Két királyság – egy elv

A demokrácia és a kereszténység

Arra kértek, hogy válaszoljak a kérdésre: Mennyire lehet egy demokrácia keresztény? Végsõ soron ez teológiai és filozófiai kérdés: Mennyire kellene egy demokráciának kereszténynek lennie? Nyilvánvaló, erre különféle válaszok adhatók, attól függõen, hogy az ember miként viszonyul a valláshoz. A harcos szekularisták természetesen ragaszkodnának ahhoz, hogy se a kereszténység, se semmilyen más vallás ne nyerjen nyilvános elismerést egy demokráciában. De a különbözõ keresztény hagyományok alapján is más-más válaszra lehetne számítani. A keresztény állam szükségességérõl szóló római katolikus, protestáns vagy keleti ortodox eszmék nagyon jól megkülönböztethetõk, és történetileg kevéssé egyeztethetõk össze a demokráciával, amelyre úgy tekintettek, mint ami az isteni szuverenitás helyére a közösségi szuverenitást állítja. Fokozatosan (és kezdetben többnyire vonakodva) a fõbb egyházak elfogadták a szekuláris demokratikus államot, legalábbis amennyiben elfogadták állam és egyház szétválasztásának de factovalóságát. Ugyanakkor, mint az köztudott, ez az elválasztás igencsak más formát ölt az amerikai és az európai demokráciákban.

Nem ez a legalkalmasabb hely, hogy belekezdjünk azoknak az összetett hitelvi vitáknak a boncolgatásába, melyek a kereszténység és az állam viszonyát érintik. Saját elképzeléseim népszerûsítésének kendõzetlen érdekétõl vezérelve hadd jegyezzem meg, hogy én teológiai szempontból a “két királyság” (bevallottan heterodox) lutheránus felfogásából kiindulva közelítek a kérdéshez. E szerint az állam (legyen bár demokratikus vagy sem) nem lehet keresztény, és nem is kell azzá válnia. Luther ezt velõsen úgy fogalmazta meg, hogy inkább lenne egy igazságos török, mint egy igazságtalan keresztény alattvalója. Az egyház funkciója az, hogy az Igét hirdesse, mely olyan óriási léptékû eseményekre utal, amelyek alapvetõen relativizálnak minden emberi intézményt. Az állam funkciója pedig az, hogy fenntartsa a rend és az igazság élhetõ fokát e mindeddig meg nem váltott világban. A keresztény állam fogalma így teológiailag elfogadhatatlan oximoron.

Úgy sejtem azonban, hogy a felkérést nem világi teológusként, hanem szociológusként kaptam. Így hadd tegyem hát föl minden további nélkül szociológiai kalpagomat. Szerintem, amirõl itt szó van, az nem általában véve a demokrácia, hanem a szabadelvû demokrácia. Léteznek nem liberális demokráciák is, melyekben választásokat tartanak és mûködnek egymással versengõ politikai pártok, de ahol közmegegyezés övez olyan értékeket, melyek távolról sem szabadelvûek. Itt az a kérdés: melyek is ezekaz értékek? És mi közük van a kereszténységhez?

A nagy Hillel rabbit egyszer megkérdezték, vajon összegezhetõ-e a Tóra jelentése fél lábon állva. Hillel igennel felelt, majd megfogalmazta az Aranyszabály1 eredeti változatát. Hozzátette: “Minden más kommentár.” Úgy gondolom, a liberális demokrácia értékei is összegezhetõk fél lábon állva. A Német Szövetségi Köztársaság Alkotmányának szavaival: “Die Würde des Menschen ist unantastbar” – “Az ember méltósága sérthetetlen”. Hozzátehetjük: “Minden más kommentár.” Magától értetõdik, hogy az efféle szövegmagyarázat valóban hosszú és bonyolult tud lenni (mint ahogy a Tóra jelentését taglaló magyarázatok is azok voltak Hillel után, az évszázados rabbinikus viták során). Mindazonáltal világos, hogy a szabadelvû értékek mélyén az a szemléletmód rejlik, amely szerint az emberi egyén elidegeníthetetlen értékekkel és jogokkal rendelkezik. Honnan ered ez a felfogás?

