Fogalomtörténeti vázlat

Május 5-én Magyarországon kihirdették az 1939. évi IV. törvénycikket. Másnap Bethlen István gróf bejelentette, hogy lemond képviselõi mandátumáról, és visszavonul a közélettõl (a kormányzó a felsõház örökös tagjává nevezte ki).¹ A mindössze tizenegy hónappal a véglegesnek mondott elsõ után megalkotott, közönségesen második zsidótörvénynek nevezett törvénycikk hivatalos címe így hangzott: “A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”. Az alábbiakban e pár évtized alatt jelentõs pályát befutott elnevezés, a térfoglalás fogalomtörténeti hátterét próbálom megvilágítani, röviden kitérve olyan rokon fogalmakra, amilyen a honfoglalás, illetve az élettér (Lebensraum).

A térfoglalás szóösszetétel elsõ elõfordulására Beöthy Zsoltnak a millenniumra kiadott nevezetes A magyar irodalom kis-tükrében bukkantam. S éppen annak bevezetõjében, a magyar nemzetkarakterológiát képszerûen megjelenítõ volgai lovas” motívumot követõen. (A párduckacagányba öltözött, nyugodt, magányos turáni harcos alakja a puszták erejét testesítette meg.) Ám önmagukban “Az egyesek személyes vitézsége, az összetartozás erõs érzése nélkül nem lett volna elegendõ a kis nemzet védelmére, térfoglalására és fenntartására”.² Látható, hogy a kifejezés itt még általában a magyarsághoz kapcsolódik, amúgy pedig eléggé fölösleges, a mondat e nélkül is megállna. Ám alig három év múlva a kor egyik leghatásosabb antiszemita munkája már megalapozta a zsidó térfoglalás tételét. Petrássevich Géza 1899-es pamfletjének (Magyarország és a zsidóság) második fejezete “A zsidók térfoglalása és helyzete” címet viseli, s “a magyarországi zsidóság legújabb történetét úgy mutatja be, mint folyamatosan zajló háborút, amelyben a zsidóság elfoglalja a keresztény – gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális – hadállások nagy részét”.³ Úgy tûnik, hogy ezekben a századforduló körüli években a térfoglalás bevett fordulattá vált, amely jórészt – noha korántsem kizárólagosan – már a zsidókhoz, sõt a “zsidósághoz” kapcsolódott, de még nem okvetlenül negatív értelemben.⁴ Zay Miklós gróf igen érdekes írása (1903) szintén “a zsidók térfoglalásának okát” boncolgatta, de egészen semleges értelemben, mondhatni inkább jóindulatúan.⁵ Ugyanakkor – egy évtizeddel késõbb – Miklóssy István tanár azzal kezdte antiszemita pamfletjét (Keresztény magyar népünk gazdasági romlása), hogy “könyvünk nem a zsidóság ellen általában, hanem csakis aránytalan nagy térfoglalásukra való figyelmeztetésül íródott”.⁶ A térfoglalás – természetesen – csakis aránytalanul nagy lehetett. Amikor (1911 végén) Ignotus a Nyugathasábjain – a gúny fegyverét is alkalmazva – reagált Horváth Jánosnak a folyóirat magyartalanságát illetõ vádjaira, már magától értetõdõ természetességgel használta az elterjedt kifejezést.

Nem titkolja [ti. Horváth János], hogy idegen származású félmagyar emberek kezdvén teret foglalni az irodalomban, rajthagyják kezük nyomát […] a magyar irodalmi nyelven. Nem hiszem, hogy az idegenek fájnának neki, de az idegenségük fáj. Nem hiszem, hogy térfoglalásuk bántaná, de bántja a nyújtózkodásuk, bántja és faji önérzetében sérti, hogy a jövevények szûknek merik találni a formákat, melyek a fajmagyar géniusz számára eddig elegendõek voltak.⁷

Horváthot – tudjuk – nem gyõzte meg: egy 1912 körül keletkezett (de évtizedekkel késõbb publikált) kéziratában a jeles irodalmár azt fájlalta, hogy “az a magyarság, melynek fajisága nehéz küzdelmek után végre teljes kifejezésre és uralomra [!] jutott az irodalomban, nemcsak megdöbben, hanem küzd azon lehetõség ellen, hogy egy, az övétõl eddig teljesen idegen fajiság szorítsa õt le irodalma kizárólagos uralmáról…”⁸

Azért még az 1910-es években is akadnak példák a térfoglalás szó más értelmû használatára, sõt pozitív jelentésére. Prohászka Ottokár püspök “a mélyebb vallásosság térfoglalását” sürgette; Wlassics Tibor báró pedig “A nõk térfoglalása és a választói jog” címmel szólt hozzá az elsõ világháború alatti választójogi reform kérdéséhez.⁹ (Wlassics felvetése annyiban kapcsolható a zsidóproblémához, hogy õ is egy hátrányos helyzetébõl éppen kilépni készülõ rétegrõl gondolkodott.)

