Hogyan veszítették el a liberálisok a munkásság támogatását?

„A liberálisok a szimbólumok terén értékelhetetlenül teljesítenek és ráadásul hasonlóan hasznavehetetlen az irracionálissal szembeni érvelésük is.”
Christopher Hitchins,
„A zászló feladása” in The Nation, 1997. július 21., 8.

Hogyan válhatott a Szolidaritás munkásmozgalmon belül dominánssá a jobboldal a ’90-es évek közepére, aminek következtében központi ügyekké tehették például az abortusz legalizációja elleni küzdelmet vagy a lengyel alkotmányhoz csatolandó vallásos előszó kérdését? Hogyan gubózott be e mozgalom, melyet korábban a nyitottság és a modern világ jelenségeinek buzgó elfogadása jellemzett, és vált ennyire szektássá? Miképpen volt lehetséges, hogy egy változatlanul munkások millióit képviselő szakszervezet sürgetőbb feladatának érezte a politikai liberálisok denunciálását, mint azt, hogy megfelelő szerződéseket harcoljon ki a tagjai számára, vagy szakszervezetükbe vonzza az új magánszektor dolgozóit? Rövidebben megfogalmazva az alapkérdést: hogyan veszíthették el a liberálisok ennyire gyorsan korábbi befolyásukat?

E fejezet célja kettős: egyrészt azokat a módszereket vizsgálom meg, melyekkel a Szolidaritásból kinövő új politikai csoportosulások megpróbálták kezelni a kapitalista gazdasági rendszer bevezetéséből következő új elégedetlenséget, másrészt megkísérlem annak feltérképezését, hogy e kezelési módok miképpen befolyásolták a lengyel politikai folyamatot és a választási eredményeket. Kifejezetten érdekel az új piaci rendszer politikai legitimációjának folyamata, azaz nem azt a kérdést teszem fel, hogy a kapitalista átmenet miként is zajlott le, hanem annak bemutatására vállalkozom, hogy politikailag miképpen kezelték ezt az átmenetet.

A Szolidaritás jobboldalivá válását korántsem tartom eleve elrendelt folyamatnak. Épp ellenkezőleg, amellett próbálok érvelni, hogy egyáltalán nem természetesen fejlődött ebbe az irányba, hanem éppen azon korábbi vezetői lökték erre az útra, akik egykor antipolitikai nézőpontot képviseltek, és a liberális politikai közösség, valamint a piacgazdaság mellett tették le voksukat. A munkásmozgalom illiberális fordulata korántsem a tömegek ősi és megmagyarázhatatlan irracionalitásának jele, amire a liberálisok olyannyira hajlamosak utalni saját hanyatlásuk magyarázataképpen. Az a meglátásom, hogy míg a liberálisok egykor oly jelentős befolyással rendelkeztek a munkások körében, illiberális fordulatuk is sokkal inkább a liberálisok általi elhanyagolásuk következményeként zajlott le.

A gondok gyökerei ugyanis mélyebben találhatóak, mint a konkrét liberális politikai döntések és a liberálispolitikus-egyéniségek szintje: az egész progresszivista, rációra alapozott gondolkodásmóddal vannak alapvető problémák. A liberálisok politikai döntéseiket nem mint jókat és kívánatosakat, hanem inkább mint szükségeseket és észszerűeket mutatták be, ami által híveiknek esélyt sem hagytak ellenvéleményük és elégedetlenségük kifejezésére. Sulykolva a sekélyes globalista mantrát, mely szerint nincs alternatíva – mely ez esetben a fájdalmas döntések alternatíváját jelentette volna – a liberálisok minden ellenkezést eleve irracionálisnak és illegitimnek minősítettek. Az első posztkommunista évek története a Szolidaritás tagjai számára éppen a felhalmozódó méreg e politika általi letagadásáról és elhanyagolásáról szólt, mely gyakorlatot végül megvalósíthatatlannak és következetlennek ítéltek. Mivel a liberálisok minden érdembeli ellenkezést veszélyesnek és populistának bélyegeztek, saját magukat állítva be a józan ész egyedüli letéteményeseinek, ellenfeleiket az illiberális táborba kergették – egyedül e helyet engedélyezve számukra. Az évtized végére kialakult az a helyzet Lengyelországban, hogy minél antiliberálisabb volt egy jelölt, annál hitelesebbnek tűnhetett ellenzékisége. E folyamat végkifejleteként a liberálisok vezető pártja, a Szabadság Unió még a parlamentbe sem jutott be, miközben két szélsőjobboldali pártnak sikerült a parlamenti ellenzék vezető erejévé válnia. Az 1990-es éveket röviden úgy is leírhatjuk, mint a liberális ideológiai és szervezeti hegemónia elvesztésének történetét, amely ráadásul éppen azt a fajta ellenállást hívta életre, amely ellen a liberálisok elvileg leginkább küzdöttek.

Hadd ejtsek néhány szót az általam használt terminológiáról. A fejezet központi figurái az aktivisták és politikusok azon csoportja, akiket liberálisoknak nevezek. Õk kulcsszerepet játszottak a Szolidaritás vezetésében 1989-ig, utána viszont gyorsan elvesztették hatalmukat és befolyásukat. Bár a liberálisok megnevezés némileg pontatlan, még így is a legszerencsésebb választásnak tűnik. Figyelemreméltó, hogy e csoportnak sosem volt egyértelmű önmegnevezése.1 Míg a ’70-es évek közepén rövid ideig „világi baloldalnak” nevezték magukat, ezt a nacionalista jobboldal támadásai következtében (melyek szerint e megnevezés leleplezte keresztényellenes alapállásukat) hamar feladták. Később aktivistái úgy döntöttek, hogy „demokratikus ellenzéknek” nevezik magukat, melynek 1989 után nem maradt értelme, hiszen ekkor már nem voltak ellenzékben, ráadásul (nominálisan) mindenki demokratának számított. Így döntöttek a liberális szó használata mellett, bár e megnevezés sem túl pontos, hiszen meglehetősen különböző politikai szereplőkre utalnak vele. Különösen Európában gyakran a vegytiszta gazdasági liberalizmus védelmezőit nevezik így, akik kevéssé törődnek az egyén politikai jogaival. (Közülük nem kevesen tartották követendő példának Pinochetet, a chilei diktátort.) Az itt tárgyalt csoport ellenben a gazdasági és a politikai liberalizmus eszméit egyidejűleg osztotta. Akárcsak a gazdasági liberálisok, legalább a ’80-as évek közepe óta hittek abban, hogy a magántulajdon és a piacgazdaság a politikai szabadságjogok alapjául szolgálnak, bár ellentétben velük nem voltak hajlandóak feláldozni az utóbbiakat az előbbiek oltárán. Meggyőződésük volt ugyanis, hogy e kettőnek együtt kell megvalósulnia, és csak együtt tud megvalósulni, és hogy éppen összepárosításuk adja a fejlődés és a demokrácia esszenciáját. E fejezetben őket hívom liberálisnak, ami Kelet-Európában illik a lengyel Szabadság Unión kívül még a magyar Szabad Demokraták Szövetségére és a cseh Polgári Demokratikus Szövetségre is. Mindhárom párt jelentős morális és politikai autoritás birtokában volt a posztkommunista korszak kezdetén, melyet hamarosan sikerült eljátszaniuk. Fejezetem egyik legfőbb célja ennek a folyamatnak a megértése.

Ha egyrészt jellemezhetjük a ’90-es éveket úgy, mint a harag liberális politikai menedzselési kísérletének csődjét, ugyanakkor azt is észre kell vennünk, hogy a nacionalista jobboldal e meglévő méregmennyiséget briliáns módon tudta felhasználni. Egy sor, hol valós aggodalmon alapuló, hol cinikusan kiszámított politikai lépés által az 1989 körül még marginalizált jobboldali nacionalistáknak sikerült magukat a munkásság védelmezőinek és az új osztályegyenlőtlenségek kritikusainak szerepébe katapultálniuk. Miközben a Nyugat a demokratizálódás és a piacosítás folyamatai által próbálta felfogni a kelet-európai fejleményeket, helyi szinten a munkásság sorsának megváltozása és az új egyenlőtlenségek váltak a legfőbb kérdésekké. A munkásmozgalom feletti irányítás eleinte a liberálisok kezében volt, akik ezt a növekvő osztályharag figyelmen kívül hagyása, sőt, lekezelése okán hamarosan elvesztették. Nacionalista erők és jobboldali populisták stratégiailag kezelték e haragot, és politikai hasznot hajtottak belőle. Paradox módon, a széles Szolidaritás-táboron belül egyedül a jobboldaliak kívánták megengedni a munkásoknak, hogy magukra elsősorban mint munkásokra gondoljanak. Miközben a liberálisok azt hangsúlyozták, hogy a munkásoknak racionális állampolgárokként kell viselkedniük, a „szükséges” reformok elfogadásán kívül nem sok esélyt hagytak nekik, a nacionalista és vallásos jobboldal ellenben kifejezetten biztatta őket, hogy saját romló körülményeikre figyeljenek, és e változásokat Lengyelország morális, nemzeti és vallási tévútra jutásának általuk propagált történetébe ágyazzák. Még az egykori kommunisták is tartózkodtak az ilyen és ehhez hasonló osztályalapú politizálástól – éppen ütőképes össznemzeti néppártként próbálták magukat újrafogalmazni. Végül is a munkásság azért választotta a jobboldalt, mert egyedül ők apelláltak direkte az ő munkásszavazataikra, és ők nyújtottak egy olyan egyértelmű narratívát melybe osztályélményeik beleillettek.

Szakítanunk kell azzal a hamis elképzeléssel, mely szerint a Szolidaritás jobboldali fordulata természetes és szükségszerű fejlemény volt. Bár igaz, hogy a Szolidaritás fő ellenségének baloldali öndefiníciója bizonyos szintig eleve a spektrum másik vége felé lökte őket. Ez a helyzet a ’80-as évek elején fennállt, de ekkor sem következett be a későbbihez hasonló reakció. Sőt, a magukat nyíltan jobboldalinak valló tagok folyamatosan elégedetlenkedtek a Szolidaritás irányával. A piachívő jobboldaliak szemében e szakszervezet túlzottan beleszeretett az önigazgatás és a jólét elképzeléseibe, túl szkeptikus volt a kapitalizmussal szemben, túlzottan bízott a közösségi cselekvőképességben és túl kevéssé az egyéni felelősségben, és ráadásul inkább az állampolgári jogokra fókuszált a tulajdonjogok helyett. A hagyományos jobboldali erők szemében, akik inkább voltak vallásosak és nacionalisták, mint államellenesek és piachívők, a Szolidaritás konzervatív elemei kifejezetten kétes figuráknak tűntek. A munkások járhattak ugyan misére, sőt, a Pápa képét is felragaszthatták a gyár kapujára sztrájk idején, az elvárt tekintélytisztelet hiányzott belőlük – egyszerűen túl függetlennek tűntek. E hagyományos értelemben jobboldali elemek tipikus panasza nem az volt, hogy a civil társadalom (a részvétel) eszméje a burzsoá társadalom (a magántulajdon eszméje) fölé nőtt a Szolidaritás berkein belül, hanem az, hogy a Szolidaritás látszólag a vallást és a nacionalizmust is pusztán instrumentálisan kezelte. Gombrowicz írja egy helyen, hogy a Katolikus Egyház nem más, mint „a pisztoly mellyel [a lengyelek] le szeretnék lőni Marxot,” és a hagyományelvűek is hasonlóan vélekedtek a Szolidaritás ’80-as évekbeli valláshasználatáról. Meglehet, Lech Wałęsaa hajtókájában Szűz Mária képe nélkül ki sem lépett volna otthonról, de akkor meg miért tartott olyan tanácsadókat maga körül, mint Michnik és Kuroń, akik viszont nyíltan „világi baloldaliaknak” tartották magukat?

