Ezerkilencszáznegyvenhét, a bécsi reptéren kiszáll a repülőből egy idős hölgy. (Koporsója pár évvel később háromszáznegyven kilót fog nyomni.) Üdvözlik az osztrák minisztérium és Bécs város képviselői. A kamerába mosolyog. Udvariasan, kedvesen, illedelmesen. És kacéran. Stop, itt állítsuk meg a filmet, ezzel a felvett kecses, bájos maszkkal. New Yorkból jött, kicsit honvágya van, a reptérről a városházára indul, szeretne tájékoztatást kapni a javairól, a villájáról, a bíró viszont, akivel beszélni fog, azt kérdezi tőle: hogy mehetett férjhez egy ilyen jó, előkelő keresztény családból származó hölgy két zsidóhoz? Mire Alma feláll, és távozik a szobából, az épületből és a városból, ahova soha többé nem tér vissza.

Ezernyolcszázhetvenkilencben született, anyja Anna, a hamburgi operaház énekesnője, apja Emil Jakob Schindler tájképfestő. Iskolába nem jár, otthon nevelkedik, apja nagy karriert fut be, bejárják Európát, bécsi kiállítását megtekinti Ferenc József, és vesz egy képet. Alma tizenhárom éves, amikor apja meghal, mostohaapját sosem tudja elfogadni, apját isteníti, anyjával való kapcsolata interruptív jellegű, többek között anyja viszonya miatt egy festővel még apja életében, amiért is a húga nem édes-, csupán féltestvére. És egy új féltestvére is van, a mostohaapjától, mellesleg ugyanattól a festőtől, aki korábban az első féltestvért csinálta, vagyis összesen két féltestvére. Meg persze van az anyja. Él. Kitaszítottnak érzi magát, feleslegesnek.

Okos, értelmes, tehetséges. Zongorázik (Wagnert!), kiállításokra jár, csomót olvas. Ismeri az Imígyen szóla Zarathustrát, magányos, hosszú sétákra jár, és kívülről megtanulja a Faustot. Maga komponál, maga varr magának, régi ruhákat alakít át, úgy válogatja össze őket, hogy eredeti, excentrikus külsőt kölcsönözzenek neki.

Rajong a Trisztánért, sír az előadás alatt, és feljegyzi a naplójába, meg azt is, hogy átok, ha valaki lány, mert nehéz túllépnie önnön határain. S hogy mennyire magányos, mert a húga közben ott ül mellette a szobában, és recepteket másol az újságból a füzetbe.

A bécsi művészek krémje a „Secession” nevű épületben találkozik és állítja ki munkáit, beszélgetéseiket élénk figyelemmel hallgatja a tizenhét éves lány, akit ugyancsak élénk figyelemmel néz a társaság húsz évvel idősebb elnöke, Gustav Klimt. Bécs réme. Kilengések, alkohol, modellek, modellek, alkohol, kilengések. Alma szüleivel Olaszországba megy, a férfi utána. Pedig helyesebb lenne, ha nem tenné, már csak azért sem, mert szifiliszes. Alma habozik: „Bele lehet szeretni egy ilyen jellemtelen emberbe? Bele lehet, a művészeknek ritkán van jellemük.” Klimt kiéhezett kutyaként koslat utána, de csak egy csókot sikerül lopnia, Alma első csókja, akkoriban annyit jelentett, mint manapság lefeküdni valakivel. A szextől még undorodik: „Megfigyeltem a kutyákat, amikor csinálják, és mindig felzaklattak a lökdöső mozdulatok. Mit csináljunk, a kutyák már csak ilyenek, az ő dolguk, de Louise most azt mondja, az emberek ugyanúgy csinálják. Klimt úgy hívja: körülugrálás, aztán durr bele. Teljesen fel vagyok dúlva, és forog a gyomrom. Nem, nincs az a férfi, akivel kibírnám. Vajon az emberek is olyan ostoba képet vágnak közben, mint a kutyák? Fúj.”

Alexander Zemlinsky tanítja, javítgatja a kompozícióit – a zeneszerző, aki ma nem annyira a kompozícióiról ismert, mint arról, hogy őt tanította. Meg arról, hogy beleszeretett a lányba, és ő is belé, pedig olyan csúnya férfi volt, hogy még. És hogy együtt mentek a Trisztánra, és a páholyban tanár és tanítványa között sor került arra, amit ma heavypettingnek nevezünk. Épp mialatt Gustav Mahler vezényelt a színpadon…

…akivel Alma nem sokkal később egy galériában ismerkedik meg, teljesen véletlenül, Mahler ugyanis nem szenvedheti a társasági összejöveteleket, őt meg, mint a Bécsi Operaház igazgatóját, nem szenvedhetik a dolgozók, mert még nem ismertek a művei. Nyers, epés, ijesztő ember. És váratlanul szerelmes verset ír! Egy nappal első találkozásuk után Mahler otthon, a család előtt megkéri a kezét! Alma habozik, segítségére lesz-e a komponálásban, ahogy Alex, vagy sem? Imádni fogja, ahogy Alex, az általa komponált zenét, vagy sem? Ez vagy az? Ez, aki vezényelt, amíg ők a páholyban, izé… ha nem is úgy, mint a kutyák, de mégis, vagy az, akivel a páholyban, amíg a másik vezényelt?