Wlassics cikke már 1917-be visz, a Huszadik Század nagy zsidókérdés-vitájának évébe. Ha igaz a feltételezés, hogy a hazai antiszemitizmus minden addiginál erõsebb hulláma már 1916–1918- ban elindult, akkor ennek az utolsó háborús évek szóhasználatában is tükrözõdnie kell. Valóban, immár közhellyé vált a zsidók térfoglalása, amellyel a “keresztény Magyarország” önvédelmét, a “hungarizmus” programját kell szembeszegezni – amint azt elsõsorban Prohászka Ottokár követelte.¹⁰ A zsidó térfoglalás persze mindenekelõtt a magyar középosztály, a nemzeti intelligencia “tervszerû kicserélését” jelentette – a mérsékelt Radisics Elemér már könyvecskéjének címében is megfogalmazta, hogy itt ugyanannak az éremnek két oldaláról van szó: A magyar középosztály jövõjérõl – Tekintettel a zsidóság térfoglalására.¹¹ Végül, már a nagy kataklizmák után, a statisztikus Kovács Alajos is bevette híres-hírhedt mûvének címébe: A zsidóság térfoglalása Magyarországon (1922). Az õ nem túlságosan terjedelmes könyve egyébként a következõ minõsítéseket tartalmazza: “megszaporodás”, “befészkelés”, “elözönlés”, “elfoglalás”, “hatalmába kerítés”, “jogok kierõszakolása”, “rányomja (a maga magyartalan, anyagias, érzéki és kozmopolita) bélyegét”, “kihasználás”, “elõrenyomulás”, “vezetés magához ragadása”, “életerõ elszívása”, “visszaszorítás” (ti. a magyar fajé), “ráfekszik” (irodalmi és szellemi életünkre) stb.¹²

Vajon miért lett a térfoglalás a legvonzóbb, a legsikeresebb, a vádak rokon értelmû sztereotípiái közül a befutó? Nem lehetetlen, hogy a honfoglalás szóhoz való hasonlósága miatt – ami paradoxon, mert e kettõ nyilvánvalóan ellentétes képzeteket keltett. (Mellesleg a legfontosabb katolikus napilap, az Alkotmány 1918. augusztus 18-án Az új honfoglaláscímmel közölt vezércikket a zsidó veszedelemrõl, de ez a szóhasználat nem gyökeresedett meg, hiszen a magyarnak “hona” van – az idegennek csak “tere”.) A – más nyelvekre szinte lefordíthatatlan – honfoglalás kifejezés 1860 körül, a neoabszolutista rendszer bukása idején terjedt el a magyar nyelvben; maga a “hon” pedig a 18. század végi nemesi-nemzeti ellenállás korában. Szalay Lászlónál és Horváth Mihály korai mûveiben még hiába keresnénk: “Az ország elfoglalása Árpád fejedelem alatt” (Horváth Mihály, 1842); A magyar nép “új hazát szerzett magának” (Szalay László, 1852).¹³ De Horváth Mihály 1860-ban már honfoglalást említ – igaz, még vannak “honalkotó magyarok”, “honalkotó vezérek”, és az 1861-es Czuczor–Fogarasi-féle szótár is ismeri a honfoglalást.¹⁴ Azóta megkérdõjelezhetetlenül jelöl egy folyamatot, illetve egy korszakot, jelzi azt az igényt, hogy egy nép (esetleg: nemzet) természetes módon birtokba vette a világnak csakis õt megilletõ darabját.

