Élet, tér, foglalás

Fogalomtörténeti vázlat

Május 5-én Magyarországon kihirdették az 1939. évi IV. törvénycikket. Másnap Bethlen István gróf bejelentette, hogy lemond képviselõi mandátumáról, és visszavonul a közélettõl (a kormányzó a felsõház örökös tagjává nevezte ki).1 A mindössze tizenegy hónappal a véglegesnek mondott elsõ után megalkotott, közönségesen második zsidótörvénynek nevezett törvénycikk hivatalos címe így hangzott: “A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”. Az alábbiakban e pár évtized alatt jelentõs pályát befutott elnevezés, a térfoglalás fogalomtörténeti hátterét próbálom megvilágítani, röviden kitérve olyan rokon fogalmakra, amilyen a honfoglalás, illetve az élettér (Lebensraum).

A térfoglalás szóösszetétel elsõ elõfordulására Beöthy Zsoltnak a millenniumra kiadott nevezetes A magyar irodalom kis-tükrében bukkantam. S éppen annak bevezetõjében, a magyar nemzetkarakterológiát képszerûen megjelenítõ volgai lovas” motívumot követõen. (A párduckacagányba öltözött, nyugodt, magányos turáni harcos alakja a puszták erejét testesítette meg.) Ám önmagukban “Az egyesek személyes vitézsége, az összetartozás erõs érzése nélkül nem lett volna elegendõ a kis nemzet védelmére, térfoglalására és fenntartására”.2 Látható, hogy a kifejezés itt még általában a magyarsághoz kapcsolódik, amúgy pedig eléggé fölösleges, a mondat e nélkül is megállna. Ám alig három év múlva a kor egyik leghatásosabb antiszemita munkája már megalapozta a zsidó térfoglalás tételét. Petrássevich Géza 1899-es pamfletjének (Magyarország és a zsidóság) második fejezete “A zsidók térfoglalása és helyzete” címet viseli, s “a magyarországi zsidóság legújabb történetét úgy mutatja be, mint folyamatosan zajló háborút, amelyben a zsidóság elfoglalja a keresztény – gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális – hadállások nagy részét”.3 Úgy tûnik, hogy ezekben a századforduló körüli években a térfoglalás bevett fordulattá vált, amely jórészt – noha korántsem kizárólagosan – már a zsidókhoz, sõt a “zsidósághoz” kapcsolódott, de még nem okvetlenül negatív értelemben.4 Zay Miklós gróf igen érdekes írása (1903) szintén “a zsidók térfoglalásának okát” boncolgatta, de egészen semleges értelemben, mondhatni inkább jóindulatúan.5 Ugyanakkor – egy évtizeddel késõbb – Miklóssy István tanár azzal kezdte antiszemita pamfletjét (Keresztény magyar népünk gazdasági romlása), hogy “könyvünk nem a zsidóság ellen általában, hanem csakis aránytalan nagy térfoglalásukra való figyelmeztetésül íródott”.6 A térfoglalás – természetesen – csakis aránytalanul nagy lehetett. Amikor (1911 végén) Ignotus a Nyugathasábjain – a gúny fegyverét is alkalmazva – reagált Horváth Jánosnak a folyóirat magyartalanságát illetõ vádjaira, már magától értetõdõ természetességgel használta az elterjedt kifejezést.

Nem titkolja [ti. Horváth János], hogy idegen származású félmagyar emberek kezdvén teret foglalni az irodalomban, rajthagyják kezük nyomát […] a magyar irodalmi nyelven. Nem hiszem, hogy az idegenek fájnának neki, de az idegenségük fáj. Nem hiszem, hogy térfoglalásuk bántaná, de bántja a nyújtózkodásuk, bántja és faji önérzetében sérti, hogy a jövevények szûknek merik találni a formákat, melyek a fajmagyar géniusz számára eddig elegendõek voltak.7