És e kételkedőknek a maguk módján igazuk is volt: a Szolidaritást történelmileg az antipoli­tikus és a liberális baloldaliak uralták. Ez különösen 1989-ben vált nyilvánvalóvá, mikor a kerekasztal-tárgyalások és az azt követő választások idején is e baloldali tendenciák domináltak.2 Nem gazdasági balosságra kell itt gondolni, hiszen a piacgazdaságot ekkor már buzgón támogatták. (A Szolidaritás sok hívének ez már azt jelentette, hogy nem is számítanak baloldalinak. Jacek Kuroń például arról panaszkodott, hogy pusztán a múltja miatt még mindig baloldalinak nevezik. „Bár szeretnék a baloldalhoz tartozni, nem kiálthatom ki magam baloldalinak miközben a kapitalizmust építem” – jelentette ki.) Ugyanakkor egy még régebbi bal–jobb felosztás szerint igenis a baloldalhoz tartoztak: nem a kapitalizmus kérdésében, de a nacionalizmus, a klerikalizmus és a tekintélyelvűség elutasítása okán. Ez a Felvilágosodás eszméinek értelmében vett balosság: rációval a hittel, és haladással a hagyománnyal szemben – a posztkommunizmus egyértelműen megmutatta, hogy ezen ősrégi konfliktusokat korántsem szüntette meg a kommunista modernizáció.

Tartalmilag pontosan mi volt e liberalizmus? Egyrészt az átvilágítás ellenzését jelentette, melyről azt gondolták, hogy az eljárásjog megcsúfolása és a bosszúállás iránti irracionális vágy megnyilvánulásának való engedés. E liberalizmus egyben ellenállást is jelentett a keresztény moralitás törvény általi lakosságra kényszerítésével szemben. Az elutasított nacionalizmussal szemben univerzalizmust hirdettek, mely számukra gyakorlatilag „a Nyugat” (elsősorban az EU és a NATO) korlátlan elfogadását jelentette, bármi is szerepelt konkrétan a megkapott ajánlatokban. Szerették volna kimozdítani Lengyelországot abból a kátyúból, amibe 1945 óta volt beszorulva. Azonban bármit mondtak is róluk a nyugati szélsőbalos kritikusok, e liberalizmus korántsem csupán a globális kapitalizmus és az amerikai hegemónia eszközeként funkcionált. Propagálta a nemek közötti egyenlőség és a kisebbségek jogainak támogatását – vagy legalább annak elfogadását, hogy ezek alapfeltételei az új (nyugatias) világrendhez való tartozásnak. A liberálisok képviselték továbbá az antirasszizmust (a romák és bevándorlók védelmét, az antiszemitizmus ellenzését) és többnyire a homoszexuális jogainak elfogadását is. Egyben az NGO-kat és a „civil társadalom” egyéb formáit is szívlelték – ezen utóbbi fogalom, miközben a korábbi kelet-európai ellenzék szótárának egyik kulcsfogalma volt, mire később újfent importálták, már elvesztette radikális részvételt pártoló ethoszát.3 Összességében elmondhatjuk, hogy a kortárs nyugati emberi jogokat egész szélességükben elfogadták e liberális csoportok, és éppen emiatt számíthatjuk őket a politikai baloldaliak közé.

Ennél is sokkal lényegesebb volt azonban, hogy e csoport a politikai liberalizmus megvédésének ügyét a gazdasági liberalizmus győzelméhez kötötte. Úgy hitték, hogy az emberi jogok és a civil társadalom nemes eszméinek sorsa legfőképpen az állami tulajdonlás és állami támogatások megszüntetésén, valamint a kapitalista gazdasági rendszer szigorú költségvetési korlátokat preferáló változatának bevezetésén múlik. A politikai liberalizmus ehhez képest most már másodlagosnak tűnt. Ahogy Jerzy Szacki kifejtette, „A politikai liberalizmus iránt jóval kevesebben érdeklődnek, és kevesebb az elkötelezett híve is, mint a gazdasági liberalizmusnak.” Sokan szomorúan konstatálták a Balcerowicz-terv által okozott szenvedést – ellentétben Thatcher és Reagan híveivel, elmondható hogy ők legalább nem tartották a szenvedést morális értelemben jónak – de azért „tudták”, hogy e fájdalom igenis szükséges. A sokkterápia kifejezése magában foglalja a fájdalmat és az attól való megváltást is, melyet propagálói meggyőződése szerint e módszer okozni fog a közeljövőben. Ily módon határozták meg a politikai liberálisok gazdasági programjukat, mint az egyedül észszerű, helyes és legitim választást, és úgy is, mint minden egyéb választásuk alapját. Ezáltal következett be az, hogy terveik kritikusait sem úgy könyvelték el, mint akik józan eszükre hallgatva más álláspontra jutottak, hanem mint tévedésben lévőkre tekintettek rájuk. Ez pedig idővel végzetes hibának bizonyult. Bár eleinte erőteljes és szenvedélyes piaci reformok iránti elkötelezettségük még a szakszervezetiek bizalmával találkozott, a sokkterápia következményeivel kapcsolatos igen elterjedt és nem szűnő népi elégedetlenség (miközben a liberálisok minden ellenkezést „irracionálisnak” bélyegeztek!), végül oda vezetett, hogy a munkásság nagy része a Wrzo­dak és Lepper-féle antilibe­rá­lisok karjaiba menekült, akiket láthatóan nem is zavart, ha irracionálisnak nevezték őket. Bár a Balcero­wicz- terv ellenzőinek így módon való diszkreditálási kísérlete eleinte látszólagos sikerrel járt, később politikailag épp azokat segítette, akik büszkén vallották magukat irracionálisnak és illiberá­lis­nak, mivel egyedül ők tűntek a sokkterápia következetes ellenfeleinek.

Ahelyett hogy a harag elfogadását pártolták volna, a liberálisok nem vették komolyan és leginkább kigúnyolni próbálták mikor megjelent. Számukra minden, a kapitalista modernizációt érő kihívás nem pusztán nemkívánatosnak, de eleve lehetetlennek is minősült, aminek következtében a jobboldal elleni küzdelmüket nem a politikai vita nyelvén, hanem a tudomány nyelvén kívánták megvívni. Azonban a jobboldaliak marginalizációja helyett leginkább saját kritikusaikat sikerült a jobboldal felé lökniük. A liberálisok tévedtek, ugyanis nem a kapitalizmus maga a demokrácia fundamentuma, hanem a kapitalizmust érő kihívások. A politikai liberalizmus pedig veszélybe sodródik ha túl szorosan hozzákapcsolják a gazdasági liberalizmushoz. A hatalomban lévő liberálisok pontosan az általuk olyannyira kedvelt politikai liberalizmust keverték bajba, mivel kizárólagos alapjául a gazdasági liberalizmust hirdették.

A liberálisok kampánya a munkásság és a „munkásság” ellen

Bár az új posztkommunista elit demokráciát és kapitalista piacgazdaságot kívánt létrehozni, e feladatok közül kizárólag az utóbbit gondolta nehéznek. Demokrácia alatt legfőképpen a rendőrök visszavonását értette – amit az utolsó kommunista kormány már el is rendelt. Mire hatalomra jutottak, a szabad véleménynyilvánítás, a politikai pártalapítás és a nyílt választások, a demokrácia általuk vallott ezen alapjai már mind megvalósultak. Telhetett ugyan még némi időbe, míg az intézmények szerepét a politikai verseny szabályozása érdekében formálisan és pontosan meghatározzák, a berlini fal leomlása után már senki nem gondolhatta komolyan, hogy az egész demokratizálódási folyamat félresikerülhet. A kapitalista gazdaság felépítése azonban más volt: ez cégek ezreinek privatizálását követelte meg, milliók számára munkanélküliséget és időleges elszegényedést jelentett, és egy sor intézmény létrehozását (tőkepiacot, tőzsdét, kereskedelmi bankokat, szerződésjogi intézményeket) annak érdekében, hogy az új tulajdonjogokat gyakorolni lehessen. A legfogósabb elvégzendő feladat pedig nem más volt, mint egy új tulajdonosi réteg létrehozása. Ahogy a reformok vezetői maguk is kijelentették, az általuk bevezetett radikális gazdasági reformok egy még nem létező osztály érdekében kerültek bevezetésre: olyan osztályt kellett létrehozni mely a legfőbb haszonélvezője lesz ennek az új kapitalizmusnak, miközben létrejötte a rendszer stabilitását is szavatolná. Felmerül a kérdés, hogy miképpen lehet szolidan kapitalista- párti választópolgárokra szert tenni egy olyan országban, melyben éppen a közelmúltban került sor egy munkásfelkelésre? Hogyan lehet egy kapitalista osztály érdekében sikeres politikát folytatni, ha a munkásság dominanciája ilyen egyértelmű?

Válaszunkat kezdjük a liberális vezető értelmiségiek, a korai posztkommunista évek legbefolyásosabb személyiségeinek vizsgálatával, olyan kimagasló egyénekkel, amilyen Ta­deusz Mazowiecki, Bronisław Geremek, Jacek Kuroń és Adam Michnik. Bár később egy párt vezetői lettek (melynek neve eleinte Társadalmi Mozgalom volt, és később változott Demokrata Unióra, majd végül Szabadság Unióra), 1989- ben ennél sokkal többet jelentettek. Annak felidézése, hogy e négyes tagjai adták a miniszterelnököt, a Parlament vezető személyiségét, a legnépszerűbb politikust és a legfontosabb napilap főszerkesztőjét még mindig nem mond eleget befolyásuk mértékéről. Ekkoriban ők voltak Lech Wałęsa legfontosabb tanácsadói is. Kettőjüknek, Mazowieckinek és Geremeknek remek kapcsolatai voltak a kommunisták liberálisabb szárnyának tagjai felé is, sőt, előbbinek az Egyház fontos személyiségeinek körével is jó volt a viszonya. Kuroń és Michnik a két legprominensebb ellenzékinek számított, akiknek részvételét a kerekasztal-tárgyalásokon maga Wałęsa intézte el – ragaszkodott hozzájuk, a párttagok határozott ellenkezése ellenére is. A Szolidaritás tárgyalói közül ők voltak a legfontosabbak, és később is a formális politikai hatalom legfőbb hordozói maradtak. A nyugati kapcsolataik is szorosak voltak, olyannyira hogy jellemző módon mind a liberálisok, mind a szociáldemokraták és a konzervatívok támogatását is élvezték. Bár Michnik hamarosan megszakította e csoporthoz fűződő formális kapcsolatait, ezt is leginkább azért tette, hogy politikai álláspontjukat minél sikeresebben hirdethesse Gazeta Wyborcza című napilapjának hasábjain. Michnik lapja szokatlan formájú hatalmi befolyásra tett szert: egyszerre volt a legmegbízhatóbb adatok forrása és az értelmiségi viták fóruma, ami ez esetben ráadásul olvasóbarát stílussal és megjelenéssel párosult.