Sokszor hallani, hogy az emberi természet ilyetén szemlélete a zsidó–keresztény hagyományból származik. Történetileg ez nagyjából így is van, bár leegyszerûsítõ a megfogalmazás, hisz más történeti gyökerek is léteznek – a görög filozófiában, a római jogban, s végül, de nem utolsó sorban, a felvilágosodásban. Érdemes azonban elkerülni a jellegzetes hibát ezen a ponton: egy eszme eredete nem bizonyítja annak érvényességét. Nem szükséges ahhoz megismételni az összes történeti lépést, amely elvezetett az emberi egyénrõl alkotott szemléletmódunk kialakulásához, hogy rendelkezzünk ezzel a szemlélettel. Míg a vallásos keresztények vagy zsidók Isten evilági mûködésével hoznák kapcsolatba e szemléletmódot, mások anélkül is oszthatják, hogy a vallási nézeteket elfogadnák.

Ugyanerre a történeti levezetésre szoktak hivatkozni, amikor úgy érvelnek, hogy a liberális demokrácia értékei egyedül a nyugati civilizációra jellemzõek, és ezért nem kellene õket más kultúrákra ráerõltetni. Ez az érv természetesen kiválóan alkalmas a különféle egyeduralmi rendszerek felmentésére is. Szembeszállva ezzel az érvelésmóddal, érdemes figyelmeztetni arra, hogy ezek az értékek nem elsõsorban elméleti tételek, inkább egy jellegzetes szemléletmód eredményei. És furcsamód, amint e szemléletmód hozzáférhetõvé válik, a Nyugattól távoli kultúrák tagjai készséggel magukévá teszik, ahogy azokat a politikai intézményeket is, amelyekben megtestesülnek. Az emberi méltóság egyfajta szemléletérõl, nem pedig elméletérõl van szó: az egyik legjobb irodalmi példáját ennek Mark Twain adja, amikor leírja, hogy Huckleberry Finn hogyan ismeri fel a szökött rabszolgában az értékes emberi lényt, és e szemléletmódból következõen arra jut, hogy nem szabad visszajuttatni a rabszolgát tulajdonosához. Továbbá, ez a szemléletmód elkerülhetetlenül univerzális felfogást irányoz elõ. Ha a rabszolgaság elfogadhatatlan volt Délen, a polgárháború elõtti Amerikában, akkor ma sem fogadható el Darfurban – és visszatekintve, elfogadhatatlan volt a klasszikus ókorban, még akkor is, ha sem Arisztotelész, se más (beleértve a rabszolgák többségét) nem nagyon vette ezt észre abban az idõben. Mivel minderrõl most épp Európában beszélek, hadd vessek egy futó pillantást arra a kontextusra, melyben itt a demokrácia és kereszténység kérdésérõl jelenleg párbeszéd folyik – és nemcsak azon politikai pártok révén, amelyek magukon viselik a – mégoly hozzávetõlegesen definiált – kereszténység címkéjét. A kontextus hatással van az Európai Unió bel- és külpolitikájára egyaránt.

Ami a belpolitikát illeti, felmerül természetesen a muszlim bevándorlók beilleszkedésének érzelmi töltetû problémája: mely viselkedésmódok betartatásához kell ragaszkodni abban az esetben is, ha azok idegenek a bevándorlók eredeti kultúrájától? És fordítva: mely viselkedési formák tilthatók be legitim módon? Úgy látom, elképzelhetõ egy osztályozási rendszer: bizonyos viselkedésmódokat világos, hogy nem lehet tolerálni, mint például a becsületbeli gyilkosságot vagy a nõk genitális csonkítását, más viselkedési formák viszont világosan elfogadhatóak, mint például az iszlám kegyesség nyilvános gyakorlásának joga (ez vonatkozik, véleményem szerint, a muszlim fejfedõ viselésére is). Csakhogy vannak köztes területek, ahol szerintem inkább óvatosan, mint elvszerûen kell eljárni, így például a mecsetek elhelyezésének kérdésében vagy a közpénzen fenntartott muszlim iskolák nemi szegregációja esetében.