A térfoglalás már jellegzetesen az 1900 körüli imperialista-rasszista korszak terméke és tükre: az idegen nép (esetleg: faj) elfoglalja azt a teret, amely valójában egy másik – felsõbbrendû vagy õslakos – népet, fajt illetne meg. Mert a tér (kizárólagos) birtoklása jó és szükséges; ideális esetben minden térhez tartozik egy kitüntetett nép, s minden néphez egy kitüntetett tér. Talán az sem véletlen, hogy egyik esetben sem hódítás történik, hiszen a magyarság csak birtokba veszi azt, ami egyébként természetadta módon eleve az övé – a zsidóság viszont nem képes hódítani, nem férfiasan, nem fegyverrel veszi el a magáét, hanem mintegy leplezve, orvul, “belülrõl” foglalja el, ami ellen a felkészületlen áldozat így nem is védekezhet. A térfoglalás tézise egyébként kiváló példája a gyökeresen ellentétes társadalmi narratívák keletkezésének: amit egyik oldalon a kisebbség sikeres integrációjának és asszimilációjának megannyi pozitív jeleként tartottak számon, azt a másik oldalon káros és megengedhetetlen térfoglalásként értelmezték, és az egyensúly helyreállítását követelték.¹⁵

A német Lebensraum-elmélet is a 19. század végén keletkezett (megalkotója az 1904-ben elhunyt Friedrich Ratzel volt, de Hitlerhez számos közvetítõn át jutott el), majd Németország világhatalmi igényeivel együtt terjedt és izmosodott. Annak érdekében, hogy a faj egészséges maradjon, állandóan növelnie kell az elfoglalt teret, s az összefüggés fordítva is igaz: az élettér növelése a faj egészségének, életrevalóságának a jele.¹⁶ Ez a szociáldarwinizmusra emlékeztetõ szóösszetétel mintegy egyesítette a geopolitikát a faji felsõbbrendûség gondolatával. Az elsõ világháború katasztrófája nyomán az élettér összeszûkülésérõl, zsugorodásáról (Schrumpfung) írtak, majd jelentõs sikert aratott bizonyos Georg Schreiber értekezése – “A szellemi munkás élettere” –, amely az értelmiségi pályák bezáródására, a “szellemi proletárok” presztízsének süllyedésére reagált.¹⁷

Nálunk a “numerus clausus”-ként ismert 1920-as törvény képviselõházi tárgyalásán a térfoglalás tézisét – a túlprodukció, a túltengés és az elhatalmasodás mellett – olyan antiszemita szónokok vették elõ, mint Prohászka Ottokár, Milotay István vagy Dánér Béla. A javaslat elõadója szerint “mélyenjáró és igazán magas elvi színvonalon folyó” vitában uralkodóvá vált a vélemény: a zsidóság térfoglalásával megbomlott társadalmi egyensúlyt állami beavatkozással kell helyreállítani.¹⁸ Ugyanez a törekvés köszönt vissza közel két évtizeddel késõbb, az ún. elsõ zsidótörvényben, amelynek hivatalos címe “A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” volt. A törvényt ellenzõ Apponyi György gróf tisztességesebbnek tartotta volna, ha a törvényjavaslat címét így változtatják meg: “Intézkedések a zsidóságnak a magyar társadalmi életben való térfoglalása ellen.”¹⁹ Még nem tudhatta, hogy az lesz a soron következõ törvény. Mindenesetre a törvénycikket szokatlanul hosszú indoklás vezette be, amely – egyebek mellett – leszögezte: “A zsidóság hatalmas gazdasági térfoglalásához természetes következményképpen csatlakozott térfoglalásuk az összes értelmiségi pályákon, a sajtóban és az elõadó-mûvészetekben.” Továbbá, hogy “A zsidóság erõsödõ térfoglalásának sem a háború, sem a háború után az országra szakadt nemzeti, társadalmi és gazdasági válságok sorozata sem vetett gátat” – mi több, az még erõsödött is.²⁰ Az indoklás szövegében ezután még ötször fordul elõ a térfoglalás szó. A parlamenti vitában aztán az “elzsidósodás”, sõt (Rajniss Ferencnél) a “zsidókrácia” szófordulatok is elõkerültek.²¹ Ehhez képest feltûnõ, hogy a “térfoglalást” a címében is megfogalmazó második zsidótörvény rövid indoklásában térfoglalás helyett inkább a német “Verjudung”-nak megfelelõ “elzsidósodás” szerepel.

A náci Németországban ekkor már kötelezõ iskolai és egyetemi tárgyként tanították a geopolitikát, amelynek középpontjában az élettér állt. 1938-ban adták ki a vonatkozó alapmûvet, Adalék a Nagynémet Birodalom tér- és emberelrendezésének átalakításáról (Beitrag zur Neugestaltung der Raum- und Menschenordnung im Grossdeutschen Reich) címmel.²² A német diákoknak meg kellett tanulniuk, hogy “A nemzeti szocialista politika értelme az élettér biztosításának vaskövetelménye” és “Ahhoz, hogy Németországnak megfelelõ életteret megteremtsük, fel kell számolni azt a kárt, amelyet a haszontalan népesség [az adott területen] okoz.”²³