Mindez azt jelentette, hogy e társaság 1989 őszére olyan különleges pozícióba jutott, hogy egyidejűleg ellenőrizhette a kormány, voltak remek kapcsolatai a fennálló (kommunista) elittel és az Egyházzal, és tagjai népszerűek voltak a Szolidaritás ellenzéki aktivistáinak körében, akik ráadásul őket tartották „oldaluk” fő hangadójának. Valós hatalmuk volt, nevük jól csengett, felismerhető programot kínáltak és a média felett is kontrollal rendelkeztek. Leszek Balcerowiczot is ők támogatták, és győzték végül meg Wałęsat csomagjának igen ellentmondásos kérdésében. Legfontosabb politikai feladatuknak azt tudták, hogy stabil társadalmi környezetet teremtsenek, ami által végre lehet hajtani a gazdasági reformokat. Céljuk nem más volt, mint széleskörű támogatottságukat a társadalmi béke érdekében kamatoztatni, ami lehetővé teszi a fájdalmas gazdasági reformok bevezetését, és a népszerűtlen kapitalista osztály létrehozását is.

Úgy gondolták a népi elégedetlenség kapcsán legfőbb feladatok azt annak okozójától, az új piacgazdaságtól elterelni: előre látva, hogy a gazdasági reformok mekkora ellenállást váltanak majd ki, felelősnek érezték magukat azért, hogy e harag ne találhassa meg természetes célpontját. De milyen irányba lehetett e mérget terelni, kit vagy mit lehetett „másiknak” beállítani? A liberálisok három választ, három „ellenséget” ajánlottak: a régi rendszert, senkit és a munkásságot.

A legelső és leginkább magától értetődő célpontjuk a régi rendszer volt. A lengyel társadalom épp egy a kommunista rendszer ellen vívott hosszú küzdelem végéhez jutott el, így meglehetősen könnyen lehetett elhitetni hogy minden rövid távú probléma a téves kommunista politika közvetlen következménye. Elvégre az ellenzékiek évek óta hangoztatták, hogy a gazdaság szörnyű állapotban van és alapvető reformokra van szükség. Sőt, Lengyelországban, ellentétben Csehszlovákiával vagy Magyarországgal, a súlyos gazdasági problémákat az emberek érzékelték is és emiatt nem is voltak vérmes reményeik hirtelen jövő változásokkal kapcsolatban. Így amikor a liberálisok a Balcero­wicz-terv keretében bevezették a sokkterápiát, mindenki füle hallatára kijelentették, hogy a következmények nagyon fájdalmasak lesznek, mivel a kommunista rendszer tönkretette a lengyel gazdaságot. Jogos a társadalmi harag, állították, de csak akkor, ha a bajt okozó régi rendszer iránt érződik, és nem a piacosítási politika iránt, ami valójában e bajok megoldását nyújtja.

Egy nem létező ellenfél irányába hárítani e meglévő haragot hasonló volt ahhoz a stratégiához, mely senkit sem akart konkrétan megvádolni. Ez volt a liberálisok fő célja, hiszen alapvetően féltek a szenvedélyektől, és a haladás kerékkötőinek tartották őket.4 Hitük szerint a haladásból mindenki részesülhet, de csak az olyan nyugodtan átgondolt és racionális lépések által, amilyeneket éppen ők tettek. Az univerzálisan jó szerintük elérhetőnek tűnt, ha a társadalom hajlandó lemondani mérgéről és egyesíteni erőit e jótékony liberális vezetés támogatására. Azaz a keletkező mérget nem az osztálytársadalom elkerülhetetlen produktumának gondolták, hanem a hamistudat egy formájának, melyen a haladás érdekében túl kellene lépni: elhallgattatni kívánták, nem menedzselni.

Ezt a felfogást parlamenti vezetőjük, Bronisław Geremek nyíltan is megfogalmazta. Azt állította, hogy mivel a kormány gazdasági programja „szükségszerűen elszegényedéssel jár,” teljes társadalmi elfogadást igényel, mivel ennek elvesztése vagy akár csak meggyengülése is pusztán az összeomlás esélyeit erősítené. A reformok sikere a politikai tűzszünet betartásán múlik. Minden konfliktus veszélyesnek minősült, mivel „a társadalmi békét veszélyeztetné, annak minden lehetséges következményével”. Geremek szerint a szenvedélyek csillapítására volt szükség, a haragot pedig meg kell tiltatni annak érdekében, hogy mindenki felsorakozhasson az általa képviselt ügy mögé. Volt mikor Geremek „Sztálint, Maót, Robes­pierre-t, Mussolinit és Hitlert” úgy jellemezte, mint a népi harag politikai felhasználóit, emlékeztetve Michnik a Szolidaritás „pitiáner satra­pái” ellen a ’80-as évek közepén megfogalmazott figyelmeztetésére. Õk ehelyett egy szenvedélymentes és liberálisok által uralt Szolidaritásra tettek javaslatot, mégpedig a démonok legyőzése érdekében.

Ebben a kontextusban válik érthetővé a liberálisok átvilágítással kapcsolatos ellenkezése is. A szenvedélyeknek maximum az új társadalom építésében kell megnyilvánulniuk, nem a régi rendszer felelőseinek keresésében. Bár ők maguk legalább annyit szenvedtek a korábbi elnyomás következtében, mint bárki más, Kuroń és Mich­nik is éveket volt kénytelen börtönben tölteni, azzal is tisztában voltak, hogy az életben csak egyszer előforduló esélyt kaptak: az ellenzék nélküli és népi felhatalmazású kormányzás lehetőségét, melynek elfogadott célja valami újnak a megalkotása volt. Ekkor kellett az érdekeket a szenvedélyek föle helyezni. Így Mazowiecki miniszterelnök „vékony határvonalat” húzott a múlt és a jelen közé, kijelentve, hogy kormánya az emberek jelenlegi és nem múltbeli tevékenységére kíváncsi. E forradalmat a liberálisok változata szerint választások és parlamentáris gyakorlat által kellett felszentelni, nem vérengzések következtében.

A baj nem is ezzel volt, hanem hogy minden érzelmi megnyilvánulást a vérengzés előzményeként érzékeltek. A múlttal való szakítás olyan katartikus és szimbolikus formáitól tartózkodtak, amilyen Nagy Imre újratemetése volt Magyarországon, vagy Václav Havel kinevezése elnökké Csehszlovákiában, nem beszélve a kelet- német és romániai eseményekről. A lengyel liberálisok nem gondolták, hogy a szenvedélyeknek bármilyen egyéb szerepe is lehetne, mint az irracionális erők kiszolgálása. A környező országok posztkommunista elitjeivel szemben hittek is abban, hogy e szenvedélyeket elnyomhatják, mivel egy tömegmozgalom felett rendelkeztek – a lengyel liberálisoknak nem kellett a munkásságot megnyerniük, csak megtartaniuk.

Az emberek mérgétől való félelmük különösen a sztrájkoktól riasztotta el őket. Bár a sztrájkok voltak a lengyel forradalom népi akcióinak legfontosabb formái, és mint ilyenek a liberálisok hatalmának forrásai is egyben, 1989 után minden sztrájkot kihágásnak ítéltek, melyek csak a konfliktusokat és ellenségeskedéseket élesítik, miközben pont egységességre és jóindulatra lenne szükség.

Mostanra jutottunk el a liberálisok harmadik fő ellenségképéig, ami nem volt más, mint a munkásság. Még a liberálisoknak is kellett egy negatív imázs, amivel szemben a jó állampolgárt meghatározhatták. Az „elmúlt rendszer” politikai haszna e tekintetben korlátozott volt, pontosan mivel már elmúlt, nem létezett. A senki elleni folytatott harc lehetett a liberálisok által leginkább áhított forma, de ez politikailag teljesen haszontalan volt: a pártoknak ki kell alakítaniuk egy képet másokról, hogy magukat pozícionálni tudják. Így idővel a munkásság vált a liberálisok elsőszámú ellenségévé. Úgy gondolták, hogy miközben a munkásság ellen szólaltak fel, hűek maradhatnak az „igazságban élés” elvéhez. A liberálisok őszintén hitték, hogy a kapitalista gazdaság konszolidációjához szükség van a munkásság mar­ginalizációjára. A hidegháborús antikommunizmusukat a posztindusztriális gondolkozásmódhoz kapcsolták: olyan világot akartak, ahol a vállalkozó a hős és a munkás csak epizódszerephez jut. Tudták, hogy egy ilyen világot nem könnyű megteremteni, hiszen a Nyugattal ellentétben Keleten az iparalapú gazdaság korántsem vált még meghaladottá. A munkásság puszta nagyságánál még ijesztőbbnek tűnt szimbolikus hatalma: hihetetlenül megnövelte a munkásság presztízsét hogy éppen egy munkásmozgalmi szakszervezet győzött a kommunista rendszer ellen – épp mikor a terjedő globális gazdasági modell és a liberálisok társadalmi-gazdasági projektje e presztízs megtörésére törekedett. Így aztán két ellenséget is találtak a liberálisok: a „munkásságot” és a munkásságot. Az első azt jelentette, hogy a széles körben elterjedt osztálykultúrát és osztályalapú diskurzust át kell alakítani. A munkásokat szükséges volt leértékelni, univerzálisnak elképzelt szerepük partikularitását kellett kimutatni, sőt, sorsuk érdektelenségét is bizonyítani kellett a nem gyárban dolgozók (vagy ott maradni nem szándékozóak) számára. A második kifejezés jelentése hogy a komoly erejű munkásságot valóban transzformálni kellett: valamit kezdeni a gyárakkal és a bennük dolgozó emberekkel, és e lépéseket el is fogadtatni. Bár a munkások valójában meglehetősen kevéssé léptek fel a neoliberális reformok ellen, melyek olyannyira fájdalmasan érintették őket, a liberálisok eleve úgy gondolták, hogy a munkásság a kapitalizmussal szembeni ellenállás első számú ágense lesz, és rezisztenciáját el kell majd fojtani, amint felüti fejét.