A külpolitikáról szólva az a kérdés, hogy az európai kormányok milyen mértékben hirdessék a szabadelvû demokrácia értékeit olyan országokban, amelyek elnyomják azokat. Az európaiak mindig is kritikusak voltak – szerintem igencsak helyesen – az amerikai külpolitika wilsoni hajlamaival szemben, melynek célja “biztonságossá tenni a világot a demokrácia számára”. Ennek az ellentéte azonban könnyen egyfajta cinizmushoz vezethet, amely húzódozik minden olyan zsarnokság bírálatától, amellyel jól jövedelmezõ üzletet köthet, és amely a zsarnokok által elkövetett erõszakos cselekmények iránt közönyös marad. Annak megválaszolása, hogy miként lehet elkerülni e két erkölcstelen álláspont bármelyikét, nem fér e jegyzet keretei közé.

Úgy vélem a bel- és külpolitikában egyaránt fontos, hogy elkerüljük mindkét kifogásolható hozzáállást: az arrogáns etnocentrizmust, mely a saját kultúráját abszolút felsõbbrendûnek tartja, és az önostorozó multikulturalizmust, mely kész bármely kultúrával szemben elfogadónak mutatkozni, kivéve épp a sajátját. Azt javasolnám, hogy ami a nyugati civilizáció legbelsõbb értékeit illeti, töltekezzünk fel erõs önbizalommal. James Morris (aki nemi operáción esett át és azóta Jan Morris néven ír – de ez egy másik történet) a Brit Birodalomról szóló csodálatos történeti munkájában felelevenít egy tanulságos epizódot. Amikor Napier tábornok meghódította Szindh tartományt – mely ma Pakisztán része – a brit Raj számára, azt tette, amit a britek mindenhol máshol: a helyi intézményeket többé-kevésbé érintetlenül hagyta, kivéve azt a néhányat, amelyek egyértelmûen elfogadhatatlanok voltak. Ezek közé tartozott a suttee, az özvegyek elégetése. Miután betiltotta ezt a gyakorlatot, meglátogatta õt egy brahmin küldöttség. Nyomatékosították: “Nem tilthatja be a suttee-t. Ez a mi népünk õsi hagyománya.” Napier így válaszolt: “Nekünk, briteknek szintén vannak õsi hagyományaink. Amikor férfiak élve elégetnek egy nõt, felakasztjuk õket. Kövessük hát mindannyian hagyományainkat!” Napier egyébként nem volt írástudatlan thug2. A hódítást követõen táviratot küldött a Gyarmatügyi Hivatalnak (Colonial Office), mely egyetlen latin szóból állt: peccavi – vétkeztem. Olyan idõk jártak, amikor az ember még feltételezhette, hogy a kormánytisztviselõk értenek latinul. Ma már más a helyzet. De ez megint egy másik történet.

Fordította Scheibner Tamás

A fenti szöveg alapját a bécsi Institut für die Wissenschaften vom Menschen Mennyire lehet keresztény egy demokrácia? címû ülésén 2008 áprilisában elhangzott elõadás képezi. Megjelent: IWM.Post, 98 (Apr/May–Aug 2008): 30–31.

  1. Aranyszabály: az etikai viszonosság elve. Affirmatíve: tégy másokkal úgy, miként szeretnéd, hogy mások veled tegyenek! Privatíve: ne tedd másokkal, amit nem szeretnél, hogy mások veled tegyenek! (A ford.)
  2. Thug: eredetileg orgyilkos indiai szekta tagja. Itt egyszerûen: bandita (A szerk.)
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.