Mahler következő levele vagy tíz oldal. A Schopenhauer-hívő stílusában íródott. Például: „Már a nő külsején látszik: nem rendeltetett különösebb fizikai vagy lelki erőfeszítésre”. Az „ősfeminista” filozófus szerint úgy helyes, ha a nő odaadó és engedelmes: legyen türelmes, derűs társa a férfinak. Mahler is így látja; levelében azt kérdi Almától, hogyan képzeli két zeneszerző házasságát? Mint mit, mint két rivális viszonyát? És maga válaszol is: hisz ez nevetséges. Elvégre ha neki éppen ihlete lesz, ki fogja közben vezetni a háztartását? Ki fog törődni az apró, hétköznapi dolgokkal? Almának olyannak kell lennie, amilyenre szüksége van, a felesége kell hogy legyen, nem a riválisa, partnere. Szolgálnia kell, bármikor a rendelkezésére állni. És egy gyöngyszem: „Mostantól fogva egyetlen hivatásod, hogy boldoggá tégy! […] A jövőben úgy kell alakítanod az életed, hogy minden részletében az én szükségleteimtől függjön. Cserébe nem kívánhatsz mást, csak a szerelmemet.”

Alma nem tudja, mit csináljon, tényleg le kell mondania a zeneszerzésről, élete értelméről? Tanácsot kér anyjától, anyja nem érti a dilemmáját, általában sem értik egymást. Alma nem tudja, mit csináljon. Annál is inkább, mivel a kissé alacsony (168 cm), nála húsz évvel idősebb Mahler valahogy olyan démonikus, „hol sebesen lépked, hol megáll, hol meg újra megindul. Kering a szobában, mint a vad. Könnyen megégetheti magát, aki közeledik hozzá.” Alma mégis közeledik, 1902-ben házasság, nászút Pétervárra, ahol Mahlernek éppen dolga van, vezényel, Alma végig betegeskedik. Hazamennek, és komponálnak: a férj a szimfóniáit, ő a férje otthonát. Háztartást vezet, ügyintéz, igyekszik kihúzni Mahlert az adósságokból, Mahler ugyanis el van adósodva. Pedig a szorgalom és céltudatosság mintaképe. Meg a fegyelemé. Reggel az operába, 11.45-ig ott van. 11.45-kor haza, a levesnek pontban 12-kor az asztalon kell állnia. Ebéd közben nem kíván beszélgetni, ebéd után az operába, éjszakáig ott van. Éjszaka meg bekopog Alma ajtaján, világos szándékkal. A nő viszont úgy akarna épp akkor, amikor ő nem. (Már a férfi halála után vallotta be egy barátjának, hogy gyerekeiket „szűzen” szülte. Mahler pocsék, rettenetes szerető volt.)

Villát vásárolnak a Wörthi-tó partján. Megszületik első lányuk. Mahler biciklizik, naponta úszik a tóban, nagyokat kirándul a hegyekben, és komponál. Minden nyáron egy szimfónia. Teljes nyugalomban – e célból kis házikót rendez be magának párszáz méterre a villától, a „komponáló kunyhót”. A szakácsnőnek, aki a reggelit viszi neki, másfelé kell mennie, kerülő úton, nehogy véletlenül összetalálkozzon vele, mert reggel nem kíván látni senkit. Ahogy ebédnél sem beszélni. Semmiről. Anna, a második lányuk ezt nagyon a szívére vette. Annyira idegesítette az étkezések alatti beszédtilalom, hogy nem bírt enni. Ilyenkor Mahler azt mondta neki: „Most kimész a szobából, és visszajössz, de nem Annaként, hanem egy másik kislányként.” Anna kiment, visszajött, és evett. És ez így ment szinte minden alkalommal. Rémes.

Alma a házzal és a gyerekekkel foglalkozik. Ezt írja: „Egészen csöndes az életem. Gyerekek… Gustav. Gustav – gyerekek…!” No, annyira azért nem csendes. Összeismerteti Mahlert Hauptmann-nal, Schönberggel, valami kijut neki a társadalmi életből, amit úgy kedvel. Az sem igaz, hogy annyira szenvednie kellett volna amiatt, hogy nem komponál; valahol nyilván érezte, hogy nem sok jó sülne ki belőle. Egy-egy szerzeménynél segít férjének a részletekben. Ezt írja: „Nem vagyok teljesen kibékülve a zenéjével. A hatodik és a hetedik megérint, de ha egyszerre hallgatom az összes szimfóniát, megviseli az idegeimet ez az állandó telefonozás az Úristennel.”