Gazeta Wyborcza lapjain, mely magát a kortárs liberális értékek képviselőjének tartotta egy elmaradott társadalomban, remekül elemezhető ennek a munkásellenes ideológiának a kialakulása. A Gazeta kitűnő forrás annak megfigyelésére, hogy a liberálisok hogyan konstruálták meg a munkásságot mint veszélyforrást. Határozottan jellemző Grzegorz Górny 1990. januári cikke, mely egy apró bányászsztrájkról szólt: a sztrájkra két héttel a Balcerowicz-terv bevezetése után került sor, és mindössze pár napig tartott. Ahogy akkoriban szokásos volt, a Szolidaritás nem támogatta a sztrájkolókat, ami a Szolidaritás lapjának is jóval könnyebbé tette megtámadásukat. A cikkben nem is az egyetértés hiánya a meglepő, hanem a lekezelő hangvétel, a sztrájkolók rendetlen és ésszerűtlen karakterekként való bemutatása, akikhez a „modern” állampolgároknak nem is lehet közük. Az előző évtizedben a Szolidaritás aktivistái mindig kiemelték, hogy milyen körülmények indukálták a sztrájkokat, és még olyankor is, amikor éppen nem értettek egyet egy-egy cselekedettel hangsúlyozták annak morális és anyagi megalapozottságát, illetve a munkások emberi méltóságát. Górny egy szóval sem említi a körülményeket, helyi sajátosságokra sem tér ki, a bérekről folyó tárgyalásokat sem említi, sőt, a bezárási terveket sem. A lap korábbi sza­mizdatos kiadásai nyilván megemlítették volna, hogy a szén minősége nem a bányászokon múlik, és nem felelősök a munkájuk feleslegessé válásáért sem. E korábbi Gazeta megemlítette volna azt is, hogy a munkásokat hogyan csábították 1945 után  Wałbrzychbe, e korábbi német településre, és hogy ott hogyan dolgoztak áldozatkészen. Feltehetően azt is elmagyarázta volna, hogy az egész országot a szénbányászat mentette meg a csődtől az 1970-es években, amikor is e szektorban hétnapos munkaheteket vezettek be, és rengeteg baleset is történt.

Úgy tűnik, ezek a korábbi szimpatizáló leírások a dicsőséges küzdelem, vagy ahogy Milan Kun­dera nevezte, a nagy menetelés korszakának retorikájához tartoztak, ami a liberálisok számára 1990-ben már nem volt érvényben. Górny nem is a munkások problémáira fókuszál, hanem a munkásproblémára. Forrófejűnek és irracionálisnak, az észszerű érvek befogadására képtelennek festi le a sztrájkolókat. Õk már nem a Szolidaritás jó munkásai, akiket korábbról ismerhettünk, hanem azok az „új radikálisok”, akiktől Michnik olyannyira óvott. Az egyedüli pozitív szereplők a szakszervezeti hivatalnokok, akik megpróbálják lehűteni a szenvedélyeket. „Megmondtam nekik, hogy igaz ügyet képviselnek, de a sztrájk nem megfelelő eszköz” – jelenti ki a Szolidaritás helyi vezetője. A regionális szakszervezeti vezető hozzáteszi: „Elfogadjuk a sztrájkolók követelésének jogosságát, de nem tartjuk elfogadhatónak magát a sztrájkot.” A sztrájkolókról például azt tudjuk meg, hogy vodkát vittek a bányába. Górny is tudhatta, hogy ennél hatásosabban nem is lehetne őket diszkreditálni: az 1980-as alkoholtilalmat az értelmiségiek úgy értelmezték, hogy a munkásmozgalom megújult, érettebbé és felelősségtelje­sebbé vált, és így a józan ellenzékiek támogatására is méltóvá vált. 1990-ben a vodka megemlítése azt fejezte ki, hogy e munkások nem érdemelnek hasonló szimpátiát. Fontos megjegyezni, hogy Górny nem is tudta, állítása igaz-e. Mint később elárulta, mindössze arra alapozta kijelentését, hogy fél füllel hallotta, amint egy munkás kijelentette, hogy a bejárati őrséget meg kell erősíteni. „Hogy ne menjenek el?” – kérdezte társa. „Hogy ne hozzanak be vodkát” – hangzott a válasz. Górny hasonló módokon utal a munkásság irracionalitásának tézisére más pontokon is, például amikor bemutatja, hogy a munkások kifütyültek egy szakszervezeti hivatalnokot, aki azt állította, hogy sikerült a megállapodás megkötése – miközben a munkások úgy hitték hazudik. Górny szerint azt énekelték hogy „Le a Szolidaritással”, meg még valami ennél sokkal csúnyábbat is „Chuje!” (faszszopók). Górny végül kijelenti hogy a hivatalnoknak igaza volt, bár a megállapodás tartalmára nem tér ki, és azt sem említi meg, hogy a helyi bányászoknak volt-e egyáltalán szerepük a létrehozásában.

E cikk jelentőségét hangneme és stílusa adja: a szerző és a lap nem mond sokat magáról a sztrájkról, ellenben közvetíti azt az elképzelést, hogy ha a racionalitás győzelmét kívánjuk, a munkásokat kordában kell tartanunk. Az „átlagos” tagok irracionalitásának benyomását még az idézetek használata is erősíti: a mérsékelt szakszervezeti vezetők név szerint szerepelnek, míg a sztrájkolók névtelenek maradnak, és összekeverednek a különböző egyének szájából elhangzó idézetek – nem válik világossá hogy ki mit mond, és akár úgy is érzékelhetjük, mintha egy tömeg üvöltene. Nem foghatjuk fel a haragossá válás belső logikáját, ugyanis a haragosok méltósága megkérdőjeleződik – nyájként mutatják be őket. Górnynak nem tűnik fel annak a pillanatnak a jelentősége, amikor e méreg nem vadul tör ki, hanem kifejezetten éleseszűen: egy ponton a munkások a riporterhez fordulnak, és felpanaszolják neki hogy „Elfelejtettetek minket!” Ekkor, 1990. januárjában a munkások még nem akarták elfogadni, hogy korábbi védelmezőik többé nem akarják majd megvédeni őket. Kijelentik, hogy támogatják Mazowiecki kormányát, és haragszanak a Gazeta Wyborczára, mert reformellenesnek tünteti fel őket, pusztán, mert sztrájkra adták fejüket. „Mi segíteni akarjuk a kormányt, te viszont hazudsz” – mondják Górnynak, „plusz hol lennél te nélkülünk?” Ez volt az egyik első jele a munkás–értelmiségi szövetség széthullásának, aminek bekövetkezte a ’90-es évek politikáját olyannyira meghatározza majd később.

Nem is arról van szó, hogy mennyire negatív sajtóvisszhangja volt e bányászakciónak – éppenséggel lehettek a résztvevők között antipatikus személyek is. Ami sokkal lényegesebb, hogy a Szolidaritáshoz tartozó értelmiségiek korábban sosem mutattak be munkásokat ehhez hasonlóan. Részben azért ismerünk annyi jó és felemelő mun­kástörténetet 1980–81-ből, mert csak a Párt akarta az ezzel ellenkező történeteket terjeszteni. A populista demagógia és az irracionális közösségi cselekedetek eseteit, melyekre alkalmanként 1981 vége felé is sor került, mikor már kezdtek elolvadni a remények, a Szolidaritás aktivistái általában egyszerűen nem híresztelték; ha ellenben megemlítették őket, provokációknak nevezték ezen eseményeket, mintha a lengyel munkások alkatilag képtelenek lennének kihágásokat kezdeményezni, maximum alkalmanként rá lehetne őket venni ilyesmire. Míg a liberális értelmiségiek 1981-ben nem teregették ki a szennyest, 1989-től kezdve elköteleződtek a főtéren való bemutatásuk mellett. Ha egyáltalán beszéltek még a munkásokról, szinte semmi másról nem esett szó, mint irracionalitásukról és illiberális beállítottságukról. Kiemelték a nem túl hízelgő történeteket, amikor a munkások megszegték az új piaci normákat, miközben, ahogy Włodzimierz Pankow írja, „megfeledkeztek ezernyi esetről mikor éppen a szakszervezetek és az általuk irányított cégi tanácsok nyomására került sor reformokra, sőt sok esetben ők maguk konkretizáltál ezeket a reformlépéseket.”

Ehelyett a munkásság veszélyességével és irracionalitásával voltak teli a napilapok. Michnik 1990-ben, bár ekkor már nem volt a Szolidaritás tagja, kijelentette, hogy egy bizonyos sztrájkban részt vevő munkások elárulták a szakszervezet ideáljait – mintha a munkások időközben olyannyira veszélyessé váltak volna, hogy nemcsak politikai vezetésükről kell a liberálisoknak immár gondoskodniuk, de még magát a szakszervezetet is közvetlenül irányítani kényszerülnének. Mindez korántsem volt a Gazeta Wyborczaspeciális problémája. Wiesława Kozek elvégezte a két vezető lengyel hetilap elemzését és ő is azt találta, hogy a Polityka és a Wprost is következetesen negatívan és lekezelő módon írtak a szakszervezetekről, és ráadásul nem csak cikkeik esetében: 1990-es évekbeli címeik többsége is a diszfunk­cionalitásukról szól, azt sugallva, hogy a szakszervezetek fő foglalatosságai az ésszerűtlen igénytámasztás, a tárgyalások szabotálása, az épületek elfoglalása és az egyébként jól működő vállalatok gazdasági hanyatlásához való hozzájárulás. A kapcsolódó fotók is hasonló képet festenek: a munkástagok veszélyesnek tűnnek fel, agresszív pózokban jelennek meg, vezetőik ziláltak és izoláltak. Szinte minden cikk a menedzsmenttel vagy a kormánnyal szembeni ellentéteikről szól; alig van szó kollektív nyomásgyakorlásról és ebből adódó sikeres tárgyalásokról.

1990-ben a munkások féltek, és, mint tudjuk, aki fél sok esetben meglehetősen rosszul viselkedik. A múltban azonban megóvták őket a Párt hatalma ellen azok, akiknek nem volt szükségük rossz viselkedésre, és együtt küzdöttek velük, ebben az új korban azonban a félelemben élő embereket megrágalmazták rossz cselekedeteikért a jövőben reménykedők. Akik abban bíztak, hogy a dolgok meg fognak javulni, ha hagyjuk a rendszert magától működni, mindig is veszélyesnek érezték a megrémítettek haragját, hiszen e harag éppen azt veszélyezteti, ami bennük reményt kelt. Így a „nyugodt reménykedők” érdekeik védelmében megpróbálják az emberek haragját az igazán mérgesek ellen megszervezni. A „félő mérgeseket” teszik meg a megvetés célpontjaivá. Ez alapján érthető meg a munkásmegmozdulásokról szóló riportok undoksága. Éppen azok az értelmiségiek, akik 1980-ban mindent megtettek volna a munkások tisztázása érdekében, tíz évvel később már minden eszközüket bemocskolásukra használták. Ekkor már mind a „munkásságot,” mind a munkásságot az új rend építésének kerékkötőiként érzékelték, ráció- és haladásellenes erőkként.

