött felidézte, hogy a háború alatt megmentett egy zsidó kislányt.

FORDÍTOTTA KATONA PÉTER

Eredeti megjelenés: Rue Ordener, rue Labat (Paris, Galilée, 1994). Ezúton köszönöm Fehéri Györgynek, Gantner B. Eszternek és Kovács Mátyásnak a fordításban nyújtott segítségüket. (A ford.)

Sarah Kofman (1934–1994) francia filozófus, Jean Hyppolite, Gilles Deleuze és Jacques Derrida tanítványa, majd kollégája. Nietzschérõl és Freudról írt munkái tették ismertté a nevét. Kofman az antimetafizikus Nietzsche, ha úgy tetszik, a karneváli Nietzsche egyik legfontosabb felfedezõje: a nevetés, a tánc, a testiség, a biologikum vonásait emeli ki a nietzschei filozófiából. Ebbõl adódik éles polémiája Heideggerrel, illetve a heideggeri Nietzsche-értelmezéssel. Freudhoz kapcsolódó mûvei mindenekelõtt a pszichoanalízisnek a nõi szexualitásról alkotott képét veszik górcsõ alá. Kofman önéletrajzi írásainak – ezek közül a leghosszabból idézünk az alábbiakban – megkerülhetetlenül visszatérõ eleme az apa elvesztése Auschwitzban, s egyáltalán a Shoah. Olyan intellektuális sorstársaihoz hasonlóan, mint Jean Améry, Tadeusz Borowski és Primo Lévi, öngyilkos lett. (A szerk.)

  1. (Gyomor)korgás. (A ford.)
  2. S. Freud: Leonardo da Vinci egy gyermekkori emléke (Fordította: Vikár György); in: Freud: Esszék, Gondolat Kiadó, 1982, p.302, p.310
  3. Írtam egy kis könyvet Camera Obscura címmel
  4. Comment s’en sortir?: A Cauchemar-ban a zsidó folklór e figurájára utalok, akinek a neve az indoeurópai mer gyökérbõl deriválható, melybõl mindenféle halált, pontosabban lassú, evéssel vagy rágással összefüggõ, vagy akár fulladásos halált idézõ szó származik.
  5. Péntek este, a szombat tiszteletére ünneplõbe szokás öltözni.
  6. Késõbb Walter Benjamin és Gershom Sholem levelezését olvasva megtudtam, hogy az elõbbinek jóbarátja volt. Különös módon illeszkedett össze életem e két korszaka, melyek között különben semmilyen kapcsolatot nem észleltem.
  7. Lefordíthatatlan szójáték. (A ford.)
  8. Az École Normale Supérieure elõkészítõ kurzusának elsõ majd második éve. (A ford.)
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.