Horváthot – tudjuk – nem gyõzte meg: egy 1912 körül keletkezett (de évtizedekkel késõbb publikált) kéziratában a jeles irodalmár azt fájlalta, hogy “az a magyarság, melynek fajisága nehéz küzdelmek után végre teljes kifejezésre és uralomra [!] jutott az irodalomban, nemcsak megdöbben, hanem küzd azon lehetõség ellen, hogy egy, az övétõl eddig teljesen idegen fajiság szorítsa õt le irodalma kizárólagos uralmáról…”8

Azért még az 1910-es években is akadnak példák a térfoglalás szó más értelmû használatára, sõt pozitív jelentésére. Prohászka Ottokár püspök “a mélyebb vallásosság térfoglalását” sürgette; Wlassics Tibor báró pedig “A nõk térfoglalása és a választói jog” címmel szólt hozzá az elsõ világháború alatti választójogi reform kérdéséhez.9 (Wlassics felvetése annyiban kapcsolható a zsidóproblémához, hogy õ is egy hátrányos helyzetébõl éppen kilépni készülõ rétegrõl gondolkodott.)

Wlassics cikke már 1917-be visz, a Huszadik Század nagy zsidókérdés-vitájának évébe. Ha igaz a feltételezés, hogy a hazai antiszemitizmus minden addiginál erõsebb hulláma már 1916–1918- ban elindult, akkor ennek az utolsó háborús évek szóhasználatában is tükrözõdnie kell. Valóban, immár közhellyé vált a zsidók térfoglalása, amellyel a “keresztény Magyarország” önvédelmét, a “hungarizmus” programját kell szembeszegezni – amint azt elsõsorban Prohászka Ottokár követelte.10 A zsidó térfoglalás persze mindenekelõtt a magyar középosztály, a nemzeti intelligencia “tervszerû kicserélését” jelentette – a mérsékelt Radisics Elemér már könyvecskéjének címében is megfogalmazta, hogy itt ugyanannak az éremnek két oldaláról van szó: A magyar középosztály jövõjérõl – Tekintettel a zsidóság térfoglalására.11 Végül, már a nagy kataklizmák után, a statisztikus Kovács Alajos is bevette híres-hírhedt mûvének címébe: A zsidóság térfoglalása Magyarországon (1922). Az õ nem túlságosan terjedelmes könyve egyébként a következõ minõsítéseket tartalmazza: “megszaporodás”, “befészkelés”, “elözönlés”, “elfoglalás”, “hatalmába kerítés”, “jogok kierõszakolása”, “rányomja (a maga magyartalan, anyagias, érzéki és kozmopolita) bélyegét”, “kihasználás”, “elõrenyomulás”, “vezetés magához ragadása”, “életerõ elszívása”, “visszaszorítás” (ti. a magyar fajé), “ráfekszik” (irodalmi és szellemi életünkre) stb.12

Vajon miért lett a térfoglalás a legvonzóbb, a legsikeresebb, a vádak rokon értelmû sztereotípiái közül a befutó? Nem lehetetlen, hogy a honfoglalás szóhoz való hasonlósága miatt – ami paradoxon, mert e kettõ nyilvánvalóan ellentétes képzeteket keltett. (Mellesleg a legfontosabb katolikus napilap, az Alkotmány 1918. augusztus 18-án Az új honfoglaláscímmel közölt vezércikket a zsidó veszedelemrõl, de ez a szóhasználat nem gyökeresedett meg, hiszen a magyarnak “hona” van – az idegennek csak “tere”.) A – más nyelvekre szinte lefordíthatatlan – honfoglalás kifejezés 1860 körül, a neoabszolutista rendszer bukása idején terjedt el a magyar nyelvben; maga a “hon” pedig a 18. század végi nemesi-nemzeti ellenállás korában. Szalay Lászlónál és Horváth Mihály korai mûveiben még hiába keresnénk: “Az ország elfoglalása Árpád fejedelem alatt” (Horváth Mihály, 1842); A magyar nép “új hazát szerzett magának” (Szalay László, 1852).13 De Horváth Mihály 1860-ban már honfoglalást említ – igaz, még vannak “honalkotó magyarok”, “honalkotó vezérek”, és az 1861-es Czuczor–Fogarasi-féle szótár is ismeri a honfoglalást.14 Azóta megkérdõjelezhetetlenül jelöl egy folyamatot, illetve egy korszakot, jelzi azt az igényt, hogy egy nép (esetleg: nemzet) természetes módon birtokba vette a világnak csakis õt megilletõ darabját.