Az Úristennel telefonozó férj vezényli és vezeti az Udvari Operaházat, ezenkívül külföldre jár, egyre gyakrabban, egyre hosszabb időre, szimfóniái egyre ismertebbek. Alma otthon marad a gyerekekkel, férje elhanyagolja, megfeledkezik a születésnapjáról. Első lányuk skarlátban meghal, Alma elájul a koporsó mellett, az orvos, aki kivizsgálja, szívkamra-elégtelenséget állapít meg nála, ráparancsol, hogy kímélje magát. Mahler emiatt beadja lemondását mint operakarmester, és úgy „kíméli” feleségét, hogy jól jövedelmező karmesteri állást vállal a Metropolitan Operában, New Yorkba utaznak. Mahler egész nap próbán van, Alma az Államok és Európa között, betegeskedik, kezelteti magát, úgy érzi, kiégett, barátai nincsenek, depresszióba zuhan, gyógykezelésre utazik a hegyekbe, Tobelbadba, 1910-et írunk. Nem válaszol a férfi Amerikából küldött leveleire, Mahler aggódik, odautazik hozzá, a gyógykezelés segít, rögtön jobban lesz tőle, hatását az ifjú Walter Gropiusnak hívják. A még kevéssé ismert mérnökben megvan, ami a legjobban hiányzott Almának: az önfejű szerető temperamentuma. Mahler képét, amit mindig az ágya mellé rakott, nem egyszer kellett a fal felé fordítania. Gropius egyik szerelmes levele a férj kezébe kerül, Mahler kétségbeesik, összetör, felkeresi Freudot, aki terápiás beszélgetést folytat vele, kétségei kihallhatók a tizedik szimfónia kezdő hangjaiból. Alma szakít Gropiusszal, úgy dönt, a férjével marad: tisztában van vele, hogy kora egyik zsenije. A rivális felrázta, felébresztette a férjet; Mahler, mintha levették volna róla a gipszet, rendkívül gyengéd a feleségével, féltőn gondoskodik róla. Most először foglalkozik Alma korábbi szerzeményeivel, némelyiket kinyomtatja. Alma is kezdi szeretni, helyesebben rajong érte, a zenei zsenijéért, mert továbbra is Gropiusszal szeretkezik, titokban, bár rendszertelenül, abbahagyja, amikor Mahler őt és a gyereket New Yorkba viszi, gondoskodik róluk, partikra járnak, családként működnek, minden a legnagyobb rendben. Egész addig, amíg Mahler influenzás nem lesz. Először ezt hiszik, de az influenzáról kiderül, bakteriális fertőzés, amely a gyenge szívét támadja meg. Mahler orvosa azt tanácsolja, utazzon vissza Bécsbe, abban a reményben utaznak haza, hogy a bécsi specialisták megmenthetik az életét, Bécs úgy fogadja a korábban viharokat kavaró, elutasított művészt, mint egy királyt. Halálából médiaesemény lesz, Alma először özvegyül meg. Nem sokkal később kopog az ajtaján az orvos, egyenesen New Yorkból, és azzal fenyegetőzik, hogy ha nem megy hozzá azonnal, agyonlövi magát Mahler sírján, Alma hallani sem akar róla, mihez kezdjen valakivel, aki orvos, és nem nagy művész?

Bécsben lakik lányával egy kis lakásban. Egy fogadáson anyja és mostohaapja házában megjelenik egy festő, egyedül, bár tulajdonképpen mégsem, hozza magával a rettenetes hírét is. Beképzelt, pimasz, gőgös, nehéz ember. Azt beszélik, iszonyatos képeket fest. Alma nagyon tetszik Oskarnak. Oskar nagyon tetszik Almának. Azonnal levelet kap a férfitól: „Muszáj, hogy hamarosan a nőm légy!” Aláírás: Kokoschka.

Alma feudális méretű lakást vesz ki, ki-be járnak a művészek, Kokoschka a ház előtt járkál, és majd’ megüti a guta, „legszívesebben sírna a dühtől”. Hiszen a nő ott ül a luxusban, mindenféle szatelit-művészek társaságában, neki, Kokoschkának meg a koszos odújába kell hazamennie! Kokoschkát irigység emészti, Kokoschka tombol, Kokoschka azt írja: „Ha késsel kellene kikaparnom őket az agyadból, megtenném, mert nem ismerek el idegen isteneket magam mellett, magamon kívül!”