A harag ignorálása és a politikai jobboldal keletkezése

Az érzelmek szociológiájáról készült művében Arlie Hochschild a státusok és a haraghoz való jog, valamint a különböző osztályok racionalitásával kapcsolatos elképzelések és tapasztalataik legitimitásának értékelése közötti kapcsolatokat boncolgatja. Alapvető állítása, mely szerint alacsonyabb osztálybeli és/vagy státusú emberek kevesebb joggal rendelkeznek érzelmeik kifejezésére. Központi jelentőségűnek érzem azt, hogy haragjukat és frusztrációjukat kevésbé fogadták el legitimnek annak értelmezése során, hogy a liberális hegemónia hogyan tud visszaütni, ahogy az Lengyelországban is történt.

Hochschild gyakran nemek szerinti megosztottságokat fedez fel:

Amikor férfiak válnak mérgessé, azt racionálisnak és érthetőnek értékelik. Nem karaktergyengeségük jelének, hanem mélyen elfogadott elveik következményének gondolják. Ugyanezt nők esetében gyakrabban tartják a személyes instabilitás jelének. Él az a hit, hogy a nők érzelmesebbek, és éppen ezt a hitet használják fel érzelmeik delegitimálására.5

A lengyel liberális nézetrendszer fejlődése a ’80-as évek közepe óta ezzel analóg módon értelmezhető. Michnik már 1985-ben sértegette a szakszervezeti aktivistákat, 1987-ben a Szolidaritás nem fogadta el egyes szakszervezetek korai legalizálási kísérleteit, bizalmatlanok maradtak a 1988–89-es sztrájkokkal szemben, és becsmérelték a sztrájkolókat 1990-ben. Sőt, a liberális sajtó 1989 óta egyáltalán nem szívesen tárgyalta meg a munkásság nehézségeit, féltek, hogy a munkásság gazdasági haragjának kifejeződése csak társadalmi robbanást készítene elő. Ennek megfelelően nem is kíséreltek meg munkásszavazatokat szerezni. Ezzel egyidejűleg a munkáshős ikonográfiája is átalakult: a kezével dolgozó munkást felváltotta a munkás-üzletember képe – mindezek illusztrálják azt a liberális hitet, hogy a munkások haragjával szemben bizalmatlannak kell maradni és a munkások érzelmei elsősorban veszélyforrások.

Hochschild szerint a gyengék érzelmeinek leértékelése egyben racionalitásuk mértékét is leki­csinyli.

Minél alacsonyabb valaki státusa annál könnyebben diszkreditálódik látásmódja és érzelmei, és annál kevésbé fogadják el őket hihetőnek. Az irracionális érzelem olyan, mint a nem valós érzékelés: egy alacsonyabb státusú személynek kevesebb joga van meghatározni mi történik vele és körülötte, ítéletében kevésbé bíznak meg, érzelmeit pedig kevésbé tisztelik.

Ez arra figyelmeztet, hogy az elitek milyen köny­nyűszerrel diszkreditálhatják a hatalomnélküliek panaszait, eleve stigmatizálva követeléseiket mint érthető, de egészében mégiscsak a személyes veszteségeikre adott felelőtlen választ. Erről árulkodik a lengyel liberálisok érdektelensége is azok tapasztalatai iránt, akiknek küzdelmei hatalomba juttatták őket.

A lengyel történet azonban egyben azt is megmutatja, hogy e marginalizációs és leereszkedő kezelésmód politikailag naiv és sikertelen, és szükségszerűen vezet el a liberálisok hanyatlásához. E kezelésmód szerint ugyanis a munkásság egyedüli feladata az elit döntéseinek megtapsolása. Egy gyári hivatalokban dolgozó, alsóbb szintű elit feladata volt a reformok bevezetése a vállalatoknál, miközben mindenki másnak meg kellett elégednie azzal, hogy dolgozhat és asszisztálhat az új osztálytársadalom megkreálásához. A munkásoknak nem maradt módjuk legitim módon kifejezni a mérgüket, sőt még csak legitim indokuk sem akadhatott, amiért ilyen érzelmeik voltak. A ráció védelmezői szerint csak a múlttal kapcsolatban lehettek felháborodva, a jelen kapcsán már nem.

Mint láttuk az előző fejezetben, a gazdasági visszaesés mértéke kivitelezhetetlenné tette ezt a kezelésmódot. Bár ez még korántsem vált nyilvánvalóvá a liberálisok számára, akik épp a kormányzással voltak elfoglalva és meggyőződéssel hitték azt, hogy szolidaritásbeli gyökereik garantálják támogatottságukat, Wałęsa és néhány szövetségese, legfőképpen Lech és ikertestvére Jarosław Kaczyński, felismerték a helyzetet – utóbbiak, bár régóta tevékenykedtek már a Szolidaritásban, nem váltak részeivé az uralkodó liberális hatalmi hálózatnak. Wałęsa ezért kezdett „háborúba legfelül,” ami által megpróbálta kiszorítani a korábban kinevezett liberális vezetőket, miközben a Kaczyńskik új pártot alapítottak, a Közép Szövetségét, melynek első központi ügye Wałęsa újraválasztási kampánya lett. Míg a liberálisok reménykedtek a harag elpárolgásában és a „ráció” nevében próbálták mobilizálni híveiket, ellenfeleik felismerték hogy a reformok nem e méregmennyiség elkendőzése, hanem csak befogadása által vihetők véghez, azaz a meglévő fájdalom „elleni tiltakozás artikulációja és politikai felhasználása által”. Konzervatívok voltak, mivel tisztában voltak e stratégia árával: a gazdasági liberalizmus megőrzése végett a politikai liberalizmus korlátozását ajánlották. Másképpen kifejezve, bár felismerték a méreg gazdasági okait, politikai gyógymódot kínáltak, állítva, hogy a gazdasági nehézségek a gyenge és csak fecsegő parlament számlájára írhatók, hogy a „kommunisták” továbbra is fennálló dominanciája okozza őket, és hogy a túlzottan fellazuló morális rend következményei, e konzervatív program politikai tekintélyelvűségre, a népszerűtlen csoportok és nézetek korlátozására és a morális értékek törvénybe foglalására épült. Ugyanakkor azt is hangsúlyozták, hogy nem reformellenes programot ajánlanak, hanem éppen a reformok gyorsítását ígérték, egy még sebesebb átmenetet a kapitalizmusba. Céljuk a gazdasági liberalizmus megőrzése volt, a politikai liberalizmus feláldozása árán, és természetesen e terv eredményeként hatalomba is kívántak jutni.

E konzervatívok közvetlenül szólították meg a munkásságot. Ellentétben a liberálisokkal, akik nem vettek tudomást a munkásokról, a jobboldaliak bennük látták legfőbb támogatóikat. Wałęsa már 1990 elején kirúgta a Solidarity Weekly szerkesztőjét, Mazowiecki hívét, hogy helyére ültethesse Jarosław Kaczyńskit, aki hamarosan megtöltötte az orgánumot a kommunisták és liberálisok elleni támadásokkal, korrupciós ügyek firtatásával és az egyház dicsőítésével. A Solidarity Weekly sokat írt ellenségekről és keveset a szakszervezetekről. Egy értetlen szakszervezeti tag fel is vetette, hogy miért nem nyomtatnak soha semmit a munkások alapjogairól, arról például, hogy miképpen lehet az elbocsátások ellen küzdeni. A válasz már-már magától értetődik: a konzervatívok a „politikai másikat”, és nem a „gazdasági másikat” próbálták a munkásság ellenségeként beállítani. Kijelentették hogy a munkásoknak joga, sőt, kötelessége mérgesnek lenni, de ennek kifejezése irányuljon az egykori kommunistákra, akik állítólag még ekkor is irányították a dolgokat, továbbá a kormányzó liberálisokra, akik mindezt megengedik nekik. Eszük ágában sem volt a kapitalizmust támadni, sőt, szerintük a munkásság nehézségei a kapitalizmus kialakításának nem megfelelő mértékéből adódott, vagy pedig abból hogy a létező kapitalisták valójában kommunisták.

A gazdasági liberálisok számára ennek megvolt az előnye: a potenciálisan artikulálódó haragot elterelte az ő terveikről. A politikai liberálisok számára azonban a következmények meglehetősen katasztrofálisak voltak. A konzervatívok egyrészt egy olyan megbélyegző stílust terjesztettek el, amely korábban nem jellemezte a Szolidaritást – mindenki, akinek köze volt az egykori Párthoz bőven megkapta a magáét, sőt, még azt is hangoztatták, hogy a kerekasztal-tárgyalásokon részt vevő liberálisok is bűnrészeseivé váltak a régi rendszernek. Másrészt, a célpont kijelölése teljesen félrevezető volt, hiszen a „kommunisták” elleni hajsza nem könnyített a munkásság helyzetén. Az új rendszer újfajta rétegződést hozott létre, mely sokkal inkább a javak birtoklásán alapult, mint a politikai címeken, és az új elit tagjaiként egykori disszidensek is prominenssé válhattak.6 A konzervatívok ajánlata a tényleges megbékítés helyett szimbolikus lekenyerezés volt, és – mint azt Piven és Cloward megmutatták a tiltakozó mozgalmakról szóló klasszikus művükben – az ilyen típusú kombináció ahhoz vezet, hogy a méreg „túllépi a politikai normarendszer határait”. Lengyelországban ez a boszorkányüldözés formáját öltötte, és ebből adódóan a gazdasági problémák egyes egyének vétkeként, nem pedig a megfelelő szerződések vagy a rendszerszerű igazságtalanságok következményeként tűntek föl. Újonnan kitalált bűnbakok elleni mobilizációra került sor, melynek során a gazdasági liberalizmus elleni kihívás a politikai illiberalizmus formáját öltötte.

A liberálisok kezdetben az egység lerombolását panaszolták fel, és ahelyett hogy elfogadták volna a Szolidaritás szétesését több pártra, ragaszkodtak az általuk uralt egységes párt eszméjéhez. Csak mikor már teljesen egyértelművé vált, hogy Wałęsa és konzervatív szövetségesi nem engedelmeskednek nekik, döntöttek végül úgy, hogy saját szervezetet hoznak létre Demokrata Unió néven. Miközben megharagudtak a konzervatívokra, csalódtak a munkásokban is. E különbség jelzésértékű: nem lehetsz mérges azokra, akik azt se tudják mit is tesznek, és a liberálisok (emlékezzünk csak Hochschild elméletére) pontosan így vélekedtek a munkásokról – szemükben mindössze az érzelmeikre apelláló politikai demagógia áldozatai lettek. E csalódás, mely részben azért félelmüket is kifejezte, még erősebbé vált az 1990-es elnökválasztások után. Wałęsa ugyanis olyannyira megverte Mazowieckit az első fordulóban, hogy a második helyet Stan Tymiński, egy sikeres és meglehetősen homályos hátterű, korábbi kanadai emigráns üzletember foglalhatta el, akit szoros szálak fűztek a titkosrendőrséghez. Tymiński kampányában úgy érvelt, hogy ha már egyszer mindenki annyira vágyik a piacgazdaságra, miért is ne szavaznának az emberek arra a jelöltre, aki ért is valamit annak gyakorlati működéséhez? Legfontosabb bázisát az új munkásosztály derékhada adta: a 18 és 29 közötti, diploma nélküli, kis és középes méretű városokban lakó munkások körében volt a legnépszerűbb – e csoport még Wałęsanál is jobban támogatta őt.