A térfoglalás már jellegzetesen az 1900 körüli imperialista-rasszista korszak terméke és tükre: az idegen nép (esetleg: faj) elfoglalja azt a teret, amely valójában egy másik – felsõbbrendû vagy õslakos – népet, fajt illetne meg. Mert a tér (kizárólagos) birtoklása jó és szükséges; ideális esetben minden térhez tartozik egy kitüntetett nép, s minden néphez egy kitüntetett tér. Talán az sem véletlen, hogy egyik esetben sem hódítás történik, hiszen a magyarság csak birtokba veszi azt, ami egyébként természetadta módon eleve az övé – a zsidóság viszont nem képes hódítani, nem férfiasan, nem fegyverrel veszi el a magáét, hanem mintegy leplezve, orvul, “belülrõl” foglalja el, ami ellen a felkészületlen áldozat így nem is védekezhet. A térfoglalás tézise egyébként kiváló példája a gyökeresen ellentétes társadalmi narratívák keletkezésének: amit egyik oldalon a kisebbség sikeres integrációjának és asszimilációjának megannyi pozitív jeleként tartottak számon, azt a másik oldalon káros és megengedhetetlen térfoglalásként értelmezték, és az egyensúly helyreállítását követelték.15

A német Lebensraum-elmélet is a 19. század végén keletkezett (megalkotója az 1904-ben elhunyt Friedrich Ratzel volt, de Hitlerhez számos közvetítõn át jutott el), majd Németország világhatalmi igényeivel együtt terjedt és izmosodott. Annak érdekében, hogy a faj egészséges maradjon, állandóan növelnie kell az elfoglalt teret, s az összefüggés fordítva is igaz: az élettér növelése a faj egészségének, életrevalóságának a jele.16 Ez a szociáldarwinizmusra emlékeztetõ szóösszetétel mintegy egyesítette a geopolitikát a faji felsõbbrendûség gondolatával. Az elsõ világháború katasztrófája nyomán az élettér összeszûkülésérõl, zsugorodásáról (Schrumpfung) írtak, majd jelentõs sikert aratott bizonyos Georg Schreiber értekezése – “A szellemi munkás élettere” –, amely az értelmiségi pályák bezáródására, a “szellemi proletárok” presztízsének süllyedésére reagált.17

Nálunk a “numerus clausus”-ként ismert 1920-as törvény képviselõházi tárgyalásán a térfoglalás tézisét – a túlprodukció, a túltengés és az elhatalmasodás mellett – olyan antiszemita szónokok vették elõ, mint Prohászka Ottokár, Milotay István vagy Dánér Béla. A javaslat elõadója szerint “mélyenjáró és igazán magas elvi színvonalon folyó” vitában uralkodóvá vált a vélemény: a zsidóság térfoglalásával megbomlott társadalmi egyensúlyt állami beavatkozással kell helyreállítani.18 Ugyanez a törekvés köszönt vissza közel két évtizeddel késõbb, az ún. elsõ zsidótörvényben, amelynek hivatalos címe “A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” volt. A törvényt ellenzõ Apponyi György gróf tisztességesebbnek tartotta volna, ha a törvényjavaslat címét így változtatják meg: “Intézkedések a zsidóságnak a magyar társadalmi életben való térfoglalása ellen.”19 Még nem tudhatta, hogy az lesz a soron következõ törvény. Mindenesetre a törvénycikket szokatlanul hosszú indoklás vezette be, amely – egyebek mellett – leszögezte: “A zsidóság hatalmas gazdasági térfoglalásához természetes következményképpen csatlakozott térfoglalásuk az összes értelmiségi pályákon, a sajtóban és az elõadó-mûvészetekben.” Továbbá, hogy “A zsidóság erõsödõ térfoglalásának sem a háború, sem a háború után az országra szakadt nemzeti, társadalmi és gazdasági válságok sorozata sem vetett gátat” – mi több, az még erõsödött is.20 Az indoklás szövegében ezután még ötször fordul elõ a térfoglalás szó. A parlamenti vitában aztán az “elzsidósodás”, sõt (Rajniss Ferencnél) a “zsidókrácia” szófordulatok is elõkerültek.21 Ehhez képest feltûnõ, hogy a “térfoglalást” a címében is megfogalmazó második zsidótörvény rövid indoklásában térfoglalás helyett inkább a német “Verjudung”-nak megfelelõ “elzsidósodás” szerepel.