Mindenre féltékeny dúvad. Körbezárja Almát. Szeretné mindenestül birtokolni, összenyomni, összepréselni kis csomaggá, rávésni a hátára a címét, a postára menni, elküldeni, várni egy kicsit, idegesen járkálva a padlón és a mennyezeten, átvenni a postástól az értesítőt, rohanni a postára, és már ott kinyitni és felfalni, zsinórostul, papírostul, szőröstül-bőröstül. Alma terhes és fél, elveteti a gyereket, nem kéri ki a férfi véleményét, azt írja: „Kokoschka a rossz szellem az életemben. Ó, az ártalmas bűvölet! Romokban az idegeim.” Körbezárja Almát, feleségül akarja venni, Alma menekülni kezd előle, magában gyilkosnak nevezi a férfit, s bizonyos értelemben, mint majd kiderül, igaza is van. A hegyekbe utazik, levelezni kezd Gropiusszal, Gropius látja egy berlini kiállításon Kokoschka képét, A szél menyasszonyát, tudja, hogy Alma és a festő van a képen, szenved, Kokoschka még jobban, félelmében, hogy Alma elhagyja. Esküdözik, megfogadja, hogy megváltozik, nem változik meg, együtt töltött három évük egyetlen heves szerelmi harc, viharosan változó érzelmek kaleidoszkópja, Alma soha nem ízlelt „ennyi görcsöt, ennyi poklot, ennyi üdvösséget”. Nem megy hozzá, teherbe sem akar esni tőle, végét járja a Monarchia, lassan véget ér a kapcsolatuk, Szarajevóban véget ér Ferdinánd főherceg élete, kezdődik az első világháború. Kokoschkának esze ágában sincs katonának menni, de Alma gyávának nevezi, kényszeríti, hogy jelentkezzen önkéntesnek, meg akar szabadulni tőle. Így hát Kokoschka jelentkezik, szeretne a dragonyosok közé kerülni, ahhoz viszont kellene, hogy legyen lova, amije nincs, ott van viszont A szél menyasszonya, amit elad, most már van lova, amije nem volt, és megy a háborúba, de már nem Almával, 1915 májusában Alma végleg szakít vele, amit három hónap múlva azzal pecsétel meg, hogy megesküszik. Gropiusszal. Gropius ugyanis meglepte, lefegyverezte, rabul ejtette: mikor a peronon búcsúzott az ugyancsak a frontra induló mérnöktől, az úgy, ahogy ott állt, behúzta a vonatba. Berlinben tartották az esküvőt, a nászutat külön töltötték, Alma vissza Bécsbe, Gropius vissza a frontra. Oda, ahol Kokoschka is volt, de kétséges, hogy kettejük közül dobta volna valaki a gránátot, amely megsebesítette Apollinaire-t.

Alma megszüli harmadik gyerekét, benne nem folyik zsidó vér, összes szeretője és férje zsidó, Gropius nem. Alighanem épp ezért akarta annyira a férfitól ezt a gyereket.

A katonafeleség státusa tetszik Almának: „Ez a legkülönösebb házasság, amit el lehet képzelni. Olyan kötetlen… olyan szabad, és mégis kötött” – írja Gropisszal való kapcsolatáról. Megjön, ott van és elmegy, és nemsokára egyre gyakrabban megy el, és egyre ritkábban van ott. Alma ugyanis kezdi unni, s ilyenkor mindig a frontra küldi, mint Kokoschkát. Egyre gyakrabban küldte a frontra. Egy alacsony, tömzsi, kacskalábú férfi miatt. Aki egyre megnyerőbb, ahogy megismeri az ember. Franz Werfelnek, a még fiatal írónak ezenkívül lágy tenor hangja van, amely hanggal és a nő iránti lángoló szerelmével eléri, hogy Alma újra zongorázni kezd, méghozzá szinte minden nap. Románc, miközben Gropius a fronton, és Kokoschka is.

Hatalmas, termetes asszony, olyan, mint egy lakóház, a szeretői számára kibérelt lakásokkal.

1918. A háború a szokott mederben folyik. Gropius megsebesül, tábori kórházba kerül, Alma, már 39 éves, előrehaladott terhes, Gropius nem tud semmit Werfelről, Alma egy Werfellel történt szenvedélyes, durva ölelkezés következtében erősen vérezni kezd, a rémült Werfel orvosért rohan éjnek idején, eltéved a ködben, az erdőben, merthogy Alma valamilyen újabb nyári rezidenciáján vannak, tehát Werfel körbe-körbe nyargalászik a ködben, Anna, Alma már tizenhárom éves lánya riasztja Gropiust, aki ott van nem messze a tábori kórházban, jól kifundálta, hogy a nő közelében legyen, szóval a sebesült Gropius odautazik Almához, közben a szerencsétlen Werfel fel-alá nyargalászik az erdőben, Gropius megérkezik, beront a házba, Alma vérzik, Anna reszket a félelemtől, Werfel nyargalászik, Gropius valahogy elszállítja a nőt a vasútállomásra, ahonnan a fin de sièclemúzsája, a művészek királynője és ihlete jobb híján marhavagonban utazik a kórházba, miközben megállás nélkül vérzik; a kórházban megmentik őt és a gyereket, aki, tudja meg rögtön Gropius, Werfel fia. És? És Gropius ultimátumot ad Almának, vagy az író, vagy a mérnök, de Alma nem tud sem rá, sem Werfelre gondolni, mert a fia olyan beteg, hogy hiába minden imádság, meghal.