Ahelyett hogy megpróbáltak volna az ő szavazataikért is versengeni, a liberálisok egyértelműen veszélyforrásként próbálták beállítani e csoportot. A „másik”, „B-ligás” Lengyelország tagjaiként festették le őket, ahol senki nem olvas könyveket, és ahol leginkább ébredő fasiszták és javíthatatlan homo sovieticusok élnek. Még a liberális szociológusok is átvették e jellemzést, aminek következtében egyik kollégájuk epésen megjegyezte, hogy tudomása szerint a demokratikus részvételnek nem előfeltétele az egyetemi diploma megszerzése. A liberálisok kifejezetten azt a benyomást keltették, mintha a nép nem érdemelné meg vezetőit – mintha már-már Brecht negyven évvel korábbi tanácsát akarták volna megfogadni: oszlassátok fel a népet és válasszatok egy másikat!

A 1990-es vereségük következtében mutatkozott meg a liberálisok vérmérséklete: ha az emberek elutasítják a helyes politikai lépéseiket, akkor csak azért is megmutatják helyességüket, az emberek ítéletét nagylelkűen elfelejtik annak érdekében, hogy továbbra is szolgálhassák valódi érdekeiket. Voltak, akik e makacs kitartás későbbi negatív következményeivel riogattak, mások azonban úgy értékeltek, hogy egy ilyen fejleménynek nem is volna jelentősége – a lehető legjobbat tették Lengyelországgal, és ha a szavazók nem értettek egyet ezzel, attól ők még biztosítják a lehető legjobbat tették. Arisztokratikus hévvel úgy érveltek, nincs is szükségük a nép tetszésnyilvánítására, ami után valami igazán meglepő dolog következett: elkezdtek őrizkedni a népszerű lépésektől. A népszerűséget a populizmussal azonosították, és mind a jobb-, mind a baloldali kritikusaikra gúnyosan így kezdtek utalni, sőt, támogatottságuk hiányát kezdték el ügyük igazságát minden másnál nyilvánvalóbban bizonyító jelként kezelni. Hangoztatták maguknak és az erre igen érzékeny médiának, hogy mivel a reformok „fájdalmasak”, és az emberek ezért elutasítják őket, természetesen, hogy őket magukat is, e népszerűtlen reformok fő szimbólumait is elutasítás övezi. Így a hitelesség jelének tartották azt, amit egyébként könnyen értelmezhettek volna akár támogatottságuk hanyatlásának ijesztő jeleként is. Hasonlóan dzsentri elődeikhez, akik az üzleti tevékenységet tartották rangon alulinak, ők a politikát kezelték ily módon. A kormányzás felelőssége még rendben volt: magukat remek vezetőknek tartották, és boldogan szövetkeztek bárkivel (kivéve az „ex-kommunistákat,” akikkel ironikus módon egyre több minden kötötte össze őket), aki elismerte és hasznosította is tudásukat. Amikor ellenben társadalmi bázist kellett volna építeni és választásokat nyerni, már szívesebben tartózkodtak udvariasan, úriemberekhez méltó módon.

Ezerkilencszázkilencvenhárom szeptemberében tanulságos megbeszélésem volt Piotr Morellel (nem igazi név) Rzeszówban, aki a Demokrata Unió helyi alkalmazottja volt akkoriban. Épp heves választási küzdelem folyt, melynek során döntő szerephez juthattak a Rzeszów és környékéhez hasonló, válságban szenvedő ipari körzetek lakóinak szavazatai. Amikor feltettem a kérdést, hogy mivel kísérli megnyerni a jövőjükért aggódó munkások szavazatait, azonnal kellemes hangon válaszolt: „semmivel”. Nem hagytam annyiban: felhoztam, hogy bizonyára van valami tervük e téren, amivel meggyőzhetik e szavazócsoportot arról, hogy ők képviselik legjobban az érdekeiket. Rám nézett, mint aki enyhén bugyutának tart: „Az a helyzet hogy nem képviseljük az érdekeiket” – mondta végül, majd hozzátette:

Nincs mit ajánlanunk nekik. Ahhoz hogy jobbra forduljanak a dolgok, még többet kell majd szenvedniük. Ez persze nem igazán tetszik nekünk, de nincs mit tenni. Nem isakarhatunk kezdeni valamit velük, hiszen az csak a javulás időpontját tolná ki. Hiszünk az őszinteségben. Mi azt mondjuk, amit gondolunk. Ha ezzel ráadásul megnyerjük a szavazataikat is, annál jobb. Hát, reméljük így lesz, de ez nem is annyira lényeges. Mást nem tehetünk. Közöljük velük, hogy sorsuk rosszabbra fog fordulni. Mert ez az igazság.

Érdemes elmerengenünk ezeken a megjegyzéseken egy pillanatra. Egyrészt feltűnő a már-már kényszerítő vágy, hogy őszinték legyünk, és igazat mondjunk – ezeket a mantrákat a liberálisok a ’90-es évek elején rengeteget ismételték, mintha a „tanúságtétel” és az „igazságban élés” anti­poli­tikai napjai utáni másnaposság jelei lettek volna. Ugyanakkor az őszinteség ilyen megítélése meglehetősen kétszínű volt, feltételezve, hogy nem az önbecsapás esete állt fenn. Mielőtt folytatnám az elemzést, hadd jelentsem ki, hogy nem próbálok arra reflektálni, hogy a sokkterápiának volt-e reális alternatívája. Ez már kérdésnek is rossz, hiszen nem egy nagy sokkterápia létezett, és e kérdés egyedül technokrata válaszokat engedélyez. Én inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy e liberális megközelítésmód a demokrácia és a konszolidáció lehetőségeinek alapvető félreértéséről tanúskodik, ráadásul intellektuálisan is őszintétlen volt. E megközelítésmód végül is álnoknak, hatástalannak, sőt károsnak bizonyult a liberális politikai közösség megszilárdítása szempontjából, aminek életbe léptetése amúgy a liberálisok egy igazságos posztkommunista politikai közösség létrehozásáért tett legnagyobb szolgálata volt.

Először is Morel őszinteséggel kapcsolatos kijelentése jelzi, teljességgel elfelejtette, hogy egy pártnak cselekvések mellett üzeneteket is kell küldenie. A liberálisok azt állították, hogy nem tudnak népszerűek lenni a munkások körében, mert a programjuk nem képes biztosítani számukra az anyagi javakat; a pártok azonban nemcsak az eredményeikkel nyernek szavazatokat, hanem gondoskodásuk puszta kifejezésével is, valamint olyan szimbolikus politizálással, ami ezt a gondoskodást képes elméletben kifejezni. Alkalmanként ezzel a liberálisok is tisztában voltak, de úgy tűnik sohasem éppen akkor, amikor a munkásságról volt szó – ez pedig még inkább az állítólagos őszinteségük kétszínűségét mutatja. Ebből a szempontból értékelve már úgy tűnhet, Morel mindössze annyit fejtett ki, hogy a Demokrata Unió a munkások követeléseit eleve elutasítja, és hogy tényleg több szenvedést „ígérnek” – és a követeléseikkel ne is forduljanak hozzájuk.

Emellett ez az idézet arra is rámutat, hogy az „őszinteség” és az „igazmondás” alatt a liberálisok alapvetően saját elfogult programjukat értették. Gondoljanak bármit, az nehéz igazság lesz, míg ha valaki nem ért egyet velük, azt lehet sajnálni, de nem szükséges komolyan venni – ez az álláspont azt feltételezi, hogy ők a helyes út egyedüli ismerői. Hiszen annak kijelentése, hogy „mi az igazságot mondjuk” egyben azt is jelenti, hogy minden eltérő vélemény eleve nem lehet igaz. Ezzel nemcsak önelégültséget fejeztek ki, de az önelégültségből valóságos programot faragtak: „mi csak az igazságot mondjuk” – hogy ezért ráadásul hajlandóak választásokat is veszíteni csak még heroikusabbá teheti őket.

Mégis számítottak a választók szimpátiájára, a kétszínűségük egy másik szintjén: identitásukat éppen az őszinteség és az áldozatvállalás köré építették. Azáltal próbáltak hatalomba kerülni, hogy megmondták az embereknek: a dolgok romlani fognak, miközben azt próbálták bizonyítani, hogy inkább politikai csatákat veszítenének, mint hogy hazudjanak. Ez a döntés a választói magatartást és pszichológiát egyaránt figyelmen kívül hagyta: kevesen hajlandóak olyan pártra szavazni, amelyik felsőbbrendűnek állítja be magát. Bár lehet tisztelni egy önfeláldozó társaságot, miért is akarná bárki őket a hatalomban látni, ha egyszer a hatalmasoktól nem őszinteséget várunk, hanem eredményeket és életszínvonalunk javítását?

Végül is a liberálisok nem született vesztesek voltak, hanem a rendszerváltás nyertesei, az új elit – és ezzel tisztában is voltak. Hatalmuk fő forrása társadalmi, műveltségbeli és politikai tőkéjük volt, melyet a gazdasági szférában is könnyűszerrel kamatoztathattak, legkönnyebben megbízható szakemberekként és áhított tanácsadói pozíciókban. Ez az önfeláldozó önkép őszintétlen hozzáállást takart, az 1989 utáni valós hatalmi lapleosztás tagadására épült, és egyetlen valódi célja a liberálisok befolyásának további kiterjesztése volt. Mindenki más előre látta, hogy e stratégia ráadásul nem is lesz hatékony – és idővel, mikor a szavazati arányok nyelve már túl egyértelműen beszélt, ezt nekik is be kellett látniuk.