A náci Németországban ekkor már kötelezõ iskolai és egyetemi tárgyként tanították a geopolitikát, amelynek középpontjában az élettér állt. 1938-ban adták ki a vonatkozó alapmûvet, Adalék a Nagynémet Birodalom tér- és emberelrendezésének átalakításáról (Beitrag zur Neugestaltung der Raum- und Menschenordnung im Grossdeutschen Reich) címmel.22 A német diákoknak meg kellett tanulniuk, hogy “A nemzeti szocialista politika értelme az élettér biztosításának vaskövetelménye” és “Ahhoz, hogy Németországnak megfelelõ életteret megteremtsük, fel kell számolni azt a kárt, amelyet a haszontalan népesség [az adott területen] okoz.”23

  1. Magyarország történeti kronológiája (Fõszerk.: Benda Kálmán). Bp., 1982, III. köt., 967.
  2. Beöthy Zsolt: A magyar irodalom kis-tükre. Bp., 1896, 17.
  3. Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Bp., 2001., 363–364.
  4. Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526–1945. Bp., 1992, 174.
  5. Zay Miklós gróf: Zsidók a társadalomban. Huszadik Század IV. 1903/12., 953.
  6. Miklóssy István: Keresztény magyar népünk gazdasági romlása. Bp., 1913, 9.
  7. A Nyugat 1908–1929. (Szerk. Kenyeres Zoltán.) Bp., 1988, 134.
  8. Horváth János Publikálatlan kézirata. Literatura 1993/1., 15.
  9. Prohászka Ottokár: Korunk lelke. Össszegyûjtött munkái. Bp., 1928., 308.; Wlassics Tibor báró: A nõk térfoglalása és a választói jog. A Nõ, 1917. április 5.
  10. Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban. Bp., 2008, 234–238.
  11. Radisics Elemér: A magyar középosztály jövõjérõl – Tekintettel a zsidóság térfoglalására. Bp., 1917.
  12. Kovács Alajos: A zsidóság térfoglalása Magyarországon. Bp., 1922, 6–7., 52–53.
  13. Horváth Mihály: Magyarok története I. köt. Pápa, 1842; Szalay László: Magyarország története. Lipcse, 1852.
  14. Czuczor Gergely – Fogarasi Gábor: A magyar nyelv szótára. Bp., 1861.
  15. Bihari Péter: i. m., 8.
  16. – http://www.bbc.co.uk/history/worldwars/wwtwo/hitler_lebensraum_01.shtml (Jeremy Noakes).
  17. Michael Wildt: Generation des Unbedingten. Hamburg, 2003, 81.
  18. Nemzetgyûlés 96. ülés. 1920. IX. 2., Nemzetgyûlési Napló V. köt., 147. sk.
  19. Országgyûlés, Képviselõház 309. ülés. 1938. V. 10. Képviselõházi Napló XVIII. köt., 425.
  20. Magyar Törvénytár 1938. év. Bp., 1939, 133.
  21. Ogy., Képviselõház, 308. ülés. 1938. V. 9. KN. XVIII., 396.
  22. Ernst Klee: ’Euthanasie’ im NS-Staat. Frankfurt a. M., 1985, 63.
  23. John Cornwall: Hitler’s Scientists. London, 2004, 177.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.