Véget ér a háború. Alma Werfellel, Gropius Berlinben. Szeretné, reméli, hogy a nő visszamegy hozzá. Kokoschka Drezdában. Szeretné, reméli, hogy Alma hozzá megy vissza. Tombol, szenved, olyan hőfokon, hogy Alma is újra ezen a hőfokon kezd rettegni. Kokoschka leveleket ír, melyek ismét úgy marcangolják a nő érzéseit és őt magát, mint oroszlán az antilopot. Ártó szellem, ördög, végzetes szerelem, Alma nem tudja, szereti-e, vagy inkább gyűlöli, hát hogy a picsába nem tudja, micsoda faszság, nem, Kokoschka? Akkor csináljunk magunknak Almát az ő képére és hasonlatosságára! Így is történik: Kokoschka megfesti 1:1 méretarányban, és felakasztja a falra. Kevés, ez így kevés, arról nem is nem beszélve, hogy nem könnyű falra mászni, összecsavarja hát, és elküldi egy ismert kalaposnőhöz, és vár-vár, mígnem Alma megjön, postán. Kokoschka, hm… Kokoschka csalódott, Alma most először nem elégíti ki erotikus fantáziáját. Mit lehet csinálni, életében először azzal kénytelen élni, akije van, ha már az nincs, akit szeret. És él. Egyik barátja beszámolója szerint: „Kokoschka szobájában, a szófán, a kerek asztal mellett életnagyságú, fehéren csillogó, gesztenyebarna hajjal koronázott, kék köpönyeges bábu ült. Egy fétis, egy műnő, egy ideális szerető, ideális modell.”

A legszebb ruhákba öltözteti, odaülteti az asztalhoz, befekszik vele az ágyba, ha elutazik, viszi magával a vonaton! Az életnagyságú bábuval vonatra szálló utas már tanári állásban lévő festő, aki híresebb lesz a hóna alatt hurcolt bábu eredetijénél.

Mikor a Kokoschka-házaspár asztalhoz ül, Reserl szolgálja ki őket. Reserl a cselédje, a képén ő térdel a szófán ülő, kékbe öltöztetett Alma-bábu mellett. Gazdája kérésére Reserl feladatai közé tartozik Alma kiszolgálása. Nemcsak az asztalnál, hanem a „hitvesi” ágyban is, hiszen nyilván ott kellett állnia mellette szolgálatkészen, amikor már levette Kokoschka cipőjét és a ruháját, s amikor ő, a „lovaskapitány”, ahogy a nő nevezte, részegen betörte az engedetlen kancát. S nemcsak az asztalnál és az ágynál, hanem a szinte mindennapos autós kiruccanásoknál is – az operába, ahol együtt ült vele a páholyban, és a bankettekre, melyeket az Alma-bábu tiszteletére szervezett.

Reserl jobban szereti őt, mint saját magát, mi több, ő maga nincs is, csak a férfi és az iránta érzett szerelme, ez a szolgai, alattvalói szerelem, amelyet egy késsel pecsételt meg: azzal karcolta a mellére a férfi monogramját. Kokoschkát nem érdekli a nő véráldozata, a bábuval hentereg, és sikerül neki: „Azután, hogy százszor megfestettem és lerajzoltam, végre elhatároztam, hogy elpusztítom. A bábu teljesen kiűzte belőlem a szenvedélyt, így hát nagy fogadást rendeztem pezsgővel és kamarazenével, amelyre a szobalányom utoljára felöltöztette a legszebb ruhába. Pirkadatkor – már nagyon részeg voltam, mint mindenki – levágtam a fejét a kertben, és széttörtem rajta egy üveg vörösbort. Másnap a rendőrök, akik véletlenül átsétáltak a kerten, egy meztelen, véres – úgy hitték – női testet pillantottak meg, és szerelmi gyilkosság gyanújával betörtek hozzám. Alapjában véve igazuk volt, mert azon az éjszakán tényleg meggyilkoltam Almát.”

Ausztriában kikiáltják a köztársaságot, Werfel kávéházakban csavarog, és szimpatizál a kommunistákkal, Alma sem a kommunizmust, sem a szimpatizáns Werfelt nem szíveli, Werfel agitálni próbálja, kineveti, igaza van, éppen ő, a szegény, gyenge, puha Werfel, a jófiú akarja meggyőzni őt, a gazdag, erős, kemény asszonyt…

Alma aggódik Gropius miatt, a mérnök magához akarja venni a lányukat, a jogaiért harcol, két évig veszekednek ezen, végül Gropius visszalép, lemond a gyerekhez fűződő jogairól, és a bíróság előtt magára vállalja házasságuk felbomlásának felelősségét.

Alma Werfellel foglalkozik, a menedzsere lesz, akárcsak Mahler esetében, ugyanolyan ügyesen és hozzáértéssel csinálja. Múzsa és menedzser. Hihetetlen érzéke volt, rögtön megszimatolta, van-e az adott férfiban valami a zseniből, s ha volt, kivetette rá a hálóját, kifogta, mint a pontyot a tóból, és sikerrel feltálalta. Szidta Werfelt, mint egy kutyát, de ezzel inspirálta, hajtotta, hogy írjon. Õ pedig szerette a nőt, aki úgy megvetette őt; mindig mondta, nincs még egy ilyen varázslatos asszony.

Sokat utaznak, legszívesebben Olaszországba, 1922 nyarán Alma egy kis palazzót vásárol Velencében, Werfel kommunistaként furcsamód jól érzi magát benne. Ír, jó sokat, termelékeny, mint egy sztahanovista. Lírikusból bestseller-szerzővé lép elő, 1926-ban ő lesz – Hauptmannt, Zweiget és Rilkét megelőzve – a legkedveltebb kortárs író.