Miért is volt e liberális cinizmus (és önromboló magatartás) a demokráciára nézve is bajos? A Szolidaritás egykori táborán belül mégis­csak ők voltak a tolerancia és a kölcsönös tisztelet legkövetkezetesebb védelmezői, a politikai demokrácia elveinek legodaadóbb hívei. Azáltal hogy eljátszották morális és politikai autoritásukat, hogy ennyire ellenségesen viszonyultak a munkásság érdekeihez, olyan helyzetet kreáltak, melyben a politikai liberalizmust az arroganciával és a gazdasági liberalizmussal azonosították. Mint Jelcin Oroszországában, ahol a piacosítás következtében a demokrati szó a tolvaj szinonimájává vált, Lengyelországban a Szolidaritás liberális tagjainak is sikerült elérniük, hogy a választók széles táborai némiképp hasonlóan gondolkodjanak a nyílt és toleranciaalapú civil társadalomról, úgy érzékeljék, hogy az nem több, mint a gazdasági elnyomás körüli porhintés. Fatális tévedésük volt, hogy elhitték: a liberális demokrácia egyedüli alapja a magántulajdon, a „burzsoá társadalom” pedig a „civil társadalom” egyedüli hordozója – és ez végül politikai elveiket is veszélybe sodorta. Mondani sem kell, hogy ez tökéletesen ellentmondott korábbi mélyen demokratikus elveiknek, melyeket még 1976 és 1981 között fejlesztettek ki, és amelyek lehetővé tették a Szolidaritás létrejötték is: ezek szerint ugyanis a civil társadalom az állam és a piac nélkül is kiépíthető. A liberálisok ezen újabb nézeteinek drámai politikai következményei voltak, mivel tökéletes ellenérveket szolgáltattak ellenfeleiknek. A demokratikus civil társadalmat az egyenlőtlen kapitalista társadalommal azonosították, és így a jobboldaliak képessé váltak az előbbi elleni támadásukat úgy beállítani, mintha az utóbbit támadták volna meg. Elősegítették, hogy a befogadó liberális demokrácia elleni kampánnyal a jobboldaliak tért nyerhessenek a munkások körében.

A liberálisok abban is tévedtek, hogy eltúlozták a piacgazdaság lengyelországi veszélyeztetettségét. Aligha voltak ők a kapitalizmus konszolidációjának nélkülözhetetlen ágensei. A kapitalizmus ellenzésére más szervezetek esetében is csak stratégiai érdekből került sor, vagy maximum időleges meggyőződésből fakadtak ilyen nézetek, aminek elmúltával szintén szervezeti érdekké vált látszólagos fenntartásuk. A korai posztkommunizmus idején a legfőbb kérdés nem a kapitalizmus létrejötte volt, hanem sokkal inkább az, milyen is lesz a létrejövő kapitalista rendszer.7 A munkásságot hogyan és pontosan milyen minőségű politikai közösségbe integrálják majd? Más csoportok ráébredtek hogy a piaccal kapcsolatos harc valójában politikai kérdés. Egyedül a liberálisok ragaszkodtak megrögzötten ahhoz az elképzelésükhöz, hogy először a piacot kell létrehozni, és addig el kell kerülni mindennemű politikai konfliktust; egyedül ők gondolták úgy – ön­sorsrontó módon –, hogy a politikai konfliktusok a piac esélyeit rontják. Csak ők értették félre a meglévő harag jelentőségét: nem fogadták el, hogy még a liberális piacgazdaság létrehozása során is komoly szerepet játszanak a piacellenes érzelmek. Ez hozta a jobboldaliakat olyan helyzetbe, hogy felhasználják e felgyülemlett mérget saját illiberális céljaikra.

A liberálisok nem úgy cselekedtek, ahogy minden sikeres burzsoá vagy szociáldemokrata párt tesz egy demokratikus rendszerben: legalább szimbolikusan megkérdőjelezi a tőke (vagy az új elit) szerepét. Nem értették meg, hogy egyedül a munkásságot is befogadó politikai rendszer képes stabillá válni – pedig Luebbert ezt sikeresen kimutatta.8 A „ráció” és a „felelősség” nevében eltekintettek a szimbólumok és érzelmek szerepétől, ami által saját bukásukat készítették elő.

Geremek Sztálinra, Maóra, Robespierre-re, Mussolinire és Hitlerre hivatkozott, mint az osztályérzelmek kihasználóira, nem pedig George Meanyre, Ramsay McDonaldra, Jean Jaures-ra, Walter Rütherre, Willy Brandtra vagy Franklin Delano Rooseveltre. Miért nem inkább azokat a szakszervezeti és szocialista vezetőket említette példaként, akiknek köszönhetően a liberális demokrata rendszerbe sikerült integrálni a munkásságot? A liberálisok olyannyira rettegtek a harag megnyilvánulásaitól, hogy még érdekekről sem voltak hajlandóak beszélni, és félelmükben még azt is elhitték, hogy az érdekekről szóló nyelvre nincs is szükség. Valóban úgy tűnik, mintha elfogadták volna, hogy a munkások érdekeire hivatkozni csak „őszintétlenül” lehet. A demokráciát és a kapitalizmust támogatták, de nem értették meg, hogy a demokrácia akkor működik jól, ha azokról az osztályérdekekről szól, melyeket a kapitalizmus hoz létre. Így készítették elő azt a helyzetet, melyben a méreg a ráció ellen gyülemlett fel, és idővel létrejött az általuk olyannyira rettegett jobboldal.

Az irracionális felerősítése

Nem szükséges túl hosszan elemezni a liberálisok helytelen konkrét lépéseit. Önmagáért beszél támogatottságuk folyamatos csökkenése, mely végül 2001-ban oda vezetett, hogy még a parlamentbe sem jutottak be. 1991-ben, miután Wa­łę­sa legyőzte őket, ők váltak az elnök legelkötelezettebb támogatóivá. Szinte minden népszerűtlen lépését megvédték, fittyet hányva a választásokon várható következményekre. Amikor az 1991-es választásokon 12,3 százalékkal éppen csak megelőzték az ex-kommunista Demokratikus Baloldali Szövetséget, ezt egyértelmű győzelemnek könyvelték el, nem törődve azzal, hogy a Szolidaritás 1989-es szavazóinak hatalmas többsége nem szavazott rájuk.

Két évvel később már csak 10,6 százalékot kaptak, körülbelül fele annyit, mint a DBSZ. Ahelyett hogy a folytatódó népszerűségvesztésről értekeztek volna, azzal vigasztalták magukat, hogy még mindig az övék a legnagyobb, Szolidaritásból származó párt. (Ami eleve félrevezető volt, hiszen a jobboldal ekkorra épp mozaikká vált: az egykori Szolidaritás-szavazók többsége, minden harmadik szavazó, olyan pártra adta voksát amelyik el sem érte a szükséges 5 százalékot.) Aztán még azt a hibát is elkövették, hogy összeálltak a Liberális Demokrata Kongresszus nevű formációval, akik (a konzervatívokhoz hasonlóan) a liberális gazdaságpolitika kikényszerítését a politikai liberalizmus kárára is meg akarták valósítani. Leginkább az különböztette meg őket a konzervatívoktól, hogy még hevesebben ellenezték a szakszervezetek létét, a munkásjogok, köztük a sztrájkjog megnyirbálását fontosabbnak tartották náluk, és a kormánynak extra hatalmat akartak biztosítani, hogy ilyen lépéseket akár a parlament ellenében is meghozhasson. Röviden: a LDK a tradicionális jobboldaliakkal szemben egy modern jobboldali szervezet volt. Nem a munkásharag kifejeződésének akartak utat biztosítani, hanem pusztán elnyomni akarták azt. A politikai liberálisoknak tetszett a modernizáció melletti elkötelezettségük és elhatározták összeállnak velük. A létrejövő Szabadság Unió a piaci fundamentalizmus még nyilvánvalóbb hívéül szegődött, így nemcsak a politikai liberalizmustól távolodott el, de a még mindig meglévő munkásszavazatait is eljátszotta.

A Szabadság Unió piaci fundamentalista imá­zsát tovább erősítette Leszek Balcerowicz elnökké választása is. A korszak legellentmondásosabb személyiségéről van szó: általában már nevének említése is elégedetlenséget szült. Ráadásul politikusként és a nyilvános beszédek terén is tapasztalatlan volt – korábbi csörtéit zárt tárgyalásokon vívta. Színtelenségét azonban a liberálisok komoly erénynek tartották: a szenvedélyeket mindig gondosan kerülve éppen az ő hűvös racionalitásukat testesítené meg. Az sem zavarta a párt vezetőit, hogy sok szavazó kapásból a gazdasági katasztrófára asszociált neve hallatán. Ahogy egy fiatal, repülőgépeket készítő munkás mondta nekem akkoriban, „Balcerowicz testesíti meg mindazt, ami miatt azt szoktuk mondani a szociológusoknak, hogy a régi rendszer idején jobban ment a sorunk.” A liberálisok számára Balcerowicz a racionalitás képviselőjének tűnt, akit nem befolyásol a közvélemény – és a Szabadság Unió hívei akkor is kitartottak mellette, amikor a párt egyre tovább zuhant.

Bár 1997-ben több szavazatot szereztek, főleg mivel a megelőző négy évben ellenzékben voltak, így sem közelítették meg a konzervatív Szolidaritás Választási Akció szintjét. Koalíciós partnerként mélyrepülésbe kezdtek, ami nem is csoda, hiszen hajlandóak voltak asszisztálni egy kemény és korrupt kormány tevékenységéhez cserébe azért, hogy Balcerowicz lehessen a gazdasági miniszter. Néhány aktív tag elkezdte kongatni a vészharangot, felismerve, hogy a párt végzetesen elszakadt támogatóitól. „Valaha voltak elképzeléseink, szenvedélyünk és rálátásunk a dolgokra” – írta ekkoriban párttársainak Jan Lityński, egykori ellenzéki és vezető SZU-politikus.

Hittünk az emberi jogokban, a gyengék védelmezésében és a világi oktatásban. Mindezt feladtuk pusztán azért, hogy a pénzügyminisztériumot megszerezhessük. Az egykori kommunisták váltak a szegények pártjává, a jobboldaliak kiharcolták a keresztény iskolák létrehozását, mi meg még a nők jogaiért sem merünk már felszólalni (…) Érzelemmentes technikai nyelvet használunk, a lelketlen technokraták nyelvét

– panaszolta fel Lityński. „Nem is csoda hogy vesztésre állunk, mivel „a gazdagok és elégedettek pártjává váltunk.” 2001-ben már be sem jutottak a parlamentbe.

A konfliktusok minimalizációja érdekében az elégedetleneknek még szimbolikus támogatást sem voltak hajlandóak nyújtani, aminél már a jobboldal unalmas vallásos és nacionalista közhelyei, valamint az ex-kommunisták által kifejezett gondoskodási szándék és gazdasági átalakításokkal kapcsolatos kételyek is jóval alkalmasabbak voltak az osztályharag kifejezésére. A ’90-es évek közepére már az egykori kommunisták bizonyultak a legügyesebb liberálisoknak. Azzal volt gond, hogy minden jel szerint a választók egyharmada semmiképpen sem lett volna hajlandó rájuk szavazni. E széles tömegek a Szolidaritást támogatták, mármint a Szolidaritásból kinövő valamelyik politikai formációt, és ekkorra a gazdasági méreg, a piaci reformok kapcsán érzett harag kifejezésének a Szolidaritáson belül nem maradt más, csak jobboldali útja. A munkásság azért választotta a jobboldalt, mert a liberálisok nem ajánlottak nekik osztályalapú narratívát osztályélményeik elbeszélésére.