Alma lánya tizenhat évesen férjhez megy, ez az első házassága, az ötből. Már pár hónap múlva elválik. Azt mondja, már öreg, azért csinálta, hogy kiröppenhessen a kalitkából, nem bírta tovább az anyjával, teher neki. Akárcsak Alma anyja magának Almának.

Velencében Alma megismerkedik Mussolini szeretőjével, a zsidó Margherita Sarfattival. Ugyanazon a véleményen vannak, a fasizmus egyetlen hibája, hogy ki akarják rekeszteni a zsidókat, Alma csodálkozik Hitleren: miért? Hiszen a zsidók olyan élelmesek és nagylelkűek. Két politikailag ostoba tyúk.

A fasizmus jó oldalát látó Alma és a kommunista-szimpatizáns Werfel mint olyanok 1927- ben összeházasodnak. A harmincas évek elején megvásárolják a reprezentatív Villa Astot Bécs legjobb negyedében, ahol egybegyűjtenek mindent, aminek rangja és neve van. Mindig ugyanaz a procedúra, Alma bekíséri a vendégeket a dolgozószobájába, ahol nincs más választásuk, mint csodálni, csodálni, csodálni. Például Alma arcképét, persze Kokoschkától, a szerelmi vallomást egy kottakézirat mellett, persze Mahlertől, satöbbi, satöbbi, aztán Gropius szép kislányát, akit külön behívnak, hogy megcsodálják, megcsodálják, amit meg is tett mindenki, bár nyilván volt, akit irritált ez az erőszakos, sznob egyszemélyes előadás. Például Canettit, amikor Alma azt mondta neki: „Ez meg én vagyok mint Lucrezia Borgia, Kokoschka festette”. Canetti több mint csalódott, azt hitte, a legendás szépséggel fog találkozni, s egy jobbra-balra negédesen mosolygó, termetes és mindenfelé gömbölyödő, kikent-kifent dámát lát, aki sokkal idősebbnek néz ki, mint ahány éves.

A Villa Astban kerül sor Alma utolsó románcára, utolsó szerelmi kalandjára. Egy teológus pappal (Johannes Hollnsteiner). Almának az utolsó, a férfinak az első: azelőtt nem volt nővel, sosem volt szerelmes. Egyetlen szerelme mindig is Isten volt, illetve Hitler; a magasrangú bécsi teológus és pap, dús teste áldásait kihasználva, szenvedélyesen győzködi a nőt a fasizmus áldásairól. Gyönyörű, nem? Alma magába engedi a férfit, akinek kinyújtott hímtagja párhuzamos a jobb karjával. Miközben az a férje, akinek műveit szeretője mintaképei nemsokára tűzbe vetik. A nő rejtély, Rudnicki. Írj róla verset.

1933-at írunk, Werfel megy a tűzbe, Almát minden bizonnyal megnyugtatta a válogatott társaság, egyetlen méltóságán aluli sincs közöttük, szinte mindegyik író hírneves, mi több, Werfel még a kisebbek közé tartozik. „Egyszerre mérsékelten tehetséges, hangoskodó kis zsidó lett. Most aztán igazán kitartok mellette” – jegyzi fel a feleség, ez a hamis ördög.

S kitart. Egyre gyakrabban utaznak el, leginkább Velencébe, Ausztriában már elég acélos szelek fújnak. Velencében, a palazzójukban Gropiusszal közös, csinos lánya, anyai büszkeségének nagykövete gyermekbénulásban megbetegszik, hónapokig nyomja az ágyat, és tizenhét éves korában meghal, Alma már harmadik gyerekét veszíti el. Eladja a velencei palazzót, ahol túl sok a halott, és Werfellel együtt felkészülnek a nagy menekülésre. Sok ékszert és műalkotást anyjánál hagy, pénze egy részét a cseléd ruhájába varratja, és kiviteti Franciaországba, ahová elég későn, 1938-ban menekülnek. Alma – ó, szent együgyűség! – még útközben panaszkodik emigránstársainak: „Miért kell elhagynom Ausztriát? Végül is Hitler semmi nem rosszat nem tesz velem.”

Azzal kezdetét veszi a nagy exodus. Prágán át Londonba utaznak, Londonból Párizsba, Párizsban Werfel szívrohamot kap, így hát az egészségi állapotára tekintettel sikerül valahogy eljutniuk délre, az Azúr-partra, Sanary-sur-Merbe. Ahol már nem más gyűlt össze, mint például Thomas és Heinrich Mann vagy Walter Benjamin. Sorsközösség.

Két kis szobát bérelnek, Alma átengedi Werfelnek a jobbikat, hogy jobban menjen neki az írás, elkeseredetten, ádázul veszekszenek mindenen, de ír.

A németek bevonulnak Lengyelországba, változik a franciaországi német menekültekhez való viszony, még táborokat is felállítanak számukra, bármilyen paradox is, hisz mindenki tudja, ki elől és miért menekültek el. Werfel valahogy megússza, mert prágai születésű lévén, csehként jelentkezik be Franciaországban, ennek ellenére fölöttébb kétes a státuszuk, többször is kihallgatják őket. Alma mindenhova magával viszi a „Paris Match”-ot, amelynek címoldalán ott virít, hogy Werfel a legnagyobb kortárs író, úgy hordozza az újságot, mint egy menlevelet, és az őket igazoltató csendőrök orra alatt lobogtatja.

A németek bevonulnak Franciaországba, kezdődik a nagy rohanás, az utakon teljes káosz, csillagászati összegért taxit bérelnek, amellyel több száz kilométert tesznek meg, amíg összeszedik a poggyászukat, csekélység, tizenkét koffer, Mahler partitúrái, a Bruckner Harmadik, ruhák és ékszerek, de ezek nem olyan fontosak Alma számára, mint az előbbiek. Lourde-ba kerülnek, itt Alma a zűrzavar kellős közepén könyvesboltba megy, és hoz egy könyvet a férjének, amelynek köszönhetően utóbb majdnem krőzusok lesznek, micsoda megérzés, hoz egy könyvet Bernadette-ről, és próbálja rábeszélni, inspirálni, hogy írjon róla! Megígéri, hogy írni fog, hálából, ha sikerül életben maradnia.

Lourdes-ból Marseille-be, a kikötőben annyi a német értelmiségi, mint a matróz, Marseille-ből sikerül eljutniuk a spanyol határhoz, hogy onnan szökjenek át Spanyolországba, Spanyolországból Portugáliába, Lisszabonban meg fel a hajóra, szóval állnak a spanyol határon, és most jön a csúcs! A Pireneusok csúcsa! Gyalog át a hegyeken! Heinrich Mann, az ő jóval fiatalabb, közönséges, bolondos és szeszélyes Nellyje, a Dáma Werfellel, és az egyetlen, aki alkalmas az útra, Thomas Mann fia, Golo.

Elindulnak, végig rettegve a spanyol határőröktől és a veszélyes úttól. Nelly tombol, vissza akar fordulni, mert hirtelen rájön, hogy péntek tizenharmadika van, veszekszik, huzakodik Heinrichhel, végül duzzogva megy. Átvergődnek valahogy, a hetvenes Heinrich, az ötvenes, de szívbeteg Werfel, a hisztérikus Nelly és a hatvanegy éves Alma. Végül sikerül Portugáliából hajón az Egyesült Államok karjaiba zuhanniuk.

Nem mindenkinek sikerült. Walter Benjamin például, akit már spanyol területen elkaptak, kezében egy kis bőrönddel, amelyben csak a legújabb kézirata volt, egy éjszakát töltött letartóztatásban, a francia deportálásra várva. Ez volt az utolsó éjszakája, mert állítólag öngyilkos lett. Tisztázatlan ügy, a halottkém természetes halált állapított meg, a kézirat sosem került elő.

Werfelt ismerik Amerikában, könyvei remekül fogynak, az egyetlen, ami nem megfelelő számára New Yorkban, a klíma, Kaliforniába költöznek, egészségügyi okokból, őmiatta. Hát Kaliforniában? „Kietlen, egyhangú természet.” Hogy is lehetne más, írja Alma, hiszen az ember formálja a természetet. Ezek az emberek meg csak kétszáz éve vannak itt, mit lehet várni? Semmi mást nem csináltak, ők, az amerikaiak, csak felszámolták az indián kultúrát, és benzinkutakat meg szépségszalonokat létesítettek. Tény, bár az indián kultúrát illetően kicsit túloz, ne legyenek illúzióink, az a pár tábortűz és marihuánás pipa? De azért maradnak, maradnak. Werfel sokat ír, jót tesz neki a klíma. A Bernadette mesés példányszámban kel el, világsiker, amely nem lenne, ha nincs Alma. Az egyetlen eső, amelyben Kaliforniában részük van, a zöldes dolláreső, Hollywood megfilmesíti a regényt, a film sláger lesz, segélyezik nélkülöző honfitársaikat, villát vásárolnak Hollywood előkelő negyedében, szalont vezetnek, a Mann-fivérek látogatják őket, ragyogó napsütés, tengerzúgás, a világ résnyire nyitja előttük a combját, lehet élni.

Túlságosan perzsel a Los Angeles-i nap. Werfel megint szívrohamot kap, Santa Barbarába költöznek, a Csendes-óceán éghajlata hűvösebb, nem segít, Werfelnek újabb infarktusai vannak, elterül az íróasztala mellett, és nem kel fel, 1945, vége a háborúnak, vége Werfelnek, Alma újra megözvegyül.

Londonból anyagi okokból odautazik hozzá a lánya az unokájával, akinek „Mamminak” kell szólítania Almát, elvégre ő az. Õ, Alma Mahler- Kokoschka. Unja Los Angelest, vesz egy házat a lányának, és New Yorkba költözik, ahol Bécs, Ausztria, Európa, a hazája után vágyakozik. Repülőre fog ülni, kiszáll Bécsben, a kamerába mosolyog, a felvett, bájos és kacér mosollyal. Tudjuk, hova és miért megy, azt is, mit mond a bíró, s azt is, hogy Alma feláll, távozik, és nem tér vissza többé.