Úgy alakult, hogy a mérsékeltebb konzervatívoknak sem sikerült megtartaniuk támogatottságukat. Már 1995 körül elkezdett növekedni a munkáspárti szélsőjobb, Zygmunt Wrzodak, a varsói Ursus traktorgyár populista-tekintélyelvű Szolidaritás-vezetője és Andrzej Lepper, a kisgazdák harcias vezérének személye körül. Extremitás nem is annyira politikai terveiket jellemezte, melyek nem voltak valami koherensek, hanem szlogenjeiket és stílusukat. Mindketten imádtak tiszteletlenül viselkedni, és a „tisztelendő” réteg ellen hangolni a közvéleményt. A joguralom kortárs működési módját megbélyegezték, a parlamentet kifigurázták és a „csalók” elleni széleskörű eljárásokra buzdítottak. Wrzo­dak lekommunistázta a liberálisokat, idegenellenességet hirdetett, és egy színtisztán katolikus Lengyelország képét fogalmazta meg. Nyílt antiszemita támadásairól híresült el, a liberálisokat legszívesebben „zsidókommunistáknak” nevezte. Lepper, az Önvédelem Pártjának alapítója egy világiasabb őrjöngésfajtát honosított meg, a liberálisok, a parlament, a külföldiek, az Európai Unió ellen zengett tirádákat. Leppernek sikerült kompenzálnia vallásosságának hiányáért, mivel színpompásabb közszereplő és egyben ravaszabb politikus is volt Wrzodeknél. Robin Hood és Mussolini egyfajta keverékeként – az utóbbi rosszindulatú hepciáskodását az előbbi népért elkövetett zsiványságaival ötvözve – 2004-re Lengyelország második legnépszerűbb politikusává vált.

Könnyű lenne e radikálisokat elítélni, ennél azonban sokkal fontosabb feltenni a kérdést, hogyan válhatott extremista és szokatlan ellenzéki stílusuk ilyen elfogadottá és népszerűvé Lengyelországban? 2001-ben mindkét párt, a Lengyel Családok Ligája és az Önvédelem is bekerült a parlamentbe, összesen mintegy a szavazatok 20%-ot szerezve meg. Sőt, a közvélemény-kutatások szerint 2004-ben már 30%-on álltak, ami már a józan ész lengyel politikában játszott szerepét tette kérdésessé. Miután az elit a közvélekedéseket „irracionálisnak” bélyegezte, az alacsonyabb státusúak érzéseit csak kevéssé tartotta elfogadhatónak, e megvetés tárgyai közül sokan magát a „rációt” kezdték el osztályprivilégiumnak tekinteni. Ha csak a gazdasági liberalizmus hívei rendelkeztek vele, akkor nyugodtan, lelkiismeret-furdalás nélkül utasíthatták el.

Ekkori lengyelországi tapasztalataim és számtalan beszélgetésem olyanokkal, akik magukat az átmenet „veszteseinek” tartották, megerősítik ezt a benyomást: az irracionális vált olyan menekülési lehetőséggé, megszállatlan területté, ahová a liberális diszkurzív hegemónia nem ért el. Gondolok itt számtalan munkásra, akik a ’90-es évek közepén kifejtették nekem, hogy mennyire imádták korábban a liberálisokat a Szolidaritást tett erőfeszítéseik miatt, és mennyire csalódtak bennük, mert ezen imádatuk már nem volt kölcsönös. Még többször került szóba, hogy a liberális sajtó szinte mindig ostorozni kezdi őket, ha megpróbálják kifejteni álláspontjukat. Sztrájkjaikat felelőtlenségnek könyvelik el, még mielőtt kiderülne számukra, miről is van konkrétan szó. A legjobb esetben is tudatlanokként kezelik őket, akik nem képesek felfogni azt sem, hogy valójában jól mennek a dolgok, és nincs alternatívája a jelenlegi helyzetnek. Máskor viszont elszigetelendő ellenségekként festették le őket. Dühüket és frusztrációjukat veszélyes, esztelen aránytévesztésnek mutatták be. Talán nem meglepő, hogy ezek után a munkások elárulva érezték magukat.9 A liberálisok 1980-as biztatásai úgy fordultak át vádaskodásba, mintha oda se figyeltek volna a kortárs fejleményekre.

Mindennek az lett az eredménye, hogy a munkásokat megfosztották a problémáik kifejezésének nyelvétől. Ha a Szolidaritás nyelvét használták – hogy ők csak egy normális és őket is befogadó társadalmat akarnak –, a liberálisok válasza annyi volt, hogy a jelenlegi lépések ide fognak majd vezetni. Ha a fejlődésről és a gazdasági gyakorlat megváltoztatásáról ejtettek szót, a liberálisok erre reagálva megpróbálták elmagyarázni nekik, hogy a fejlődéshez a jelenlegi gyakorlat folytatása szükségeltetik, és ennek alátámasztására nyugati szerzőktől idéztek nekik. Az általam ismert embereket ez nem győzte meg, de nem is tudták kitalálni hogyan lehetne a ráció nyelvével feleselni, hiszen nem voltak a liberálisokéhoz hasonló műveltségi szintjük, sem kitűnő nyugati kapcsolataik.

Mivel a sokkterápiát nem tudták racionális módon megkérdőjelezni, egyre hajlamosabbakká váltak az egyedül fennmaradó módszert választani: „irracionális” választ adni a kihívásra. Ebben a kontextusban volt némi értelme az extremizmus elfogadásának. Egy olyan diszkurzív térben ahol képtelenség volt egyidejűleg „észszerűnek” és a neoliberalizmus iránt kritikusnak maradni, egyszerűbb volt az előbbi követelményt elutasítani, mint saját problémáik artikulálásáról lemondani. E liberális taktika vezetett a Szolidaritáson belüli szakításhoz. Bár 1994-ben még a vezetők többsége kitartott az uralkodó ortodoxia mellett, akik ellenezték a közelmúltbeli fejleményeket a gazdasági mellett a politikai liberalizmust is elkezdték megkérdőjelezni. Akik ellenben a ráció és a mérséklet politikája mellett kötelezték el magukat, a kompromisszumokra még csak nem is hajló piaci fundamentalista Szolidaritás-vezetők partnereivé és áldozataivá váltak. Ráadásul egy demokráciában többet kell tenni az érdeklődés felkeltéséhez: a „racionalitásra” épülő új konszenzus idején ennek nyílt elutasítása tehetett politikai szereplőket érdekessé.

A ’90-es évek végén készítettem interjúkat extrém platformokat támogató munkásokkal (továbbá mezőgazdászokkal és munkanélküliekkel). Feltűnő volt, hogy már nem mások leereszkedése tárgyának, hanem a méltóságukat visszanyert egyéneknek érezték magukat. Nem tudom máshogy kifejezni, volt némi magabiztosság a járásukban, szemben a piaci racionalitásban hívő munkásokkal. A „ráció” elutasítása végre szabaddá tette őket, nyíltan kritizálhattak, anélkül hogy félniük kellett volna véleményük visszhangjától. Amint átlépték a határt, és elutasították az „észszerű vitát,” már nem kellett azon aggódniuk, mások majd mit gondolnak róluk.

Ezeknek az emberek nem is annyira csökkentő életszínvonaluk okán voltak erős ellenérzéseik: inkább sokkolta őket elárultatásuk és elhagyatottságuk. Korábbi védelmezőik igazolni próbálták elszegényedésüket, úgy kísérelték meg beállítani a fejleményeket, mintha az ő érdekükben és javukra történtek volna. A gazdasági nehézségeiken is túltett az egzisztenciális nehézségeik élménye. „Korábban, ha voltak is gondjaim, mindig odamehettem a Párt titkárához, és esetleg kaptam is némi segítséget. Később a Szolidaritás védett meg minket. De most hogy hatalomba jutottak már senkit sem érdekelnek a mi érdekeink” – mondta nekem egy fiatal mieleci nő 1994-ben, akinek nem sok reménye volt állása megtartására. A munkáslét és a szegénység elvesztette méltóságát – meglehet e méltóság leginkább fiktív volt, mégis képes lehetett némi vigaszt nyújtani. Így nem csoda, hogy oly sokan váltak egyidejűleg nosztalgikussá a régi rendszer iránt, miközben a jobboldali moralizálást is befogadták.

Itt található a posztkommunista Lengyelország paradoxona: míg a régebbi piacgazdaságok esetében a sztrájkvezetők tipikusan baloldali figurák, Lengyelországban jó eséllyel a jobboldaliak közül kerülnek ki. A ’90-es évek vége felé a Mária Rádió és a Nasz Dziennik napilap körüli keresztény fundamentalista szervezetek sokkal gyakrabban támogattak sztrájkokat, mint az ex-kommunista baloldal, akik időközben szintén neoliberálissá váltak. A neoliberális ortodoxia kritikusait illi­be­rálisok vezették.

Végkövetkeztetésként elmondhatjuk, hogy a lengyel munkások azért álltak át a jobboldalra, mert a politikailag domináns liberálisok nem engedélyezték az elégedetlenség és a hűség egyidejű kifejezését. A liberálisoknak esélyük sem volt pozíciójuk megtartására: a munkásság érdekében semmit sem tettek, a haragot nem megszervezni, hanem megszüntetni kívánták, ráadásul zajos kísérletet tettek a racionalitás nyelvének kisajátítására. Miután a liberálisok lemondtak a munkásság megszervezéséről, megjelentek a színen a konzervatívok és a radikálisok, akik a munkások sajátos osztályélményeire apelláltak és nem gazdasági szereplőket mutattak be főellenségekként. Meglehetősen paradox helyzet alakult ki: pont a Szolidaritás régi vezetői nem akarták többé megengedni a munkások sajátos identitásának artikulációját, hanem megkövetelték tőlük, hogy állampolgárokként gondoljanak magukra – ami a gazdasági reformok passzív elfogadását indukálta, és mint ilyen, nem is számíthatott a munkások támogatására. Ha egy politikai erő nem törődik az elégedetlenséggel, lehetőséget biztosít másoknak annak megszervezésére. Erre a vallásos és nacionalista politikai erők sikeresen reagáltak is. Bár a szimbolikus lekenyerezésre tettek hamis ajánlatot, ami a gazdasági kérdésekben nem nyújtott kézzelfoghatót, ez is elegendő volt a Szolidaritást erősen támogató tömegek számára, akik az ex-kommunistákat eleve kizárták opcióik közül.

FORDÍTOTTA LACZÓ FERENC

E cikk David Ost The Defeat of Solidarity: Anger and Politics in Postcommunist Poland című könyve (Ithaca: Cornell UP, 2005) 4. fejezetének („How Liberals Lost Labor” 94–120.) rövidített változata.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.