Vissza New Yorkba, itt veszi majd az utolsó kanyart a – társasági – fegyverkezési versenyben. Óriási strucctollas kalapokat hord, melyekben úgy néz ki, írja egy riválisa, mint „a halottaskocsi elől elszabadult ló”. Csupa púder, smink, parfüm, folyton spicces, részeg, nem bír pezsgő vagy Benedictine likőr nélkül élni. Az egyik fogadást valaki filmre veszi, színes képek. Zongorázik, úgy kikészítve, mintha a próbababák báljának tiszteletbeli elnöke lenne.

Egy vendég kérdésére, hogy kész lenne-e partnerkapcsolatra a mellette lakó ismert karmesterrel, Bruno Walterrel, szinte felugrik, úgy kiabálja: „Én?! Egy reprodukáló művésszel?!” Utolsó rádióinterjújában elmondja, mi van a lakása falán. Nevezetesen, mint tudjuk, ő, ő Kokoschka képein, ő szerelmi himnuszokban Mahler kottáin stb. … Mit neki holmi karmester?

A napok, melyek ugyanolyan nehezen megkülönböztethetők, mint a vízcseppek, a kalapjára hullanak, lefolynak rajta, végül eltűnnek. Szinte másból sem állnak, mint a reggeli öltözködésből, az epereszegetésből, és az esti levetkőzésből, mielőtt ágyba bújik.

Végeláthatatlanul hosszan öltözködik. Mindennap felveszi az összes gyémántját, briliánsát, fülbevalóját, nyakláncát, mintha a világ szellemi elitjének delegációja várakozna az ajtója előtt, hogy megadja a neki járó tiszteletet. Tragikomikus egyszemélyes előadás az öltözőben és a jelen nem lévő közönségnek a színpadon. Ha már senki sem tölt belé csodálat formájában tüzelőanyagot, mi mást tehet, ő maga csodálja magát, hisz valakinek muszáj, enélkül elfelejtené, hogy az a valaki a tükörben ő maga. Majd nekilát az epereszegetés szertartásának, csaknem egy óráig eszik egyetlen szemet. Igaz, nagy szemű, amerikai eper – de egy óra alatt? Szenvedélyesen belemártja a cukorba, és leharap egy kis darabot, lassan, ünnepélyesen. Egyszerre végez a kis cukros zacskóval és az eperrel. Esténként egymás után húzza le magáról a holmikat, a hatalmas, mesterséges hajfürttel együtt. Leszerel. Feldíszített karácsonyfa helyett dísztelen karácsonyfává válik. (Azt mondják, akkora könnyeket hullatott, hogy rögtön megtelt az asztalon álló üres tányér.)

Ezerkilencszázhatvannégy súlyos betegen haldoklik. Álomkórba esik, Anna lánya és unokája azt hiszik, már fel sem ébred. Anna az ágya mellett ül, amikor szörnyű ordítással hirtelen felébred, és megragadja a karját, belecsimpaszkodik, nem ereszti, így hal meg, de Anna nem bír megmozdulni, nem tud szabadulni a szorításból. Anya és lánya képe: előbbi a kezébe kapaszkodik, halott, utóbbi lemondóan ül, mintha örökre leült volna mellé, mintha így akarna ülni az örökkévalóságig.

A koporsóban szerencsére felismerhetetlen. Kicsit megfésült, szép, nyugodt arc. Természetes, semmi csillogás. A selyma, mintha tudná, hogy nem tolldíszes kalapban, csakis ilyen pőrén vonhatja magára az Utolsó Ítélet figyelmét. S kaphat tapsot a Trisztán eljátszásáért, mert kottákat is rakatott a koporsóba. Mellesleg nem csak kottákat, ha háromszáznegyven kilót nyomott a koporsó! Mennyit nyomhatnak a kották, mit vihetett magával, hogy egyiptomi királynőként vonult a föld alá? Keresem az összes lehetséges linken, de sehol sem találom, mit, talán pezsgős ládákat? Egyetlen temetői hiéna sem férhet hozzá, a koporsót a bécsi temetőben lehegesztették, kár, mert bármelyik múzeum számára értékes dolgok lehetnek benne. Arról nem is beszélve, hogy ő már rég nincs a koporsóban. Hajlong a tapsviharban. A koncert után, amit a Mahler által vezényelt zenekarral adott. Miközben Mahler valóban az Úristennel társalgott, anélkül hogy lerakta volna a kagylót. Gropius és Kokoschka pedig, egyforma egyenruhában, bőszen verekedtek érte. És Klimt ott állt fölötte, és megcsókolta a nyakát. Werfel meg a zongora alatt, a lába között térdelt.

Hajlong, hajlong, sugárzó mosolyt küldözgetve s egyszersmind könnyeket ontva, szappanbuborék nagyságú könnyeket, s mindegyik buborékban ő van, ő a sapkácskában és a koporsóban, és közte ő a nagyanyja térdén, ő mint kislány, lány, asszony, feleség, anya és özvegy. Itt a vége, fuss el véle.

FORDÍTOTTA KÖRNER GÁBOR

List z Hamburga. Alma Mahler-Werfel. In Twórczość, 2008./10.